18. A PARTSZEGÉLYEN

Apály volt, ezért a homokos partszegélyen bandukoltunk.

– Ne tévesszen meg Mary Ann. Valójában ő nagyon okos.

– Egyáltalán nem tévesztett meg. Nem ő volt az, aki megoldotta az öregedés problémáját?

– Hát semmi se kerüli el a figyelmedet? Ámbár csak rá kellett nézni Arthurra. De honnan tudtad, hogy épp Mary Ann?

– Ó, mindössze néhány beszélgetésfoszlány meg jó adag megérzés. Ellenben jól kieszelték ezt a bunyót. Csak nem azalatt, amíg mi úton voltunk Caragh-ból idefelé?

– Nagyrészt igen, azt hiszem. De nagyon jól álltad a sarat.

– Ostoba helyzet volt. Mintha egyetlen valamirevaló ütőkártya sem lett volna a kezemben.

– Ami azt illeti, Arthur nemcsak bolondozott. Valójában nagyon belefáradt már ebbe a hosszú ütközetbe. És nemcsak neki, hanem mindannyiunknak nagyon nehéz volt.

– Miért volt nehéz?

– Arthurnak azért, mert az ő vállára nehezedik az egész kulimunka. Mary Annek, mert semmit sem képes komolyan venni. Nekem pedig azért, mert néha nagyon elkeseredem.

Gyönyörű, tiszta este volt. Végre eljött az alkalom, hogy választ kapjak első kínzó kérdésemre.

– Idelátszik? – kérdeztem.

A lány fölmutatott a Delta és Omikron Herkules közötti csillagfüzérre.

– Nem nagyon látszik – suttogta -; szabad szemmel legfeljebb egy halvány fénypont vehető ki.

Néztem az eget. Ez volt hát a forrása ennek a tudományos előretörésnek, az ismeretek e robbanásának, amely fenekestül föl fogja forgatni a mi kis emberi világunkat. Nincs mit csodálkozni, hogy éppen ez nem jutott eszembe.

– Mi volt a baj? A növekvő forróság?

– Igen, fokról fokra elevenen megfőttünk, ahogy a napunk egyre fényesebb lett. Nemzedékről nemzedékre próbáltunk alkalmazkodni az új körülményekhez. Hatalmas hűtőházakba költöztünk, de a végén már ez sem segített. A kövek megolvadtak és lángra lobbantak, pontosan úgy, mint ma este a tenger, amikor kiszálltunk a kocsiból. Ezért borultam úgy ki. Ami itt gyönyörködtet, az ott halálos fenyegetés volt. A bolygónkon a halál lett az úr. Egyik napról a másikra vége szakadt egy ezermillió éves fejlődésnek.

Ismét átkaroltam a vállát. Ezúttal nem ellenkezett. Elnevette magát.

– Ha tudnád, milyen voltam azelőtt, aligha csinálnád ezt. Egyáltalán nem hasonlítottam emberre.

Most már kezdtem látni az indítékokat. Semmi értelme sem lett volna fizikai testet útnak indítani az űrön át. Az volt a fontos, hogy az információt átjuttassák, az információtömeget. Mindenesetre ez sokkal könnyebben megoldható.

– Ezek szerint fölcseréltétek a testeteket, személyiségetek kémiai részét, de meghagytátok az elektronikus oldalát. A számítógép nyelvére lefordítva, előző agyatok programját emberi agyba tápláltátok be.

– Hasonló volt ez ahhoz, mintha egy nagyon nagy számítógép programját akarnánk betáplálni egy kis számítógépbe, mintha nagy mennyiségű drága folyadékot akarnánk egy kis térfogatú edénybe beletölteni: közben rengeteg elcsorog és kárba vész. Képzeld el, ha megpróbálnád a te fölfogóképességedet egy kutya agyába belesűríteni. Minden homályos és elmosódott lesz, mint amikor hirtelen ködbe borul a táj. Elvégre is mi valahol a harmadik és a negyedik rend között tartottunk a fejlődés lépcsőjén.

– Bocsáss meg, de nem értem, mi az a harmadik meg negyedik rend – szakítottam félbe.

– Ó, csupán egy durva mércéje az intelligenciának. Mi meg tudtunk birkózni olyan problémákkal is, amelyek nagyjából egymilliárdtól tízmilliárd információegységet tartalmaznak. Most viszont mintegy százmillió egységre futja csak az intelligenciámból.

– Oszd el az információegységek számát egymillióval, és vedd a tízalapú logaritmusát, mi?

– Hagyd abba ezt a gyerekes fecsegést! – toppantott Fanny, miközben alaposan rátaposott a lábamra.

– Fene nagy erő van a lábadban. Honnan van? Úgy értem, milyen nyersanyagokból gyúrták össze, vízből, közönséges szénből, nitrogénből és más hasonlókból?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Embert konstruálni közvetlenül szervetlen anyagokból negyedrendű probléma, és ez úgy hiszem, meghaladta volna erőnket. Sokkal egyszerűbbnek látszott természetes úton előállított testeket szerezni, venni, és aztán betáplálni az információt az agyba. Véleményem szerint ez harmadrendű probléma, semmi esetre sem nehezebb annál. De kérdezd meg inkább Dickeyt. Vele még közelebbről nem ismerkedtél meg, de ez az ő területe. Mint láthatod, mi hárman eléggé kiegészítjük egymást: Mary Ann meg Dickey birtokolja a kémiai és a biológiai ismereteket, míg én a fizikaiakat. Kétségkívül jobb így, mintha mindhárman egyformák volnánk.

– Ezek szerint az Í.I.T. korai, kémiai fázisában a többiek fogták a kormányt, míg most te vagy a felelős az összes új fizikai eredményekért.

– Így is lehet mondani.

– Vagyis ha én most bedobnálak a vízbe, akkor ügynöki feladatomat ezzel végrehajtottam volna, nem? Emlékezz csak, mit mondtál rólam, hogy milyen veszélyes fickó vagyok.

Alig tudtam elkapni a másik lábamat.

– Ugye, nem szereted, ha kinevetnek? Egy fikarcnyival se jobb a többinél – mondtam évődve.

– Nem szeretem, ha hülyének tartanak.

– Ne légy már olyan undorítóan emberi – zártam le a vitát.

A lány hangos, csengő nevetése túlszárnyalta a tenger morajlását.

Lassan, karonfogva folytattuk a sétát, és a fejemben szüntelenül tovább kergetőztek a gondolatok. Egy halálraítélt fajtának élete utolsó tetteként valahogyan sikerült átjuttatnia egy másik bolygóra tapasztalatai és tudása egy részét. Ez eddig világos. De hogyan?

Az egyik csillag körül keringő bolygóról információt juttatni egy másik csillag bolygójára nem megoldhatatlan föladat. Már mai műszaki tudásunkkal is elképzelhetőnek tartunk ilyesmit. Ez a Fanny nevű lány szemlátomást közönséges emberi lény, akinek az agyára valamilyen úton-módon egy más fajtól származó információt másoltak át.

A gyermekkel nem születik vele a fizika és a matematika ismerete. Mindez úgy íródik rá a fölnövekvő gyermek agyára, az elolvasott könyvekből, tanárai szavaiból, no meg természetesen a környező világ megfigyeléséből. Valamilyen úton-módon, amelyet még mindig nem ismerek, ezt a normális folyamatot egy sokkal hatékonyabb módszerrel cserélték föl, olyan módszerrel, amely felett egy idegen fajta rendelkezik. Az indok világos: hogy el ne enyésszen nyomtalanul, át akarta örökíteni az emlékét.

Megálltunk, és egy percig némán figyeltük, amint a hullámok lágyan simogatják a homokot. – Nagyon szép itt. Nem hiszem, hogy pontosabb elképzelésünk lett volna a szépségről, gondolom, nem is nagyon bővelkedett ebben a mi világunk, ez a forró, égő salakhalom.

Lábával bepöccintett egy kavicsot a vízbe.

- Nem siránkoztunk, ehelyett eltökéltük, hogy továbbadjuk, amit lehet. De most, furcsa mód, mintha lanyhult volna bennem ez az eltökéltség. Mi értelme van az egésznek? Itt ugyanaz a sors vár ránk. A Föld is már megtette a fél utat a pusztulás felé. Az évek múlásával a Nap elkerülhetetlenül egyre fényesebb lesz, akár a mi csillagunk, és a Földön is menthetetlenül meg fog szűnni az élet.

– Szerintem megvan a lehetősége, hogy valami értelmes dolgot műveljünk, csak elég okosak legyünk hozzá, hogy észrevegyük ezt a lehetőséget – mondtam.

– De hogyan lehetnénk elég okosak? Engem a legjobban az egyensúly hiánya döbbent meg: a világmindenség döntő befolyással van ránk, anélkül, hogy mi a legkisebb befolyással is lehetnénk a világmindenségre.

– Én viszont azt mondom, hogy lehetnénk, ha eleget tudnánk.

Hogy átláthassuk az egész logikai elgondolást?

– Hogy megláthassunk egy jobb logikai elgondolást, mint amilyen a valóságos. Ebben az esetben, úgy hiszem, lehetne esélyünk.

– Lehet, hogy igazad van. De fogalmunk sincs róla, hogy ehhez milyen magasra kell fejlődnie az intelligencia szintjének – mondta Fanny.

– Az az egy biztos, hogy az ember messze alatta van ennek a szintnek. A te fajtád sem érte föl, talán csak kevés hiányzott, talán nagyon sok. De elkövetkezhet – a te szavadat használva – a negyedik rend vagy a tizedik vagy a milliomodik.

– Én azt hiszem, hogy ha egy fajta nem jut eléggé előre, akkor elpusztul, mint ahogy mi elpusztultunk.

– Ti nem pusztultatok el. Ami most a fejedben van, az túlélte a pusztulást. Ez egy évszázadot vagy egy évezredet is megtakaríthat az emberiségnek. Ez előbbre lök bennünket a hosszú úton. De lehet, hogy mi se jutunk el sehová. Lehet, hogy végül mi is átadjuk az információ töredékét egy másik teremtménynek. És lehet, hogy a végén valaki mégiscsak elér a mindenki más számára elérhetetlennek bizonyult célhoz.

– Jól van, Mr. Halászlegény, megértettem a leckét. Csak olyankor butulok meg, ha elkeseredem. Elindultunk felfelé a partról. Keskeny ösvény vitt fel a szirtre. Ha nehezen is, de kettesben sikerült fölkapaszkodnunk rá.

EPILÓGUS

Geoffrey Holtum rég befejezte az olvasást. De csak ült az üres cointreau-s üveg, a kihűlt kávé meg a rég kialudt tűz mellett, és vakarta a fejét.