12. AZ ÍRORSZÁGI IPARI TÁRSULAT

Így hát jó hangulatban, sebesen lépegettem a part menti sziklákon, hogy minél előbb a kikötőhelyre érjek. De még jókora távolság választott el tőle, amikor egy ismerős berregés ütötte meg a fülem – megint egy átkozott helikopter! A valódi szőkeség valahogy közölhette odaátra, hogy a szigeten rekedt. Úgy látszik, most jönnek érte.

Fölrohantam az emelkedőn, hátha sikerül fölérnem a sziget csúcsára, mielőtt fölszedik a lányt. Az emberi izmok azonban nem versenyezhetnek a belső égésű motorral, így én még messze voltam a csúcstól, amikor a helikopter újból a levegőbe emelkedett, és elszállt a tenger fölé. Nekem meg kellett elégednem azzal a meddő és hatástalan mozdulattal, hogy az öklömet ráztam a nyomorult felé, amikor elhúzott fölöttem.

Ezúttal semmi szükség sem volt rá, hogy elrejtőzzem, mivel úgyis rájönnek sikeres leereszkedésemre abban a pillanatban, amint a csónak elhagyja a szigetet; helyesebben: ha elhagyja, mert az is lehet, hogy a lány végleg elrontotta a motort. Nem sok érv szólt amellett, hogy ezt tegye, mégis nyugtalanul ereszkedtem lefelé a lankán a kikötőhely felé.

Milyen könnyen falra festi az ember az ördögöt: aggodalmam alaptalannak bizonyult. A csónakban minden érintetlen volt, mindössze egy kis hordozható rádiótelefon hiányzott a tokjából. Ez hát a magyarázata, hogyan sikerült a lánynak olyan gyorsan segítséget hívnia. Ostoba voltam, hogy elkerülte a figyelmemet ez a kis rádióberendezés.

Öt percbe sem tellett, amíg visszatettem a helyére az elosztófejet, kinyitottam a benzincsapot, és begyújtottam a motort. Ámbár űzött a türelmetlenség, hogy minél előbb visszajussak Inishvickillane-re, tettem egy kerülőt a sziget végéhez, ahonnan látható volt a nemrég megmászott szörnyű szakasz. Negyed mérföldnyire onnan, a tengerről nézve hihetetlennek tűnt, hogy akár egy légy is lejusson onnan. Hátborzongva vettem észre valamit, ami korábban elkerülte a figyelmemet, hogy tudniillik a szirtnek ez a része olyan bemélyedést alkot, hogy nem látható a szárazföld felől. Ha fönt rekedtem volna azon a sziklán, senki sem vett volna észre, és semmi reményem sem lehetett volna a segítségre.

A csónak szökdécselve és dülöngélve szelte a hullámokat, amikor teljes sebességgel nekieresztettem a nyílt víznek. Valahogy olyasféleképpen, mintha egy gépkocsi a kátyús úton rohanna. De én nem törődtem a csónakkal, csak jussak vissza rajta épségben a szigetre. Egy dolog érdekelt csak ebben a percben: hogy elcsevegjek dr. Mitchell-lel meg a barátaival. A düh túlságosan elöntötte az agyamat akkor, hogysem méltányolni tudtam volna az Í.I.T. módszereit. Ha a lány hagyta volna, hogy áthintázzam magam a kőtömbre, és akkor vágta volna el a kötelet, miközben én rajta lengek, ebben az esetben semmi sem menthetett volna meg. De ez nyílt gyilkosság lett volna, és a vak is látja, hogy ezt a határt nem akarták átlépni. Finom tapintattal olyan helyzetbe hoztak hát, hogy én magam öljem meg magamat, és csak magamat okolhatom ezért, olyan helyzetbe, amelyből ki kellett tudnom vágni magamat – ugyanis a sziklamászás alapszabálya, hogy senkinek sem szabad megmásznia olyan szirtet, amelyről nem tud leereszkedni.

Miért akartak megszabadulni tőlem? Mivel árultam el magam? Az volt a benyomásom, hogy elfogadható mesét adtam elő. Lehetséges, sőt valószínű volt, hogy még így is maradt bennük gyanakvás irántam, de óriási távolság választja el a gyanút a bizonyosságtól. Avagy csak azok gyilkolnak, akik abszolút bizonyosak a dolgukban? Erkölcsileg mindenképpen gyilkossági kísérlet volt ez, bárhogyan is csűrjük-csavarjuk a dolgot.

Ekkor rádöbbentem, hol követtem el a hibát – most már ragyogóan tiszta minden. Amikor előző reggel levetkőztem a fürdőszobában, és kivittem a nedves ruháimat a konyhába, ostoba fejjel benne hagytam a nadrágomban a Colquhountól kapott pénzt. És a pénz vált árulómmá. Egyetlen diák sem fog magánál hordani ekkora összeget. Átkoztam magam ostobaságomért.

Most viszont valóságos őrült voltam. Űztem a csónakot, amely ugyanazon az útvonalon bukdácsolt és csapkodta a vizet, amelyen négyszáz évvel ezelőtt az Armada egyik gályája végigvitorlázott, aztán délnyugatra fordultam, egyenesen Inishvickillane-nek. A csónak futása simábbá vált, mihelyt olyan vizekre értem, amelyek védve voltak a délnyugati széltől. Sebesen bekanyarodtam a móló mögé, kikötöttem, és megindultam a ház felé.

Kopogtatás nélkül dühösen fölvágtam az ajtót. Nem volt senki a házban, sem a konyhában, sem a nappaliban, sem odafönt. Látnivaló, hogy a madarak elröpültek, helikopterrel vagy valami ehhez hasonlóval. Visszamentem a konyhába, ahol a nadrágom még mindig ott lógott a tűzhely előtt. Gyorsan meggyőződtem róla, hogy a pénz a helyén van, de ez sem térített észhez. Már rajta voltam egy logikai mellékvágányon.

Épp hogy eldöntöttem magamban, hogy a nadrágom, amely ott lógott, szemmel láthatóan rosszabb állapotban volt, mint az, amelyét most viseltem, és épp hogy átraktam a pénzt, amikor hirtelen összerezzentem egy mögöttem megszólaló hangtól.

– Mr. Sherwood, ha nem tévedek.

Tüstént hátrafordultam, és egy alacsony, javakorabeli emberkén – vérbe borult szemeim úgy látták: egy sunyító menyéten – akadt meg a tekintetem a nappali ajtójában. Az adrenalin még mindig ködbe vonta az agyamat, minek folytán ösztönösen olyan mozdulatot tettem, mintha fel akarnám kapni és jól megrázni az ipsét. Tettem is néhány lépést feléje, de ekkor, és csak ekkor, három jól megtermett férfi körvonalait pillantottam meg a menyét háta mögött. Mind a négyen beléptek a konyhába; a menyét társai az Í.I.T.-rendőrség egyenruháját viselték. Az adrenalin lehúzódott, és győzedelmeskedett a belátás.

– Nos, Mr. Sherwood, itt fogunk társalogni, vagy a nappali inkább a kedvére van?

– Ha már itt vagyunk, ne zavartassuk magunkat – feleltem, és helyet foglaltam.

– Rendben van. Az a véleményem, hogy beszéljünk meg nyugodtan mindent. Hadd mutatkozzam be: a nevem Earnshaw, Howard Earnshaw.

Fölösleges volt a bemutatkozás, ugyanis Howard Earnshaw, a Londoni Egyetemen egykor a metallurgia professzora, egyike volt azoknak az embereknek, akikre különösképpen fölhívták a figyelmemet. "Egy fanatikus őrült" – bömbölte Parsonage, mikor a neve szóba került:

– Föltételezem, hogy az én nevem már ismeretes önöknek – jegyeztem meg.

– A neve is meg az életútja is. Ha szabad azt mondanom: ragyogó karrier kezdetén áll. Bólintottam, és a patkányfogó így folytatta:

– De vajon miért, mi végre kell önnek, Mr. Sherwood, ilyen különös kerülő utakat megjárnia? Mért nem kopogtat mindjárt a főkapun, ha egyszer érdekli az Í.I.T. – és abból, hogy itt van, arra következtetek, hogy érdekli. Nem szokásunk, hogy ígéretes fiatal tehetségeket üres kézzel engedjük el, éppen ellenkezőleg.

– Még nem döntöttem el, hogy esetleg Cambridge-ben maradok-e, és megszerzem a bölcsészdoktori diplomát. De úgy gondoltam, nem árt, ha körülnézek, mielőtt végleges elhatározásra jutnék.

– És arra nem gondolt, hogy netán az ön "körülnézése" némi ellenvetésbe ütközhetik? Képzelje el, hogy mindenki, aki állásra pályázik az Í.I.T.-nél, előbb itt szaglászna körülöttünk, mint ahogy ön tette?

– Sajnálom, de eszembe se jutott, hogy ebből a szemszögből nézzem a dolgot.

– Nos hát, Mr. Sherwood, nyílt kártyákkal fogok játszani. Rendes körülmények között igen szigorúan elbánunk azokkal, akik szántszándékkal belopóznak a Kerry-félszigetre. De hajlandó vagyok elsőnek elismerni, hogy az ön esetében ennek semmi értelme sem volna. Ha bezárnánk önt, abból egyikőnknek sem volna semmi haszna. Ennélfogva az a szándékom, hogy pontosan úgy kezelem az ön ügyét, mintha közvetlenül Cambridge-ből folyamodott volna állás után.

Nagy nehezen sikerült magamba fojtani meglepődésemet. Az utóbbi percek folyamán fokozatosan derengeni kezdett előttem, hogy Mr. Menyétnek halvány fogalma sem lehetett az Inishtooskert bércein történtekről. De hát akkor mire volt jó ez az egész? Ki tesz olyat józan ésszel, hogy megpróbál valakit eltenni láb alól, majd miután ez nem sikerült, mintha mi sem történt volna, a következő percben munkát ajánl föl neki? A helyes magyarázat egy pillanatra fölrémlett bennem, de rögtön el is hessegettem magamtól. Reménytelenül összezavarodott bennem minden, és pontosan ezt akarták elérni az Í.I.T. korifeusai.

Hangosan azonban ezt mondtam:

– A körülményekhez képest, uram, ez igen tisztes ajánlatnak tűnik. De gondolom, nem árt, ha fölhívom rá a figyelmüket, hogy igencsak szeretek úgy dolgozni, ha a magam feje után igazodhatom.

Ismét szilárd talajt kezdtem érezni a lábam alatt.

– Úgy vélem, meg fog győződni róla, miszerint az Í.I.T. elég rugalmas ahhoz, hogy még sokkal furcsább embereknek is, mint ön, Mr. Sherwood, megfelelő munkafeltételeket képes teremteni.

– Ön azt mondta az imént, hogy úgy fogja kezelni az én ügyemet, mintha a szokásos módon folyamodtam volna állásért. Meg tudná nekem magyarázni, mit jelent ez?

– Ez azt jelenti, hogy jogot formálhat a megfelelő fizetési kategóriára, azaz évi ezerötszáz ír fontra, amennyit egy jó egyetemi diplomával rendelkező kezdő nálunk kaphat. Ez önre is vonatkozik. A további fizetésemelések aztán nagyrészt öntől függnek. Ha ön hasznára lesz a társaságnak, a társaság is hasznára lesz önnek.

– Ez fölöttébb tisztes ajánlatnak látszik.

– Kíváncsi vagyok rá, vajon van-e elképzelése arról a szervezetről, amelyhez ön, Mr. Sherwood, csatlakozni óhajt?

– Hogy őszinte legyek, uram, éppen azért haboztam, hogy a szervezethez csatlakozzam, mivel nem tudok semmit sem válaszolni erre a kérdésre.

Earnshaw hátradőlt a széken, és olyasféle grimaszt vágott, akár egy halálfej, kétségkívül abban a szent meggyőződésben, hogy kellemes mosolyra nyitja az arcát.

– A jelek szerint sokan titokzatosságot sejtenek ott, ahol valójában egyáltalán nincs semmi titokzatos. Az Í.I.T. tudomány, tudomány, amely önmagát ellenőrzi, olyan szervezet, amelyet tudósok irányítanak. Kint a nagyvilágban a tudományt rákényszerítik, hogy különféle gazdáknak szolgáljon; itt a tudósoktól azt várják el, hogy csak magát a tudományt szolgálják. Ez a valódi magyarázata annak, hogy miért törtünk olyan messzire előre, és egy-két éven belül nem lesz senki, aki velünk versenyezhet.

– Ez sok mindent megvilágít számomra.

– Örömmel hallom. Engedje meg, hogy a pénz rideg nyelvére fordítsam le a dolgot. A világ nagy országai olyan kevésre becsülik a tudományt, hogy erőfeszítéseiknek alig egytized százalékát fordítják tudományos alapkutatásra. Ezzel szemben mi körülbelül a húsz százalékát. Ténylegesen mi most többet költünk alapkutatásra, mint a föld összes országai együttvéve. Ez meghökkentő állításnak tűnhet, mégis igaz, mivel a világ többi része által erre a célra fordított összeg alig haladja meg az évi egymilliárd fontot. Említésre se méltó összeg, kedves fiatal barátom.

Közbevetettem, hogy mindez olyan benyomást kelt, mintha egy fiatalember nem is kívánhatna magának ennél jobb lehetőségeket.

– A lehetőségek ragyogóak. Nincs rá szó, milyen magasra emelkedhetik egy önhöz hasonló tehetséges fiatalember.

Ha másban nem, ebben az egyben prófétának bizonyult. Azt hiszem, ha képes lett volna előrelátni az események alakulását, nyomban megütötte volna a guta.

– Hát akkor rendben is lennénk – dorombolta. – Ezt a néhány papírt most aláírom az ön részére. Utána röpülhet egyenesen a főhadiszállásra. Ideadta a papírokat.

– Reméljük, most már nem lesz semmi baj, Mr. Sherwood.

Két rendőr kikísért a házból, a sziget gyönyörű füves fennsíkjára. Mintegy pontot téve az előbbi beszélgetésre, itt már várt egy helikopter.

Még mindig megvolt a – bármilyen csekély – lehetősége annak, hogy valamilyen "baleset"-et megrendeznek.

A gép fölszállt, és magasra emelkedett az öböl fölött. Végig a part szegélyén fehér habcsík emlékeztetett az alig elcsitult viharra. A többi sziget is hasonló foglalatban hevert a kék víztenger közepette. Magasan fönt még mindig sebesen űzte a felhőket a szél, és a szárazföld égőbíbor színe most még élénkebben kihangsúlyozódott.

Én azonban nem sok ügyet vetettem a természetnek eme vad szépségére. A légi út nagyszerű alkalmat adott rá, hogy képet alkossak magamnak azokról az Í.I.T. ipari létesítményekről, amelyek egymást érték a Cahirciveen körüli sík rétségeken. Nagyszerűen kivehettem őket jobb kéz felől; hatalmas méreteik és kiterjedésük érdekes gondolatokat sugallt. Nagyon könnyű volt nyomon követni őket, mivel az egész gyárrendszert széles úthálózat fűzte egybe.

Ami azonban igazán magára vonta a tekintetet, az Caragh volt, az új város, egy gyönyörű völgyben, ötmérföldnyire délre attól a tótól, amelytől a nevét kapta. Caragh sokszínű ragyogása szöges ellentéte volt a városok megszokott képének, amelyek mind egyformán unalmas szürkének és barnának látszanak a levegőből. Míg más városok szürkeségükkel ütnek el a környező tájtól, addig ez sokszínűségével vált ki abból. Ezt elsősorban a virágoknak köszönheti, amelyek a város területének nagy részét elborítják. Magukra az épületekre a rajtuk megcsillanó napfény hívja föl a figyelmet: aranyszínű csillogásukat valamilyen áttetsző és a fényt szétszóró anyag okozza.

Az épületek megelevenedő színeikkel egyszerre uralkodóvá válnak, mihelyt leszáll az ember. Caragh, a világ minden más városától eltérően nem apró házikók elterpeszkedő, otromba halmaza. Alig van benne több épület hatvannál, ezek is a széles sugárutak mentén magasodnak, egy-egy sorban hét-nyolc házzal. A talaj természetes lejtését és a bőségesen rendelkezésre álló vizet kihasználva kis folyócskák futnak az épületek lábánál. Éjjelenként az egész várost lágy szűrt fény világítja be.

Hadd számoljak be most már apró ügyes-bajos dolgaimról. Leszállás után elirányítottak egy felsőfokú toborozóirodának látszó helyre. Kaptam egy ideiglenes szobát valami szállodaféleségben, és húsz ír font előleget, nem mintha szűkében lettem volna pénznek. Megvásároltam a szükséges holmikat meg Shakespeare vígjátékainak egy kötetét. Ezután megkerestem a város legjobb vendéglőjét, és fejedelmi lakomával ünnepeltem meg új életem kezdetét.

Vacsora után elbűvölve sétáltam néhány órát a városban. Végre-valahára ott vagyok, ahová törekedtem – itt vagyok "belül".

Most pedig ki kell térnem egy dologra, amely esetleg szöget üthet e jelentés olvasójának fejébe. Nem lett volna vajon sokkal egyszerűbb eljutnom Caragh-ba egyenes úton, úgy, hogy állásért folyamodom az Í.I.T.-hoz? Mire volt jó a fantasztikus kalandsorozat?

Két oka is volt annak, hogy erre a nyilvánvalóan kerülő útra szántam el magam, mindkettő igen nagy súllyal esett a latba. A természetemmel nem fér össze a szándékos félrevezetés. Egyszerűen nem lettem volna képes olyan munkaadó ellen dolgozni, aki jóhiszeműen elfogadta a szolgálataimat. Aztán meg a legcsekélyebb önbizalomnak is híján lettem volna, ha úgy jövök Caragh-ba, mint egy magányos személy, akit ráuszítottak egy mérhetetlen hatalmú szervezetre.

Persze, a helyzet most is hasonló volt ehhez. Furcsa mód mégsem éreztem semmiféle szorongást. Úgy látszik, az inishtooskerti bércekről való sikeres leereszkedés hatalmas önbizalmat öntött belém. Sőt mi több, ez az utóbbi kalandom őrült harci kedvre gyújtott, és talán ez volt a fontosabbik ok azok közül, amelyekre föntebb hivatkoztam. Ha nincs bennem ez az eszeveszett hideg düh, akkor azt hiszem, hamar elcsábított volna ez a gyönyörű város. Akkor hamarosan fölgyűrtem volna az ingujjamat, és tiszta szívből dolgozni kezdtem volna az Í.I.T.-nak.

Nagy sokára visszatértem a szobámba. Elalvás előtt elolvastam vagy két fölvonást a Vízkeresztből. Elgondoltam, hogy íme, ilyen volt négyszáz évvel ezelőtt a legelőkelőbb társaság. Sok olyan dolog van, amit manapság nem vagyunk képesek megtenni: nem tudunk például úgy írni, mint Shakespeare. De az is kétségtelen, hogy egyetlen korábbi nemzedék sem építhetett volna ilyen várost, mint Caragh. A négy évszázaddal ezelőtti társaság azt hinné, hogy egy másik bolygóra csöppent, ha valamilyen csoda folytán most idevetődne. Vagy talán nem úgy fest-e vajon a mi korunk embereinek a szemében is, mint valami valóra vált science fiction? De Caragh, bármilyen különös is, mégis valóság, mivel ez a harmadik évezred városa, a jövő városa.