6. UTAZÁS DÉLNEK

Életem legnehezebb döntése az volt, amikor Tangnál leszálltam a buszról. Szinte ellenállhatatlan volt a csábítás, hogy Houseman után eredjek. Cathleen velem tartott volna, hiszen égett a vágytól, hogy bosszút álljon Michael haláláért. Nálam volt Colquhoun jegyzetfüzete. Ennek segítségével lehetségesnek látszott egy megbízható mag összehozása, minekután nem tűnt volna túlságosan nehéz föladatnak, hogy túljárjunk Houseman eszén.

Nehéz lenne kielemeznem az okát, mért nem ezt tettem. Semmi esetre sem Parsonage intelmei és kívánságai miatt. Az ő szervezete olyannyira recsegett-ropogott, hogy ha valaha is egyáltalán tartottam tőle, most ezt végképp elfújta a nyugati szél. Akkor azt hittem, hogy végül is az Í.I.T. billentette át a mérleg nyelvét. Kezdett ugyanis derengeni előttem, hogy az Í.I.T. egyszerűen orránál fogva vezeti az ellenfeleit, és végeredményben jót mulat rajtuk. Ennélfogva meddő erőfeszítés lett volna életet lehelni egy szervezetbe, amely már mindjárt az elején vereségre volt ítélve, Mi lenne, ha az ellenség fellegváránál kezdeném az ostromot? Mondom, akkor ezzel okoltam meg magamnak a lépésemet. Visszatekintve azonban úgy látom, hogy a sértődöttségnek is volt némi szerepe benne.

A tervem fölöttébb egyszerű volt, ami akkor szintén jó ajánlásnak bizonyulhatott. Ám hamarosan tapasztalnom kellett, hogy a túlontúl egyszerű terv könnyen lehet együgyű elme szüleménye is. Utam nagyjából egy derékszögű háromszög két oldala mentén vitt volna, először vagy százhúsz mérföld gyalog déli irányban Tipperary alá, onnan meg hegynek föl nyugat felé. Ez az utolsó nekirugaszkodás – amelynek során elkerülném a tanyákat és a farmokat – elvezetne Mallow és Cork környékéről Írország legmagasabb hegyein át a középső félsziget, Kerry belsejébe. Úgy terveztem, hogy az utolsó nyolcvan mérföldet két vagy három erőltetett menettel, ha kell, éjszakánként gyűröm le.

Egyik első teendőm az volt, hogy szertartásszerűen elégettem a jegyzetfüzetet. Jó részét elraktároztam a fejemben, így hát semmi értelme sem volt, hogy továbbra is magammal cipeljek egy ilyen veszedelmes dokumentumot. Talán át kellett volna adnom Cathleennek, de aztán úgy véltem, hogy mégsem. Miközben a lapok hamuvá égtek, az járt az eszemben, hogy végre-valahára megszabadulok nyomasztó kapcsolataimtól. Ezúttal is tévedtem. Az ezután következő hét nagyobb lelki megkönnyebbülést hozott, mint a későbbiek, amelyek az egész ügy befejezéséig elteltek. A nappal keltem, füves réteken heverésztem, olvasgatva, és az esőtől óva könyveimet. Éjszakánként jókat aludtam a kemény ágyakon, néha a még keményebb földön. Barátságos tájon vitt az utam, semmi sem emlékeztetett a lápok, a viharjárta hegyek és a tenger közelségére, amely ott húzódott nem is olyan messze jobb kéz felől.

Útközben időről időre összeraktam magamban mindazt, amit sikerült megtudnom az Í.I.T.-ről. A szervezet műszaki vívmányaiból már egész listát állíthattam össze. Valahogy így:

 

Először: A kohászat mesterei. Tanúság a dublini pályaudvar vízszintes fémáthidalásai.

 

Másodszor: Hatalmas földmozgató gépezeteket szerkesztenek, amelyekkel többek között impozáns utakat építenek. Példa a Dublinben látott "mozgó hegyek". Valószínűleg nukleáris energia hajtja őket.

 

Harmadszor: Óriási mennyiségű villamos energiát termelnek. Saját szükségleteik kielégítése mellett árammal látják el a legeldugottabb tanyákat is. A villamos energiának nukleáris forrásból kell származnia, mivel Írország nem importál jelentős mennyiségben szenet vagy olajat. Valószínűleg vízből állítják elő termonukleáris úton.

 

Negyedszer: Nagy mennyiségű műtrágya gyártása. A körülöttem látott szántóföld nagy részét a mocsártól hódították el.

 

Mindez együttvéve nem csupán egy nagy ipari szervezetről tanúskodott, hanem egy új világról, egy új civilizációról. Lehet, hogy furcsán hangzik, de rám még nagyobb benyomást tett az, hogy mit nem csinál az Í.I.T. Nem csinálnak autókat vagy akár traktorokat. Mindezt külföldről hozták be. Miért? Úgy hittem, tudom a választ. Mivel ezek olyan dolgok voltak, amelyeket másutt is megfelelően tudtak gyártani. Az Í.I.T. szinte hihetetlenül magabiztos volt, olyannyira, hogy csak azt állította elő, amire mások képtelenek voltak. Méltóságán alulinak tartotta, hogy közismert ipari műveletekkel foglalkozzék.

De hogyan csinálták mindezt – erről nem sikerült szereznem egy fikarcnyi információt sem. Tudtam persze, hogy sok neves tudós elszegődött az Í.I.T.-hez. Elég soknak a nevét is ismertem. De ha mégoly jó nevűek is voltak, nem kisebb tudósok maradtak Írországon kívül is, vegyük akár az én egyetememet. Így hát aligha ez a legfőbb magyarázat. Meghánytam-vetettem magamban minden lehetséges választ, de a legnagyobb megerőltetéssel sem találtam köztük olyanra, ami akár a legnagyobb jóindulattal is hihetőnek tűnhetett volna.

Tipperaryt nyugat felől kerültem meg abból a meggondolásból, hogy a Galty-hegység lábánál haladjak tovább. Az volt a szándékom, hogy míg csak magam mögött nem hagytam Fermoyt, délnek tartok, és csak ott fordulok éles szögben nyugatnak. Ennek az útnak a megválasztásával (amely nem volt a legrövidebb) elértem azt, hogy nem jutok közel túl korán az Í.I.T.-zónához. Valószínű, hogy a határt széles sávban ellenőrzik. Ennélfogva jobbnak láttam, ha egyenesen vágok majd neki, mint a kapura törő csatár. Semmiképpen sem akartam, hogy oldalról bekerítsenek.

Mint említettem, Tipperaryt nyugatról kerültem meg, becslésem szerint jó tízmérföldnyire. Este hatfelé járt az idő, ezért éjjeli szállás után néztem. A Slievenamuck lankái alatt fölfedeztem egy tanyát. Jóval nagyobb volt, mint szerettem volna, de más választási lehetőség nemigen kínálkozott. Fekvőhely iránti kérésemet visszautasítás fogadta.

– Sajnálom, de már vannak vendégeink – magyarázta a háziasszony.

– Ez nem probléma – szólalt meg egy öblös hang a hátam mögött. Megfordultam: egy pap mosolygott felénk. – Ugyan miért ne oszthatná meg az emeleti szobát Csöpivel?

– Ez nagyszerű volna, ha tisztelendőségednek nincs kifogása ellene.

– Örömömre szolgál, hogy segítségére lehetek egy vándornak. Mrs. O'Reilly majd ide küldi a kisfiát, hogy megmutassa önnek a járást. Miután lemosta az út porát, megtisztelne vele, ha velem vacsorázna.

Melegen megköszöntem, és Mrs. O'Reilly kisfia nyomában fölmentem a padlásszobába. Ebben két ágy volt, az egyiken ült Csöpi, egy hatalmas növésű fickó, olyasféle, mint a középcsatárok az amerikai rögbicsapatokban, megvolt vagy százhúsz kiló. Meghökkent tekintetemre lusta mosolyra húzta a száját, amelyből cigaretta lógott alá.

A sarokban mosdótál és vizeskorsó állt; derékig levetkőztem, és mosakodni kezdtem. Mialatt az arcomat szappanoztam és a szemeim csukva voltak, mintha satu szorította volna össze mindkét felső karomat. Elkeseredett erőfeszítéssel próbáltam kiszabadítani magam, de minden eredmény nélkül. Hirtelen engedett a szorítás. Kinyitottam a szemem, de szappan került bele, és kegyetlenül marta. Nagy nehezen megtaláltam a törülközőmet.

– Átkozott gorilla! – ordítottam rá. Mert Csöpi volt az. Nesztelenül mögém settenkedett, és megragadott lapátmancsaival. Most bambán röhögve nézett rám.

Ahogy tőlem telt, igyekeztem közömbösséget színlelni. Befejeztem a mosakodást, tiszta inget vettem föl, és szívből kívántam, bárcsak messzire elkerültem volna ezt a házat – semmi kedvem sem volt az éjszakát egy gorilla társaságában tölteni, akinek a humorérzéke nem múlta fölül egy nyolcéves gyerekét. Magamban azt fontolgattam, nem kellene-e rögvest csomagolnom és fölkerekednem, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ez a legnagyobb mértékben udvariatlan dolog lenne újdonsült tisztelendő barátom iránt. Jobb, ha kitartok.

Vacsoránál úgy vettem észre, hogy a pap némi tartózkodást vél fölfedezni a magaviseletemben.

– Csak nem Csöpi idegesítette föl? – kérdezte.

– Nem, nem, semmi különös.

– Mert hajlamos némi játékosságra. De majd én beszélek a fejével. Biztosíthatom, hogy nem lesz oka több nyugtalanságra. Tudja, különben nagyon jó fickó, rendkívül odaadó.

– Sok időt szokott errefelé tölteni, uram? – kérdeztem, jobbnak látva témát változtatni.

– Elég gyakran járok erre, ha el tudok szabadulni Cork városából, ahová a szolgálat köt. De az ön beszédéből úgy veszem ki, hogy Angliába való, a nyugati részekre, nemde?

– Igen. Devonból származom. Néhány hétre átjöttem ide kószálni, miután Cambridge-ben letettem az utolsó vizsgáimat.

– Aha, Cambridge-ből, nagyszerű hely, amint hallom. Maga, fiatalember, jó csillagzat alatt született. Egy szomorú elrendeltetés folytán mostanában alig jön errefelé valaki külföldről.

– Meg tudná magyarázni az okát, uram? – kérdeztem, igyekezvén elterelni a beszélgetést rólam és az én dolgaimról.

– Attól tartok, semmi rejtélyes sincs benne. Az istentelenség átka nehezedik mireánk.

Nem sok teteje volt ennek a magyarázatnak, ezért hagytam, hadd evickéljen ki belőle a maga erejéből, ami nem is okozott neki nehézséget.

– Sajna, nagy-nagy bűn nyomja a lelkünket, bár volna inkább egy malomkő.

– Én semmit nem láttam, uram, ami megerősítené az ön véleményét.

– Higgye el, Mr. Sherwood, a fiatalok csak a külső jelekre figyelnek. De nem veszik észre a férget, amely szorgosan őröl nemzeti létünk szívében.

– Úgy értsem, uram, hogy az Í.I.T.-re gondol?

– Úgy van, úgy van! – kiáltott föl. – A bűn szörnyetege, amely megrabolja ősi életformánkat.

– Útközben csak azt láttam, hogy megszűnt a szegénység.

– Nemcsak kenyérrel él az ember. Ez ugyanúgy igaz ma, mint egykoron. A növekvő jóléttel együtt gyorsan, visszavonhatatlanul elvésznek az ősi erények, a régi értékrend.

– Úgy gondolja hát, hogy a jólét és az erények kölcsönösen ellenségei egymásnak?

– Emlékezzen a Mi Urunk szavaira, Mr. Sherwood. "Könnyebb a tevének átjutnia a tű fokán..." Boldogabb a szegény, ám testben-lélekben egészséges ember, mint a föld fényes palotáinak lakója.

– Egyszerűen nem tudok egyetérteni azzal, hogy a szegénység kívánatos cél lenne, uram. A szegénység gyakran csak azért látszik erényesnek, mivel nincs lehetősége, hogy másmilyen legyen. Én inkább azt mondanám, hogy az igazi erény csak a gazdagságban és jólétben mutatkozhatik meg.

Öblösen elnevette magát.

– Milyen kellemes vitatkozók maguk, mai fiatalok! '

– Úgy tudom, az egyház egyöntetű álláspontra jutott az Í.I.T. megítélésében.

– Egy jó dolog, de csak egy jó dolog származott a sátán seregeinek növekedéséből: egyházam és a római egyház ma közelebb került egymáshoz, mint valaha is hihettem volna.

Az utóbbi szavak megoldottak számomra egy rejtélyes dolgot. Vitatársam reverendája különbözött a Dublinben látott papokétól. Most jöttem rá, hogy az ír egyház csuháját viselte. A sok vidéki levegő, úgy látszik, eltompította megfigyelő és következtető képességeimet.

Meg sem kísérlem, hogy leírjam a (hogy őszinte legyek) kissé unalmas társalgás további menetét. Magam is meglepődtem egy kicsit, amikor azon kaptam rajta magamat, hogy az Í.I.T. elvhű védelmezőjének csaptam föl, de hát még semmi olyasmit sem láttam ettől a szervezettől, ami fölháborította volna erkölcsi érzékemet, bármilyen is legyen az.

Itt volt az ideje, amikor illedelmesen jó éjszakát kívánhattam. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy fölújítsam nem sok jóval bíztató ismeretségemet a gorillával, de hát ennek előbb-utóbb be kellett következnie. Némi megkönnyebbülést éreztem, hogy egyházi barátom nem feledkezett meg arról az ígéretéről, hogy mond egy-két figyelmeztető szót "Csöpi"-hez: Fölkísért a padlásszobába, néhány percre félrevonta a gorillát, míg én megvetettem az ágyamat, aztán így szólt:

– Azt hiszem, most már minden rendben lesz, Mr. Sherwood. Hány órakor óhajt reggelizni?

– Fél nyolc nem lesz túl korán?

– Semmi esetre sem. Mennyi lehet most az idő? – Előhúzott egy láncon csüngő zsebórát, amelynek föl kellett kattintani a födelét, hogy a számlap láthatóvá váljék.

– Ó, még csak fél tíz. Ilyen korán nyugovóra tér, Mr. Sherwood?

Igen nagy erőfeszítésembe került, hogy értelmes választ adjak a kérdésére, ugyanis az órafödél belső részén futólag megpillantottam egy fölöttébb nyugtalanító rajzolatot. Egy korona volt a fémbe vésve.

Most már értettem, legalábbis részben, mit akart mondani a haldokló Michael. "A kanok a koronával." Hogy jönnek ide a "kanok"? Persze hogy azt mondta: "A kanonok a koronával."

Valami erősen azt súgta, mihelyt a kanonok kiment, hogy csomagoljak össze, és szedjem a sátorfámat, de minél gyorsabban. Nem tudhatom, nem árultam-e el a meglepetésemet, amikor megpillantottam az órát, de könnyen megeshetett. Mindenesetre nem tudtam legyűrni a gyanúmat, hogy a gorilla azt az utasítást kapta, hogy tartsa rajtam a szemét. Ott állt az ajtónál cigarettával a szájában, bamba mosolyával az arcán. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttem, hogy jobb, ha maradok, mint ha megpróbálnék elmenekülni.

Lefekvés után ocsmány gondolatok forogtak a fejemben, miközben lestem a gorilla minden mozdulatát. A kanonok vacsora utáni társalgása valahogy hamisan csengett. Mindezt a frázist, hogy az "istentelenség átka" meg "a föld fényes palotái" – ezt elmondhatja egy pap a szószéken, de ma már semmiképpen sem normális társasági beszélgetésben. Ez az ember gazfickó, semmi kétség.

Az éjszaka kellemetlen, hogy ne mondjam: rémisztő volt. A gorilla végül is lefekvésre szánta rá magát; föltűnt, hogy az ágya köztem és az ajtó között állott. A fény kialudt. Figyeltem a lélegzését, nehogy észrevétlenül kikeljen az ágyából. Vagy egy óráig semmi sem történt. Akkor lopakodva fölkelt. Hallottam, ahogy szinte nesztelenül ide-oda mászkál a szobában, és rémülten vártam, mikor fog ismét megragadni. Könnyű elképzelni, hogyan fogott el a szinte leküzdhetetlen vágy, hogy az ajtót vagy legalább a villanykapcsolót elérjem, de mintegy isteni sugallatra éreztem, hogy az egyetlen dolog, amit el kell kerülnöm: hogy félelmet mutassak ennek a teremtménynek a szeme előtt. Egészen közel settenkedett hozzám, aztán hirtelen fülsiketítő kacajra fakadt a sötétben. Akaraterőm végső megfeszítésével ráordítottam:

– Takarodj vissza az ágyadba! Ha még egyszer csinálsz valamit, lemegyek a gazdádért!

Szót fogadott. Arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel nem támadott meg, a legbiztosabb dolog, ha közönyt színlelek, és megpróbálok aludni. Végül sikerült is valamiféle lidérces álomba merülnöm.

Végre-valahára megvirradt, és én jókor kiugrottam az ágyból. Abban a pillanatban a gorilla is fölkelt. Megborotválkoztam, megmosakodtam, elcsomagoltam a hátizsákomat, mindezt sietség nélkül. Aztán lementem az udvarra. Noha még csak hét órára járt az idő, mégis úgy döntöttem, hogy bemegyek a házba, és ott várom meg a reggelit. Ily módon azt reméltem, hogy kikerülök az éber gorilla figyelő szemei elől.

Történetemben ez idáig több olyan eset is előfordult, amikor a szerencse határozottan az én oldalamra állott. Egyszer-kétszer meg is fordult a fejemben, hogy nem túlságosan egyoldalúra sikerül-e ebben a vonatkozásban a beszámolóm. Nos, ebben a pillanatban haladéktalan fölszólítást kaptam, hogy fizessem vissza az adósságomat, méghozzá uzsorakamatostul. A kanonok már ébren volt. Az ebédlőasztalnál ült. Mikor beléptem, nyájas mosollyal pillantott rám. Az oldalánál Shaun Houseman foglalt helyet. Belém döbbent, micsoda balfogást követtem el. Gyanútlanul besétáltam a G.H.P. barlangjába.

Emlékszem, egyszer olyan ellenféllel kellett kiállnunk krikettezni, akik között egypár ördöngösen ügyes labdavető játszott. Mielőtt ránk került volna az ütés sora, csapatunk egyik tagja sorra járt bennünket, és azt tanácsolta, hogy egyetlen reményünk az lehet, ha “kíméletlenül rámenős játékot játszunk". Ehhez is tartottuk magunkat, aminek az lett a vége, hogy alig harminc ponttal hagytuk le szégyenszemre a mezőnyt.

Hasonlóképpen most is éreztem, hogy egyetlen reményem az lehet, ha magamhoz ragadom a kezdeményezést.

– Nicsak, Mr. Houseman! Sikerült a papírokat kihalásznia a mocsárból?

Houseman mogorva arccal fogadta ezt a gunyoros-vidám üdvözlést, a kanonok pedig, gondosan vizsgálgatva manikűrözött körmeit, így szólt:

– Ami azt illeti, Mr. Sherwood, egy-két lap valóban hiányzik. Bízom benne, hogy saját érdekében meg tudja nekem mondani, mi volt azokon a lapokon.

– Melyik részét gondolja annak a badarságnak?

A kanonok még mindig a körmeit szemlélte.

– Azt tanácsolnám önnek, nagyon világosan fejtse ki, mit akar mondani ezzel a megjegyzésével, Mr. Sherwood, különben könnyen rájöhet, hogy nem vagyok az a türelmes ember, akinek látszom.

– A legkisebb kétértelműség sincs a szavamban – feleltem vakmerő magabiztossággal. – A kézirat elejétől végig értéktelen limlom.

Azt hiszem, néhány milliója forgott kockán ebben az ügyletben, így hát semmi meglepő sincs benne, hogy utolsó megjegyzésem hirtelen végét vetette a körmök vizsgálatának.

– Houseman, adja ide a táskát.

Houseman az asztalra tett egy irattáskát, kivett belőle egy dossziét, és átadta a kanonoknak.

– Nos, mutassa meg, hogy mire gondol. Fölnyitottam a dossziét. Azok a papírok voltak benne, semmi kétség, jócskán bepiszkolódva a szelek szárnyán a láp fölött megtett utazástól. Egész lassan olvasni kezdtem az elejét.

– Nincs szándékomban sokáig itt ülni és várakozni, Mr. Sherwood. Ha vége szakad a türelmemnek, ide fogom hívni Csöpit – jelentette ki a kanonok. Ez volt a válságos lélektani pillanat. Nekem csupán egyetlen ütőkártya volt a kezemben: a szakismeretem. Úgy kell játszanom, hogy ez az egyetlen lap a lehető legmagasabb értékre tegyen szert.

– Ide figyeljen, uram, én már adtam önnek erről a dokumentumról egy futólagos értékelést. Most viszont részletes értékelésnek akarom alávetni. De csak én szabhatom meg, mennyi időbe fog ez telni, és nem ön.

Beadta a derekát, másként nem is tehetett, ha egyáltalán megbízható információhoz akart jutni. Akkor is hívathatta Csöpit, ha már megkapta az információt.

Munkához láttam, se túl sietve, se túl lassan. Housemannak és a kanonoknak behozták a reggelit.

– Lesz szíves nekem is egyet, Mrs. O'Reilley – mondtam anélkül, hogy föltekintettem volna. Behozták a reggelimet. A kezemben levő egyetlen ütőkártyával máris megnyertem az első menetet. De mi lesz a további menetekkel?

Valaki behozta a hátizsákomat. A kanonok átvizsgálta a tartalmát. A könyvek fölkeltették az érdeklődését, és alaposan szemügyre vette őket. A könyveimben ugyanis széljegyzeteket szoktam firkálni.

Végére jutva az olvasásnak, lecsaptam a dossziét az asztalra.

– Hát igen. Nem szavatolhatom, hogy minden hibát megtaláltam, de amiket megtaláltam, azok is elégségesek arra, hogy ön is megítélhesse: az egész papírhalmaz nem ér egy fabatkát sem.

A kanonok, ahelyett, hogy próbált volna eligazodni abban, amit leírtam, mindössze a kézírásomat vetette egybe a széljegyzetekéivel. A két írás azonossága, úgy látszik, súlyos érvként esett latba a Houseman-féle dokumentum ellenében, annál is inkább, mivel egyébiránt is eléggé sok fal dokumentum forgott közkézen: Valami egyéb is magára vonta a hátizsákomban a kanonok figyelmét, nevezetesen egyetlen fegyverem, a zacskó magnéziumpor. A kanonok kibontottá, gyufát gyújtott, és egyetlen fényes villanással ellobbantotta.

– Egész ügyes. Egy ismeretlen egyén (legalábbis a rendőrség szerint) egy-két héttel ezelőtt valami hasonló anyag segítségével fölöttébb találékony módon meglépett a dublini rendőrök karmai közül. Ha jól emlékszem, július 16-án. Hol volt maga azon a napon, Mr. Sherwood?

– Ami azt illeti, Dublinben.

– Furcsa véletlen, nemde? Most pedig lenne olyan szíves, és tájékoztatna engem, miért jött egyáltalán Írországba?

– Ó, semmi titokzatos sincs ebben. A mi embereinket odaát Londonban nagyon aggasztja az innen kikerülő hamisítványok magas aránya. És engem egyszerűen azért küldtek át, hogy segítsek szétválasztani a tiszta búzát az ocsútól.

A pap tökéletesen visszanyerte a nyugalmát, a hangja dorombolt, akár egy nagy macskáé:

– A maga szempontjából, Mr. Sherwood, igen szerencsés dolog, hogy összetalálkoztunk, félek ugyanis, hogy kevés foglalatosságot találhatott volna a képességei számára, ha a kegyes gondviselés nem vezérelte volna ide tegnap este az ajtóm elé.

– Magam is kezdek erre a véleményre jutni, uram. Örülnék, ha hallhatnám a föltételeit.

Dallamos, de hamisan csengő nevetésre fakadt.

– Kedves fiatalember, emlékeztessem rá talán, hogy a maga múlt havi csínyje során egy rendőr meghalt? És maga még föltételekről beszél – föltételekről!

– Nem látom be, mi szokatlan van ebben, és azt sem hinném, hogy a többi emberei csak úgy, szívességből dolgozzanak.

– Micsoda haszonleső fiatalember! Jó, jó, majd meglátjuk. Szép számmal van olyan irat, amit át kell rostálni. Ha végzett velük, és én is áttanulmányoztam a jelentéseit, akkor esetleg újra kezdhetjük ezt a beszélgetést.

Houseman nem szólt egy árva szót sem az egész társalgás folyamán. Savanyú arckifejezéséből arra következtettem, hogy nem sok kedve volt velem együttműködni. Szólásra akarta nyitni a száját, de a kanonok egy kézmozdulattal belé fojtotta a szót.

Sok minden egyáltalán nem volt megnyugtató a helyzetemben. De legalább a gazfickóknak volt rám valamelyes szükségük. A gondolataim mélyén pedig egy sokat ígérő ötlet kezdett formát ölteni. Egyszóval nem voltam hajlandó kiszolgáltatni magamat a kanonok kényére-kedvére.

Reggeli után betuszkoltak egy kocsiba, ezúttal nem Chevrolet-be. Houseman vezetett, a kanonok mellette foglalt helyet. Én hátul ültem, Csöpi oldalán. Meg se próbálták titkolni előttem az útvonalat. Galbally közelében rátértünk egy közvetlen hegyi útra, amely nem sokkal volt szélesebb az autónál. Az út keleties irányban kanyargott fölfelé; Galtymore magasabb lejtői jó kétmérföldnyire délre húzódtak.

Vagy ezerlábnyit emelkedhettünk, mire elértük a célunkat, amelyet nem árt, ha egy kissé részletesebben leírok. A főépület, egy terméskőből rakott, földszintes, viharállóan megépített ház, egy épületcsoport közepén magasodott. Mint hamarosan kiderült, három aprócska, dobozszerű hálószobából és két, egyenként tizenöt négyzetlábnyi alapterületű helyiségből állott. Az egyik társalgóul, a másik konyhául szolgált. A társalgó a hegycsúccsal ellenkező irányba északra nézett. Az ablakból egy széles lápra lehetett látni, amely egészen az Aherlow folyó fő sodráig húzódott. Az évnek ebben a szakában ez az északra néző táj elviselhetőnek tűnt, télen azonban szörnyű egy hely lehetett.

A melléképületek egyike garázs volt, a másik pedig egy szögletes betonépítmény, magasan elhelyezett apró ablakkal – csak sejteni lehetett a rendeltetését, és nem mondhatnám, hogy ez a sejtés, enyhén szólva, a kellemesek közé tartozott. A következőkben azonban beigazolódott. A mellékhelyiségek a garázs egyik oldalán, a főépülettől mintegy harmincméternyire foglaltak helyet.

A kanonok bevezetett a házba, pontosabban a társalgóba. Houseman a nyomában lépkedett, két jókora irattáskával a kezében, amelyeket nyomban kibontott. Nagy halom irat került napvilágra. A kanonok a papírkötegekre mutatott.

– Gondolom, egyetért velem, Mr. Sherwood, hogy ez az a hely, ahol tökéletes nyugalomban lehet, távol mindenféle kellemetlen háborgatástól. Csöpi vigyázni fog rá, hogy minden rendben legyen, és gondoskodni fog ételről-italról is.

– Még mindig nem állapodtunk meg a munkafeltételekben. Szörnyű sok munka lesz ez, uram.

– Kétségtelen, Mr. Sherwood, kétségtelen. És mégis úgy gondolom, hogy készségesen el fogja végezni, mert tudja, egy kicsit bosszantani szoktak az agyafúrt fiatalemberek. Csöpi egészen rendkívüli az irántam való odaadásában, Mr. Sherwood. Mint sejtheti, egyszerűen gyűlöli azokat az embereket, akik gondot okoznak nekem.

– Úgy vélem, uram, hogy rossz végén fogja meg a dolgot. Kényszer alatt nem lehet megfelelő tudományos és matematikai munkát végezni.

– Érdekes vélemény, de meggyőződésem szerint alapjaiban téves. Körülbelül két hét múlva visszajövök ide, és elvárom magától, hogy addigra erről az egész anyagról készít nekem egy összefüggő, pontos értékelést.

Hogy enyém legyen az utolsó szó, megjegyeztem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, bár nem kis fába vágom a fejszémet. Houseman az egész tárgyalás alatt izgatottan föl-alá járkált. Szemmel látható volt, hogy aggasztotta a kanonok bőbeszédű simulékonysága. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha Houseman okot látott aggodalomra, akkor nekem kétszeresen okom lehetett a nyugtalanságra.

Valóban, kezdtem úgy érezni, hogy szívesebben vagyok Csöpi, mint a kanonok társaságában, ami rendben is volt – ugyanis röviddel déli tizenkét óra után Houseman és a kanonok eltávozott. Én pedig itt maradtam egy isten háta mögötti, elhagyatott helyen, ahol nyugat, észak és kelet felől a vad mocsár, dél felől pedig a kietlen hegy és szikla vett körül; egyedül ezzel a szörnyeteggel, aki elég erős volt ahhoz, hogy ha kedve tartja, a legnagyobb könnyedséggel összemorzsoljon.