2. BEHATOLÁS AZ ELLENSÉGES TERÜLETRE

Egy-két perccel az indulás előtt ugrottam föl a Paddington pályaudvaron a háromórás fishguardi expresszre, akár egy hebehurgya diák. Találtam egy üres ülést a kocsi közepe táján, földobtam a hátizsákomat a csomagtartóra, helyet foglaltam, és úgy tettem, mint aki elmerül a The Times olvasásában. Az újság jótékony leple mögött meghánytam-vetettem magamban a körülményeket.

Kézenfekvő volt az a döntés, hogy a lehető legnyíltabb módon próbáljak behatolni Írországba. Ha kudarcot vallanék, még mindig beszivároghatnék Parsonage "csatornáján". Ha viszont sikerül, akkor kisebb lenne annak a veszélye, hogy az ír elhárítás összezavarja a kártyáimat. Másrészt azt is bizonyosra vehettem, hogy bár még Anglia területén, de már az ütközet kellős közepén vagyok. Az íreknek ugyanis minden bizonnyal vannak embereik a vonaton, akik figyelik az utasokat és szóba elegyednek velük; akiket arra képeztek ki, hogy el tudják választani a juhokat a kecskéktől, ami elvégre nem is olyan nehéz dolog. Elegendő most a legkisebb hibás mozdulat, és biztos a lebukás néhány óra múlva, az ír határellenőrzés vesszőfutása során.

Leginkább a vízum miatt aggódtam. Egy valódi beutazási engedélyre három hónapot kellett várni, ha egyáltalán megadták. Én amellett voltam, hogy várjuk ki ezt az időt, Parsonage azonban hallani sem akart róla, mondván, hogy egy óra alatt az eredetitől tökéletesen megkülönböztethetetlen hamisítvánnyal képes szolgálni. Ebben nem is kételkedtem; lelkesedésem azonban egyből lelohadt, ha arra gondoltam, vajon képes lesz-e Percy papa néhány nap alatt rácsempészni a nevemet a határőrizeti szervek kezében levő listára. Ha nem sikerült jól és pontosan véghezvinni ezt a bűvészmutatványt az iratokkal, akkor én nyakig benne leszek a pácban. A Parsonage-iroda fedezékében olyannyira meggyőzőnek ható érvelés most eléggé elnyűtt benyomást keltett.

– Még ha elhatároznánk, hogy várunk a vízumra, akkor sem volna semmi biztosíték rá, hogy meg is kapná, de ha kapna is vízumot, akkor sem volna rá semmi biztosíték, hogy valaha is bejut Írországba – hangzottak az érvei. – Az írek nagyon bölcsen megjátsszák, mintha nevetségesen képtelenek lennének az egész vízumügylet intézésére. Ez lehetővé teszi számukra, hogy bárkit elutasítsanak vagy kiutasítsanak, akit csak a kedvük tartja. Az igazi turisták így jobbnak látják távol maradni, részünkről pedig szinte lehetetlen bármiféle diplomáciai tiltakozás.

Ez volt az egyik gondom. A másik a pénz volt. Mivel az ír valuta most olyannyira szilárd, amennyire bármely valuta egyáltalán szilárd lehet, rá voltam szorulva, hogy kijöjjek a meglehetősen szűkös hivatalos napidíjamból. Persze kockáztathattam volna, hogy többet is viszek magammal, ez esetben azonban ha megmotoznak: a játszma egykettőre szégyenteljes véget ér, mivel egy brit utas azon nyomban a legsúlyosabb gyanút vonja magára, mihelyt több pénz van a zsebében, mint a kormánya által kiutalt összeg.

Parsonage azzal intézte el a dolgot, hogy ha egyszer már Írországban leszek, akkor annyi pénzt veszek föl, amennyit csak akarok egy bizonyos Mr. Seamus Colquhoun nevű ügynöktől, aki Dublinban lakott, a Marrowbone Lane-en. Lehet, hogy ez a dolog tökéletesen rendben volt, nekem azonban az volt a határozott érzésem, hogy annál jobb lesz rám nézve, minél messzebbre elkerülöm az ilyen alakokat.

Mire eddig jutottam gondolataimban, addigra körülbelül a The Times nyújtotta lehetőségeknek is a végére értem, így hát belekezdtem egy fűzött regény olvasásába, amelyet egy dühös fiatal szerző írt, aki néhány évvel korábban végezte el Cambridge-i tanulmányait, méghozzá – szégyellem bevallani – ugyanabban a college-ban, ahol én. Kemény dió volt a könyv, de eltökélten végigrágtam magam rajta, mire a vonat Cardiffba ért.

Cardiff után kimentem a kocsi közelebb eső végén levő mosdóba. A fülke zárva volt. A fülem mellett valaki megjegyezte, hogy "fura dolog: valahányszor eljövök mellette, már Reading óta folyton zárva találom".

Kalauz volt az illető, azazhogy pontos legyek: egy kalauz-egyenruhába öltözött egyén. Keményen megdöngette a mosdó ajtaját, és bekiabált: "Hé, ki van ott?!" Miután néhány perces döngetésére és kiabálására sem válaszolt senki, megjegyezte – ahogy én éreztem: dicséretes módon közömbös hangon:

– Azt hiszem, jobb, ha kinyissuk eztet az ajtót. Elővett a zsebéből egy szerszámot, amihez hasonlót még nem láttam, elfordította vele a reteszt, kitárta az ajtót, benézett, és némileg meghökkent hangon így szólt:

– Hülye egy eset. Senki sincs bent. Nem t'om hogy a fenébe csukódhatott be. – Majd hozzátette: – Ja igen, uram, most már szabad a fülke.

Nem tévedett: senki sem volt bent. De nem kellett hozzá alapos vizsgálódás, hogy kiderüljön: valami nincs rendjén, vagy pontosabban: valami nem volt rendjén. Ugyanis a helyiségben itt-ott sötét pöttyök éktelenkedtek. Megérintettem egyet: az ujjam ragacsos és vörös lett.

– Itt valami nagy disznóság történt – mondtam, mihelyt kiléptem a folyosóra. Úgy látszik, a kalauz átment a következő vagonba, gondoltam, és utána siettem az összekötő ajtón. Elég volt egy pillantás végig a hosszú folyosón, hogy lássam: a fickó alig egy-két másodperc alatt fölszívódott. A ösztönöm azt súgta, hogy rohanjak utána, az eszem azonban közbeszólt, hogy nem árt előbb gondolkodni. Valami magyarázatának kell lennie, miért nyitotta föl a kalauz a mosdó ajtaját, és miért tűnt el utána. A nadrágomra pillantottam, és hangosan elkáromkodtam magam: az egyik sötét folthoz hozzáérhettem. Az ördög vinné el.

Az első gondolatom az volt, hogy fölveszem a rövidnadrágomat. Szándékosan nem öltöztem kirándulóruhába és bakancsba, mert éreztem, hogy nem volna helyes túlságosan hangsúlyoznom a természetjáró diák külsőt. Most viszont úgy látszott, nem volt más választásom. Néhány ugrással a fülkémnél termettem, amelyben még mindig három férfi foglalt helyet (ketten leszálltak Cardiffnál); a hátizsákomnak azonban nyoma veszett.

Azt tartják, hogy a haldokló néhány másodperc alatt újból átéli az egész életét. Dőreség persze, mégis meglepő azonban, milyen gyorsan képes az ember gondolkodni, ha a szükség úgy hozza. Az a gondolat robbant bele az agyamba, hogy történjék bármi, úgy kell viselkednem, mint egy ártatlan ifjú diáknak. Egyszóval: ki kell vernem a balhét. Alig fogva vissza a lépteimet, benyitottam a fülkébe, fölpillantottam a csomagtartóra, és amilyen meglepett hangon csak tudtam, megszólaltam:

– Mi történt a hátizsákommal?

Útitársaim közül ketten – harminc és harmincöt év közötti férfiak – szunyókáltak, vagy legalábbis úgy tettek, mintha szunyókálnának. A harmadik fickó jóval idősebb volt, lehetett úgy ötvenöt körüli. Kérdésemre letette a könyvét, kérdőn rám emelte kék szemeit, és hangsúlyozott ír kiejtéssel így szólt:

– De hiszen maga vitte el, alig egy perce.

– Eszem ágában sem volt! Önnek látnia kellett, hogy bejött valaki és magával vitte.

– Valaki bejött az biztos. Én elmerülten olvastam, s így természetesnek vettem, hogy maga volt az. Termetre és külsőre magához hasonlított.

– Jobban tenné, ha megkeresné a vonatkísérőt – mondta az egyik fiatalember.

– Szólok a vonatkísérőnek, és a legközelebbi állomáson a rendőrnek is.

A fickónak persze igaza volt: azonnal meg kell keresnem a vonatkísérőt. De előbb mindenáron időt kellett nyernem, hogy összeszedjem a gondolataimat.

Az kizárt dolognak látszott, hogy olyasvalaki lopta volna el a hátizsákomat, aki tudott utazásom valódi céljáról. De valóban olyan kizárt lenne? Nem lehet, hogy az írek már ismerik Parsonage-hoz fűződő kapcsolatomat? Beépültek volna a hivatalába? Még ha így is van, az írek aligha léptek volna akcióba már itt a vonaton. Minden bizonnyal vártak volna, amíg Rosslare-be érek. Nem, ez a dolog független az én személyemtől: a hátizsák miatt tették: a hátizsákban viszont semmi sem volt, kivéve néhány könyvet meg a kirándulóöltönyt, ami álruhaként jól jöhet egy embernek, akinek sürgősen át kell öltöznie – netán egy olyasvalakinek, akinek a ruhája alaposan befröcskölődött vérrel? De mit ér az álruha, ha pokoli lármát csapok, mihelyt megpillantom valakin saját ingemet, nadrágomat és a bakancsomat? Ebből az következett, hogy könnyen kaphatok a fejemre, vagy még rosszabb is, amíg a vonatkísérő után futkosok.

Az csak természetes, hogy amikor idáig jutottam gondolataimban, tekintetemet meredten rászögeztem arra a férfira, aki a vonatkísérőre fölhívta a figyelmemet. Az is természetes, hogy miután pillantásom váratlanul érte, el kellett hogy árulja a cinkosságát. De sem olyasmi, hogy "hirtelen összerezzent" – amit annyira kedvelnek a regényírók –, sem hogy "hirtelen elsápadt", nem volt, és nem jelentek meg "gyöngyöző izzadságcseppek" sem. Mindössze annyit láttam, hogy egy érzelemfodor suhan át a fickó arcán, lengén, akár a fuvallat a rét felett. A helyzet azonban világosabb volt, mintha egy lepecsételt, aláírt és hitelesített vallomást tartottam volna a kezemben.

Mindhárman fölpattantak. Erős kezek ragadtak meg a derekamnál és a vállamnál, és próbáltak lerántani a padlóra. A jobb kezem azonban már elérte a vészfék zsinórját, és a belém kapaszkodó testek súlya alatt még vadabbul megrántottam a zsinórt. Fölsikoltottak a fékek.

Bármily hihetetlen, de az egyik fickó azt hitte, elblöffölheti a dolgot.

–Nézze csak, mit tett! Ez öt fontjába fog kerülni.

A társának azonban más volt a véleménye:

– Ne hülyéskedj, Karl! Tűnjünk el innen!

Túlságosan meg voltam lepve, hogysem bármit is tudtam volna tenni a föltartóztatásukra, az egyik lábam azonban még idejében ki tudtam nyújtani, hogy elgáncsoljam az ajtó felé siető Karlt. Végighasalt a folyosón, és a feje hangos koppanással ütődött az ablakok alatt húzódó rézkapaszkodónak. A társa dühös pillantást vetett rám, erősen megragadta Karlt a vállánál, és elvonszolta a folyosón. Jobbnak láttam, ha futni hagyom őket. Alkalmasint fegyver van náluk, no meg hamarosan más bajnak nézek elébe.

A külső ajtó fölcsapódott, és egy hang kiáltott be:

– Lássuk hát, mi történik itt?

A markosabb hatósági személyek, úgy látszik, képtelenek más hangon beavatkozni az ilyen összetűzésekbe.

– Ez az, amit fölöttébb szeretnék tudni magam is – feleltem. Egy jól megtermett vonatkísérő nyomakodott be a fülkébe. Az ablak alatt pedig a mozdonyvezető, a fűtő és vagy három-négy egyéb hivatalos személyiség sorakozott föl. A vonat hosszában fejek hajoltak ki fürtökben az ablakokon: férfiak és nők, kalapban és hajadonfőtt; szőke, fehér, barna és fekete fejek.

– Egyikük meghúzta a vészféket! – állapította meg a vonatkísérő, szemügyre véve az ír férfit és engem.

– Én voltam.

– Miért? Mi a baj? Nem látok itt semmi rendellenességet.

– Ösztönösen tettem.

A vonatkísérő hajolt ki az ablakon.

– Azt mondja, hogy ösztönösen tette – szólt a mozdonyvezetőnek.

– Le van sz... az ösztöne, késésben vagyunk – ennyi volt a mozdonyvezető véleménye az ügyről. A vonatkísérő rám förmedt:

– Ez nem gyerekjáték, fiatalember. Öt fontjába fog kerülni a dolog.

Fölvillant bennem a gondolat, hogy száz évvel ezelőtt öt font igen nagy pénz lehetett. Akkoriban valóban nem volt gyerekjáték, ha valaki komoly ok nélkül megállította a vonatot. De most, százévi pénzhígulás után, öt font meg se kottyan az olyannak, aki szereti az ínyenc szórakozásokat.

– Azt nem mondtam, hogy az ösztönöm nem volt indokolt.

Az ír elhatározta, hogy megment a további félreértésektől.

– Ennek a fiatalembernek éppen most lopták el a hátizsákját.

– Ez még nem ok arra, hogy meghúzza a vészféket. Mért nem keresett meg, ahelyett, hogy megállítsa a vonatot?

– Ezzel, már megbocsásson, csak azt árulja el, hogy halvány fogalma sincs az ügyről. Ha az ön keresésére indulok, kétségkívül fejbe kólintanak; vagy ha önnek jobban tetszik: letaglóznak, és bizonyára nyomtalanul eltüntetnek.

A vonatkísérő ismét odaszólt a kollégájához:

– Jobb, ha bejössz, Alf. Állati habókos a pasas.

Alf, a fűtő, figyelemre méltó fürgeséggel kezdett befelé csörtetni. Jobbnak láttam, ha késedelem nélkül kirukkolok az aduval.

– Egyébiránt közölhetem az urakkal, hogy a közeli mosdó, mindjárt balra, a folyosó végén, jócskán tele van fröcskölve vérrel.

– Nem megmondtam, hogy dilinós? – morogta borízű hangon a vonatkísérő.

– Én mindenesetre célszerűbbnek látnám, ha elsétálnának a mosdóig, és ellenőriznék, igazat mondok-e. Mindez csupán néhány másodpercet rabolna el drága idejükből, viszont megmentené Alfot és engem attól, hogy komoly kárt tegyünk egymásban.

A vonatkísérő dicséretre méltó tudományos szellemről tett tanúbizonyságot.

– Ohó – mondta –, majd utánanézünk a dolognak!

S miközben kifurakodott a folyosóra, amelyen alig néhány perccel korábban Karl a társával együtt eliszkolt, eszembe ötlött, hogy hátha nem is vér az ott a mosdóban? És ha kiderül, hogy paradicsommártás? Akkor semmi kétségem se lehet, hagy a legelső két orvos készséggel aláírja a vonatkísérő hevenyészett helyzetelemzését. De vajon a paradicsommártás is ilyen ragacsos, ha megszárad?

Vagy ami ennél is rosszabb gondolat: mi van, ha a dolgok a rémtörténetek vagy a detektívregények bevett fordulatát követik, és a mosdóból eltűnt mindenféle állítólagos vérnyom? Mihez fogok akkor, hacsak nem hívom föl a figyelmet a fülke szokatlan tisztaságára?

Aggodalmaim azonban alaptalanoknak bizonyultak. A férfi a következő pillanatban már vissza is jött.

– Ez súlyos eset – jelentette ki. – Mi történt itt?

Úgy véltem, elég a bohóckodásból.

– Láthatnám, kérem, a meghatalmazását?

Kérdésemre sebes pislogásba fogott, amely eltartott vagy tíz másodpercig. Aztán:

– Micsodámat? – robbant ki belőle.

– A meghatalmazását, az igazolványát, amely a rendőrséghez való tartozását tanúsítja.

– Én nem vagyok a rendőrség tagja, maga nyomorult holdkóros.

– Éppen ez az, amire gyöngéden célozni bátorkodtam. Nem gondolja, hogy ez az ügy a rendőrségre tartozik? Eddig már minden bűnöző, aki a vonaton volt, legalább néhány megyényi egérutat nyert. Alf, van még gőz ebben a vén teknőben?

Az utóbbi kérdés előcsalta Alf nyers primitívségét.

– Majd adok én gőzt abba a gané kenyérlesődbe, ha nem fogod be mindjárt! – ordította, miközben leugrott a lépcsőről. A vonatkísérő kiment a folyosóra, és becsapta maga után az ajtót. Odakint posztolt egészen Swansea-ig.

Azt hiszem, nem is nagyon lehetett a szemére vetni, amiért kételkedett a józan eszemben, mivel még saját magam számára is hihetetlenül hangzott, amikor a swansea-i rendőrségen előadtam az esetet Harwood felügyelőnek. Persze semmit se mondtam el írországi utazásom valódi céljáról, minden másról azonban a lehető legpontosabban, a valósághoz híven számot adtam.

– Nos, Mr. Sherwood, sajnálom, de arra kell kérnem, hogy maradjon Swansea-ban egy-két napig, amíg le nem ellenőrizzük ezt a furcsa históriát. Sajnálom, hogy el kell halasztania a vakációja megkezdését, tudom magamról, hogy én se nagyon örülnék az ilyesminek, de hát biztosra veszem, hogy megérti, hogy erre szükség van.

Fölmerült bennem az a gondolat, hogy talán fölhívhatnám Parsonage-ot: szabadítson ki ebből a nevetséges helyzetből, de aztán elhessegettem magamtól ezt az ostoba ötletet.

– Az igazat megvallva, felügyelő úr, nem örülök a föltartóztatásomnak, de ha így kell lennie, hát igazán semmit sem nyernék a tiltakozással. Megkérhetném arra, hogy szerezzen nekem egy olcsó szállást? Tudja, nem sok pénzt hoztam magammal, hiszen egy-két óránál többet nem szándékoztam Walesben tölteni.

- Semmi probléma, uram. Megfelelő összeget is kölcsönözhetünk önnek a kiadásaira. Egész tűrhető szállást ajánlhatok – reggelivel együtt a Cromwell Roadon. Örülnék, ha szolgálatára lehetnék a szobarendelésben.

– Hol vehetnék egy borotvát meg egy fogkefét?

– Ez nem lesz könnyű ebben az időpontban, de ne aggódjon: el fogjuk intézni.

Éjjeli tíz óra is elmúlt, mire eljutottam Mrs. William Williams vendégfogadójába. A ház úrnője szívélyesen fölajánlotta, hogy szalonnás rántottát készít, amikor megtudta, hogy ebéd óta nem volt egy harapásnyi sem a számban. Átmentem az ebédlőbe, ahol az én ír útitársam éppen egy kiadós vacsora utolsó maradékait takarította be.

– No lám, magát is ide irányították – fordult hozzám. – Most legalább mindkettőnket szemmel tarthatnak.

Kezével intett, hogy foglaljak helyet az asztalánál.

– A nevem George Rafferty. Nem hangzik valami írül, de ennél jobbal nem szolgálhatok.

– Thomas Sherwood, szolgálatjára. A rendőrségen ajánlották önnek ezt a helyet?

– Ajánlották! Túl szép is lenne. Közölték, hogy ide kell jönnöm. Fiatalember, az a rendőr még felelni fog a törvény előtt. Még hogy egy írt a Cromwell Roadra küldeni!

Raffertynek, úgy látszik, nem volt sietős dolga, mert mindvégig szóval tartott, amíg ettem.

– És sok minden volt a hátizsákjában?

– Semmi, ami igazán értékes lett volna. Néhány személyi holmi meg két könyv. A kellemetlen az, hogy aligha tudom pótolni a könyveket.

– Nem tudom fölfogni, miért ne, hacsak nem antikváriushoz van szerencsém önben, ami aligha hihető, nemdebár?

Elnevettem magam.

– Hova gondol! Matematikus vagyok, azazhogy inkább csak leszek. Van Dublinben olyan könyvesbolt, ahol műszaki matematikai könyveket vehetnék?

– Nem tudnám megmondani. De mindent, amit Londonban árulnak, azt Dublinben is megszerezheti, azt hiszem, ezzel válaszoltam is a kérdésére.

Mr. Raffertynak, úgy látszik, szintén az volt a szokása, mint Parsonage papának, hogy magához ragadja a társalgás irányítását. Nyilvánvaló beszélhetnékje az adott esetben nem nagyon volt a kedvemre, mivel mindenekfölött Mrs. Williams jókora tányér szalonnás rántottája kötötte le a figyelmemet.

– És ha nem vagyok udvariatlan, miért akar Írországba látogatni?

Figyelembe véve az időpontot, a helyet és a körülményeket, a kérdés nem volt valami udvarias, de elhatároztam, hogy Mr. Raffertyt kísérleti nyúlként használom föl. Hamarosan el kell mondanom ezt a mesét a határőrizeti szervek előtt is. A történet a legtöbb részletében megfelelt a valóságnak. Tudtam ugyanis, hogy nem tudok meggyőzően hazudni, ezért jobbnak láttam, ha a célszerűség határain belül az igazsághoz tartom magam.

– Ó, két okból is; ezek közül, azt hiszem, az őszinte kíváncsiság az első. Úgy vélem, ez eléggé természetes, tekintettel azokra a figyelemre méltó változásokra, amelyek Írországban végbemennek.

– Magam is úgy gondolom. Valóban nagy változások mennek végbe Írországban. És nem szégyellnivaló-e Anglia egyre szembeötlőbb elmaradottsága?

Az utóbbi megjegyzést elengedtem a fülem mellett.

– Nagyapámat Emmetnek hívták. A családi hagyomány szerint Robert Emmet leszármazottja volt. Nem vagyok bizonyos benne, hogy így volt-e vagy sem, annyi azonban kétségtelen, hogy kiterjedt rokonságom él Yorkshire-ben, ahonnan tudásom szerint Robert Emmet is elszármazott.

– Ó, ennél jobb útlevél nem is kell Írországban! – ragyogott föl Mr. Rafferty arca. – Ezek szerint bizonyára föl akarja keresni a Wicklow hegységet és a legutóbbi fölkelés színhelyét?

– Úgy van, szándékomban áll egy rövid kiruccanás a hegyekbe. Időm nagy részét azonban Dublinben akarom eltölteni.

– Nagyon helyes – kiáltott föl Mr. Rafferty kis melegséggel a hangjában. – Dublin a kútforrása mindennek, ami Írországban történik. Nem sok idő kell hozzá, és a legnagyszerűbb város lesz széles e világon.

Másnap reggel Mrs. Williams azzal az üzenettel állított be, hogy menjek el a rendőrőrsre: megtalálták a hátizsákomat.

Harwood felügyelő figyelő tekintete előtt csomagoltam ki. Minden a helyén volt, a két könyvem is. A viszontagságoknak mindössze egyetlen nyomát viselte: egy jókora folt éktelenkedett rajta, méghozzá kívül, a legszembetűnőbb helyen.

– Nos, uram, meg van elégedve, már ami a holmiját illeti? Bár minden hírem ilyen jó volna.

– Sajnálattal hallom, felügyelő úr, hogy nehézségei merültek föl.

– Meg is van az oka a sajnálatra, ugyanis attól tartok, újból el kell halasztania az utazását.

– Mi történt?

– Nos, uram, megvallom: nem lenne szabad elmondani önnek, de gondolom amúgy is sejti már, hogy egy hullát dobtak le a vonatról. A Severn-alagútban bukkantunk rá.

– Ez valóban nagyon kellemetlen – mármint a hullának, természetesen.

Harwood felügyelő arca halvány mosolyra rándult erre a gyerekes megjegyzésre.

– Mára végeztünk is, Mr. Sherwood, de szeretném, ha holnap reggel megint meglátogatna. Remélem, addigra többet megtudunk erről az ügyről. Csak egyetlen kérdést szeretnék addig is tisztázni önnel.

– Éspedig?

– Teljesen bizonyos ön benne, hogy nem látta még egyszer a kalauzt, azt, aki kinyitotta a mosdó ajtaját? Amikor ön megállította a vonatot, ő nem jött oda a fülkéjéhez?

– Tökéletesen bizonyos vagyok benne, hogy nem jött oda. Természetesen, hogy rajta tartottam a szemem a fickón, de másodjára nem láttam őt.

– Köszönöm. Mindössze szerettem volna teljesen világosan látni ebben a részletben.

A kikötő közvetlen közelében egy kávéházban walesi kagylót ettem ebédre barna kenyérrel. Délután fölfedeztem, hogy az egyik busz a Gower-félszigetre visz. Oxwich Beach-nél jót úsztam a nyugodt tengerben, és farkasétvággyal tértem meg Cromwell Road-i szállásomra. Mr. Rafferty sem este, sem másnap a reggelinél nem mutatkozott. Harwood felügyelő nyilván útjára engedte.

Az utóbbi napok izgalmai tették-e vagy a kagyló, netán az úszás, de az éjszaka közepén arra a tökéletes bizonyosságra riadtam föl, hogy valaki motoszkál a szobámban. A félelemtől dermedten feküdtem egy percig, várva, hogy mikor ragadnak torkon vagy mikor fog a kalauz különféle véres részleteket suttogni a fülembe. Aztán akaraterőm végső megfeszítésével ledobtam magamról a takarót, odaugrottam, ahol a villanykapcsolót sejtettem, s némi matatás után rá is akadtam. Persze, senki sem volt a szobában. Csak jó órai görcsös hánykolódás után voltam képes ismét álomba merülni.

Reggel barátságos napsütés fogadott és Harwood felügyelő egy nagy halom fényképpel a kezében.

– Nos, fiatalember, szeretném, ha azonosítaná azt a bizonyos Karlt vagy a cinkosát, vagy a kalauzt ezek között a fényképek között.

Gondosan végignéztem a fotókat, de sem Karl, sem a társa, sem a kalauz nem volt közöttük. Fölismertem azonban Mr. George Rafferty arcmását. Ledobtam Harwood felügyelő elé az asztalra.

– Ez az egyetlen arc, amelyet valaha is láttam.

– Ó, igen, Mr. George Rafferty – jegyezte meg Harwood felügyelő szárazon. – Talán érdekelheti önt, hogy Mr. Rafferty meglépett; a kis ír madárka elröppent.

A nap a végét járta, amikor a hajó kipöfögött velem a fishguardi kikötőből. Néztem a távolodó földet, Wales derűs földjét, amíg bele nem veszett a leszálló éjszakába. Lehet, hogy pár óra múlva megint ott leszek azok között a zöld mezők között, a széljárta dombok alatt, egy hirtelen vereség szégyenével a vállamon. De az is lehet, hogy sohase térek vissza többé. Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, mialatt a nyugati égbolt felé fordítottam a tekintetemet, ahol még mindig ott lebegett a távolban az aranyglória. Végre megindultam lefelé, a másodosztályú étterembe.

Míg elfogyasztottam a szalonnából, paradicsomos kolbászból, vajas kenyérből, gyümölcsízből és egy bögre teából álló vacsorámat, az a négy nap járt az eszemben, amit Swansea-ban eltöltöttem. Furcsa mód, ahelyett, hogy a késedelem miatt bosszankodtam volna, annak örültem, hogy megálltam a sarat, hogy ellenálltam a csábításnak, hogy kapcsolatba lépjek Parsonage-dzsal.

Ez a beszámoló izgalmasabb olvasmány lehetne, ha a hajóút leírását is olyasféle különös kalandokkal fűszerezhetném, mint amilyenek közé Cardiff és Swansea között belekerültem. Becsületesen meg kell azonban vallanom, hogy – legalábbis tudtommal semmi különös esemény nem történt az éjszaka folyamán. A hajó minden bizonnyal tömve volt ügynökökkel. Kétségtelen, hogy a mélyben feszült dráma zajlott, a látható fölszínre azonban semmi sem tört föl belőle. Röviden: kényelmetlen éjszakát töltöttem a szalonban, az ébrenlét és az álom között hánykolódva.

S hogy még nagyobb legyen az olvasó csalódás: őszintén be kell vallanom, hogy az ír határbelépő állomáson nevetségesen könnyen átjutottam. Még is érdemes talán megemlíteni, hogy első találkozásom az ír hatóságokkal nem volt érdekesség híján. Engem egy testes, pirospozsgás férfi vallatott ki – pontosan az a típus, aki könnyen a kelepcébe csalhat egy gyanútlan áldozatot, különösen egy átvirrasztott éjszaka után.

– Neve?

– Thomas Sherwood.

– Született?

– 1948. augusztus 29.

– Foglalkozása?

– Egyetemi hallgató.

– Hol?

– Cambridge.

– Apja neve és születési helye?

– Robert Sherwood, Halberton, Devon.

– A beutazás célja?

– Kíváncsiság.

– Hol szándékozik kiélni a kíváncsiságát, Mr. Sherwood?

– Három hét Dublinban és a környékén. Egy hét a Wicklow hegységben.

– Mért oly kíváncsi?

– Nincs szükség magyarázatra. Mindenkit érdekel az a fejlődés, amely Dublinben végbemegy.

– És a Wicklow hegység?

Elmeséltem neki nagyapám esetét.

– Hm, az ön nagyapja egy Mr. John Emmet? Átlapozott egy halom papírt, és egy pillantást vetett az egyik iratra. Aztán, mint aki mindent rendben talál:

– Mutassa a hátizsák tartalmát.

Lassan és gondosan kiraktam mindent: a két könyvet eléje helyeztem az asztalra.

– És hol szerezte ezt a nagy foltot elöl a hátizsákján?

Belekezdtem a vonaton történt hátborzongató események ecsetelésébe, de nem jutottam túl messze, amikor láttam, hogy az arca kidagad, és pulykavörösre válik. Aztán dörgő hahotára fakadt.

– Elég, Mr. Sherwood, elég! Tudunk mindenről, ami a vonaton történt. Tudja, nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket.

Megtörölte pulykavörös képét, és komoly kifejezést öltve beütötte a pecsétet az útlevelembe.

– Tessék. És most menjen. Ügyeljen rá, hogy programjához tartsa magát. Ismeri a szabályokat. Minden héten jelentkezik a legközelebbi rendőrőrsön. Ne higgye, hogy kedvünkre vannak ezek a jó szándékú beutazókat is sújtó korlátozások, de hát ránk kényszeríttették az emberi nemnek azok a fölöttébb kétes elemei, akik az utóbbi időben elözönlik a partjainkat. Maradjon meg Dublinben és a Wicklow hegységben, Mr. Sherwood, és akkor igen kellemesen fogja eltölteni a szabadságát.

Kiléptem a kikötői rámpára, és még mindig hallottam fölcsukló nevetését. A maga szempontjából persze hogy igaza volt. Nincs olyan ügynök, aki józan ésszel úgy viselkedne, mint ahogy én viselkedtem. Az ügynöknek azt súgja legelső ösztöne, hogy kerüljön mindenféle gyanút keltő lépést. Senki se csapott volna lármát, mint én.

Rövid vonatozás következett Rosslare-ból Dublinbe. A ragyogó napot ígérő tiszta reggeli fényességben gyalog tettem meg a Liffay-től az O'Connel Streetre vezető rövid utat. A Guinness-sörgyár három nagy kamionja robogott el mellettem. Ami igaz, az igaz: nagy ivók lehetnek az itteni népek.

Egy percre megálltam a hídnál, majd gyorsan továbblépkedtem College Green felé. A Trinityben a portáshoz fordultam.

– Ha nem tévedek, egy szobát foglaltak a nevemre. A másik, a Cambridge-i Trinityből vagyok. A nevem Sherwood.

Végigböngészett egy listát, pontosan úgy, ahogy a világ minden portása szokta.

– Igen, uram, a szobája a 24., a lépcsőházból nyílik, a második emeleten, a könyvtár mellett. Jim, megmutatnád ennek az úrnak az utat a huszonnégyeshez? – szólt oda egy ott őgyelgő kollégiumi szolgának.

A szobámban mosdótál volt egy korsó vízzel. Alaposan lemostam az arcomat, utána levetkőztem, és bebújtam az ágyba. Az utolsó gondolatom az volt, mielőtt az álom köde elnyelt volna, hogy vajon Percy papa igazi vért használt-e.

Mert hát szinte biztosra vehette, hogy bejutok Írországba. A vonaton megrendezett ostoba komédia teljesen tévútra vezette Mr. George Raffertyt, a kicsi ír madárkát – vagy inkább a kicsi ír ügynököt! Az viszont rosszul esett, hogy Percy papa nem tartott méltónak rá, hogy engem is beavasson a terveibe; úgy látszik, túl ostobának tartott hozzá. Talán igaza is volt, hiszen egészen a Harwood felügyelővel történt második összejövetelemig fogalmam sem volt róla, mai történik. Mindennek a teteje az volt, hogy orrom alá dugta a jó öreg Mr. Rafferty fényképét. Lehet, hogy ostoba vagyok, elismerem, de azért nem annyira, mint gondolja.

Egy dolog azért nem hagyott nyugton: honnan tudták, hogy pont az én kupémban lesz egy ír ügynök? Vagy minden Fishguardba menő vonat tömve van velük?