15. CHANCE^[iii] BETOPPAN

Ahogy a január átadta a helyét a februárnak, egyre inkább kezdtem érezni teljes elszigeteltségemet. "Madarat tolláról..." Sajnos, úgy látszik, egész Caragh Cityben nem volt az enyéméhez hasonló tollú madár. Hébe-hóba tudtam csak szót váltani egy-egy paraszttal, akivel összetalálkoztam egész napos dombvidéki túráimon, vagy egy-egy halásszal a Ballinskelligs-öbölben töltött hétvégeken.

Az egyik délután azonban egy üzletben ismerős arcra esett a pillantásom.

– Szent isten, csak nem Thomas Sherwood! – kiáltott föl Cathleen. – Bull, a férjem, gyakran emlegeti magát – fűzte hozzá.

– Bull?

– Most Bradleynek hívnak.

Ekkor eszembe jutott Bull Bradley, egy kísérleti fizikus, még a cambridge-i napokból. A nevét (amely bikát jelent) nem a szexuális hajlamai miatt kapta, hanem bömbölő hangjáról ragadt rá, amellyel a Clare Kollégium rögbi tizenötösének csatársorát irányította. Pontosan az a fajta fickó volt, aki ott Slievenamuckban megbirkózhatott volna a szörnnyel, és vállalta volna, hogy fáradozásaiért beverjék a fejét.

Cathleen meghívott vacsorára, a lakásukra, ahol Bull Bradley kitörő szívélyességgel üdvözölt.

– Sherwood, öreg fiú, de jó, hogy találkoztunk. – Aztán hangos hahotára fakadt: – Emlékszel arra a Cathy-féle dokumentumokra, amelyet szélnek eresztettél? Hát ami azt illeti, nem ért egy fityinget sem. Szándékos hamisítvány. Tucatjával gyártjuk a részlegünkön.

Ez a megjegyzés arra intett, hogy jobb lesz, ha a beszélgetésünk megmarad a társasági csevegés határain belül.

Az este kellemesen telt el, és a végén természetesen viszonoztam a meghívást. Azonban, bár a viszontlátogatást megígérték, valójában sohasem került rá sor. Egyik délután fölhívott Cathleen, hogy láthatna-e pár percre.

Amikor később találkoztunk, ezzel fogadott:

– Thomas, aggályaim vannak, csütörtöki látogatásunkkal kapcsolatban. Bull miatt, tudod...

– Szóba kerültem tán Bull részlegében?

Bólintott.

– Nagyon gyanakszanak rád, Thomas. Légy óvatos. Mielőtt harmadszor is elváltunk, megérintette a karomat.

– Nagyon sajnálom, hogy azok miatt a papírok miatt...

Colquhoun nagyon magabiztos volt Cathleent illetően. Lehetséges lenne, hogy ebben a Bull Bradleyvel való közösségben több is van, mint ami szemmel látszik? Bárhogy is áll a dolog, a velem való ismeretség csak nyűgükre van, így hát jobb, ha távol tartom tőlük magamat.

Ami azt illeti, ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy valamelyes társasági életet alakítsak ki magam körül. Beláttam, hogy el kell fogadnom Izmaél helyzetét: egy mindenki ellen. Elvégre is ezt kerestem, nem? – és most megkaptam csőstül. Ahogy múltak a hónapok, egyre jobban kínzott az egyedüllét, de legalább egy hasznom volt a helyzetemből: nyakig belevethettem magam a munkába. Ha ez nincs, akkor nagyon könnyen behódoltam volna annak a szokatlan fényűzésnek, amelyben most éltem.

Az idő ekkortájt ritkán volt szép, nagy néha azonban előfordult, hogy a hét végére csendes, tiszta és nem túl hideg időre virradtunk. Ilyenkor elsétáltam a tengerparti házikómba.

Az egyik ilyen kiránduláson különös kalandban volt részem. Hogy érthető legyen a dolog, meg kell mondanom, hogy a ház a Ballinskelligs-öböl eléggé félreeső, eldugott csücskében állt. Gyakran megfordult a fejemben, hogy mi sem volna könnyebb, ha az Í.I.T. valóban meg akarna szabadulni tőlem – ám a szőke hölgy már Inishtooskert bércein is lezárhatta volna az ügyet azzal, hogy a megfelelő pillanatban elvágja a kötelet. Valami furcsa érzés azt súgta, hogy valójában szellemi ütközet folyik közöttünk, és az Í.I.T.-hatóságok, bárkik is legyenek ezek, szívesebben alkalmaznak lélektani, mint fizikai fegyvereket.

Az egyik szombat estén, úgy tizenegy óra tájt, kopogtattak az ajtómon. Alighogy ajtót nyitottam, egy férfi esett be a küszöbön át. Fejét vastag kötés takarta, ruhái cafatokban lógtak, és ahogy meg tudtam ítélni, a teste, ha nem is súlyosan, de több helyütt meg volt sérülve. A bal térdét azonban annyira fájlalta, hogy kénytelen volt jó darabon négykézláb kúszni a ház felé.

A szegény ördög némileg magához tért, miután beléöntöttem egy nagy pohár whiskyt.

– Maga a Thomas Sherwood? – kérdezte devoni tájszólásban, amitől meleg lett a szívem körül.

– Igen, én.

– Tudja ezt valamivel igazolni?

– Levelek, könyvek, útlevél. De ezek akkor is nálam lehetnének, ha nem én volnék Thomas Sherwood.

– Ez látja igaz. De a személyleírás megegyezik. Nincs sok időm, ezért vállalnom kell a kockázatot.

– Ahogy látom, már eleget vállalt. Mielőtt többet is magára venne, jobban tenné, ha elmondaná, miért jött ide.

– Azért, mert véletlenül ugyanaz a főnököm, mint a magáé.

– Éspedig?

– A téli viharok idején a hullámok magasra csapnak a nyugati partokon.

– Ez megfelelő időszak arra, hogy zöldséget vásároljunk a londoni piacon.

– Vagy halat, aki szereti.

– Úgy. És honnan tudta, hogy itt vagyok lent, ebben a házban?

– Sherwood, maga egy gyanakvó ördög, mondhatom!

– Csak szeretek tisztán látni, semmi több.

– Ha jól tudom, ön futólag ismeri Cathleen O'Rourke-ot, vagy ahogy most hívja magát, Mrs. Bull Bradleyt. Vagy más is van maguk között?

– Látom már, hova akar kilyukadni, Mr…?

– Chance, John Chance.

– Jól van, Mr. Chance, mit akar tőlem?

– Menjen ki, ott talál egy hátizsákot. Vigyen zseblámpát is magával.

Ráakadtam a hátizsákra. Tömött és igen súlyos volt. Becipeltem a házba.

– Pontosan ez az, amit kérek öntől.

– Nem értem.

– Azt kérem öntől, semmi mást, hogy vigye el a hátizsákot, innen hét mérföldre, a St. Finan-öbölhöz vezető út elágazásához. Ott már várni fogja egy autó.

Töltöttem neki egy újabb pohár whiskyt.

– Mi lenne, ha részletesebben beavatna a dologba. Mi van a hátizsákban?

Válasz helyett nagyokat kortyolt a whiskyből. Kibontottam a hátizsák száját, és bedugtam a kezemet.

– Rádiófölszerelés, mi? Gondolhattam volna a súlyából.

– Maga nem tanult meg titkot tartani, igaz?

– Fején találta a szöget. De addig, amíg sokkal többet meg nem tudok önről és erről a hátizsákról, Mr. Chance, addig lelkemre mondom, egy tapodtat sem viszem innen.

– Még mindig nem bízik bennem?

– Dehogynem! Csak azt szeretném tudni, miféle játszmába akar belecsalogatni.

– És ha elkapják? – kérdezte Chance. – Nem gondolja, hogy jobb magára nézve, ha nem is sejti, milyen játszmában vesz részt?

– Lehet. De én nem szeretek vaktában játszani.

– Rendben van, Tom, maga akarta. Azt hiszem, sejti, hogy ejtőernyővel ugrottam le. A térdem kész, a fene enné meg.

– Hol ereszkedett le?

– Majdnem a Coomakista-átjáró tetejénél. Éppen elég volt onnan idevergődnöm.

– De minek kell egy zsák rádiófölszerelést végigcipelni az egész vidéken?

– Ez a mi ébresztőóránk. Hajnal előtt el kell juttatni a St. Finan-öbölhöz.

– Azt akarja mondani, hogy ez egy gyújtókészülék?

– Az hát, az ördögbe is, Tom öcsém.

Arcát eltorzította egy fájdalomroham.

– Még egy kis whiskyt, ha lehet. Megőrjít ez az átkozott lábam.

– Hol van a bomba?

– Természetesen Castletown mellett. Itt vannak az Í.I.T. összes védelmi berendezései. Ha ezek a levegőbe röpülnek, akkor a mi fiaink könnyedén besétálhatnak ide.

– Ezt meg tudom érteni. Csak azt nem értem, mért kell egy rádióadót ejtőernyővel ledobni. Ha az embereink képesek voltak egy bombát összeszerelni, akkor bizonyára megbirkózhatnak egy rádióval is.

– Megpróbált valaha is valamit kicsempészni Castletown vidékéről?

– Nem lehetett volna időzítőt használni?

– Gondolom, ez is szóba került, de nem bizonyult járható útnak. Elvégre is nem én vagyok a tábornok. Én csak egy közkatona vagyok a lövészárokból, aki azt teszi, amit parancsolnak neki.

– De minek ez az egész hercehurca? Mért ne lehetne a levegőből begyújtani a bombát?

– Hogy biztos legyen a kódolás. A végső kódot csónakkal hozzák át, ezért kell ezt a micsodát eljuttatni a St. Finan-öbölhöz.

Tapasztalatból ismertem az efféle kelekótya vállalkozásokat. Ennek azonban szörnyűséges esélye volt a sikerre. Fölmarkoltam a hátizsákot.

– Hol van pontosan az az autó? Hullafáradt leszek, mire elcammogok oda.

Lassan vánszorogtam az úton. Valahányszor autó robogott el mellettem, ledobtam a hátizsákot, és elrejtettem az út mentén, és nélküle folytattam az utamat. Mihelyt az autó eltűnt a szemem elől, visszamentem, és újból a hátamra emeltem. A legnagyobb veszélyt Waterville jelentette, amelyen végig kellett haladnom. Nem tehettem mást, vállalnom kellett, hogy meglátnak. Hátborzongató tíz percbe tellett, mire magam mögött hagytam ezt a kisvárost.

Ekkor már méltányolni tudtam Chance érveit. Vannak olyan helyzetek, amikor nem okos dolog, ha túl sokat tud az ember. Emberek tízezreit fogják megölni. Az Í.I.T. problémája megoldódik, ha nem is intellektuálisan, de úgy, hogy eltörlik a föld színéről. És ekkor egyszerre bizonyos lettem benne, hogy ez nem fog megtörténni. Az út két oldalán ingoványos láp terült el. Pár perc múlva vagy százméternyire letértem bal kéz felé. Ledobtam a nehéz terhet, kiráncigáltam belőle vagy fél tucat fémkazettát, és egyiket a másik után belesüllyesztettem a cuppogó talajba. Visszatértem az útra, és jó mérföld után magától a hátizsáktól is megszabadultam.

Reménytelenül gyalázatosnak éreztem magam ahhoz, hogy hazatérjek, reménytelenül gyalázatosnak ahhoz, hogy bármi másra rá tudnám szánni magam, mint hogy belefussak azoknak a mindenre elszánt embereknek a golyóiba, akik pár mérföldre ott elöl várnak rám az autóban.

Végre elértem a St. Finan-i út csatlakozását. Az autó sötét foltja épp hogy csak kivehető volt az út világos szalagján. Meggyorsítottam a lépteimet. Az autó üres volt. Éppen idejében fordultam meg, hogy észrevegyek egy sötét árnyékot, amint fölemelkedik az út széléről. Fénycsóva villant a szemembe. Már éppen előre akartam vetni magamat, amikor egy homályosan ismerős hang állított meg:

– És mi a csudát keres maga itt, uram?

A fénycsóva kialudt. Bekapcsoltam saját lámpámat, és ennek a fényében egy waterville-i rendőrre esett a pillantásom, akivel futólag ismertük egymást.

– Ó, Mr. McSweeney, nem ismertem meg magát. Késői sétámról térek hazafelé, és jócskán elfáradtam. Megláttam a kocsit, amikor elhaladtam az útkereszteződésnél, és kíváncsi voltam, nem vinne-e el egy darabon.

McSweeneyhez odajött egy másik rendőr is, és megkérdezte:

– Hát ez miféle?

– Mr. Sherwood. Itt lakik Waterville másik végében.

– Elég későre jár ahhoz, hogy valaki az úton járjon, azonban...

– Úgy igaz. Alig várom, hogy ágyba kerülhessek – szakítottam félbe.

– Nem látott senkit az úton?

– Elment mellettem egy-két kerékpáros meg több autó.

– Maga melyik úton jött?

– Ballaghossianon át Caragh-ból.

– Jókora távolság.

– Ezt mondják a lábaim is.

– A kerékpárosok közül nem cipelt valaki egy nagy hátizsákot?

– Én legalábbis nem vettem észre.

– Azt hiszem, nem vétünk vele, ha Mr. Sherwoodot hazavisszük. Üljön be, Mr. Sherwood. Megkönnyebbüléssel láttam, hogy mind a két rendőr az első ülést foglalja el. Lehet, hogy gyanús voltam, letartóztatva azonban nem. De mi van akkor, ha ezek John Chance cinkosai, akikkel nekem találkoznom kellett volna? Lesz, ami lesz, meg kell akadályoznom, hogy a rendőrök belépjenek a házamba. Chance-szal még csak elbánok, de aligha reménykedhetem abban, hogy három mindenre elszánt dühös férfit elintézzek.

A keskeny gyalogösvény elejénél, amely leereszkedik a ház felé, kiszálltam az autóból. A rendőrök úgyszintén.

– Lekísérjük az ösvényen, Mr. Sherwood. Csupán hogy megbizonyosodjunk róla, hogy minden rendben van – mondta McSweeney.

– Ez nagyon kedves magától, de nem lesz semmi baj. Én csak fáradt vagyok ugyanis, és nem sebesült.

– Furcsa szerzetek mászkálnak ma éjszaka, és nem a rendes emberek közül valók – mondta a másik rendőr röhintve.

– Szeretnénk hazakísérni magát, Mr. Sherwood, nemcsak a maga, hanem a mi érdekünkben is – fűzte hozzá McSweeney.

Így hát nem maradt más választásom, mint hogy előttük haladjak. Hála az égnek, a házban sötét volt. Kinyitottam az ajtót – valójában nem is volt bezárva, de úgy tettem a kulcsommal, mintha most nyitnám föl a zárat. Fölgyújtottam a villanyt, áldva a szerencsés csillagzataimat, hogy elég rendszeretőnek születtem, és elmostam az edényt vacsora után. Az asztalon ott állott a whiskysüveg meg Chance üres pohara. Két tiszta poharat vettem elő.

– Hörpintsenek egy kortyot, elmenés előtt – kínáltam őket, és bőkezű adagokat töltöttem a szeszből, mielőtt szóhoz juthattak volna, mert féltem, hogy megérzik a szobában a szagát.

– Ami azt illeti, egy ír ember nem szokta visszautasítani.

Észrevettem, hogy ivás közben körbefürkészték a szobát. De hát nem volt könnyű fölfedezni, hogy már estefelé is jártam itt – ha Chance csöndben marad, akkor még megúszhatjuk.

– Köszönet a vendéglátásért, Mr. Sherwood. Mi el is megyünk. Úgy látjuk, minden rendben van. Kiléptek az ajtón, és én kikísértem őket, azzal az ürüggyel, hogy még egyszer megköszönjem a fuvart. Megindultak az ösvény felé. Én bementem a házba, de az ajtót nyitva hagytam, hogy megbizonyosodjam róla, valóban eltávolodnak-e az ösvényen. Hallottam, hogy begyújtották a motort, és az autó elrobogott, de könnyen lehet, hogy csak az egyikük hajtott el, a másikuk pedig visszajöhet, ezért bezártam az ajtót és behúztam a függönyöket. Föltettem a teafőzőt a kályhára, ami természetesnek tűnhet egy hosszú séta után. Alig tudtam legyűrni magamban a vágyat, hogy fölrohanjak vagy fölkiáltsak a lépcsőn, de eszembe jutott, hogy Chance talán nem húzta be a függönyt, és egy óvatlan fény könnyen láthatóvá teheti odakintről.

Vártam, ameddig bírtam, talán egy fél órát, amíg tűrhetetlenné nem vált a feszültség. Akkor aztán szarvánál fogva megragadtam a bikát. Fölkattintottam egy emeleti lámpát, és benyitottam a hálószobákba. Chance eltűnt. Pironkodva vallom be, hogy még az ágyak alá és a szekrényekbe is bekukkantottam, de Chance elpárolgott, se híre, sem hamva nem volt. Nem szeretek magamban inni, de akkor kitöltöttem a maradék whiskyt egy bögrébe, és néhány nyeletre kiittam az egészet.

Csak akkor aludtam el, amikor vagy egy órán keresztül forgattam és hánytorgattam magamban az este történteket, próbálva beilleszteni őket valamilyen mintába, amely legalább némileg magán viseli az ésszerűség jegyeit. Éppen hogy pirkadni kezdett az ég alja, amikor hangos telefoncsöngetésre riadtam föl. Némi nyugtalanságtól űzve, amilyen gyorsan csak tudtam, lesiettem a vidéki ház meredek lépcsőin. Egy női hang Mr. Sherwood után érdeklődött. Amikor bemutatkoztam, a nő fölkacagott, és nyomban letette a kagylót.

Addigra alaposan megéheztem, ezért kóválygó fejjel reggelit készítettem, közben azon morfondíroztam magamban, hogy amióta elhagytam Cambridge-et, úgy látszik, egyfolytában eszeveszett holdkórosok kószálnak körülöttem. Ha előítélet nélkül szemügyre vettem volna a legutóbbi nyolc óra eseményeit, azt hiszem, rájöttem volna az értelmükre. De az egyetlen gondolatsor, amelyről azt hittem, hogy legalább messziről van valamilyen valóságszíne, ahhoz a nyilvánvalóan bődületes ellentmondáshoz vezetett, hogy nem volt elég bátorságom végiggondolni.

Ebben a különös kalandban a legjobban az a makacsul vissza-visszatérő érzés zavart, hogy nem először találkoztam Mr. Chance-szal. De képtelen voltam rájönni, hol és mikor akadtam össze vele. Úgy látszik, memóriám még mindig rossz tréfát űz velem.