10. A VONALON ÁT

– Nicsak, Mr. Colquhoun! És milyen érzés az, ha a holtából föltámad valaki?

– Nicsak, Mr. Fején-találja-a-szöget, aki viccelődni próbál.

Persze, az Irish Times közleménye nem említette név szerint Colquhount. Én pusztán csak egy valószínűnek látszó következtetéshez jutottam el. Amennyire tudtam, kimagyarázkodtam előtte.

– Akárcsak az Okos Tóni, nem? Vagy tán rajtam kívül senki sem volt egész Dublinben, akire a rendőrség rá akarta tenni a kezét?

– Az időpont meg a hely elég egyértelműnek látszott.

– Igazán?

Colquhoun fenyegetően fölegyenesedett, kezében egy franciakulccsal.

– És hol van a jegyzetfüzet? – kérdezte.

– Mr. Housemannál, Longfordban, az Egyszarvú Hotelban, természetesen.

– Szerencsétlen flótás – ordított rám –, ki kellett volna találnia, hogy az a senkiházi eladta a lelkét az ördögnek!

– Ami azt illeti, erre én is rájöttem, de a parancs az parancs. Az én dolgom engedelmeskedni és meghalni, hiszen tudja.

– Hamarább fog meghalni, mint gondolja – dörögte, felém lépve.

– Elég az ostobaságból, Colquhoun. Ha nem dobja el azt a kulcsot, kirázom magából a lelket. Amikor rájöttem, hogy Houseman összeszűrte a levet a G.H.P. társasággal, elégettem a könyvecskét. Valamelyik paraszt földjét trágyázza már.

Ledobta a kulcsot, és nekitámaszkodott a kocsi oldalának. – Igazat beszél?

– Hát persze.

– Átkozottul sajnálom, hogy nem tartotta meg.

– Ne adja itt az ostobát. Legalább féltucatszor elkaphatták a grabancomat az elmúlt három hét folyamán. Vagy azt akarta volna, hogy a rendőrség kezébe kerüljön az az átkozott holmi?

– Azt nem. Azt hiszem, műkedvelő létére megtett mindent, ami magától kitelt – mondta engedékenyen.

– Mi hír Housemanról?

– A legjobb – felelte. – Jó esélyeink vannak rá, hogy eltávozott eme siralomvölgyéből.

– Honnan hallotta ezt? Nekem eléggé meggyűlt a bajom ezzel az alakkal!

– Nicsak, a kis Mr. Ökörszem, a Madarak Királya! Hallja csak, mit csicsereg! Még hogy meggyűlt a baja azzal az alakkal!

– Úgy látom, Mr. Colquhoun, hogy jókora gyalogút áll maga előtt, hacsak nem sikerül rendbe hozni az autóját.

– Furcsa história. A napokban egy különös szerzet, egy törött állkapcsú emberhegy jelent meg Tipperary városában.

– A legvalószínűtlenebb állítás, amit valaha is hallottam.

– Még egyszer mondom, és utoljára, hogy ne szakítson folyton félbe. Amint mondottam, ez a szörnyűséges fickó megjelent Tipperaryben, többszörös koponyatöréssel. Ami különösképpen figyelemre méltóvá teszi ezt az esetet, az az, hogy ezt a fickót úgy ismerték, mint a G.H.P. főembereinek a testőrjét.

– Ami egyúttal még valószínűtlenebb színben tünteti fel számomra a történetet. Vagy maga nem így látja?

Colquhoun most már kezdett valóban dühös lenni. De azért tovább mondta a magáét:

– Ez a fickó. furcsa történetet mesél, amikor végre sikerül szóra bírni.

– És ki az, aki szóra bírja?

– A rendőrök, természetesen. Mire aztán fölkapaszkodtak egy magas hegyi tanyára, ahol rettentő látvány, egy szörnyűséges dáridó látványa fogadja őket. A jelek szerint a tivornyázó társaság annyira lerészegedett, hogy a ház kigyulladt, és egytől egyig hamuvá égtek, még mielőtt észrevették volna, hogy közeledik a halál.

– Colquhoun, maga olyan, mint a lidércnyomás. Nem gondolja, hogy hasznosabb dolog lenne, ha nekiesnénk a motornak? Houseman is a társaságban volt?

– Ez nem biztos, de azt hiszem, hogy közöttük volt. Nem sok nyom maradt, ami alapján azonosíthatták volna az ördögfajzatokat, kivéve ezt ni.

Nem tudtam visszatartani egy meglepett fölkiáltást. A tárgy, amelyet Colquhoun a kezében tartott, egy zsebóra tartozéka volt. A fém részben összeolvadt, de egy korona lenyomatát még mindig ki lehetett venni rajta. Colquhoun rosszallóan csettintett a nyelvével.

– Mire jutna maga a dajkája nélkül, fiatalember? – mondotta. – A hamu közül el kellett távolítanom egy hátizsák fémtartozékait, egy hátizsákét, amely Angliában készült. A rendőröknek esetleg fölkelthette volna egy kissé a kíváncsiságát az a hátizsák.

Elkacagta magát, mivel olyasféleképet vághattam, akár egy hízó, mikor ölik.

– De hát... – makogtam.

– Hogyan találtam ki? Természetesen a maga fiatal hölgyismerőse segítségével, Mr. Mindenttudó. Kapcsolatba lépett velem az után a longfordi kaland után. Sajnos nem várta meg, hogy csatlakozzam hozzá, és elrobogott, hogy kiüsse a játszmából Housemant, és maga is csapdába esett a fáradozása jutalmául. Én néhány napi késéssel eredhettem csak a nyomába, de azért sikerült szagot fognom magukról.

– Számított rá, hogy erre jövök?

– Ne ringassa magát abban a hitben, hogy nekem egyéb gondom sincs, mint hogy kitaláljam a maga szándékait, ámbár elismerem, némileg furdalja az oldalamat, hogyan sikerült megrepesztenie annak a fickónak a koponyáját.

– Gondolom, azt is tudja, mi lett Cathleennel.

– Átvette a bátyja szerepét a vonal mögött. Van még valami, amire kíváncsi, maga csodagyerek?

Lehetséges volna ez? Ezek az emberek úgy élik le egész életüket, hogy vagy ezt, vagy azt a szerepet játsszák?

– Gondolom, most össze akarja kaparni, ami a szétszórt szervezetéből megmaradt, nemde? – kérdeztem.

– És miféle szellemi erőfeszítés során jutott erre a következtetésre?

– Nem jutottam, csak kérdezem.

– Akkor kérdezzen.

Odaléptem a kocsihoz, és megkérdeztem:

– Mi a baja?

– A gyújtás nincs rendben.

– Nemcsak a gyújtás, ha tudni akarja.

– Nem akarom tudni – dörmögte, tanácstalanul lóbálva a kulcsot.

Belehajoltam a motorházba. Néhány perccel később fölegyenesítettem az evezéstől még mindig sajgó hátamat, és kijelentettem:

– Minden hiába, bedöglött a feszültségszabályozója.

– Mit jelent ez, Jankó?

– Ez azt jelenti, hogy újat kell szereznie, és föl kell töltenie az akkumulátort, mert reménytelenül kimerült. És ez azt jelenti, hogy gyalog kell mennie. Van száraz zoknija?

– Mire kellene nekem a száraz zokni?

– Magának semmire, nekem volna rá szükségem. Colquhounból egész Kilkee-ig olyan ádázul ömlött a panasz, hogy végül rám is átragadt a hangulata. A zoknik ellenére alig álltam a lábamon, mire beértünk a városba. Az utolsó mérföldön útitársamból végre kifogyott a szó. Magabiztosan letért a kis halászkikötő felé. Bár az én szememben eléggé föltűnő figura volt, úgy láttam, semmiféle érdeklődést nem váltott ki az emberektől és állatoktól hemzsegő utcákon. Egy-egy teherautó vagy személygépkocsi furakodott át a sokaságon. A hamisítatlan régi Írországba csöppentünk bele. Alig néhány mérföldre innét, a Shannon folyó déli partján pedig a legmodernebb ipari létesítmények kezdődtek, amilyeneket valaha is látott a világ.

Colquhoun befordult egy mellékutcába, megkerülte az úttesten heverésző kutyákat, és belépett az egyik nyitott ajtón. Szinte észre sem vettem, amikor átvette a vezetést, és én ellenkezés nélkül követtem őt. Eszembe se jutott, hogy hátha a rendőrök karjaiba futunk.

Rendőrök nem voltak, a házban tett látogatásunk azonban mégsem volt némi drámai színezet híján. Egy tagbaszakadt, sötét hajú, halászkinézetű fickó, éppen késői reggelijénél ült. Egy takaros asszonyka a tűzhelynél foglalatoskodott. Olyan tekintetek fogadtak bennünket, amelyeket talán ezekkel a szavakkal lehetne lefordítani: "A múlt visszajár kísérteni bennünket. Édes istenem, hát örökkön-örökké bűnhődnünk kell azért, hogy egyszer elkövettünk egy kis ostobaságot?" Egyszóval, lerítt róluk, hogy nem szívesen látnak bennünket.

Én nem kapcsolódtam be rögtön az izgatott, csapongó beszélgetésbe. Ha megfosztjuk a fölösleges szószaporítástól, amely úgy látszik, már elkerülhetetlen velejárója minden Colquhounnal folytatott társalgásnak, akkor röviden az derült ki, hogy Mike és Mary O'Dwyer – férj és feleség – a múltban Colquhounnak dolgozott, most azonban mindenáron meg akarják szakítani ezt a kényelmetlen kapcsolatot. Tulajdonképpen már azt hitték, mielőtt mi betoppantunk hozzájuk, hogy Colquhoun csoportjának széthullásával az ő kapcsolatuknak is vége szakadt. Colquhoun viszont a maga részéről azon volt, hogy újból összeforrassza a láncot, amelynek O'Dwyer nélkülözhetetlen láncszeme volt, mint elismert szakértője annak, hogy ügynököket juttasson be az Í.I.T. területére. Egyszóval; O'Dwyer pontosan az én emberem volt.

Nem volt nehéz megérteni O'Dwyer szempontjait. Saját hajóval rendelkezett, és délen bőséges piaca volt mindenféle töményes halászati terméknek. Így minden kockázat nélkül megtalálhatta a számítását. Valójában az látszott megmagyarázhatatlannak, hogy tulajdonképpen miért is keveredett bele egyáltalán Colquhoun ügyeibe annak idején. Talán ez volt az útja annak, hogy hajóra tegyen szert, vagy talán a kalandvágy.

Mindenesetre ezúttal már semmi vonzóereje nem volt O'Dwyer számára a kalandnak.

– Higgye el, Mr. Colquhoun, erről szó sem lehet – jelentette ki ismételten. – Elmúltak azok a régi idők, amikor nyugodtan hajózhattam végig a part mellett vagy be akármelyik öbölbe. Most már minden helyet villamos hullámokkal figyelnek. Az őrhajók még éjjel is képesek elcsípni bármilyen tengeri járművet, amely öt mérföldre megközelíti a partot. Még a tengeralattjárók elől is hálók zárnak el minden öblöt, így hát még a víz alatt sem lehet besurranni.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy én is bekapcsolódjam.

– Ez mind igaz, kivéve ha vihar van. A magas hullámok ugyanúgy visszaverik a rádiósugarakat, mintha egy sereg apró hajó volna ott. Ez esetben teljességgel lehetetlen megkülönböztetni egy valódi hajót a tengeri hullámoktól. Ezért kecsegtet jóval nagyobb sikerrel egy tenger felőli út, mint a szárazföld irányából, föltéve természetesen, ha viharos a tenger.

– Ez azt jelenti, hogy maga az ő álláspontját támogatja? – kiáltott föl Colquhoun.

Éreztem, hogy még egy ilyen közbeszólás, és én mehetek egyenesen a bolondok házába, mert egyszerűen lehetetlen volt, hogy Colquhounnal bármit is normálisan megbeszéljen az ember.

– Én nem támogatok és nem vitatok semmiféle álláspontot – tört ki belőlem türelmetlenül. – Engem nem érdekelnek az álláspontok. Én pusztán közlöm magával, mi a helyzet.

Mary O'Dwyer elém rakott egy étvágygerjesztő tálat, és egyszerre az volt az érzésem, hogy ingerlékenységemben legalábbis részben az éhség volt a ludas.

– Elismerem, hogy van igazság abban, amit mond – szólt Mike, és közben nagyokat kortyolgatott egy jókora bögre teából. – De ki az, aki a viharos tengeren meg meri közelíteni az itteni partokat? Szerintem csak az, akinek elment az esze.

– El tudna oda juttatni egy könnyű motorcsónakot, anélkül, hogy fölfedeznék? – kérdeztem.

– Ezt meg lehetne próbálni.

– Akkor hát van egy módja, hogy a dolgot nyélbe üssük. Ahelyett, hogy az utasával egészen behajózna a partig; a nyílt vízen, mondjuk, négy mérföldre a szárazföldtől beülteti a motorcsónakba. Ettől kezdve rábízza az utasára, hogyan vergődik baj nélkül partra.

O'Dwyer fürkészőn rám nézett.

– Ez mind nagyon szép, egy dolgot kivéve. – Éspedig?

– A tenger. El tudja képzelni, milyen egy vihar az ír partoknál? A tavalyelőtti télen egy világítótorony őre belefulladt a tengerbe, a hullám lesodorta a szikláról, vagy százötven lábnyira a szokásos vízszint fölött.

– Két malomban őrölünk. Én nem olyan vihart kívánok, amely ötven lábra is fölkorbácsolja a hullámokat. Körülbelül tizenöt láb magas hullámok már elrejtenek az Í.I.T. lokátorai elől egy halászbárkát. Hat lábnyi hullámok pedig már egy kis motorcsónakot is eltakarnak.

O'Dwyer még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Még nyugodt vízen is nagyon kockázatos lenne egy idegen számára, ha egy kis csónakban éjszaka akarna partra szállni.

– Maga nem kockáztatna semmit.

– Ez igaz, de a veszélyt nem hallgathatom el. Aztán hol szereznék motorcsónakokat? Minden alkalommal egy újra volna szükség.

– Ez Colquhoun dolga. Ha számít a maga segítségére, akkor szállítania kell a fölszerelést.

– Hát nem gyönyörű – vágott közbe Colquhoun –, hogy énhelyettem minden dolgomat elrendezi és tisztába rakja egy kotnyeles ifjonc? Még hogy én szállítsam a fölszerelést, ugye? És maga mi a fenét fog szállítani, Mr. Kisokos?

– Én vásárra viszem a bőrömet. Ha maga megszerzi a motorcsónakot, Mike pedig fölveszi a bárkájára, akkor én vállalkozom rá, hogy kitapasztaljam, járható-e egyáltalán ez az út.

– Hálistennek, most már tudom, hogy osztogatja a parancsot egy játék katona, akár ez a kis Mr. Paprikajancsi itten.

Ritkán veszítem, el az önuralmamat, most azonban gyorsan áthajoltam az asztal fölött, és öklömmel rácsaptam a Colquhoun előtti tányér túlsó szélére. A tányér fölpattant, megfordult a levegőben, és az étel ráborult a kabátjára.

– Ha valóban érdekli, hogy vertem szét annak a fickónak a fejét, akkor boldogan tartok magának egy bemutatót – mondtam.

Az az ellenszenv, amelyet Colquhoun táplált irányomban, azt hiszem, a profi ellenszenve volt egy nagyképű műkedvelővel szemben. És a legutóbbi kudarcok során elég indulat gyülemlett föl benne ahhoz, hogy kész örömest belevesse magát egy olyan erőpróbába, amely győzelemmel kecsegtetheti, ugyanis semmi kétségem sem volt aziránt, hogy elég ügyesen bánik a késsel. O'Dwyer azonban megfosztotta ettől a lehetőségtől.

– Semmiféle verekedést nem tűrök meg a házamban! – bömbölte O'Dwyer. Elég testes és fürge volt ahhoz, hogy mindkettőnket móresre tanítson, és továbbra sem tudtam fölérni ésszel, miért izgatta föl őt egyáltalán Colquhoun megjelenése. Hogyan láncolja magához egy kémszervezet az ügynökeit? A följelentéstől való félelemmel?

Fölálltam, hogy elbúcsúzzam. – Nagyon szépen köszönöm a vendéglátást, Mrs. O'Dwyer. Sajnálom, hogy az étel egy részét így elkótyavetyéltem.

– És ha szabad kérdeznem, hová megy a Mr. Pumpa?

– Hogy vegyek két pár zoknit – feleltem, magamba fojtva a kikívánkozó visszavágást.

Megvettem a zoknikat meg egy zacskó almát, és ezeket majszolgatva föl-alá sétálgattam a mólón, a halászbárkákat tanulmányozva. Ha nem kerülnek igazi orkánba, eléggé viharállóaknak látszottak. A mellvéd közelében leültem egy padra. Észre sem vettem, és elaludtam a napon. A helyi rendőrhatóság kebelében aligha fog gyanút ébreszteni egy kissé gondozatlan külsejű figura, aki békésen horkol a parton, a régi Írországnak ebben a hal- és lószagú zugában.

Jó három órával később ocsúdtam föl, azzal az érzéssel, hogy vízcsap alá kell dugnom a fejemet. Amint visszaballagtam a mólón, az járt a fejemben, hogy mindenekelőtt munkát kell találnom az egyik bárkán; ebben nem láttam különösebb nehézséget, mivel a déli ipar elszívó hatása folytán mindenütt hiány volt munkáskezekben. Talán O'Dwyernél kellene először megpróbálnom. Legalább elkerülném azt a veszélyt, hogy fölad a rendőrségen. A holmimért amúgy is vissza kell mennem hozzá.

O'Dwyeréknél megtudtam, hogy Colquhoun már elment, amit leírhatatlan megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, mivel valójában már nagyon elcsigázott voltam: az utóbbi rendkívül megerőltető hét alatt tulajdonképpen csak egyetlen éjszakát sikerült rendesen végigaludnom. Viszont aránytalanul aggasztott, hogy nem tudom visszaadni a zoknikat.

– Nem volna szüksége egy emberre? – kérdeztem.

– És hogyan jelentsem be?

– Hogy dublini diák vagyok, és néhány hetet munkával töltök a nyári szünidőből. A nevem Thomas Sherwood.

– Örvendek, Tom fiam. Gyakorlat?

– Félek, hogy nem sok; néhány kiszállás Bidefordból.

– Hát igen, több nem is várható egy dublini diáktól – mondta nevetve. – Az öreg Slugeamusnál van egy üres szoba, ahol elalhat. Bízhat benne, mint saját magában. Később majd elviszem a házához.

– Oda nem viheted – szólt közbe Mary O'Dwyer. – Aszongyák, hogy akkora legyek vannak a háza körül, mint a darazsak.

– Hallgass, asszony! Nem lesz semmi baja – intette le Mike.

Seamus McCarthyról, akit "öreg Slugeamus"-nak ismertek, kiderült, hogy többé-kevésbé állandó tagja O'Dwyer legénységének, és egész éjszakán át tartó halászatok után képes átinni az egész napot. Eleinte azt hittem, hogy sohasem alszik, de aztán rájöttem, hogy az alvás nem zavarja a munkavégzésben. Ha pedig rossz volt az idő, egyfolytában végigaludt két éjt és két napot. Háza leírhatatlan rendetlenség benyomását keltette, s egy lármás papagáj még csak növelte a ház amúgy is élénk mozgalmasságát. A Kilkee-ben eltöltött két hét alatt csak valamelyes felszínes rend látszatát sikerült megteremtenem nála. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a Danaidák hordójának megtöltése sem jelenthetett nehezebb föladatot: előbb-utóbb bekövetkezett volna az az állapot, amikor Slugeamus ugyanolyan gyorsan fölforgatna és beszemetelne mindent, mint amilyen gyorsan én képes volnék rendbe rakni a házat. Ez az állapot azonban sohasem következett be, mivel Slugeamus folyton megelőzött néhány nagyságrenddel.

Külsejét tekintve a közepesnél magasabb termetű, keménykötésű, jó erőben levő, homokszín hajú férfiú volt. Bő fekete pulóvert, gumicsizmát és ellenzős sapkát viselt. Gondolom, volt rajta ing is, erre azonban nem mernék megesküdni, mivel a pulóver magasan eltakarta tömzsi nyakát.

Azt hiszem, nagy sikerem volt az öregnél, mert az egyik este, miután fölöntött a garatra, elővett egy kis méretű vízhatlan kazettát.

– Egy tetemről van – jelentette ki büszkén.

– Ki, mi, és hol volt ez a tetem?

– Szűz Máriám, beszél, mintha könyvből olvasná! Ez a fickó egészen fölpüffedt a víztől, legalább egy tucat misét végig úszkált és hánykolódott ott kint.

– Azt akarja mondani, hogy a holttest kis híján két hétig lebegett a vízen – fordította le O'Dwyer.

– Hánykolódott, akár egy kis kagyló a sziklák között – helyeselt Slugeamus –, mint egy hájtömeg.

– És mi volt a szelencében? – kérdeztem.

– Avagy nem arra várunk-e, hogy mit fog mondani a professzor?

Ezt minden további nélkül fölhívásnak vehettem, ezért üggyel-bajjal fölnyitottam a dobozt. Egy kis papírtekercs volt benne. Azon egy rövid, rejtélyes üzenet:

 

Kettős spirál. Hatásuk ellentétes

 

Az egyetlen kettős spirál, amire emlékeztem, az a Crick-Watson-féle DNS modell. De mért kell egy tengelyen hánykolódó hullának a nukleinsav fölépítésére vonatkozó üzenetet hordoznia magával? A "hatásuk ellentétes" kitétel viszont nagyon is homályos volt. Úgy látszik, egyike volt ez az élet azon apró titkainak, amelyeknek a megfejtése nem adatik meg az embernek. Mint kiderült azonban, tévedtem.

Az előző hét undorító időjárása után joggal lehetett viharos tengerre számítani. Ezzel szemben egyik nap múlt a másik után, az idő viszont szép volt és a tenger nyugodt. Belezökkentem egy új életritmusba. Egy órával naplemente előtt erős Diesel-motor hajtotta bárkánk kisiklott a kikötőből. Visszapillantva a szárazföld felé, az öböl olyannak látszott, mint valami csordultig telt kék medence.

A hajónk egyenesen a nyugati égbolton alacsonyan lebegő nagy vörös gömb felé pöfögött. Kitartóan figyeltem a lemerülő napot, hogy elkapjam a "zöld villanást", de sikertelenül. Ezután következett a hálók kivetése és a homárcsapdák ellenőrzése. Furcsa, hogy modem ipari civilizációnk oly keveset módosított a halászat technikáján. A bárka meghajtása persze modern, a tulajdonképpeni halászat azonban nem változott semmit.

Az éjszaka folyamán főztünk magunknak valamilyen zamatos halat vagy egy rákot, amelyet aztán jócskán leöblítettünk teával; az emésztésére senki sem panaszkodott. Napkeltekor bevontuk a hálót, és hazafelé menet ládákba szortíroztuk a halat. A mólónál a ládákat kiraktuk a partra, s onnan egy várakozó teherautóra. Ezután esetleg nekiálltunk a háló javításának; ennek a mesterségnek a fortélyaiba Slugeamus igyekezett beavatni. Nem hiszem, hogy valaha, még ha életem végéig gyakorolnám is, utol tudnám érni ujjai ördöngös fürgeségét.

Arra azonban könnyen rájöttem, hogyan lehetne ésszerűsíteni a ládák kirakodását. Csak az egyik árbocra kellett volna egy ideiglenes darut fölszerelni, aztán egy csigasor segítségével a ládákat a hajófenékről egyenesen a teherautóra emelhetnénk. Megemlítettem a dolgot Mike O'Dwyernek.

– Igen, így csinálják a piktek. De hát érdemes ilyen csekély fogással, mint a miénk?

– És mért ne gondolkodna azon, hogyan növelhetné a zsákmányt, most, amikor a piac mindent fölvesz?

– Ez viszont igaz – helyeseli.

Végül is azonban nem adódott rá alkalom, hogy ezt az elgondolásomat átültessük a gyakorlatba. Az egyik napon Mike fölhívta a figyelmemet egy kisebb motorcsónakra, tízlábnyi lehetett a hossza, és elmésen volt megszerkesztve, hogy a fölcsapó hullámok sem tehettek kárt a motorban. Magamba fojtottam a kíváncsiságomat a csónak eredetét illetően, ugyanis nem sok kétségem lehetett afelől, hogy Colquhoun békeajánlatával állok szemben. A fölösleges vitát elkerülve néhány délutánt azzal töltöttem, hogy szétszereltem és újból összeállítottam a motort. Habár szíves örömest fordultam volna egyet-kettőt az öbölben, nyilvánvaló ostobaság lett volna reklámozni a csónakot meg jómagam.

Hamarosan erős, délnyugati szelet jelzett a rádió. Velünk együtt csak három másik bárka hajózott ki azon a sorsdöntő éjszakán. Esett az eső, és csaknem kihalt volt a part, ezért Mike egyszerűen vontatókötélre fogta a kis járművet. De még így sem maradt egészen észrevétlen; egy másik bárka legénységének gúnyolódását Slugeamus hárította el:

– Hát mi lenne más, mint a mentőcsónakunk!

Reméltem, hogy az Isten beszélt az öregből. Tervünk egyszerű volt. Csak rá kell pillantani Kerry térképére, hogy meggyőződjön az ember: egy hajó mélyen behatolhat a Dingle-öbölbe anélkül, hogy öt mérföldnél közelebb kerülne a parthoz. Dingle-től délre eloldjuk a motorcsónakot, és én északkeletnek fordítom a kormányt, s a szél meg a tengeráramlat segítségével kikötök az öböl északi partján, amely eléggé mentes a szikláktól.

O'Dwyernek elég hosszú útra kellett fölkészülnie: majdnem száz mérföld oda és ugyanannyi vissza. Ha tizenkét csomó maximális sebességet veszünk, akkor is tizenhat óra hosszat fog táncolni a hajó a hullámokon, még ha az idő nem is fordul rosszabbra. Ez azt jelentette, hogy legkorábban másnap reggel tíz vagy tizenegy órára vergődhet vissza a kilkee-i kikötő menedékébe. Azért említem ezt, hogy fölmentsem őt az esetleges vádak alól, amelyek az elkövetkező események okán netán őt érhetnék.

Az idő rosszabbodott. A Shannon torkolatát már elhagytuk, és valahol a Kerry-fok magasságában hajózhattunk, tízmérföldnyire a nyílt tengeren. Döntenünk kellett: folytassuk-e az utunkat, vagy visszaforduljunk, most, amikor már ilyen közel vagyunk a célhoz. Úgy határoztunk, hogy folytatjuk az utat; O'Dwyer azzal vigasztalta magát, hogy visszafelé segíteni fogja a hátszél, ha pedig vihar törne ki, akkor befut Dingle-be. Ott persze letartóztatnák őket, de joggal hivatkozhatnának a rossz időre, ezért minden bizonnyal kitoloncolnák őket a Shannontól északra levő vizekre. Én mindenesetre már Dingle előtt eloldoznám magam, és megcéloznám a Dingle-öböl déli partját.

Hajnali háromkor O'Dwyer végre elérkezettnek látta az időt az akcióra. Kijelentette, hogy megpróbál ugyanazon az útvonalon visszatérni, mint amelyen jöttünk. Slugeamus nedves öleléssel búcsúzott tőlem.

– Reménykedjünk, hogy nem fogunk megsiratni – kiáltotta a fülembe.

A tenger nagyon csúnyán háborgott. A kis motorcsónakot olyan közel húztuk, amennyire csak lehetett. A jelzőlámpa fényében szinte lehetetlennek tűnt, hogy átszálljak rá. Az egyik pillanatban két hullám közötti völgyben ringatózott, hogy a következő pillanatban a bárka félmagasságába emelkedjék föl. Nem volt értelme tovább halogatni a dolgot: meg kell várnom, amíg a csónak ismét a legmagasabbra hág a hullám hátán, és akkor ugranom kell.

Kötelet kötöttem a derekamra, akár a hegymászók; a mentőöv ugyanis gátolt volna a mozgásomban. O'Dwyer a kormánynál állt, és igyekezett tartani a bárka és a csónak között a legalkalmasabb távolságot. Így Slugeamusnak adtam oda a kötél végét, ügyelve arra, hogy ne feszüljön meg túlságosan. Aztán a jelzőlámpával kezemben figyeltem a csónakot, amely fölemelkedett, lesüllyedt, föl, le, megint föl – ekkor leugrottam. Fájdalmasan próbálgattam a kezemet meg a lábamat, egyiket a másik után, hogy meggyőződjek róla: szerencsére csak zúzódásokat szenvedtem.

Mihelyt a hajón látták, hogy átjutottam a csónakba, és mozgóképes vagyok, O'Dwyer megnövelte a távolságot a két jármű között, de csak akkor adta ki a parancsot a vontatókötél elvágására, amikor dermedt, érzéketlen kezeimmel végre nagy nehezen sikerült beindítanom a motort.

A kis ladik parafa dugóként hánykolódott a vízen. Nincs az a radar, amelyik föl tudna fedezni, ebben legalább biztos lehettem. A motort nem kapcsolhattam teljes fordulatra, így hát minden figyelmemet az irány tartására összpontosíthattam: a délnyugatról közeledő vihar mindenképpen be fog sodorni az öbölbe. A vihart most már biztosra vettem.

Iránytűvel észak-északkeleti, inkább északi irányt tartottam, mivel éreztem, hogy minél előbb elkerülök a Dingle-öböl közepéről, annál jobb. Kétségtelen, hogy a tervemben végrehajtott kis változtatásnak köszönhetem az életemet.

Nincs rá szó, amely érzékeltetni tudná, mennyi rettenet fér bele egyetlen rövid időbe, így hát meg sem próbálkozom semmiféle rikító leírással. A meztelen tény az volt, hogy átfagytam, sajogtak a tagjaim, bőrig áztam, és kavargott a gyomrom a csónak himbálózásától, amikor jó órányi hánykolódás után a szél süvítésén keresztül elölről hullámtörés zaja ütötte meg a fülemet. A hang után ítélve nem sima part volt előttem: a magas hullámok valamilyen meredek sziklafal talapzatáról csapódtak vissza.

Gyorsan megfordítottam a kormányt, és teljes gázra kapcsoltam. Abban a hitben, hogy O'Dwyer túlságosan mélyen behatolt az öbölbe, és valahol Anascaul közelében járhatok, nyugatnak fordítottam a csónakot. Most a hullámok oldalról ostromoltak, és csak idő kérdése volt, hogy a motor is befullad.

Már-már úgy éreztem, hogy mindennek vége; és O'Dwyer intelme beválik. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy nyugodtabb vizekre leljek, és távol tartsam a kis lélekvesztőt a szikláktól. Legnagyobb meglepetésemre a motor még mindig működött, és hirtelen úgy éreztem, mintha a csónak hánykódása alábbhagyott volna. Az iránytű tanúsága szerint délnyugatra fordultam, vissza a nyílt tengerre. Túlságosan össze volt zavarodva bennem minden, hogysem meg tudtam volna fejteni ezt a rejtélyt. Csak azt éreztem, hogy minden perc nyugalmasabb vizekre visz.

A szuroksötét éjszakában semmit se láttam, legfeljebb a motor hangjának tisztább csengése figyelmeztethetett volna a veszélyre. De már késő volt: a csónak keményen nekiütődött egy sziklának. A meglepetéstől mozdulni sem bírtam, és csak akkor ocsúdtam föl, amikor a hullám leemelte és másodszor is nekicsapta a csónakot a sziklának. Kétségbeesetten ellöktem magam, az ülésről, a térdemet bevertem egy kőbe, véresre téptem a körmeimet, végre mégis megkapaszkodtam egy szikla peremén, amely némileg kiemelkedett a csapkodó vízből.

Óvatosan tapogatózva mászni kezdtem fölfelé a sziklafalon. Ha legalább tízlábnyival följebb tudom küzdeni magam, akkor a dagály sem érhet el. Hamarosan azt éreztem, hogy inkább kúszok, mint mászok. Néhány pillanat múlva füvet éreztem a kezeim alatt. Úgy látszik, egy kisebb sziklazátony lapos tetejére jutottam. Addig kúsztam előre, amíg a tenger morajlása csak halkan szűrődött hozzám. Akkor kimerülten elterültem a földön, várva, amíg megvirrad.

Hajnalodott. Tágas, füves térséget láttam magam előtt, amely lankásan emelkedett déli irányban. Kegyetlenül reszketve, óvatosan visszabandukoltam a partra. Az a szikla, amely olyan meredeknek tűnt, kiderült, hogy nem is olyan nehezen megmászható, ugyanis egy viszonylag lépcsősen emelkedő partok övezte sziklás öbölben szenvedtem hajótörést.

Lassan végigvonszoltam magam a füvön, és mindinkább kikerültem a szélárnyékból: a délnyugati orkán még egyre tombolt, egyre dühöngött.

Az erősödő világosságban fény derült az éjszakai kalandomra is: három-négy mérföldnyire északkeleti irányban sziklák sora nyúlt föl az alacsony felhőkig. Great Blasket sziget sziklái voltak. O'Dwyert jobban visszafogta a szél és a hullámverés, mint ahogy számította, és egyáltalán nem Dingle-től délre bocsátott utamra, hanem jó tízmérföldnyire nyugatabbra, a nyílt tengeren. És én most egy lapos, sík szigetre: Inishvickillane-re kerültem. Most már érthető, miért szerelte le az Í.I.T. a Tearaghton levő világítótornyot. Ha ez működik, akkor mi semmiképpen sem tévedünk el.

Abban a tudatban, hogy valahol már hallottam hasonló esetről, nekifogtam a sziget földerítésének. Végre háromnegyed óra múlva – bár jóval hosszabbnak tűnt az idő – végre rábukkantam egy tekintélyesnek látszó házra. Megindultam feléje, homályosan érezve, hogy ámbár nem sikerült bejutnom a vonal mögé, a helyzetem mégis teljesen kilátástalan. Ekkor eszembe jutott, hogy Stevenson Emberrablásában olvastam, hogy David Balfour egyszerűen elsétált Earraid szigetéről, amikor a dagály visszahúzódott. Inishvickillane-ról azonban nem lehet száraz lábbal elmenni. A csónakom ripityára tört, és nekem nem marad más hátra, mint az első adandó alkalommal föladni magam. Elfogták minden lapomat, mielőtt egyet is üthettem volna.