Konklúzió

Ezek után, kedves Blythe, visszatérhetek a személyesebb hangra. Minthogy édesanyád 1966-ban született, és anyai nagyanyád neve Halsey volt, megértheted, hogy a Fekete Felhő iránti puszta érdeklődésednél valamivel több okom is volt arra, hogy halálom esetén ezeket a dokumentumokat rád hagyományozzam.

Sok elmesélni való már nem maradt hátra. 1966 tavasza nagyon hideg volt, de a Nap ismét megjelent az égen. Amikor a Felhő elindult a Naptól, olyan alakot vett föl, amely a rávetődő napenergia egy részét a Föld irányába verte vissza. Május elején már meleg nyár volt, a hideg tél és hideg tavasz után mindenki örült neki. A Felhő tehát elhagyta a Naprendszert. Az a történet, amelyet általában a Fekete Felhő epizódjának neveznek, ezzel véget ért.

Kingsley halála és a Felhő távozása után, nekünk, akik Nortonstowe-ban tartózkodtunk, nem lett volna helyes előző taktikánkat folytatnunk. Parkinson Londonba utazott, és beszámolt arról, hogy a Felhő távozása a mi közbenjárásunknak köszönhető.

Alítását nem volt nehéz megvédeni, minthogy a Felhő távozásának valódi okát Nortonstowe-n kívül senki sem ismerte. Mindig sajnálkozva gondolok árra, hogy Parkinson kénytelen volt Kingsley-t befeketíteni, és azt mondani róla, hogy forrófejű volt, akit végül is erőszakkal kellett helyéről elmozdítani. Ezt is elhitték, minthogy Londonban és másutt is – bizonyos okok miatt rosszakaratú embernek tartották. Halála tovább színezte a történetet. Röviden, Parkinsonnak sikerült rábeszélnie a kormányt, hogy ne indítson eljárást állampolgáraival szemben és akadályozza meg a más nemzetiségűek deportálását. A deportálást többször is megkísérelték, de ahogy a belügyek rendeződtek, Parkinson egyre nagyobb befolyásra tett szert kormánykörökben és a kísérleteket aránylag könnyen elhárította.

Marlowe és a többiek – Leicester kivételével mindnyájan Angliában maradtak. Nevük ismertté vált a szaklapokban. Leicester, amint említettem, elutazott. Nem fogadta meg Parkinson tanácsát, ragaszkodott ahhoz, hogy visszatér szülőföldjére, Ausztráliába. Sohasem ért oda, a jelentések szerint eltűnt valahol a tengeren. Marlowe Parkinsonnal és velem egészen 1981-ben bekövetkezett haláláig a legjobb barátságban volt.

De mindez már a múlt ötven furcsa éve. Új nemzedékek léptek a színre. A mi nemzedékünk elvonult annak a látványos valaminek az árnyékába, amelyet életnek neveznek. Mégis mindnyájan élénken és tisztán állnak előttem. Weichart fiatalon, okosan, éppen formálódó jellemével; a kedves Marlowe, ahogy állandóan pöfékeli utálatos bagóját, Leicester, a mindig jókedvű tréfacsináló, Kingsley, a ragyogó, örökké beszélő, páratlan ember, Alexandrov, hajmeresztő megállapításaival, ragyogó szellemével, ritka szavával. Nagyon bizonytalan nemzedék volt, nem igen tudta, hogy mi következik. Másrészt hősies nemzedék is volt, és emlékeimben elválaszthatatlanul összekapcsolódik annak a szonátának nyitó akkordjaival, amelyet nagyanyád játszott azon az emlékezetes estén, amikor Kingsley először magyarázta el nekünk a Fekete Felhő igazi természetét.

Így hát a végére értem, és bár a konklúzió nagyon szegényesnek látszik, valójában nem így van. Hátra van még egy meglepetés. A szignál. Eredetileg csak Kingsley és Leicester férhetett hozzá, minthogy a Felhővel csak ennek segítségével lehetett kapcsolatot teremteni. Marlowe és Parkinson azt hitték, hogy a szignál Kingsleyvel és Leicesterrel együtt eltűnt, de nem így történt. Utolsó világos pillanatában megkaptam Kingsleytől. Az elmúlt években magamnál tartottam, sohasem tudtam eldönteni, hogy felfedjem-e titkát. Ezt a problémát mos átnyújtom neked.

Az utolsó alkalommal a legjobbakat kívánom

John McNeil