ELSŐ FEJEZET
Így kezdődött

Nyolc óra volt a greenwichi délkör hosszán. 1964. január hetedikén éppen felkelt a téli nap Angliában. A szigetország széltében-hosszában fázósan vacogtak az emberek, a reggeli lapokat olvasták reggelijük mellett, rosszul fűtött házaikban, s morogtak az időjárásra, amely, meg kell mondani, valóban szörnyű volt.

A greenwichi délkör áthalad Nyugat-Franciaországon, a hófödte Pireneusokon és Spanyolország keleti csücskén. Aztán a vonal továbbhúzódik nyugatra a Baleároktól, ahol az okos északi emberek téli szünidejüket töltik. (Menorca partján éppen most tért haza kora reggeli fürdőzéséből egy jókedvű társaság.) És ugyanúgy Észak-Afrikában és a Szaharában.

Az első délkör azután tovább siklik Francia-Szudánon, Ashantin és Arany Parton át, ahol a Volta folyó mellett az új alumínium-üzemek emelkednek, az Egyenlítő felé. A szélesen feszülő óceán következik egészen addig, amíg a Déli-sarkvidéket el nem éri. Egy tucat nemzet expedíciója tapossa itt egymás sarkát.

A vonaltól keletre elterülő földek, mint a távoli Új-Zéland, elfordultak a Naptól. Ausztráliában már esteledett. Sydney krikett-pályáira hosszú árnyékok vetődtek. Elgurította labdáját a Nap és utolsó játékba kezdett Új Dél-Wales és Queensland között. Jáva szigetén lázasan készülődtek éjszakai munkájukra a halászok.

A Csendes-óceán hatalmas térsége felett, Amerika felett és az Atlanti-óceán felett még éjszaka volt. Hajnali három óra New Yorkban. A belváros fényárban úszott, és elég nagy volt a forgalom, pedig havazott és hideg északnyugati szél fújt. És ebben a pillanatban sehol a Földön nem voltak annyira tevékenyek az emberek, mint Los Angelesben. Az éjszaka már régen leszállt, éjfél volt, tömöttek voltak a bulvárok, az autók versenyeztek egymással, a vendéglők szépen megteltek.

Százhúsz mérföldnyire a várostól délre, a Palomarhegyen már elkezdték éjszakai munkájukat a csillagászok. Az éjszaka tiszta volt, a csillagok a horizonttól a zenitig fényesen ragyogtak, a munka szakmai szempontból mégis szegényesnek ígérkezett, mert a „látási viszonyok” rosszak voltak – túlságosan sok volt a szél a magasabb légrétegekben. Így hát senki sem sajnálta otthagyni a műszereket az éjféli uzsonnáért. Még az este megállapodtak abban, hogy a negyvennyolc hüvelykes – kb. 120 cm átmérőjű – Schmidt-távcső kupolájában fognak falatozni.

Paul Rogers körülbelül négyszáz métert sétált a kétszáz hüvelykes teleszkóptól a Schmidt-kupoláig. Bert Emerson már valami levest kotyvasztott, Andy és Jim, az éjszakai asszisztensek is a tűzhely körül serénykedtek.

– Bocsánat, hogy hozzáláttam – mondta Emerson –, de úgy látszik, hogy ezt az éjszakát kidobhatjuk az ablakon.

Emerson speciális megfigyelésekkel foglalkozott, és munkájához kitűnő látási viszonyokra volt szüksége.

– Szerencsés fickó vagy, Bert. Úgy látszik, hogy megint korán fogsz lefeküdni.

– Várok még egy órát, és ha nem javulnak a viszonyok, abbahagyom.

– Leves, lekváros kenyér, szardínia és kávé – mondta Andy. – Mit kértek?

– Egy tányér levest és egy csésze kávét – szólt Rogers –, köszi.

– Milyen terveid vannak a kétszáz hüvelykessel? A billenő kamerát is használod?

– Igen, nekem elég jól megy ma éjszaka: Van itt még néhány másolat, amit meg akarok csinálni.

Knut Jensen szakította félbe a beszélgetést. Messzebbről jött, a tizennyolc hüvelykes Schnhidt-távcsőtől.

Emerson üdvözölte.

– Helló, Knut! Tessék: leves, lekváros kenyér, szardínia és Andy-féle kávé.

– Azt hiszem, hogy levessel és szardíniával kezdem...

A fiatal norvég, aki szerette ugratni a többieket, paradicsommártást öntött a tányérjába és egy fél tucat szardíniát tett hozzá. A többiek meredten bámultak.

– Uram isten! – mondta Jim –, hiszen ez a srác éhezik!

Knut csodálkozva felnézett:

– Talán ti nem így eszitek a szardíniát? Nem is tudjátok, milyen az igazi szardínia. Próbáljátok csak meg, szeretni fogjátok.

Amikor látta, hogy milyen hatást ért el, tovább folytatta:

– Lehet, hogy valami görényszagot éreztem, amikor ide bejöttem?

– Az a katyvalék talán majd eltünteti. – mondta Rogers.

Amikor a nevetést abbahagyták, Jim megkérdezte:

– Hallottatok arról a görényről, két héttel ezelőtt? Ott szagtalanította magát a kétszáz hüvelykes szellőzőnyílásában. Mielőtt bárki leállíthatta volna a szivattyút, az egész helyiség tele lett. Százszázalékos volt a bűz. Éppen a legújabb időben, mert vagy kétszáz látogató tartózkodott a kupolában.

– Szerencsére nem kértünk belépti díjat – kuncogott Emerson –, mert még kártérítési pert indítottak volna az obszervatórium ellen.

– Bezzeg a tisztító vállalatoknak nem volt szerencséjük – tette hozzá Rogers.

Amikor visszafelé ballagott a tizennyolc hüvelykes Schmidthez, Jensen megállt egy kicsit és hallgatta a szél zenéjét az északi hegyoldal fái között. A hasonlóság szülőföldjének dombjait juttatta eszébe, elöntötte a honvágy, a vágyakozás családja után, vágyakozás Greta után. Huszonnégy éves, kétéves ösztöndíjjal tartózkodik az Egyesült Államokban. Tovább baktatott, megpróbálta lerázni magáról ezt a nevetségesnek tűnő hangulatot. Racionálisan nézve semmi ok a lehangoltságra. Mindnyájan nagyon kedvesek hozzá, a munkája is olyan, hogy jobbat elképzelni sem lehet egy kezdőnek.

A csillagászati munka kedves a kezdőknek. Sok olyan tennivaló akad, amely elengedhetetlen a jelentős eredményekhez, de nem igényel nagy gyakorlatot. Jensen munkája is ilyen volt. Szupernóvákat keresett, csillagokat, amelyek rejtélyes hevességgel felrobbannak. Észszerűen remélheti, hogy a következő évben elkap közülük egyet vagy kettőt. Minthogy előre senki sem jelenti a robbanás időpontját, sem azt, hogy az égboltnak melyik részén tűnik fel a szupernóva, csak egyet lehet tenni, fényképezni és fényképezni az egész eget, éjszakáról éjszakára, hónapról hónapra. Egy napon aztán szerencséje lehet. Valóra válhat a remény, megtalálhat egy szupernóvát, amely nem lesz túlságosan messze az űr mélységeiben, és akkor egy gyakorlottabb fej majd átveszi a munkát. És a tizennyolc hüvelykes Schmidt-távcső után a nagy kétszáz hüvelykes irányul majd erre a különös csillagra, kutatva látványos titkait. Mindenesetre a felfedezés elsőségének érdeme az övé marad. És az a körülmény, hogy a világ legnagyobb obszervatóriumában tapasztalatokat gyűjthetett, előnyére válik, amikor hazatér – több a reménye, hogy munkát talál. És akkor összeházasodhatnak Gretával. Akkor hát minek az aggodalom? Bolondnak tartotta magát, mert az előbb elérzékenyült attól a kis széltől a hegyoldalban.

Közben elérte a kupolát, amelyben a kis Schmidt lakozott. Hement megnézte jegyzeteiben, hogy az égbolt melyik szektorát kell fényképeznie. Beállította a megfelelő irányt, az Orion csillagképtől délre. Egész évben csak tél közepén lehet ehhez a különleges régióhoz hozzáférni. A következő lépés – beállítani az exponálót. Ez után csak várni kell, amíg az ébresztőóra csengője meg nem szólal, jelezve az expozíció végét. Semmi más dolga nincs, csak ülni és várni a sötétben és hagyni, hogy gondolatai szabadon kalandozzanak.

Jensen hajnalig dolgozott, egyik felvételt a másik után készítette. Munkája ezzel természetesen még nem ért véget. Az éjszaka összegyűlt felvételeket elő kellett hívnia. Ehhez már komoly figyelemre volt szükség. Mert ha itt elcsúszik, akkor a sok munka kárba vész, és erre még gondolni sem jó.

Rendes körülmények között ezt a nagy pontosságot kívánó feladatot későbbre szokta halasztani. Rendes körülmények között előbb fölmegy a hálószobájába, alszik öt-hat órát, délben megreggelizik, s csak utána kezd az előhíváshoz. De a mai hajnal egy „futam” végét jelentette. Este már megjelenik a Hold, két hétre vége a megfigyelésnek. Két hétig, amíg a Hold az égen van, nem lehet a szupernóvák után kutatni, egyszerűen azért, mert a Hold erős fényétől a kutatáshoz használt érzékeny lemezek teljesen elégnek.

Így hát ezen a különleges napon Jensen elhatározta, hogy lemegy Pasadenába, százhuszonöt mérföldnyire, az obszervatórium irodájába. Fél tizenkettőkor indult a busz, indulás előtt végezni kellett az előhívással. Jensen úgy gondolta, hogy azonnal hozzákezd, utána alszik vagy négy órát, bekap valami reggelit, és indulhat is a városba.

Minden úgy történt, ahogy tervezte, de az a fiatalember, aki az obszervatórium autóbuszán északra utazott, nagyon fáradtnak látszott. Hárman ültek a kocsiban: a vezető, Rogers és Jensen. Emerson még két éjszakára maradt. Jensen barátai a szélfútta, hótakarta Norvégiából tágra nyitották volna szemüket a csodálkozástól, ha látják, hogyan alszik Jensen, miközben a kocsi narancsfákkal szegélyezett országúton vágtat.

Másnap későig aludt Jensen, és csak tizenegy óra körül ment be az obszervatórium irodájába. Körülbelül egyheti munka várt rá, meg kellett vizsgálnia az elmúlt két hétben készített felvételeket. Össze kellett hasonlítania az új fényképeket az előző hónapban készített lemezekkel, külön-külön, az égbolt minden kis szögletét.

1964. január nyolcadikán délelőtt, az obszervatórium székházának alagsorában Jensen beállította műszerét, amelyet „villogó”-nak neveznek. Ahogy nevéből is kitűnik, a „villogó” olyan műszer, amely lehetővé teszi, hogy először az egyik lemezt, aztán a másikat, aztán újra az előbbit és újra a másikat gyors egymásutánban lehessen látni. Az eljárással észlelhetővé válik minden olyan érdemleges változás, amely a csillagokon a két felvétel közötti intervallumban lejátszódott. A változás oszcilláló, villogó pontként jelenik meg, míg a változatlanul maradt csillagok képe a felvételeken egyformának látszik. Ilyen módon viszonylag könnyen elkülöníthető egyetlen változó csillag a többi tízezertől. Hatalmas mennyiségű munka takarítható meg, hiszen minden egyes csillagot külön-külön megvizsgálni lehetetlen volna.

A lemezeket nagyon gondosan kell előkészíteni a „villogó”-hoz. Nemcsak az szükséges, hogy azonos készülékkel készüljenek a felvételek, hanem amennyire lehetséges, azonos körülményekre kell törekedni. Egyforma expozíciós időre van szükség, az előhívásnak pedig annyira azonosnak kell lennie, amennyire a megfigyelőtől telik. Így érthető, hogy miért dolgozott Jensen a felvételeken és az előhíváson akkora gonddal.

Nagy nehézséget okoz, hogy nemcsak a szétrobbanó csillagok villognak a műszerben. Bár a csillagok nagy többsége nem változik, mégis számos olyan csillag akad, amelynek a fénye periodikusan változik, vagyis a készülékben leírt módon villog. Ezeket a közönséges változócsillagokat ki kell rekeszteni, külön kell választani a többitől. Jensen becslései szerint tízezernyi közönséges változócsillagot kell elkülöníteni, mielőtt egy szupernóvát találna. Rendszerint már rövid vizsgálat is elegendő egy „villogó” kiszűréséhez, de gyakran akadnak kétséges esetek, ilyenkor elő kell szedni a csillagkatalógust, és a csillag pontos bemérési adatai alapján kell dönteni. Mindent összevetve jócskán akadt munka a lemezek feldolgozásával, s bizony elég fárasztó munka.

Január tizennegyedikén már majdnem végzett az anyaggal. Elhatározta, hogy estére visszamegy az obszervatóriumba. Délután részt vett egy egész érdekes szemináriumon a Kaliforniai Műszaki Egyetemen, ahol a galaxisok spirális karjairól volt szó. Az előadás után egészen jó vita alakult ki. Jensen és barátai ebédnél és még az obszervatóriumba vezető úton is a felvetett kérdésről vitatkozgattak. Jensennek eszébe jutott, hogy már csak az utolsó adagot kell átvizsgálnia, azokat a lemezeket, amelyeket január hetedikén éjszaka készített.

Végzett az első adaggal. Elég aprólékos munka volt. Mint mindig, minden egyes villogó pont közönséges és ismert változócsillagnak bizonyult. Boldog lett volna, ha készen van a munkával. Sokkal jobban érezte magát a hegyen, a teleszkóp mellett, mint itt ezzel az átkozott műszerrel, amely csak a szemét rontja. Ezt gondolta, és az okulárra hajolt. Megnyomta a gombot és a látómezőben kivilágosodott a második lemez pár. Egy pillanattal később Jensen babrálni kezdett a lemezekkel, kihúzta őket a tartóból. A fény felé tartotta, hosszasan vizsgálta őket, aztán visszahelyezte a villogó-ba, s újra megnyomta a gombot. Az egyik, csillagokkal gazdag mezőben egy nagy, majdnem pontosan kör alakú sötét foltot látott. De még furcsább volt az a csillaggyűrű, amely a sötét foltot körülvette. Mindegyik csillag oszcillált, villogott, kivétel nélkül mindegyik. Miért? Egyetlen elfogadható választ sem tudott adni a kérdésre, soha életében nem látott, nem hallott ehhez hasonlót.

Jensen úgy érezte, hogy képtelen folytatni a munkát. Túlságosan izgatott lett ettől a páratlan felfedezéstől. Úgy érezte, hogy azonnal beszélnie kell valakivel. Az alkalmas ember természetesen dr. Marlowe lehet, az egyik idősebb kolléga. A legtöbb csillagász specializálja magát valamelyik részletkérdésre. Marlowe-nak is megvolt a saját területe, de ezenkívül hatalmas általános tudása is. Talán éppen ezért kevesebb hibát követett el, mint a legtöbben. Éjjel-nappal, minden pillanatban szívesen beszélt a csillagászatról, és mindig egyformán intenzív lelkesedéssel, akár hozzá hasonló rangos tudóssal találkozott, akár valami pályája kezdetén álló fiatalemberrel. Természetes volt tehát, hogy Jensen Marloweval akart beszélni furcsa felfedezéséről.

A két lemezt gondosan egy dobozba tette, kikapcsolta az elektromos műszert, eloltotta a villanyt az alagsorban, és felment, hogy megnézze a könyvtár mellett a hirdetőtáblát. Végignézte a megfigyelések beosztását. Elégedetten látta, hogy Marlowe nincs kint sem a Palomaron, sem Mount Wilsonon. Az persze lehetséges, hogy éjszakára kimegy. Egy telefon, és a kérdés Jensen javára dőlt el: Marlowe otthon volt. Elmondta neki, hogy egy furcsa jelenségről szeretne vele beszélgetni.

– Gyere ide rögtön, Knut – mondta Marlowe –, várlak! Nem, nem zavarsz semmiben. Nincs semmi különös dolgom.

Semmi sem jellemezheti jobban Jensen lelkiállapotát, mint az, hogy taxival vágtatott Marlowe házához. Az ösztöndíjas jövedelme évi kétezer dollár, normális körülmények között nem engedheti meg magának a taxit. Még inkább így volt Jensen esetében. Takarékoskodnia kellett, mert az volt a – szándéka, hogy végigjárja az Egyesült Államok csillagvizsgálóit, mielőtt visszatér Norvégiába, emellett még ajándékokat is akart vásárolni. De most eszébe sem jutott a pénz. Vágtatott Altadenába, hóna alatt a doboz a lemezekkel, s közben azon töprengett, nem csinál-e bolondot magából. Lehet, hogy valami hülyeséget csinált?

Marlowe már várta.

– Gyere be – mondta. – Iszol valamit? A norvégok értenek ehhez, nem?

Knut mosolygott.

– Nem olyan veszélyes, dr. Marlowe.

Marlowe helyet mutatott Jensennek egy karosszékben a kandalló mellett (a központfűtéses házak lakói szeretik az ilyen kandallókat), aztán kitessékelt egy nagy macskát a másik karosszékből és maga is leült.

– Nagyon jó, hogy felhívtál, Knut. Nincs itthon a feleségem és éppen azon gondolkoztam, hogy milyen programot csináljak magamnak.

– Aztán – nem szerette a diplomatikus és politikus taktikázást – azonnal a közepébe vágott.

– Nos, mi van abban? – kérdezte és ránézett a sárga dobozra, amelyet Knut hozott magával.

Knut egy kissé zavartan előszedte a két kép közül az elsőt, azt, amelyiket 1963. december 9-én készített, és minden kommentár nélkül átnyújtotta. A hatás azonnal föllelkesítette.

– Szent isten! – kiáltott Marlowe. – Ha jól látom, a tizennyolc hüvelykessel készült. Igen, igen, látom, hogy megjelölted az oldalán.

– Úgy gondolja, hogy valami hiba van rajta?

– Úgy látom, semmi. – Marlowe nagyítót vett elő a zsebéből és gondosan végignézte a lemezt.

– Tökéletesnek látszik. Nem látok lemezhibát.

– Akkor mitől lepődött meg, dr. Marlowe?

– Hát tán nem ezt akartad megmutatni?

– Nemcsak. Szeretném, ha összehasonlítaná az egy hónappal későbbi felvétellel. Az a furcsa.

– De ez az első is eléggé páratlan – szólt Marlowe.

– Egy hónapig fektetted a fiókban! Kár, hogy nem mutattad már előbb. De természetesen némi tudhattad.

– Nem értem, mi van olyan meglepő ezen. Az első lemezen.

– No, nézd ezt a sötét, kör alakú foltot. Nyilvánvaló, hogy egy sötét felhő, amely eltakarja a mögötte lévő csillagok fényét. Az ilyen gömbhalmazok nem ritkák a Tejútrendszerben, de többnyire kisebb kiterjedésűek, mint ez. Szent Isten, nézd meg! Óriási, két és fél fok átmérőjű lehet!

– De hiszen ennél jóval nagyobb felhők is vannak, különösen a Nyilas körzetében, dr. Marlowe.

– Ha jobban megnézed azokat az igazán nagy felhőket, rájössz, hogy tulajdonképpen sok kisebb felhőből épülnek föl. Ennél azonban más a helyzet, ez itt egyetlen szférikus felhő. Meglep, hogy elkerülte a figyelmemet.

Marlowe ismét a lemez jelzéseit nézegette.

– Igaz, délen van, és nem sokat törődünk a téli égbolttal. Ezzel együtt sem értem, hogyan kerülhette el a figyelmemet, amikor éppen a Trapézzal foglalkoztam: az Orionban, úgy három-négy évvel ezelőtt. Az ilyesmit nem szoktam elfelejteni.

Az, hogy Marlowe nem tudta azonosítani a felhőt – mert most már kétségtelenül felhőről volt szó –, nagyon meglépte Jensent. Marlowe legalább olyan jól ismerte az égboltot minden különös objektumával együtt, mint Pasadena utcáit és tereit.

Marlowe a bárszekrényhez lépett, hogy újra töltse a poharakat. Amikor visszament, Jensen megszólalt:

– Engem a második lemez döbbentett meg igazán. Marlowe tíz másodpercig nem nézett fel, mielőtt visszaadta az első lemezt. Gyakorlott szemének nem volt szükségé „villogóra”, hogy észrevegye: az első lemezen a felhőt olyan csillagok gyűrűje vette körül, amelyek a másodikról égészen vagy majdnem egészen hiányoztak. Szemét kimeresztve vizsgálgatta a két lemezt.

– Semmi szokatlan nem történt ezekkel a felvételekkel?

– Tudtommal semmi.

– Minden kifogástalannak látszik, de hát az ember sohasem tudhatja biztosan...

Marlowe hirtelen kirobbant. Felállt. Mint mindig, amikor izgatott vagy ingerült volt, most is óriási ánizsillatú dohányfüstöt fújt ki magából. Dél-afrikai keveréket szívott. Jensen azon csodálkozott, hogy a pipa feje nem lobbant lángra.

– Valami tébolyító dolog történhetett. Az lesz a legokosabb, ha azonnal csinálunk egy másik felvételt. Ki lehet ma fönn a hegyen?

– A Mount Wilsonra vagy a Palomarra gondol?

– A Mount Wilsonra. Palomar túl messze van.

– Ha jól emlékszem, valamelyik vendég csillagász használja a százhüvelykest. A hatvanhüvelykest, azt hiszem, Harvey Smith.

– Figyelj ide, talán az lenne a legjobb, ha egyedül mennék föl. Harvey nem morog, ha néhány percig használom a teleszkópját. Persze, az egész nebulát nem tudom befogni, de a szegélyező csillagmezőről készíthetek felvételt. Tudod a pontos koordinátákat?

– Nem. Azonnal telefonáltam, amikor a lemezéket megnéztem a „villogóban”. Nem álltam le méricskélni.

– Nem baj, majd útközben megcsináljuk. De annak semmi értelme, hogy virrassz, Knut. Majd a lakásodnál kiraklak, jó? Hagyok egy cetlit Marynek, hogy csak valamikor holnap jövök haza.

Jensen izgatott volt, amikor Marlowe lerakta a szállása előtt. Mielőtt ágyba bújt leveleket írt haza, egyet szüleinek, amelyben röviden közölte szokatlan felfedezését egy másikat Gretának arról, hogy valami jelentős dologba botlott.

Marlowe az obszervatórium irodájába hajtott. Azonnal felhívta Mount Wilsont és Harvey Smitht kérte. Amikor meghallotta Smith lágy, délies hanghordozását, beszélni kezdett:

– Geoff Marlowe beszél. Ide figyelj, Harvey, valami csinos kis furcsaság jött elő, annyira furcsa, hogy nem bánnám, ha átadnád nekem ma éjszakára a hatvanhüvelykest. Hogy micsoda? Még magam sem tudom. Épp ezt szeretném kinyomozni. A fiatal Jensen találta, az ő munkája. Ha holnap tízre bejössz, már többet mondhatok. Ha unatkoznál, kapsz egy üveg skót whiskyt. Megfelel? Rendben van! Kérlek, szólj az éjszakai asszisztensnek, hogy egy óra körül ott leszek!

Ezután Marlowe a Műszakiba telefonált Bill Barnettnek.

– Halló Bill, itt Geoff Marlowe beszél az irodából. Közlöm veled, hogy holnap délelőtt tíz órakor fontos kis megbeszélést tartunk. Szeretném, ha eljönnél, és hoznál néhány elméleti embert is. Nem kell okvetlenül csillagász. Hozz néhány jófejű srácot... Nem, most nem mondhatok mást. Halnapra többet tudok. Kimegyek éjszakára a hatvanhüvelykeshez. De ha holnap délben azt mondod, hogy átvertelek, akkor kapsz tőlem egy láda skót whiskyt... Rendben van?

Izgatottan zümmögött magában, amint lerohant az alagsorba, Jensen délutáni munkahelyére. Körülbelül háromnegyed órát töltött azzal, hogy bemérje Jensen lemezeit. Amikor már biztosan tudta az adatokat ahhoz, hogy pontosan beállíthassa a teleszkópot, otthagyta a szobát, kocsiba szállt, és elhajtott Mount Wilson irányába.

 

 

Dr. Herrick, az obszervatórium igazgatója alaposan meglepődött, amikor másnap reggel fél nyolckor már az irodájában találta a reá várakozó Marlowe-ot. Az igazgató mindennap két órával korábban kezdett, mint a munkatársak, azért, „hogy rendbe hozzon néhány ügyet”, ahogy mondani szokta. Marlowe megjelenése annál inkább különös volt, mert rendszerint fél tizenegykor vagy még később szokott felbukkanni. Ezen a napon azonban Marlowe már ott ült az íróasztalnál, és kíváncsian nézegetett egy tucatnyi pozitívot. Herrick meglepetése még fokozódott, amikor meghallgatta Marlowe elbeszélését. A következő másfél órát komoly megbeszéléssel töltötte a két férfi. Kilenc óra tájt kiszaladtak reggelizni, és még időben visszatértek, hogy előkészítsék a tíz órára kitűzött megbeszélést a könyvtárban.

Amikor Bill Barnett és öttagú társasága megérkezett, már az obszervatórium tucatnyi munkatársát találta a helyszínen, köztük volt Jensen, Rogers, Emerson, Harvey Smith. Felállítottak egy táblát, és egy vásznat is a diapozitívek vetítéséhez. Az egyetlen idegen férfi, akit Barnettnek be kellett mutatnia, Dave Weichart volt. Marlowe, aki sok elismerő véleményt hallott már a huszonhét éves fizikus ragyogó képességeiről, megállapította, hogy Barnett jól tette, amikor magával hozta Weichartot.

– Legokosabb lesz – kezdte Marlowe –, ha az eseményeket kronologikusan ismertetem, és azokkal a felvételekkel kezdem, amelyeket tegnap este Jensen hozott a lakásomra. Ha megmutatom őket, azonnal megértik, miért kellett ezt a rendkívüli értekezletet összehívnunk.

Emerson kezelte a vetítőt, s berakta azt a diapozitívet, amelyet Marlowe készített Jensen első lemezéről, az 1963. december kilencediki éjszakai felvételről.

– A sötét folt középpontja – folytatta Marlowe – rektaszcenzióban öt óra negyvenkilenc perc, a deklináció hozzávetőleg mínusz 30 fok, 16 perc, amennyire megállapíthattam.

– Kitűnő példány a Bok-globulusokból – szólt Bapnett.

– Mekkora?

– Átmérője körülbelül két és fél fok.

Néhány csillagász felszisszent.

– Tartsd meg a whiskydet, Geoff! – mondta Harvey Smith.

– És az én ládámat is! – tette hozzá általános derültség közepette Bill Barnett.

– Lefogadom, hogy visszakívánjátok a whiskyt, ha meglátjátok a következő lemezt. Bert, légy szíves, forgasd meg előre és hátra mind a kettőt, hogy legyen fogalmuk az összehasonlításról – folytatta Marlowe.

– Fantasztikus – · tört ki Rogers –, olyan mintha változó csillagok gyűrűje venné körül a felhőt. Hogy lehet ez?

– Sehogy – válaszolt Marlowe. – Az első pillanatban én is erre gondoltam. De még ha el is fogadnánk azt Z képtelen hipotézist, hogy ezt a felhőt mint haló-jelenség változó csillagok gyűrűje veszi körül, akkor is teljesen lehetetlen, hogy mind azonos fázisban oszcilláljon, az első képen mind egyszerre világít, a másodikon mind kialszik.

– Nem – szólt közbe Barnett –, ez így abszurdum. Ha biztos, hogy nem csúsztak el a fényképek, akkor erre a jelenségre egyetlen magyarázat adható. A felhő felénk közeledik. A második felvételen már közelebb van, és így több távoli csillagot borít homályba. Mennyi különbség van a két felvétel között?

– Alig egy hónap.

– Akkor valami hibának kell lennie a fényképeken.

– Pontosan így képzeltem én is a múlt éjjel. De minthogy semmi hibát nem találtam a lemezeken, nyilvánvaló volt, hogy új felvételeket készítsek. Ha ugyanis egy hónap alatt ilyen nagy különbség mutatkozott Jensen első és második lemeze között, akkor evidens, hogy égy hét után is észlelhető a különbség. Jensen január hetedikén készítette az utolsó felvételt. Tegnap január tizennegyedike volt. Felrohantam Mount Wilsonba, elcsakliztam Harvey hatvanhüvelykesét, és egész éjszaka a felhő szélét fényképeztem. Itt a gyűjtemény az új lemezekből. A lépték természetesen nem azonos Jensen felvételeivel, de így is jól látható, hogy mi történt. Bert, légy szíves, add a felvételeket egymás után Jensen január hetediki lemezével együtt.

Halálos csönd ült a teremre a következő negyedórában, miközben az összegyűlt csillagászok gondosan összehasonlították a felhő szélén levő csillagmező fényképeit. Végül Barnett törte meg a csendet.

– Feladom. Ami engem illet, egy cseppet sem kételkedem abban, hogy ez a felhő felénk közeledik.

Világos volt, hogy Barnett az egész értekezlet meggyőződését mondta ki. A felhő szélén a csillagok fokról fokra elsötétültek, ahogy a felhő a Naprendszer felé közeledett.

– Jelenleg tehát senki sem kételkedik ebben – folytatta Marlowe. – Amikor ma reggel megtárgyaltuk az ügyet, dr. Herrick kijelentette, hogy van egy húszéves fotográfiánk az égnek erről a részéről.

Herrick elővette a fényképet.

– Nem volt időnk diapozitívet készíteni belőle – mondta –, kérem, hogy adják körbe. Ezen is láthatják a fekete felhőt, de még nagyon kicsiny, nem nagyobb egy apró globulusnál. Megjelöltem egy nyíllal.

Átadta a képet Emersonnak, Emerson továbbadta Harvey Smithnek, és így szólt:

– Óriási növekedés az elmúlt húsz év során. Kissé nyugtalanít, hogy mi történik a következő húsz évben. Úgy látszik, hogy hamarosan eltakarja az egész Orion csillagképet. Még utóbb más munka után kell nézniük a csillagászoknak.

Ekkor szólalt meg először Dave Weichart.

– Két kérdésem volna. Az első a felhő helyzetével kapcsolatos. Ha jól értettem, amit itt mondtak, a felhő mérete azért növekszik, mert felénk közeledik. Ez elég világos. Szeretném tudni, hogy vajon a felhő középpontja ugyanabban a pozícióban van-e, vagy pedig a háttér csillagaihoz viszonyítva elmozdul?

– Kitűnő kérdés. Az eltelt húsz év változása arra mutat, hogy a középpont nagyon kicsit mozgott a csillagokhoz képest – válaszolta Herrick.

– Ezek szerint a felhő egyenesen a Naprendszer felé közeledik.

Weichart általában gyorsabban gondolkozott másoknál, így amikor látta, hogy egyesek még tétováznak s nem fogadják el a konklúziót, fogta magát és a táblához lépett.

– Egy ábra megvilágíthatja a helyzetet. Íme a Föld. Tételezzük fel először, hogy a felhő pontosan felénk közeledik.

 

O-------------------------O-----------------------O

FÖLD                        B                            A

 

A-tól B felé. B-helyzetben a felhő nagyobbnak fog látszani, s ugyanakkor középpontja is azonos irányú marad. Ez az eset az, amely nagyjából megfelel az észlelt szituációnak.

Általános helyeslő mormogás hallatszott, így hát Weichart tovább folytatta.

– Most pedig tételezzük fel, hogy a felhő oldalirányban mozog, ugyanakkor azonban felénk is halad, és a két mozgás sebessége nagyjából azonos. Ekkor a felhő valahogy így mozog. Ha most meggondoljuk, akkor az A – > B mozgásnak két hatása lesz – a felhő B pontban nagyobbnak látszik, mint amilyen A pontban volt, pontosan úgy, mint az előző esetben, de most a központ elmozdul, mégpedig AFB szögben, amely körülbelül 30 fok nagyságrendű.

– Véleményem szerint a középpont elmozdulási szöge nem lehet több negyed foknál – jegyezte meg Marlowe.

– Akkor pedig az oldalirányú mozgás nem lehet több az irányunkba történő mozgás egy százalékánál. Úgy látszik, hogy a felhő úgy halad a Naprendszer felé, mint a puskagolyó a céltábla irányába.

– Azt állítod, Dave, hogy semmi esélye sincs annak, hogy a felhő elkerülje a Naprendszert, vagy éppen mondjuk – csak az, hogy nem talál célba?

– A jelenleg rendelkezésünkre álló tények azt mutatják, hogy ez a felhő pontosan a céltábla közepének tart. Ne feledjük el, hogy már két és fél fok az átmérője. A merőleges sebesség-komponensnek körülbelül tíz százalékának kellene lennie a radiális sebességhez viszonyítva, hogy elkerüljön bennünket. Ebben az esetben viszont a középpontnak sokkal nagyobb szög-elmozdulást kellett volna mutatnia, mint amekkorát dr. Marlowe megenged. A másik kérdés, amelyre szeretnék választ kapni, az, hogy miért nem észlelték előbb a felhőt? Nem akarok kellemetlenkedni, de nagyon meglepő, hogy mért nem regisztrálták már jó régen, mondjuk tíz évvel ezelőtt ezt a jelenséget?

– Természetes, hogy bennem is ez a gondolat merült fel elsőnek – válaszolta Marlowe.

– Annyira meglepett az egész, hogy nem nagyon hittem Jensen észlelésének helyességében. De azután találtam néhány érvet. Ha egy fényes nóva vagy szupernóva felvillan az égen, a laikusok ezrei is észlelik, nem is beszélve a csillagászokról. DE ez a valami egyáltalán nem fénylő, sőt ellenkezőleg: sötét jelenség. Észlelése tehát nem olyan egyszerű, egy sötét folt kitűnően álcázhatja magát az égen. Ha egy felhő egy olyan csillagot takar el, amelyik fényes, akkor természetesen észre lehetett volna venni, ámbár egy fényes Csillag eltűnését sohasem olyan könnyű megállapítani, mint egy új fényes csillag megjelenését. Mindazonáltal a hivatásos és amatőr csillagászok ezrei észlelték volna az esetet. Az történt azonban, hogy a felhő körül levő csillagokat a teleszkóp felvette, és ezek egyike sem volt fényesebb a nyolcas nagyságrendnél. Ez az egyik bökkenő. Azt is kell tudnunk, hogy a kedvező látási viszonyok miatt szívesebben vizsgálódunk a zenit környékén, és ehhez képest a felhő elég alacsonyan fekszik. Ennélfogva az égnek ezt a táját rendszerint elkerüljük, hacsak nem akad valami különlegesen érdekes anyag, vagy nem jön közbe valami (tekintsünk el most a felhő esetétől) újabb pech. Az igaz, hogy a déli féltekéről nézve a felhő magasan fekszik az égen, de a déli félteke obszervatóriumai aligha észlelték, mert nekik éppen elég gondjuk van a Magellán Felhővel és a Galaktika magjával, meg a személyzetük is kevés. A felhőt előbb-utóbb észre kellett vennünk. Későn vettük észre, de az is megeshetett volna, hogy hamar felfedezzük. Ennyit akartam mondani.

Most már késő ezen problémázni – mondta az igazgató.

– Az a következő feladatunk, hogy megmérjük a felhő felénk irányuló mozgásának sebességét. Sokat beszéltünk erről Marlowe-val, és úgy gondoljuk, hogy lehetséges. Ahogyan Marlowe tegnap éjszakai felvételeiből látszik, a felhő szélén homályosak a csillagok. Spektrumaiknak abszorpciós vonalakat kell mutatniuk, amelyeket a felhő okoz, és a Doppler-elmozdulás megadja a sebességet.

– Így tehát lehetővé válik kiszámítani, hogy mennyi idő alatt ér hozzánk a felhő – kapcsolódott a beszélgetésbe Barnett. – Meg kell mondanom, hogy nem vagyok elragadtatva a kilátásoktól. Az, hogy a felhő szögátmérője az utolsó húsz évben ennyire megnövekedett, arra enged következtetni, hogy ötven-hatvan év, és már a nyakunkon lesz. Mi a véleménye, mennyi idő kell a Doppler-elmozdulás kiszámításához?

– Talán egy hét. Nem lesz nehéz munka.

– Bocsánat, nem értem – szólt közbe Weichart. – Nem tudom, miért van erre szükség a felhő sebességének a kiszámításához. Azonnal megmondhatjuk, mennyi idő kell a felhőnek ahhoz, hogy elérjen bennünket. Tessék... Azt hiszem, hogy ötven évnél jóval kevesebb idő jön majd ki.

Ekkor Weichart másodszor is felállt, otthagyta helyét, a táblához lépett és letörölte az előző ábrát.

– Legyen szíves, adja megint Jensen felvételeit. Miután Emerson ismét levetítette a két felvételt, Weichart megkérdezte: – Meg tudnák önök becsülni, hogy mennyivel nagyobb a felhő a második felvételen?

– Szerintem öt százalékkal. Talán valamivel több vagy kevesebb, de biztos, hogy az eltérés nem sok – válaszolt Marlowe.

– Rendben – folytatta Weichart –, akkor kezdjük néhány jelölés értelmezésével.

Ezután kissé hosszadalmasabb számítás következett.

– Ebből mindnyájan láthatják – mondta végül Weichart –, hogy a fekete felhő 1965 augusztusában ideér, de ha a számítást a becslések korrigálása következtében javítani kell, akkor talán még hamarabb.

Visszalépett a táblától és újra átnézte a matematikai érveket.

– Helyesnek látszik, nagyon világos tények – mondta Marlowe, és hatalmas füstfelhőt fújt a levegőbe.*

 

* Weichart az alábbi számításokat és megjegyzéseket írta a táblára:

Vegyük a felhő jelenlegi szögátmérőjét a-nak, radiánban mérve.

d=a felhő lineáris átmérője

D = tőlünk való távolsága

V = közeledésének sebessége

t=idő, amely szükséges ahhoz, hogy elérje a Naprendszert.

Először is nyilvánvaló, hogy a=d/D.

Differenciáljuk ezt az egyenletet a t idő szerint, s az eredmény:

 

(dα/dt) = (-d/D2)(dD/dt).

De V = -(dD/dt), így leírhatjuk (dα/dt) = (d/D2)V.

Azt is tudjuk, hogy D/V = T. Kiküszöbölve a V-t, kapjuk:

(dα/dt) = (d/DT).

Ez sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Már itt is van az eredmény:

T = α (dt/dα).

A következő lépés, hogy dt/dα t véges intervallumokkal közelítsük:

Δt/Δα ahol Δt = 1 hónap, ez megfelel annak az időkülönbségnek, amely dr. Jensen két felvétele között eltelt, és amelyből dr. Marlowe a Δα-t körülbelül az a 5 százalékának becsülte, azaz α/Δα = 20.

Ennélfogva T = 20Δt = 20 hónap.

 

– Igen, minden kétséget kizáróan helyes – válaszolta Weichart.

Weichart meglepő számításainak eredményeként az igazgató bölcsebbnek találta az egész értekezletet titokban tartani. Akár helyesek, akár tévesek a számítások, semmi jó sem származik abból, ha az elhangzottakról az obszervatóriumon kívül is szó esik. Elég egy apró szikra, és a hír futótűzként terjed, aztán a következő pillanatban már benne van a lapokban. Az igazgatónak pedig semmi oka sem volt arra, hogy sokat várjon az újságíróktól, különösen a tudományos pontosságot illetően.

Déltől kettőig egyedül üldögélt hivatali szobájában, és életének eddigi legnehezebb problémájával küszködött. Természetével teljesen ellentétes volt bármilyen eredményről nyilatkozni, vagy bármilyen eredmény alapján intézkedni mindaddig, amíg nem ellenőrizte többszörösen is az anyagot. Mi volna a helyes? Hallgatni még két hétig, esetleg még tovább is az ügyről? Két-három hétbe biztosan beletelik, amíg az ügy minden részletét tisztázhatják. Várhat ennyi ideig? Már legalább tízszer ment végig Weichart számításain. Mindig hibátlannak találta.

Végül becsöngette a titkárát.

– Legyen szíves, szóljon át a Műszakiba, hogy foglaljanak helyet az éjszakai washingtoni gépre, amelyik kilenc körül indul. Azután, legyen szíves, hívja fel dr. Fergusont.

 

James Ferguson igazi nagyfejű volt a Nemzeti Tudományos Alapítványnál, ő ellenőrizte a fizikai, csillagászati és matematikai alapítványok munkáját. Nagyon meglepődött, amikor előző nap Herrick felhívta. Herrick még sohasem jelentett be ilyen sürgős látogatást.

– Nem tudom elképzelni, mi üthetett Herrickbe – mondta feleségének Ferguson a reggelinél –, hogy lóhalálában rohan Washingtonba. Ragaszkodott a találkozáshoz. Annyira izgatott volt a hangja, hogy megígértem, várom a repülőtéren.

– Biztos, hogy valami titokzatos van a dologban – mondta a felesége –, hamarosan megtudod.

A repülőtértől a belvárosig Herrick nem mondott semmit, csak a megszokott általánosságokat. Csupán Ferguson irodájában tért a tárgyra.

– Remélem, nem hallgat bennünket senki?

– Uram isten, ennyire komoly? Várj egy kicsit.

Ferguson felemelte a telefont.

– Amy, kérem, ne zavarjon bennünket senki. Telefonon se. Talán egy óra, talán kettő, nem tudom még.

Ezután Herrick nyugodtan és logikusan elmagyarázta a helyzetet. Mialatt Ferguson a fényképeket nézegette, Herrick megszólalt:

– Láthatod a kellemetlenséget. Ha nyilvánosságra hozzuk az ügyet, és kisül, hogy tévedtünk, bolondot csináltunk magunkból. Ha viszont eltöltünk egy hónapot a részletek kivizsgálásával, és kiderül, hogy igazunk van, akkor azzal vádolhatnak, hogy halogattuk a dolgot.

– Olyan helyzetbe kerültél, mint egy vén kotlós, amelyik záptojásra ült.

– Hát igen, James, azt hiszem, hogy te gyakorlottabban tudsz bánni az emberekkel. Úgy éreztem, hogy tanácsot kérhetek tőled. Mit gondolsz, mit tegyek ebben a helyzetben?

Ferguson rövid ideig hallgatott.

– Úgy látom – mondta aztán –, hogy ebből cifra história támadhat. Te sem szeretsz nehéz döntéseket hozni, Dick, én sem, és főleg nem a pillanat hatására. A következőt javaslom. Menj vissza a szállodába, aludd át a délutánt, gondolom, hogy múlt éjszaka nemigen aludtál. Utána együtt vacsorázunk, addig én is átgondolom a dolgokat. Megpróbálok valami eredményre jutni.

Ferguson úgy tett, ahogy ígérte. Amikor egy nyugodt kis étteremben vacsorához láttak, Ferguson beszélni kezdett:

– Azt hiszem, elég jól helyére raktam az ügyet. Szerintem nincs értelme még egy hónapot elvesztegetni azzal, hogy a tényeket igazold. Az ügy tisztának látszik, még akkor is, ha az ember sohasem lehet teljesen biztos. Arról lehetne szó, hogy egy kilencvenkilenc százalékos ügyből 99,9 százalékosat csinálsz. Az időveszteség nem éri meg. Másrészt nem készültél fel eléggé arra, hogy ebben a pillanatban egyenesen a Fehér Házba menj. Bevallásod szerint te és munkatársaid még egy egész napot sem foglalkoztatok az üggyel. Biztosan jócskán akad még átgondolni valótok. Egészen pontosan mikorra érkezhet ide a felhő? Ha ideér, milyen hatásokra számíthatunk? Efféle kérdésekre gondolok.

Azt javaslom, menj vissza Pasadenába, hívd össze a munkatársakat, írjátok meg a jelentést, mondjuk egy hét alatt, vázoljátok a helyzetet úgy, ahogyan látjátok. Mindenki írja alá, nehogy az legyen, hogy őrült igazgató meséje az egész. Utána gyere vissza Washingtonba.

Ez alatt én itt megmozgatom a dolgokat a megfelelő irányba. Nem lenne jó módszer, ha erről a históriáról különféle képviselőknek kezdenék bizalmasan suttogni. Egyenesen az Elnökhöz kell mennem. Megpróbálom egyengetni az utadat.