TIZENEGYEDIK FEJEZET
A hidrogéntöltetű rakéták

Körülbelül három órával később álmából verték fel Kingsley-t. – Sajnálom, hogy felkeltettelek, Chris – mondta Harry Leicester –, valami nagyon fontos történhetett. – Amikor meggyőződött arról, hogy Kingsley eléggé felébredt már, folytatta: – London hívja Parkinsont.

– Úgy látszik, nem vesztegetik az időt:

– Ugye nem engedhetjük a telefonhoz? Túl nagy lenne a kockázat.

Kingsley hallgatott néhány percig, aztán határozott.

– Azt hiszem, Harry, hogy vállalnunk kell a kockázatot, de azért mi is ott leszünk a beszélgetésnél. Biztosítanunk kell, hogy ne árulhasson el semmit. Ez a lényeg. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy Washingtonnak hosszú a karja, Nortonstowe-ba is elér, és abban sem bízom, hogy a mi kormányunk mindig azt teszi saját területén, amihez kedve van. Ezért a saját népünk rokonszenvére kell támaszkodnunk. Ha megakadályozzuk Parkinson beszélgetését, akkor eleve elvágjuk magunkat ettől a lehetőségtől. Gyerünk, keressük meg.

Felébresztették Parkinsont, megmondták neki, hogy hívják.

– Figyeljen ide, Parkinson – mondta Kingsley –, nyíltan szeretnék beszélni. Mi ebben a játékban becsületesen játszottunk. Az is igaz, hogy amikor idejöttünk, kikötöttünk egy csomó feltételt, és ragaszkodtunk is hozzájuk, mert tisztességes feltételek voltak. Cserébe megadtunk a maga embereinek minden információt, amit csak adhattunk. Az is igaz, hogy nem volt mindenben igazunk, de a hibák és tévedések oka most már mindenki előtt világos. Az amerikaiak is létrehoztak valami hasonló intézményt, amely azonban nem a tudósok, hanem a politikusok elképzelései szerint működik, és így abból az intézményből sokkal kevesebb információ érkezett, mint Nortonstowe-ból. Úgy hiszem, ön is világosan látja, hogy ha a mi információink nincsenek, a halálozások száma az elmúlt hónapokban sokkal nagyobb lett volna, mint amilyen volt.

– Mit akar ezzel, Kingsley?

– Egyszerűen csak azt akarom önnek megmutatni, hogy bármilyennek látszik is, mi eddig becsületesen játszottunk. Becsületesen közöltük önökkel értesüléseinket a Felhő valódi természetéről, teljes egészében átadtuk a tőle kapott információt. De amibe most megint bele kell ütnöm az orromat, az az értékes kommunikációs idő. Nem számíthatunk arra, hogy a Felhő velünk marad a végtelenségig, hogy beszélgethessünk. Nagyobb halakat akar ő kifogni magának. Határozottan ragaszkodom ahhoz, hogy itt-tartózkodása idejét ne holmi politikai locsifecsire használják. Még túlságosan sok tanulnivalónk van tőle. Azonkívül, ha a politikusok elkezdik a genfi stílust és napirendi pontokat emlegetnek, több mint valószínű, hogy a Felhő veszi a sátorfáját. Nem fogja idejét holmi handabandázó hülyékre fecsérelni.

– Mindig hízelgőnek tartottam rólunk alkotott véleményét. Csak azt nem tudom, mire akar kilyukadni?

– Megmondom. London hívja önt, és mi hallani akarjuk, hogy miről beszél velük: És ha csak egyetlen szót szólna arról, hogy szövetséget ajánlottam a Felhőnek, ezzel a csavarkulccsal verem fejbe. Gyerünk, essünk túl rajta.

 

 

Kiderült, hogy Kingsley tévesen ítélte meg a helyzetet. A miniszterelnök csak annyit akart megtudni Parkinsontól, hogy véleménye szerint valóban el tud-e pusztítani egy egész kontinenst a Felhő, ha akarja. Parkinsonnak nem okozott nehézséget a válasz. Egészen őszintén és habozás nélkül megmondta, hogy minden oka megvan elhinni ezt az állítást. A miniszterelnököt kielégítette a válasz, utána néhány lényegtelen megjegyzést tett és kikapcsolt.

– Nagyon furcsa – mondta Leicester Kingsley-nek, miután Parkinson visszatért az ágyába.

– Nagyon emlékeztet Clausewitz-re – mondta elgondolkozva –, csak a tűzfegyverek érdeklik.

– Igen, nyilván nem megy a fejükbe, hogy ha valakinek ilyen hatásfokú fegyvere van, akkor miért nem használja...

– Különösen ebben a helyzetben.

– Mire gondolsz, Harry? Arra, hogy a nem emberi intelligenciát mindig gonosznak tartják?

– Azt hiszem, hogy igen. Ha visszagondolok a nem emberi értelmes lényekről szóló történetekre, eszembe jut, hogy kilencvenkilenc százalékban ördöginek írták le őket. Azt hittem, azért, mert nagyon nehéz meggyőzően ábrázolni a szörnyű gonoszságot, de valószínű, hogy az igazi okot mélyebben kell keresnünk. Az emberek mindig félnek attól, amit nem értenek, és azt hiszem, hogy a politikus fickóknak fogalmuk sincs arról, hogy valójában mi történik itt. Mit gondolsz, rájöttek már arra, hogy egész jó barátságban vagyunk az öreg Joe-val?

– Lehet, hogy az egészet az ördöggel kötött szerződés bizonyítékának tekintik.

 

 

A Kingsley-vel történt beszélgetés és a Londonból szerzett információ után, amely megerősítette a Felhő pusztító erejéről tett nyilatkozatot, az USA kormányának első lépése az volt, hogy minden erővel hozzáfogtak a nortonstowe-ihoz hasonló egy centiméteres adó-vevő építéséhez, amelynek tervrajza, szerencséjükre, egy korábbi információ álapján birtokukba került. Az amerikai technikai apparátus kitűnően működött, a munkálatokat rendkívül rövid idő alatt befejezték. Az eredmény azonban teljesen kiábrándító volt. A Felhő nem felelt az amerikai adásokra, de még Nortonstowe-nak sem küldött üzeneteket, amelyekbe az amerikaiak bekapcsolódhattak volna. A kudarcnak két fő oka volt. Komoly technikai nehézség akadályozta, hogy bekapcsolódjanak az adásba. A Felhő és Nortonstowe között társalgássá változott az összeköttetés; az információk olyan gyors továbbítására, mint amikor a Felhő az emberiség tudományos ismereteit és kulturális modelljeit tanulta, most már nem volt szükség. Így lehetővé vált, hogy az adások hullámhosszát jelentős mértékben redukálják, annál is inkább, mert így a Felhő számára a galaktikus forrásokból érkező üzenetek nem interferáltak Nortonstowe adásaival. A közvetítések hullámsávja olyan keskeny volt, az adás és a vétel olyan alacsony energiával ment, hogy az amerikaiak képtelenek voltak megtalálni a pontos hullámhosszúságot, amelybe belekapcsolódhattak volna.

Még egyszerűbb magyarázata volt annak, hogy miért nem felelt a Felhő az amerikaiak hívására. A Felhő a megállapodás értelmében csak akkor válaszolt, ha a megfelelő szignált leadták, és az USA kormánya nem ismerte a szignált.

A kommunikációs kísérletek csődje után egy másik tervet dolgoztak ki. Az új terv tartalma rettenetesen megrázta Nortonstowe-t. A híreket Parkinson hozta. Egyik délután berontott Kingsley dolgozószobájába.

– Miért van annyi örült a világon? – kiáltotta vadul.

– Látom, hogy lassan magának is kinyílik a szeme – fűzte hozzá Kingsley.

– Maga is köztük van, Kingsley! Hihetetlen helyzetbe kerültünk, hála a maga hülyeségének és Washington meg a többiek kretén ötleteinek!

– Tessék, kedves Parkinson, igyék egy csésze kávét, és csillapodjék.

– A fenébe a kávéjával. Figyeljen ide. Emlékszik az 1958-as helyzetre, amikor még senki sem tudott a Felhőről? Emlékszik a fegyverkezési versenyre? Ön tudós, tudnia kell tehát, hogy egy rakéta továbbítása a Föld egyik pontjáról a másikra, hat-hétezer mérföldre, ugyanolyan kérdés, mint hidrogénbombával töltött rakétát kilőni az űrbe.

– Csak nem azt akarja mondani, Parkinson..?

– Azt akarom mondani, hogy az USA előbbre jutott ebben az ügyben, mint amennyiről a brit kormánynak egyáltalán sejtelme lehetett. Csak az utóbbi napokban tudtuk meg. Abból tudtuk meg, hogy az USA kormánya kijelentette, hogy rakétákat lő a Felhőre.

– Elmebetegek! Mikor történt?

– A múlt héten. Olyan verseny folyt, amelyről mi nem is tudtunk. Meg akarják mutatni, hogy mit tudnak, szinte függetlenül attól, hogy közben megölik a Felhőt.

– Legjobb lesz, ha összeülünk Marlowe-val, Leicesterrel és Alexandrovval, és megtárgyaljuk, hogy mivel előzhetjük meg az összeomlást.

McNeil éppen Marlowe-val beszélgetett, így aztán csatlakozott a csoporthoz. Parkinson ismertette az eseményeket.

– Szóval megtörtént? – mondta Marlowe. – Ettől féltem, amikor a minap kitörtem ellened, Chris.

– Előre láttad az egészet?

– Nem, nem, legalábbis nem a részleteket. Nem gondoltam arra, hogy ennyire jutottak ezekkel a nyomorult rakétákkal. De a csontjaimban éreztem, hogy valami hasonló fog bekövetkezni. Te túlságosan logikus vagy, Chris. Nem érted meg az embereket.

– Hány ilyen rakétát küldtek már fel? – kérdezte Leicester.

– A tájékoztatás szerint körülbelül százat.

– Azt hiszem, nem olyan nagy ügy – jegyezte meg Leicester. – Száz hidrogénbomba energiája nekünk soknak látszik, de a Felhő méreteihez képest mikroszkopikus: Olyan az egész, mintha egy rinocéroszt fogpiszkálóval akarnának megölni.

Parkinson a fejét rázta.

– Azt hiszem, nem szétrobbantani akarják a Felhőt, hanem megmérgezni.

– Megmérgezni? Hogyan?

– A radioaktív termékekkel. Hallottátok, mi történhet a Felhővel, ha radioaktív anyag hatol át védőernyőjén? Ők is tudják, mégpedig magától a Felhőtől...

– Igen, azt hiszem, hogy néhány száz tonna erősen radioaktív anyag, az már más história.

– A radioaktív részecskék kellemetlen helyen ionizációs folyamatot indítanak. Kisülések, további ionizáció, és az egész a levegőbe repül – mondta Alexandrov.

Kingsley bólintott.

– Az egész probléma abból ered, hogy mi egyenáramot használunk, a Felhő pedig váltóáramot. Az AC rendszerhez magasfeszültség szükséges. A mi szervezetünkben nincs magasfeszültség, ezért kell egyenárammal működnünk. De a Felhő nagy távolságra kommunikál, ezért a váltóáram működéséhez magasfeszültségre van szüksége. És ha ott a magas feszültség, és néhány elektronizált részecske rossz helyre kerül a szigetelt anyagban, olyan ramazurit okozhat, amilyenről Alekszej beszélt. Mi a véleményed, Alekszej?

Az orosz még a szokásosnál is rövidebben válaszolt.

– Nem szeretni – mondta.

– És a Felhő védőernyőjével mi van? – kérdezte Marlowe. – Nem tudja megakadályozni a behatolást?

– Azt hiszem – válaszolta Kingsley –, hogy éppen itt rejlik a terv aljassága. A védőernyő valószínűleg csak gázra működik, szilárd anyagra nem, így a rakétákat átengedi. Nem beszélve arról, hogy robbanás előtt nincsen sugárzás, és bizonyára csak akkor robbannak, amikor már áthatoltak a védőernyőn.

Parkinson megerősítette Kingsley véleményét.

– Így van – mondta. – A szilárd testeket átengedi.

A rakétákat egyenesen a Felhő központi idegrendszerének irányították. Legalábbis ez a terv.

Kingsley felugrott.

– Őrületes helyzet! Gondoljátok csak meg! Képzeljétek el, ha nem sikerül, vagy éppen csak felbosszantja a Felhőt. Akkor a megtorlás következik. Az egész földi életet elsöpörheti egyetlen apró mozdulattal, mint ahogyan mi agyoncsapunk egy szemtelen legyet. A Felhő még egyszer sem lelkesedett a bolygókon található életért.

– Egy kis beszélgetés talán nem volna haszontalan – szólt közbe Leicester.

– Igen, igen, csakhogy egy erősen kínzó fejfájás megváltoztathatja a kilátásokat. Azt hiszem, hogy a mi beszélgetéseink a Felhő agyának csak egy parányi részét foglalták le. Valószínű, hogy közben millió más üggyel is foglalkozott. A legkisebb okunk sincs azt hinni, hogy örülni fog ennek az ügynek. És ez csak az egyik veszély. A másik veszély az, ha sikerül megölni a Felhőt. Idegrendszerének szétbomlása a legrettenetesebb kitörésekkel járhat, azzal, amit haláltusának nevezünk. Földi arányokhoz viszonyítva a Felhőben felhalmozott energia egyszerűen kolosszális mennyiségű. Hirtelen halál esetén ez az energia felszabadul, és reménytelen az életbemaradásunk. Mintha egy őrjöngő elefánt istállójába zártak volna bennünket, hogy hasonlattal éljek, csak még ennél is rosszabb. És ha a Felhő kimúlna, és ami teljesen valószínűtlen, még életben maradnánk, akkor is itt marad ez a gázkorong a Nap körül. Mindnyájan tudjuk, hogy nem kellemes élmény. Akárhogy nézzük is a helyzetet, nincs megoldás. Érti ennek a pszichológiáját, Parkinson?

– Talán különös, de azt hiszem, igen. Helyesen mondta Geoff Marlowe, hogy ön mindig logikusan érvel, Kingsley, de most másfajta logikára van szükség, meg kell értenünk az embereket. Kezdjük talán a végéről. Úgy tudjuk a Felötöl, hogy körülbelül ötven-száz évig akar a Nap közelében maradni. Ötven-száz év a legtöbb embernek az örökkévalóságot jelenti...

– Nem egészen így van. Ötven év alatt is jelentősen megváltozik a Föld éghajlata, de nem annyira szélsőségesen, mint az állandó ittléttől.

– Ebben nem kételkedem. Csak azt mondom, hogy az emberiség legnagyobb részét egyáltalán nem érdekli, hogy mi lesz ötven-száz év múlva. Inkább a két lehetséges veszélyről beszélnék, a két kockázatos lehetőségről.

– Elfogadja az érveimet?

– Egyáltalán nem. Milyen körülmények közt vállalna ön óriási kockázatot? Nem, ne válaszoljon. Majd én megmondom. Akkor vállalná a kockázatos politikát, ha minden más alternatíva még rosszabbnak látszik.

– De az alternatívák nem rosszabbak. Például az az alternatíva, hogy nem csinálunk semmit, nem von maga után kockázatot.

– Legfeljebb azt, hogy ön lesz a világ diktátora.

– Hülyeséget beszél! Nem a diktátorok anyagából gyúrtak engem. Agresszivitásom abból fakad, hogy nem viselem el a bolondokat. Hát olyan vagyok, mint egy diktátor?

– Igen, Chris – mondta Marlowe. – Nem, nem a mi szemünkben – tette hozzá sietve, hogy megakadályozza Kingsley közbeszólását –, hanem, mondjuk, Washington szemében. Ha valaki úgy kezd beszélni velünk, mint gyógypedagógus a hülye gyerekekkel, és ennek a valakinek irtózatos erejű fegyverek vannak a kezében; akkor könnyen juthatnak erre a következtetésre.

– Van itt még egy meggondolás – fűzte hozzá Parkinson –, amely miatt más következtetésre sohasem juthatnak. Hadd mondjam el az élettörténetemet. Rendesen elvégeztem az iskoláimat, az általános iskolát és a középiskolát. A legtehetségesebb gyerekeket, és talán nem illik mondani, de én is közéjük tartozom, mindig arra biztatták, hogy tanulmányozzák a klasszikusokat. Felvettek az oxfordi egyetemre, és huszonegy éves koromban egyszerre rájöttem, hogy a fejem tele van gyakorlatilag hasznavehetetlen ismeretekkel, legalábbis számomra hasznavehetetlenekkel, mert nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy az egészet értékesítsem. Állami szolgálatba léptem, és lassan eljutottam mai pozíciómig. Élettörténetem erkölcsi tanulsága az, hogy véletlenül kerültem a politikába, nem meggondolt terv alapján. Így vannak mások is, nem vagyok unikum, nem is pályázom rá. Csakhogy az ilyen „áldozat” kisebbségben van, és ritkán jut befolyásos pozícióba. A politikusok többsége azért van ott, ahol van, mert oda akart jutni, mert szereti a reflektorfényt, mert élvezi azt a gondolatot, hogy a tömegeket irányítja.

– Maga mindent meggyónt, Parkinson!

– Talán most már megértenek...

– Kezdek átlátni a sötét üvegen. Azt mondja, hogy azoknak a politikusoknak a szemében, akik valóban pozícióra törnek, mert ilyen az alkatuk és beállítottságuk, hihetetlen, ha valaki az ilyen pozíciót – mondjuk a diktátor pozícióját – elviselhetetlennek tartja?

– Igen, én már értem, Chris – vigyorgott Leicester.

– lövöldözés, kivégzés csak a móka kedvéért, sem asszony, sem lány nincs biztonságban. Ebben én is szívesen benne lennék...

– Benne lenni? – kérdezte meglepődve Alexandrov – elmetszeni torkát!

– Nyugalom, Alekszej, még nem tartunk ott.

– Valami azért világosabb lett, Parkinson – mondta Kingsley, és sétálni kezdett a szobában. – Csak azt nem értem, miért vár ránk diktátori szerep, és nevetségesnek tűnik, de ugyanakkor jobb alternatívának tartom, mint azt a szörnyűséget, amit ezek most csinálnak.

– A politikus szemében nincs rettenetesebb, mint elveszteni a hatalmat – szólt Parkinson. – Minden másnál szörnyűbb.

– Megdöbbentett, Parkinson. Igazán megdöbbentett. Isten látja a lelkemet, eddig sem tartottam sokra a politikusokat, de a legközönségesebb emberről sem tudtam volna feltételezni, hogy személyes ambícióit szembeállítsa az egész emberiség érdekével.

– Nagyon rosszul ismeri embertársait, drága Kingsley. Emlékszik a bibliai idézetre? „Ne tudja jobb kezed, hogy mit csinál a bal.” Tudja, hogy mit jelent ez? Jól dugja el eszményeit valami csinos vízhatlan burokba, és sohase engedje, hogy ellentmondás keletkezzék köztük. Egy héten egyszer elmegy a templomba, a többi napon pedig nyugodtan bűnözhet. Ne gondolja, hogy bárki is az emberiség potenciális megsemmisítésének tekinti ezeket a rakétákat. A világért sem! Sót, ellenkezőleg! Bátor visszacsapás az agresszornak, aki számtalan embert elpusztított, és még a legerősebb nemzeteket is majdnem katasztrófába döntötte. Nem más, mint a demokrácia méltó válasza a potenciális zsarnok fenyegetéseire. Nem nevetséges, nagyon komolyan beszélek. És ne feledje Harry Leicester megjegyzését, „sem asszony, sem lány nincs biztonságban”. Ez is hozzá tartozik.

– De hát ez nevetséges!

– Nekünk. De nem nekik. Túlságosan könnyű belemagyarázni az ön lelkiállapotába azt, amit mások gondolnak.

– Őszintén szólva, azt hiszem, Parkinson, hogy ez a história elvette a józan eszét. Nem lehetek olyan rossz, mint amilyennek gondol. Egyetlen dologgal bebizonyíthatom. Honnan hallotta ezeket a rakétákat? Londonból?

– Igen, Londonból.

– Úgy látszik, mégis maradt bennük valami tisztesség.

– Sajnálom, de ki kell ábrándítanom, Kingsley. Ezt az információt sohasem kaptuk volna meg, ha a brit kormány csatlakozik az amerikai állásponthoz. De nekünk nincsenek rakétáink. Talán belátja, hogy ez az ország kevésbé szenvedne az ön esetleges világuralmától. Kár volna kertelnie, Anglia egyre gyorsabban és egyre mélyebbre csúszik nagyhatalmi helyzetéből. Az az érzésem, hogy a brit kormány nem venné rossz néven, ha az USA, Kína, Németország és a többiek, szépen engedelmeskedni kényszerülnének néhány embernek, akiknek székhelye Angliában van. Talán úgy érzik, hogy sokkal szebben ragyognának az ön, vagy ha jobban tetszik, a mi dicsőségünk visszfényében, mint ahogy most ragyognak. Talán abban reménykednek, hogy amikor az egész ügy adminisztratív útra kerül, akkor félrevezetik önt, és megszerzik a tényleges hatalmat.

– Furcsán hangzik, Parkinson. Volt idő, amikor bebeszéltem magamnak, hogy a cinikusnál is cinikusabb vagyok.

Parkinson elnevette magát.

– Kingsley, drága barátom, egyszer életemben olyan brutális őszinteséggel szeretnék önnel beszélni, ahogyan talán már régebben kellett volna. Az ön cinizmusa semmi, ócska semmi, nulla. Komolyan mondom, hogy alapjában véve ön csillogó szemű idealista.

Marlowe közbevágott.

– Ha befejeztétek önmagatok elemzését, nem gondolnátok, hogy határozni is kellene valamit?

– Mint valami nyamvadt Csehov dráma – morgott Alexandrov.

– De érdekes, és még szellemes is – mondta McNeil.

– Ő, nem is kétséges, hogy mit kell tennünk, Geoff. Felhívjuk a Felhőt és megmondjuk neki az egészet. Akárhogy nézzük, ez az egyetlen lehetőség.

– Meg vagy vele elégedve, ugye, Chris?

– Bizonyos, hogy ebben már nem kételkedhetünk. Nézzük először önző oldalról. Valószínűleg elkerüljük a pusztulás veszélyét, ha értesítjük a Felhőt, mert akkor nem lesz annyira dühös. De ha ez a motívum nem szerepelne, akkor is ezt választanám, annak ellenére, amit Parkinson mondott. És bármilyen furcsa is, azt kell mondanom, hogy ez a humanista cselekedet, ez szolgálja az emberiség ügyét. Gyakorlatilag azonban csak közös megegyezéssel dönthetünk, és ha nem egyezik a véleményünk, akkor szavazattöbbséggel. Órákig vitatkozhatnánk még, de azt hiszem, hogy mindenkinek volt elég ideje megfontolni a döntést. Az ördög vigye, szavazzunk!

– Leicester?

– Benne vagyok.

– Alekszandrov?

– Figyelmeztetni fattyút. Torok úgyis elvágva.

– Marlowe?

– Beleegyezem.

– McNeil?

– Igen.

– Parkinson?

– Helyeslem.

– Még egy kis Csehovot, az érdekesség kedvéért. Megmondaná, Parkinson, hogy miért egyezett bele? Az eső pillanattól kezdve egészen ma reggelig azt hittem, hogy két teljesen külön világban élünk.

– Igen, így is volt, mert nekem munkaköröm volt, és lojálisnak kellett lennem hozzá. De úgy látom, hogy ma felszabadultam a régi kötöttség alól, és helyébe másik, sokkal mélyebb kötöttség lépett. Lehet, hogy egyszer én is csillogó szemű idealista leszek, de most egyetértek önnel, és belépek az emberiség érdekeinek szolgálatába. Azzal is egyetértek, amit humanista cselekedetnek nevezett.

– Akkor tehát felhívjuk a Felhőt és elmondjuk neki a rakétákat?

– Mit gondoltok – kérdezte Marlowe –, ne konzultáljunk a többiekkel is?

– Nagyon diktátorosan hangzik, Geoff – mondta Kingsley –, de ellenzem a beszélgetés bármilyen kiterjesztését. Először is, ha mindenkivel megkonzultáljuk a dolgot, és ellenkező határozat születik, akkor – és ez már a ti diktátorotok hangja – nem fogadom el. A másik okot Alekszej említette: könnyen előfordulhat, hogy elvágják a torkunkat. Igaz, hogy félig tréfásan, de eddig minden hatóságot kigúnyoltunk és semmibe vettünk. Jogsértést azonban nem követtünk el, és minden bíróság nevetne, ha ezzel vádolnának bennünket. De ez az ügy egészen más tészta. Ha a Felhőnek úgynevezett katonai titkokat adunk át, ezzel súlyos felelősséget veszünk a nyakunkba, és ellenzem, hogy a felelősséget túl sok emberrel osszuk meg. Nem szeretném például, ha Ann is benne volna.

– Mit gondol, Parkinson? – kérdezte Marlowe.

– Egyetértek Kingsley-vel. Ne feledjük el, hogy nekünk semmiféle hatáskörünk nincs. Ha a rendőrség ide akarna jönni és le akarna tartóztatni bennünket, egyikünk sem akadályozhatná meg. Az is igaz, hogy a Felhő támogat bennünket, különösen ez után az esemény után. De lehet, hogy nem támogat, lehet, hogy végleg megszakítja kapcsolatát a Földdel. Vállalnunk kell annak a kockázatát, hogy semmire sem támaszkodhatunk, csak a blöffre. Eddig lenyelték a blöfföt, és ez jó, de egész életünket nem blöffölhetjük végig. Továbbá, ha szövetségesünknek tekintjük is a Felhőt, akkor is marad pozíciónkban hézag. „Az egész amerikai kontinenst eltörölhetem a Föld színéről” – az efféle kijelentés nagyon jól hangzik. Ugyanakkor nagyon jól tudjuk, hogy nem tennénk meg. Így tehát mindenképpen csak blöffölünk.

Parkinson eszmefuttatása megdöbbentette a társaságot.

– Nyilvánvaló – jegyezte meg Leicester –, hogy teljes titokban kell értesítenünk a Felhőt. Nem kerülhet ki az értekezlet kereteiből.

– Nem olyan egyszerű a titoktartás, mint amilyennek elképzeljük.

– Miért nem?

– Ne felejtsük el, hogy az információt Londontól kaptam. És London elvárja a tájékoztatást. Amíg a blöff hat, addig csak rendben van, de mi lesz, ha...?

– Ha elvárják – mondta McNeil –, akkor legyenek vele boldogok. Miért ne kövessük el a bűnt, ha a büntetést úgyis megkapjuk?

– Igen, legyenek vele boldogok – mondta Kingsley.

– Éppen eleget beszélgettünk. Jó lenne, Harry, ha felvennéd a magyarázkodást, azután folyamatosan közvetítsd. Nem kell félned, nem kapja meg senki más, csak a Felhő.

– Hát, gyorsabban menne, Chris, ha te csinálnád. Jobban beszélsz, mint én...

– Ó, ezen ne múljék. Kezdjük!

Tizenöt órával a közvetítés után megérkezett a Felhő válasza. Leicester felkereste Kingsley-t.

– Szeretné megtudni, hogy mért engedtük megtörténni? Nem nagyon örül a históriának.

Kingsley átment a közvetítő laborba, kezébe vette a mikrofont és válaszolt a Felhőnek.

A támadáshoz nekünk semmi közünk. Gondolhattam volna rá és tisztáznom kellett volna előző üzenetemben. Ismered az emberi társadalom szervezetének alapvonásait, tudod, hogy társadalmunk egy sereg, önkormányzattal rendelkező közösségre tagolódik, és hogy egyik csoport sem tudja irányítani a másikat. Nem tételezheted fel, hogy Naprendszerbe érkezésedet minden csoport úgy tekinti, mint mi. Érdemes megjegyeznünk, hogy figyelmeztetésünkkel tulajdonképpen biztonságunkat, sőt talán életünket is kockáztattuk.

– Jézusom! Nem lesz így még rosszabb, Chris? Nem szabad ilyesmivel felzaklatni!

– Miért ne? Ha egyszer úgyis megtorlás alá esünk, akkor legalább legyen jogunk a nyílt beszéd luxusához.

Marlowe és Parkinson lépett a laboratóriumba.

– Legyetek boldogok ti is – mondta nekik Leicester.

– Chris éppen most heccelte föl a Felhőt.

– Uram isten, nem kéne inkább Aiax-kúrára küldeni? Parkinson hosszan nézett Marlowe-ra.

– Engem ez az egész a görög képzeletvilágra emlékeztet. Azt hitték, hogy Jupiter valami fekete felhőben utazik és villámokat szór a Földre. Mi pedig valóban megkapjuk.

– Furcsa egy kissé, nem? Végül úgy végezzük, mint egy görög tragédiában...

A tragédia azonban sokkal közelebb volt, mint bárki hitte volna.

Megérkezett a Felhő válasza Kingsley-nek.

– Az üzenetet és a magyarázatot elfogadom. Arra következtetek, hogy a rakétákat nem a ti kontinensetekről lőtték fel. Hacsak a következő néhány percben nem kapok ellenkező értelmű információt, akkor elhatározásomnak megfelelően cselekszem. Valószínűleg érdekel benneteket, hogy mit döntöttem. A rakétákat visszafordítom a Földre. Sebességük változatlan marad, de irányuk az ellenkezőjére válik. Ez akkor következik be, amikor a rakéták néhány teljes napig repültek már. Végül enyhe perturbációt is adok mozgásukhoz a Földhöz viszonyítva.

Amikor a Felhő befejezte, Kingsley hosszút füttyentett megdöbbenésében.

– Uram isten – suttogta Marlowe –, micsoda döntés.

– Sajnálom, de nem értem – mondta Parkinson.

– Nos, a mozgás irányának megfordítása azt jelenti, hogy a rakéták ugyanazon az úton jönnek vissza, csakhogy céljuk most már a Föld.

– Azt akarja mondani, hogy rázuhannak a Földre?

– Természetesen, de ezzel még nincs is vége. Indulásuktól számított néhány teljes nap múlva visszafordulnak és ugyanannyi idő alatt érnek a Földre, így, amikor a Földet eltalálják, pontosan oda zuhannak, ahonnan elindultak.

– Hogy lehet ilyen pontos?

– Mert bizonyos számú nap elteltével a forgás következtében a Föld ugyanabban a helyzetben lesz, mint a kilövés pillanatában volt.

– És mit jelent az, hogy a „Földhöz viszonyítva”?

– A Föld Nap körüli pályájára utal – mondta Leicester.

– És a Nap mozgására a Galaxisban – tette hozzá Marlowe.

– Tehát akik a rakétákat felküldték, azok vissza is kapják. Te jó ég, ez aztán a salamoni ítélet!

Kingsley csöndesen hallgatta a beszélgetést.

– Kap még egy kis csemegét, Parkinson, mégpedig azt, hogy enyhe perturbáció adódik a rakéták mozgásához, ami azt jelenti, hogy nem tudhatjuk pontosan, hol érnek földet. Csak néhány száz vagy néhány ezer mérföld pontossággal számolhatunk. Sajnálom, Geoff.

Kingsley még sohasem látta ilyen öregnek Marlowe-t.

– Csak azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. Hála istennek, Amerika elég nagy.

– Most aztán vége a titkolózásnak – folytatta Kingsley. – Sohasem szerettem a titkos ügykezelést, de most aztán visszaütött. Ez is salamoni ítélet.

– Hogy érted, hogy vége a titkolózásnak?

– Nos, Harry, figyelmeztetnünk kell Washingtont. Ha száz hidrogénbomba zuhan a következő napokban az Egyesült Államokra, akkor legalább a nagyvárosokat ki kell üríteni.

– Hiszen így az egész világot magunkra uszítjuk.

– Mégis, Kingsley-nek van igaza. Figyelmeztetnünk kell őket. De nem szabad hibáznunk, mert akkor kétségbeejtő helyzetbe kerülünk. Ha ez a blöff nem valósul meg, akkor...

– Törjük majd a fejünket akkor; ha benne leszünk. Először is keressünk kapcsolatot Washingtonnal.

Kingsley bekapcsolta a tíz centiméteres adóállomást. Marlowe határozottan odalépett.

– Nem lesz könnyű, Chris! Ha nem bánod, akkor inkább majd én. Jobban szeretném így. Lehet, hogy nevetségesnek látszik...

– Inkább nagyon bátornak, Geoff, de ha úgy gondolod, akkor csak csináld. Megengedjük, de ne feledd, hogy adott esetben nem nagyon tudunk segíteni rajtad.

Kingsley, Parkinson és Leicester magára hagyta Marlowe-t, hogy továbbítsa az üzenetet, amely magát a hazaárulást tartalmazta, és amelyet minden földi bíróság egyértelműen hazaárulásnak ítélt volna.

Marlowe sápadt volt és reszketett, amikor háromnegyed óra múlva csatlakozott a többiekhez.

– Nem nagyon tetszett nekik – csak ennyit tudott mondani.

De még kevésbé örült az amerikai kormány, amikor két nap múlva egy hidrogénbomba megsemmisítette EI Paso városát, azután a többiek is lezuhantak Chicagóban. Habár az USA kormánya sürgősen elrendelte a kiürítést, az evakuáció érthetően nem volt teljes, és több mint negyedmillió ember vesztette életét.

Ha a halált „istencsapás” okozza, sajnálatos vagy talán mélyen megrendítő, de nem kavar föl vad szenvedélyeket. Más a helyzet akkor, ha emberi szándék okozza a tragédiát. A „szándékosság” nagyon fontos tényező. Egyetlen szándékos emberölés erősebb reakciót vált ki, mint ezrek halála az országutakon. Érthető tehát, hogy a kormányok sokkal jobban felháborodtak a hidrogénbombák okozta félmilliónyi halálon, mint a nagy hőség vagy később a nagy hideg százszor súlyosabb csapásain. Az utóbbiakat „isten csapásának” tekintették. De az Egyesült Államok kormányának szemében a bombák okozta halál gyilkosságnak számított, gigantikus méretű gyilkosságnak, amelyet maroknyi elszánt ember hajtott végre, emberek, akik mérhetetlen hiúságukban szövetkeztek azzal az égi valamivel, emberek, akik az egész emberi fajt elárulták. Ettől kezdve Nortonstowe legfontosabb személyiségei megbélyegzett emberekké váltak.