HETEDIK FEJEZET
Megérkezett!

Július végétől kezdve éjszakai ügyeletet tartottak Nortonstowe óvóhelyén. Kertészkedésre nem volt alkalom, így aztán Joe Stoddard is a jegyzékbe került. Trópusi hőségben befellegzett a kertészkedésnek.

Így esett, hogy augusztus huszonhetedikén éjszaka Joe őrségen állt. Semmi drámai esemény nem történt. Másnap reggel fél nyolckor azonban Joe félénken kopogott Kingsley hálószobájának ajtaján. Előző este Kingsley és még jó néhányan szépecskén kirúgtak a hámból. Ennek következtében Kingsley nehezen értette meg, hogy mit akar tőle Joe. Azt azonban meglepetten észlelte; hogy az örökké vidám kertész szokatlanul ünnepélyes.

– Nincs ott, uram... Nincs ott.

– Mi nincs ott? Az isten áldja meg, menjen, hozzon nekem egy csésze teát. Olyan a szám, mint a kanális.

– Igen, uram, egy csésze teát! – Joe tétovázott kissé, aztán maradt és tovább beszélt. – Igen, uram! Ön azt mondta, hogy jelentsem, ha valami szokatlant látok, és igazán nincs ott.

– Nézze, Joe, mindig megbecsültem magát, de kitaposom a belét, ha nem mondja meg rögtön, hogy mi nincs ott?

Kingsley lassan szótagolva és hangosan megismételte a kérdést.

– Mi nincs ott?

– A Nap, uram. Nincsen Nap.

Kingsley az órája után kapott. Hét óra 42 perc volt, augusztusban ilyenkor már régen kisüt a Nap. Kirohant az óvóhelyről. Szuroksötét volt, a csillagok sem ragyogtak, a sűrű felhőtakaró nem engedte át fényüket. Érthetetlen primitív félelem lett úrrá Kingsley-n. A világ fénye kialudt.

Angliában és a nyugati országokban a megdöbbentő hatást némileg ellensúlyozta, hogy a napfény éjszaka tűnt el, hiszen esténként a fény egyébként is kialszik. Most azonban az éjszakára nem következett hajnal. A közbeeső időben a Felhő elérte a Napot.

A keleti félteke lakói azonban végigélték a fény kialvásának rémületét. Náluk akkor lett koromsötét, amikor még nappali világosságnak kellett volna lennie. Ausztráliában például déltájban kezdett sötétedni az ég, három óra felé már a legkisebb fény sem derengett, csak ott lehetett látni, ahol mesterséges világosságot gyújtottak. A világ számos nagyvárosában vad zendülések törtek ki.

Három napig koromsötétben éltek a Föld lakói, kivéve azt a maroknyi embert, akiknek mesterséges világítás állt rendelkezésükre. Los Angeles és más amerikai városok fényáradatban úsztak. Ez azonban nem védte meg Amerika népét a rémülettől, amely az egész emberiségen úrrá lett. Sőt, bizonyos fokig mélyebben megértették a helyzetet, mert ott ülhettek a televízió előtt, hallhatták a legfrissebb híreket, rádöbbenhettek arra, hogy a hatóságok tehetetlenek, és képtelenek irányítani az események folyását.

Három nap múlva két dolog történt. A nappali égbolton ismét megjelent a fény, és ezzel egyidőben esni kezdett az eső. Először nagyon halvány volt a fény, aztán napról napra erősödött, végül valahol a teljes napfény és a holdtölte között megállt. Az még kétséges volt, hogy a fény visszatérte tudja-e enyhíteni az emberekben az elsötétülés rettenetes pszichológiai hatását, mert a Nap sötétvörös színén mindenki láthatta, hogy a fénye nem a természetes és megszokott.

Az eső először meleg volt, aztán a hőmérséklet gyorsan és fokozatosan süllyedt. Hihetetlen mennyiségű csapadék hullott az égből. A levegő meleg és párás volt, a csapadék egy részét eleinte még fenntartotta. Amikor aztán hűlni kezdett, és még a Nap is kialudt, a hatalmas tömegű víz eső formájában lecsapódott. Hirtelen megáradtak a folyók, kicsaptak medrükből, tönkretették az utakat. Sokan hajléktalanná váltak. Hetekig tartó kimerítő forróság után elképzelhetetlen helyzetbe kerültek azok a milliók, akiket a zuhogó víz áradata hajléktalanná tett. És akármerre néztek, sötétvörös fény, földöntúli félhomály tükröződött az árban.

Ez után, túlharsogva az árvíz pusztításait, viharok söpörtek végig a Földön. A légkör párái esővé váltak, lecsapódtak, az atmoszférában mindent felülmúló hatalmas energia szabadult fel. A légnyomás abnormális változásai emberemlékezet óta példátlan hurrikánokat kavartak.

Az egyik hurrikán majdnem teljesen elpusztította a nortonstowe-i kastélyt. Két munkás halt meg a romok között. A tragédiák nem korlátozódtak Nortonstowe-ban sem erre az esetre. Knut Jensen és Gretája, az a Greta Johannsen, akinek annak idején Kingsley levelet írt, iszonyú viharba került. Rájuk zuhant egy fa, mindketten meghaltak. Közös sírba temették őket az öreg kastély közelében.

A hőmérséklet egyre gyorsabban csökkent. Az esőből havas eső, aztán hó lett. Az elöntött mezők jégmezőkké fagytak, szeptemberben már a hömpölygő folyók zúgása is elcsöndesült, a folyók mozdulatlan jégzuhataggá dermedtek. Aztán a trópusokon is betakarta a hó a földet. És miután az egész Föld a fagy, a hó és a jég hatalmába került, a felhők eltűntek az égről. Az ember ismét kitekinthetett az űrbe.

És ekkor nyilvánvalóvá lett, hogy a riasztó vörös fény nem a Napból jön. A látóhatár egyik szélétől a másikig majdnem egyenletesen szóródott szét, központját nem lehetett meghatározni. Az egész égbolt halvány, tompa vörös fényben úszott. A rádióból és televízióból megtudták az emberek, hogy a fény a Felhőből árad, és nem a Napból. Az okozza a fényt; mondták a tudósok, hogy a Felhő felmelegedett a Nap közelében.

Szeptember végén a Felhő fátyolszerű nyúlványai elérték a Földet. Az összeütközés, mint ahogy Nortonstowe-ban megjósolták, felmelegítette a Föld légkörének felső rétegét. Az ütköző gáz eléggé diffúz volt, a hőmérséklet így nem emelkedett százezer vagy millió fokra. Néhány tízezer foknál megállt. Ennyi elegendő volt arra, hogy az atmoszféra felső rétege éjszaka is jól látható vibráló kék fényt sugározzon. Leírhatatlanul szépségesek voltak az éjszakák, igaz, hogy az emberek nem értékelték ezt a szépséget, mert az igazi szépség megértéséhez és élvezéséhez könnyedség és gondtalanság szükséges. Talán északon akadt egy-két pásztor, aki mialatt nyáját őrizte, csodálattal és félelemmel telten bámulta az ibolyaszínű éjszakát.

Az idő közben múlott, és kialakult a sötétvörös nappalok és ibolyaszínű éjszakák változó rendje, rend, amelyben sem a Nap, sem a Hold nem játszott szerepet. A hőmérséklet pedig egyre süllyedt.

Az erősen iparosított országok kivételével az embereknek valóságos légiói vesztették életüket ebben a szakaszban. Hetekig kínozta őket a tűrhetetlen hőség. Rengetegen elpusztultak az áradásoktól és viharoktól. Azután a rettenetes hideg és a tüdőgyulladás szedte áldozatait. Augusztus és október között kipusztult a Föld népességének negyed része. A személyes tragédiák sokaságát leírni sem lehet. Férjet feleségtől, szülőt gyermekétől, szeretőt szerelmesétől örökre és megváltoztathatatlanul elválasztott a halál.

A miniszterelnök dühöngve szidta Nortonstowe tudósait. Ingerültségében elhatározta, hogy leutazik a kastélyba.

Az utazás a keserves hidegben és nyomorúságban egyáltalán nem használt kedélyének.

– Úgy tűnik, hogy a kormányt nagyon komolyan félrevezették! – támadt Kingsley-re. – Először is önök azt állították, hogy a rendkívüli állapot nem tart tovább egy hónapnál. Nos, a felfordulás már több mint egy hónapja tart, és semmi jele annak, hogy hamarosan véget ér. Mikorra várhatjuk a végét?

– Sejtelmem sincs – válaszolta Kingsley.

A miniszterelnök fenyegetően meredt Parkinsonra, Marlowe-ra, Leicesterre, de még mogorvábban Kingsley-re.

– Ha szabad kérdeznem, mivel magyarázzák ezeket a helytelen információkat? Emlékeztessem önöket arra, hogy Nortonstowe messzemenő támogatást kapott a kormánytól? Nem ildomos talán, de kimondom, hogy önöket teljesen elkényeztettük, kipárnáztuk az életüket, ahogy néhány kollégám szokta mondani. Ennek fejében igazán jogosan kívánhatjuk a kellő szakértelmet. Meg kell jegyeznem azt is, hogy önök itt sokkal kedvezőbb feltételek között dolgoznak, mint maga a kormány.

– Természetes, hogy itt jobbak a feltételek. Azért jobbak, mert mi előre láttuk, hogy mi következik.

– Úgy látszik, ez volt az egyetlen, amit helyesen láttak. Előre meglátták, hogy mi szükséges a kényelmükhöz és biztonságukhoz.

– Úgy cselekedtünk, ahogy hasonló esetekben a kormány szokott cselekedni.

– Nem értem, uram, hogy mire céloz!

– Engedje meg, hogy bővebben megmagyarázzam. Amikor a Felhő ügye először került napirendre, az ön kormánya és más országok kormányai is, ahogy én tudom, mereven elzárkóztak az elől, hogy a tényekről az emberek tudomást szerezzenek. Sőt minden módszerrel megakadályozták. Az úgynevezett titkos ügykezelésnek egyetlen valódi oka volt, meggátolni az embereket abban, hogy jóval aktívabb képviselőket válasszanak maguknak.

A miniszterelnök most már igazán megharagudott.

– Kingsley, szeretném határozottan kijelenteni, hogy londoni visszatérésem után kénytelen leszek komoly lépéseket tenni, de ezek önt fájdalmasan fogják érinteni.

Parkinson észrevette, hogy Kingsley eddigi könnyed csipkelődése hirtelen sértővé válik.

– Félek, hogy nem tér vissza Londonba, hanem itt marad, miniszterelnök úr.

– Még önnek sem hiszem el, Kingsley professzor, hogyan képes megmagyarázni az őrségnek, hogy engem fogolyként tartson.

– Nem fogolyként, kedves miniszterelnök úr – mondta mosolyogva Kingsley –, itt nincsenek foglyok. Másként kell nézni a dolgot: válságos idők vannak, és ön nagyobb biztonságban lesz Nortonstowe-ban, mint Londonban. Úgy is mondhatjuk, hogy közérdekből helyesebbnek látszik, ha ön Nortonstowe-ban marad. Úgy látom, fontos megbeszélnivalója volna Parkinsonnal, így hát engedje meg, hogy Leicester, Marlowe és jómagam visszavonulhassunk.

Marlowe és Leicester elképedten követték Kingsley-t, amikor kilépett a szobából.

– Ilyet igazán nem tehetsz, Chris – mondta Marlowe.

– De igen. És meg is teszem. Ha visszaengedjük Londonba, mindnyájunk élete kerül veszélybe, a tied, Geoff, az enyém, még Joe Stoddard-é is. Ezt viszont nem engedhetjük meg. Csak az ég tudja, de nagyon kevés a lehetőségünk, hogy a dolgok rosszabbra ne forduljanak.

– De ha nem megy vissza Londonba, akkor érte küldenek.

– Nem. Rádióüzenetet küldünk, hogy itt az utak jelenleg járhatatlanok, és pár nap késéssel tér vissza a miniszterelnök. A hőmérséklet gyorsan zuhan, emlékszel, mit mondtam neked a Mohave-sivatagban a hőmérséklet hirtelen zuhanásáról? Bekövetkezett. Az utak néhány nap múlva járhatatlanok lesznek.

– Nem hiszem, hogy havazni fog.

– Persze hogy nem. De olyan hideg lesz, hogy a belsőégésű motorok használhatatlanná válnak. Sem az utakon, sem a levegőben nem lehet közlekedni velük. Speciális motorokat lehetne készíteni, de mire sor kerülne rá, annyira megromlik a helyzet, hogy már senkit sem érdekel az, hogy hol van a miniszterelnök.

– Igaznak látszik – mondta Leicester. – Egy hétig kell csak blöffölni, aztán minden rendben lesz. Nem szívesen hagynám itt ezt a biztonságos kis óvóhelyet, különösen most, hogy a helyzet kiéleződött.

Parkinson ritkán látta a miniszterelnököt igazán dühösnek. Olyankor, a helyzetnek megfelelően vagy a tagadást választotta, vagy a fejbólogatást. De ezúttal úgy érezte, szembe kell néznie a miniszterelnök dühével.

– Sajnálom, uram – mondta néhány percnyi hallgatás után –, hogy ennyire a szívére vette. Kár volt kételkednie Kingsley szakértelmében. A vád igazságtalan volt. A miniszterelnök tajtékzott.

– Igazságtalan?! Van fogalma arról, Francis, hogy egy hónap múlva nem lesz tüzelőanyagunk? E1 tudja képzelni, hogy milyen helyzetbe kerülünk?

– Az egyhónapos válságot nem egyedül Kingsley jósolta. Pontosan ezt jelentették Amerikából is.

– Egyik hozzá nem értés nem menti a másikat.

– Nem értünk egyet, uram. Amikor még Londonban voltam, arra törekedtünk, hogy az ügyet bagatellizáljuk. Kingsley súlyos figyelmeztetéseit nem akartuk elfogadni. Folyton arról akartuk meggyőzni magunkat, hogy az ügyek jobban állnak a látszatnál. Arra a lehetőségre sohasem gondoltunk, hogy rosszabbul állnak a látszatnál. Lehet, hogy Kingsley tévedett, de közelebb állt az igazsághoz, mint mi.

– De miért tévedett? És miért tévedtek a többiek? A tudósok? Ezt akartam tőlük megtudni, de senki sem mondta meg.

– Megmondták volna, ha ön valóban megkérdezi, és nem kezd torka szakadtából ordítozni.

– Azt hiszem, Francis, hogy túl sokáig élt ezek között.

– Elég sokáig ahhoz, hogy felismerjem: a tudósok nem tartják magukat csalhatatlannak, csak mi, laikusok hisszük állításaikat csalhatatlannak.

– Az isten szerelmére, hagyja a filozófiát, Francis. Legyen szíves, mondja meg világosan, mitől fordult rosszabbra a helyzet?

– Nos, amennyire megértettem, a Felhő teljesen kiszámíthatatlanul és érthetetlenül viselkedik. Minden tudós azt hitte, hogy a Nap közelében a Felhő felgyorsul, elhalad a Nap mellett, aztán odébbáll. Ehelyett azonban, amikor a Napot megközelítette, lelassult, és amikor elérte, gyakorlatilag megállt. Ahelyett hogy eltűnne innen, egészen egyszerűen ráült a Napra.

– És meddig akar ott maradni? Ezt szeretném tudni.

– Nincs ember, aki ezt meg tudná mondani. Lehet, hogy egy hétig, egy hónapig, egy évig, ezer évig, sok millió évig. Senki sem tudja.

– De, Francis, az isten áldja meg, tudja, hogy miket beszél? Ha a Felhő nem mozdul innen, akkor mindennek vége.

– Azt hiszi, hogy ezt Kingsley nem tudja? Ha a Felhő még egy hónapig marad, rengetegen elpusztulnak, de lesznek, akik túlélik. Ha két hónapig marad, nagyon kevesen élik túl, ha három hónapig, akkor mi itt Nortonstowe-ban sem éljük túl, pedig igazán jól felkészültünk. Ha egy évig marad, akkor elpusztul minden élőlény a Földön. Mondtam, hogy Kingsley mindezt tudja. És ezért nem veszi túlságosan komolyan az ügy politikai oldalát.