NEGYEDIK FEJEZET
Sokoldalú tevékenység

Az első hivatalos testület, amely a Fekete Felhő közeledéséről tudomást szerzett, az Egyesült Államok kormánya volt. Herricknek néhány napjába került, amíg az USA kormányzatának magasabb fórumaihoz eljuthatott, de a végső eredmény nem maradt várakozáson alul.

Január 24-én értesítették, hogy másnap reggel fél 10-kor jelenjék meg az Elnök hivatalában.

– Nagyon furcsa helyzetről értesített bennünket, dr. Herrick – mondta az Elnök –, igazán furcsáról. De egy pillanatot se vesztegettünk kételkedéssel, mert ön és Mount Wilson-beli munkatársai felette állnak a kételkedésnek. Már össze is hívtam néhány urat, akikkel megbeszélhetjük a dolgot, és megállapodhatunk a teendőkben is.

Kétórás tárgyalás után a pénzügyminiszter foglalta össze az eredményt.

– Számomra, Elnök úr – mondta –, a konklúzió világos. A komolyabb közgazdasági problémákat a helyzetből adódó két kedvező tényező megelőzhetővé teszi. Dr. Herrick biztosított bennünket, hogy a... hm... látogatás nem lesz hosszabb egy hónapnál. Ez az idő olyan rövid, hogy még ha az energiafogyasztás abnormális növekedésével számolunk is, a kívánt teljes mennyiség akkor is biztosítható a nagyon hideg időszakra. Nem okoz komoly gondot a megfelelő fűtőanyagkészlet előteremtése, raktárak építése – sőt az is lehetséges, hogy meglévő készleteink is elegendőnek bizonyulnak. Sokkal komolyabb problémát fog jelenteni az, hogy hogyan juttassuk el a raktárakból a tüzelőanyagot a magánfogyasztókhoz és a? iparhoz; eléggé felgyorsíthatjuk-e a gáz és olaj szállítását. A kérdést közelebbről meg kell vizsgálnunk, de minthogy az előkészületekre majdnem másfél év ál! rendelkezésünkre, véleményem szerint nem kell nagyobb nehézségekkel számolnunk.

A másik kedvező tényező a „látogatás” időpontja. A termés legnagyobbrészt a raktárakban lesz július közepére, arra a dátumra, amelyet dr. Herrick kritikus időpontként jelölt meg. Ugyanez vonatkozik a tengerentúli országokra, és így az élelmiszerveszteség, amely az események hidegebb időszakban, májusban vagy júniusban való bekövetkezésekor nagyon komoly lehetett volna, szintén megnyugtatóan alakul.

– Úgy hiszem – fűzte hozzá az Elnök –, mindnyájunk számára világos, hogy milyen lépéseket kell azonnal megtennünk. Miután eldöntöttük saját teendőinket, fontolóra kell vennünk azt a kínos problémát, hogy milyen segítséget tudhatunk nyújtani a világ népeinek. Elsősorban természetesen saját házunk táját kell rendbe hoznunk. Úgy gondolom, hogy az urak szeretnének még vissza térni néhány érdekesebb problémára, s én magam is feltennék néhány kérdést dr. Herricknek.

Az ülés után dr. Herrick egyedül maradt az Elnökkel.

– Nos, dr. Herrick – mondta az Elnök –, azt hiszem, megérti, hogy az ügyet egyelőre szigorúan bizalmasan kell kezelni. A jelentésen az ön neve mellett még három név szerepel. Feltételezem, hogy az ön beosztottjai. Megkaphatnám azoknak a nevét, akik önökön kívül a jelentés tartalmát ismerik?

Herrick röviden beszámolt az Elnöknek a felfedezés körülményeiről, hangsúlyozta, hogy nem lehetett elkerülni az obszervatóriumban az értesülések nyilvánosságra jutását, hiszen jelentőségüket nem is mérték fel azonnal.

– Persze, persze – mondta az Elnök –, magától értetődik. Hálásak lehetünk, hogy az ügy nem került ki az obszervatórium falain túlra. Feltételezem és komolyan hiszem, hogy e felől megnyugtathat engem, dr. Herrick.

Herrick megjegyezte, hogy tudomása szerint a Fekete Felhővel kapcsolatos adatokat az obszervatóriumon kívül csak négy ember ismeri. Barnett és Weichart a Kaliforniai Műegyetemről, de ez gyakorlatilag nem jelent kívülállást, és a két angol tudós, dr. Christopher Kingsley Cambridge-ből, és a Királyi Csillagász. A két utóbbi név a jelentésen is szerepel.

Az Elnök viselkedése hirtelen megváltozott.

– Két angol? – kiáltotta. – Nagyon kellemetlen! Hogy kerültek ide?

Herrick csak ekkor ébredt rá, hogy az Elnök a jelentést csak kivonatosan olvasta, és ezért elmagyarázta, hogy Kingsley és a Királyi Csillagász teljesen függetlenül, deduktív módszerekkel fedezte fel a Felhőt. Ismertette Kingsley Pasadenába küldött táviratának szövegét, és a két angol tudósnak küldött meghívást. Ettó1 az Elnök megenyhült.

– Á, szóval itt vannak Kaliforniában? Nagyon helyes, hogy meghívta őket, talán még jobb is, mint gondolná, dr. Herrick.

És csak ebben a pillanatban értette meg dr. Herrick, hogy miért döntött hirtelen mégis úgy Kingsley, hogy visszatérnek Angliába.

Néhány órával később – miután visszatért Kaliforniába – Herrick még mindig a washingtoni látogatás furcsaságain töprengett. Nem tudott napirendre térni az, Elnök nyugodt, de határozott dorgáló szavai fölött, s nem értette, miért küldték haza olyan gyorsan. Érdekes, hogy a félreérthetetlen korholás kevésbé izgatta, mint amennyire indokolt lett volna. Úgy gondolta, hogy teljesítette kötelességét, és csak maga tehet magának szemrehányást.

A Királyi Csillagásznak is jó néhány napjába telt, amíg eljutott a megfelelő fejeshez. A csúcshoz vezető út az Admiralitás első lordján át vezetett. A bejutás talán gyorsabb lehetett volna, ha elárulja céljait, de a Királyi Csillagász mindössze annyit mondott, hogy kihallgatást kér a miniszterelnöktől.

Végül megkapta a kihallgatást, de csak a miniszterelnök fiatal magántitkárától, név szerint Francis Parkinsontól. Parkinson őszintén beszélt: a miniszterelnöknek rengeteg dolga van. A Királyi Csillagásznak is tudnia kell, hogy éppen most, a mindennapi munka mellett, egy igen fontos nemzetközi konferenciára készülnek, aztán elő kell készíteni Mr. Nehru tavaszi látogatását Londonba, és a miniszterelnök látogatását Washingtonba. És ha a Királyi Csillagász nem tárta volna fel, hogy miről van szó, a kihallgatást nem lehetett volna nyélbeütni. De az ügy rendkívül fontos volt, különben nem kapott volna ekkora előzetes támogatást. Végül a Királyi Csillagász kapitulált, és röviden összefoglalta Parkinsonnak a Fekete Felhő esetét. Két óra múlva már magának a miniszterelnöknek magyarázta teljes részletességgel az anyagot.

Másnapra a miniszterelnök összehívta a rendkívüli minisztertanácsot, amelyre a belügyminisztert is meginvitálták. Parkinson is ott volt, a titkári teendőket látta el. A miniszterelnök nagyon részletesen ismertette Herrick jelentését, aztán körülnézett, és így folytatta:

– Azért hívtam össze az értekezletet, hogy megismertessem önöket egy eset adataival és tényeivel, amelyek nagyon fontosak és amelyek megvitatásra és cselekvésre kell hogy indítsanak bennünket. Első lépésként meg kell győződnünk ennek a jelentésnek a korrektségéről.

– Éspedig hogyan? – kérdezte a külügyminiszter.

– Nos, először is megkértem Parkinsont, szerezzen bizalmas információkat azoknak az uraknak tudományos... hm.. reputációjáról, akik a jelentést aláírták. De hallgassuk meg inkább közvetlenül?

Az értekezlet helyeslően döntött. Parkinson némiképpen mentegetőzve beszélt.

– Nem volt egészen egyszerű valóban megbízható információkat beszereznem, különösen nem az amerikaiaktól. Megkérdeztem néhány barátomat a Royal Societynál, akik szerint a jelentések, amelyeket a Királyi Csillagász és a Mount Wilsoni Obszervatórium munkatársai aláírtak, obszervációs szempontból abszolút megbízhatónak látszanak. Sokkal kevésbé biztosak azonban afelől, hogy a deduktív módszerek és vizsgálatok eredményei fedik a valóságot. A négy aláíró közül egyedül Kingsley ismeri ezeket a módszereket, és az eredményeket csak rajta lehet számon kérni.

– Mit ért ön azon, hogy „számon kérni”? – kérdezte a kancellár.

– Nos, Kingsley-t zseniális tudósnak tartják, de nem mindenki tekinti teljesen megbízhatónak.

– Ezek szerint tehát – kérdezte a miniszterelnök jelentés deduktív részei egy emberhez kötődnek, és ez az ember zseniális ugyan, de nem egészen normális?

– Az én információim alapján ez a megfogalmazás így kissé talán szélsőséges – válaszolta Parkinson.

– Lehetséges – folytatta a miniszterelnök –, de mindenesetre elegendő alapul szolgál arra, hogy kétségeink legyenek. Világos, hogy további kivizsgálásra van szükség. Szeretném még megbeszélni önökkel, hogy milyen úton-módon szerezhetünk be további információkat. Egyik lehetőségünk az, hogy felkérjük a Royal Society Tanácsát, jelöljön ki bizottságot az egész anyag alapos kivizsgálására. A másik lehetőség: közvetlen kapcsolatba lépni az USA kormányával, amely több mint valószínű, hogy foglalkozott az ügy, illetve, hogy pontosak legyünk, dr. Kingsley és a többiek megbízhatóságának a kérdésével.

Néhány órás vita után határozat született, hogy azonnal kapcsolatba kell lépni az USA kormányával. A határozat születésében döntő szerepe volt a külügyminiszternek, aki nemcsak támogatta az ügyet, hanem érvek hosszú sorával bizonyította, hogy az egész problémát az ő minisztériumának a kezébe kellene adni.

– Bizonyos szempontból – mondta – kívánatosabb volna a Royal Societyhoz fordulnunk, csakhogy akkor számos személynek jutnak tudomására olyan tények, amelyek jobb, ha titokban maradnak a jelenlegi helyzetben. Úgy hiszem, ebben mindannyian egyetértünk.

Egyetértettek. A honvédelmi miniszter szükségesnek látott feltenni még egy kérdést.

– Milyen lépéseket tehetnénk annak érdekében, hogy a Királyi Csillagász és dr. Kingsley ne terjeszthessenek az ismertetett tények alapján esetleges pánikot keltő értelmezéseket?

– Kényes és fontos kérdés – válaszolta a miniszterelnök –, nekem is sok gondot okozott már. Éppen ezért hívtam meg értekezletünkre a belügyminiszter urat is. Szándékomban volt hozzá fordulni ezzel a problémával.

Egyhangúan megállapodtak abban, hogy ez a probléma a miniszterelnökre és a belügyminiszterre tartozik, és a tanácskozást berekesztették. A kancellár nehéz gondokkal a vállán tért vissza hivatalába. Az ülésen egyedül öt foglalkoztatták súlyos problémák, mivel ő tudta legjobban, hogy a nemzetgazdaság milyen rozoga lábakon áll, és milyen parányi lökés elég ahhoz, hogy az egész romba dőljön. A külügyminiszter nagyon elégedett volt. Úgy érezte, hogy jól szerepelt. A honvédelmi miniszter úgy látta, hogy az egész ügy vihar egy pohár vízben, és hogy az ő minisztériumának az egészhez semmi köze. Csodálkozott, hogy egyáltalán meghívták a tanácskozásra.

A belügyminiszter viszont boldog volt, hogy meghívták, és külön örömet szerzett neki, hogy négyszemközt tárgyalhatott a miniszterelnökkel.

– Biztosan találhatunk olyan törvényt – kezdte –, amelynek alapján mindkettőjükét, a Királyi Csillagászt is, és azt a cambridge-it is le lehet tartóztatni.

– Ebben nem kételkedem – válaszolta a miniszterelnök. – Hiszen Törvénykönyvünk több évszázada mindig bevált. Mégis jobb lenne tapintatosan intézni a dolgot. Nekem már volt lehetőségem a Királyi Csillagásszal beszélni. A kérdésekre adott válaszaiból megtudtam, hogy számíthatunk diszkréciójára. Néhány elejtett megjegyzéséből azonban az is kiderült, hogy dr. Kingsley egészen más természet. Annyi mindenesetre világos, hogy haladéktalanul kapcsolatot kell szereznünk dr. Kingsley-vel.

– Azonnal átküldök valakit Cambridge-be.

– Nem valakit. Önnek kell mennie. Dr. Kingsley, hogy úgy – mondjam, megtiszteltetésnek fogja érezni az ön személyes látogatását. Telefonáljon neki, s jelentse be, hogy holnap délelőtt egy fontos ügy miatt ellátogat hozzá Cambridge-be. Azt hiszem, hogy ez elég hatásos lesz, s ugyanakkor sokkal egyszerűbb is.

Mióta Kingsley visszatért Cambridge-be, szinte megállás nélkül tevékenykedett. Kihasználta azt a néhány napot, amely a politikai gépezet megindulása előtt még rendelkezésére állt. Számos levelet küldött külföldre. Gondosan iktatta őket. A megfigyelőnek különösen két cím szúrt volna szemet. Az egyik Greta Johannsen, Oslóban, a másik Yvette Hedelfort, a Clermont-Ferrandi egyetemen. Az utóbbi hölgy különben Kingsley egyetlen női levelez8 partnere volt.

Ugyancsak érdekes volt egy Ivan Alexej Alexandrovnak küldött levél. Kingsley abban reménykedett, hogy a címzett meg fogja kapni.

Legsürgősebb elintézni valója a rádiócsillagászokkal volt. Jól felpiszkálta John Marlborough-t és kollégáit, hogy intenzíven figyeljék a közeledő Felhőt az Oriontól délre. Elég nehezen tudta rávenni őket. A cambridge-i műszert nemrégen állították fel, a huszonegy centiméteres hullámhosszon dolgozott, és Marlborough zsúfolt programot tervezett. Végül Kingsley mégiscsak meggyőzte őket, anélkül hogy valódi céljáról bármit mondott volna. Alig kezdtek a rádiócsillagászok munkába, olyan meglepő eredményekhez jutottak, hogy további rábeszélés már szükségtelen volt. Marlborough önként folytatta a vizsgálódást. Sőt, a kutató csoport hamarosan áttért a huszonnégy órás folyamatos munkára. Kingsley azon vette észre magát, hogy rengeteg eredmény szétválogatásával kell foglalkoznia, hiszen csak ő tudta megállapítani, hogy melyek jelentősek az öt érdeklő témában.

Marlborough valósággal eksztázisban volt, amikor a negyedik napon együtt ebédelt Kingsley-vel. Kingsley úgy látta, hogy a gyümölcs megérett.

– Világos – mondta lassan –, hogy új eredményeinket mielőbb nyilvánosságra kell hozni. Persze, nem volna haszontalan, ha valaki igazolná megfigyeléseinket. Azon gondolkozom, ne írjon-e valamelyikünk Leicesternek?

Marlborough bekapta a horgot.

– Kitűnő ötlet – mondta. – Majd én írok. Úgyis tartozom egy válaszlevéllel, és egy-két közölnivalóm is akad.

Kingsley nagyon jól tudta, mire gondol Marlborough. Leicester ugyanis nemrégiben közölt egyet s mást, és most Marlborough nyilván be akarta neki bizonyítani, hogy nem ő fedezte fel a puskaport.

Marlborough valóban írt Leicesternek Ausztráliába, a sydneyi egyetemre, és írt Kingsley is, csakhogy erről Marlborough nem tudott. Minderre alapos oka volt Kingsley-nek.

A két levél nagyjából egyezett, de Kingsley levele néhány célzást is tartalmazott; csak azok érthették őket, akik a Fekete Felhő közeledtének veszélyeit is ismerték, amelyeket Leicester természetesen nem gondolt végig.

Amikor másnap, délelőtti előadása után Kingsley visszatért a kollégiumba, a portás izgatottan fogadta.

– Nagyon fontos üzenetet kapott, dr. Kingsley. Az üzenetben a belügyminiszter arról értesítette, hogy boldog lenne, ha Kingsley professzor abban a megtiszteltetésben részesítené, hogy fogadná öt ma délután hatkor:

Ebédhez túl késő, teához túl korai – gondolta Kingsley –, de valószínű, hogy valami jót akar enni mindkét étkezés helyett.

A belügyminiszter pontos volt, rendkívül pontos. A Trinity órája hármat ütött, és a portás visszafojtott izgalommal vezette be a vendéget Kingsley szobájába.

– A belügyminiszter úr! – jelentette elfogult hangon. A belügyminiszter nyers és tapintatos volt egyszerre. Egyenesen a tárgyra tért. A kormány természetesen meglepődött és egy kissé megriadt attól a jelentéstől, amelyet a Királyi Csillagásztól kapott. Nagy elismeréssel emlegette a jelentés egyes részeit, a deduktív módszer eredményeit, Kingsley professzor munkáját. Közölte, hogy lényegében két ok miatt jött Cambridge-be. Először is szeretné kifejezni elismerését Kingsley professzornak azért a gyors elemző munkáért, amellyel a különös jelenség részleteit feltárta, másodszor kifejezésre óhajtja juttatni, hogy a kormány nagyon örülne, ha állandó kapcsolatot tarthatna Kingsley professzorral, mert szeretné tanácsainak minden hasznát élvezni.

Kingsley úgy érezte, hogy pillanatnyilag nem tehet mást, illedelmesen meghallgatja a dicshimnuszt, és úgy tesz, mintha a legnagyobb megtiszteltetésnek tartaná, hogy segítségükre lehet.

A belügyminiszter ezek után újra kinyilvánította örömét, és szinte mellékesen hozzáfűzte, hogy a miniszterelnök úr nagy súlyt helyez valamire, amit Kingsley professzor valószínűleg jelentéktelennek tart, de amit ő, a belügyminiszter is igen fontosnak érez, tudniillik azt, hogy a tények ismerete jelenleg szigorúan csak néhány kiválasztott személyre tartozik, természetesen Kingsley professzorra, a Királyi Csillagászra, a miniszterelnökre és a belső kabinetre, amelynek ugye, ő, a belügyminiszter is tagja.

Az ördög vigye – gondolta Kingsley –, bele akarnak rángatni valamibe, amihez semmi közöm. Csak úgy mászhatok ki belőle, ha nagyon modortalan leszek, és még a vendégjoggal sem törődöm. Megvárom, míg egy kicsit belemelegszik.

– Bizonyos lehet abban, belügyminiszter úr – mondta azután fennhangon –, hogy megértem és teljes mértékben helyeslem kívánalmait az ügy bizalmas kezelését illetően. Vannak azonban bizonyos nehézségek, amelyeket önnek is akceptálnia kell. Először is az idő: tizenhat hónap nagyon kevés. Másodszor: a Felhővel kapcsolatosan számos részletet kell még tisztáznunk. Harmadszor: ha az ügyet ennyire szigorú titkossággal kezeljük, a részletkérdéseket nem tudjuk megoldani. A Királyi Csillagász és én ehhez kevesek vagyunk. Negyedszer: a titok csak átmeneti lehet. Minden egyéb logikusan következik azokból a tényekből, amelyeket a Királyi Csillagász jelentése tartalmaz. Legfeljebb egy-két hónapra számíthatnak. Késő őszre már mindenki megérti a helyzetet, ha veszi a fáradságot, és felpillant az égre.

– Félreértett, Kingsley professzor. Én kizárólag a jelenlegi állapotra utaltam. Amint politikánkat kialakítjuk, teljes gőzzel megyünk előre. Mindenkit tájékoztatunk a Felhőről, akit csak tájékoztatni kell. Nem fogunk szükségtelenül hallgatni. Csak azt kérjük, hogy számíthassunk teljes titoktartására a felkészülés idején. Azt hiszem, érthető, hogy nem szeretnénk, ha az ügyből pletykák keverednének, mielőtt mozgósítottuk minden erőnket – ha szabad ilyen katonai kifejezést használnom.

– Nagyon sajnálom, uram, de mindez nem hangzik valami meggyőzően. Ön arról beszélt, hogy előbb ki kell alakítani a politikát, azután teljes gőzzel mehetünk előre. Az én fülemnek olyan ez, mintha a szekeret akarnák a ló elé fogni. Lehetetlen, biztosítom önt, hogy lehetetlen mindaddig helyes politikát kialakítani, amíg további adatok nem állnák rendelkezésünkre. Hiszen még azt sem tudjuk biztosan, hogy a Felhő eltalálja-e a Földet? Nem tudjuk, hogy a Felhő anyaga mérgező-e? Mai tudásunk szerint arra kell számítanunk, hogy amikor a Felhő megérkezik, nagyon hideg lesz; de az is lehet, hogy pontosan az ellenkezője fog bekövetkezni. Lehet, hogy nagyon meleg lesz. Mielőtt e tényezőket tisztáznánk, minden társadalmi értelemben vett politika értelmetlen. Az egyetlen lehetséges politika: késedelem nélkül összegyűjteni minden idevágó adatot, és ezt, ismétlem, nem valósíthatjuk meg, ha az ügyet ilyen szigorú titoktartással kezeljük.

Kingsley azon merengett, hogy ez a tizennyolcadik századi társalgás meddig folytatható. Vajon felteheti már a teát?

A krízis azonban gyorsan közeledett. Annyira ellenkező természetű volt a két férfi, hogy fél óránál tovább ebben a modorban nem folytathatták. A belügyminiszter mindig elvárta, hogy akihez beszél, az az ő elképzeléseinek megfelelően reagáljon. Közömbös volt számára, hogy célját hogyan sikerül elérnie, csak elérje. Minden eszköz megfelelt: hízelgés, némi köznapi pszichológia, társadalmi nyomás, az ambíciók felébresztése, sőt a fenyegetés is. Akár a többi hivatalnok, ő is úgy hitte, hogy a logikusnak álcázott, de valójában az érzelmekre ható érvek rendszerint sikerrel használhatók. A szigorú logikának sohasem vette hasznát. Kingsley-t azonban más fából faragták, az ő szemében szinte kizárólag a szigorú logika számított.

És ekkor a belügyminiszter hibásan lépett.

– Kedves Kingsley professzor, attól tartok, hogy lebecsül bennünket. Biztosíthatom, hogy terveink elkészítésénél a legrosszabb eshetőségekre számítunk.

Kingsley felugrott.

– Ezek szerint önök arra a helyzetre készülnek, amelyben minden férfira, asszonyra és gyerekre a halál vár, és amelyben egyetlen állat vagy egyetlen növény sem számíthat arra, hogy életben marad. Szabad kérdeznem, hogy ebben a helyzetben milyen politikát tartanak megfelelőnek?

A belügyminiszter nem olyan ember volt, aki könnyen megadja magát az érvek csatájában. Ha egyik irányban zsákutcára talált, egyszerűen témát változtatott, mintha előtte semmi sem történt volna. Úgy érezte, hogy megérett a helyzet a hangváltásra.

És ekkor a belügyminiszter másodszor is hibásan lépett.

– Kingsley professzor, igyekeztem tiszta vizet önteni a pohárba, de úgy látom, hogy ön mindenképpen kínos helyzetet akar teremteni. Szeretnék őszinte lenni. Talán nem kell önnek bizonygatnom, hogy amennyiben az ön mostani vélekedése nyilvánosságra kerül, annak nagyon kellemetlen következményei lehetnek.

Kingsley felmordult.

– Kedves barátom – mondta –, igazán rettenetes! Kellemetlen következmények, méghozzá milyen kellemetlen következmények! E1 tudom képzelni azokat a kellemetlen következményeket, különösen azon a napon, amikor a napfény eltűnik. Milyen tervei vannak a kormánynak, hogy ezt megakadályozza?

A belügyminiszter már alig tudott magán uralkodni.

– Ön azt állítja, hogy a szavait ismételjem: a napfény eltűnik. Meg kell mondanom önnek, hogy a kormány beszerzett bizonyos információkat, és ezek szerint az ön jelentése nem teljesen szabatos.

Ezúttal Kingsley hibázott. Felhördült.

– Micsoda?

A belügyminiszter azonnal kihasználta előnyét.

– Mindez talán eszébe sem jutott önnek, Kingsley professzor. Tételezzük fel, mondom, tételezzük fel, hogy semmi sem lesz az egészből, s az egész csak vihar egy pohár vízben, rémlátomás, kiméra. EI tudja képzelni, Kingsley professzor, hogy mi lesz az ön helyzete, ha egy rémhírtől kitör a pánik, és minden felelősséget önnek kell vállalnia? Nagyon komolyan mondom, hogy egyetlen következményre számíthat ebben az esetben, mégpedig nagyon kellemetlen következményre.

Kingsley lassan magához tért. Úgy érezte, hogy azonnal felrobban.

– Kimondhatatlanul hálás vagyok önnek, hogy törődik velem. Ugyanennyire meglep, hogy a kormány ekkora éleslátással bírálta jelentésünket. Én is szeretnék őszinte lenni: meg vagyok döbbenve. Sajnálom, hogy ön nem rendelkezik elég ismerettel, mert akkor alaposabban megmagyarázhatnám a dolgot, vagy több okkal kifogásolhatná az én műkedvelőnek nem mondható tevékenységemet.

A belügyminiszter nem látta értelmét, hogy tovább szépítgesse a helyzetet. Felállt és megfogta a kalapját.

– Kingsley professzor – mondta –, minden kijelentését a hivatali titokról szóló törvény súlyos megsértésének tekintheti a kormány. Az elmúlt években többször előfordult, hogy egyes tudósok a törvény és a közérdek fölé próbálták helyezni magukat, s önnek is tudnia kell, hogy mi lett a sorsuk. Jó napot!

Kingsley hangja, most első ízben, parancsolóvá és élessé vált.

– Szeretném felhívni a figyelmét, belügyminiszter ír, hogy a kormánynak minden olyan lépése, amely személyes mozgási szabadságomban próbálna gátolni, megszünteti azt a lehetőséget, hogy az ügyet titokban tartsák. Mindaddig tehát, amíg a dolog nem kerül nyilvánosságra, ön a kezemben van.

Miután a belügyminiszter távozott, Kingsley a tükörbe nézett és elmosolyodott.

– Azt hiszem, hogy nem játszottam rosszul. Csak azt sajnálom, hogy az egész az én szobámban történt.

Ettől kezdve az események gyorsan peregtek. Estére a Katonai Elhárítás 5. osztályának emberei megérkeztek Cambridge-be. Mialatt Kingsley a kollégium éttermében vacsorázott, átkutatták a szobáját. Megtalálták a levelezéséről vezetett jegyzéket és lefényképezték. A postahivatalban megtalálták azoknak a leveleknek a jegyzékét, amelyeket amerikai útja után adott fel. Könnyű dolguk volt, mert a levelek ajánlottan mentek. Egyet utol is értek, dr. H. C. Leicesternek ment, Ausztráliába, a sydneyi egyetemre. Sürgönyöztek a postaállomásokra Londonból.

Néhány óra múlva a levelet Ausztráliában, Darwinban elfogták. Szövegét kódolt táviratban megkapta London.

Másnap délelőtt 10 órakor értekezletet tartottak Londonban a miniszterelnökségen. Az értekezleten jelen volt a belügyminiszter, Sir Harold Standard, a K E 5. vezetője, Francis Parkinson és a miniszterelnök.

– Nos, uraim – kezdte a miniszterelnök – mindnyájan tanulmányoztuk az ügyet, és azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy valamit kell csinálnunk; ezzel a Kingsley-vel.

– Levelet küldött a Szovjetunióba, birtokunkba jutott másik levelének tartalma pedig nem hagy más alternatívát, csak azt, hogy azonnal intézkedjünk.

A többiek némán bólintottak.

– Arról kell döntenünk – folytatta a miniszterelnök –, hogy milyen formát válasszunk.

A belügyminiszter egy percig sem kételkedett saját véleményének helyességében. Azonnali letartóztatást javasolt.

– Úgy vélem, nem kell komolyan vennünk Kingsley fenyegetését. Semmit sem tud nyilvánosságra hozni. A csatornákat be tudjuk tömni. És ha mégis kudarcot vallanánk, csökkenthetjük a veszélyt, és nyilvánvalóan kisebb lesz, mintha kompromisszumot kötnénk.

– Azzal én is egyetértek – mondta Parkinson hogy a csatornákat be kell tömni. Csak az nyugtalanító hogy talán nem ismerünk minden csatornát. Beszélhetek őszintén, uraim?

– Miért ne? – érdeklődött a miniszterelnök.

– Nos, kissé kényelmetlenül érzem magam a jellemzés miatt, amelyet legutóbbi ülésünkön Kingsley-röl adtam. Azt mondtam ugyanis, hogy számos tudós zseniálisnak, de nem egészen normálisnak tartja Kingsley-t. Jelentésem híven adta vissza a véleményeket. Azt azonban akkor nem mondtam el, hogy nincs egyetlen hivatás a tudományon kívül, amelyben az emberek féltékenyebbek lennének egymásra. A tudományban, éppen ezért, szinte kizárt dolog, hogy valakit egyszerre tartsanak zseniálisnak és épelméjűnek. Őszintén szólva, meggyőződésem, hogy a Királyi Csillagász jelentésében nincsenek alapvető tévedések.

– Mire akar kilyukadni?

– Nagyon alaposan tanulmányoztam a jelentést, kedves uraim – mondta Parkinson –, és úgy éreztem, sikerült megállapítanom egyet-mást az aláírók egyéniségéről és képességeiről. Egy pillanatig sem kétséges, hogy az olyan ember, mint Kingsley, a legkisebb nehézség nélkül nyilvánosságra hozza az ügyet, ha akarja. De ha néhány hét alatt, olyan lassan, hogy semmit ne vegyen észre, hálót vonunk köréje, akkor talán sikerül elszigetelnünk. Természetesen ő is sejti, hogy csapdába akarjuk csalni. Ezzel kapcsolatban szeretnék megkérdezni valamit Sir Haroldtól. Elképzelhető-e, hogy gyors letartóztatás esetén maradna lehetősége Kingsley-nek az ügyet nyilvánosságra hozni?

– Félek – kezdte Sir Harold –, hogy Mr. Parkinsonnak igaza van. A szokásos akciókat – sajtóközleményt, rádiót, mármint a mi rádiónknál – meg tudnánk akadályozni. De mit kezdhetnénk akkor, ha a hírek a luxemburgi rádión vagy más hasonló csatornán szivárognának ki? Kétségtelen, hogy ezt is meg lehet akadályozni, ha elegendő időnk van, de egyetlen éjszaka ehhez kevés. Vagy itt volna a másik lehetőség. Futótűzként terjednének-e a hírek, ha nem a sajtón vagy a rádión keresztül szivárognának ki? Szerintem valóságos láncreakciót váltanának ki, ha szabad ezt a divatos kifejezést használnom. Az ilyen csatornák betömésére minimális biztonsággal sem mernénk vállalkozni, mert bárhol megnyílhatnak. Könnyen lehet, hogy Kingsley különböző személyeknél letétbe helyezett egy csomó dokumentumot, azzal az instrukcióval, hogy megfelelő időpontban, hacsak ellenkező utasítást nem ad, olvassák el. De még az is kitelhet tőle, hogy valami szokatlan módszerhez folyamodott.

– Úgy látom, hogy egyetért Parkinson nézetével szólt közbe a miniszterelnök. – Nos, Francis, ha jól sejtem, van valami javaslata. Halljuk.

Parkinson kifejtette a véleménye szerint célravezető módszert. Rövid vita után megállapodtak abban, hogy ha egyáltalán eredményre akarnak jutni, akkor azonnal cselekedniük kell. És ha a módszer nem válik be, a belügyminiszter még mindig közbeléphet. Ezek után az értekezlet feloszlott. Azonnal telefonált Cambridgebe. Hajlandó-e Kingsley professzor ma délután háromkor fogadni Mr. Francis Parkinsont, a miniszterelnök titkárát?

Kingsley professzor hajlandónak mutatkozott. Parkinson Cambridge-be utazott. Pontosan hármat ütött a Trinity órája, mikor bevezették Kingsley szobájába.

– Ő! – mormolta Kingsley, amikor kezet ráztak. Ebédhez túl késő, teához túl korai..

– Talán nem fog olyan gyorsan kidobni, Kingsley, professzor – ellenkezett mosolyogva Parkinson.

Kingsley sokkal fiatalabb volt, mint amilyennek Parkinson gondolta, nem lehetett több harminchét-harmincnyolc évesnél. Parkinson sovány, magas embernek képzelte Kingsley-t. Igaza is volt, de az már meglepte, hogy a professzornak dús, sötét haja és megdöbbentően kék szeme van, ami még egy nőn is eléggé feltűnő. Kingsley nem olyan ember volt, akit könnyen el lehet felejteni.

Parkinson széket húzott a kandallóhoz és kényelmesen elhelyezkedett.

– Pontosan tudom – kezdte Parkinson –, hogy miről beszéltek tegnap a belügyminiszterrel. Meg kell mondanom, hogy mindkettőjük viselkedését helytelennek találom.

– Másképp nem is történhetett volna – válaszolta, Kingsley.

– Lehetséges, mégis sajnálom. – Helytelenítem az olyan tárgyalásokat, amelyekben egyik fél sem hajlandó kompromisszumot kötni.

– Ön papi pályára is mehetett volna, Mr. Parkinson.

– Meglehet. De őszintén szólva, csodálkozom, hogy ön ebben a helyzetben ennyire hajthatatlan.

– Megtudhatnám, hogy milyen kompromisszumra van lehetőségem?

– Éppen ezért jöttem. Először én engedek, hogy megmutassam, hogyan kell csinálni. Ha jól emlékszem, valami teát emlegetett az előbb. Föltehetnénk a kannát? Oxfordi időmre emlékeztet ez a környezet és elérzékenyít. Önök, barátom, itt az egyetemen nem is tudják, hogy milyen szerencsések.

– Arra az anyagi támogatásra gondol, amelyet a kormány nyújt az egyetemnek? – mormolta Kingsley, és felállt.

– Távol áll tőlem az efféle prózai gondolat, ámbár ma reggel a belügyminiszter elég nyomatékosan beszélt erről a tényről.

– Lefogadtam volna. De kíváncsi vagyok, hogy miféle kompromisszumot köthetnénk? Biztos, hogy az ön szótárában a „kompromisszum” és a „kapituláció” nem szinonimái egymásnak?

– Semmiképpen. Szeretném ismertetni, hogy milyen kompromisszumra vállalkoznánk mi.

– Ön vagy a belügyminiszter?

– A miniszterelnök.

– Értem.

Kingsley a teával bíbelődött. Amikor elkészült, Parkinson folytatta.

– Először is engedje meg, hogy elnézését kérjük azokért a megjegyzésekért, melyeket a belügyminiszter az önök jelentéséről tett. Másodszor, magam is úgy vélem, hogy első lépésként össze kell gyűjteni a tudományos adatokat. Abban is egyetértek, hogy a lehető leggyorsabban kell haladnunk, és hogy azokkal a tudósokkal, akiknek a közreműködésére számíthatunk, ismertetni kell a helyzetet. Azzal azonban nem értek egyet, hogy rajtunk kívül bárkinek is tudomására hozzuk a dolgokat a jelen állapotban. Ezt a kompromisszumot kérem öntől.

– Csodálom az őszinteségét, Mr. Parkinson, de nem a logikáját. Bebizonyíthatom önnek, hogy tőlem eddig még egyetlen ember sem értesült a Fekete Felhő veszélyes fenyegetéséről. De vajon hány ember értesült öntől és a miniszterelnöktől. Mindig elleneztem a Királyi Csillagász szándékát, mert tudom, hogy önök képtelenek titkot tartani. Tiszta szívből bánom, hogy nem tudtam öt erről meggyőzni.

Ekkor Parkinson hibásan lépett.

– De mindez, úgy látszik, nem akadályozta önt abban, hogy tájékoztató, mégpedig alaposan tájékoztató levelet írjon dr. Leicesternek a sydneyi egyetemre...

– Természetesen nem. Miért ne? Leicester semmit sem tud a Felhőről.

– De ha megkapta volna a levelet, akkor tudna róla.

– A „ha” és a „de” a politikai gondolkozás szférája, Mr. Parkinson. Én tudós vagyok, tényekkel foglalkozom nem az indítékokkal, feltételezésekkel és légből kapott semmiségékkel. Az a tény, és ehhez ragaszkodom, hogy ebben az ügyben tőlem semmi fontosat nem tudott meg senki. Az igazi hírharang a miniszterelnök. Megmondtam ezt a Királyi Csillagásznak is, de nem hitt nekem.

– Ugye, ön nem sokra becsüli az én hivatásomat, Kingsley professzor?

– Őszinteséget kívánt tőlem, tehát meg kell mondanom, hogy nem. Az én szememben a politikus olyan, mint a kocsim műszerfalán valamelyik műszer. Megmutatja, hogy milyen állapotban van a motor, de irányítani nem tudja.

Hirtelen világossá vált Parkinson előtt, hogy Kingsley fokról fokra dühösebbé akarja tenni. Kirobbant belőle a nevetés. Kingsley is felnevetett. Ettől kezdve a társalgás hangja teljesen megenyhült.

A második csésze tea és néhány közömbös mondat után Parkinson újra a tárgyra tért.

– Hadd mondjam el, hogy mit akarok, de ezúttal nem engedem magamat eltéríteni a céltól. Az a módszer, amellyel ön a tudományos információkat összegyűjti, nem a leggyorsabb módszer, emellett még megfelelő biztonságot sem nyújt – biztonságot, a szó legtágabb értelmében.

– Nincsen jobb módszerem, Mr. Parkinson, és nem kell önnek magyaráznom, hogy az idő nagyon drága.

– Lehet, hogy pillanatnyilag nincs jobb módszere, de lehetne találni.

– Nem értem.

– A kormánynak szándékában áll összegyűjteni azokat a tudósokat, akiknek ismerniük kell az ügyet. Értesüléseink szerint az utóbbi időben ön a rádiócsillagászok csoportjával, Mr. Marlborough-val dolgozott. Bízom abban, hogy nem adott neki semmi lényeges információt, de vajon nem lenne-e jobb olyan helyzetet teremteni amelyben Marlborough is megkaphatja a teljes tájékoztatást?

Kingsley-nek eszébe jutottak kezdeti nehézségei a rádiócsillagász csoporttal.

– Kétségtelenül – bólintott.

– Ebben tehát megegyeztünk. A második probléma az, hogy Cambridge, illetve az egyetem nem a legmegfelelőbb hely ezekhez a vizsgálatokhoz. Ebben a szervezett közösségben nyilvánvalóan nem lehet egyszerre érvényesíteni a titoktartást és a szólásszabadságot. Nerxi alakíthat ki csoportot a csoporton belül. A leghelyesebb eljárás ilyenkor, ha teljesen új létesítményt, új közösséget hoznak létre, amelynek feladata szembenézni és megbirkózni az égető kérdésekkel.

– Mint például Los Alamos?

– Pontosan. Ha józanul átgondolja, akkor őszintén beismeri, hogy nincs célravezetőbb megoldás.

– Szeretném emlékeztetni, hogy Los Alamos a sivatag közepén van.

– Senki sem akarja önöket a sivatagba rakni.

– Tehát hova akarnak rakni? Rakni – csinos kis kifejezés.

– Azt hiszem, nem lesz oka panaszra. A kormány éppen most alakított át egy rendkívül kellemes, tizennyolcadik századi kastélyt, Nortonstowe közelében.

– Az hol van?

– Cotswoldsban, Cirencestertől északnyugatra, a dombvidéken.

– Miért és hogyan alakították át?

– Eredetileg Mezőgazdasági Kutató Intézetnek készült. A kastélytól egy mérföldnyire új lakótelepet létesítettünk, családi házakat építettünk a személyzetnek, kertészeknek, munkásoknak, adminisztrátoroknak stb. Állíthatom, hogy minden segítséget megkap, és biztosíthatom, hogy úgy lesz, amint mondom.

– És a mezőgazdászok mit szólnak ahhoz, ha kitúrjuk őket onnan?

– Nem probléma. Nem mindenki fumigálja a kormányt, mint ön.

– Elég baj az. De, gondolom, a legközelebbi kitüntetéseknél ezt is figyelembe veszik. Vannak azonban olyan nehézségek, amelyekre nem gondolt. Szükségünk van tudományos felszerelésekre, például a rádióteleszkópra. Egy évig tartott, amíg itt felállították. Mennyi idő alatt tudnák átvinni?

– Hány ember dolgozott a felállításon?

– Talán néhány tucat.

– Mi majd beállítunk ezret vagy tízezret, ha kell. Garantáljuk, hogy áthelyezünk és felállítunk minden szükséges felszerelést, a lehető leggyorsabban, mondjuk, két héten belül. Más ilyen nagyméretű műszer is van?

– Kellene egy jó optikai teleszkóp is, ámbár nem szükséges a legnagyobb. Az itteni új Schmidt éppen megfelelne, de nem hiszem, hogy könnyen rávehetné Adamst a kikölcsönzésre. Évekbe tellett, mire megkapta.

– Nem hinném, hogy komoly nehézséget okoz. Ha fél éven belül egy másikat kap, jobbat és nagyobbat, akkor nem fogja bánni.

Kingsley rakott a tűzre, aztán visszaült a helyére.

– Álljunk csak meg egy kicsit ennél a javaslatnál mondta lassan. – Ön azt akarja, hogy önként ketrecbe zárassam magam, igaz, hogy aranyketrecbe. Erre a kompromisszumra kíván rávenni, erre a hatalmas kompromisszumra. Itt az ideje arról beszélni, amit én kérek önöktől.

– Azt hittem, hogy végig arról beszéltünk.

– Igen, igen, de elég homályosan. Játsszunk nyílt kártyákkal. Először is felhatalmazást kérek, hogy magam választhatom ki nortonstowe-i munkatársaimat, azután arra, hogy a fizetéseket megállapíthassam, végül arra, hogy a dolgok valóságos helyzetének igazolására minden érvet felhasználhassak. Másodszor azt kérem, hogy ne legyen egyetlen, ismétlem, egyetlen köztisztviselő sem Nortonstowe-ban, és a politikai körökkel kizárólag önön keresztül érintkezhessünk.

– Kitüntető megkülönböztetés. Minek köszönhetem?

– Annak, hogy bár különbözőképpen gondolkozunk és más urat szolgálunk, van közös alapunk az egyetértéshez. Ritka az ilyesmi, és nem nagyon ismétlődik.

– Igazán hízelgő.

– Nem ért engem. Pedig nagyon komolyan beszélek. Ha ott, Nortonstowe-ban, az említett urak valamelyike akár velem, akár bandám valamelyik tagjával összetalálkozna, az illető urat azonnal kihajítanánk. Ha rendőrséggel próbálnák ebbeli szándékunkat megakadályozni, vagy az említett urak olyan létszámban nyüzsögnének, hogy nem tudnánk őket kiszórni, akkor egy fikarcnyi együttműködésre sem leszünk hajlandók. Ünnepélyesen figyelmeztetem erre. Ön szerint talán túlzottan hangsúlyozom ezt a problémát, de azért teszem, mert tudom, hogy a politikusok néha milyen ostobaságokra képesek.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Most már áttérhetünk a harmadik kérdésre. Ehhez papír és ceruza kell. Szeretném, ha aprólékosan feljegyezné, amit mondok, hogy lehetőleg elkerüljük a hibákat. Felsorolom azokat a műszereket és eszközöket, amelyeknek a helyükön kell lenniük, amikor Nortonstowe-ba érkezem. Ismétlem, Nortonstowe-ba érkezésem előtt. Nem fogadok el semmiféle kifogást, az elháríthatatlan akadályokat, a pár napos késéseket, semmit. Tessék, itt a papír, kezdje írni.

Parkinson hosszú listával tért vissza Londonba. Másnap délelőtt beszámolóra jelentkezett a miniszterelnöknél.

– Nos? – kérdezte a miniszterelnök.

– Széna is, szalma is – válaszolta Parkinson. – Meg kellett ígérnem, hogy telezsúfolom azt a helyet tudományos kutatóeszközökkel.

– Nem nagy szerencsétlenség. Kingsley-nek igaza van abban, hogy számos tényt kell még felderíteni, és minél hamarabb, annál jobb.

Nem kétséges, uram. De jobban szeretném, ha nem Kingsley lenne az új létesítmény kulcsfigurája.

– Talán nem megfelelő ember? Tudunk nála jobbat?

– Tökéletes tudós. Nem is ez aggaszt.

– Persze sokkal jobb lenne, ha egy hajlékonyabb emberrel kellene együtt dolgoznunk. De érdekei végül is azonosak a miénkkel. Mindaddig, amíg morgolódni nem kezd, hagy nem hagyhatja el Nortonstowe-t.

– Ő, ezt a részét reálisan látja. Éppen ezért emelte olyan magasra a feltételeket.

– Mik a feltételei?

– Egyik például az, hogy a telepen nem lehet köztisztviselő, a politikai kapcsolatokat csakis rajtam keresztül hajlandó tartani.

A miniszterelnök nevetett.

– Szegény Francis. Látom már, mi a baj. Hát rendben van, ami a köztisztviselőket illeti, nem olyan végzetes az ügy, ami pedig a kapcsolatokat illeti, majd meglátjuk, amit meglátunk. Ja, igen, és a fizetések csillagászati nagyságúak?

– Egyáltalán nem, ahhoz képest, hogy Kingsley a fizetéseket is eszköznek tekinti, és segítségével akarja kiválasztani az embereit Nortonstowe-ba, bár ennek valódi okát nem magyarázta meg.

– Akkor hát mi a baj?

– Konkrétan semmire sem tudnék rámutatni, mégis van valami kényelmetlen érzésem. Aggaszt egy sereg apróság, egyenként jelentéktelenek, de együtt mégis aggasztanak.

– Gyerünk, Francis, ne kerteljen!

– Általánosságban szólva úgy érzem, hogy nem mi manőverezünk, hanem velünk manővereznek.

– Nem értem.

– Valójában én sem. Látszatra minden a legnagyobb rendben van, de tényleg így van? Ismerjük Kingsley értelmi színvonalát. Vajon feltételezhető róla, hogy nem törődve a fáradsággal, jegyzéket vezet a saját levelezéséről?

– Lehet, hogy a kollégiumi portással adatta fel.

– Lehet, de ha így volt, Kingsley akkor is tudta hogy a portás bevezeti a leveleket a postakönyvbe. Itt van ez a Leicesternek küldött levél. Olyan, mintha Kingsley arra számított volna, hogy elfogjuk, sőt mintha ezt akarta volna. Vagy itt van szegény öreg Harry – a belügyminiszter úr – históriája, akit olyan durván kidobott, talán egy kissé durvábban a kelleténél. Aztán itt van ez a lista. Hihetetlenül aprólékos, mintha előre összeállították volna. Az élelmiszert és a fűtőanyagot még csak értem, de mire jók ezek a földmozgató gépek?

– Sejtelmem sincs.

– De Kingsley-nek igen. Éppen eleget gondolkozhatott rajta.

– Kedves Francis, ne törődjünk vele, hogy Kingsley mennyi időt fordít az ügyre. Azt akarjuk, hogy egy csomó kitűnő tudós együtt legyen, elszigetelten, aztán legyenek boldogok. Ha ezzel a listával boldoggá tehetjük Kingsley-t, ám tegyük. Minek aggodalmaskodunk?

– Igen ám, de van itt még egy csomó elektronikus felszerelés is, rettenetesen sok. Jól felhasználhatók rádióállomás építéséhez.

– Azonnal húzza ki az egészet. Rádióadót nem kap!

– Bocsánat uram, ehhez hozzá kell tennem valamit. Nekem azonnal feltűnt a dolog, és kértem néhány tanácsot. A helyzet a következő. Minden rádióközvetítésnél valamilyen kódot használnak, amelyet a vevő félnek kell megfejteni. Nálunk a kódolás – normális körülmények között – az amplitúdó modulációjával történik, bár a BBC is használ másféle kódolási formát, az úgynevezett frekvenciamodulációt.

– Igen, igen, frekvenciamodulációt. Sokat hallottam erről beszélni.

– Igen, uram. Itt van a kényes pont. A műszerek, amelyeket Kingsley kért, éppen ilyen újfajta kódolásra alkalmasak, adásukat csak speciális vevőkészülékkel lehet fogni. Ez annyit jelent, hogy ha üzenetet küld valahová, senki sem tudja megfejteni.

– Hány ilyen speciális vevőnk van?

– Kevés. Nos, megadjuk ezeket az elektronikus felszereléseket Kingsley-nek?

– Mivel indokolta a kérést?

– A rádiócsillagászattal. Rádióval akarja figyelni a Felhőt.

– Valóban használható erre a célra?

Igen.

– Akkor mi a baj, Francis?

– Hatalmas mennyiséget kért belőlük. Nem vagyok tudós, de azért nehezen veszem be, hogy valóban ilyen hatalmas mennyiségre volna szükség. Szóval megadhatjuk?

A miniszterelnök gondolkozott néhány percig.

– Gondosan ellenőriztesse azokat a szakvéleményeket. Ha ez a kódolási ügy helyesnek bizonyul, akkor teljesítjük a kérést. Úgy gondolom, hogy hasznot húzhatunk belőle. Azt hiszem, Francis, hogy maga eddig nemzeti szempontból nézte az ügyet, a nemzeti szempontot szembeállítva a nemzetközivel.

– Igen, uram.

– Felhívom a figyelmét a tágabb horizontra. Az amerikaiak biztosan hasonló gondokkal küszködnek, mint mi. Majdnem biztos, hogy ők is valami Nortonstowe-hoz hasonló létesítményen törik a fejüket. Megpróbálhatnánk rábeszélni őket, hogy egyesítsük erőfeszítéseinket.

– És ez nem jelentheti azt, hogy mi jövünk oda, és nem ők mennek ide? – kérdezte Parkinson, apró nyelvtani hibát ejtve. – Azt fogják mondani, hogy az ő embereik jobbak a mieinknél.

– Ezen a területen, a... hogy is hívják... a rádiócsillagászat területén nem. Úgy tudom, hogy mi vezetünk és az ausztráliaiak. Értesülésem szerint a rádiócsillagászat kulcsszerepet játszik ebben az ügyben, és így én fogom eszközként használni a rádiócsillagászatot.

– És a biztonság? – morgott Parkinson. – Az amerikaiak szerint nálunk nincsen közbiztonság, és néha valóban úgy látszik, hogy nem tévednek.

– Túlértékelik azt a körülményt, hogy a mi népünk flegmatikusabb az övékénél. Különben gyanítom, hogy az amerikai kormányzat nem fogja bánni, ha a kutatásokkal foglalkozó tudósok minél távolabb lesznek tőle. Másképpen végig puskaporos hordón ülnének. Néhány perce még a kapcsolat volt a probléma. De ha közvetlen rádiókapcsolatot létesíthetnénk az újfajta kód segítségével Nortonstowe és Washington között, akkor megoldottuk a problémát. Én mindenesetre szorgalmazni fogom.

– Az előbb a nemzetközi szempontokat említette.. Valóban nemzetközi szempontokra gondol, vagy csak angol-amerikaiakra? – Nemzetközit értettem. Nem is hiszem, hogy sokáig maradhat az ügy köztünk és Amerika között. Minden kormányt értesítenünk kell. Akkor azután elejtett célzásokból azt is megtudhatjuk, hogy dr. X és dr. Y levelet kapott bizonyos Kingsley-től, amelyben tájékoztatta őket az ügy részleteiről, sőt arról is értesülhetnek, hogy még mindig kénytelenek vagyunk Kingsley-t bizonyos Nortonstowe nevű helységben elkülönítve tartani. Talán még az is előfordulhat, hogy dr. X vagy dr. Y ellátogat hozzánk Nortonstowe-ba, és örülhetünk annak, hogy ilyen módon tisztelt kormányunknak a válláról levehetünk egy gondot.

– Szovjet tudósok biztosan nem lesznek köztük.

– Miért ne? Most láthatjuk, hogy hiába próbálunk korlátozni minden olyan tudományt, amely a kormány körein kívül létezik. Mit nem adtunk volna még tegnap, ha megszabadulhatunk Kingsley-től? Ön talán még mindig boldogan szabadulna tőle. Figyelje csak meg, repülővel fogják küldeni a tudósaikat.

– Lehet. De miért vállaljuk ezt a gondot, uram?

– Nem tűnt fel önnek, Francis, hogy Kingsley maga akarja megválogatni a kutatócsoportot? Nem tűnt fel hogy azok a regisztrált levelek talán már ezt a célt szolgálták? Azt hiszem, nagyon fontos, hogy a lehető legerősebb kutatócsoport kezdjen munkához. Úgy érzem, hogy a következő napokban Nortonstowe fontosabb lehet mint az Egyesült Nemzetek Szervezete.