KÖSZÖNTŐ

Úgy gondolom, ideje már megírni Jokkó élete történetét.

Természetesen nagyon jól tudom, hogy Jokkó nem volt sem Cook, sem Magellán, sem Nelson, sem Navarin, de még Tegethoff sem.

Jokkó egyszerű matrózinas volt, legfeljebb első idős könnyűmatróz, mint azt igen jól tudjátok.

Hogy mégis rászánom magamat erre az életrajzra – ami nem lesz úgynevezett szabályos élerajz –, annak több oka van.

Az első és legfőbb ok: Jokkó iránti szeretetem. Mert tudom, sokan vagytok, akik velem együtt éreztek, és valljátok: Jokkó méltó arra, hogy példaképül állítsuk magunk elé.

Lassan fél évszázada lesz annak, hogy elment az életemből, de még most is úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna utoljára. Látom csokoládébarna arcát, hófehéren villogó fogait, derűsen csillogó szemét, érzem gyerekkezének kemény, férfias szorítását. Hallom dallamos, lágyan zengő, olasszal kevert dalmata beszédét. És hallom csengő kacagását, ami olyan messzire hangzó és felszabadult volt, mint a sirályok örömteli rikkantása a hullámok felett.

Jokkó úgy szerette a szabad életet, mint a sirály, és úgy szerette a tengert is. Jokkó előttem – az emlékezés fátyolán át egyet jelent a tengerrel. Életem folyamán találkoztam jó egynéhány tengerésszel. Sokan közülük kiváló és híres tengerészek voltak. Gondoljunk csak Jokkó nagybátyjára, Turkovich Daniló hosszújáratú tengerészkapitányra vagy akár Sottomarinára, aki több évtizeden át „az Adria legerősebb embere” megtisztelő címet viselte. Nem kell külön hangsúlyoznom, miként vélekedem Daniló bácsiról vagy Sottomarináról. De Jokkó … – több mindennél és mindenkiné!

Ha rá gondolok, a tengert látom, és ha a tengerre gondolok, Jokkó jelenik meg előttem.

Jokkó emléke előttem egy a tengerrel!

Gyerekfejjel is férfierényeket láttunk meg benne. Ez fogott meg, nyűgözött le minket, társait, akik valóban gyerekek voltunk. Őszinte volt, igaz és tiszta lélek. Nem ismerte a hazugságot, de annál inkább kitartott az adott szó, az ígéret vagy a baráti hűség mellett. Nem akadt nála jobb barát, mióta csak az eszemet tudom. Ezek a fogalmak: érdek, hamisság, színlelés, álnokság és becsapás – előtte mind ismeretlenek voltak.

Kék szeméből a tenger tisztasága és kérlelhetetlen egyenessége ragyogott felénk.

A „Matrózok, hajók, kapitányok” című könyvemből ismertétek meg őt. Abban a kötetben leírtam barátságunkat és közösen megért nagy kalandunkat. Legkedvesebb barátom neve azóta eléggé ismert lett, ideje tehát, hogy elmondjam mindazt, amit róla tudok, amit vele együtt megéltem. Erre kötelez egyben az a szeretet is, amivel emléke előtt hódolok.

És még valami.

Az előbb említettem: Jokkó emléke egy előttem a tengerrel. Ez így igaz. És mégis javítok: egy előttem az Adriával. Fiúk, az Adriával! Láttam jó egynéhány tengert s láttam az óceánt. Ismerem a Földközi-tenger izzó kékségét az afrikai partoknál, s tudom, milyen a színe az Atlanti-óceánnak, amikor háborog. Az Adria azonban más, több számomra minden tengernél. Általa szerettem meg a tengert, a tengerészetet, hozzá fűznek a lenyűgöző látnivalók, a megkapó barátságok, a felejthetetlen ifjúság legelső nagy élményei. Egy kicsit szülőföldként gondolok a „legkékebb tengerre”.

Jokkó itt, az Adria mentén született, itt élt, és itt is halt meg. Nincsen még egy tengere a világnak, ahol oly érdekfeszítő módon találkozna össze a múlt a jelennel. Partjainál régi városok, várfalak és várak hirdetik az elszállt idők romantikáját. Elhagyatott szigetek barlangjai még manapság is rejtenek kincseket. A városkák girbegurba utcáiban ódon házak regélnek a velencés időkről és a rablólovagok századáról. A várfaiak kapuját valaha normann hódítók, török janicsárok, magyar kopjak és buzogányok döngették. Veglia alatt egykor Magyar Balázs hadai álltak …

Babérfák édes illata, oleanderek és agavék virágának kábító szaga, olajfák és ciprusok illatpermete hinti be a legkékebb tenger komor sziklás partjait…

Ha Jokkóról mesélünk, mesélünk az Adriáról is.

Mesélünk a múltról, öreg városokról és öreg tengerészekről, de mesélünk fél évszázados közelmúltról is, amikor a mélyből felbukkantak az első tengeralattjárók, s a kék vizek hullámain végigdübörögtek a fekete füstöt okádó páncélos csatahajók.

Így tehát Jokkó visszatér …

Visszatér, hogy felidézzük a pompás fickót, gyerekkorom nagy örömét és bánatát. Kést cseréltünk, és vendettát, testvérbarátságot fogadtunk. Most, öreg fejjel tudom igazán, mit jelent az ifjúság szeretete és élménye. Még most, emlékében is, szeretem Jokkót. Az Adria adta a nagy élményt, lenyűgöző tájaival, fürge delfinektől szántott tintakék vizével, bronzbarna halászaival és tengerészeivel. Még mindig szeretem az Adriát.

Róluk mesélek, barátaim, Jokkóról és az Adriáról.

Nézzünk bele a dalmata fiú kék, hűséges szemébe.

És idézzük fel a legkékebb tenger hullámainak moraj lását.

Tegyünk úgy, mint télen a sirályok: szálljunk el a gondolat szárnyán a tenger hullámai fölé, ahol süvítve vág a bóra, s vad táncot járnak a hajók!

Így majd Jokkó újból együtt lesz velünk …