Hetedik fejezet

AZ ADRIA „BOLYGÓ HOLLANDIJA” ÉS A „LIVORNO” ÉGÉSE

Jokkó a hullámgát végén állt, és elmerülve figyelt a távolba.

Mellette Jonni Farramatta kuporgott. Jonni, Jokkóval ellentétben, nem a távolt, hanem a közeit figyelte, horgászott. Glavocsékat, asinelliket, csikóhalakat húzott ki időnként a védgát vizéből. Csuda érdekes hely ám a kikötőöböl! A sok kosz, moszat között eleven élet nyüzsög. Ahol tisztább a fenék, ott érdemes szemlélődni. Lila színű, tüskés tengeri sünök gördülnek tova, néha egy-egy jól megtermett muréna kígyózik keresztül a tisztáson, remeterákok lépnek a porondra, összecsapnak, majd megfutamodnak, ha feltűnik a páncélos vitéz, a homár, vagy még inkább, ha a tisztásra telepszik a híres rabló, a polip. Halakat is látni, néha csak villanásra, de látni. A tengeri halak nem szeretik a kivilágítást, mert az az életükbe kerülhet. A sötétség, a labirintus, a sűrű ulvafű, a moszatrengeteg pompás védelem, de nem a kivilágított, homokos fenék. De hát akad minden hal és halacska számára olyan helyzet, hogy nem kerülhetik el a kivilágítást. Ezért érdemes ilyen helyet figyelni. Jonni Farramatta hol bedobta a kátrányos zsineget, hol kihúzta. Amikor bedobta, nem volt a zsinegen semmi, amikor kihúzta – volt! Ilyenkor Jonni füttyentett egyet, sőt néha kettőt is.

Ha kettőt, az azt jelentette, hogy nagy a hal. Ez a nagy hal nem más, mint a tengeri süllő, a branzin, ami néha félméternyire is megnő. Persze a kis Jonni a zsineggel és rajta a csalis horoggal nem ekkora branzint fogott. De hát amit fogott, azért odahaza dicséret járt, mert az órás Farramatta az összes halak között a tengeri süllőt szerette a legjobban.

Ezúttal nem branzin, hanem barboni akadt Jonni horgára. Kettőt füttyentett tehát, amikor nagy óvatosan végighúzta a csapkodó, vergődő, pirosas színű barbonit a védgát éles kövein.

– A zannya, barboni! – lihegte Jonni. – Nézd, Jokkó!

Jokkó oldalt pislantott, de éppen csak annyira, amennyit illik egy jó barát horgászeredményénél. Nem mintha Jokkó nem szerette volna a horgászást. Bizony szerette. Ezúttal is vele volt a csalis bödönke meg a horgászzsineg. De minden asmellinél, glavocsénál, barboninál, polipnál és branzinnál jobban érdekelte a „Ragusa” bark. Igaz, akkor még, amikor Jonni Farramatta kifogta a barbonit, a barknak híre-hamva sem volt. De jelezték jöttét, és Jokkó izgatottan várta. A „Ragusa” görög kikötőket látogatott, meszet és cementet vett a mélyébe, majd Fiúméba hajózott. Ott kirakta terhét, s most készült Spalatóba, ahol Olaszország részére épületfát vesz fel. De Fiúméból jövet megáll egy-két szóra Zenggben.

Méghozzá nem is egyszerű szóra, hanem nagyon komoly szóra,

A bark parancsnokhelyettese, első tisztje, sőt egyetlen tisztje Turkovich Szevér, Jokkó édesbátyja, aki így – látható – méltó a Turkovich névre. A zenggi Turkovichok (azaz Törökök) között soha más mesterségbeli férfi nem akadt, mint tengerész. Mint tudjuk, Jokkó és Szevér apja, Turkovich Vladimír, tengerész volt, s az a nagyapa, a dédapa, a szépapa is. Minden férfirokon és nagybácsi ugyancsak tengerész. Közöttük a leghíresebb Turkovich Daniló, a „Jadran” sóner tulajdonos-kapitánya! Állítólag élt egy Turkovich Silvius nevű tengerész is, Turkovich Vladimír legidősebb bátyja, aki mély vallásosságba esett, és beállt az Athosz hegyi barátokhoz, önsanyargató szerzetesnek. Ez a Silvius bácsi lett volna az egyetlen, aki Turkovich létére megtagadta a tengert, de főleg az őst, a nagy hírű Danicsics Lázárt, az uszkok kapitányt. Azért említettem az előbb, hogy „állítólag”, mert erről a Silvius bácsiról úgy hallgattak a Turkovichok, mint a diák a rossz bizonyítványról.

Jokkó azon a napon, 1912 júniusának utolsó napjaiban, alig egy héttel az évzáró után, főleg azért leste oly izgatottan, szívrepesve a „Ragusá”-t, mert Szevér karácsony táján azt ígérte, ha a bizonyítvány tűrhető lesz, vagyis szekunda sehol, akkor az öccsét r. szünidőben elviszi a barkhajóval. Hát bizony az ilyesmi nem megvetendő ígéret, érdemes érte megküzdeni. És Jokkó, becsületére legyen mondva, nehezen, nagy harcok között, naponta legyőzve önmagát, de megküzdött a bizonyítványért. Nem bukott meg, nem éktelenkedett a bizonyítványon az akkori rossz jegy, a négyes. A bizonyítvány alján pedig ott ékeskedett a varázsszöveg: „Felsőbb osztályba léphet.” Jokkó tehát felsőbb osztályba lépett, édesanyja beírathatta a második gimnáziumba.

– Most pedig várom Szevért – mondta Jokkó odahaza, amikor átadta édesanyjának a bizonyítványt az évzáró napján. – Várom, mert megígérte, hogy elmegyek vele!

Turkovichné nyugtalanul megigazította fejkendőjét, amit abban az időben a zenggi polgárasszonyok viseltek. Megdöbbenve meredt fiára, akit rajongva szeretett, és akiért, titokban, azért imádkozott, bár inkább menne majd el Jokkó papnak, mint a lezüllött Silvius bácsi, csak ne tengerésznek, mint minden Turkovich!

– Elmégy Szevérrel? Nem volt neked elég a hajókázás Nazárió bácsi bárkáján? Azt hiszed, nem eleget aggódtam érted, amikor se szó, se beszéd, megszöktetek? Azzal a bolond tanárral!

– Dóbiás tanár úr nem bolond!

– De igenis, bolond! Aki felnőtt létére kölykökkel elcsavarog, az bolond! Az igazgató úr is mondta Jakabka nagymamájának, hogy Dóbiás úr bolond, és nem lehet komolyan venni!

– Ha nem megyünk el, akkor ki menti meg Klavora bácsit?! Klavora bácsi meghalt volna! Ezt megírta a Magyar Tengerpart, a Voce, de a Pesti Hírlap is! Bizony, anyu. Az is lehet, hogy életmentő kitüntetést kap a tanár úr meg mi is! Talán vaskoronarendet kapunk!

Turkovichné elnevette magát. Magához húzta Jokkót, akiben hármat szeretett: elhalt férjét, akit elszólított a tenger.

Ssevért, aki örökösen távol volt, és Jokkót magát, a kicsit, a „piccolót”, akit féltve féltett a tengertől, de akinél látta, jól látta – hiába félti! Visszavonhatatlanul Turkovich ő is.

– Édesanyám, ha Szevér nem visz el, akkor soha szóba nem állok vele! – jelentette ki Jokkó, amikor végre megkapta az anyai hozzájárulást a remélt nyári hajóúthoz.

– Bár ne vinne el – suttogta bűnbánóan az édesanya. És Jokkó a kis Jonni Farramattával együtt várta, mikor tűnik fel Fiume felől a „Ragusa” bark. A szél irányától függött, milyen útvonalon érkezik Zenggbe a háromárbocos. Jöhettek Veglia szigetének nyugati oldalán, az egész sziget megkerülésével, keresztül a Canale di Mezzón, de jöhettek a Canale di Maltempóban, a csőszerű természetes csatornán is, ami ugyan nem kedves útvonala a nagy vitorlásoknak. De hát a „Ragusá”-n olyan hajósok tartózkodtak, mint az öreg Kaiser Karl, továbbá Szevér és – Sottomarina, a „Jadran” későbbi hajómestere, aki a barkón főkormányos volt, de ha kellett, hajómester is. Eddig az öreg Kaiser Kariról nem beszéltem, holott illett volna. Kaiser Karl – németből fordítva – annyi, mint Károly császár. A németes név ellenére az öreg veszekedett Obzor-párti volt, ami egyet jelentett a legszélsőbb délszláv sovinizmussal. Én capitano Kaisert már csak akkor ismertem meg, amikor házának kapuja előtt, az utcán üldögélt, köpte a bagót és ivott. Aki arra járt, azt megállította, megkínálta egy pohár borral, és elkezdett neki panaszkodni.

– Hallott már, Zámodics úr, ilyet?! Nyugdíjba küldeni engem, a legkitűnőbb kapitányok legkitűnőbbjét! Hallott már ilyet? Azt a vén „Ragusá”-t huszonöt éven át, egy negyed századon keresztül vezettem. Történt annak a hajónak baja? Nem történt. Miért nem történt? Azért mert Kaiser Karl érti a mesterségét, legalább annyira, mint az a felfuvalkodott Turkovich Daniló! Azt mondják, hogy az a Turkovich Daniló valóságos tudósa a hajózásnak. Hát kell a tengerre tudós? Fészkes fenét kell! Olyan tengerész kell oda, mint én, Kaiser Karl. Elvittem a „Ragusá”-t a Földközi-tengeren olyan trombában, hogy öröm volt nézni! Dőltek, fordultak a hajók, de a „Ragusa” még hullámvédig sem merült! Esküszöm, Zámodics úr, így igaz, és mégis elküldtek nyugdíjba! Proszit, Zámodics úr, proszit. Igyon, ilyen világban csak inni lehet!

Még tudni kell „Károly császár” külleméhez, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a regényekben megírt vén tengeri fókák, azok a bizonyos kövéres, recsegő hangú, örökösen verítékező és bagót rágó, örökösen köpködő és rumot ivó, ruházatra szörnyen rendetlen, tengerészsapka helyett közönséges fekete színű keménykalapot hordó kapitányok. Valóban inkább hasonlított a fókához vagy a kövér fejű rozmárhoz, mint emberhez.

De a mesterségét csudamód értette! Ámbár valóban nem volt tudósa a hajózásnak, ő még abba a fiumei „tengerészeti tanodába” járt, amit Comte de Domini Vince vezetett, valójában kétéves tanfolyam volt, és ahol a hajógépészetet; egészségtant, hajózástant külön esti tanfolyamon tanították. És mégis: „Károly császár” (keménykalap ide, bagó amoda!) helytállt a tengeren. Ha valaki esetleg azt kérdezte tőle, mondja el, mint viszi el a „Ragusá”-t Fiúméból Anconába, Anconából Patrasba, onnan tovább Marseille-be és vissza Fiúméba, akkor ilyenféle feleletet adott:

– Uram, ez marhaság! Nekem nem szokásom a mesélés. Adják a papírt, adják meg az útirányt, és akkor elviszem meg visszahozom a hajót!

Hát ilyen parancsnoka volt a „Ragusa” barknak, a fekete testű, látszólag lomha, háromárbocos kereskedelmi vitorlásnak. Akik együtt szolgáltak vele, szerették. Valójában aranyszívű fickónak számított az öreg. Fizetésének jó részét arra költötte, hogy „pótlást” vett bagóból, rumból, dohányból, de még élelemből is a legénysége számára. Egyben azonban nem ismert kíméletet: a munkában. Ha kellett, ott állt napokon át a tatfelépítményen, a kormányos mellett. Ha nem kellett, akkor lent ült a kabinjában, és ivott. Ilyenkor rábízta a hajót a legmegbízhatóbb hadnagyok egyikére, Turkovich Szevérre.

Amennyire nem szívelte Daniló bácsit – valóban az egyik legkitűnőbb vitorláskapitányt –; annyira kedves volt neki Szevér, Daniló bácsi unokaöccse. Szevért szinte fiának tekintette.

– Asszonyság – mondta Turkovichnénak, amikor az akadémia elvégzése után Szevér a barkra került –; asszonyság, a hajó tulajdonosa szőrösszívű gazember, de a hajón én vagyok az úr, és higgye, úgy él majd velem a fiú, mintha az apjánál lenne. Ismertem a megboldogult Vladimírt, rendes ember volt. Tudom, mi a kötelességem. De azt a Danilót nem bírom! Bármerre járok, egyre azt hallom: Daniló így, Daniló úgy! Meg hogy tudós! Tengerész és tudós! Ki hallott már ilyen marhaságot? Tehát, asszonyság, bízza rám a fiát. Ha a kisebbik megnő, azt is magamhoz veszem.

– Én azt szeretném, ha Jokkóból nem tengerész lenne – dadogta Turkovichné. – Tudja, Kaiser úr, mióta a férjem ott Cap Matapannál…

– Tudom, asszonyság, tudom – recsegte a rozmár –; tudom. Az a legszebb halál! Attól félek, hogy amennyire értem a hajózást, ebben a szerencsében nem részesülök. Én családi házamban halok majd meg! Irigylem Vladimírt!

Így festett „Károly császár”, a „Ragusa” bark akkori parancsnoka.

Őt és vele a barkot várta Jokkó a napfényes június végi reggelen.

A tét valóban nagy volt: elviszi vagy sem Szevér az öccsét a „Ragusá”-val?

Persze, mindez nemcsak Szevértől függött, hanem „Károly császártól” is. Jokkó ezt érezte, s jóban volt a mindenható parancsnokkal. De nem is itt volt a hiba. Hanem ott, hogy a Fraternitás nem jó szemmel nézte Jokkónak azt a tervét, hogy a nyár nagy részét – annyi jó kalandlehetőség idejét – távol tölti a kompániától.

A Hetek Tanácsának azon az ülésén, amit az ódon Nehaj vár tövében tartottak a vizsgákat befejező napon, Zgurics tette szóvá a kapitány ügyét.

– Uram, uram, Turkovich kapitány uram, szállok az úrhoz! – nézett a lobogó tábortűz fényében Zgurics Jokkóra.

– Állok elébe – jelentette ki Jokkó. – Nincs mivel szégyenkeznem.

– De igenis van! – jelentette ki Zgurics, és többen rábólintottak. – Van…

– Ezek összebeszéltek” – nézett körül Jokkó, majd hangosan így szólt: – Képtelenség.

Zgurics vádlólag mutatott a kapitányra:

– Van!… Abban állapodtunk meg, hogy a szünidőt együtt töltjük. Kikutatjuk a vár rejtekeit, elmegyünk az Oblács-barlangokhoz, mert ott még mindig találni csontvázakat. És azt is megbeszéltük, hogy a „Máriá”-val átmegyünk Vegliára, polipvadászatra. Dóbiás tanár úr is eljön ide. Te pedig most elmégy a bátyád hajóján Afrikába!

Zgurics szemében vád volt, komoly vád. A többiek lehajtották a fejüket, komoran, mint akik csalódtak.

Jokkó arcát elfutotta a pirosság. Érezte, a Fraternitásnak igaza van, és nagy hibát követett el, amiért eddig nem szólt a fiúknak. íme, sohasem jó a titkolódzás. De hát őszintén szólva, nem volt szíve megmondani, mit ígért Szevér. Különösen azóta, hogy megjöttek a „Máriá”-val, és attól kezdve „korvettest” játszottak. Ebből a játékból egyvalaki maradt ki, a kis Berezina Jakab, akit a történtek után a nagymama nem engedett ki a markából. Jakabka az iskolán kívül a piacon volt található, elbarikádozva a nagymama hagymás kosaraival.

Innen nézdegélt kifelé a kis Jakab, a szabadság távoli világa felé …

– Igen – mondta komoran Jokkó, Zgurics vádló szavai után –; valóban igaz, hogy a bátyám azt mondta, ha nem bukom el, akkor elvisz a „Ragusá”-n. Ez igaz. De ki nem menne el közülünk, ha a bátyja tengerész, hajóhadnagy, vitorlás teherhajón szolgál, és azt mondja: „Gyere, testvér!”

Marás Dragutin nem sokat teketóriázott, kimondta:

– Én bizony elmennék!

Jokkó megkönnyebbült. Egy már megadta magát, Jakabka nincsen jelen. Már csak négyen vannak.

Jokkó rohamra indult:

– Zgurics, ne murizzál, nem mennél el? És te, Farramatta; Verancsics, Kuruc Jóska? Nem mennétek el? Tudom, igenis, elmennétek!

Jokkó jellem volt Amennyire tudott gyűlölni, annyira szeretni is. Szerette a társait, a Fraternitást és mindazokat; akik szerették a kalandot. Könny futotta el a szemét, pedig hát senki sem nevezhette őt siránkozó gyereknek. De a tudat, hogy hitszegéssel vádolják, amikor érzi, hogy élete nagy eseménye előtt áll: két vagy három hét a „Ragusa” barkón, akárha az „Albatros” korvetten hajózna – ehhez nincsen joga egy uszkok kapitánynak?!

– Dóbiás tanár úr mindig azt mondja, hogy a tapasztalat az élet sója. Aki nem tapasztal, az nem is él. Ezt is a tanár úr mondta. Igenis, elmegyek a „Ragusá”-n, ha elvisz a bátyám. De azt megígérem, hogy megkérem a bátyámat, vigyen el mindnyájunkat. Jakabkát majd megszöktetjük, ha Szevér azt mondja, hogy mehetünk. Megmondom, hogy dolgozni akarunk, és segítünk a matrózoknak. Olyan cimborám van a barkón, mint Sottomarina bácsi. Ő majd beoszt a nagyok mellé. Jó lesz?

Az öt fiú úgy nézett Jokkóra, mint az a bizonyos részeg tengerész, aki a londoni Hyde Parkban összetalálkozott Neptunus isten szobrával: „No, né, komám, hát mégis élsz? Azt hittem, hogy csak móka vagy! De hát, íme, létezel, csak azt nem tudom, hogyan kerültél a szárazra, ami úgy inog alattam, mint a legócskább ladik!”

Egyszeriben kivirultak az arcok, és Jokkó tekintélyén a csorba menten kiköszörülődött. Zgurics kezet nyújtott:

– Szevasz, így rendben van! Jonni Farramatta is kezet nyújtott:

– Akinek az őse Danicsics Lázár, az nem is lehet más! Jokkó kivirult. Olajbarna arcát újból elfutotta a pír.

– Marhák, ne izéljetek már!

– Afrikába megy a „Ragusa”? – kérdezte Verancsics, – Zgurics mondta.

Mindenki úgy figyelt Jokkóra, mint aki kinyilatkoztatást mond.

– Nem tudom, hová megy. Zgurics se tudhatja. Talán a Földközi-tengerre. Lehet, hogy vannak ott emberevő arabok. Ha megtámadnák, akkor igazi korvett lenne a „Ragusa”!

Jokkó vágyva vágyón felsóhajtott. De nagyszerű is lenne! Marás Dragutin hozzátette:

– Én azt se bánnám, ha megennének, legalább látnék emberevőket!

– Marha!

– Te hülye, haha! – kacagott Zgurics. – Ha megennének, akkor már nem látnád őket!

Nagy nevetéssel, izgatott találgatással felbomlott a Hetek Tanácsa ülése. A szokott helyen, a várfal déli oldalán rakott tábortűz fénye messze elvilágított. Nyilván akadtak lent a városban vagy a távoli Varos lakói közül, akik hittek a regének: no lám, Nehaj várának szelleme, a szép Zulejka asszony fázik, és tüzet rakott, hogy melegedjék.

Jokkóék nem sokat törődtek a szellemmel. Ők már annyira megszokták a vár rejtekeit, kazamatáit, megsüppedt pincéit s azt, hogy a düledező falak között mindig dudorászik a szél – a közhit szerint Zulejka asszony sóhajtozik folyvást –; hogy eszükbe sem jutott félni, riadozni. Miért féljenek olyasmitől, ami – van? Ha meg nincsen – akkor meg különösen miért a drukk? És mert a Hetek Tanácsa Jokkó sugalmazására, ezt vallotta, annak örültek volna legjobban, ha a szellemasszony közéjük lép, és helyet kér a tűznél. Sajnos, sohasem kért ilyen segítséget…

– Azt se bánnánk – jelentette ki jönni Farramatta –; ha a „bolygó hollandival” találkoznánk! Muris lenne, mi?

A csendes Kuruc Jóska legyintett:

– Nincs is „bolygó hollandi”, az csak opera!

Jokkó elkomolyodott, és kapitányhoz illő határozottsággal közbeszólt:

– De mennyire van! Az Adrián is van, Fedrigoni kapitánynak hívják. Nem hallottál róla?

– Hallottam – válaszolta Kuruc. – Az apám mondta, hogy duma az egész, és nincsen!

Kuruc nevetett. Érezte, hogy a feléje forduló tekintetek lebecsülik. Elakadt.

– Így mondta az apám …Miért, ti mást hisztek?

– Fedrigoni kapitány létezik, látták is – mondta lassan, szótagolva Jokkó. – Nagybátyám, Daniló bácsi is látta. Márpedig, ha ő látta …

Kuruc nem hagyta magát:

– Az apám finánc, tengeri finánc. Ők soha nem látták. Hol lakik, hol van a hajójának a kikötője? Senki sem tudja megmondani az egész tengerparton, hogy itt és itt lakik Fedrigoni kapitány!

Kuruc szavait gúnyos nevetés fogadta.

– Persze hogy nem látta a papád! Fedrigoni hajóját csak akkor lehet látni, ha vihar tombol a tengeren. Mikor megy ki viharban a finánchajó, a „Lajos”?

Erre kitört a hahota. A hahota nem annyira a „Lajos” nevű haj ócskának, mint inkább a fináncoknak szólt, akik akkor sem tartoztak a tengervidék népszerű tagjainak sorába. (A hajót valóban „Lajos”-nak hívták, bármennyire is hihetetlenül hangzik. Csuda rendes haj ócska volt, hófehér, két-árbocos kis gőzjacht, 300 tonnás.)

Ezúttal Farramatta vágta el a kialakuló vitát:

– Maradjunk abban, hogy mindnyájan örülnénk, ha találkoznánk Fedrigoni kapitánnyal.

– Állok elébe! – rikoltotta Verancsics.

– Állok elébe! – kiáltotta a többi fiú is. Kuruc meghúzta a vállát, elmosolyodott:

– Állok elébe én is. Jokkó, itt a kezem, nem disznóláb!

Mindez a bizonyítványosztás napjának estjén történt. Azóta eltelt egy hét, és – mint említettem – Jokkó Farramattával együtt a „Ragusa” barkót várta.

Jokkó elmerülve figyelt a két lehetséges irányba, ahonnan a háromárbocosnak fel kell bukkannia. Meleg volt, szinte fülledt a levegő. A tengert pára borította, s a távoli, tiszta időben jól látszó Veglia szigetnek nyoma sem volt. A móló végéről úgy tűnt minden, mintha Jokkó lábai előtt az óceán terült volna el. Szél alig fújt. A hullámok lomhán, szélesen elterülve gördültek északnyugatról délkeletre.

A párázatban, mintha csak a látóhatáron lett volna, két hajó látszott.

Az egyik, a fehér hajó az Ungaro-Croata postagőzöse, a „Pannónia” volt. Zárából jött, és Zenggben készült kikötni. A másik nehéz, sötét testű alkotmány, egy hadihajó. Jokkó éles szeme éppen azt figyelgette, ugyan melyik lehet a sok közül. A távolból, a csalóka ködfüggöny mögött valamelyik kis cirkálót lehetett sejteni. A „Zentá”-t, az „Aspern”-t vagy a „Szigetvár”-t. De az is lehet, hogy a fénytörés révén mindössze a torpedóflottilla valamelyik egysége, talán éppen a „Varasdiner” halad ott.

– Hm – dünnyögte Jokkó –; hm, de hol lehet a „Ragusa”?

– A zannya, elment! – hüledezett Jonni Farramatta. – Elment, pedig akkora volt!…

Hirtelen elhallgatott. Jokkó komor nézése meghökkentette. Egyszerre csak ráeszmélt, hogy a horgászás miatt túlságosan közömbösen viselkedik, holott éppen az ő számára nem közömbös, vajon feljut-e vagy sem a „Ragusá”-ra.

– Nem látod a barkót, Jokkó? Jokkó intett, hogy nem látja.

– Ha másfelé mentek! – sóhajtotta csüggedten.

– Üzentek.

– Üzentek, ez igaz. De tudod, hogy van a teherhajókkal…

Elhallgatott. Jokkónak sirályszeme volt. Mindent meglátott, mindent észrevett.

A távolban aprócska fehér folt látszott. Lehetett a tengerre kimerészkedő pillangó is.

De Jokkó tudta, hogy nem pillangó.

Jokkó tudta, hogy az az aprócska fehérség egy keresztárbocos vitorlás legfelső vitorlája , a moonraker, vagyis a hold-vitorla.

Most csak az a kérdés, hogy a „Ragusa” közeledik vagy egy másik hajó?

Könnyű, alig-alig értékelhető szél lengedezett.

Ha a vitorlás Zenggnek tart, órák telnek el, míg elvergődik ide!

Most már Jonni abbahagyta a horgászást. Az egyik kőhöz erősített tartóhálóban több hal vergődött, közöttük a szép barboni.

A két fiú együtt figyelt a messzeségbe.

– A „Ragusa”! – kiáltott fel hirtelen és boldogan Jokkó.

És ha lassan is, ha csigalassúsággal is, de kibontakozott a hajó.

Jött toronyiránt a zenggi kikötő rákollós bejárójának.

Azért is állt a két fiú a móló végén, mert a befutó hajók alig kőhajításra haladnak el az ölelő karú, délnyugati hullámgát csúcsától.

Jokkó lelki szemei előtt megjelent a fedélzet, az álmos hangulat. Szevér nyilván a kormány fél karfájára támaszkodik, és a hazai partokat figyeli. Ha majd kiemelkedik a hajó a horizontból, előveszi látcsövét, és akkor el is mosolyodhat. Jokkó, az öcs, várja őt. A kormányfedélzet lépcsőjén alighanem Sottomarina üldögél. Ő a főkormányos és a fedélzetmester egy személyben. Ereje félelmetes, szíve merő jóság. De a birkózóversenyeken ez a szív összezsugorodik, és az ellenfelet Sottomarina úgy vágja a porondra, hogy a zuhanáson kívül nem hallani mást, csak egy nagy nyekkenést! Sottomarinával kiállni egyenlő a teljes bukással. Amikor a tengerészek pólai birkózóviadalára meghívták a török Üszkü Cselebit, a nagy hírű birkózó azt kötötte ki, hogy Sottomarina ne a porondon, legfeljebb a nézőtéren találkozzon vele. De Sottomarina a porondon (ma szorítónak hívják) került össze Cselebivel, és a többit sejthetitek…Cselebi attól kezdve még az Adriáról sem akart hallani, nemhogy Sottomarináról! És amikor Jokkó Sottomarinára gondolt, elmosolyodott. Szerette az óriást, ezt a szörnyű izom– és hústömeget. Persze, szerette a „Ragusa” többi emberét is. Gommót, akit „majomembernek” neveztek, mert nála jobban senki nem tudott kötélen, árbocon, vitorlarúdon mászni. Vagy Guzsik bácsit, az ezermestert, az ácsot s a derék Krantzot; Gelleticset, aki a legnagyobb orkánban is csendes vigyorgással végezte feladatát. Vagy Bócánt, a „cápatojást”, aki aprócska volt, örökös hajóinas, mert nem akadt kapitány; aki elhitte volna, hogy több tizennyolc évesnél. Holott már akkor, 1912-ben, Bócán túl volt a huszonötön is! De ő türelmes volt, ha kellett, a kapitány pipáját pucolta, mosogatott a konyhán, takarította a kabinokat, a legénységi szállást (a fokszlit, mint tudjátok), mázsaszámra hozta a kikötővároskák piacairól a káposztát, a burgonyát, a babot, kimosta a kapitány szennyesét, szóval Bócán mindent jó szívvel elvégzett, és nem lázadt a sors ellen, hogy olyan kicsi maradt; hogy ha egy boroshordó mögött állt, akkor legfeljebb a feje búbját lehetett látni.

És maga előtt látta a barkót, az 1200 tonnás, hatalmas; fekete testű, esőtől, naptól, portól sárga, barna vitorlázafcú háromárbocost.

Szerette Jokkó a „Ragusá”-t. Mellette csak egy kedvenc volt még, Daniló bácsi hófehér, karcsú kétárbocos sónere, a „Jadran”. De hát az egyik sóner volt, a másik bark, az egyik fekete óriás, a másik karcsú fehérség. Attól még, ha valaki szereti a sast, szeretheti a sirályt is!

Jött, egyre közelebb került a „Ragusa”, mintha egy lassan működő óramű zsinóron húzná a zenggi kikötőbejáró felé.

Elmúlt egy óra, végül másfél óra.

A lomha, nagy hajó alig kétszáz-kétszázötven méterre terpeszkedett hatalmas testével a kikötőbejáró előtt. A feketére festett bark egy kicsit „leesett”, majd az óriás méretű keresztvitorlák negyvenöt fokos szöget írtak le, és a hajótest valósággal a vitorlák alá fordult. Jól látszottak az emberek, amint megfeszített erővel húzták a fordítóköteleket, sőt néhányan már az oldalsó hágószálakon másztak felfelé, hogy adott parancsra betekerjék a vitorlákat.

Most a bark teljes méretében mutatta magát.

Impozánsan nagynak tűnt az oldalmagassága, ami elsősorban is azt bizonyította, hogy a merülés nem teljes, és a raktárban akad bőven hely áru számára. Jokkót elfogta az izgalom.

Látta a hajóorr hullámvédjén „Károly császárt”. Előrehajolva könyökölt, nézte a partot, rágta a bagót, időnként hatalmasakat köpött, és hol a tarkójára lökte viharvert keménykalapját, hol a homlokába húzta. Kaiser Karl ebben sem hasonlított a többi vitorláskapitányhoz. A vitorláskapitányok kikötés előtt általában a kormányos mellett állnak; és maguk vezénylik, vagy a helyettesük a kikötés manőverét. Kaiser Karl nem vezényelt. Ő ilyenkor előrement, a belső orrvitorla alá könyökölt és szemlélődött. És ha kellett, a káromkodások özönét zúdította hátra. De Szevér mellett ilyesmire nem volt szükség. Mióta Turkovich Szevér a bark második embere, azóta „Károly császár” nyugodtan hódolhatott kedvenc szokásának: átadhatta magát a kikötés örömének, a befutásnak, a leszerelésnek. Ilyenkor az jelezte az izgatott figyelést, a szakmai „beleélést”, hogy előre-hátra nyomkodta a cidibummnak nevezett keménykalapot, a „pincset”.

Jokkót elfogta az izgalom. Pomponos – középen bojtos, francia tengerészeti – sapkáját, amitől még a Fraternitás tanácskozásain sem vált meg, a magasba dobta:

– Hurrá! Szevér! Ship ahój!

Látszott, hogy valaki int a kormányfélről, nyilván Szevér. A vitorlák keresztrúdjairól is meglengették néhányan a sapkájukat: Gommó, Gelletics meg hát Bócán. Én jött a kiáltás, a válasz a hajóról:

– Ahój, ahój!

Kaiser Karl a pines széléhez bökte az ujját, a köszönés jeleként, ami nagy kegy volt.

A bark nyugodtan, méltóságteljesen, mint valami igazi korvett, becsúszott a kikötőbejáró „ollójába”. Hallani lehetett jól, mint suhog a víz a hajó hasa alatt, s mint sustorognak a vitorlák a szelecske könnyű nyomása alatt.

Erre már Jokkó és Jonni futásnak eredt. Jonni haltartó hálója kinyílt, és előbb néhány apróbb glavocse, szardelli hullott a kőgát kövére, onnan vissza az öböl vizébe, majd a jóképű barboni is gondolt nagyot, és kipenderült a szákból, utána a többinek!

– Meglógott a barboni! – ordította Jokkó mögött Jonni Farramatta, de rohant tovább/

Mire végigszaladtak a kő-gáton, bekanyarodtak a Marinára, onnan az aprócska móló szögletéhez, a bark már a parthoz simult.

Szokás szerint egy csomó bámészkodó verődött össze, mert egy vitorlás hajó érkezése és kikötése még a tengerparti városka lakóinak is esemény. Ott állt például Fettinger úr, a konstábler, vagyis a rend őre, továbbá a vén Nazárió Sauró, aki valamikor együtt szolgált „Károly császárral”, és ha a”Ragusa” Zenggbe látogatott, akkor Nazárió bácsi ott állt a Marinán, hogy köszöntse a régi cimborát. Persze, nem lehessen tudni, hogy Zengg legzordonabb emberének ez a figyelmessége a régi felettesnek, a lissai csata egyik harcosának szólt vagy az áldomásitalnak, amivel a kapitány bőven kínálta tengerésztársát.

Jokkó és Jonni idejében érkezett. A tat és a hajóorr kikötőkötelét elkapták, és szakszerűen rácsavarták az ósdi ágyúcsőből szerkesztett kikötőducra.

– Hahó, Szevér!

– Hahó, Jokkó!

A két fiú be sem várta, míg kitolják a járódeszkát. Néhány gyors, kapaszkodó mozdulattal felmásztak a kötélen, amit az óriás Sottomarina dobott ki a hajó oldalán.

– Hahó, Jokkó! – nevetett az óriás. – Hallom, hogy útra szerződői, és velünk jössz! Amott a barba, máris megkötheted az alkut!

Az Adrián ugyanúgy, mint a Duna-tengerjárókon a parancsnokot „barbának”, azaz „szakállasnak”, vagyis öregnek, fejesnek, főnöknek hívják.

Jokkó szeme felcsillant:

– Mondta Szevér?

– Mondtam hát – lépett Szevér Jokkó mellé, megölelte, és megveregette a vállát. – De most alomars valamerre, mert előbb leszerelünk! Hé, tekerjétek már a ponyvákat amott!

És hogy Jokkó megmutassa, mennyire otthonos a barkón, otthagyta a szájtátó Jonnit, és mászni kezdett a főárbocra, ahol Cápatojás és Gommó együtt kínlódott a legnagyobb keresztvitorlával. Nazárió Sauró elismerően pislogott felfelé, hiába, no, ez a Jokkó gyerek megéri a pénzét! Még Fettinger úr is csettintett:

– No, né, a Turkovich fiú! Ezzel a hajóval is képes lenne megszöktetni egy csomó gyereket! Dóbiás tanárral együtt, hahaha! Nagy csirkefogó!

– Maga ugyan ne szidja azt a fiút, de a tanárt sem – förmedt a konstáblerre a vén Nazárió –egyik olyan rendes, mint a másik! Bezzeg ha a plébános mászna ottan vagy a polgármester, akkor hasra esne, és még a nyelvét is kinyújtaná örömében!

Nazárió bácsi éles hangja eljutott a Marina távolabbi részébe, de a barkra is.

Óriási hahota fogadta a vén haditengerész szavait.

– No, Fettinger úr – bömbölte csuda mély hangján az óriás főkormányos, Sottomarina –; magának is megmondták! Szaladhat jelenteni Fiúméba a podestának, hogy megsértették a hatóságot!

Fettinger összehúzta magát, morgott valamit a szemtelen tengerészekről, és eltűnt a Marináról.

Addigra Jokkó már ott lógázta a lábát a marsvitorla rúdján.

Ez volt az ő világa, ide született, itt vert a szíve a legboldogabban. Soha egy pillanatig nem érzett szédülést, a lába (cipőben vagy cipő nélkül) nem csúszott meg a kereszt-rúd hágósodronyán, pedig éppen hogy tizenegy éves volt! Marka úgy feszült a kötelekre, a rudakra, az evezőkre, a csörlőkre és ünnepi ritkaságként a kormányküllőre, mint egy igazi, sok éve szolgáló, AB (mindenhez értő) , matrózé.

Ismert minden kötelet, tudta a nevüket, ugyanígy a vitorlák használatát és nevét is. Pedig van itt mit megjegyezni, én mondom! Általánosságban a barknak harminchatféle álló-; ötvenhatféle felvonó- és húzókötélzete van. Nem ennyi a kötelek száma, hanem ennyiféle, ami ugyancsak különbség ám! Hozzávetőleges számítás szerint is legalább kétszázötven önálló feladatot ellátó kötél nevét és helyét kell tudni egy Adria-barkon az AB matróznak. Ugyanakkor ott van még a vitorlák nagy száma, a különböző fedélzeti és árboceszközök légiója. Valóban így van: légiója. Bikák, feszítők, csapók, csuklók, kapcsok, karabinerek, forgók végtelenbe vesző sora! Mindezt Jokkó kívülről tudta, sajnos, sokkal-sokkal jobban, mint, mondjuk, a latint. De nemcsak az Adria-barkok felszerelését ismerte, hanem a négy- az öt-árbocos óceánbarkokét is, valamint a barkóknál is komplikáltabb felszerelésű nave óriás vitorlás minden alkatrészét. Mint mondtam már: különleges képességekkel rendelkezett; és kölyökkora ellenére is zseninek számított a tengerészszakmában. Mozart gyerekkorában már kész muzsikus volt, – Jokkó kész tengerész.

Jonni Farramatta nem tartozott az óvatos, félénk gyerekek közé. De eszébe se jutott, hogy az oldalsó hágókötélen (kötéllétrán) felmásszon az árbocderék felső részéig. Ha feljutott az alsó terebre (amit helytelenül árbockosárnak neveznek), ami az árboctörzs legfelső része, és egyben pompás kilátóhely, akkor többet tartotta behunyva a szemét, mint nem, és mindig szorongva gondolt arra, mi lesz a lemászással! Jokkó, mindenki csodálatára, megtette már, hogy felmászott a topra, a főárboc csúcsára – nem különb helyre, mintha egy ötemeletes háznak megfelelő magasságú telefonpózna végén csücsülnétek.

– Hahó, Jokkó!

– Hahó, Gommó, Cápatojás!

– Halljuk, velünk jössz Spalatóba s onnan tovább! Már a barba is tudja, beleegyezett!

– Veletek megyek, Gommó. Árbocmatróz leszek.

– Moccó, te! Árbocmatróz – az még messze van!

Ez a beszélgetés Gommó, Bócán és Jokkó között folyt le, a főárboc keresztrúdján. Jonni se maradt tétlen. Ő a húzókötelek és a fordítókötelek feltekerésénél, rendberakásánál segített az öreg Guzsiknak, akit apónak szólított a bark legénysége.

Bőven eltelt egy jó óra, mire a „Ragusa” pihenőre térhetett a zenggi kikötőben, és elcsendesedett a fedélzet.

Ekkor már Kaiser Karl a járódeszka szélénél állt.

– Captain – jelentette parancsnokának Szevér –; minden rendben.

– Helyes – mordult egyet az öreg, és levette a keménykalapot.

Nézegette, forgatta, végül ünepélyes arccal ruhája könyökével letörölte. Ez a mozdulat jelentette nála a partraszállást. Csak ebben az esetben törülte meg a fekete keménykalapot. Most megtörölte. Ott tartózkodott mellette Nazárió Sauró, az ivócimbora.

– Sauró, gyerünk– intett „Károly császár”, és az imbolygó, hajladozó deszkán mindketten kimentek a partra; onnan visszaszólt: – Szevér, fiam, aki akar, mehet a partra. Az öcsédnek meg mondd meg: holnap velünk jöhet!

Most érkezett el az a történelmi pillanat, hogy Jokkó szóba hozza a nagy kérést: vegye fel a „Ragusa” utasai közé a Fraternitást.

A fekete bőrű, fekete hajú – Jokkóhoz igen hasonlító Szevér nem volt több huszonkét-huszonhárom évesnél. És már a háromárbocos másodkapitánya! Levantei szokás szerint Szevér sem viselte a tengerészek közismert kék vagy fehér, aranyzsinóros, lakkellenzős tiszti sapkáját. Ő és többen a bark személyzetéből a jól bevált, széltől nem féltett; lecsüngő hegyű „jambót” hordták, amit minden kikötőben fillérekért árusítottak. És itt említem meg azt, amit már egy könyvemben elmondtam: a vitorlások tengerészei mostanság sem olyan „kinyaltak, kifentek”, mint általában az utasszállítók tisztjei, matrózai. A vitorlástengerészek között legfeljebb a parancsnok veszi fel néha az aranygombos, aranyzsinóros (háromstráfos, négystráfos) zubbonyt, de még ő se mindig, mint azt „Károly császár” bizonyította a legjobban. A vitorlástengerészek „vagabundok” voltak, azok most is; amíg egy ponyva lebeg a tengeren!

Szevér ráült a felépítmény tetejére. Elővette a vászonnadrág zsebéből a dohányos dóznit, és cigarettát sodort.

– Soha ennyi ideig nem totyogtunk Fiúméból! – nevetett a legnagyobb Turkovich fiú. – Éjfélkor indultunk. Suttora; a toronyőr még ránk is ordított, hogy van jó dolgunk, éjjel elindulni, amikor nincs is szél! Mert nincsen, hogy vinné el az ördög!

Megtörülte verítékes homlokát. Még mindig állt a levegő; Fülledt idő volt, sirokkó előtt.

– Holnap indulunk tovább! No, hallottad, a barba is azt mondta!

Most, most… – lihegte Jokkó, és belefogott:

– Szevér, azt szeretném mondani…

Elakadt. Jonni, bár hallgatott, szívszorongva figyelt. Ő is azt érezte, hogy gombóc van a torkában.

Végre tovább nyögte. Hogy így a barátok meg úgy meg amúgy. Bár a Fraternitás titkos szervezetnek számított, arról hivatalosan senki nem tudott, de nem hivatalosan mégiscsak tudtak többen róla. Így Szevér is.

Amikor Jokkó befejezte előadását, egyre élénkebben, egyre jobban belemelegedve a mondanivalóba, Szevér levette fejéről a jambót, megvakarta sűrű üstöke alatt a feje búbját, és azt mondta:

– Tudod mit, Jokkó? Állj a barba elé, és kérd meg őt arra, hogy magadon kívül még öt fiút akarsz a hajóra hozni. Akkor azután lásd, mit mond a barba!

Mellettük ott könyökölt Sottomarina, az óriás. Arra készült éppen, hogy elhagyja a hajót, mert ő is Zengget vallotta otthonának. De hát megállt, figyelt, és amikor Szevér pontot tett mondanivalójára, kiegészítette hadnagyát:

– Adok neked jó tanácsot, Jokkó. Ne szólj egy szót sem a barbának. Hát mit gondolsz, „Károly császár” óvodát visz majd magával? Corpo di Bacco! Ha eléje állsz, és eldadogod ezt a marhaságot, a barba úgy fenéken billent, hogy nem állsz meg, csak a Nehaj tetején!

Ezzel Sottomarina megveregette a fiú vállát. Mélyen, jóízűen kacagott, ahogy legfeljebb az elefánt vagy a jegesmedve tud kacagni:

– Te tengeri uborka, te! Corpo di Bacco!

És ezzel az óriás kiballagott a pallón. A járódeszka recsegett-ropogott a mázsánál bőven nagyobb súly alatt, de kitartott. És Sottomarina partot ért.

Jonni Farramatta végsőkig csüggedten meredt a Hetek Tanácsának kapitányára:

– Hát most mi lesz, Jokkó?

– Most mi lesz?

Szevér, aki természetesen jól ismerte Jonnit, mosolyogva fújta ki a cigarettafüstöt:

– Apád jóban van a barbával, beszéljen vele. Téged még elvállalunk, de a többit én sem! Hanem ide figyeljetek, tudjátok, kivel találkoztunk Korfu közelében?

A hajóhadnagy rejtelmes arcot vágott. No, kivel?

– Ha eltalálod, Jonni, kezeskedem, hogy magammal viszlek, még akkor is, ha a barba nem akarja!

– Jokkó súghat? – izgult a váratlan, meglepő ígéretre az órás fia.

– Súghat.

Ekkor már a felépítményen hasalt Cápatojás és Gommó is. Gommó szőrös, valóban majomhoz méltó arca merő figyelem volt.

– Ne szóljatok – intett Gommóra és Cápatojásra a hadnagy.

– No?

Jokkó tanácstalanul meredt Jonnira, Jonni pedig Jokkóra^ Ugyan kivel találkozhattak Korfu közelében?

– Egy angol hadihajóval.

– Az ördög vigye az angol hadihajót, jut belőle az Adriára is, nem nagy esemény. Mást!

– Elsüllyedt hajóval, Szevér legyintett:

– Mást!

Jonni komoran mondta, mint a futballkapus, aki gólt kapott:

– Nem tudom eltalálni.

Szevér kidobta a partra a cigarettavéget

– Inkább megmondom. Úgy se találnátok el. Figyelem: viharos időben, alkonyat után, igen rossz látási viszonyok között, amikor Pireuszból jövet Korfunál haladtunk, talán hét-nyolc mérföldnyire a szigettől – Fedrigoni kapitány hajójával találkoztunk!

A két fiú eltátotta a száját.

– Fedrigoni kapitánnyal? – dadogta áhítattal Jokkó.

– Fedrigoni… – nyögte Jonni Farramatta.

– Így van, emberek? – nézett Gommóra és a lustálkodó Cápatojásra Szevér. – Találkoztunk vagy sem?

– Úgy van – vigyorgott Cápatojás. – Én nem láttam, mert a barba pipáit tisztogattam a kabinban, de hallottam a kiabálást a fedélzetről: „Fedrigoni, Fedrigoni, amott a hajója, Fedrigoni!” így kiabáltak az emberek.

A szófukar Gommó csak ennyit mondott:

– Én láttam.

Szevér büszkén tekintett a gyerekekre.

– Most már én is azok közé tartozom, akik nem kételkednek Fedrigoni létezésében. Láttam a hajót. A barba is látta, Gommó, Gelletics, Sottomarina is látta. Mindössze néhány percre, de láttuk! Olyan a hajó, mint amilyennek hallottuk. Fekete sóner, igen meredek árbocokkal, magas vitorlázattal. Esküszöm, beillene egy kisebb klippernek is. Mi erősen harmadolt vitorlákkal haladtunk, s éppen azon törtük a fejünket a barbával, hogy leszedetjük mind a két árbocról a topgallantot. A fekete hajó teljes vitorlázattal, három dzsibbel száguldott! Felmásztam a terebre, onnan látcsöveztem a fedélzetet. Senkit nem lehetett látni, még kormányost sem! És a hajó mégis rohant észak-északkeletnek, tehát az albán partoknak.

– Honnan jöhetett? – találgatta Jokkó.

– Ki tudja? Én csak annak örülök, hogy láttam az Adria „bolygó hollandiját”. Moit legalább tudom, hogy igaz az a szóbeszéd – Fedrigoni kapitány és hajója létezik!

– Kalózlobogó van a hajóján? – kíváncsiskodott Jonni. – Mert mi a „Mária” topjára felvontuk a halálfejes lobogót.

Szevér beletúrt az üstökébe.

– Halálfejes kalózzászló? Nem láttam én semmiféle zászlót, különben is alkonyat után volt az idő. Jokkó nagyot sóhajtott: – Irigyellek, Szevér. Láttad Fedrigoni hajóját!

– Fránya hajós lehet – bizonygatta Gommó. – Akkora szélben teljes vitorlákkal haladni, azt még a mi barbánk se merné megtenni!

– Az a muris – toldotta a beszélgetést Jonni –; hogy csak alkonyatkor, este vagy éjszaka látni Fedrigoni hajóját, nappal sohasem. Így mesélte apám.

Jokkó megkérdezte:

– Hogy hívják a hajót? Szevér hümmögött:

– Ez az, amit senki sem tud. A tükrön semmiféle nevet nem látni. Se a hajó, se az anyakikötő nevét. A hajó névtelen, ezért is emlegetik sok helyen „Anonimó”-nak.

Szó szót követett. Valósággal eltörpült a „Ragusa” görögországi útja, de az is, hogy a Fraternitás tagjai lemaradnak a korvettnek elkeresztelt barkról. Szevér, Gommó, Cápatojás, később a hozzájuk csatlakozott Guzsik apó és Gelletics egyébről sem beszélt, mint Fedrigoni kapitányról, a rejtelmes hajósról, akit senki sem látott, de akiről mégis tudják, hogy „álarcot visel”, hogy valójában nem is Fedrigoni a neve, csak felvette a középkor híres földközi-tengeri kalózának nevét. Azt is rebesgették, hogy nem is európai ember, hanem vagy észak-afrikai arab, de az is lehet, hogy török, méghozzá igen gazdag uraság, aki azzal szórakozik, hogy utánozza a „bolygó hollandit”, aki köztudomásúlag hol itt, hol ott bukkant fel századokkal ezelőtt, és ejtette bámulatba és rémületbe a hajósokat. Fedrigoni is ilyen valaki, „bolygó hajós”, akinek a lelkét szörnyű bűnök terhelik, s hogy szabaduljon a bűnök súlyától, száguld nagy viharok idején hajójával a felbőszült tengeren.

– És ha nincsen vihar, akkor hol van? – tette fel a kérdést Jonni Farramatta.

– Hülye! – förmedt kebelbarátjára Jokkó. – Hát akkor is a hajóján van, meghúzódva valami titokzatos öbölben, ismeretlen sziget rejtekében, vagy a várában tartózkodik. Mert az ilyen embernek vára is kell, hogy legyen.

– Kell – bólintott Gommó. – Úgy gondolom, olyan óriás barlangban van a vár, ami kívülről nem is látszik.

– Azért hajózott Albánia felé, mert ott lehet a vár – állította Jokkó.

– Vagy a titkos rejtek – szólt Cápatojás.

– Lehet, hogy ő is valami szent szövetség tagja – hunyorgott Jonni Farramatta Jokkóra. – Az ilyen ember csakis szent szövetség tagja lehet!

Igen, szó szót követett. Jokkó és Jonni a barkón a tengerészek kosztját ette, méghozzá Cápatojás jóvoltából. A tengerész – no, nem a finnyás utasszállítók „alkalmazottja” – nem válogatós. Neki nem annyira a minőség a fontos, hanem a mennyiség. Mindenből a „sok”. Babból, káposztából, sózott húsból, bakalából (vagyis a szárított tőkehalból), makaróniból, spagettiből. Ha ez így van, a tengerész boldog. Így azután az az ebéd, amit Cápatojás kiosztott délidőn, csak egy jelzőt viselhetett: bőséges. Hogy jó, az már vitatható. De Jokkó is, Jonni is úgy ette, mint a világ legfinomabb ebédjét.

Az estét és az éjszakát – anyja kívánságára – Jokkó az öreg házban töltötte. Éjszaka álmában előbb a nagy Danicsics Lázár, a törökverő, jelent meg. Danicsics felhívta Jokkó figyelmét arra a kötelességre, amivel ő a Turkovich névnek, Zenggnek s a tengerészeinek, valamint az uszkokok jó hírének tartozik. Utána megjelent Fedrigoni kapitány. A kapitány előbb táncot járt a viharos tengeren, majd lenyúlt a hullámok közé, és felrántotta a mélyből Neptunus istent. Ettől kezdve együtt táncoltak és énekeltek. Igen jó volt a kedvük. Majd hirtelen felbukkant egy torpedóromboló, s a táncolók felé vágtatott. De előkerült a hullámokból az „Anonimo”, és a titokzatos kapitány meg az isten felugrott a fedélzetre, szamárfület mutattak a rombolónak, és a fekete sóner a levegőbe emelkedve eltűnt a felhők között! … Hát ez bizony izgalmas álom volt. Annyira izgalmas, hogy hajnalban Jokkó az ágy alatt találta „magát! Először azt hitte, hogy a tengerfenékre került, s megszúrta egy tengeri csillag. Holott mindössze a padozatból egy szálka került az alsó felébe.

Ezzel az álomkalanddal be is fejeződött az alvás. Az ablakhoz ment. Kinyomta az otromba ablakdeszkát. Áradt befelé a hűs hajnali levegő. A tenger küldte.

Jokkó mélyeket szippantott.

Csönd, némaság ülte meg a várost. Mindössze a bodega cégérét mozgatta ide-oda a szél, Verancsics Jován boltjának recsegő pléhtábláját: „Vegyeskereskedés a Bolygó Hollandihoz”. Még a cégér is Fedrigonira emlékezteti az embert! – mosolyodott el Jokkó. Szegény Tádé nem jut fel a barkra, meg hát egyik sem a fiúk közül.

– De én megyek a tengerre! – suttogta a hajnali csöndben Jokkó. – Megyek! Vár a tenger. Megyek!

Nem tartozott az érzelgős fiúk közé, de most – pedig hogy szidta mindig Jakabkát az ilyesmiért! – könnyeket kent el az arcán.

Valóra vált az álom. Nem egy kis kirándulás a „Mária, brazzerán, hanem vérbeli nagy hajón, talán Olaszországba is, a korvettnek beillő barkón. Két-három hét a vitorlák alatt! Tegye bárki kezét a szívére: nem kellene egy ilyen kiadós kirándulás?

A matrózzsák ott volt elkészítve az asztalon. Anyu varrta; az ő ajándéka. Sok mindent beletett Jokkó, közöttük a halálfejes zászlót is. Sohase lehet tudni, mikor kell majd felhúzni – vélte –; jó a halálfejes zászló a háznál. A zsákban volt az ünnepi csíkos ing, ugyancsak anyu ajándéka, az első igazi; vérbeli matrózholmi. Jokkó már előre élvezte, pompás érzés lesz végigmenni az utcákon, le a kikötőbe és válaszolni az ismerősöknek.

– Hová, hová, Jokkó? – kérdik majd.

– A tengerre. Leszerződtem a „Ragusa” barkra! – hangzik a felelet.

– Leszerződtél? Már ilyen fiatalon? – csodálkoznak az emberek.

– Ha kellek, mit tegyek?! – feleli majd Jokkó.

Hát ha éppenséggel nem is így történt Jokkó kivonulása a szülői háztól a kikötőig, a hajóra szállás mégis megtörtént. Azt valahogy nem vette számításba, hogy anyu is elkíséri, ami lecsökkentette a kivonulás értékét. A jó mamák sohase gondolnak arra, hogy a nyári táborba, külföldi kirándulásra elinduló fiú leginkább annak örül, ha a mamák nem kísérik el a pályaudvarra vagy a kikötőkbe. Ez már amolyan „férfias” vágy, „fenegyerekeskedő” nagyképűsködés, amin mindannyian átestünk, de amit – így igaz, jó barátaim! – idővel meg is bánunk. Jokkó Turkovich mama jobbján ballagott, és akik megszólították, azoknak anyu felelte:

– Egy kis nyári kiruccanás Szevér fiam hajóján.

Hát ez bizony másként hangzott, mint a „leszerződtem a »Ragusa« barkra” mondat.

De hát a kivonulás mégiscsak ünnepélyes menetté vált.

Honnan, honnan nem, de előbukkant Zgurics, Kuruc Jóska, Marás Dragutin, Verancsics Tádé, még Berezina Jakabka is. Egyedül Jonni Farramatta nem mutatkozott. A fiúk ünnepi kíséretet adtak. A csalódást kiheverték, úgyis kiderült, hogy a szülők egyiküket sem engedték volna el, elégnek találták egy esztendőben a „Máriá”-n tett kirándulást. így azután a csalódás átcsapott lelkes bámulatba, hogy a kapitány mégis elmegy tapasztalni, élményt szerezni a Hetek Tanácsa számára.

– Ti pedig kutassátok ki a vár pincéit – buzdította Jokkó kebelbarátait. – Jonni vegye át távollétemben a kapitányságot.

De Jonni nem vette át.

Mindnyájuk csodálatára Jonni Farramatta a bark hullámvédőjén lógázta a lábát, és vadul integetett a közeledők felé:

– Megyek, én is megyek!

– Kiderült, hogy Kaiser Karl elvitte az órásboltba a hajó kronométerét. „Károly császár” igen becsülte a „Titanic” hősét, de ugyanígy az órástudományát is. És amikor a „Titanic” volt tengerésze megkérte, vinné el Jokkó mellé Jonnit, „Károly császár” levette a keménykalapot, és zsebkendővel megtörölte fényes bőrű, kopasz fejét. Azt pedig minden beavatott tudta, ha a kapitány így tesz, az nála a legnagyobb megenyhülés jele.

– Mert tetszik tudni, captain – mondta tovább az öreg Jonni Farramatta –; az én vágyam, hogy a fiamból tengerész legyen. Látom, hogy horgászni szeret, ami igen jó dolog, hoz is a konyhára, de az én vágyam mégiscsak az, hogy tanuljon, menjen azután Fiúméba a Nauticára, és legyen belőle jóféle tengerészkapitány, ha már belőlem nem lehetett még csak főkormányos sem! Szeretném, captain, ha elvinné. „Károly császár” visszahelyezte a keménykalapot, fedelét még meg is ütögette, hogy jól üljön a fején, és csak ennyit mondott:

– Holnap reggelre legyen kész a kronométer. A gyereket meg hozza el a kronométerrel együtt. De azt hangsúlyozom, Farramatta úr, hogy az én kezem gyorsan eljár! A gyerek tehát –

– Nem tesz semmit, captain – nevetett az órás. – Attól fejlődik a tengerész!

Így került moccójelöltnek a „Ragusa” fedélzetére Jonni Farramatta is. Kettejük távollétében tehát Verancsics Tádéra hárult a feladat, hogy a Fratemitás működjön, sőt a nehaji vár átkutatását elvégezze.

Amikor a bark vitorlát bontott, s e nehézkes, de mégis szépen ívelt hajóorr a két hullámtörő közötti kijáró felé fordult, többen álltak a Marinán, hogy búcsút intsenek a tovatűnő háromárbocosnak.

Ott állt többek között Turkovich mama, biza könnyekkel a szemében. Mellette az apró termetű Sottomarináné szipogott. Hurrázva integetett Farramatta papa, aki a legszívesebben azt vette volna, ha Jonni máris leszerződik egy hajóra. Farramattáné ugyancsak szipogott, és törülgette a könnyeit. Ez már így van, mióta világ a világ, és a férfi, a fiú elindul tengeren, óceánon. De ott volt teljes számban a Hetek Tanácsának szárazon maradt összes tagja: Marás Dra-gutin. Kuruc Jóska, Verancsics Tádé, Zgurics Tóni és Berezina Jakabka is, akit ebből az alkalomból, Turkovich mama felügyelete mellett, a nagymama elengedett piaci fogságából. Sok érdeklődő, kíváncsi és rokon integetett a bark után – és még valaki. Nazárió Sauró, a vén tengerész. Nazárió némileg imbolyogva állt a Marina szélén, és az avatatlan joggal hitte, hogy az imbolygásnak vízbe pottyanás lesz a vége. De hát Nazáriót az imádott Tegethoff szelleme tarthatta vissza ettől a szégyentől. Az imbolygás egyértelmű oka az volt, hegy „Károly császár” és régi fegyvertársa a bark parancsnoki fülkéjében búcsúáldomást ivott.

Az áldomás méretére abból is lehetett következtetni, hogy Nazárió egyre kiabálta:

– Tengernagy úr, teljes tüzet Lissánál! Tengernagy úr, a tűz!

A bark most lassan hallótávolságon túlra került.

Majd Zengg házai, a dombok, a templomok, a raktárépületek, a kikötőben horgonyzó néhány hajó árboca is beleolvadt a messzeségbe.

Ezek azok a percek, amikor minden tengerész egy kicsit fellélegzik.

Így van, bocsánat érte.

Jó elbúcsúzni, megható pillanatok az elköszönés percei. De terhesek is. Ismertem egy kapitányt, aki nem engedte a családjának, hogy fogadják a kikötőben, vagy kendőlobogtató istenveledet rendezzenek. És igaza volt. Nincsen kegyetlenebb valami, mint ott látni a parton, egyre eltűnőbben, a Legkedvesebbet, a Legdrágábbakat!

Egy hajó mindig úgy indul el, hogy a rajta levők és az utána integetők tudják: az a hajó esetleg soha nem tér vissza …

Jokkó boldog volt, hogy tengerre szállhat, s mégis amikor a bark kívül került a hullámtörőn, azt érezte, hogy egy kemény marok megszorítja a torkát, és egy hang azt súgja neki: ugye, gazfickó, most mégis bőgésre lenne kedved?! Hiába, a „Ragusa” nem a közeli vizekre ruccan ki, mint jó-múltkorában a „Mária” brazzera. Távolabbi partok felé indul.

– Ha nem jönnénk meg három hét alatt, ne aggódjon» asszonyság – mondta „Károly császár” Turkovich mamának a vitorlák felvonása előtt. – Ebben az esetben négy hét múlva érkezünk.

Turkovich mama kétségbeesetten meredt a kapitányra:

– Négy hét?! Szevér azt mondta, három hét lesz!

– Asszonyság, a tengerész csak utat ismer, de időt nem. Ezt Szevér is tudja, de most már Jokkó is megtudja!

Amikor a bark eltávolodott a Marina szélétől, Jokkó azon vette észre magát, hogy integet, egyre integet. Még akkor is integetett, amikor Zengg házai alig-alig látszottak. Felmászott a terebre, s onnan, a tengerészszívnek leggyönyörűbb helyről, a feszülő kötelek, pattogó vitorlák halmazából, ahol csodásan dalol a szél, onnan figyelte, hogy látja-e még édesanyját, Nazárió bácsit, Farramattáékat, a Hetek Tanácsát és a többi búcsúzkodót, bámészkodót.

De nem látta. És akkor eltekintett a Nagy Vízen, el a távoli Veglia és Pervicchio között, ki, az Adria téres „tisztására”, amit Kvarnerónak hívnak. Felsóhajtott, és ilyesfélét mondhatott magában:

„Tenger! Hívtál, itt vagyok!”

És ezzel elfogta a szótlanság. Ezen minden tengerész átesik, amikor először indul el messze útra. Még Jonni is elvonult az előárboc tövébe, pedig Farramatta fiát igazán nem lehetett az érzelmek emberének nevezni. Jokkó az volt. Jokkón átrezdült minden, ami lekötötte, s amit szeretett. Ott a tereben, a marsvitorlával egy vonalban, eszmélt rá, hogy szereti Zengget, a Nehaj várat, a Hetek Tanácsa odahaza maradt tagjait, az öreg házat, amit még a Danicsics ős épített, és ahol oly panaszosan nyikorog Verancsics bácsi pléhcégére. És elsősorban édesanyát, akiről oly könnyű az öröm óráiban elfeledkezni, de akiről megfeledkezni soha nem lehet! Jokkó, aki a főárboc terebjéről tekintett szét – ez lett azután sok éven át kedvenc tanyája –; egyszerre csak azt érezte, hogy ő, lám, mégiscsak valaki. Hajósinas, azaz moccójelölt, aki ehhez a hajóhoz tartozik, egy ember a létszámban, öccse az első tisztnek, barátja a többieknek. És elfogta a birtoklás öröme, az a különös gőg, amit valójában csak a vízi emberek érezhetnek. Volt idő, amikor hódolattal nézett azokra az idősebb zenggi bácsikra, akik zoppoló mintájú csónakocskájukkal a kikötő környékén horgásztak. „Ha nekem egy zoppolóm lenne!” – sóhajtotta, akkor. Azután jött a „Mária” brazzera, a szerelés, a kirándulás, s akkor már a zoppolók eltörpültek. „Hej, ha nekem egy brazzerám lenne!” De hát egy ilyen bark mégiscsak más, valóságos korvett. Jckkó maga alá nézett. Csodás látványban volt része. Teljes egészében látta a fedélzetet, a fedélzet számtalan kacatját, felfordított csónakokat (egy kuttert, két aprócska gigget), kötélcsomókat, kötélbakokat, vödröket, hordókat, összehajtogatott védőponyvákat, súrolókeféket, evezőket, csáklyákat, deszkákat, pallókat, örökösen száradó matrózingeket s gatyákat, a nagy raktárfedő mellett két tyúkketrecet, ahonnan riadt kakaskák és nem kevésbé rémült tyúkocskák kandikáltak kifelé, mert első és egyben utolsó útjukat tették a tengeren. (Kell, hogy megmondjam, a csirkezsivaj nem túlzottan illő egy vitorlás teherhajóhoz, de megengedett. Jól jött a legénységnek „Károly császár” rajongása a tyúklevesért, mert legalább így ők is részesültek néha a tőkehal és a sózott hús között, finom falatból.) Volt azután a fedélzeten töméntelen más látnivaló még, foltozásra szánt vitorlák, két horgony, élelmiszeres ládák tele káposztával és burgonyával, amit Cápatojás még nem tett a helyükre, a raktárba, továbbá az örökösen olajtól csillogó horgonyfelhúzó szerkezet, tisztogatásra váró horgonyláncok meg hát elsorolhatatlanul sokféle fontos, kevésbé fontos tárgy, amire szükség van a tengeren.

Ha pedig hátranézett, jól átölelve az öreg árbocot vagy megakapaszkodva az egyik terebfeszítő kötélbe, akkor láthatta a felépítmény tetejét, mögötte a kormányállást s a kormánynál nem kisebb személyiséget, mint Sottomarinát és mellette a barbât. Kaiser Karit, aki ilyenkor, a kifutást követő órában, a fedélzeten tartózkodik, különben a kabinban gunnyaszt, bagót rág, vagy pipát szipákol, iszik, és arra gondol, de finom is lesz a tyúkleves!

Indulás után a fedélzet maga az élet.

Ilyenkor állítják be a hajót abba a „szentháromságba”, amit az irány, a szél, a hullám megszab, megenged. Minden vitorlás hajónak, még az aprócska balatoni kalóznak is, van egy bizonyos dőlési szöge és haladási irányszöge, amikor a hajó iránytartásban és sebességben a legtöbbet tudja nyújtani. Ezt természetesen nem ismerheti más, csak az, aki együtt él a hajóval. A „Ragusa” Zárába tartott, és mivel -”Károly császár” nem szerette a szigetek közötti lavírozást meg a váratlan meglepetéseket, utasítása úgy szólt, hogy Lussin alatt kikanyarodnak a nagy Adriára, és majd csak a mai Dugi Ótoknál (akkortájt Isola Grossának, Lungának, Nagy-szigetnek hívtuk) vitorláznak be a Canale di Zárába, a Zára-csatornába.

És milyen különös valami a magasból, hozzá még ferde helyzetből látni a fedélzetet, kötelek és vitorlák tömegén keresztül. Szevér a főárboc előtt áll, és teli torokkal adja ki parancsait, mint engedjenek vagy húzzanak meg egy-egy kötelet, feszítsenek vagy lazítsanak keresztvitorlát, orrvitorlát vagy a mizzen, a tatárboc pányva vitorláját. A hajó hol felágaskodik, hol megdől, hol lassú, hol gyors a menete. Végül elkövetkezik a döntő helyzet: ha a szél így marad, akkor a bark így halad tovább. A menet egyenletes, a dőlés állandó, a vitorlák állása szinte mozdulatlan, a kötelek között vidáman dudorászik a szél, a hajó orra és hasa alól pezsegve futnak szét a hullámok, a kormány mögött pedig hosszúhosszú nyomdok jelzi, honnan milyen irányba halad a háromárbocos.

Mindezt kék, tintakék tenger öleli körül.

A legkékebb tenger, az Adria.

Említettem: ha az Adriára gondolok, Jokkóra gondolok.

Jokkó …

Attól a perctől kezdve, amikor a „Ragusa” elhagyta a zenggi kikötőt, Jokkó szerződést kötött az Adriával, És εζ a szerződés végérvényes volt.

– Nem hagylak el soha! – suttogta, és szomjas szívvel itta, habzsolta a látványt, ami eléje tárult.

A zenggiek szkampiflottillája akkor tartott hazafelé.

Öt brazzerából és két bragozzóból állt a flottilla. Elöl a két bragozzó, mögöttük a brazzerák túrták a vizet jó fél-hátszéllel.

A halászok meglengették a sapkájukat, amikor a hatalmas testvér elzúgott előttük.

– Zsivió, barka, zsivió!

Kaiser Karl a pincshez bökte mutatóujját, Sottomarina felemelte sárkányokkal tetovált karját, és az egész hajó nevében akkorát kurjantott, hogy a csirkeketrec lakói ijedten behúzták a fejüket.

– Zsivió!

Mindenki ismerős volt a bragozzókon, a brazzerákon. Az egyiken ott volt Marás Dragutin apja is, a halászmester.

Jokkó érezte, hogy meg kell mutatnia magát, hadd lássák a zenggiek, és vigyék meg a hírt, hol tartózkodott Turkovich Jokkó, amikor nyílt vízen törtetett Kaiser Karl népszerű barkja, a „Ragusa”. Mindnyájunktól ismert gyöngeség ez, meglengetni magunkat ismerősök előtt vonatból, autóból, vízibuszból, sétahajó fedélzetéről, balatoni vitorlás kormánya mellől! Ettől Jokkó sem mentesült, de mentségére legyen említve, amikor meglátta Dragutin apját, elfeledkezett a „lám, mire vittem” pöffeszkedésről, ami abból állt, hogy teljes terjedelmében kihúzta magát, és úgy feszített a tereben, hogy csak bámulni lehetett – mondom, amikor meglátta Marást, meglengette a sapkáját, és kieresztette a hangját:

– Hé, Marás bácsi! Mondja meg a fiúknak, ölelem őket! Mondja meg! írok nekik Zárából!

Marás halászmester visszaintett, mint aki azt mondja: jól van, megértettem, majd közlöm. De nem értett semmit. Nem is érthetett, részben a távolság miatt, részben, mert az egymás közelében elhúzó hajók bőséges zajt okoztak, és a hullámokra vágódó nehéz hajótestek dübörgése elnyelte Jokkó hangját, akárha szunyogzümmögés lett volna.

De nem nyelték el „Károly császár” hangját, aki megállt a főárboc alatt, és felüvöltött:

– Jokkó, hozzám!

A hang szigorú volt és kemény.

Ilyen esetben az ember csak egyet tehet: amilyen gyorsan csak lehet, kimászik a tereblyukon, a hágószálakon pedig inkább csúszik, mint lépeget. Jokkó így tett, és lihegve megállt minden hajó teljhatalmú parancsolója, a barba előtt:

– Parancsára, uram!

Először mondta ki „hivatalosan” Jokkó a jelentkezés egyszerű mondatát. Parancsára, uram! A világ minden tengerén így hangzik a jelentkezés, vagy legalábbis hasonlóan. Mert azt senki sem mondja, hogy: „No, mi az?” vagy: „Kell valami, apuskám?” esetleg: „Miért a zrí, faterkám?” – mint azt a „szárazon” éppen eleget halljuk. Aki a tengeren elvétené a tiszteletadás legelemibb formáját, ami az idősebbet, a feljebbvalót, a több tudásút megilleti, az gyorsan megismerkedne – a tengerrel!

– Parancsára, uram!

Ezt meg Jonni Farramatta mondta, mivel ő is ott állt a parancsnok előtt. Szevér a parancsnoki fülke ajtaja mellől, Sottomarina a kormánytól, Guzsik apó a konyha küszöbéről figyelt mosolyogva.

„Károly császár” szúrós szemekkel rámeredt a fiúkra. Majd Jokkóhoz fordult:

– Jelenleg hol vagy?

– A „Ragusa” barkón, uram.

– És te? – fordult Jonnihoz.

– A „Ragusa” barkón, uram.

Kaiser Karl rosszallása jeléül előre– majd hátralökte a keménykalapot.

– Nem jó. Nem jó, ha mondom! Azt minden ökör tudja, hogy a „Ragusá”-n van, ha itt van! Ti most ketten előttem vagytok, a parancsnok előtt álltok! Hol álltok?

– A parancsnok előtt állunk, uram.

– A parancsnok előtt állunk, uram.

– Helyes, ezt már szeretem – dünnyögte a barba. – És miért álltok előttem? Azért, mert kiadtam a parancsot, mi legyen veletek a hajón. Mostantól kezdve nincsen naplopás! Nincs árbocramászás, mert arra jött kedved! Nincs hullámvédőn láblógászás! Itt munka van! Megértettük?

„Károly császár” szeme villámokat szórt, ő is olyan volt, mint a legtöbb régi parancsnok: csak meg kellett pöccinteni, máris dühbe gurult. Mint a soha el nem álló motolla, pörgött-forgott belőle a dühös szavak áradata:

– Munka van ezen a hajón! Nem hívtam ide senkit! Aki itt tartózkodik, annak dolgozni kell!

Jonni megijedt. Szipogni kezdett. Jokkó összeszorított szájjal meredt a parancsnokra. Amikor lélegzetnyi szünet támadt, Jokkó ünnepélyesen közbeszólt:

– Uram, mi dolgozni akarunk. Rendelkezzék velünk. Kétségtelen, ez szépen hangzott. Nyilván így mondhatták a nagyok is – Nelson, Hood, Makarov, Tegethoff –; amikor először álltak hajóparancsnok előtt.

„Károly császár” mintha észbe kapott volna. Miért a rakétázás, ha elég a gyertyaláng is? Megszelídült hangon mondta:

– Akkor kezdjétek meg a napi munkát. Mostantól Sottomarina főkormányos-hajómester alá vagytok rendelve. Első teendőtök: kideríteni, mit fedezett fel Kolumbusz Amerikában! Végeztünk!

Jokkó és Jonni meghajolt.

– Parancsára, uram.

És már indultak volna felfelé a kormányfél lépcsőjén, amikor Guzsik apó, aki a szakácsi teendőket is ellátta, rájuk kiáltott:

– Hahó, fiúk ide gyertek!

A két fiú az ács, azazhogy szakács elé lépett. Guzsik apó egy hatalmas kosárra mutatott. A kosár tele volt burgonyával. A kosár mellett üstnek beillő fazék állt.

– Kolumbusz a burgonyát fedezte fel Amerikában, fiaim – vigyorgott Guzsik apó. – Ez a kosárra való burgonya arra vár, hogy Kolumbuszra gondolva megtisztítsátok. Kezdjétek el az emlékezést.

A kormányfélről mintha nevetés hallatszott volna. Az a bizonyos komisz férfinevetés, amikor oly könnyű megmosolyogni az ifjakat.

De aki azt hiszi, hogy Jokkó vagy Jonni meglepődött, téved. Mind a ketten derűsen néztek Guzsik apóra.

– Éppen azt akartuk mondani, Guzsik bácsi: nem kellene burgonyát pucolni? – nevetett Jokkó. – Mi ugyanis rettentően szeretjük a konyhai munkát!

– Az bizony így van – tette hozzá Jonni. – Édesanyám mindig is mondja, nem tudják, minek neveljenek: szakácsnak vagy tengerésznek!

– Hát akkor lássunk hozzá, Jonni! – nevetett Jokkó. – Emlékezzünk Kolumbuszra!

Ezzel kezdődött a tengerészeiét. De Jonni és Jokkó becsületére legyen mondva: igen vidáman, jókedvűen, sőt lelkesen emlékeztek Kolumbuszra. – Elvégre – mondta Jokkó –; az sem megvetendő valami, ha az ember egy barkhajón burgonyát hámozhat!

Magam is azt mondom: nem megvetendő valami.

A bark manapság – a gépkorszak, sőt még inkább az elektromosság korában – valóban a tengerészet lovagkorának emlékeit idézi. Mert szó se róla: szép, nagyon szép a géppel, akár gőzzel, akár olajjal vagy elektromossággal, atomtöltettel hajtott hajóóriás is. Bizony nagyon szép. Az ember elképedve szemléli a hajógyártás remekeit, a félszázezer tonnás, áramvonalas, hófehér, inkább úszó szállodának, nyaralónak, télikertnek számító vízi csodákat. Lenyűgöző a gyorsaságuk, a biztonságuk.

De a vérbeli tengerész úgy van ezzel, mint a vérbeli lovas a motorkerékpárral vagy az autóval. Inkább a ló, mint a Panni vagy a Felicia, inkább a vitorlás hajó, mint egy Cunard hajó vagy cargo-liner! És hozzá még barkhajó! A „Ragusa” 1200 tonnás, 70 méternél valamivel hosszabb háromárbocos volt, vagyis az Adria-barkok között elég nagy méretűnek számított. Most is, amikor írom ezt az emlékezést, úsznak még bőven a tengereken barkhajók. Akadnak közöttük négy–; sőt ötárbocosak, 3500-4000 tonnásak. A létező legnagyobb bark az ötárbocos angol „France II”, az elsüllyedt „France I” utóda: 5663 tonnás! Mert bizony az óriás vitorlásokkal is megtörténik, hogy elsüllyednek. Természetesen, egy ilyen hajó óriási vagyon, és a tulajdonosok mindent elkövetnek, hogy a legjobb tisztikart és a legprímább legénységet alkalmazzák. A tengerészek hamburgi, amszterdami, londoni, glasgowi, marseille-i „börzéjén” úgy jegyzik a nagy kapitányok és tisztek nevét, mint profi-futballcsapatok a legjobb játékosok neveit. Ilyen volt a híres német négyárbocos „Pamír” nevű bark kapitánya is. De hát a hurrikánnal, ami rájuk tört az Atlanti-óceánon, Florida közelében, 1957 szeptemberében, ő sem boldogult. Negyvenöt tisztjelölttel elnyelték a hullámok!

A „Ragusa” tehát Zárába tartott.

Akár a „Mária” esetében, most is ideális szél fújt. Akkor tavasz volt az Adrián, az olajfűz, a babér, az agavé, a narancs virágainak illatát vitte el messze földre a szél. Most, június vége lévén, meleg nyárban pilledt az, aki városi ruhában kiült délidőn a kikötővároskák kerti padjára.

Kaiser Karl, Szevér és Sottomarina a felhőket, a tengert, a távoli hegyeket nézték, a levegőt szimatolták. Abban az időben a barkókon nem voltak rádiókészülékek, a világítótornyokat és jelzőállomásokat nem szerelték fel az Adria mentén rádióadókkal, hogy pillanatok alatt közvetítsék a vevőkészülékek hangszóróján, honnan fenyegeti baj a tenger vándorait. A közismert kerek dobozú házibarométer – az aneroid – vagy a hosszúkás csövű légsúlymérő volt a vitorlások védőfegyvere a közeledő veszedelemmel szemben. És a kincset érő tapasztalat. Az előbb említett három tengerész, de elsősorban a barba és a főkormányos valóban nagy tapasztalattal rendelkezett. Ismerték ők a szelek járásának vagy a szélcsöndeknek minden „fineszét”, fordulatát, tréfáját. Ismerték, de azért ez mégsem elég az üdvösséghez. Hiszen még az adóállomások minden jelzése sem elég! Előrejelzése az időjárásnak: valószínűségszámítás. Feltételezés, sejtés, körülbelüli sejtetés. Az a bizonyos: lehet, hogy így lesz …

És ennél a „körülbelülinek” a sejtésénél sem többet, sem

kevesebbet nem tudhattak a mi barátaink sem, „Károly császár”, Sottomarina, Szevér. Úgy gondolom, ha megnéznénk, arról a napról mit jegyeztek be naplójukba a pólai, a fiumei, a sebenicói és cattarói tengerészeti megfigyelőállomások, nem hinném, hogy más szerepelne a bejegyzésben, mint ez: „Egyenletes nyugati ponente fúj, várható azonban a szélirány megváltozása, sőt lényeges változás az időjárásban is.

Ilyesmit írhattak a jelzőállomások megfigyelői.

Ezzel szemben „Károly császár” elnézett a Velebit felé, és azt felhőbe burkolózva találta. Hm, hm – dünnyögte, és ránézett a mellette álló, kormánykereket tartó Sottomarinára. És mivel Szevér is ott volt, ő is a barbára tekintett. Hm, hm…

– A Velebit elbújt a felhők mögött – mondta jelentőségteljesen az óriás főkormányos.

– Vadul vágtat az iskola – bólintott Szevér, és kimutatott a vízre, a kormány mögé.

– Hm, hm – így „Károly császár”, és felnyomta a pincset. Szemrevételezte a vitorlákat, a köteleket, a hajó állását, és végül nyilatkozott:

– Mielőbb legyünk a nyílt vízen. Nem szeretem San Marcót!

Ez az utóbbi megjegyzés felejthetetlen élményt takart. „Károly császár” valóban nem szívelte a szigetek közötti lavírozást. A San Marco szirt arra az időre emlékeztet, amikor fiatal parancsnok volt, és egy bórától tutuló éjszakán egyenesen nekifutott San Marco északi csücskének a „Porto Ré” nevű kétárbocossal. Attól kezdve kerülte a scogliónak nevezett szirteket, amik elég kiadósra növekedtek az Adrián, van belőlük vagy félezer Fiume és Cattaro között, a legtöbbjük pedig akkora, mint a budapesti Margitsziget nagyedrésze. Hát bizony ilyen kőhalmaznak nekifutni nem valami derűs élmény.

A bark három fő embere tehát megérezte, hogy „valami jön”. Szevér a fiatal delfinek (ez az „iskola”) vad rohanásából, vágtájából, kiugrálásából következtetett az idő gyors változására. Ami persze nem annyira a delfinek időérzékére vall, mint inkább arra, hogy az óvatos, még nem tisztázott módon észlelő halrajok a nekik veszélyes nagy hullámzások elől igyekeznek vagy a mélybe, vagy a védettebb, tehát partközeli helyekre elmenekülni. A menekülő halraj a delfinek kedvenc zsákmányterülete. Ilyenkor a telhetetlen bendőjű -”bohócok” agyonzabálják magukat, és attól vidámodnak. Hiába no, ki-ki a maga módján keresi örömét!

A „Mária” utasai nem részesültek semmiféle különösebb „táncban”. Az Adria akkor nem mutatta ki, hogy nemcsak mosolyogni, de vicsorogni is képes. Amikor a „Ragusa” Lussin és Ilovik között kifutott a Kvarneróból a nyílt Adriára; olyan nyári tramontána támadt, hogy Jokkó és Jonni menten abbahagyták a végtelenbe nyúló burgonyahámozást

– Minden ember a fedélzetre!

A parancsot nem is kellett kiadni.

Szerencsére nem jött váratlanul a ponente átalakulása tramontána-orkánná.

Mindenki sejtette, hogy kiadós táncban lesz részük.

De ekkora táncban!

Egy gőzös füstölgött alig két kilométerre tőlük. Hol a fedélzetet lehetett teljes oldalszélességben látni, hol a fenékrészt.

– Csúnya világ lehet odaát! – mutatott a gőzösre „Károly császár”, és ugyanakkor elfeledkezett valamiről: talán ilyesfélét gondolhattak a gőzös emberei is, amikor a bark felé néztek.

Mert bizony a „Ragusa” sem lehetett más helyzetben, mint az Ungaro-Croata teherhajója, a kecses „Salona”.

A „Ragusa” vészesen megdőlt. A lomha, nagy test mintha elvesztette volna „lába alatt a talajt”. Úgy csapott rá a tramontána, mint a fejszehasítás. Sok idő nem maradt a gondolkozásra. „Károly császár” nem tétovázott. Felnyomta a pincset, majd lenyomta, és máris döntött:

– A fedélzeten maradok!

Ez pedig azt jelentette, hogy most félretesz rumot, bort, bagót, pipadohányt, és csakis a hajóval törődik. Ellenvélemény, tanács, észrevétel nincs. Csak a barba szava, parancsa, ami szentírás.

– Főárboc minden vitorláját feltekerni! Rohanj!

Ahány ember a fedélzeten volt, az mind rávetette magát a főárbocra. Idő nem jutott a kísérletezésre. Nem lehetett mesterkedni a fordítókötelekkel, a húzókötelekkel, a vitorlák egyszerű lazításával. Bőgött a tenger, üvöltött a szél, harsogtak a hullámok, maga a hajó pedig döngve vágódott hullámvölgyből hullámvölgybe!

Veszett idő lett a reggeli napfény után.

Az árbocot rohammal kellett bevenni, hogy szabaduljanak a szél rettentő nyomásától, a felborulás veszélyétől. Amennyire utálta „Károly császár” a szirtekkel való találkozást, annyira rajongott a viharokért. Ilyenkor érezte magát elemében a keménykalapos kapitány.

Valósággal nekifeküdt a szélnek, ragyogott az arca, a pincset a füléig nyomta, üvöltött a széllel, harsogott a tengerrel; és ugyanakkor mindenki vakon teljesítette rendelkezéseit. Mert mindenki tudta, hogy a „Ragusa” barbája érti a mesterségét.

Szevér a kormány mellé állt, hogy segítsen Sottomarinának. Pedig senki se tagadhatta, hogy az óriás rettentő erejű ember. De a tramontána még nála is erősebb.

Szükség volt a kormány nagyméretű küllőjén Szevér erős markára is.

A „Ragusa” megdőlt, egyre jobban megdőlt.

A hullámvédő felett átbukott a víz, és ami a belső peremfalnál hevert, azt valósággal kiseperte a tenger. Néhány vödör, kötélcsomó, fedélzetet súroló kefe, szerszám, egy mentőöv lett pillanatok alatt a hullámok utasa. A csirkeketrec lakói olyan jajongásba kezdtek, mintha, most következett volna el számukra a világ vége. De a bark hajósai réges-régen tudják, hogy az átvágódó hullámok derűs szórakozása a csirkeketrecek elrablása, ezért a barba kedvenc falatainak szállását ujjnyi csavarok erősítették a deszkákhoz.

– A szentségét, mi lesz már?!

„Károly császár” üvöltését elnyelte a tramontána bömbölése.

Az öreg addig tátogott, míg rájött arra, hogy úgyse értik azok, akik a főárboc kísértetiesen imbolygó tornyán végzik a világ legnehezebb munkáját.

így hát csak intett, kiadós bagót nyomott a szájába, belekapaszkodott a korlátba, s a többit rábízta az embereire.

Mert ekkor már benne voltak a tramontána „szívében”; abban a hosszan elnyúló, messzire terjedő központban, ami annyira jellemzi ezt az északkeleti szelet, a greco édestestvérét. De hát amíg a greco télen, tavasszal kavarja fel az Adriát (s a tengerészek lelkét), addig a tramontána valamivel szelídebb formában, de nyáron mutatja meg, hogy a Balkánnak nagy a tüdeje, és képes kiadósat fújni a tengerre.

Ha a barba hangját el is nyelte a vihar meg a meginduló és egyre erősödő eső, az árbocon levők tudták, mi a feladatuk. A „Ragusá”-n nem akadt ember, aki ne tudta volna, mi a teendő az árbocon és a keresztrudakon. Ezeknek az embereknek se a lélegzetük, se a szívverésük nem állt el, amikor lábukkal a keresztrúd hágószálán egyensúlyozva, egyik kezükkel a keresztrúdba kapaszkodva igyekeztek megfékezni – egy kézzel! – azt a megvadult bikát, amit vitorlának nevezünk. Mert bizony a vitorla ilyen esetben nekibőszült, nekivadult bika, fúj, csapkod, tipor, öklel, fellök, s ha ráadásul vizes, esőtől ázott, kötélszegélyével, fémkarikáival, szorítóláncaival rettenetes ütéseket képes adni.

Jokkó maga se tudta, hogyan, de egyszerre azt vette észre: átmászik a tereben, kitornázza magát a marsvitorla keresztrúdjára, és ott kapaszkodik Cápatojás közelében, ég, tenger és hajófedélzet között.

Jokkó, ösztöneinek és becsületének engedve, bízva ügyességében, erejében, bátorságában, teljesítette a barba parancsát. Jonni elképedve bámult utána, Szevér – rémülve – csak akkor látta meg, amikor egy kis alak mellett másik kis alak jelent meg. Először azt hitte, hogy duplán látja az apró Cápatojást, de végül is kénytelen volt elhinni, hogy a duplán látásra nincsen semmi ok, és a marsvitorla keresztrúdján Jokkó kapaszkodik!

„Vigyázz az öcsédre, tudod, milyen önfejű” – hallotta Szevér édesanyja hangját a vihar zajából. – „Szevér, vigyázzál rá. Nekem és szegény apád emlékének tartozol ezzel!”

Nesze neked vigyázni! – gondolta Szevér, és mert Tturkovich volt, a nagy Danicsics Lázár uszkok haramiavezér leszármazottja, néhány perc múlva mégiscsak elmosolyodott Odahajolt Sottomarinához, s a fülébe üvöltötte:

– Sottó bácsi, nézze a gyereket!

A főkormányos jelentőségteljesen elmosolyodott:

– Látom. Tengerész ez máris, corpo di Bacco! Ugyanakkor Kaiser Karl is felfelé intett:

– No?!

Jonni azt sem tudta, mibe kapaszkodjon, úgy meglódult alatta a fedélzet, amikor követni akarta kebelbarátját. Jonni megcsúszott, kobakját kiadósan bevágta valamibe, és már repült szél alá, hogy a következő másodpercekben eltűnjön az Adria hullámaiban …

… Amikor egy kéz utána kapott, megmarkolta jól a haját, és visszarántotta, sőt talpra állította. Jonni szédelegve, bambán, nem kismértékben rémülve, inába szállt bátorsággal tett néhány lépést, és megint felbukott.

De a kéz megint utána nyúlt, megint felállította, de ezúttal nem engedte el.

– Ez a fiú tengeri beteg! – kiáltotta a kéz tulajdonosa Jonni fülébe. – Hajolj előre!

Jonni előrehajolt. Neki úgy tűnt, hogy közvetlenül az orra előtt hullámok száguldanak, a hullámokon ördögfejek gurulnak, vicsorognak rá, kiröhögik, és szőrös ördögkarok kapkodnak utána. Ugyanakkor azt is érezte, hogy fejét baltákkal hasogatják, és az egyik ördög levegőt fúj a fejébe, hogy szétpukkadjon.

Valljuk be: vitorlás teherhajón, orkánná erősödő szélben, szakadó esőben vajmi kevés idő juthat arra, hogy tengeribetegeket ápoljanak. Amikor elhangzik az „all hands up” parancs – amit mi a „minden ember a fedélzetre” szövegként ismerünk –; akkor bizony nincs idő holmi szárazföldi kényeskedőkkel törődni. És Jonni Farramattán, aki élt-halt a tengerért, és akit a „Titanic”-on szolgált édesapa tengerésznek szánt, megesett a szégyen.

Lába pillanatok alatt ólommá vált, kezével képtelen volt fogni, kapaszkodni, csüggedt, csapzott, siránkozó kis kutyus lett a Hetek Tanácsa második fő emberéből! A jótékony kéz kinyitotta a felépítmény egyik ajtaját, Jonnit belökte a helyiségbe, ami nem volt más, mint a konyha melletti elemózsiás raktár, ott a fiú rárogyott a krumpliszsákokra, és máris kimerülten elaludt. Ez a jótékony alvás mentette meg Jonnit a további szenvedésektől, gyötrelmektől. Álmában az ember nem szenved a tengeribetegségtől. Ugyanakkor Jokkó becsülettel megállta a helyét. Öregbítette a zenggi tengerészgyerekek jó hírét, de főleg a Turkovich névnek szerzett elismerést.

Pontosan azt végezte el, amit egy rendes árbocmatróznak kell elvégeznie vagy az olyanféle öreg hajóinasnak, mint Cápatojás.

Talán a kételkedés árnyéka fedné be ezt a néhány sort, ha nem olyan tengerészektől hallom, mint Sottomarina, Szevér, „Károly császár”. De ők igazolják: Jokkó először dolgozott akkor a keresztrúdon, hozzá kemény viharban.

Igaz, tudta, hol kell megfogni a feltekerendő vitorlaponyvát, hogyan kell megvetni a lábakat a hágó–; kapaszkodósodronyon, hiszen volt már néhányszor „odafönn” a kereszt-rúdon. Addig csak a kikötőben horgonyzó „Ragusa” keresztrúdján és a „Jadran” árbocán. De hát más a kikötőben horgonyzó és más a hullámok hátán, szélvészben táncoló hajó. Olyasféle a különbség, mint ráülni az istállóban bokszoló ló hátára és megülni a versenypályán, akadályok felett ugrató paripát. Elég nagy tehát a különbség.

Ha a parancsnok, az első tiszt, a főkormányos felnézett az árbocokra – mert a főárboc vitorlaleszerelése után az előárboc következett –; akkor egyre nyugodtabb szívvel nyugtázták Jokkó teljesítményét. De a tekintetük nemcsak Jokkót kísérte. Volt még egy ember a megszokott hajólegénységen kívül, aki a három „fő ember” érdeklődését kivívta. Ezt a valakit Ettore Bozzonak hívták. A cattarói öböl egyik kis falujából származott, Orahovacból, a montenegrói hegyek tövéből. Olaszos keresztneve ellenére is igazi „crnagorack”, montenegrói volt, szikár, sasképű, fekete arcú, szúrós szemű. Amikor Fiúméban jelentkezett Kaiser Karinál, hogy szeretne a „Ragusá”-n szolgálatot vállalni, a parancsnok szokás szerint a papírokat kérte. A tengerészkönyv sok jót mondott. Szolgálat különböző vitorlás hajókon, főleg a Levantén és főleg a törököknél. Mindössze ion közepétől, tehát egy év óta nem volt semmi feltüntetve Bozzo könyvében.

– Megmondom, uram, miért – mosolyodott el Bozzo. – Ültem! Kerek egy évet, a zágrábi börtönben. Három napja szabadultam, gyalog jöttem Zágrábtól idáig. Ennyi az összes holmim.

Mutatta. Hát az bizony nem volt sok. Vászonbugyor, benne néhány apróság.

„Károly császár” nézte, forgatta a papírokat. Ha valóban azé, aki mutatja, akkor kitűnő tengerész az illető. (Akkor még nem volt általános az arcképes matrózkönyv, ami különben sem jelent semmit, mert van belőle a világon jó néhány hamisítvány!)

– Tudsz valakit itt Fiúméban, aki ismer? – tette fel a kérdést a parancsnok, mert hát óvatos ember volt.

Azt vallotta, hogy nem minden a papír.

– Tudok, uram. A torpedógyár mólójánál horgonyoz a haditengerészek „Freda” jachtja, annak a parancsnoka Nowotni Bogumil sorhajóhadnagy úr. Szolgáltam vele is, kérdezze meg őt, mit tud Ettore Bozzoról!

A barba nem volt rest, beült a giggbe, az evezőkhöz parancsolta Gommót és Cápatojást, és lekanalaztak a torpedógyárig. A „Freda” fedélzetén őrséget tartó altiszt némileg meglepődött, amikor Cápatojás jelezte, hogy a gigg hajóparancsnokot hoz, és a kormánypadon mégis egy keménykalapos, megtermett férfi üldögél, aki inkább szénkereskedőnek néz ki, mint tengerészkapitánynak. De azért felengedte a fedélzetre a különös férfiút. És még nagyobbat bámult, amikor látta, hogy a zordon Nowotni Bogumil sorhajóhadnagy átöleli a keménykalapost, és a kabinjába tessékeli.

A beszélgetés eredményeként azzal jött vissza „Károly császár”, hogy Ettore Bozzo a hajó állományába tartozik.

– Azt mondta Bogumil barátom; hogy kitűnő tengerész. Csak az a baja, hogy egyre a becsületet és az igazságot keresi. Ezért időnként börtönöket látogat.

Ettore Bozzo is a tramontána alatt vizsgázott, akárcsak Jokkó. Mind a ketten hiba nélkül végezték feladatukat, méltóan a többiekhez.

A főárboc után leszedték és feltekerték az előárboc összes vitorláit. Végül a bark a hátsó, mizzen– (vagy ha így tetszik: besan-) vitorlával és egy orrvitorlával haladt, olykor vészesen megdőlve, de mégis biztonságosabban, mint eddig.

– Guzsik – rendelkezett a barba –; minden embernek rumot! Jokkónak is.

– Én inkább kérnék egy darab kolbászt – mondta Jokkó, aki ott állt a parancsnok közelében, hiszen éppen az előbb hangzott el a legnagyobb dicséret, amit a tengerészjelölt kaphat.

„Károly császár” megveregette a fiú vállát, és ezt mondta:

– Jó tengerész lesz belőled, fiam!

Ennél szebbet, elismerőbbet egy százszázalékos, hétpróbás tengerészkapitány bajosan mondhat. (Különben is akkortájt nem „ismertük a nagy szavakat: „csodás”, „zseniális”, „bele lehet pistulni”, „ilyen még nem volt” és a „legek” végtelen sorát.)

– Corpo di Bacco! – nyomott kiadós barackot Sottomarina a fiú göndör kobakjára. – Először azt hittem, hogy lepottyansz!

– Majd csak Gommó után! – derült Jokkó.

De az elismerés ünnepélyes perceit meghökkenés váltotta fel. Hová lett Jonni?!

Rádöbbent, hogy többször lenézett a fedélzetre, mert szerette volna, ha látja, hogy Jonni megbámulja a zenggiek utolsó uszkok kapitányát. De hát nem látta Jonnit, bár az is igaz, hogy az imbolygó, lengő keresztrúdról nem könnyű felfedezni bárkit is a fedélzeten, ha kedves az élete az illetőnek.

De hát hová lett Jonni? Kit kérdezhetett meg elsőnek, ha nem a főkormányost?

– Sottomarina bácsi, nem látta a barátomat?

A főkcrmányos a korlát szélénél álló Szevérre mutatott:

– Kérdezd meg a bátyádat.

Jokkó kérdezte volna, de néhány percig erre nem jutott idő. Óriási erejű széllökés és egy hatalmas hullámhegy rontott neki a barknak. A hátsó árboc pányvás vitorlája ágyúdörejre emlékeztető pukkanással szétrepedt, a hullámhegy pedig oldalozva rádőlt a tatra. Aki a felépítmény közelében vagy a taton, a kormányállásnál tartózkodott, az nem tehetett mást, mint megkapaszkodott a legközelebbi szilárd tárgyban. Így tett „Károly császár”, Szevér, Jokkó és Ettore Bozzo. Jokkó egy kötélbe kapaszkodott, de a kötél kioldozódott, a fiú leszánkózott a lépcsőn, a hullám pedig vitte a felépítmény kormányféloldalán tovább, és már hiába igyekezett valamibe megkapaszkodni, amikor érezte, hogy a hajó eltűnik alóla, a hullám viszi a többi hullámtestvér közé!

És mégse vitte.

Hogyan történt, mint sikerült – rejtély. De sikerült.

Szevér, „Károly császár” és Sottomarina, akik akkor bukkantak elő – csuromvizesen – az átvágódó s eltűnő hullámból, annyi láttak, hogy egy ember nagyot ugrik, elkapja a főárboc hátsó (backstaag nevű) merevítőkötelét, abban megkapaszkodik, és valami után nyúl.

A következő pillanatban már mindent tudtak.

Az ugró és megkapaszkodó ember Ettore Bozzo volt, akit pedig a markában tartott: Jokkó!

– Püh – prüszkölt Jokkó, amikor újból a fedélzeten állt –; püh, már azt hittem, hogy többé nem látom Zengget! De hol van Jonni?

– Őt én csíptem el az imént, amikor ugyanazon az úton indult el, mint az előbb te! – kacagott felszabadultan Szevér. – A kamrákban van, krumpliszsákokon felejti talán, hogy létezik tengeribetegség is!

Ilyen élményekben részesült Jokkó és Jonni már az elindulás első napján. A képzeletbeli korvetté előléptetett „Ragusa” megmutatta erényeit még akkor is, amikor a háromárbocos tatvitorla elszakadásával kínos helyzetbe került. „Károly császár” igen helyesen gondolkozott, amikor a Beaufort-rendszerű szélskálán tízes erősséget (igen erős vihart) jelzett a mutató, s ő úgy vezényelte tovább a hajót, hogy az előárboc és a főárboc összes vitorláit bevonatta, viszont meghagyta a belső orrvitorlát, valamint a tatárboc ponyváit Ezzel a viszonylag igen kevés vitorlázattal legalább annyira haladt a bark, mint átlagerősségű szélben teljes vitorlázattal. Ugyanakkor elérte, hogy sem a szél, sem a hullámok nem terhelték túl a hajót, de a stabilitása is megmaradt. Mert erre is kell ám gondolni a viharba került hajónál: a stabilitásra, vagyis arra, hogy a hatalmas test ne váljon tehetetlen tömeggé, amit sem irányítani, sem kormányozni nem lehet. Az ilyen „holthelyzet” – miként a tengerészek nevezik – a hajó halálát jelentheti. A hajónak mindig mozgásban kell lennie, hogy megtartsa állékonyságát és kezelhetőségét. Még a viharban is. A széllel futó hajó kevesebb támadótömegnek van kitéve, mint a szélben álló hajó. Hát még ha a szél fegyvertársat talál a hullámban is!

Attól a pillanattól kezdve, hogy a mizzen-vitorlázat kettérepedt, a „Ragusa” az egyetlen orrvitorlával abba a veszélybe került, hogy az is kettéreped, vagy pedig a vihar nyomása erősen terheli (lenyomja, buktatja) a bark első harmadát. Kaiser Karl azonban nemhiába tartozott a hétpróbás „ponyvások” közé. Járt ő fregatton, korvetten, navén, barkón, sóneren. Mindig csak vitorláson. Talán ezért is kedvelte a szelet, a vitorlás hajó „motorját”. Agyában gyors számításokat végzett. Igenis, számításokat. Mert hiába élt meg legalább kétszáz tramontánát, ugyanannyi bórát, még több sirokkót, földközi-tengeri trombát, gilbit, még hurrikánt is – hiába. Áll az a mondás: ugyanaz a szél különböző időben, időszakban, hajóállásban, hullámerősségben más-más veszedelemmel fenyegeti a hajót. Nem lehet felkészülni előre, hogy így és így viselkedünk majd tramontána idején vagy bórában, sirokkóban. Állításom igazolására balatoni vitorlázóinkat idézem: megmondhatói, hogy mennyire másként hat ugyanaz a délnyugati vihar a szigligeti öbölben, Tihanynál. Kenése előtt, a keszthelyi öbölben, a somogyi vagy a veszprémi parton.

„Károly császár” agyában, mint a pergő film, az összes lehetőség megvillant. Még az is, hogy egy ideig orrvitorlával futtatja a hajót, s közben beszerelik az új tatvitorlát, ami jelenleg a vitorlaraktárban pihent. Erre is gondolt. De végül is a nehezebb, de gyorsabb vitorlamanőver mellett döntött. Eltér az eddigi iránytól, még kijjebb kerül az Adriára, az eddigi oldalhelyzetet felváltja a félhátszél, és az előálló középterheléssel biztosítja a hajó stabilitását.

– Nagy orrvitorlát le! Viharklüvert fel! Előárboc alsó keresztvitorláját harmadolva fel! Főárboc marsvitorláját harmadolva fel! Azonnal!

Üvöltött, mint megdühödött jegesmedve. Ilyenkor csak üvölteni lehet. A szél sivítása, a hullámok moraja, de főleg a biztonság, a gyors cselekvés miatt. És ekkor olyasmi történt, ami szokatlan a nagy vitorlásokon, de ami miatt (többek között) a „Ragusa” emberei imádták parancsnokukat.

Négy feladat volt, amit egyszerre kellett végrehajtani a széltől, hullámtól vágott, bukdácsoló, merülő, hetven méter hosszú vitorlaóriáson: levenni a főorrvitorlát, ami legalább olyan nagy, mint a legnagyobb balatoni versenyvitorlás nagy vitorla ja, felhúzni a viharklüvert (kis orrvitorlát), kinyitni, harmadolni és rögzíteni az előárboc alsó keresztvitorláját s a főárboc marsvitorláját.

Három-négy ember jutott egy-egy helyre, leszámítva Sze-vért és Sottomarinát, akik a kormánnyal küszködtek meg Guzsik apót, aki viharban nem mert árbocra mászni. Ezért „Károly császár” még jobban a fejébe nyomta a pincset, kijelentette, hogy Zárát most már elkerülik, mert mindennél fontosabb a hajó, s odakiáltott Jokkónak, aki éppen kidugta fejét az élelmiszeres kamrából:

– Utánam, fiú!

Lomha lépteivel, hatalmas testével odadülöngélt a főárboc hágószálaihoz, fellendült az első kötéllétrafokra, és mászni kezdett. Fel az árbocra, a marsvitorla keresztrúdjára!

Egy tengerészkapitány, aki matrózmunkát végez, hogy segítsen az emberein és – a hajón. Fregattdolog, barátaim! Amikor Jokkó elmesélte nekem ezt az élményét, most is fülemben cseng áhítatos hangja:

– Tudod, hogy nekem Daniló bácsi az ideálom. De azért „Károly császárért” is tűzbe mennék! Megtanultam tőle, hogy keménykalappal is lehet valaki kapitány, és ha valaki fregatthajós, az érti is a csíziót!

Ilyen ember alatt szolgálni néha kutyadolog. De ezek azok a férfiak, akik ugyan nem sokat adnak a küllemükre, mesterségük kiválasztásánál sem azt nézik, hogy mennyit lehet keresni már az első hónapokban, ellenkezőleg: inkább koplalnak, csak kedvenc munkájukat végezhessék. És ezek azok az emberek, akik elsők a haza védelmében is, a felsőbb parancs teljesítésében, és sem a csüggedést, sem a félelmet nem ismerik.

„Károly császár” ilyen ember volt. Még Ettore Bozzo is eltátotta a száját, amikor a rúdon oldalt fordult, és meglátta maga mellett a kapitányát.

Ettore Bozzo a csodálkozástól majdnem elengedte a keresztrudat, és majdhogynem elfeledkezett róla, hogy a talpa alatt mindössze egy tartósodrony feszül, az is tizenöt méterrel magasabban a fedélzetnél. De hát bámulatra mégsem jutott sok idő. „Károly császár” megragadta a bontókötelet, és elordította magát, de úgy, hogy talán elhallatszott Lungáig:

– Gyerünk, emberek!

A főárboc keresztrúdján a parancsnok, Ettore Bozzo, Jokkó, Cápatojás és Gelletics dolgozott. Az előárbocon Gommó vezényelte társait, az orrvitorlát Krantzék eresztették le, s húzták fel ugyanakkor a klüvert.

Bizony most a hatalmas, óriás háromárbocos kormányához olyan két ember kellett, mint Szevér és Sottomarina. Az orkántól űzött vitorlás teherhajónak nem volt szabad kilendülni jelenlegi futásából, hiszen az egész manővert erre építette a parancsnok. A legcsekélyebb hiba emberéletet követelhetett. A hajó megtorpanása, szélbe vagy széltől fordulása előidézhette a kibomló vitorlák felcsapódását, és ebben az esetben a mázsás, esőtől ázott vitorlázat a legügyesebb embert is lekaszálhatta a magasból.

– Vigyázz! – üvöltötte Sottomarina, és Szevérrel együtt ráfeküdt a kormánykerékre.

Szörnyű remegés járta át a hajót. A kormánykerék csikorgott, ropogott, a kormánydob szekrényében vészesen pattogott a fogaskerék és a kapaszkodólánc.

De sem a szél, sem a hullám nem bírt a „Ragusá”-val.

És amikor este a hajósok egy része végre pihenőre térhetett. Jonni és Jokkó a hajóorr közismert matrózszállásán, a fokszliban élvezte a fekhely áldott keménységét. Jonninak jót tett a krumpliszsákokon való fekvés. Ahogy mondani szokták, mint egy darab kő, feküdt a kamrában. Amikor Jokkó felébresztette, zúgott még a feje, sőt időnként csillagokat is látott a szeme előtt, de megszűnt a pokoli hányásérzet, a szédülés meg a félelmetes szívdobogás.

– Szégyellem – dadogta sápadtan, sőt falfehéren Jonni, amikor Jokkó arcába világított a viharlámpával. – Kitolt velem a vihar. Tudom, nem méltó egy uszkokhoz. Jokkó legyintett:

– Sose búsulj, pajtás! Daniló bácsi szokta mondani: nem lesz abból soha tengerész, aki nem esik át a keresztségen. Átestél. Tudod, hogy Nelsont minden alkalommal elfogta a betegség, amikor hajóra szállt?!

– Nelsont? – bámult Jonni.

– Bizony, Daniló bácsitól tudom. Nelsont!

És amikor a kojéban feküdtek, Jonni már _%vacsorát is evett. Mi a koje? Kis halászhajókon – mint például az izlandi halászokén – maga a kabin. Nagy hajókon az az egyszerű fülke, ami egyetlen otthona és lakása a tengerésznek. Az igazi tengerész így hívja: koporsó. Oldalpalánkkal ellátott, hátsó faburkolattal védett, alacsony mennyezetű (mert ott következik a második kojesor), különleges fekhely. Nem olyan lengő, ringó, hintázó, lágyan puha valami, mint a fregattok általatok ismert függőágya. Ő, nem! Ha a hajó orra jobbra dől, akkor a koje is dől. Ha balra, ha hátra–; ha előre-s ha feldől, akkor a koje is követi az anyatest mozdulatát. Szóval beépített ágy a koje, és megtalálható minden fokszliban, a hajóorrban elhelyezett teremszerű matrózszállásban. A „Ragusa” fokszlijában tizennégy kőjét találhattunk. (A „fokszli” név máig is használt, és a régi magyar tengerészek teremtették, átültetve az angol „fore castle” szakelnevezésből.)

A két fiúnak egy koje jutott. Úgy aludhattak benne, mint az összecsukott bicska: lábtól fej, és fejtől láb. Szó se róla, van ennél a megoldásnál jobb is. De van egy mondás is: a fáradt tengerész a ruhaszárító kötélen éppen úgy elalszik, mint a mosókonyha kövezetén! Ebben az esetben a koje két fiú számára főúri fekhelynek számított. Nagy a gyanúm, hogy minden egészséges fiatal szívesen cserélné el ágyát néhány hétre, manapság is, másodmagával megosztott kojéra. (Én is elcserélném, pedig a hatvan küszöbén lézengek. Csak még egyszer jöjjön az a koje, csak még egyszer!)

A „Ragusa” összeázott, agyoncsigázott személyzetének egy része került este pihenőre a fokszli védett falai közé. Túl a koje oldalán, döngve verte a hajó előrészét a hullámok sora. Időnként a fejük felett ágyú robbant: ráomlott a horgonyállásra egy-egy kiadós hullám.

Ekkor már némileg szelídültek a tramontána rohamai. A fedélzeten viharőrség tartózkodott, ami azt jelentette, hogy „Károly császár” pihenőre küldte a legénység felét, de ő, valamint Sottomarina meg Szevér változatlanul a helyén maradt. Amit a barba elbírt, azt a tisztjeinek is bírni kellett. És a barba sokat bírt.

Egymás után jöttek le a fokszliba az emberek, és vágták magukat a koje kemény matracára. Közöttük volt Ettore Bozzo és Cápatojás. Persze, hiába fáradt az ember, kimerült, attól még aludni mindjárt úgyse tud. Kell egy kis beszélgetés, élménycserélés.

A viharlámpa ide-oda lóbált a fokszli közepén, és tompa fényt vetett a fekvő, könyöklő alakokra, a ledobott csizmákra, kapcákra, száradó ruhákra, ingekre. Mivel se a kerek ablakokat, se a lejárót nem lehetett nyitva tartani, elképzelhető, micsoda levegő lehetett a fokszliban. Mint mondani szokták: akár uborkát is savanyíthattak ebben az ájerben!

– Rendes fickó vagy, öcskös – nézett Ettore Bozzo Jokkóra, és kényelmesen a feje alá helyezte a karját. – Csuda rendes! De a kapitányotok is rendes fickó, esküszöm a tersattói Madonnára! Nem pöffeszkedik, nem fújja fel magát. Az ilyen embert szívelem én. Rajta kívül csak egy ilyen kapitányt ismerek, Fedrigoni kapitányt…

Hirtelen elhallgatott. Bámuló arcok meredtek feléje.

Bozzo is mintha észbe kapott volna.

Elnyújtózott, ásított, oldalt vágta magát, és a falnak fordult.

A lámpa megingott, a fedélzetről olykor-olykor kiáltás hangzott. Vagy Sottomarina vagy „Károly császár” kiáltása. Az emberek a fokszliban a lejárólépcsőt figyelték. Nyílik-e a csapóajtó, és lekiált-e valaki: a fedélzetre]… De nem kiáltott senki. Az öreg Guzsik is ott volt a fekvők között, ő szólalt meg legelőbb:

– Hát te ismered Fedrigoni kapitányt?

– Múltkorában, Görögországból jövet, láttuk is a hajóját – toldotta meg Cápatojás.

Jokkó és Jonni rámeredt a montenegróira. Ismeri Fedrigonit, az Adria „hollandusát”! Bozzo elmosolyodott:

– Csak úgy mondtam. Hallottam róla sokat. Meg azután abban sem lenne semmi különös, ha ismerném. Tengerész..! én is az lennék. Tengerész tengerésszel csak találkozik. No! Hanem mondd már: hol láttátok a hajóját?

Cápatojás beszámolt a találkozásról. Bozzo figyelmesen hallgatta, majd csak ennyit mondott:

– Szereti a vihart! Viharlovas – mi így emlegetjük Montenegróban.

Nevetett.

Fekete, szinte puskaporos képére száznyi ránc vetődött.

– Te nem annyira montenegrói, mint inkább szkipetár vagy – állapította meg Guzsik apó. – Durazzóban éltem szkipetárok között. Olyasformájúak, mint te, Bozzo.

Bozzo újból nevetett:

– De azok hegylakók. Én meg a tengeren élek. Jó éjszakát!

Az emberek fészkelődtek. Ki erre, ki arra gondolt. De végül is elaludtak. Fűrészelni kezdték az angyalokat, miként azt a szólásmondás tartja.

Egyedül Jokkó szemére nem jött azonnal álom.

A „hollandusokra” gondolt, a tengerek valóságos és mondabeli „bolygóira”. Tengerészek otthonaiban, téli estéken, ropogó kályha– vagy kemencetűz mellett gyakorta szó kerül a titoktól terhes vándorokra. Fedrigoni kapitány is ilyen valaki volt az Adrián az én időmben. Mese övezte, és mégis élt. Élt, és legendákat hagyott maga után Landsowne márki fia, Lord Wycombe, aki megállapíthatólag 1794-től 1800-ig bolyongott hajóján tengerészeivel. Lord Wycombe elhagyta családját, otthonát, vagyonát, és csak a tengernek, a tengerészeinek élt. Végül eltűnt Wycombe hajója, de a mese nem felejti őt. Mint ahogy nem felejtődik el soha a bolygó Odüsszeusz és későbbi társa, a különböző népek legendájában élő „bolygó hollandi”, aki hétévenként szállhat csak partra, egyébként a tengeren űzi szüntelenül hajóját a szél. Vagy a breton és izlandi tengerészmondák rokonszenves alakja: Sanpierre, az izlandi francia halász, aki egy viharban elvesztette menyasszonyát, és azóta is keresi aráját, mert nem hiszi, hogy meghalt, annyira szép és kedves volt…

Jokkó ezekre gondolt. És amikor végre oly nehéz munkanap után jótékony álom borult a szemére, már az „Albatros” korvetten találta magát, ahol Klavora bácsi a főkormányos, és az arany vállpántos sorhajókapitány – maga Fedrigoni, a tengerek vándora –.

És a „Ragusa”, bár eltért irányából, hatalmas hullámok között törtetett célja, Spalato felé.

Hajnalban Lungával egy vonalban, a hosszú sziget alsó részénél lehettek.

Addigra elkészült a hátsó árbocvitorlázata is, amit ideje volt felszerelni.

Guzsik apóék csoportja éjfélig pihent, az utánuk következők éjfél után kettőig. Hát igen, aki ennél többre vágyik, az ne akarjon vitorláson szolgálni! Mindössze Jokkót és Jonnit hagyták. Ők már csak akkor ébredtek, amikor elállt az eső, és a fokszli nyitott ajtaján besütött a kora reggeli napfény.

– Huh, huh! – ugrott fel Jokkó a kojéban.

De máris visszahanyatlott. A „koporsó” biza elég alacsony, és aki ezt elfelejti, az tapogathatja a kobakját. Jokkó tapogathatta. Igaz, mentségére legyen mondva, a felébredés gyors volt, és még érezte Fedrigoni kapitány kézszorítását, ami azért történt, mert Jokkó lélekjelenlétének, éber őrségszolgálatának lehetett köszönni, hogy az „Albatros” korvett megmenekült az emberevők támadásától.

Jonni derűsen, bár sápadtan nézett Jokkóra, majd kacagni kezdett.

Derűs esemény, ha egy uszkok kapitány a koje tetejébe veri a fejét.

– Vigyázz, Jokkó, ha víz van benne, kifolyik! – kacagott Jonni.

– Víz van ám a tiédben! – mérgelődött Jokkó, de hirtelen elnevette magát. – Az előbb Klavora bácsival hajóztam meg Fedrigoni kapitánnyal… – áhítatos szünetet tartott. – Az „Albatros”-on! Még emberevőket is láttam!

Jonni ünnepélyesen megjegyezte:

– Azért a „Ragusa” ér annyit, mint egy korvett! Jokkó bólintott:

– Ér.

Árnyék jelent meg a lejárónál. Cápatojás vigyori képe kandikált le a fokszliba:

– Hé, azt üzeni a barba, hogy a gróf urak hol óhajtják a reggelit: ágyban vagy az étteremben?

Jokkó átlendült a koje magas oldalfalán. Jonni követte. Igaz, az első emelkedésekre és süllyedésekre megszédült, de legyőzte a hirtelen félelmet, szívszorulást, és úgy tett, mint akinél minden rendben megy. És igaza volt: hamarosan visszanyerte biztonságát. A hajó mozog, nos, ez érthető, azért hajó – vélte Jonni, és már tudta, hogy legyőzte a tengeribetegséget, a nauseát, a „haletetés” szörnyűségét.

De azért meg kell állapítani, hogy Jokkó biztosabban szaladt fel a lépcsőn, mint Jonni.

Káprázó szemmel néztek körül.

Ragyogó fénnyel, élesen tűzött a nap. így szokott ez lenni, ha gyengül a bóra, a borinó vagy a tramontána. Az égszínkék hullámok tetejéről hófehér tajték omlott, hömpölygött, fortyogott.

Északon a Velebit, északkeleten a Silja óriás hegyek tömbje fénylett a reggelben.

A közelben pedig, alig négy-öt kilométer távolságban, különös alakú szigetek hívták fel magukra a figyelmet. Jokkó erre még soha nem járt, de már az első pillanatban tudta, hogy az Incoronaták mellett hajóznak el.

Ez a szigetcsoport volt gyerekkoromban az Adria-vidék legelhagyatottabb, legvadregényesebb területe. Hallom, még most is az. Ennek egyszerre három oka is van: vízhiány, a szigetek veszélyes megközelítése és az, hogy az Incoronatákon alig lelhető termőföld. Kő, szikla, karsztos bozót borít mindent.

Ha az Incoronaták (amit a mai térkép Komat névvel jelöl) mellett megy el a hajó, a tengerészek legtöbbje abbahagyja a munkát vagy feljön a fedélzetre, és elnézi a magánynak, az elhagyatottságnak, a természet festőin vad hangulatának ezt a csodáját. Böcklin, a nagy német romantikus festett hasonló tájakat színpadi hatású képein.

Évekkel később éppen Jokkó volt az, akivel együtt hajózva a „Jadran” sóneren, megmutatta nekem ezt az inkább mesébe, mint valóságba illő tájat.

Mint óriás teknősbékahátak, felszínen úszó bálnaszörnyek feketednek egymás mellett az Incoronata szigetek. A különös csak az, hogy itt lelhető – Opat sziget közelében – bejáró a nagy Adriáról Sebenicóba, a dalmát part egyik legnagyobb városába. És mégis a némaság csöndje, a holdbeli élettelenség dermedése fogadja azt, aki ide elvetődik. Igaz, hogy ez a bejáró az Incoronaták déli csücskén található, míg a szigetcsoport északnak húzódik – csendben, magányosan. Mindössze a szél jár a teknőchátú szigetek között, s a hullámok gördülnek tova állandó egyhangúsággal. A némaság ugyan inkább „irodalmi”, mint valóságos: töméntelen a madár az Incoronaták sziklarengetegében. Sirályok, kárókatonák (kormoránok), halászkák, szárcsák, vadkacsák, viharmadarak rikoltoznak szünet nélkül.

Csak néha, vetődik ide egy-egy halász, hogy a teméntelen sziget és szigetecske, szirt és sziklahát közelében keresse a halat, a homárt, de a korallt és a szivacsot is. Ha békés a tenger, akkor gyerekjáték Incoronata szigetei között a hajózás, vagy legalább – annak látszik. De ha megbolydul az Adria, akkor csak az öngyilkosságra készülő szánja rá magát a behatolásra! Hogy mennyire csapdás, áttekinthetetlen, bizonytalan, félelmetes, veszélyeket rejtő a szigetcsoport, erre a legjobb bizonyíték, hogy az osztrák-magyar haditengerészet pólai főparancsnoksága annak idején különleges, titkos térképet készíttetett az Incoronatákról. Ehhez a térképhez „civil” hajós nem juthatott hozzá.

Barátaink előtt ezek a szigetek tűntek fel.

Jokkó dobogó szívvel figyelte a látványt, az „alattomos sziklazátonyok és szigetek rengetegét”, ahogy azt a helyi földrajzkönyv tanította.

– Azok ottan a rejtelmes Salamon-szigeteki – mutatott Jokkó a távolba.

Jonni áhítattal bólintott:

– Ilyesféle lehet az igazi is. De jó is a felnőtteknek! Azok elmehetnek oda, ahová akarnak.

Jokkó megvonta a vállát:

– Légy nyugodt, mi is elmegyünk!

Vasmarok nehezedett a vállukra. És egy mély hang dörögte a fülükbe:

– Adta kölykei! Ki jelentkezik a hajómesternél?!

A barba mordult rájuk, szokott kemény, pattogó modorával. De a szemében mosoly csillogott. Vaskos ujjaival megpöckölte Jonni állát:

– Kolumbusszal lehet ma tovább ismerkedni. Jót tesz a haletetés ellen! No, szaporán a hajómesterhez!

A bark megdőlve, széles hullámokat vetve a hasa alól, recsegő árbocokkal, kötélzettel, örökösen lucskos fedélzettel, egyre több vitorlát felhúzva haladt az Incoronaták előtt.

Szevér és Sottomarina sasszeme egyszerre vett valamit észre a -távolban.

– Hé! – intett Sottomarina az első tisztnek. Az meg visszaintett:

– Hé!

Az egyik sziget mögül két árboc látszott. Ebben nincsen semmi különös. Árbocokat tengeren vagy tengervidéken elég gyakran látni. De az a két árboc mást mondott. Azt, hogy az árbocokhoz tartozó sónert szerencsétlenség érte! Vitorla nélküli, félredőlt árbocok csakis ilyesmiről vallhatnak. Hát bizony, azt a hajót az orkán alaposan elintézhette!

– Bozzo, másszál fel, és nézd meg, miféle hajó! – intézkedett a barba.

Ha egy teherautót az országút mellett árokba fordulva látni, megáll és megnézi azt a többi teherautós, de még a személykocsi vezetője is. A megsérült autó eseménye az országútnak. A megsérült hajó a tengernek.

Bozzo felmászott a terebre, körülnézett. Imbolygó, nagy ívet leíró helyéről valahogyan nem figyelhette meg a két-árbocost, mert nem sokat tétovázott, és feljebb tornászta magát az árbocderék hágóin, az árbocsudár apró terebjéig. Tenyerét a szeméhez tartva nézte a magasból, a kilátótoronynak beillő helyről, hosszan, nagyon hosszan az eléje táruló látványt.

Többször letekintett a fedélzetre, mint aki tanácstalan, majd végre rászánta magát a lemászásra.

Zavar volt az arcán, amikor a parancsnok elé állt.

– No, mit láttál?

Zúgott körülöttük a tenger, morajlottak a szelídülő, tehát magas és széles hullámok. A tramontána lassan-lassan csak engedett dühéből.

De hát attól még kiadós viharnak számított a „szelídülés”. A tengeren mások az arányok, barátaim.

– Ember, beszélj már! Megnémultál?! Ettore Bozzo megvakarta a feje búbját.

– Magam sem tudom, mint tennék jól… – dadogta, és a legteljesebb tanácstalanság ült az arcára.

– Nem tudod? – hüledezett a parancsnok. – Hát mit kell azon tudni? Bajban van az a hajó, vagy nincsen? Erről van szó. Oda kell menni, hogy segítsünk, vagy sem?

– Hát éppen ez az, uram…

Ha abban a pillanatban bárkit megkérdeznek azok közül, akik hallották ezt a beszélgetést, hogy Ettore Bozzot bolondnak tartják vagy nem, a válasz egyértelmű lett volna: bolondnak.

A szentségelésnek azt az áradatát, amit „Károly császár” kivágott, a káromkodás világbajnokságán kellett volna elismételni. A „Ragusa” parancsnoka, ha kellett, szívvel-lélekkel tudott káromkodni, élvezettel, sőt ha szabad így jellemezni: művészettel idézte az általa hallott, összes létező magyar, olasz, horvát, délszláv és német káromkodást, kezdve a nagynéni térdkalácsával. Mindez úgy bomlott ki belőle, mint a megnyitott csapból a sugárban ömlő víz.

Amikor befejezte szóáradatának ömlését – amit tengerészkörökben „Kaiser miséjé”-nek neveztek –; megrázta a hatalmas montenegróit:

– A szentjét, beszélsz, vagy felküldök még egy embert! Ettore Bozzo nyugodtan belenézett a barba szemébe, és így szólt:

– Uram, én tudom, hogy maga becsületes ember. Ezért is szegődtem a hajóra. És mert így gondolkozom, hát megmondom: az a kétárbocos az én volt hajóm. Parancsnoka – Fedrigoni kapitány!

Hej, ha láttátok volna az arcokat! „Károly császárét”, Sottomarináét, Szevérét, Cápatojásét, Jokkóét, Jonniét meg a többiekét… ha láttátok volna!

– Te ismered Fedrigoni kapitányt? – hüledezett megszelídülve „Károly császár”.

Ettore Bozzo most már mosolygott.

– Ismerem, uram, és becsülöm is. Segítsünk rajta, ha ön is úgy akarja!

Ha Jokkó és Jonni nem ismeri a szokást, a hajón uralkodó fegyelmet, akkor szívük szerint felüvöltenek: „Segítsünk, kapitány úr, segítsünk!” Mert eltelt néhány perc, és a bark, erős széltől űzve, tovarohant. A két félrebillent, mozdulatlan árboc egyre kisebb lett.

És mégis eltelt néhány perc, míg Kaiser Karl felelt Ettore Bozzo kérésére.

Sok mindent kellett mérlegre tenni. Először is azt, hogy az Incoronaták veszélyes övezet az Adrián. Minden becsületes, hajóját féltő kapitány legalább annyira elkerüli, mint az úszó az örvényt. Mérlegelni kellett, hogy a jelzett helyre, igen kiadós szélben, behatolhat-e a „Ragusa”. És ha behatol, van-e mód arra, hogy a veszélybe jutott sóner közelében megálljon, segítséget nyújtson? És végül mérlegre kellett tenni a legnagyobbat: „Károly császár” személyes undorodását a szirtektől, alattomos szikláitól. Márpedig az Incoronaták az ilyesmivel tömegesen büszkélkednek. Csak úgy átvillant az agyán: ha a hétpróbás viharlovas, Fedrigoni kapitány így járt, akkor mi várhat a lomha mozgású „Ragusá”-ra? A barba lenyomta a pincset, majd felcsapta a feje búbjára. És intézkedett:

– Vitorlákat átváltani! Irány a két árboc!

Mint a megriasztott hangyboly, olyan lett a fedélzet.

A tudat, hogy Fedrigoni kapitány és hajója, a titokzatos sóner, az „Anonimo” veszélyben van, megacélozta erejüket, kedvüket, és feledtette velük, mennyi fáradságban volt részük a tramontána kitörése óta.

– Állítod, hogy Fedrigoni az ottan? – tette fel a kérdést végül „Károly császár”, amikor átváltották a vitorlákat, és a „Ragusa” felvette új irányát, a két árbocot.

– Állítom, uram – bólintott Ettore Bozzo. – Ismerem jól a meredek árbocokat, de a fekete hajótestet is kivettem. Azt hiszem, zátonyra futottak. Baj, nagy baj lenne, ha a haditengerészek felfedeznék.

– Hát akkor gyerünk! – intett a parancsnok, és izgatottan figyelte a célt. Odakiáltott Szevérnek és Sottomarinának: – Én vezényelek!

Jokkó és Jonni azt hitte, hogy a mesében élnek.

Mesében, ami megelevenedik.

Ha minden jól megy, ha igaz, látják az Adria titokzatos emberét, akit még a híres Daniló bácsi sem ismer: Fedrigoni kapitányt l

– Látjuk! – suttogta egyre Jonni, és akkorát nevetett, hogy végül is csuklani kezdett.

Jokkót valóságos láz fogta el.

Hol melege volt, hol a hideg rázta.

– Ha itt lenne az a tök Kuruc – kiáltotta Jonni fülébe, mert a szélirányba préselődő hajó oldalához fülsiketítő dübörgéssel vágódtak a hullámok –; ha itt lenne, hát fenéken billenteném! Még hogy nincsen Fedrigoni kapitány, meg nincsen „Anonimo”? Amott vannak, ni!

Közben Szevér bement az apró navigációs fülkébe, ami a parancsnoki kabin mellett található. Kikereste a térképtárból az Incoronaták részlettérképét. Nem volt éppen az a bizonyos, minden szirtet, minden mélységet feltüntető titkos térkép, amit a flotta és a partvédelem számára készítettek, de annyiból megfelelt, hogy elárulta: a látható hosszabb szigetet, ami mögött az árbocok látszottak, Scardonának hívják, a mögöttes területet pedig, ahol az „Anonimó”-t baj érhette, Compagnónak (Pajtásoknak) nevezik.

– Hát bizony – morfondírozott Szevér, amikor megnézte a térképet –; hát bizony, ronda hely ez!

Szirt szirt mellett, sziklapadok víz felett és víz alatt. A szirtek és szigetek közötti csatornákban, járatokban néhol negyven-ötven méteres mélység, máshol – alig kőhajítással odébb – két-három méter!

– Okádék hely! – állapította meg „Károly császár”, amikor megnézte a térképet. – De hát akkor is bemegyünk! Undorodom az ilyesmitől, Fedrigonit azonban látni akarom! Az istenfádat, ügyelj ott elöl, mert a cápák közé doblak!

Ez az utóbbi megjegyzés Gelleticsnek szólt, aki a hajóorrból figyelt.

– Gelletics, nem elég – rendelkezett az öreg. – Cápatojás másszon fel az előárbocra! Most pedig minden ember álljon a helyén, mert nem szeretnék az „Anonimo” sorsára jutni!

Egyre közelebb kerültek, egyre inkább kivették az árbocokat, a kötélzetet, sőt azt az embert is, aki a megdőlt előárbocon tartózkodott, majd hirtelen lemászott és eltűnt.

Ettore Bozzo a parancsnok mellé settenkedett A kemény arcvonásokon mosoly táncolt:

– Uram, húzassa fel a Κ betűt.

– Húzassam fel?

– Kérem, uram. Ez a titkos jelünk, hogy barátságos hajó közeledik. Különben Fedrigoni kapitány lövet!

– Mi a fene?! – mordult fel a barba, és máris intézkedett: – Húzzátok fel a Κ betűt!

Perceken belül a jelzőzsinóron feszítette a szél a fele kék, fele sárga jelzőlobogót.

A „Ragusa” lassan elhaladt Scardona előtt, majd – még erősebben csökkentett vitorlákkal – bekanyarodott a Compagno szirtek közé.

Amikor ezt leírom, meg kell állapítanom: talpig tengerész az, aki ilyen időben, erős hullámzásban, kemény szélben, alattomos szirtek között megkísérli a bejutást olyan nehéz, lomha mozgású, nagy hajóval, mint amilyen a „Ragusa” bark.

És „Károly császár” nemcsak megkísérelte, de végre is hajtotta a manővert. Igaz, ide nemcsak parancsnokra, hajóra, de emberre is szükség volt.

A „Ragusa” emberei egyek voltak a parancsnokkal. Ismerték a „fineszeit”, ahogy akkortájt mondták. Tudták, ha a hajó vészesen halad egy magányos szirt vagy sziget felé, az szükségképpen nem azt jelenti, hogy a parancsnok nem lát jól, vagy a pusztulást keresi.

„Károly császár” félt az ilyen területtől, és éppen ezért kettőzött figyelemmel irányította kedvencét, szeme fényét, a „Ragusá”-t.

Ezért a szeme egyforma figyelemmel, szinte egy időben rajta volt a szirteken, a szigeteken, a hullámokon, a vitorlákon, Cápatojáson, Gelleticsen és a kormányon, amit ezúttal ketten is őriztek, tartottak: Sottomarina és Szevér.

Jokkó és Jonni szeme pedig a két árbocot nézte.

A bark végül Scardona mögé került, s bejutott a Compagno szirtek közé.

Tőlük alig másfél kilométerre ott láthatták a fekete hajót a titokzatos „Anonimo”-t.

Fedrigoni kapitány, az Adria rejtélyes viharlovasának sónerét.

A sóner oldalt dőlve, mozdulatlanságra kényszerítve, orrával felakadva egy nagyobb scoglión, mutatta azt, hogy elérte a hajósok átka.

Legalább háromszáz tonnás, pompás építésű vitorlás volt, fekete testén, a hullámvéd alatt aranyozott sáv futott körbe, és találkozott az orrsudár alatt, kígyókká és polipokká szélesedve.

Több ember mozgott a fedélzeten. Rudakkal, pótárbocokkal igyekeztek kibillenteni hajójukat a kínos fogságból.

– Melyik lehet Fedrigoni kapitány? – találgatták a fiúk. Jokkó Ettore Bozzo mellett tartózkodott. Bozzo felváltotta

Gelleticset.

– Figyeljél te elöl! – rendelkezett a barba. – Ha ismered Fedrigonit, lásson meg ő is tégedet.

Bozzo időnként felemelte karját, mint aki jelzi, hogy: nézzetek már ide, hé, nem ismertek meg?!

– Melyik Fedrigoni kapitány? – mosolygott a fiúkra Ettore Bozzo. – Egyik sem. Az a hosszú ember, nézzétek már, régi komám, Casalanza hajómester, amott meg az a szakállas Maslak aga, a kormányos. Hé, Casalanza, hé, Maslak aga, hé!

A bark lassan, óvatosan közeledett a zátonyra vagy inkább sziklás partrészre felfutott sónerhez. Akik a sóneren dolgoztak, abbahagyták a munkát. Jokkó azt is észrevette, hogy több embernél puska van. Vizsgálódva nézik a közeledő háromárbocost.

A derék Bozzo jóízűen nevetett:

– Azt hiszik, hogy csapdahajó vagyunk. Pedig segíteni akarunk.

A szirtek és a szigetek lefékezték a hullámok erejét. Egyszerre különösnek hatott, hogy a bark nem imbolyog, nem „rollézik”, nem bukdácsol.

Ettore Bozzo kimászott az orrárbocra, és úgy intett:

– Hé, Casalanza, hé, Maslak aga!

A sónerről integetni kezdtek. Felismerték Bozzot.

A kék-sárga jelzőzászló vidáman lengett a szélben.

Nem ellenség, hanem barátok jönnek!

A bark lassan szélbe fordult. Itt volt az ideje, hogy megkíséreljék a horgonyvetést. Túlságosan közel nem mehettek, hiszen ők is rásodródhatnak a szirtre.

– Horgonyt indíts! Vitorlákat feltekerni! Zakatolni, csattogni kezdett a rozsdás horgonycsörlő!

Az „Anonimo” utasai elismeréssel nézhették a keménykalapos kapitány tengerészeinek munkáját.

Gyorsan, ügyesen dolgoztak. De hát erre nagy szükség volt. Ilyen helyen a horgony nehezen kapaszkodik meg a köves talajban, vagy ha megkapaszkodik, ott is kell majd hagyni. Az alattomos szirtek miatt keserves meglepetést okozhat a horgony „szántása”, és mivel a vitorlák igen elősegítik ezt a műveletet, a legokosabb a gyors leszerelés. Ezt tették a bark tengerészei. Közben „Károly császár” elővette a szócsövét, és átkiáltott a sónerre:

– Hé, „Anonimo”! Segíteni jöttünk! Hol a parancsnok? A sónerről a hosszú ember, akit Bozzo Casalanza hajómesternek nevezett, ugyancsak szócsövön átszólt:

– Parancsnok átmegy a barkra!

Valóban, a sóner tatjánál gigget (kis tengeri csónakot) eresztettek a vízre. Egy ember az evezőpadra ült, egy pedig a megsüllyedt tatról a kormányüléshez ereszkedett.

Ez az utóbbi volt Fedrigoni kapitány!

Már messziről látszott, hogy nem mindennapi ember. Különös valaki. Jokkó és Jonni lélegzet-visszafojtva figyelte a gigg közeledését.

– Az ottan Fedrigoni kapitány! – suttogta Jokkó áhítattal. Vékony volt, elég alacsony, sovány, nagy orrú, elszánt

tekintetű. Állát kis hegyes szakáll ékesítette. Fején fez volt, aranyozott díszekkel ékesített bársonyzekét hordott, fehér inget, buggyos nadrágot, mint az albánok, törökök, bosnyákok. Térdig érő fehér harisnya, bocskorszerű cipő egészítette ki az akkortájt a Balkánon nem ritka öltözéket.

A gigg a sónerhez ért, és a következő fél percben Fedri-goni kapitány átlendült a hullámvéden.

– Szolgálatára, uram – lépett eléje Kaiser Karl, és embereinek óriási bámulatára levette fejéről a pincset, mint az úriemberek szokták a fiumei mólón, ha találkoznak.

– Fedrigori vagyok – mondta egyszerű természetességgel az érkező, és meglepődve felkiáltott: – Bozzo, hát veled itt találkozhatok?!

De a hajókon uralkodó illendőség mégiscsak azt kívánta, hogy a parancsnokkal kell szót váltani, bocsánatkérően fordult a barbához:

– Elnézést, uram. Régi emberem Bozzo, és így érthető, hogy meglepődtem. Nos, ha megengedi, szeretnék önnel beszélni, mielőtt segítséget nyújt nekem. Köszönöm, hogy vette a bátorságot, és behatolt ide. Én megjártam.

Kaiser Karl előreengedte vendégét, kinyitotta a parancsnoki kabin ajtaját, és beléptek a helyiségbe. A többiek megilletődve néztek utánuk.

– Ha majd elmesélhetem, hogy nemcsak láttam Fedrigoni kapitányt, de megérintettem a ruháját, nem hiszik el! – mondta Jokkó Jonninak.

– Majd én esküvel bizonyítom. Tudod, az eskü szent az uszkokoknál.

Jokkó izgatottan jelentette ki:

– Most már tudom, hogy Fedrigoni vagy török hadvezér, vagy albán szabadsághős. Arra vár, hogy újból seregei élére álljon, de az is lehet, hogy Albániából kiveri a betolakodókat!

Jokkó megállapításai ugyancsak közel jártak a valósághoz. Ha hallják a beszélgetést Kaiser Karl és Fedrigoni között, persze többet tudtak volna.

– Uram, rendelkezésére állok – mondta a kabinban a „Ragusa” parancsnoka az „Anonimo” parancsnokának. -Bizonyára érzi, hogy szívesen állok szolgálatára. Rendelkezzék velem és embereimmel.

– Természetesen tudja, ki vagyok.

– Természetesen – hangzott a válasz, ami azt bizonyította, hogy „Károly császár” tudott választékosan is beszélni, ha akart.

Fedrigoni elmosolyodott; ezüstdobozt vett ki a zsebéből. Dohány volt benne, cigarettát sodort, és amikor a kékes füstöt kifújta, akkor szólalt csak meg:

– Meghat a figyelmessége. Látom, azok közé tartozik, akikben bízni lehet. Talán nem lepődik meg, ha kijelentem: Fedrigoninak neveznek, de mégse az a nevem, mint ahogy a hajómat sem „Anonimó”-nak hívják, csak így nevezik -igen nyugodtan, igen barátságosan nézett a barba szemébe:

– Jelenleg lőszert szállítok az albán szabadságharcosok részére.

„Károly császár” beleharapott egy bagódarabba, azt a meglepetéstől lenyelte, de azért úgy tett, mintha ez lenne a legmegszokottabb dolog a világon:

– Természetesen, uram. Ahogy kedve tartja. Most Fedrigoni megint elmosolyodott:

– Ne kívánja, hogy elmondjam, hol a rejtekhely, és honnan szerzem a lőszert, a fegyvereket. Nem kell ide más, csak pénz, és azzal bőven rendelkezem: A fegyvergyárosok örülnek a vevőknek. Alikor hagyom el a rejteket, amikor viharos az idő. Ilyenkor könnyű eltűnni és titokban maradni. Innen származnak a legen4ák. Albán vagyok, a török hadiflottában szolgáltam, és a^! népem szabadságáért harcolok! – elnyomta a hamutartóban a cigarettát. – Mindezt nem fecsegésből mondtam el – folytatta. – Ha segít, tudnia kell: fegyverrel és lőszerrel van rakva a hajóm. Bármikor felrobbanhatunk!

„Károly császár” előbb le–; majd hátranyomta a pincset, ami nála a döntés és az elhatározás jele volt. Félrenyomta a bagót a szájában. Megszólalt:

– Miattam az egész hajó dinamitból készülhetett, szívesen segítek önön. Elsősorban azért, mert tudok vitorlást vezetni, de ön még nálam is jobban tud! Két hete láttuk, Korfu fölött. Most már értem, miért tartott az albán partoknak. De hát engedjen meg egy kérdést. Léket kapott a sóner, vagy csak felfutott, és nem képes visszacsúszni? Fedrigoni bólintott:

– Pontosan így történt. Felfutottunk, és ott rekedtünk. Ha elcsípnek, nem tagadhatok el semmit.

„Károly császár” megvakarta borostás állát:

– Ha megengedi, hogy megnézzem hajójának helyzetét akkor kezeskedem, hogy rövidesen leszabadítjuk:

Fedrigoni megkönnyebbülten fellélegzett:

– Köszönöm, kapitány. Akkor cselekedjünk. Túlságosan szem előtt vagyunk. Félek, hogy a vihar szelídülésével kimerészkednek a hajók Sebenicóból, és lehet közöttük hadihajó is.

Fedrigoni felállt, „Károly császár” is.

– És mit kér, hogy leszabadít, és hogy útjában feltartottam?

A barba végignézte a vékony embert, azt a valakit, aki körül máris legendák szövődtek. Kaiser Karl legalább egy fejjel lehetett magasabb, a testességéről nem is beszélve, így hát lenézett a fezes férfiúra. Az meg fel a megtermett kapitányra.

– Tudja, mit kérek? – mosolyodott el a „Ragusa” kapitánya.

– Rendelkezzék velem – hajolt meg Fedrigoni. – Nem lehetek önnek eléggé hálás.

– Hát akkor adjon egy kiadós kézszorítást. Legalább elmondom majd egyszer, hogy Fedrigonival kiadósan megráztuk egymás kezét!

A különös kapitány mélyen meghajolt, mint a régi török főtisztek szokták. Majd kezet ráztak. Az egyszerű Adria-kapitány és az Adria-mesék élő embere, aki valójában nem is mesealak, hanem valódi hős volt, egy kis nép bátor fia, pompás tengerész és szabadságharcos.

Csak röviden említem meg, mi is történt akkoriban Albániában, miért csempészett az albán partokra fegyvert, lőszert az „Anonimo” sónerén Fedrigoni kapitány.

Akkor haldoklott „Európa öregembere”, Törökország. Akkor mondott végleg búcsút a Balkán belső térségétől, tehát az elmúlt századok történelmének utolsó elhódított területétől a szultánok hatalma. Szerbia, Bulgária, Montenegró és Görögország négyes szövetsége egészen a Marica völgyéig szorította vissza a törököket. Az Ottoman birodalom visszahúzódott régi határaira. Az albánok joggal hitték, hogy elnyerik szabadságukat, s azok a hazafiak, akik a török hadseregben szolgáltak, már évekkel a balkáni események előtt megkezdték szervezkedésüket. De az albánok nem kaphatták meg szabadságukat. Scutarit nemzetközi különítmény szállta meg, és Durazzóban partra lépett a német Wied Vilmos herceg, az Ausztria, Olaszország, Németország érdekeit teljes egészében kiszolgáló albán „fejedelem”. Ez a herceg úr Durazzónál nem sokkal jutott tovább: Albániának, a Sasok Országának fiai, a hegylakó szkipetárok, a völgyekben élő törzsek, a falvak lakói felkeltek a botcsinálta fejedelem ellen! A titokzatos sóner, a bátor kis „Anonimo” szállította a fegyverek és lőszerek jó részét. Hogy hol lehetett a parti rejtekhely, még máig sem tudni. Nyilvánvalóan a tengeri mocsaraknál, a Lagit-fok alatt, a Nartei-öbölben, a Karvasta szigetmocsarak között, amit képtelenség volt ellenőrizni. Mindenesetre történelmi tény, hogy Wied herceg és hadi kísérete megrekedt Durazzónál, a nemzetközi különítmény pedig Scutari falain túl nem merészkedett.

Amikor a két parancsnok kilépett a kabinból, figyelő arcok tekintettek feléjük.

– Csónakot vízre! – rendelkezett „Károly császár”. – Átmegyek a sónerre. Utána megkezdjük a leemelést. Addig készítsétek a kábeleket, a vezérhúzó kötél a nagycsörlőre kerül. Hozzatok fel a raktárból a tartalék árbocrudakból is. Ha lehet, megemeljük a hajóorrt, úgy rántjuk vissza. Gyerünk, Szevér!

– Parancsára, uram!

Fedrigoni átölelte Ettore Bozzo vállát:

– Nem hiányoztunk neked, Bozzo?

A montenegrói zavartan, meghatódva nézett volt kapitányára.

– Hiba volt, hogy annak idején elhagytam a hajót.

És most következett az a jelenet, amit Jokkó nem felejtett el.

Fedrigoni Jokkóra nézett. Megrándult a szemöldöke, mint aki felfigyel valamire.

– Talán az ön fia, kapitány? – kérdezte. A barba Szevérre mutatott:

– Öccse az első tisztnek. Tengerbolond.

Fedrigoni elérzékenyülve megsimogatta Jokkó kócos, göndör haját. Úgy simogatta meg, ahogy az apák szokták.

– Nekem is van egy fiam. Hasonlít hozzád. Régen láttam, nagyon régen … – magához Ölelte Jokkót, majd újból megsimogatta a fejét. – Szeresd a tengert – mondta, és átlépett a hullámvéden, hogy leszálljon a giggbe.

– Parancsára, uram – dadogta Jokkó, és nem adta volna ezt az élményt a világ minden kincséért sem.

Fedrigoni kitüntette megszólításával, Fedrigoni megölelte!

– Ugye, láttad. Jonni? – súgta a barátjának, és nem vette le szemét a távolodó csónakról.

– Láttam – bólintott Jonni, minden irigység nélkül, boldogan, hogy láthatta Fedrigoni kapitányt.

A gigg lassan átért a sónerhez. Nyomában a „Ragusa” kis csónakja haladt, az evezőpadon Ettore Bozzoval. Amikor a barba és Bozzo felmászott a ferde, megdőlt fedélzetre, látszott, hogy a sóner emberei megölelgették a montenegróit.

De hát sok idő a bámészkodásra nem jutott. Gyorsan, minden időveszteség nélkül kellett dolgozni. És ebből a munkából a fiúk se vonhatták ki magukat. A mázsás kábel-kötelek és az ugyancsak mázsás árboctörzsek fedélzetre cipelése, előkészítése nagy erőfeszítést kívánt.

Mire Kaiser Karl visszatért a barkra, nagyjából mindent előkészítettek.

A barba jókedvű volt. Derűsen nézett körül.

– Nincsen nagy baj. A tat alatt mély a víz. Ha megemeljük elöl, lehúzzuk! Egy rántással, emberek! Egy rántással! -ezzel a pincset hátranyomta, majd előre. – Rajta, kezdjük el! Szevér, átmégy a sónerre, a nagy csónakon átviszed a kábelt. Utána az emelőgerendáknak alkalmas árbocrészeket. Rajta! „Károly császár” mentségére legyen mondva: annyira mégsem volt egyszerű munka az „Anonimo” leemelése, mint ahogy azt az öreg mutatta. De hát akiben hit, erő és akarat van, annak semmi sem nehéz. A „Ragusa” kapitányában és embereiben volt akarat, és ezért nem döbbentek meg az eléjük tornyosuló feladattól.

– Ha most erre vetődne a „Varasdiner” vagy őfelsége valamelyik őrnaszádja – nevetett az óriás Sottomarina –; akkor meggyújtanák a fenekünk alatt a kanócot!

– Jokkó és Jonni felmásznak a terebre – rendelkezett Szevér. – Figyeljetek a nyílt tengerre, közeledik-e valami. Jokkó északnak néz. Jonni délnek.

– Parancsára, uram! – bólintott Jokkó.

– Parancsára, uram! – nyelt nagyot Jonni, de elhatározta, hogy méltó lesz Jokkóhoz, és ha netán szédülni fog, akkor is helytáll az árbocon.

Az Adria hullámai most nem kéken hömpölyögtek, hanem üvegszerű zöld színben.

A szél vadul rázta a kötélzetet, a feltekert vitorlákba belekapott egy-egy élesebb, nagy erejű pöff, és akkor kiadósat sóhajtott a vitorlazsák.

– Fregattdolog! – kiáltotta Jonni fülébe Jokkó. – Ha így látna miket Klavora bácsi, azt mondaná: akár az „Albatros”-on is szolgálhatnátok!

Időnként feltűnt egy-egy füstcsík, de ezek a gőzösök elkerülték az Incoronaták közelségét. Persze nemcsak figyelni lehetett, hanem megfigyelni is. Nagyszerű látvány volt a magasból letekinteni és elnézni, hogyan emelik le helyéről a felfutott sónert.

A „Ragusa” csörlője körül felsorakoztak az emberek.

Ugyanakkor az „Anonimo” legénysége a tatot terhelte meg.

A piros fezes kapitány is a taton tartózkodott. Jokkó úgy érezte, hogy felintett nekik az árbocra.

Jokkó visszaintett

Valóban, egy karmozdulat jelezte, hogy Fedrigoni nyugtázta az üdvözlést.

– Láttad? – dadogta Jokkó.

– Láttam – mosolygott Jonni. – Rendes ember, nem olyan nagyhangú, mint a diri a gimnáziumban.

– Nem – állapította meg Jokkó is. – De Dóbiás tanár úr, az más! Az a barátja lehetne Fedrigoninak!

– Hó-rukk! – kiáltották a barkón, és megindították a csörlőt. – Vigyázz, sóner! Vigyázz! Hó!

A kábel megfeszült.

A két árboc megbillent.

A lehorgonyzott „Ragusa” farolt egy keveset, de hirtelen megállt.

A viharos szél és a hullámok morajlásán túl is hallani lehetett, hogy a sóner recseg-ropog, de mintha megindulna.

– Jófajta építés, kibírja – mondta „Károly császár” a csörlőnél, s átmutatott a sónerre. – Megnéztem alaposan. No, még egy csavarás. Vagy szakad, vagy enged!

Pattanásig feszültek a kábelek.

Reccsent, pattant Sottomarina markolására, taszítására az egyik csörlőrúd. Az óriás térdre bukott.

De ugyanakkor hallatszottak is már az örömteli kiáltások

– Hurrá! Éljen! Zsivió! Megindult! Evviva!

Az „Anonimo” lassan lecsúszott a szirtről. A fara mélyen megmerült. Egészen a kormány dobig felburjant a víz.

– Horgonyt! Horgonyt! – kiáltotta Kaiser Karl.

Ugyanezt gondolta Fedrigoni kapitány is, mert a hátracsúszó, kábeltől megrántott kétárbocos valóban veszélyt jelenthetett a bark oldalára. Emberei közül több máris rohant előre a horgonyálláshoz.

A karcsú, remekbe épült fekete testű sóner könnyedén lebegett a vízen.

„Károly császár” a tatra döcögött. Ott megemelte a kalapját, és átkőszont Fedrigoninak. A viharlovas kapitány tisztelegve a fezhez emelte kezét, és újból mélyen meghajolt. Hangos éljenzés hallatszott a sónerről.

– Indulásra felkészülni! – rendelkezett a „Ragusa” parancsnoka. Elővette a szócsövet: – Hé, Szevér, gyertek! A kutter átmegy a rudakért. Kábelt elengedni!

Szevér és Ettore Bozzo maradt a bark embereiből a sóneren.

Amikor Ettore az első tiszttel visszaevezett, a feltűnő az volt, hogy mellettük haladt a sóner apró giggje.

Ettore Bozzo röstelkedve állt a parancsnok előtt.

– Uram, ha meg nem sérteném, engedje meg, hogy kikérjem a könyvemet. Szeretnék visszakerülni a régi hajóra.

Máskor hasonló esetben, útközben, kiszámított legénységgel, ha ilyen eset előfordul, Kaiser Karl ugyancsak káromkodik. Most a bagót megforgatta a szájában, egyik oldalról áttolta a másik oldalra, és csak ennyit mondott:

– Menj, Bozzo. Bármikor szívesen visszaveszlek.

Ennyi volt az adjonisten. Bozzo lerohant a fokszliba, hogy felhozza szegényes motyóját. A parancsnok utasítására Szevér kikereste a tengerészkönyvet. Se búcsúzásra, se érzelgősködésre nem jutott idő. Az emberek a vitorlák kibontásán, majd a horgony elszabadításán dolgoztak. Csak azt látták, hogy Bozzot viszi a gigg visszafelé a sónerre.

És amikor a hatalmas háromárbocos vitorlái széltől duzzadtak, s a lomha, nagy hajó kikanyarodott a Compagno szirtek közül, két ember nézett és integetett hosszasan a távolodók után. Fedrigoni kapitány és Ettore Bozzo.

Végül megint csak a két árboc látszott. De az árbocokon akkor már vitorlák fehérlettek …

Ettől kezdve a „Ragusa” embereiből senki nem látta többé a fekete sónert. Hallatszottak hírek, hogy itt, ott, amott felbukkant a viharlovas kapitány. Látták az Adrián, látták a Földközi-tengeren. Végül senki nem látta, csak sejtették, hogy a hullámok hátán, villámgyújtotta éjszakákon az „Anonimo” vitorláit feszíti a szél.

Így születnek a legendák …

A „Ragusa” Solta és Bua között kanyarodott be a Spalato-csatornába, majd Traù előtt – mivel a szélirány így kedvezett – haladt el, hogy befusson Spalato kikötőjébe. Traù ősi várfalait joggal megbámulták Jokkóék: valamikor e falak mögött keresett védelmet a tatárok elől IV. Béla magyar király, és ezeket a falakat ostromolták meg az uszkok harcosok, amikor a város határában megrohanták és kirabolták a velencés építészet büszkeségét, a Camerlengo-kastélyt.

– Ha most töltve lennének az ágyúink – nézett Jokkó dacosan Traù omladozó, mohos várfalai felé –; akkor lövetnék, hadd tudják meg Traù lakói, hogy vannak még uszkokok!

Traù előtt kitárult Dalmácia legszebb öble, a Sette Castelli – (Hét Kastély-) öböl. Valóságos kis beltenger a Sette Castelli, és még valami: partjain a megkövesedett középkorral találkozhattok. Valóban a megkövesedett középkorral: várak, várkastélyok romjai regélnek itt, a Sette Castelli mentén azokról az időkről, amikor sohase lehetett tudni, miféle hódítót hoz ezekre a csodás szépségű partokra a sors.

Jokkó is. Jonni is csak hallott erről a tájról, a Sette Castelliről, ami úgy él a dalmát tengerészek szívében, mint a messze tengereken hajózó olasz fiúk lelkében a Nápolyi-öböl. A szél még kiadósan dudált, de hová lett a tramontána? Ez volt az a szél, amit a barkók szeretnek. Erős, kiadós, egyenletes. A hatalmas test fürgén mozgott a hullámokon, s ha a vitorlákat harmadolták, attól még biztonságos volt a hajózás. A „Ragusa” megdőlve, tengerésznyelven mondva: teljes szépségében vágott át a Sette Castelli szélén.

A két fiú a középső raktártetőn ült, a kutter árnyékában.

És bámult, bámult…

Kék tenger habos tükrén a zöldellő szigeteket, Govo és Brac meredek partjait, az egyelőre még láthatatlan város mögött felmeredő, közel ezerötszáz méteres Mosor széltépázta, kopár tetejét, a ki- és befutó gőzösöket, vitorlásokat, halászbárkákat.

Dél-Dalmácia mesevárosa felé közeledett „Károly császár” vitorlása.

– Hát ez igen – nézett Jokkó egy távoli, négy meredek toronnyal büszkélkedő várromra –; még Nehajnál is különb! Ha Spalatóban laknánk, elfoglalnánk, és itt tartanánk haditanácsainkat.

– Jakabkát nem engedné ide a nagymamája – nevetett Jonni. – De megszöktetnénk, és abban a toronyban tartanánk eldugva!

– Az a Cambia-kastély, – állt meg előttük Szevér, aki ugyan nem volt valami nagy tudós, de egy-két adatot mégis tudott Dalmácia múltjából. – Azért nevezik a hatalmas öblöt Sette Castellinek, mert Traú és Salona között, nézzétek, hét várkastély látható. Az ottan Salona, a romváros. Ott született Diocletianus császár.

– Ki volt az a Diocletianus? – kérdezte Jokkó, aki Jonnival együtt tanult már latint, de Diocletianusig nem jutottak el.

Szevér megvakarta feje búbját:

– Hát… császár volt… római császár… a szősz tudja, mit tett még azon kívül, hogy Salonában született!

És ezzel Szevér azt tette, amit ilyen esetben a legtöbb báty, hogy – továbbment

Feltűntek Spalato tornyai, magas házai, a hegyoldalon épült villák, nyaralók. Kék tenger partján hófehér város.

A bark leadta jelzését a kikötő-felügyelőségnek, és amikor a világítótoronynál Sottomarina két vonással oldalt fordította a kormányt, már jelezték is, hogy a szélső Szent Pétermólónál kössenek ki.

Hosszú füstcsíkot okádó, sötétzöldre festett romboló vágtatott el a közelükben, a „Magnet” nevű hadihajó. Úgy lehet, Skodrának tartott, hogy a nemzetközi egységnél felváltsa az ugyancsak öreg, még a régi zöld színnel festett „Komet”-et.

– Rohan, mint hajderménkű – állapította meg Jokkó –; de a vitorlás fregattot mégsem adom egy ilyen gőzjancsiért!

Sok idő nem volt a kritizálásra. Csattant a parancsnok hangja:

– Kikötésre felkészülni!

Jonni az orrvitorlákhoz került, Jokkó máris indult a terebre. Cápatojás, Gommó és Gelletics után. Hiába nézett körül odafent, Ettore Bozzot nem látta. Valósággal hiányzott a derék montenegrói, aki most már délnek hajózik, az „Anonimo” fedélzetén. Csak ne találkozzanak össze a „Magnet” rombolóval! – gondolta a keresztrúdon Jokkó.

Mint valami megkapó panoráma, fordult meg alattuk és előttük az árboc magasáról a kikötő látványa.

Spalato már a Kelet városa.

Az utcákon, tereken, mólókon él a nép.

Spalato kikötőjének középső része – egy nagy piac.

Paradicsommal, káposztával, hagymával, padlizsánnal, dinnyével, tökkel rakott bárkák, halakkal zsúfolt halász-brazzerák, rákoktól, murénáktól, tengeri pókoktól megrakott evezős zoppolók lebegnek a mólók mellett, és tulajdonosaik ordítva kínálják az árut. Ösi, törökös viseletbe öltözött falusiak, kecskebőr zekés, bocskoros hegylakók, török fezes bosnyákok még mostanság is a legnépszerűbb „fotótémák” a Spalatóba rándulok számára. Hát még akkor, Jokkó gyerekkorában!

– Ha leszereltünk, kimentek a partra, dinnyét vásároltok – utasította a barba a fiúkat. – És körülnézhettek a városban, ha kedvetek tartja.

De mennyire volt kedvük!

Velük tartott Cápatojás is, részben, hogy segítsen a dinnyék cipelésében, részben, mert neki is kedve támadt egy kis szárazföldi sétára.

A velencés időkből megmaradt őrtoronynál szálltak ki a giggből, amit egy öreg paradicsomárus gondjaira bíztak; A két fiúnak valósággal földbe gyökerezett a lába. Mennyivel egyszerűbb, szerényebb, egyhangúbb a zenggi piac, ahol Jakabka nagymamája árusítja a portékáját! Ilyen helyen Fedrigoni kapitány nem is okozott volna semmi feltűnést. Jött és ment, árusított, az őrtorony falánál aludt, beszélgetett, a járdák szélén mórajátékot játszott különféle turbános, fezes, sötétvörös, ezüstgombos mellényt hordó, deréksálas férfi, öreg és fiatal. Mellettük asszonyok guggoltak, álldogáltak, nevetgéltek, összesúgtak, beszélgettek, hasonlóan szép, festői öltözékben. Hát még az a látvány, ami eléjük tárult az ősi római falak tövében végighúzódó Riván. Bazár bazár mellett, kávéházak, osteriák, napernyők és sátorfedelek alatt árusító török kávésok, gyümölcsárusok, sült halat kínáló asszonyok – ki tudná elsorolni hiba nélkül, mi minden, amire eltátja a száját az ember!

Jokkó torkát elfutotta a nyál, csuklani kezdett. Jonni ugyanígy, és Cápatojás is.

Cápatojás benyúlt a zsebébe. Kiszámolta azt a pénzt, amit a barbától kaptak dinnyevásárlásra. Volt még a zsebében harmincöt krajcár, ami igen tekintélyes összegnek számított. Cápatojás kinézte magának a legkövérebb, legmosolygósabb nénit, egyikét a lacikonyhásoknak. A néni birkahúst sütött, ami felséges falat az éhes matrózgyomor számára.

Jokkónak a könnye is kicsordult, amikor azt látta, hogy a néni egy-egy szép szelet hús mellé két savanyított uborkát és óriási szelet kenyeret ad.

– Néni – lépett az asszonyság elé Cápatojás, a két fiú társaságában –; messze földről jött tengerészek vagyunk. Van harmincöt krajcárunk, adjon érte három nagyon nagy szelet húst, azt a nagy cipót és három óriási uborkát! Megéheztünk.

A kedélyes nénike jóízűen nevetett. Cápatojást ő se nézte legénynek, csak gyereknek.

– Adok, kisfiam, adok. Szeretem az ilyen életre való tengerészgyerekeket!

Így azután Jokkó, Cápatojás, Jonni letelepedett a római fal tövébe, ahol ezerhatszáz évvel ezelőtt római katonák ülhettek így, kicsit álmosan a naptól, jóllakva a hegyi birkák omlós húsával.

– Csuda faintos – nyögte időnként tele szájjal Cápatojás. – Rendes asszonyságot választottunk ki!

Jokkó Jonnival együtt megcsodálta a Riván végighúzódó római falat, de a csodálkozáson kívül többre nem telt volna, ha legnagyobb bámulatukra nem jelenik meg mindnyájuk kedvence, Dóbiás tanár úr.

Szakállasan, vállra boruló hajjal, térdnadrágban toppant eléjük a zenggi gimnázium nagy lázadója.

– Hát ti mit kerestek Spalatóban?

– És a tanár úr mit keres Spalatóban? – nevetett Jokkó, aki éppen akkor nyelte le az utolsó falatot. – Tetszik tudni, a „Ragusá”-val jöttünk be. De a tanár úr?

Dóbiás nagyokat, jóízűeket nyerített:

– Persze, persze, honnan is tudnátok! Nektek elárulom, de előbb közöljétek, ki ez a fiú veletek.

Jokkó bemutatta:

– A „Ragusa” hajósinasa, Bócán Szeverin, de mindenki Cápatojásnak hívja.

– Szolgálatára – mosolygott Cápatojás úgy, ahogyan azt a tengerésztisztektől látta.

– Örvendek – bólintott Dóbiás. – Persze, persze, miért is vagyok én Spalatóban? Hát elsősorban is azért, hogy megkérdezzek majd valamit a tanítványaimtól, másodsorban, mert..; – és most halkra fogta a szót, a fiúkhoz hajolt: – Felfedeztem egy új koralltelepet! Méghozzá innen nem messze, Kurzola közelében! – nyerítve, boldogan nevetett. – A legszebbet, amit valaha találtam! Persze, persze, ezt titokban tartom. Most is oda készülök, vár a bárkásom. De előbb megkérdem: ki tudja, miféle fal ez, aminek a tövében állunk? Ki tudja, ki építette ezt a hatalmas palotát, aminek a belsejében utcák, terek, házak találhatók, sőt egy dóm is? Ki építette? Mert ha nem tudnátok, Spalato legnagyobb látványosságának tövében ültetek az előbb.

Cápatojás felnézett a magas, néhol oszlopos, konzolos, mohos falakra, és megállapította:

– Öreg holmi, uram, krajcárt sem ér! Dóbiás még hangosabban nyerített:

– Nem ér semmit?! Ebből él Spalato most és még inkább a jövőben, meglássátok! De úgy veszem észre, egyikőtök sem tudja az alkotó nevét, szerepét. Diocletianus császár az alkotó.

Jokkó büszkén kivágta:

– Amott született Salonában!

– Tudod? – bámult Dóbiás.

– Csak ennyit – nevetett Jokkó. – Ennél többet nem. A tanár kedvesen bólintott:

– Szép az őszinteség, Jokkó. Diocletianus a római kor tiszteletre méltó császára. Ezt én mondom, fiam, én, aki utálja a császárokat! Itt született Salonában, vagyis Spalato külvárosában. Légionárius volt, de eszes és szemfüles. Prefektus lett, később a pretoriánusok parancsnoka. Amikor Numerianus császár meghalt, a pretoriánusok őt kiáltották ki császárnak. Annyira hatalmasnak érezte magát, hogy letette a császárokat megillető Divinus, isteni címet, és felvette a Jovius, atyaisteni megszólítást. Születése helyén, itt, felépíttette ezt a palotát, aminél nagyobb kevés található Európában. Nézzétek, még a palotafal tetején is házakat láttok. Menjetek majd be azon a kapun, a Porta Argenteán (Ezüstkapun), s akkor elcsodálkozhattok: egy egész várost találtok odabenn, utcákkal, terekkel, házsorokkal, még egy másfél ezer éves templommal is! Tudjátok-e, milyen hosszú az épület homlokzata? Kétszázötven méter! Tudjátok, mennyi a szélessége? Kétszáz méter! És az öreg falak közé épített újabb kori házakban legalább ötezer efmber él! Mindezt Diocletianusnak lehet köszönni, aki időszámításunk szerint 305-ben Nikodémiában összehívta a birodalmi gyűlést, s mindenki megrökönyödésére lemondott a császári rangról, de még a Jovius címről is! Felült egy egyszerű szekérre, és hazahajtatott ide Spalatóba, az akkori salonai csodapalotába.

Úgy mondják, hogy külön kapu vezetett be a tengerről a palotaudvarra. Ezen eveztetett ki a szigetek közé Diocletianus, aki szerette a Sette Castelli látványosságát. De hát azért nem jó, ha az ember közben Jovius lesz, mert 313-ban a volt salonai egyszerű légionárius öngyilkos lett. Az teszi okosan, aki minden körülmények között megmarad embernek. Persze, persze!

Nagyokat nyerített a zenggi fiúk kedvence. Majd kezet nyújtott:

– Megyek, fiúk, vár a padroném! Talán majd találkozunk valahol a tengeren vagy a tenger mentén! Szervusztok, fiúk!

Ezzel eltűnt az emberforgatagban.

– Csuda mókás ember – állapította meg elismerően Cápatojás –; megéri a pénzét. Olyanféle, mint a garabonciás!

– Miféle ember a garabonciás? – érdeklődött Jokkó.

– Tudja a szösz – nevetett Cápatojás –; hát olyan se bolond, se nem bolond.

– A tanár úr nem bolond – kelt Dóbiás védelmére Jonni; – Nagyon okos valaki ám!

– Attól még lehet garabonciás – ragaszkodott meghatározásához a hajósinas. – Attól még lehet valaki okos, ha bolond is. Volt nálunk a faluban egy bolond, nem volt annál okosabb senki a határban! Még a szindakó sem!

Ezen jót nevettek. Majd hallgattak a tanár úr szavára, és beléptek Spalato látványosságába, egy palotába, amit városnak hívnak. Egy palotába, ami egyedül hirdeti Diocletianus nevét és halhatatlanságát.

Három napig tartózkodott a „Ragusa” tehervitorlás Spa-latóban. Közben átvontatták a vámház elé, hogy felvegye azt az óriási gerendaszállítmányt, amit Tarantóba, Olaszország akkori friss flottatámaszpontjára kellett átszállítania.

Reggeltől estig dübörögtek a szálfák, görögtek a telefonpózna nagyságú hengerek. A „Ragusa” egyre mélyebbre merült, aminek valóban örülhetett „Károly császár”. Nem megnyugtató érzés közepes holtteherrel (az egyensúly érdekében a hajófenékben elhelyezett homokteherrel) hajózni a nyílt tengeren.

Jokkó és Jonni, néha Cápatojás társaságában, gyakran kószált Spalatóban. De arra is jutott idő, hogy kitanulmányozzák a kikötő élővilágát.

Jonni és Jokkó horgai, merítő– és dobóhálói, amelyeket Sottomarinától kaptak, rengeteg érdekességet hoztak a fedélzetre. A kikötők hulladéka sok élőlényt becsalogat a nyílt vízről. A hajókról bedobált ételmaradék, konyhahulladék pompás csemege minden rendű és rangú állatnak. Láttam én a fiumei Mária Terézia-móló mellett, a „Jadran” hasa alatt elhúzni egyszerre egy falkában nyolc darab macskacápát. Igaz, nem voltak túlzottan nagyok, de hát cápák voltak. Dehogyis mentek ki a nyílt vízre, jobb életük nem lehetett volna, mint a kikötőben. A hajószakács nem várja be a szemetest, de a zöldséget, disznókat, birkákat, kecskéket szállító hajók, bárkák, trabakkolók nagytakarítást rendező matrózai sem. Ami lapátra, vederbe, hordóba kerül, az már zúdul is be a vízbe! A tengeri süntől, csillagtól, pókráktól egészen a cápáig minden rendű és rangú vízi náció megtalálja a maga kedvére való jó falatját. És így történik meg azután – ami nem mese, de valóság –; hogy majdnem minden hajónak megvan a saját „szemetese”, aki féltékenyen őrködik birodalmán, a hajófenék alatti területen.

Jokkóék megfigyelték, hogy a „Ragusa” alatt állandóan átvált, oldalt fordul, eltűnik, de rövid idő után újból előbukkan egy macskacápa. Jellemzője a két szeme közötti homlokforradás volt, ami azt bizonyította, hogy Gottfried (így keresztelték el a latin tanárról) kemény fickó, és kitart az igaza mellett. Gottfried elfogadta a karalábét, az ócska cipőtalpat, a száraz kenyeret, a kötélvéget, sőt Jonni sapkáját is, ami belepottyant a vízbe, és mivel Gottfried személyes ajándéknak vélte, bekapta. Amikor a „Ragusa” búcsút mondott Spalatónak, Gottrfied egészen az északi világítótoronyig kísérte hajósainkat.

Ilyen barátkozás csak azok előtt tűnik érthtetlen valaminek, akik vagy nem jártak a tengernél, vagy felületes szemlélői az élővilágnak. Itt most csak néhány esetre emlékeztetek, pedig szívbeli vesszőparipám ez a téma, a tenger és a kikötők halainak „háziasítása”, barátkozása. Nyilván sokan látták „A csend világa” természeti film egyik legszebb jelenetsorát, egy másfél méteres busa orrú halóriás barátkozását a békaemberekkel. Ez a busa orrú odáig vitte a barátkozást, hogy végül is a tenger alatt ketrecbe kellett zárni, mert a békaemberek különben képtelenek lettek volna elvégezni tudományos munkájukat. Emlékeztetek a Hűséges Fickóra, aki ugyan nem hal volt, de bálna, tehát emlős, de mégiscsak meglepő tettet követett el: szenvedélyesen ragaszkodott a „Jadran”-hoz, és végül is „hősi halált” halt. De nem tudom elfelejteni azt a gyönyörű, kék színű langusztát sem, amit Suttora bácsi még fiumei toronyőr korában nevelt a torony melletti sziklák között. Hívásra, füttyre, vízpaskolásra előjött ez a jól megtermett rák, és várta, hogy Suttora megetesse. Állítólag görög matrózok voltak azok a kannibálok, akik leitatták Suttorát, és kicsalták odvából a langusztát!

A mi két fregatthajósunk valóságos gyűjteményt állított össze tengeri csillagokból, kagylókból, csigákból, csikóhalakból, tengeri sünökből, fenéklakó páncélos pókokból. Spalato kikötője különösen gazdag a szebbnél szebb tengeri csillagokban, polipocskákban, szépiákban. Találtak sárga, barna, majdnem fekete, pirosas, kékes csillagot. Meglepődve tapasztalták, hogy a tengeri csillag legkedvesebb elesége a csiga és a kagyló. A kis csónakban evezgetve elgyönyörködtek a tengeri kökörcsinek telepén. A rózsaszínű, zöld, fehér, lilás, sárgás virágszerű kökörcsinek nem növények, hanem – állatok. Méghozzá helyhez kötötten élő ragadozók! Csápjaik, tapogatóik állandóan mozognak, lesik, keverik, maguk felé hajtják az apró lényeket.

Spalato melegebb vize pompás tanyája a fenéklakóknak, de a halaknak is.

Diocletianus palotája előtt pálmák sorakoznak, ringnak bóbitás koronájukkal a szélben.

Dalmátország fővárosának minden részlete és a Sette Castelli csodatája nem ok nélkül kedvence a festőknek.

Spalato szép és érdekes is, de azért feldobogott a fiúk szíve, amikor a kikötőfelügyelőség vontatója a „Ragusa” mellé állt, hogy kivigye a nyíltabb vízre. Ellenszél fújt, s a bark – súlyos terhével – nem indulhatott el segítség nélkül.

A kormos, olajos kis vontató kivitte a „Ragusá”-t az északi torony elé jó másfél kilométerre. Ott a vontató nagyot sípolt, elkanyarodott, és eleresztette a két kötelet.

– Vitorlákat rögzítsd! – üvöltötte a barba, és megdörzsölte a kezét.

Szíve szerint való valami volt az indulás.

Villódzva ragyogott a tenger, azúrkéken. Delfinrajok száguldoztak a hajó mellett.

Áldott, egyenletes szél fújt, a kedves, sustorgó, kedélyes libecció.

Láncok csörögtek, csigák nyikorogtak, kötelek pattogtak, feszültek, recsegtek. Mint a rossz taligák kereke, úgy nyikorogtak, sipítottak a feszítőcsörlők hengerei. A „Ragusa” széltől dőlt, és megindult előre. – Irány Taranto!

A barba megengedte, hogy a két fiú felmásszon a főárboc terebjére, ami igazán nagy kegy egy olyan parancsnoktól, aki ad valamit a fegyelemre, és a hajót nem játszótérnek tartja. De hát „Károly császár” különösen jókedvében volt, mert Spalatóban tudta meg, hogy a hajógazda még egy évvel meghosszabbítja a szerződését. Egy év! Mi minden történhet addig – vélte az öreg tengeri rozmár, és akár labdázott is volna a fiúkkal, ha arra kérik. Mivel ilyesmire nem kérték, de arra igen, hogy felmászhassanak a főárbocra, beleegyezett:

– De ha te, Farramatta, leveszekszel, kötélen húzatlak át a hajó hasa alatt!

De Farramatta nem veszekedett le. Spalatóban mindennap tanulta az árbocra mászást, a kapaszkodás és a letekíntés biztonságát. Jokkó volt ebben a mestere.

– Korvett, vigyázz! – harsogta jókedvűen Jokkó. – Lissánál az ellenség leshet ránk!

– Korvett készenlétben! – jelentette Jonni Farramatta, és úgy tett, mint aki látcsővel vizsgálja a tájat. – Négy vonással délnyugatnak ellenséges fregatt közeledik!

– Sorhajóhadnagy úr, hajót ütközetre felkészíteni! – játszott tovább Jokkó, miközben felismert egy közeledő vitorlást.

Fiume létező legnagyobb barkja, Paikurics úr „Kostrena” nevű négyárbocosa jött déltől északnak, teljes vitorlázattal.

Nincsen szebb a kék tengeren, mint a széltől duzzasztott fehér vitorlák látványa.

A „Kostrena” öreg, koromfekete bark volt, közel kétezer tonnás vitorlásóriás. Lehetett már akkor talán negyvenéves is, egyidős az utolsó korvettekkel. Vitorlázatának rendszere, a hajó építése erősen magán viselte a fregattkorszak stílusát. Távolról valóban régi hadifregattnak tűnt, csak a négy árboc árulhatta el polgári voltát.

Egészen közel haladt el egymás mellett a két bark, zászlójelekkel és karlengetéssel jó utat kívánva egymásnak.

– Hahó, „Kostrena”!

– Hahó, „Ragusa”!

Milyen különös, az öreg „Kostrena” később az első világháború legelső adriai áldozata lett. Az olasz hadüzenet napján egy olasz tengeralattjáró torpedózta meg pontosan Lissánál, Tegethoff híres tengeri csatájának helyén. Talán éppen a nagy admirális zászlóshajója által elsüllyesztett olasz admirálisi hajó, a „Ré d’Italia” mellé tért meg örök pihenőre.

– Hahó, „Kostrena”!

– Hahó, „Ragusa”!

Az öreg bark vitorlái olyan szutykosak voltak, mintha kávéba mártották volna.

– Az ottan Lissa – mutatott délkeletnek Jokkó. – Ott csatáztak Nazárió bácsiék.

Ezúttal Jonni közbeszólt, és nem fogadta el fenntartás nélkül a Fraternités kapitányának kijelentését.

– Tévedsz, Jokkó. Nem emlékszel, amikor Nazárió bácsi mesélt nekünk a lissai csatáról, azt mondta: „Lissai csatának mondják, de igazában Lissa és Comiza között vertük egymást keservesen!”

– Jól van – bólintott Jokkó komoran, mert nem szerette, ha tenger észügyben letromfolják –; legyen neked igazad! Majd megkérjük Dóbiás tanár urat, mutassa meg pontosan, mert ő mindent tud. Itt a kezem, nem disznóláb!

Nevetett. Jonni is. Szent lett a béke.

Csak akkor jöttek le az árbocról, amikor enni kellett és ismerkedni Kolumbusz admirálissal. Mert – sajnos! – ez nem maradt el. Amikor a reggeli őrség felváltotta az éjszakait, a két fiúnak is búcsút kellett mondani a kojénak. Az örökös krumplihámozás rájuk várt, „ez a fizetség az útért”; mint a barba kijelentette. A többi munkát már kedvükre végezhették. Kedvükre élhették világukat a hajón, de a konyhai segédmunka rájuk tartozott, ám ha esetleg viharosra fordult az idő, Jokkó mehetett az árbocra. Jonni az orrvitorla húzóköteleihez. Viharban nem mert felmászni a keresztrudakra, mert bizony oda több kell, mint lelkesedés meg ügyesség. Oda erő kell, legalább akkora, hogy az ember fél kézzel megtartsa önmaga súlyát! Jokkó megtette, Jonni nem.

Lassan-lassan eltűntek a partok, a szigetek, csak keleten látszott valami az égen. A dalmát part párába burkolt hegyóriásai.

A „Ragusa” egyedül úszott az Adria közepén.

Sottomarina bácsi megengedte, hogy rövid időre odaálljanak a kormány mellé. Ez igen nagy kegynek számított. Nincsen a világnak az a kormányosa, aki szereti, ha gyerekek mókáznak mellette. A legcsekélyebb hibás mozdulat nemcsak bajt okozhat, de bosszúságot és felesleges munkát a személyzet számára.

– Áhítattal, fiaim, áhítattal – intette őket Sottomarina, amikor ráléphettek a kormányállás lyukacsos pallójára, és kezüket a rézdíszekkel kivert kerékre tehették. – Áhítattal, corpo di Bacco! Mozdulatlanul tartani, mert különben odavágok, corpo di Bacco! Márpedig ha én ütök, attól még a császár is lebillen a trónusáról!

Kitűnő szórakozás volt még odatelepedni nyugodt időben az előfedélzeten, a fokszli előtt kuporgó vitorlavarrók közé.

A gőz- és motoros hajókon a gépek javítása, olajozása, a daruszerkezetek gondozása, a kábelek, vezetékek tisztogatása jelenti az állandó, soha nem szűnő munkát. A vitorlásokon a vitorlák varrása, javítása, kezelése, ellenőrzése ugyanezt. Ahol a vitorlákon dolgoznak – óriási tűvel és tenyérvédő bőrrel, gyűrűvel –; ott van a pletykasarok. Itt tárgyalják meg, egymás hibáit, a nap eseményeit, a cápafogás és delfinvadászat eredményeit, a szakács kosztját, a parancsnok és a tisztek rigolyáit, de itt kerül szó arra, ami mindennél érdekesebb: az élményekre, a látott tájakra, bejárt tengerekre, hajókra, cimborákra, kikötőkre, elfelejtett, örökké élő és mai tengerészekre, kalandokra, kicsi és nagy történetekre.

– Bezzeg amikor én a „Lucifer”-en szolgáltam!

~ Hej, ismertem én is a „Lucifer”-t, de annál azért különb hajó volt az „Eldorádó”!

– Az „Eldorádó”? Hahaha, az volt a hajó?! No, jó, se a „Lucifer”, se az „Eldorádó”, de a „Korana”, arra csak nem tudsz rosszat mondani?!

– Mit, talán szolgáltál a „Koraná”-n? Ne dumálj, ebből én nem hiszek semmit! Ott ilyen koszosan nem lehetett még a latrinára sem menni!

– Bizony isten ott szolgáltam, komám! Beírták a könyvembe; ha erre jön az első tiszt, megkérem, vegye elő .és bizonyítsa. De ha bizonyítom, hogy igaz, kupán vághatlak?

– Kupán hát, úgyse hiszem, te piszokjancsi!

A Fraternitás két tagja úgy itta ezeket a beszélgetéseket, mint a csecsemő az anyatejet. Lehetett nevetni, elképedni, csodálkozni, szórakozni, de tanulni, tapasztalni is. Már bocsássanak meg a gépi erővel hajtott hajók emberei, de állítom: a vitorlások tengerészei jobban összeforrtak a hajóval, a tengerrel és a természeti jelenségekkel. Jobban ráutalta őket a sors, hogy figyeljék a szél járását, a hullámok mozgását, magát a hajót, a vitorlákat, a kötélzetet, a szereléket.

És amikor lassan lóbálózott a fokszli gerendás mennyezetén az oldallámpa, Jonni és Jokkó bebújt a koje meleg takarója alá. Szevér intézkedésére korábban feküdtek, mint a többiek, de hát ennél kitűnőbb intézkedést nem hozhatott volna az első tiszt.

Valóban azt érezhették, hogy az „Albatros” korvett utasai.

– Te, Jokkó, csuda pofa ám Sottomarina bácsi! Kínai művész tetoválta a testére a sárkányokat. Azt mesélte, Hong Kongban történt. Te tudod, hol van Hong Kong?

– Nem tudom. Jonni, de azt hiszem, Kínában. Majd megnézzük a térképen. Csuda jól hangzik: Hong Kong …

Testüket feketére perzselte a nap meg a sós víz. Szemük körül apró ráncok támadtak, hiszen állandóan hunyorogni kellett. Már a „Mária” útján megedződtek, már akkor igazi tengerésznek érezték magukat. De mi volt az az út a „Ragusá”-éhoz képest! Jokkó napról napra boldogan állapította meg Jonnival, hogy erősen kérgesedik a tenyerük.

– Nézz ide. Jonni, ez ám a bütyök!

– Na és az enyém semmi? Ide nézz! Verancsics hasra esne a gyönyörtől, ha neki ilyen bütykei lennének!

Aranyéletük volt a „Ragusá”-n.

Ütjük első szakaszának nagy élménye az „Anonimo” megsegítése volt. Most már bárkinek elmondhatták, hogy ismerik Fedrigoni kapitányt, a viharhajóst. Legfeljebb akad majd olyan ember, aki nem hiszi el. Ettől még a tény tény marad. Az mindig más lapra tartozik, mit hisznek rólunk embertársaink, a döntő: mi van bennünk, az eszünkben, a szívünkben, a lelkünkben!

Fedrigoni kapitány …

Az egyik napon, amikor végre rendes széllel haladhattak és nem ellenszéllel, Pelagosától lejjebb, talán negyven mérföldnyire, az őrszem magasra törő fényt látott a nyílt tengeren. Éjfélre járt az idő.

Az őrséget egyedül Cápatojás látta el. A kormánynál Gelletics, az őrtiszt Szevér volt, Gommó és egy másik matróz a fedélzetszolgálatos.

Cápatojás jelezte a fényt Szevérnek, aki előrement az orr-sudárhoz, hogy jobban lásson. Majd nem sokat tétovázott, és felmászott a terebre.

Amikor lejött, bezörgetett a parancsnoki kabinba:

– Kérem, uram, egy szóra!

Belülről morcos, dörmögő hang kiáltotta:

– Bújj be!

Szevér hunyorgott. „Károly császár” fellobbantotta a biztonsági lámpát.

– Mit akarsz?!

– Hajó ég dél-délnyugatnak! Négy-öt mérföldnyire tőlünk.

A lomha, otromba testű ember valósággal kipenderedett a fekhelyről. Odalépett a mosdóhoz, arcára vizet fecskendezett, megtörölte a szemét, kimosta a száját, és egy üvegből néhány korty rumot nyelt le. Mindezt néhány másodperc alatt. „Károly császár” ugyanis tudta, hogy további alvásra nem számíthat.

– Miféle hajó ég?

– Az a gyanúm, hogy olajszállító.

– Meglátjuk. Irány: a hajó!

Az öreg kiballagott a fedélzetre. Felimbolygott a kormányálláshoz. Elnézett a jelzett irányba.

– Hm – dünnyögte –; valóban ég! Igazad lesz, a lángok azt sejtetik, hogy olaj.

Nem volt éppen holdfényes éjszaka. A hold előjött, majd eltűnt a felhők között. Esőfelhőket küldöttek az Appenninek. Onnan jött a szél, ami közepes volt, mindenesetre jó szél a vitorlásnak, de nem jó az égő hajónak.

Egymás után jöttek fel az emberek a fokszliból. Égő hajó a tengeren ijesztő, félelmetes látvány! Nincsen tengerész, akinek a szíve ne szorulna össze, ha meglátja a lángokat. Ilyenkor mindenki egy kicsit magára gondol. Mi lenne – ha az én hajóm égne? …

Egyik ember a másikat ébresztette, s végül a fedélzeten tartózkodott már mindenki. A két fiú miatt akár a „Ragusa” éghetett volna, akkor sem ébrednek fel. De Cápatojás a fülükbe üvöltött:

– Hé, felkelni, ég egy hajó!

Ettől azután mégiscsak felébredtek, és rohantak a fedélzetre.

– Huh – lelkesedett Jokkó –; ég egy fregatt!

– Az eszed tokját fregatt! – mordult rájuk „Károly császár”. – Olajszállító az a javából!

Mindenki a kormányfél előrészén, a hullámvédre támaszkodva bámészkodott.

– Odamegyünk? – kérdezte Gommó.

– Oda hát – mondta a barba. – Alighanem lesz ott mit segíteni!

– Ha robban, mi is bajba kerülhetünk – morgott Krantz.

– Azt csak bízd rám – intette le Krantzot az öreg. – Majd szél felől közelítjük meg, ha kell, és akik vállalkoznak, azok majd segítenek. Mondom, ha kell… de az is lehet, hogy már minden ember elhagyta az olajbárkát.

Kísérteties volt a látvány.

Már nemcsak látszottak a lángok, de világítottak is.

Sűrű, fekete füst, koromfelhő terült az égő hajó köré.

Kivehető volt az árboc, a középső felépítmény, a parancsnoki híd és a magas kémény. Ebből tudták a barkón, hogy a hajó régi építésű, szikratávírója nincsen – akkortájt főleg csak a nagyobb utasszállítók voltak Marconi-készülékkel felszerelve –; segítséget nem tud kérni. Nem is látszott semmiféle más hajó a közelében.

– Legalább háromezer tonnás – becsülgette látcsövén Szevér az égő hajót.

– Olasz gőzös – tette hozzá Krantz. – Nekünk nincsen ilyen nagy olajszállítónk.

– Rövidesen elválik, miféle náció – szólt közbe Szevér. Jonni is, Jokkó is hallgatott. Nem tudtak betelni az ijesztő

látvánnyal. Olvasták Emilio Salgari, Mayne-Reid, Joseph Conrad és Marryat kapitány könyveit, van azokban elég szó égő hajókról. Egész más olvasni és más átélni valamit. Különösen akkor, ha egy nagy vitorlás személyzetéhez tartozunk, és az a vitorlás az égő hajókon akar segíteni. Mind a ketten eldöntötték, hogy jelentkeznek, ha arra kerül a sor.

Akkortájt több égő hajó (sőt elégett hajó) esetét jegyezte fel a tengerészet nagy könyve. A 2500 tonnás „Aden” a Sokotra-szigeteknél süllyedt így el kapitányával, négy tisztjével, huszonöt utasával és tizennyolc tengerészével. A 7395 tonnás „Bourgogne” francia utasszállító a Sable Islandnél, Nowa Scotia mellett összeütközött a „Cromatyshire” háromárbocos barkkal. A barknak nem történt különösebb baja, de a hatalmas gőzös veszélyes léket kapott s kigyulladt. A parancsnok, a tisztek, négyszáznegyven utas és száztizennyolc tengerész lelte halálát a „Bourgogne” drámájánál! Az Északi-Atlantikán gyulladt ki és süllyedt el a 3600 tonnás „Londonian” tehergőzös. A parancsnok és tizenhét matróz vesztette életét. A „Titanic” híres katasztrófája mellé méltóan sorakozik a „General Slocum” utasszállító tragédiája. New York mellett, az East Riveren, 1904. június 15-én reggel kigyulladt, és az ezernyolcszáz utasból, akiknek java asszony és gyerek volt, pontosan ezerkétszáz vesztette életét! Gondoljátok meg: alig méterekre a partoktól, ezernyi segítő kéz és eszköz közelében – szörnyű dráma! Ugyancsak az Északi-Atlantica hullámsírjában tűnt el a zátonyra futott és kigyulladt „Norge” nevű 3318 tonnás utasszállító, alig két héttel a „General Slocum” pusztulása után, hatszáz utassal és tengerésszel a fedélzetén. 1912. október 9-én ugyancsak az Északi-Atlantikán gyulladt ki a 3600 tonnás „Volturno”. Százhat utas és harmincan a hajó személyzetéből (tisztek, legénység) követte az égő hajót hullámsírjába. Szándékosan olyan példákat idéztem, amelyek a század elején történtek. Amíg hajó lesz, tűz mindig fenyegeti a hajózást. (Csak egy példát mondok a jelenből, mintegy igazolva azt, hogy a legkorszerűbb védő- és óvatossági felszerelés mellett is a mindenható láng hatalmába kerítheti a hajót. 1961. április 10-én a Perzsa-öbölnél kigyulladt az egyik angol-indiai hajóstársaság „Dara” nevű óceánjárója, fedélzetén négyszáznyolcvan utassal, hatvan rakodómunkással és százhúsz főnyi személyzettel! A kigyulladt hajó tragédiáját siettette a szélvihar és az erős hullámzás.)

Miért nehéz a hajókon megfékezni a tüzet? Hiszen a hajót víz fogja körül, és a víz a tűz egyetlen, igazi ellensége! Sajnos, hosszúra nyúlna a mondanivaló, ha részleteznénk ezt a kérdést. Elsősorban is veszélyes a tűz a sok faanyag, a felhalmozott tüzelő, a szén vagy az olaj miatt. Veszélyes a tűz éppen a hajó erős zártsága és az ily esetben könnyen képződő, nagy mennyiségű gőz, gáz vagyis a robbanásokat előidéző feszítőerő, továbbá a gépek leállása, kigyulladása, a hajó súlypontjának elvesztése miatt. Veszélyes, mert a hajókon a tűz könnyen harapózik tova, a sok zsiradék, a kenőanyagok, faburkolások, a gyúlékony áruk miatt. A gyorsan támadó pánikról ne is beszéljünk.

A „Ragusa” közeledett az égő hajóhoz.

A lángok főleg a hajó hátsó részéből törtek fel, de a középső részről is felvágott egy-egy fénycsóva. Robbanások látszottak. Mint a tűzijáték, rohant a magasba a tűzkémény, és vágódott szét, tűzesőt, tűzpermetet szórva szerteszét!

– A hajó előrészén emberek vannak! – kiáltott fel Szevér, és máris átadta a látcsövet a barbának.

– Az ám, emberek! – izgult a sasszemű Gommó. – De mi lehet az oka?

„Károly császár”, látcsővel a szemén, bagóval a szájában, rámordult Gommóra:

– Tökfejű! Mert a csónakok hátul voltak és elégtek!

Az öreg nagyot köpött, a látcsövet levette a szeméről, körülnézett a vízen.

Szinte nappali világosság fénylett, pedig éjszaka volt még.

A hullámok megszokott moraján túl is hallani lehetett a tűz ropogását, sistergését, a feltörő gőz sivítását, a robbanások zaját.

– Közel négyezer tonnás – állapította meg a hozzájuk lépett Sottomarina. – És azt is megmondom, miféle hajó. Captain, tudja meg, hogy az ottan a „Livorno”, Génuából, corpo di Bacco!

– Ismered?

– Ismerem hát! – hangzott a válasz. – Évekkel ezelőtt, mielőtt magához kerültem, és hogy a flottánál leszereltem, néhány hónapot a „Livornó”-n töltöttem. Még a parancsnok nevére is emlékszem: Medici Cosimusnak hívták, mint valami királyt, corpo di Bacco!

– Hm, hm, a „Livorno”! – dünnyögte a barba, és bólintott: – Láttuk már néhányszor! Nos, Sottó, akkor, ha kell, menteni fogunk!

Jokkó behunyta a szemét, Jonni is. Hirtelen vakító, izzó kráter tört fel a hajó végéből! Először vérvörös volt, azután sárga, majd narancsszínű. Utána hatalmas, szélesre elterülő füsttömeg csapott a magasba.

A hajó lassan oldalt dőlt.

A barkón érezni lehetett a kisugárzó meleget és hallani, amikor a ma már hihetetlen nagynak tűnő kémény elmozdult a helyéből, s félrebillenve kidőlt. A kéménnyel egy időben megingott a gőzös előárboca, rettenetes csattanással elpattantak a. merevítősodronyok, s a vasárboc mindent törve-zúzva maga körül, belehullt a tengerbe. A szerencsétlen hajó erre valósággal felnyögött, s mintha visszabillent volna eredeti helyzetébe. De látszott, hogy a „Livorno” nem sokáig bírja. Az orr felemelkedett, a tat süllyedni kezdett.

– Szélbe állni! – üvöltött „Károly császár”. – Kuttert vízre! Ki megy át az olajosra?

Jokkó abban a pillanatban máris kiáltotta:

– Én, uram, én!

Egyszerre több kéz lendült a magasba. Mivel közben Szevér átvette a kormányt, Sottomarina is a jelentkezők között szerepelt:

– Ha megengedi, uram, kell, hogy átmenjek a régi barkómra! Corpo di Bacco!

A bark nagy ívben megfordult. A vitorlák fordító- és feszítőköteleit megengedték. Természetesen ügyeltek arra, nehogy a háromárbocos ráfaroljon az égő hajóra, vagy pedig túlzott közelségbe kerüljön hozzá. A vitorlák egyenletesen pattogtak, laffogtak az ellenszélben.

Már lendítették is át a kuttert, a nagy mentőcsónakot.

– Négy ember az evezőkhöz, Sottó a kormányhoz! – rendelkezett a barba. – Csáklyákat, mentőöveket vigyetek! Sietni, az angyalát, nem sokáig bírja a tragacs!

Valójában jóval több ember fért a kutterbe, hiszen hatpárevezős, hosszú, széles, két vitorlaárbocot is elbíró bálnavadászcsónak volt. A bark tulajdonosa talán tíz évvel ezelőtt az Orkney-szigeteken vásárolta, és azóta a „Ragusá”-n a biztonság érzetét adta. Máskor szuszogások, káromkodások, veszekedések között tették vízre a kuttert. Most – észre se vették, máris a bark oldala mellett lebegett a valamikori bálnavadászcsónak.

– Te is mehetsz – intett Jokkónak „Károly császár”. – Elsőnek jelentkeztél, megérdemled. Tanulsz is, előre!

Jokkó átvágta magát a hullámvéden, és Cápatojás mellé huppant, aki a középső evezőpadon várta az indítást jelző parancsot.

Jokkó hol meleget, hol didergést érzett. Az izgalom láza kavargott benne. Felnézett a magasba: Jonni lekandikáló, ezúttal irigy arcát látta. És Sottomarina hátsó felét, mert a tiszteletre méltó főkormányos éppen lefelé ereszkedett. Még a bálnavadászcsónak is megérezte, amikor az Adria-tengerészek óriása belelépett, és a kormányülésre telepedett.

– Előre! Kuttert ereszd!

Sottomarina híres mély hangja bömbölve verődött vissza a bark oldaláról.

– Eeeegy! Keeettőő!

A kutter nagy csobbanással, egy oldalhullám forgatagával elvált a bark tói.

Hold mester elbújt a felhők mögé, s mégis nappali világosság volt.

Jokkó egy pillanat alatt merő víz lett. A kutter orrában helyezkedett el, s a csónak hirtelen megmerült, amikor kikerült a hajófal alól.

De mindez csak addig tartott, amíg a barkról visszaverődő hullámoktól megszabadultak.

Sottomarina vizsgálódva nézett előre.

Élnek-e még az emberek a hajóorrban? Mennyi idő van még hátra a hajó süllyedéséig? És hol, melyik részén közelítse meg a „Livornó”-t, az égő, óriási fáklyát?

– Előre! – bömbölte Sottomarina. – Előre, az anyátokat! Corpo di Bacco! Előre! Húzd, nem a tiéd az evező! Húzd, corpo di Bacco!

Jokkó sem tétovázott, előrángatott az evezőpadok alól egy evezőt, betette a villába, ráhúzott. Jó markuk lehet a bálnavadászoknak – gondolta, de ha ott leheli ki a lelkét, akkor sem hagyta volna abba az evezést.

Belekerültek a fénybe, érezték az égő hajó árasztotta meleget. És micsoda bűz volt körülöttük, az égett olaj kesernyés, fojtó, gáztartalmú bűze!

Jokkó hátrasandított.

Valósággal megijedt.

Szinte kartávolságra ott meredt fel mögötte a hajóorr.

Sottomarina szokás szerint a közepébe vágott bele. Nem egészen veszély nélkül, de megközelítette az égő hajót.

Előbb egy, majd még három ember ugrott le a magasból.

Úszó fejek jelentek meg a közelben.

A kutter feléjük tartott.

Mindössze négy ember!

És hol lehet a többi? Hiszen egy ilyen hajón legalább négy tisztnek, húsz fedélzetinek, nyolc-tíz gépésznek kellene lennie!

Az úszók csapkodtak, kapálóztak, de a csáklyával és az odadobott mentőövvel sikerült átemelni őket a csónakba. Kivétel nélkül mind a négy matróz volt, szurtosan, égett, cafaton ruhában. És olyan kimerülten, hogy beszélni sem tudtak. Bármelyikről halálfejet mintázhatott volna a szobrász. Elterültek a kutter fenekén, és révetegen, halálra váltan meredtek az égő hajóra.

Az egyik azonban még valahogy bírta erővel, és felmutatott az orrba:

– Ott…ott… ott –

Sottomarina feléje hajolt.

– Mit beszélsz? – kiáltotta. – Mi van ott? Égő hajó! Az ember bágyadtan intett:

– Capitano, il capitano – lihegte. Sottomarina felkiáltott:

– Medici Cosimus kapitány?! Az ember bólintott.

– Az előfedélzeten – suttogta.

Jokkó ezt az arcot soha nem felejtette el. Sokszor emlegette később a „Livorno” megmentett kormányos matrózát, aki három társával annak köszönhette életét, hogy a kapitány rendeletére előre jöttek a horgony állásra, hogy valamilyen munkát elvégezzenek. Késő este volt, de Medici Cosimus híres arról, hogy a nap minden szakában matatott a hajón, figyelte a hajó érverését, pulzusát, ahogy mondani szokták. Éppen ezért máig is érthetetlen, mi okozhatta a „Livorno” tragédiáját. Vagyis: mi indította el a tüzet? A „Livorno” eredetileg tehergőzös volt, később alakították át tankhajónak. Megszüntették a fokszlit, a legénység közismert, hajóorrban levő szálláshelyét. Kibővítették a hátsó felépítményeket, ahol a gépészek, fűtők és szenelők szállásoltak. Ide kerültek át a fedélzetiek. Mint minden olajszállító hajó ebből az ósdi fajtából, a „Livorno” is szutykolódott az olajtól, kenőzsíroktól. Magam is közelről ismertem egy ilyen hajót, a török „Bobadillá”-t. Még a kabinszekrények fiókjának belső része is olajfoltos, olajszagú, ragacsos volt. Hát milyen lehetett húsz esztendővel előbb, 1913-ban, a kilencvenes évek elején épült „Livorno”?

A tűz tizenegy óra után, vagyis pontosan huszonhárom óra hét perckor tört ki a hajó közepén, a tiszti kabinok alól. A kitörést erős detonáció követte, s ezzel együtt széles lángfolyam, ami elárasztotta a parancsnoki hidat, a kabinokat, a tiszti étkezőt, a térképszobát. Égni kezdett minden! A nagyobbik detonáció a taton tört fel, a legénység és a gépészek szállása alól. Ez érthető, hiszen itt található (vagyis volt található) a legnagyobb olajraktár. Ez a detonáció az elsőt néhány perccel később követte. A gépházból menekülő személyzet hátra, a tatra szaladt, annál is inkább, mert a mentőcsónakok is ott voltak. A második tiszt, aki a hídon a szolgálatot ellátta, leszaladt a hídról, és hátrarohant, hogy intézkedjen. Valójában helyesen gondolkozott, hiszen előzőleg a parancsnokot a hajó elején látta, és joggal gondolt arra, hogy ott majd a parancsnok intézkedik. Intézkedett is, de csak három embere volt, akikre számíthatott. A többiek valósággal eltűntek előle! Amikor a tűz felcsapott a parancsnoki hídra, és az ügyeletes tiszt elhagyta a helyét, a két kormányos se tett másként, délolaszok voltak, fegyelmezetlenek, s csak a bőrükkel törődtek. Valójában a legszörnyűbb tűzpokolba szaladtak bele! Amikor a hátsó fedélzetre érhettek, akkor következett be a robbanás. Az egész személyzet ott pusztult, szinte percek alatt, a csónakokkal együtt. És égni kezdett a tenger szörnyű fáklyája, a „Livorno” tankhajó …

Amikor a kormányos matróz nagy nehezen közölte, hogy Medici Cosimus kapitány még a hajón van, tehetetlenül, súlyosan sérülten az előfedélzeten, Sottomarina nem tétovázott.

– Megmentjük! – kiáltotta a lángok fényében, sistergés, pattogás, pernyehullás között, a hullámokon le-fel ringó, imbolygó kutteren. – Megmentjük, fiúk! Gommó, Cápatojás, felmásztok?

Közben vizsgálódva nézegette a hajó előrészét, hogy talán a horgonylánc, sodrony, esetleg valami kábel lóg le, s abba kapaszkodva feljutnak az olyan pompás árbocmászók, mint a majomember, Gommó és Cápatojás.

Gommó is, Cápatojás is bólintott:

– Felmászunk.

A hajó jobb oldalán, a kiszakadt árboc feszítősodronyaiból több is lelógott a tengerbe.

– Evezőket fogd, indulj!

Az evezők egyenletesen vágódtak a vízbe, még Jokkó is lapátot ragadott.

– Húzz rá! – üvöltőbe az óriás, hogy siettesse, a megközelítést.

Medici Cosimus, a régi parancsnok, a hajón van, és segítséget vár. Hát majd Sottomarina, a régi tengerész, az Adria legerősebb embere, minden birkózóverseny hőse, megmutatja, kicsoda, s mit ér!

De már nem volt rá ideje.

Előbb vakító fehér fény támadt. Mint amikor a magnézium vagy a karbid lángot vet.

Megdöbbentő, kísérteties fény.

Jokkó – saját bevallása szerint – ernyedten elengedte az evezőt.

Már bömbölte is Sottomarina:

– Vissza, vissza, corpo di Bacco! Vissza, vissza! Szörnyű morajlás támadt, ilyesféle lehet a földrengés zaja vagy egy vulkán kitörésének első percei.

Vissza, vissza!

Máig se tudnám eldönteni, mi óvta meg a „Ragusa” kutterét és a benne ülőket. Hallottam az esetet Jokkótól, Gommótól. Cápatojástól, de magától Sottomarinától is, s egyöntetű volt a vélemény: hihetetlen, ami történt!

Igenis, hihetetlen.

Éppen ezért írom le – hosszas töprengés után, de hát ami igaz, az igaz –; írom le, tétovázva, félve, mert lesznek, akik hihetetlennek találják.

Amikor a kuttert visszafogták, s abban a pillanatban már nyilvánvaló volt, hogy az öreg kapitány, ősi tengerészszabály szerint, hajójával pusztul el, mondom, amikor a kuttert Sottomarina az utolsó pillanatban (!) visszafordította, a fehér fényt, a félelmetes morajlást iszonyú tűzeső követte.

Szevér Zenggre gondolt és a mamára, „Károly császár” ugyancsak Zenggre és Turkovichnéra meg a többi asszonyra; köztük az aprócska Sottomarinánéra.

– Na, befellegzett! – lihegte „Károly császár” kétségbeesetten, és a pincset lekapta a fejéről, s bevágta a tengerbe. (Tehette, mert tartalékban mindig volt egy-két kopott keménykalapja a kabinszekrényben.)

Jonni bőgni kezdett:

– Jokkó, Jokkó!

A „Livorno”, az égő fáklya, a négyezer tonnás gőzös, megrakodva több ezer tonna olajjal, szabályosan felrobbant.

Ami még nem égett el, az explodált, s a rettentő vastömeg, mint a bálna vagy a cápa, ha megszigonyozzák, szabályosan megemelkedett. Mindez jól látszott a vakító fényben. De az is látszott, hogy a robbanással együtt félelmetes tűzeső vágódik szerte, és Jokkóék csónakja eltűnik a tűzesőben!

Ugyanakkor a „Ragusa” egyes orrvitorlája, a belső dzsibb, égni kezd, mint a papírvitorla.

– Tűz a hajón! – bömbölte „Károly császár”. – Oltani! Tűz a hajón!

Tűz a hajón, és ugyanakkor hiányoznak a legfűrgébb, leggyorsabb tengerészek, mint Gommó és Cápatojás!

Szél volt, a kötélzet száraz, a vitorlák ugyanígy.

A belső orrvitorla kátrányos, lenolajjal itatott kötelén tűzkígyó rohant fel az árbocra!

És nem volt ott Sottomarina, Gommó, Cápatojás, Gelletics és még egy fürge fickó a barkról!

Ki fejszét, ki baltát ragadott. Mert bizony a vizes vödör ilyen helyen semmit nem ér. A hajón tiporni, zúzni, ölni kell a tüzet, a legfélelmetesebb ellenségek egyikét. „Károly császár” vezénylésével négy ember rohant fel az előárbocra, aminek a felső része az égő orrvitorlakötél miatt azonnal lángot kapott. Szevér és a kis Jonni nekiesett lerángatni az orrvitorlát. Mire lerángatták, az orrvitorla mosogatórongyot sem ért.

Ugyanakkor, ezzel egy időben, Jokkóék pontosan az élet és a halál mezsgyéjén eveztek.

Hosszú-hosszú perceken át két tragédia fenyegette őket; egy: hogy a süllyedő hajó magához szívja a kuttert, és viszi le a hullámsírba; kettő: hogy a lehulló tűzesőtől mindannyian elégnek. Kívánni kellett, hogy a hajó minél előbb süllyedjen el, és csapjon össze az igazi tenger a tűztenger felett, de ugyanakkor kívánni kellett, hogy a süllyedés még városson magára, és ne kapja el az örvénylés a dióhéjnak sem számító csónakot.

– Húzd, húzd! – üvöltötte szünet nélkül Sottomarina, és még corpodibaccózni is elfelejtett. – Húzd, húzd!

Időnként csodálkozva körülnézett. Élnek, nem égnek? Pedig mintha még a tenger is égne!

És felhangzott a „Livorno” halálbőgése.

Valóban igaz: a süllyedés pillanatában bőgni kezd a hajó. Felvágja az orrát, hátracsapja a tatot, és mint az ágaskodó paripa, visszaesik.

Ez történt a „Livornó”-val is.

A pokoli detonáció alatt az egész hajótest megemelkedett. A hátsó rész, talán ezer tonna olajjal, szétrobbant, erre a hajó hátraesett. Az orr felemelkedett.

Ami a fedélzeten volt még, az elszabadult, és dübörögve, zúgva megindult hátrafelé. A hideg tengervíz rácsapott az égő vulkánra.

A közelben egy csónakban emberek küzdöttek az életükért.

Távolabb emberek küzdöttek egy háromárbocoson a tűz tovaterjedése ellen.

A lángtenger közepében pedig eltűnt egy hajó, koporsója elégett tengerészeknek és egy derék kapitánynak, akit később Sottomarina így jellemzett:

– Derék fickó volt ez a Medici Cosimus, corpo di Bacco! Aki olyan koszos hajón élni tud, az nem is lehet más, csak derék fickó. De nemcsak élni tudott rajta, hanem szerette is azt a ragacsos szörnyeteget. Amikor kikértem a könyvemet, mondván, hogy sehogyan sincsen kedvemre, hogy még a pálinkát is olajjal kell inni, azt mondta: „Fiam, Sottomarina, nekem még olajosan is mindennél többet jelent a világon a »Livorno«, azt hittem, te is szereted …” Ilyen ember volt Medici Cosimus, ezért akartam megmenteni. De hát nem sikerült, corpo di Bacco!.;;