Ötödik fejezet

A SZEGÉNYEK SZIGETE ÉS SEGÍTSÉGET KÉR A JELZŐZÁSZLÓ

Arbe városának úgy integettek, mint a tovatűnő hajónak.

Pedig érdemes lett volna kikötni, kidobni a horgonyt, hogy megnézzék a tengerpart egyik legérdekesebb kisvárosát, így csak a hatalmas parti várfalat láthatták, az apró házakból kimeredő négy tornyot, azok közül is a legsudárabbat, a XIII. században épült dóm tornyát.

– Valamikor, Marco Polo idejében a velencések tanyája volt – mutatott az árboc mellől Dóbiás Arbe felé. – Még a görögök alapították a trójai háború után, majd jött a római uralom, sőt a magyar hadak is ostromolták falait.

– Az uszkokok is megszállták – toldotta meg sértődötten Jokkó, aki éppen a fővitorla felhúzókötelét rögzítette meg erösebben az árbocbakhoz.

Dóbiás nevetett:

– Az uszkokok mindenütt ott voltak. De éppen itt, Arbe alatt verte meg őket Delia Rovera kapitány generális!

– A velenceiek gályáit itt süllyesztették el az uszkokok! – büszkélkedett Jokkó, aki a történelemmel hadilábon állt, de nem az ősök történetével. – Bizony, tanár úr!

– Arbe bármilyen kicsi is, sokféle embert látott – intett a tanár a tovatűnő város után. – Még franciákat is. a napóleoni háborúk idején, de csak rövid időre, meri; a francia hajóknak menekülniok kellett! Örülök, hogy büszke vagy őseidre. Én meg ragusai vagyok, ragusin, fiaim, büszke arra, hogy egy valamikori köztársaságban születtem. Ezért is vagyok köztársaságpárti!

Nagyszerű útitárs volt Dóbiás, meg kell adni. Felületes szemlélő azt hihette, hogy egyoldalú ember, mestersége megszállottja, aki a biológián kívül semmihez nem konyít. Holott nem így volt. Dóbiás mindenhez értett, mindenről tájékozódott. Amikor például szóba került a tengerészek közismert őrségideje, a négyórás beosztás, a fiúk közül valamelyik feltette a kérdést: ugyan miért négyórás a fedélzeti tengerész szolgálati ideje? Erre még Jokkó sem tudott válaszolni. Bezzeg válaszolt a tanár úr.

– Látjátok – mondta –; ez is olyasmi, amiről ma már kevesen tudnak. A hajókon valamikor, még Kolumbusz korában, homokórával mérték az időt. A felső részből az alsóba a homok pontosan fél óra alatt pergett le. Utána a homokórát kezelő hajósinas megfordította a készüléket, és ugyanakkor a fedélzeti tiszt vonást húzott a palatáblára. Nyolc homokpergés jelentett abban az időben egy szolgálati időt. És ez a beosztás nagyjából máig is megmaradt.

– Kár, hogy nem hoztunk magunkkal homokórát – sóhajtotta Jakabka, aki egyre bátrabb lett –; én kezelném, Jokkó meg húzná a vonást.

– És ha elaludnál, vagy nem fordítanád meg pontosan a lepergés idejében a homokórát, akkor jönne a ,.kisasszony”, és megtáncoltatna! – kacagott Dóbiás. – Persze, persze, ti már nem is tudjátok, ki volt a „kisasszony”!

Egy sem akadt, aki tudta volna a fiúk közül.

– Nos, a „kisasszony” a több ágú, csomós végű korbács volt. Ha valaki elvétette a homokóra kezelését, kapott egynéhány simogatást a „kisasszony”-tól! Hidd el, Jakabka, kényelmesebb és megbízhatóbb készülék a zsebóra, mint a homokóra!

Arbe alatt megváltozott a szél. Az eddigi szembe fújó, délkeleti helyett bejött a melegebb, az ostró, a déli szél.

A ,,Mária” egyenletesebben, de főleg „kreutzolások” nélkül haladhatott célja felé. Mindössze néha kellett csak korrigálni, egy-egy rövidebb ,,takkal” a hajócska irányát. A halálfejes zászló büszkén lobogott.

– Ha így haladunk, alkonyatra a Maon-csatornánál leszünk – jegyezte meg Jokkó, aki reggeltől estig képes volt a kormány mellett tartózkodni, és nem tartott be semmiféle négyórás szolgálatot. – Holnap reggel kikötünk Maonon.

– Pia minden jól megy – tette hozzá Jonni Farramatta. – Tudjátok, az apám mindig azt mondja, az igazi tengerészt arról lehet megismerni, hogy ha megemlíti tervét, akkor mindjárt hozzáteszi: ha minden jól megy …

Jokkó bólintott:

– A bátyám is ezt szokta mondani. De most úgy hiszem, erre nincsen szükség. Ez a szél, az ostró, estig megmarad.

Valóban biztatóan fújt a déli szél. Még meleget is hozott. Hirtelen valóságos kánikula szakadt a tengerre. A nap szikrázva sütötte a fedélzetet. Lekerültek az ujjasok, végül az ingek is. A tengerparti gyerek már áprilisban köszöntheti a nyár örömeit.

A fehér bőrű Jakabka órák alatt olyan lett, mint a főtt rák. Ha nincsen Dóbiás, aki kegyeibe fogadja a kisfiút, talán napokig nem alszik, annyira összeégeti a nap. De a tanár idejében észrevette a fenyegető bajt.

– Jakabka, gyere ide, bekenlek olajjal, utána meg vedd fel az inget – intette a szakállas óriás a gyereket. – Most pedig, fiúk, megkíséreljük a dentálefogást!

Kitűnő szélben, ragyogó időben haladt a Págó-csatorna előtt a ,,Mária”. Tintakéken csillogott a tenger, a tovagördülő hullámok – tintadombok voltak. Könnyű pára borította a távoli hegyek csúcsát. Néhol, a magasabb régiókban még hófoltok hirdették a nem is oly távoli telet. A tengerpartra rákönyöklő Velebit másfél ezer méteres tömbje most szelíden fogadta a déli szél simogatását. Bezzeg nem ilyen, ha lecsap ormairól a tramontána!

Kirándulásuk második napján elmondhatták: olyan időben vitorláztak, amilyent álmában kíván a hajósember!

Dóbiás és Jonni Farramatta elővette a 20-25 méteres dentálezsinórt, csalinak apró mendulihalacskákat tettek a horogra, majd bedobták a tengerbe. Az Adria legpompásabb hala, a dentále, csak a sebesen mozgó, tovairamodó csalit kapja el, akár nálunk a pisztráng vagy a süllő. Ezért dentáléra gyorsan hajtott evezős csónakból, fürge vitorlásból lehet eredményesen horgászni. A dentále nemcsak az íze miatt pompás horgászzsákmány, hanem a mérete sem megvetendő – akad közöttük bőven öt-hat kilós példány is!

– Ha nem fognánk dentálét – mondta a tanár, amikor a brazzera kormánya mögött bedobták a horgokat –; majd kikötünk valamelyik szigetnél, s ott a sziklás, köves, növényektől belepett partnál elcsípünk néhány sárkányfejű szkarpenát, esetleg barbonét. Nem maradunk éhen, ne féljetek! Pompás vacsora lesz ma is, akárcsak tegnap!

Elhaladtak Págó északi csücske, a Lune-fok előtt, majd kikanyarodtak a Dolfin szigethez, hogy jobban kihasználják a déli szél előnyét. A Dolfin sziget mögül elláttak Lussinig és Cherso sziget bálnahátáig.

A Dolfin sziget valóban megérdemli nevét. Ha máshol nem, itt mindig akad néhány delfinraj, ide-oda rohanó, hullámokból kivágódó, felszökkenő, bolondos tengeri népség. Prüszkölve, több méteres ugrásokat téve vágtattak ezúttal is a „Mária” felé, amikor meglátták a közeledő vitorlást. Ezeket a bolondos, vidám halaknak tartott, de egyébként az emlősökhöz tartozó, kicsinyeiket szoptató delfineket mindig örömmel köszönti a tengerész.

– Sok erre a szardella – oktatta a fiúkat Dóbiás –; azért tartózkodnak már ősidők óta a Kvarnerónak ezen a részén a delfinek. A szardella a kedvenc csemegéjük. Nincsen éppen rossz ízlésük!

– Ezentúl még jobban szeretem a delfineket – vigyorgott Zgurics. – Kedvencem a szardella!

A delfinek körülszáguldozták a vitorlást, sőt az egyik annyira nekivágódott a kormánylapátnak, hogy Jokkó kezéből kicsúszott a kormányrúd, és a kis hajó hirtelen szélben állt.

– Szerencse, szerencse! – kiáltotta egyszerre a Fraternitás.

– Majd elválik – nevetett jóízűen a tanár. – Igaz, hogy a .tengerészbabona azt tartja, ha a delfin hozzáér a hajóhoz, az nagy szerencsét jelent, de én inkább azt látom, hogy lőttek a dentálefogásnak! Ilyen ricsajtól még a dentále is elmenekül!

– Annyi baj legyen, tanár úr! – lelkesedett Zgurics. – Ha nincsen dentale, lesz barbone vagy makréla! Az a fő, hogy ennyire közel jönnek a delfinek!

Csak a tenger mellett élő fiú élheti át ezt az élményt. Amíg nem jutottam el a tengerhez, csakis a könyvekből tudtam egynéhány adatot, leírást a „tenger bohócairól”, ahogy a regényírók általában a delfineket nevezik. A személyes élmény azonban mindennél több, lenyűgözőbb. Nincsen a tengernek még egy állatja, amelyik ennyire kimutatná rokonszenvét az ember és a hajó iránt. Hogy a delfin rabló, hogy egyesek szerint a „tenger tigrise”, hogy nagy halpusztító, hogy még a nála nagyobb cápát, orkát, fizétert, barázdás bálnát is megtámadja? No és – talán a tenger többi lakója szelíd teremtmény? A tenger, barátaim, örök küzdelem, örök harc színtere. De a bőségé is. A Nagy Természet okos egyensúlyt tart a vizek birodalmában. Jut a hullámok mélyéről bőven az embernek is, az állatnak is. így a delfineknek is. Egy jól fejlett bálnának naponta több mázsa apró rákra van szüksége, hogy megéljen. A kétméteres delfinnek legalább tíz-tizenöt kiló apró halra! És mégse sajnáljuk tőlük ezt a mennyiséget. Annyi az apró hal a tengerben, mint a szúnyog az erdőn, a nádasban, a lápon. Jut belőle mindenhová. Hogy a bálna megeszi a sok rákot, abból rengeteg olaj lesz az ember számára, a delfin pedig halzsírt ad, de megfelelő, korszerű konzervgyártás mellett kitűnő halhúst is. (Különben olyan rágós, inas a húsa, mint a legöregebb marháé, az illatáról nem is beszélve!)

A „Máriá”-t körültáncoló delfinek között akadt egy-két pompásan megtermett, közel két méter hosszú példány. El lehet képzelni, micsoda csobogás, vízözön támad, ha egy ilyen óriás kivágja magát a vízből, néhány métert ugrik a levegőben, közben nagyokat prüszköl, fúj, s végül – visszacsobban elemibe! De a delfinrajok olykor harminc-negyven megtermett fickóból is állnak, és ha rájuk jön a „haditánc”, akkor van ám zúgás, dübörgés, hangzavar, rikoltozás, sivítás, üvöltés, bőgés, prüszkölés!

A kis Berezina Jakab, aki életében először került túl a kikötő védőgátján, aggódó szemmel méregette a brazzerához közeledő óriásokat. Akkor pedig valósággal elállt a lélegzete, amikor Marás Dragutin a következőt mondta:

– Apám mesélte, hogy amikor még fiatal halász volt, beugrott a bárkájukba egy több mázsás delfin. A bárka feneke kiszakadt, a padrone szörnyethalt, a bárka elsüllyedt, a delfin megszökött, apámat meg törött karral mentették ki a haditengerészek. Ott történt Sebenicónál, tetszik tudni, tanár úr, a „Kanál”-nál, a hadikikötő előtt, ahová pedig ritkán vetődik el a delfin!

Erre Jakabka nagy óvatosan újból Dóbiás mellé került, s amikor lehetőség nyílt rá, megkérdezte:

– Tessék mondani, tanár úr, tetszik tudni úszni? Dóbiás rámeredt a gyerekre:

– Úszni? Már hogyne tudnék, hiszen mondtam, hogy ragusin vagyok!

Jakabka csüggedten, de a közeledő szerencsétlenségtől félve, megszeppenve mondta:

– Én nem tudok. Ha elsüllyedünk, tessék megengedni, hogy a tanár úrba kapaszkodjak!

Általános derű fogadta a kisfiú bejelentését Egyedül Jokkó maradt komor. Már megint a Berezina!

– Valóban nem tudsz úszni?! – hördült a uszkok rablók kapitánya a szeplős arcú, kövér alattvalóra. – Én azt hittem – Láttalak is.

Jakabka megtörten, a legteljesebb nyilvánosság előtt jelentette ki:

– Nem tudok, Jokkó. Csak úgy tettem mindig, mintha tudnék. Az alacsony vízben, a Marina könyökében a lábammal lökődtem fel magamat. Nem vettétek észre.

Jakabka hangja megtört. Elcsuklott. Tudta, hogy nagy hibát követett el. Az expedícióban csak az vehetett részt, aki úszni tud.

– Nem akartam, hogy szégyent vallj ál velem, Jokkó – szipogta Jakabka. – Annyit mérgelődtél már miattam. Meg azután – szeretek veletek lenni!

Dóbiás, aki sokszor látott életében már delfint, de még mindig gyerekes elragadtatással figyelte őket, megveregette a kisfiú hátát:

– Ne félj, öcskös, ha süllyedünk, kihúzlak a vízből! Jokkó összeszorított szájjal, lelkében minden rokont megtagadva, parancsként szólt:

– Minden kikötés után úszóleckét veszel. Úszómester Farramatta. Ha hideg a víz, hát hideg, annyi baj legyen! Te okoztad, hogy így kell tenni. Megértetted?

– Igenis – nyögte Jakabka, és elkente a szégyenkezés könnyeit. – Ahogy akarod, Jokkó.

– Századok óta olyan világ még nem volt, hogy egy uszkok ne tudott volna úszni – mérgelődött most már Jokkó. – Te vagy az első, Berezina!

Dentale valóban nem került horogra. Helyette fogtak jó néhány makrélát, Farramatta és Dóbiás jóvoltából. Szerencsére delfin se pottyant a halászbárkába. A delfinizgalmat felváltotta a cápaizgalom. Délután, amikor teljesen legyengült az ostró, egy jól megtermett cápa szegődött a bárka nyomába.

Zgurics vette észre, aki kedvtelésből felmászott a nagyvitorla pányvarúdjáig.

– Pesce cane! – kiáltotta a kikötőfelügyelő fia. – Ott, ni! Valóban az volt, cápa. A kormánylapát mögött, a nyomdokvonalban úszott, időnként elővillant a hullámokból az éles, bárdszerű hátúszó.

Dóbiás izgalomba jött. Régen vágyott egy jól megtermett cápa csontvázára. Az új ismerős pedig az volt, jól megtermett cápa! Ezt elárulta a hátúszó nagysága, de még inkább a víz alatti árnyék, amikor kitört a nyomdokvonalból, és a bárka mellé került.

– Hű, de nagy dög! – állapította meg a tanár. – Nézzétek, ezzel ugyan nem lenne jó a vízben találkozni! Mutogatni lehetne Fiúméban vagy Abbáziában! Ott sok pénzt adnak az ilyesmiért az idegenek. Sajnos, az én madarászpuskám nem sokat ér a cápa ellen!

Eldördült egy-két lövés, de annyit sem ért, mintha kavicsokat dobáltak volna.

Sőt, annyira közel jött a tengeri fenevad, hogy pompásan kivehették a formáját, fejének palakék színét, s amikor egy kicsit oldalt fordult, mint aki a víz alól szemrevételezi a hajót, meglátták sápadt fényű, fehér hasát és az ugyancsak fehér hasúszókat.

Még Jokkó is szorongva tekintett a vízre. Mindnyájukat elfogta az ösztönös undor, rettegés, amikor ily közel, alig néhány méterre úszott előttük a tenger legfélelmetesebb rablója, a kék cápa, vagyis az – emberevő cápa!

– Jakabka, ez téged néz! – jegyezte meg Verancsics Tádé, aki a leghamarabb tért magához a látvány varázsa alól. – Vigyázz, ne essél át a mellvéden, mert bekap!

A tanár ezúttal is tudott érdekességet mondani:

– A közhit azt tartja, hogy a cápák egyedül vagy legfeljebb párban járnak. Ez nagyrészt igaz is. De vannak különös kivételek, amikor a cápák csordákba verődnek, és akkor azután igazán nagy a baj, ha valaki belepottyan a tengerbe.

Híres esetnek számított, amikor egy dán cethalászflottilla a Faeröer szigeteknél több száz cápát riasztott szét, de még híresebb, amikor egy francia halászhajó Írország és az Új-Hebridák között óriási cápacsorda közepében találta magát. Ha csak a kapitány vallomására lehetne támaszkodni, azt mondanám: a borosüveg fenekére nézett, mint Nazárió bácsi talán ebben a pillanatban. De a hajó fedélzetén tartózkodott egy francia tengeri biológus és az izlandi halászflotta felügyelője is, akik esküvel vallották: több ezer cápát láttak egy tömegben a jelzett napon.

– Az angyalát! – bámult Farramatta. – Nem is tudom elhinni, hogy igaz!

– Pedig igaz – bólintott Dóbiás.

Egy üres üveget, több rongydarabot, két kötélvéget s egy cipőpasztás dobozkát dobtak a cápának. Egyiket a másik után bekapkodta, mint akinek igen ízlik a falat, de végül is megunhatta az etetésnek ezt a formáját, mert amikor a pasztásdobozt lenyelte, egészen a víz színére jött, erősét csapott a farkával, és hirtelen eltűnt a mélyben,

– Jó utat, cimbora! – kiáltottak utána a fiúk, megkönnyebbülve, mert azért higgyétek: nem tartozik a legjobb érzések közé azt látni, hogy egy ócska vitorlás halászbárka oldala mellett négyméteres cápa úszik.

Végre újból bedobhatták a dentálecsalikat. Csakhogy a kis hajó egyre lassabban haladt. Az ostró teljesen legyengült, végül elhalt. A vitorla laffogni kezdett. Jokkó éles szeme minden irányban a szemhatárt kutatta. Jól tudta, hogy ez így szokott lenni a viharos szelek (bóra, tramontána, greco) után. Hol ez, hol amaz a szél „jön be” gyors váltakozással, sok bosszúságot okozva a hajósnépnek. És ilyenkor mi mást tehet a tengerész, mint azt, hogy figyeli az eget, a felhőket s a tengert, honnan kerül elő a változott irányú szél.

– Látod, Jokkó – mosolygott Farramatta –; igaz a mondás: „Ha valami nem jön közbe! …”

Jokkó is elmosolyodott, pedig vallotta, hogy egy kapitánynak se mosolyogni, se nevetni nem illik.

– Éppen ez a szép a tengerészetben. Jonni. A változatosság!

A Kvarnero közepén vesztegeltek. Szabályos flaute, szélcsend volt. A hullámok felemelték, majd leejtették a hajócskát. Jajongva nyöszörgött az árboc, tehetetlenül csapkodott a bumrúd, nyiszogtak, recsegtek a kötelek. Ha máskor nem, de ilyenkor mindig megkapja a tengeri betegséget a szárazföldi ember. De hát Dóbiást és a fiúkat ilyesmi nem veszélyeztette. Még Jakabka is vitézül állta a tehetetlen bukdácsolást, süllyedést, zuhanást, a bárka előre– és hátraesését. Időnként a gyomra körül kavargást, a torkában pedig gombócot érzett, de úgy gondolta, hogy mindez azért van, mert cápát látott, és így belenyugodott a dologba. Mindenesetre elhatározta: ha szöges korbáccsal verik, vagy felhúzzák a felső vitorlarúdra, akkor sem lesz hajlandó megfürödni! De hát erről nem szólt, mert érezte: legokosabb, aki hallgat…

A távolban jól látszott Cherso sziget déli csücske, a Punta Croce-fokkal. Amott Págó északi oldala, Punta Lonival. Távolabb Lussingrande fehér sziklás partjait sejthették, rajta töménytelenül sok agavét, a legszúrósabb növények egyikét. A Dolfin már mögöttük volt, sok delfinével együtt. Nem is látszott. Annái inkább a „scoglio”, ahogyan errefelé hívják mind a mai napig a tengerből kidudorodó, éjszakai hajózást veszélyeztető, néma sziklatömegeket. Ott kezdődik az apró szigeteknek az a szövevénye, ami egészen Ragusáig húzódik el.

Jokkó éppen Págónak tekintett. Novagli-nuova apró házait keresgélte, amikor vérbeli tengerészösztöne azt súgta, hogy hátra tekintsen. Van egy igen régi hajósmondás, amit a mi sportvitorlásainknak is illik tudni: aki nem érzi meg a füle mögött a szél közeledését, az ne vegyen hajókormányt a kezébe! … És ez így igaz. A tengerész többnyire úgy keresgéli a feltámadó szél irányát, hogy megnyálazza a füle mögötti részt, és addig forgatja a fejét, amíg füle tövének belső részén hűvöses légáramlatot érez. Hát ez bizony avatag, de véleményem szerint kitűnő megoldás. Hitem szerint így tettek a nagy navigátorok a hősi időkben, a karavellák, hulkok, galleonok fedélzetén, ha elmerülve lestek a mozdulatlan tengeren a szél feltámadását.

Jokkó bal füle megrándult, és hátranézett.

Éppen idejében. Nincsen kínosabb helyzet, mint amikor váratlan irányú szél belekap a vitorlákba. Farramatta, Dóbiás tanár, Berezina Jakabka a horgokkal voltak elfoglalva. Kuruc Jóska, Verancsics Tádé, Zgurics és Marás Dragutin az árboc tövében izgatottan a cápákról tárgyaltak. A sok vihart látott, agyonfoltozott, inkább kávészínű, semmint fehér vitorla olyan helyzetben volt, hogy ha a hátulról jövő szél belekap, hát akkor felkapja a bumrudat, és rávágja az árbocra! Ebben az esetben volt, nincs vitorla!

– Hé, vigyázz! – kiáltotta Jokkó, és csak éppen annyi ideje volt, hogy északnyugatnak kilökje a kormányrudat, s ezzel enyhítse a hajó rossz szögállását. – Vigyázz!

Pillanatok alatt felforrt körülöttük a víz.

A hajó megdőlt, megugrott. A fedélzetet két-három hullám végigzuhanyozta. Akik a taton voltak, a keskeny párkányba, akik az árbocnál, a kötelekbe kapaszkodtak.

– Vigyázz! – hallatszott innen-onnan a vészkiáltás. Mindenki a feje búbjáig vizes lett.

A „Mária” rohanni kezdett, mint az eszeveszett.

A legjobban Dóbiás és Farramatta lepődött meg. Dóbiás szakállából és bozontos hajából csurgott a víz, de ezzel a derék tanár nem törődött. Boldogan rikkantott, nem is szólva Farramattáról, aki valósággal visított.

Mindkettőjük horgászzsinórja megfeszült, és amikor végre lábra tudtak állni a fedélzeten, s behúzták a zsinórt, egy-egy aranyos testű dentale kapálózott a horgon.

– Itt a vacsora! – üvöltötte boldogan Farramatta.

De Jokkót nem annyira a dentále látványa, mint inkább a ponente megérkezése derítette fel. A ponente – a nyugati szél. Hirtelen jön, hirtelen is megy el, de jó szél, és amíg fúj, szívből örvendhet a hajósember.

– Így eljutunk még Maonra is! – kacagott Jokkó.

– Ha! – tette hozzá jókedvűen Farramatta, és meglengette a kétkilós dentálét. – Ha a ponente is úgy akarja!

És amíg egyenletesen fut a brazzera, úgy vélem, ideje elsorolni az Adria szélfajtáinak elnevezéseit. A bóra, azt hiszem, világhírű szél. Messze idegenben tudnak róla, mint ahogy tudnak a sirokkóról is. ök ketten a legismertebbek és a legkomolyabbak. A bóra is, a sirokkó is elvitt már jó néhány vitorlást a tenger fenekére. A bóra, aminek szelídebb változata a greco, északkeleti szél, a sirokkó viszont délkeleti irányból jön. A kimondottan keleti irányból a levante jön, aminek van szelíd és viharos változata. De azért általában a levante a szelídebb szelek közé tartozik. Hasonló hozzá, barátságosságban, a délnyugatról érkező libeccio. Ez a halászok szele. Alkonyatkor indul, s hazafújja a tengerről a halászbárkákat. Ugyancsak a halászok szele a maestro (vagy maéstral), amely viszont reggel támad fel, és kiviszi a bárkákat a szabad vizekre. Az ostróval épp az eíőbb találkoztunk, pompás déli szél; tavasszal hirtelen tűnik fel, de hirtelen tűnik is el, nyáron napokig fúj, s elhozza az Adriára az olasz partok és a Földközi-tenger forró üdvözletét. Most már az Adria-szelek sorából egy van mindössze hátra: a Tramontána.

A neve olyan szépen cseng, hogy felfigyel rá a fül. Sok hajót kereszteltek már el ezzel a névvel, még a Balatonra is jutott belőle egy. A tramontána északi szél, s ugyanúgy, mint a bóra, a hegyekből esik le az Adriára, s legalább akkora ribilliót okoz, mint északkeleti rokona.

Ezen a délutánon tehát a ponente röpítette tova ifjú barátaink hajóját.

A távolból már jól kivehették Págó déli részét, sőt a Maón körüli szigeteket is.

Jokkó és a Fraternitás szíve egyre erősebben dobogott. Arra kell lennie az ismeretlen korallpadnak, amit titokban tartott a págói kötélverő.

Dóbiás is egyre többször kanyarította a beszélgetést a kalárisra, a korallra.

– Megtaláljuk? – néztek egymásra a fiúk. Jokkó rendíthetetlen volt:

– Megtaláljuk. Az uszkok mindent megtalál, amit keres.

– És a ragusin is! – kacagott Dóbiás. – Ezt jegyezzétek meg, fiúk. Ha majd egyszer eljuttok „Ragusába, menjetek el a Porta Ploce kapuhoz. A kapu belső várfalánál találjátok meg a „Tenger Szirénája” nevű kis vendéglőt. Az édesanyámé. Én vettem öreg szüleimnek. Majd nézzétek meg.

De hát a ponente is lassan lecsendesedett. Tavasz volt, a szelek szeszélyességének ideje. De Adria-parti tavasz. Már javában zöldelltek a fák, az agavék felfelé lökték sudár virágaikat. A babér messzire küldte illatát.

Skarda sziget előtt szélcsendbe kerültek. Egy különös szigetbirodalom „küszöbén” lebegett a „Mária”. Ez az a terület, ahová félve toppant be néhány évvel később – az első világháború idején – az antant hadiflottája: angol, francia, olasz hadihajók.

Ha errefelé köd lepi meg a hajót vagy bóra, tramontána, greco, esetleg szuroksötét éj, akkor még a tenger öreg istene, Neptunus sem tud segíteni!

Közel és távol a látóhatáron – vagy annak szélén –; akár egy felvonuló flotta, látható volt Ulbó, Premuda, Moravnik, Gruica, Selve, Maon, Lunga, Pasman, Uljan, Privlaka, Molat és még számtalan kisebb-nagyobb sziget, túl a csodás Inco-ronatákon.

Előkerültek hát a nehéz evezők, és a fiúk Nazárió bácsi bárkáját Skarda egyik öble felé irányították. A sziklás, elég nagy sziget jó védőhelyet ígért. Amikor bekanyarodtak az öbölbe, akkor látták, hogy a mélyedés északi részén házacskák lapulnak a meredek part tövében. Ez volt a falu, Skarda. Mindössze tizenöt-húsz apró kőépületből állt. Történetünk idején bocskoros, kecskebőr mellényes, bosnyák nadrágos, török fezes emberek lakták, akiknek ősei Hercegovinából, a szegénység elől menekültek a tengerpart vélt gazdagságába – ugyancsak a szegénységbe!

Néhány ütött-kopott csónak lebegett a partnál, több a szárazon korhadt. Már az első percekben feltűnt, hogy Skardán főleg öregek és gyerekek élnek. Ezekről a szigetekről a kilencszázas évek elején a férfiak többsége Amerikába ment új életet, új reményeket keresni. Ti már bajosan ismeritek ezt a szót: „kivándorlás” – de akkor fogalom volt, és az Osztrák-Magyar Monarchia bőven szállította a hajóstársaságok részére (valóban milliós számban!) a tengereken túlra indulókat. Hány ilyen kivándorló csoportot láttam tengerésznövendék koromban a fiumei Dogána vagy a triesti Maximilian-móló előtt! Csizmás, bakancsos férfiakat, fejkendős, nagykendős asszonyokat! Maguk elé meredő emberek, akik nem láttak, pedig néztek, és nem hallottak, pedig hallaniuk kellett. Előttük két mondat lebegett: „Isten veled, haza!” és „Ugyan mit hoz a jövő?” Ugyanerre gondolt a somogyi paraszt, a békési kubikos, a nyitrai földműves, a petrozsényi pásztor és a szudéta bányász!

Alig kötötték ki az ócska halászcsónakok mellett a fiúk a brazzerát, Skarda lakói már teljes számban bámulták a ritka jelenetet: idegen bárka jelent meg az elhagyott öbölben. Egy csomó szájtáti kisgyerek, egy-két fiatalabb nő, jó néhány öreg férfi és asszony állt a sziklás parton, hogy tanúja legyen hét fiú és egy férfi érkezésének.

– Jó estét! – kiáltotta Dóbiás a partra. – Kapunk itt kikötőhelyet?

Alkonyodott. A nap Lussin sziget legmagasabb pontja mögött már eltűnt.

A házacskák tetejéről füst terült az öbölre. Készült a tengerparti népek szerény vacsorája: a kása és a sült hal.

– Kapnak hát! – szólt vissza egy komor képű, idősebb ember, aki láthatólag a bíró szerepét töltötte be Skardán. -Kikötni mindenkinek lehet nálunk, ha a becsület hozta ide!

– Tüzet is gyújthatunk?

– Amekkorát csak akarnak!

– Hoztunk ám dentálét, kell-e belőle?

Megint csak az idősebb ember válaszolt, de most már elmosolyodott:

– Minél több, annál jobb!

Kölcsönösen megcsodálták egymást, szigetlakók és utasok.

– Csak nem világgá mennek? – kérdezte egy asszony, amikor partra szálltak.

– Nem egészen – derült Dóbiás, aki ha a zenggi intelligencia előtt nem is, de annál inkább népszerűbb tudott lenni az egyszerű emberek előtt. – Csak ide megyünk a szomszédba, kirándulunk. Én tanár vagyok, ezek meg diákgyerekek, Zenggből.

Kórusban mondták a szigetlakók, áhítattal:

– Zenggből!

Szó szót követett, és így derült ki rövidesen, hogy Skardán akadnak szép számmal olyanok, akik – .főleg az asszonyok között – nemhogy Fiumét, de még Zengget sem látták, a vonatot csak hírből, a bérházakat csak képekből ismerik.

– Én, uram, a három katonaévet és még ötöt hozzá a se-benicéi várbörtönben ültem le – mondta inkább dicsekedve, mint szégyenkezve a bíró. – Úgy hasba vágtam a „Narenta” ágyúnaszádon a hajómestert, mert megkorbácsolt, hogy követem alássan, örökre elbúcsúzhatott a haditengerészettől! Azóta még a tájára sem mentem a városoknak.

Dóbiás nevetett, a fiúk vele együtt. Hallomásból jól ismerték a ,,Narentá”-t, az utolsó vitorlás ágyúnaszádok egyikét, amelyen annyi derék dalmata és fiumánó töltötte szolgálati éveit.

Kiderült az is rövidesen, hogy a férfiak java Dél-Amerikában él, onnan küldenek haza néha-néha kevéske pénzt.

– Nagyon keveset, uram – mondta a bíró, akit Éliás apónak szólítottak. – Hálóink szakadnak, és nincs pénz, hogy újat vegyünk. Bárkáink korhadnak, pótolni azokat sem tudjuk! Így élünk … Még jó, hogy kecskéket nevelhetünk, tejet adnak és ruhát.

Hát bizony, Skarda inkább kecskének való hely volt, mint embernek. Merő szikla, hanganövény, gaz, bozót, cserje, de fa – sehol. Egyetlen fa, valamirevaló oleanderbokor nem akadt a szigeten. A házak is inkább kunyhók, semmint házak voltak. A szomorú szegénység tanyájára kerültek hajósaink.

És mégis micsoda szeretettel fogadták őket! Adni nem adtak semmit, de nem is kellett, legfeljebb ivóvízre lett volna szükségük, mert itt is, mint minden adriai szigeten, ebben nagy a hiány.

– Már két hete várjuk a „Najadé”-t – mondta Éliás apó szabadkozva –; az látja el a szigeteket vízzel. De nem jön. Pedig a báró úr ígérte, hogy idejében itt lesz!

A „Najade”! Kell, hogy megállják egy percre, mert ezzel is Jokkó emlékezetét szolgálom. A haditengerészetnek ez az alig hatszáz tonnás gőzöse látta el a szigetek lakosságát ivóvízzel. Mint akkor mondták: „dajkálta” az ivóvizet nélkülöző falvakat, településeket. A kis gőzösön harminc ember szolgált, korvettkapitány volt a parancsnok, egy fregatthadnagy és egy tengerészzászlós a beosztott tiszt. A világ legbékésebb hadihajója volt a „Najade” (Hableány), még csak gépfegyver sem akadt rajta. így aztán érthető, hogy a haditengerészet tisztjei nem túlzottan törték magukat azért, hogy a „Najadé”-ra kerüljenek. A kis gőzösön szolgálni egy volt a száműzetéssel. A kövér Marschall Werner báró, korvettkapitány, parancsnokolta a kecses kis „Najadé”-t. Úgynevezett szegény báró volt a kövér, mindig kedélyes korvett-kapitány. Büntetésből került a fegyver nélküli hadihajóra, s haláláig megrekedt a korvettkapitányi rangnál. Nagy volt a bűne az egyébként igen jó tengerésznek: Ferenc Ferdinándot, a trónörököst merte valamire figyelmeztetni, amiről a világ leggőgösebb trónörököse valóban nem tudott! Pólában történt, haditengerészeti szemlén, amikor is a trónörökös admirálisi egyenruhában jelent meg. Ferenc Ferdinánd utálta a tengert és így a tengerészetet is. De hát évente egyszer – szörnyű trónörökösi sors! – illett a flottát meglátogatni. És a „Radetzky” zászlóshajón történt. A trónörökös mögött ott állt Haus főtengernagy, flottaparancsnok, továbbá az altengernagyok, ellentengernagyok, főtisztek. A trónörökös odalépett egy ágyútoronyhoz, komor képpel nézegette, majd bólintott:

– Szép, szép, nagyon szép. Kitűnő haubitz!

Dermedt csend támadt. És ebben a csendben nyugodt hang szólt:

– Nem haubitz, fenség, hanem egyszerű hajóágyú a pilseni Skoda Werkétől. A haubitzot a szárazföldi tüzérség használja, fenség.

Aki megszólalt, Marschall Werner korvettkapitány volt, a „Radetzky” fedélzeti tisztje. És ennek a szaktájékoztatásnak köszönhette, hogy egy hét múlva már Teodóban jelentkezhetett a vízszállító hajó parancsnokságán. Becsülettel „dajkálta” a szigeteket. Jokkó is jól ismerte a kövér korvettkapitányt. Olykor a „Najade” befutott Zenggbe, a rajta szolgálatot teljesítő rokonnal, Turkovich Milán csónakmesterrel. De hát erről majd később, mert úgyis szólni kell róluk.

– Ha majd összetalálkozunk a „Najadé”-val – mondta lelkesen Jokkó Éliás apónak –; megmondjuk, hogy siessenek ide, mert kevés a víz. Az én nagybátyám – tette hozzá büszkén – a csónakmester!

– Ismerjük – bólogattak a szigetlakók –; ő méri ki a vizet. Derék ember, jó ember, de káromkodni szeret.

– Hát azt szeret – ismerte el Jokkó –; igazi haditengerész. Pompás estét töltöttek el a szigetlakókkal. A parton, szabad tűzön sütötték meg a halakat. Farramatta és Dragutin, két fiú segítségével, kölcsönkért csónakon kievezett a déli zátonyra, és kosárra való sárkányfejű szkarpenát fogott. így azután kitűnő vacsorát csaptak, jutott mindenkinek bőven. Víz helyett kecsketejet ittak, s bizony a falatozás után, amikor hűvös szellő kezdett lengedezni, és az öböl bejáratán egyre nagyobb hullámok gördültek befelé, mindenkin kiütközött a fáradtság. Jakabka megint a tanár mellé bújt, s az ölében aludt el. Ekkor mondta Éliás apó azt, amire álmos szemekkel is felfigyeltek:

– Amíg megvolt a korallpadunk, valahogy csak éldegéltünk, ígérték, hogy kapunk helyette másikat, de nem kaptunk. Nincsen szabad korallpad sehol már!

– Mi történt a korallpaddal? – kíváncsiskodott Dóbias; aki rosszat sejtett.

– Szétlőtték – szólt komoran Éliás apó, és a tűz fénye megvilágította éles vonalú, kemény vonásokkal, ráncokkal barázdált, napszítta, szenvedés tépte arcát. – Szét ám, uram? A flotta lőtte szét, hadgyakorlatot tartottak, és volt korallsziget, most már nincsen

– Talán bizony Maonnál volt? – dadogta Dóbiás, és most már Jokkó, Farramatta meg az egész Fraternitás dermedten figyelt, kivéve Jakabkát, aki az igazak álmát aludta.

Éliás apó elismerően intett:

– De jól tudja! Honnan tudja? Éppenséggel ott volt, Maontól három mérföldnyire, hogy vinné el az ördög! De el is vitte!

– Szétlőtték? – hüledezett Jokkó, aki a többiekkel együtt úgy érezte, hogy az álom, a felfedezés és a gazdagodás álma szertefoszlott. – De miért?

Éliás apó megvakarta feje búbját, és úgy mosolygott a sziget vendégeire, mint aki azon csodálkozik: talán bizony az eset híre nem jutott el Zenggig?

– Egy nagy vastornyot állítottak a tetejébe – mutatta. – Akkora tornyot, mint a fiumei lanterna! Három hétig dolgoztak rajta, még a zátony közelébe se engedtek minket.

Őrség horgonyzott a torony mellett, a „Dinara” torpedórombolón. Aztán meg felvonult vagy tíz hadihajó, és lőni kezdték a korallzátonyt. Végül se a torony nem maradt meg, se a zátony! Így jártunk, uram! Pedig már a korallcsiszolásba is beletanultunk. Van olyan szép a mi korallunk, mint amilyet Zlarin mellett törnek a sebenicóiak. Mutasd csak, Anitra, azt a láncocskát a nyakadról!

És amíg a kis Anitra, Éliás apó legkisebb unokája, leszedte nyakáról a láncot, Jokkó megkérdezte a bírótól:

– Éliás apó, ismerte Págóról Macsács Vladimírt, a kötélverőt?

Éliás biccentett.

– Ismertem hát. Nagy gazember volt. A mi korallpadunkra járt lopni, többször elcsíptük.

Nagy kacagás támadt. Az asszonyok, gyerekek jókedvűen vihogtak.

– Alighanem ő küldte a nyakunkra a tengerészeket – tette hozzá Éliás apó. – Mert egyszer kegyetlenül elvertük. A saját kötelével, amit a csónakjában találtunk. így volt, emberek?

Több idősebb ember intett: így. Az egyik hozzátette:

– Úgy sivalkodott, mint a delfin, amikor szárazra kerül! A kötélverők mind gazemberek, de leginkább a págóiak.

Jokkóban egy világ omlott össze. Kiderült, hogy nincsen korallpad, azazhogy ami volt, azt is ismerték. Macsács pedig hazudott. Szégyenkezve nézett Dóbiásra. A nagy, sötétbarna szemekben mélységes szomorúság látszott. Jokkó csalódott, és a csalódás mindig fáj.

– Mit tegyünk, tanár úr? Visszafordulunk?

Dóbiás, aki minden volt, csak éppen csüggedő természetű nem, nyerítő hangot hallatott:

– Visszafordulni? Azt már nem! Lengjen csak tovább a kalózlobogó az Adrián! Pontosan hat napunk van még. Ebből három jut a kutatóútra, három a hazamenetelre. Págó-ban kikötünk, onnan mindenki hazaír, hogy épségben vagyunk. Holnap indul Págóból vissza a postahajó. De mi maradunk ezen a tájon. Legalább kedvemre megnézem a szigetvilágot. Persze csak akkor, ha ti is úgy akarjátok!

A szigetlakók méltán elcsodálkozhattak azon a hatalmas üdvrivalgáson, amit a Hetek Tanácsának hat tagja csapott A hetedik tag erre felébredt, s tétován körülnézett, mert az első pillanatban semmit sem értett az eszeveszett hurrázásból, majd az azt követő, tüzet körültáncoló indiándobogásból, ami feloldotta a csalódás döbbenetét.

– Nem megyünk vissza, maradunk! – énekelték a fiúk, kart karba öltve, ahogy körülugrálták a tüzet, boldogan, vidáman, lelkesen. – Nem megyünk vissza, maradunk!

Jakabka felsóhajtott félig álomban, félig éberen. A nagymamával volt éppen nagy harcban. A nagymama a tenger hullámain üldözte, óriási fakanalat tartott a kezében, s közben azt kiabálta: „Azonnal állj meg, nem engedem, hogy ússzál!” Jakabka nem állt meg, hanem rohant a hullámokon, hullámhegyről hullámvölgynek, mint egy igazi hajó. Közben képtelen volt arra, hogy lebukjon a vízbe, s eltűnjön a nagymama és a fakanál elől. Egészen beleizzadt a futásba. Amikor végül kinyitotta a szemét, s körülnézett, úgy érezte, hogy hat nagymama ugrál a tűz körül, és vadul kiabálja:

– Nem megyünk vissza, maradunk!

Másnap a „Mária” felvonta vitorláit, és kikanyarodott a kis öbölből. Büszkén lengette a reggeli maestral a halálfejes, lábszárcsontos, hetes számmal ellátott kalózlobogót. A sziget minden lakosa ott állt a parton, középen Éliás apóval. Buzgón integettek, mint olyan barátokhoz illik, akik szívükbe zárták az új ismerősöket. És ez így is volt: a „Mária” hajósai ugyancsak szívükbe zárták a Szegénység Szigetét – ahogy Skardát elnevezték.

– Háromszoros hurrát a szigetlakóknak! – rendelkezett Jokkó kapitány.

A tanár mély, oroszlánordításra emlékeztető hangjával megtoldva igen hatásosan hangzott a tengerészköszöntő:

– Hurrá! Hurrá! Hurrá!

A könnyű, laposan fújó, hullámot borzoló északnyugati szél, a maestral, egyre gyengébben hozta el a távolodó hajéig a szigetlakók válaszkiáltását:

– A viszontlátásra!

Végül is Skardát elnyelte a távol.

– Most aztán merre, tanár úr? – tette fel a kérdést Jokkó, amikor néhány kilométerrel eltávolodtak a szigettől.

– Irány: Págó sziget, Val-Ciessione. Ott feladjuk a postát. Utána pedig … nos, onnan …

Dóbiás elhallgatott.

Az élénk, derűs szemekben mosoly villant. A tanár a hajóorrban tanyázott, a merítőhálókat, a horgászzsinórokat és a dobóhálókat rendezgette Farramatta, Dragutin és Jakabka segítségével. Verancsics az orrvitorlát, Zgurics és Kuruc Jóska a fővitorlát kezelte. Jokkó tartotta a kormányrudat. . – Aki eltalálja, hová szándékozom veletek eljutni, az kap egy tízforintos aranypénzt! – jelentette ki jó hangosan a tanár.

– Tíz forint! – sóhajtotta Verancsics, aki jól ismerte a pénz értékét.

– Annyit ad a tanár úr? – bámult Jokkó.

– Annyit. Öt perc időt is. Tessék eltalálni. Bárki részt vehet a versenyben.

Bizony, a tízforintos arany nem volt megvetendő pénzecske. Lehetett abból sokféle jót, okosat venni. Nem hiszem, hogy a spanyol királyok nagyobb elragadtatással néztek volna világjáró kapitányaikra, amikor megmutatták a tengerentúlról hozott kincset, mint jómagam, amikor a fiumei tengerészakadémia legjobb tanulója, Horváth Feri átvette annak idején a nagy díjat: tíz darab tízforintost – aranyban! Hát egy ilyen aranyat ajánlott fel a derék Dóbiás tanár a „Mária” hajósainak. A tét izgató volt, és gondolkozásra ingerelt. De hát eltelt az öt perc, majd még öt perc meghosszabbítás, és – érthető – senki nem nyújtotta tenyerét a tízforintos aranyért.

– No, úgy látom, nem találjátok el – kuncogott a tanár, és visszacsúsztatta a zsebébe a tenyérnagyságú, úgynevezett vasutasóráját, ami kronométernek is beillett. – Nem baj, fiúk. De ha már itt vagyunk a págói vizeken, valóra váltanám egy régi tervemet, ha ti is úgy akarjátok. Ismétlem: ha ti is. Persze, persze, ha ti is …

Itt néhány pillanatra elhallgatott. Megtörülte bepárásodott szemüvegét, tekintetét kedvesen végigjártatta a fiúkon, s megszólalt:

– Az az érzésem, hogy én nem hét baráttal kirándulok, hanem egy olyan szent szövetséggel, ahol Jokkóé az első szó, míg a második Farramattáé. Így van?

Ha ebben a percben a hajót megdönti egy erősebb szélroham, az egész társaság – Dóbiást kivéve – a fedélzetre csúszik. De hát a maestral ilyesmit nem követett el, így csak annyi történt, hogy Jakabkától Jokkóig tátva maradt a fiúk szája.

A meglepődésből elsőnek Jokkó tért magához. Megvakarta bozontos üstökét, s tanácstalanul nézett társaira.

Dóbiás a topra, az árboc csúcsára mutatott. Ott lengett büszkén a kalózzászló, halálfejjel, lábszárcsontokkal, hetes számmal.

– Persze, persze, a zászló is ezt bizonyítja … – mosolygott. – A hetes szám … Hm, persze, persze …

Jokkó egyenként belenézett a fiúk szemébe. A szemekből pedig azt olvasta ki, amit maga is érzett, gondolt: illő beavatni a „Titok”-ba a tanár urat…

– Tanár úr – kezdte Jokkó –; jól sejti, mi nem azok vagyunk, akiknek látszunk. Mi igenis egy szent szövetség tagjai vagyunk.

– Ha bárki valamelyikünkre fegyverrel támad, az halállal lakol! – tette hozzá Farramatta, nem csekély büszkeséggel.

– Persze, persze, így a helyes – bólogatott Dóbiás. – Bár nekem lenne egy ilyen szent szövetségem!

– Szívesen bevennénk a tanár urat – intett nagy komolyan Jokkó –; de ahhoz az kell, hogy valaki meghaljon közülünk, mert az alapszabály harmadik paragrafusa kimondja: a Hetek Tanácsába más személy csak üresedés esetén vehető fel.

– Ah, Hetek Tanácsa! – bámult Dóbiás. – A régi Velence Tanácsa is hét főből állt, és úgy tudom, az uszkokok Zengg városa is, egy főkapitánnyal és egy alkapitánnyal.

Farramatta közbeszólt:

– Jól tudja a tanár úr, mi uszkok leszármazottak vagyunk!

– A kapitány én vagyok, az alkapitány Farramatta – folytatta Jokkó. – Tanár úr, hajlandó esküt tenni, hogy nem árulja el, amit most elmondunk?

Dóbiás, egyik kezében egy felbontott tengeri csillag, amit Éliás apó szigetén zsákmányolt, a másik kezében a preparálótű, a legkomolyabban szabadkozott.

– Egyszer már megesküdtem neked, hogy titkaitokat nem árulom el, jóban-rosszban veletek tartok. Vegyétek úgy, hogy most újból megesküdtem, mert nem vagyok híve az örökös fogadkozásnak. Az fogadkozik, esküdözik állandóan, akinek a szava egy hajítófát sem ér!

– Jó – helyeselt Jokkó –; a tanár úrban megbízunk. Elmondom hát, mi a Hetek Tanácsa, aminek mi a tagjai vagyunk.

Mivel a maestral gyengén fújt, s a págói kikötő elég távolnak látszott, bőven akadt idő Jokkó beszámolójára. A kapitány átadta a kormányt Verancsicsnak, és Jonni Farramatta társaságában a főárboc alá, Dóbiás mellé telepedett.

– Az úgy kezdődött, tanár úr, hogy Jonni szólt nekem: hallod-e, Jokkó, mi jó barátok vagyunk a Verancsiccsal, Zgu-riccsal, Dragutinnal…

– Es a Berezinával is – kotyogott közbe Jakabka, aki nappal egyre bátrabb, egyre tettre készebb lett. – Nekem is szóltatok. Rokonok is vagyunk.

– Várj sorodra, rólad is szó volt! – mérgelődött Jokkó. – Mondom, Jonni szólt nekem, s akkor elhatároztuk: szent szövetséget, fraternitást, alakítunk… mert mi így hívjuk röviden magunkat: Fraternitás.

Talán egy óra is eltelt, amíg a Hetek Tanácsának alakulását, eddigi szerepét Dóbiás elé tárták a fiúk. A „Mária” egyenletesen haladt célja felé, s akkor futott be Val-Ciessione apró kikötőjébe, amikor befejezték a tájékoztatást.

– Azt hiszem, kibővítjük az alapszabályt, és a tanár urat tiszteletbeli tagnak felvesszük – jelentette ki általános helyeslés között Jokkó. – Mi a tanár urat is megvédjük.

– Ha előbb alakulunk meg – közölte Farramatta –; akkor a tengeri rablók fogságából kimentettük volna a tanár urat!

– Hajaj, de mennyire! – lelkesedett Jakabka. – Még a várbörtönből is, ha oda csukják!

Talán tovább folytatták volna a beszélgetést, ha a kikötés és az új kikötő látványa nem köti le a figyelmet. Mindenesetre abban megállapodtak, hogy Dóbiást tiszteletbeli, de teljes szavazati joggal felruházott taggá választják.

– Hé, amott van a helyetek! – üvöltötte egy igen rossz kinézésű ember a móló melletti őrházból, és határozottan abba az irányba mutatott, ahol a kikötő szemétgyűjtő telepe látszott. – Amott ni, hé, hé!

Mivel a szabályzat előírja, hogy ott lehet kikötni, ahol a felügyelőség kijelöli, sem tétovázásra, sem válogatásra nem jutott idő. Márpedig az ordító, rosszképű ember a kikötőfelügyelő volt; szavára hallgatni kellett. A „Mária” tehát göcsös, köves, időrombolta mólóhoz állt, bűzös kanális torkolatába, visítva szaladgáló patkányok társaságába.

Így azután a Val-Ciessione nem váltott ki túlzott lelkesedést a fiúkból. Az egyébként igen jól védett kikötőt rongyos kisváros övezi, kopott, bórától tépett, gondozatlan házakkal, karsztos, köves völgy ölén. A kikötőben néhány borszállító trabakkoló horgonyzott, mellettük néhány brazzera hirdette, hegy a val-ciessionebeliek is halásznak. Az egyetlen valamirevaló mólónál, amit főmólónak nevezhetünk, fehér jacht állt. Igen nagy, igen szép, hófehér vitorlás, a haditengerészet „Freda” nevű, 120 tonnás versenyjachtja. A csinos hajó hátsó kisárboca a helyén volt, de a nagyárboc, vagyis a főárboc csonkán meredt az égnek. Mint kiderült, a „Fredá”-t elkapta a néhány nappal ezelőtti vihar, pedig nem kisebb személyiség tartózkodott a fedélzetén, mint Richard Ritter von Barry, a fiumei Haditengerészeti Akadémia szigorú parancsnoka, több tiszt és még több haditengerészeti kadét jelölt, akik évzárás előtti kiránduláson vettek részt, és Fiúméból Sebeni-cóba készültek. Éppen Lussin és Maón között kapta el az orkán a gyönyörű, karcsú „Fredá”-t, és hiába volt fedélzetén olyan hatalmas úr, mint Barry tengernagy, a greco széttépte az erősen lecsökkentett fő vitorlát, majd derékba törte a főárbocot. A hajósszívektől méltán irigyelt „Freda” rásodródott a maoni sziklákra, szél alatti oldala megnyomódott, és csak annyi telt a szép hajótól, hogy bevánszorgott Val-Ciessione cseppet sem szép kikötőjébe, és mólóhoz állt. Pedig a tengernagy, a rettegett Barry egyetlen jó tulajdonsága éppen az volt, hogy szerette a vitorlásokat. Mint kadét és zászlós a háromárbocos „Saida” fregatton szolgált, megtette a föld körüli utat is, s a vitorláskorszak varázsát, a tengerészet lovagkorát nem felejtette el soha. Ha ki akart valakit tüntetni, elismerni tanulmányi eredményét, akkor az illetőt meghívta a „Fredá”-ra. A kitűnően és jelesen végző kadétjelölteket pedig az év vége felé elvitte egy-egy adriai kirándulásra. Ilyenkor Barry admirálisba mintha visszatért volna a fregattkorszak régi szelleme: a bajtársiasság. Tudott mosolyogni, sőt – hihetetlen talán azok számára, akik még emlékeznek rá! – mesélt is, a „Saida”, a „Novara”, a „Zrínyi”, a „Move”, az „Albatros”, az „Aurora” fregattok, korvettek távoltengeri útjáról. Természetesen Barry admirális nem volt mesélő kedvében, amikor 1913 tavaszán a Val-riessione-i mólóhoz állt a „Freda”. Törött árboccal bukdácsolt be az aprócska kikötőbe a büszke hajó! Es egy dühöngő admirálissal, akit tisztjeivel együtt a lenézett, „civil” postahajó vitt tovább Sebenicóba! A „Fredá”-n ott maradt a tizenkét tagú legénység, az öreg vitorlástiszt, Nowotni Bogumil sorhajóhadnagy parancsnokságával. Nowotni arról volt híres az adriai kikötőkben, hogy nem volt hajlandó „átképződni” vitorlás fregattról acél sorhajóra, hanem megmaradt továbbra is a szél és a „ponyva” szerelmesének.

Amikor a „Mária” utasai partra kászálódtak, azonnal a nagymólóra siettek, hogy az ott bámészkodók közé vegyülve elnézzék egy ideig a „Fredá”-t. A hófehér, karcsú hajó mögött ott füstölgött a hajnalban érkezett „Basilisk” nevű haditengerészeti segélyhajó. Új árbocot hozott a „Freda” számára. Éppen azokat az állványokat szerelték össze, amelyeknek a segítségével a hatalmas, közel huszonöt méteres főárbocot készültek felállítani.

Az öreg Nowotni Bogumil hol a segélyhajón, hol a mólón, hol a jachton bukkant fel, káromkodva, szitkozódva, dühöngve. Most adta tovább mindazt az átkot, amit az ő fejéhez vágott két teljes napon át Richard Ritter von Barry. Az egyik kék zubbonyos, két csillagos, marsgast rangú altiszt odasúgta Jokkónak:

– Fiam, itt van harminc krajcár, hozzál érte kocsisszivart. Ez a vaddisznó még a szívnivalót is megtagadta tőlünk, mondván, hogy a törött árbocú hajón se rum, se szivar, se cigaretta nem jár a legénységnek!

Ez az altiszt volt azután az, aki elmesélte Jokkóéknak a „Freda” kalandját.

– Tudjátok, fiúk, csuda rendes dolog egy ilyen bárkán szolgálni – mondta a marsgast, az egyik raktárépület mögé bújva s ott szivarozgatva –; csuda rendes. De pokol az élet, ha az öreg megvadul! Akkor inkább a kínai kalózok fogsága a Gyöngy-folyón! Voltam közöttük, amikor elkallódtam az „Albátros”-ról. Nehogy hozzá álljatok be, ha felnőttök, és tengerészek lesztek! Én kitartok mellette, mert hát szeretem, hogy vinné el a fene azt a napot, amikor megismertem!

Amikor a fiúk búcsút mondtak Págó sziget aprócska kikötőjének, valahogyan a szívük is könnyebben dobogott. írtak haza egy képeslapot, tudatták az otthoniakkal, hogy jól vannak, ne aggódjanak értük. Egyedül Dóbiás nem írt. Nem volt kinek írnia, hiszen a mamáék Ragusában megszokták, hogy előbb jött pénzküldemény a tanár fiútól, mint levél. Zenggben pedig nem akadt senki, akinek üzenni illett volna a távolból… Az élet magányos, de boldog vándora volt Dóbiás tanár.

– Most pedig – fordult Jokkóhoz a tanár úr – megadom az irányt.

Kitűnő szelük volt. A „Mária” megdőlt, otromba orra alatt bugyborékolva forrt a víz. A már eddig is sokaktól megcsodált kalózzászló az árboctop magasán csapkodva lengett.

Annyira erős volt a szél, hogy a nagyvitorla kötelét nem merték bikához erősíteni, Verancsics és Kuruc fogta nyújtott karral, hátradőlve és a fedélzet deszkáihoz feszített lábakkal a behúzókötelet.

Szinte repült a bárka, a vén Nazárió Sauró ócskasága.

– Hej-hó! – rikoltották a fiúk. – Hej-hó!

– Az irány: Ulbo déli csücske, utána pedig Premuda, Skarda és Molat szigetrengetege – mondta Dóbiás. – Itt még soha nem kutattam. Pedig úgy érzem, nagy szivacstelepeknek kell ott lenni. Ha már megbuktunk a korallpaddal, leljünk legalább szivacsot! Persze, persze!

És Jokkó, mint ahogy Szevér háromárbocosán, a „Ragusa” barkón és Daniló bácsi híres kétárbocos sónerén, a , Jadran”-on a kormányosoktól tanulta, ismételte:

– Parancsára, irány. Ulbo déli csücske!

A távolból hatalmas test emelkedett ki, akárha a „Viribus Unitis” csatahajó közeledett volna. Az vojt Ulbó, s mögötte sok-sok sziget, scoglio, az Adria legromantikusabb tájainak egyike. Premuda szigetvilága.

Sirályok szálltak versenyt a bárkával. Éles rikkantásuk, vijjogásuk ugyanolyan része a tenger zajának, mint a hullámok zúgása vagy a hajótest recsegése, a kötelek és az árbocok csikorgása.

Dóbiás, Dragutin és Farramatta ezúttal is éppen arra készült, hogy bevetik a mélytengeri horgászzsinórt, jó és bő zsákmány reményében, hiszen tengerészhez méltóan éltek, s így – mai szóval – önellátók voltak. (Étvágyukat szárazföldi értelemben megdöbbentőnek lehetett mondani. Verancsics, mint élelmezőmester induláskor kiszámította, hogy reggelire, amit nyugodtan lehetett hajnalinak nevezni, fejenként fél kiló hal fogyott el. Nem keszeg, kárász vagy ilyesféle, ami tele van szálkával, hanem tengeri hal, jó húsos barbone, dentale, makréla! így azután akadt munkája a horognak.)

A távolból lilán mosolygott utánuk a Velebit, s hósapkájával mintha intett volna: jó időt ígérek mára, de holnapra is, higgyetek nekem! . .;

– Tanár úr, ha így süt tovább a nap, és ha a szigetek közé érünk, megfürdünk! – lelkesedett Farramatta, aki társaival együtt derékig meztelen volt.

– Én is, én is! – kiáltották a fiúk. Egyedül Jakabka vágott fancsali képet.

– Vannak arra cápák, tessék mondani? Derűsen nyerített a tanár úr:

– Hogy vannak-e? Hallod-e, szégyenkezhetnénk is holtunk napjáig, ha nem lennének az Adriában cápák! Mert micsoda tenger az, ahol nem él ezekből a ragadozókból egy sem? És ha valaki tengerre száll, ne féljen a cápától. Még mindig nem olyan veszélyes, mint egy szigorú nagymama! – ezzel magához húzta a kisfiút. Szeretettel ránevetett. – Majd vigyázok rád a fürdésnél. Kell, hogy megtanuljál úszni. Ha egy cápa a közelünkbe ér, akkorát rúgok rajta, hogy sírva vágtat el Gibraltárig!

Ez a kijelentés némileg nagyképűen hangzott, de aki ránézett a korallkutató tudós lábára, igazat adott neki. Hatalmas lába volt, s nem ok nélkül mondta, ha kellett: „Ezek a lábak úgy bírják a gyaloglást, akár a struccé, de ugyanígy rúgnak is!”

Ezúttal is Jokkó bizonyította be, hogy ő a kompánia legkitűnőbb megfigyelője. Régi elv, hogy a vitorlázóknak – tengeren, Balatonon egyaránt – szemesnek kell lenniük, mert az „ördög nem alszik”. Annak idején egy Rodrigo da Triana nevű tengerész vette észre elsőnek Kolumbusz hajóhadából Amerika földjét, mert jó megfigyelő volt. Ezúttal pedig Jokkó adta át a kormányt Zguricsnak, hogy végére járjon annak, amit megfigyelt. Jokkó a tettek embere volt, és tapasztalhattátok, csak akkor mondott valamit, akkor beszélt, ha annak értelme is volt. Senki sem nevezhette őt vénasszonynak vagy kofának. Inkább hallgatott tíz percig, semmint egy perc alatt oktalanságot mondjon.

– Zgurics, vedd át a kormányt – szólt, és szeméhez emelte a látcsövet, amit Dóbiás tanár úr hozott a bárkára.

Közel ugyanúgy, mint távol, szigetek, sziklahátak, vagyis scogliók látszottak.

Elhagyták Ulbó déli fokát, és előttük Premuda szigetecskéi feketedtek vagy zöldelltek.

A nap sugarai szikrázva verődtek vissza a lágyan omló hullámokról.

Meleg volt, valóságos nyár. A tanár hátán az ing merő víz, arca veritékes. Marás Dragutin kormos képe is gyöngyözött.

– Hoppá! – kiáltotta Dragutin, és nagyot rántott a zsinegen.

Torpedótestű, kékesen-ezüstösen csillogó makréla csapkodott a horog végén. Kiadós példány volt, közel egykilós.

– Tulajdonképpen a tonhalak is makrélák … – kezdte az oktatást a tanár.

De elhallgatott.

Észrevette, hogy Jokkó leveszi szeméről a látcsövet, és meglepődve ránéz.

– Tanár úr, kérem … – és előremutatott az ujjával. Dóbiás, Farramatta, Verancsics a jelzett irányba nézett. Dragutint és mellette Jakabkát azonban más sem érdekelte, mint a fedélzeten vergődő makréla.

– Egy zászló, segélykérő zászló! – folytatta Jokkó. – Tessék a látcső.

Dóbiás a megszokott élességre állította a binoklit. Majd belenézett.

Két vonással a kormányállástól, ahogy az iránytű és a térkép mutatta, magas, szikláktól púpozott sziget látszott. A sziget elég nagynak tűnt, a zöldellő foltok azt árulták el, hogy a sziklák között növények élnek.

És amíg Dóbiás a látcsővel figyelte a szigetet, Jokkó egy pillantást vetett a térképre.

Piccolo Meleda – olvasta a sziget nevét. A név mellett a szokásos apró jelek azt mutatták, hogy a szigetnek van világítótornya (olajégésű), van két öble, ami kisebb hajóknak alkalmas horgonyzóhelyét biztosít, ivóvize természetesen nincsen, a sziget délnyugati és nyugati részén alattomos sziklazátonyok veszélyeztetik azt a hajót, amelyik Piccolo Meledát megközelíti.

– Fehér alapon piros, ferde síkú kereszt – mondta Dóbiás tanár úr, és levette szeméről a látcsövet. – Ez a segélykérő zászló?

– Igen, uram, ez a segélykérő zászló – bólintott Jokkó, mint egy valódi tengerész. – És a sziget neve Piccolo Meleda.

Dóbiás, aki bármennyire is tudós és százszázalékosan természetrajztanár volt, mégiscsak a tenger fiai közé tartozott. Egy ragusin tudja, mi ilyen esetben a teendő, mint ahogy Jokkó is tudta abban a pillanatban. Körülnéztek az Adria premuda-meledai szakaszán. Hajó sehol sem látszott. Mintha csak az Indiai-óceán legelhagyatottabb részén, valahol a Kerguelen-szigetek táján lettek volna. Se vitorla, se árboc, se kémény.

Piccolo Meledán pedig ott lengett a szélben a fehér, ferde keresztes zászló.

Piccoló Meledán baj van, Piccolo Meleda segítséget, gyors segítséget kér!

– Tanár úr – kezdte Jokkó.

Dóbiás szakállát is úgy lengette a felerősödő szél, mint a Piccolo Meleda-i zászlót.

– Fiúk, irány a sziget! Hívnak, tehát megyünk! Jokkó eltolta a kormánytól Zguricsot, s máris rendelkezett.

– Parancsára! Orrvitorlát húzd be, nagyvitorlát feszíts! Irány a sziget!

A vén, sokat élt „Mária” megdőlt, egymás után több hullám csapott a fedélzetére, és jutott a tengervízből a középső raktárhelyiségnek is. Marás Dragutin horgászzsinórja, amit nem húzott be idejében, elpattant, és eltűnt a norvég horoggal, a fém védőzsinórral, a kátrányos tízméteres résszel együtt.

Egyre közelebb kerültek a szigethez, s egyre inkább látszott, hogy a zászló egy világítótornyon, vagyis a világítótorony jelzőrúdján lebeg. Mivel a torony alsó része szögletes alaprajzú volt, Jokkó azonnal látta, hogy Piccolo Meleda lanternaépítménye még a múlt század közepéről vagy talán elejéről származik.

A térkép egyébként azt is elárulta, hogy a világítótorony nem forgófényes, hanem állófényes lámpával működik, tehát állandó jelzőfényt sugároz éjszaka idején.

– Nagy baj – mondta sóhajtva Farramatta –; hogy nincsen jelzőzászlónk. Válaszolhatnánk, hogy megértettük a jelzést, és segítségre megyünk.

– De mi lehet a baj? – tette fel a kérdést Verancsics. – Ugyan mi lehet, tanár úr?

Jakabka izgatottan szólt:

– Talán kalózok szállták meg a szigetet! Talán a toronyőrt máris megölték!

Az izgatott Zgurics fantáziája is működni kezdett:

– Hátha olasz csapatok szállták meg a szigetet! Hallottam, hogy az olasz flottát a dalmát partok elleni támadásra használják majd.

– Bolond vagy, Zgurics – nevetett Jokkó. – Hadüzenet nélkül egy állam se támadhat. Az a szabály, hogy a támadó fél követe átadja a királynak a hadüzenetet, utána a követ becsomagol, elutazik, és amikor a határra ér, akkor lehet megindítani a támadást. így van, tanár úr?

Dóbiás komolyan intett:

– Valahogy igy. De mi történhetett a szigeten? Jakabka megismételte a kijelentését:

– Kalózok támadtak a szigetre. Meglátja tanár úr! Jokkó, minek tagadjuk, szívből kívánta, hogy bár így lenne.

Dóbiás elnevette magát:

– Na, akkor jó helyre kerülünk! Kalózokkal már találkoztam, de az Adrián soha!

– Tessék nézni, tanár úr, ott! – mutatott a torony felé Farramatta. – Egy kalóz!

Valóban, a torony mellett megjelent valaki, ruháját majdnem annyira lengette a szél, mint a zászlót.

– Köpeny van rajta! – riadozott borzongva Jakabka. – Még ide lő!

A meghökkenést és a meglepetést rövidesen nevetés váltotta fel. A köpönyeges kalóz átváltozott – egy nővé!

Idős, szikár növésű, kendős asszony volt, aki karlengetéssel mutatott egy bizonyos irányba.

– Ott lehet kikötni – mondta Jokkó egy kis lehangoltsággal a hangjában, mert néhány percig ő is kalózokban reménykedett.

Piccolo Meleda védett öble s egy földnyelv végén a világítótorony a hozzá tartozó házikóval – mint a forgószínpad díszlete – egyszerre csak hajósaink elé tárult.

Már hallották is az asszony kiáltását:

– Ide …, ide …, itt kössenek ki…, jöjjenek! Kristálytiszta volt az öbölben a víz. Mint valami óriási

akváriumban, leláttak a fiúk a fövenyes fenékre. Jakabka mindjárt a cápát kereste, s meg is látta: egy alig félméteres, barnán pettyes kutyacápát. No, ettől ugyan nem kell megijedni. Látott még a zöldes, mohos, ulvafüves, különböző moszatokkal benőtt fenéken tengeri csillagokat, lepényhalakat, sárga-tarka kagylókat s tovasurranó szardellaivadékokat. Valóságos paradicsoma volt az öböl a partközeli életnek. Dóbiás kutatószíve is hevesebben vert. Pompás hely lehet ez a Piccolo Meleda – gondolta. – A sziklás oldalaknál nyilván szivacs is tenyészik. De hát erre most mégsem illik gondolni…

Dóbiás tölcsért formált a tenyerével, úgy kiáltott:

– Hé, asszonyság, mi baj van?

Már jött is a válasz, elég reszketően:

– A toronyőr súlyosan megsebesült! – Segítsenek!…

Egyszerre mintha a villanyütés árama vágott volna végig a fiúkon.

Megsebesült egy toronyőr… és segítséget várnak a „Mária” utasaitól… Jokkó, de a Hetek Tanácsának minden tagja azt érezte, hogy ez már igen rendes dolog: ha egy toronyőr megsebesül, azon segíteni kell! A toronyőr és a parti mentőőrség a tengeri szolgálat első számú katonája. Aki felcsap torony őrnek, vagy beáll a mentőőrség tagjai közé, az sok minden földi örömnek búcsút mond. Főleg a toronyőrök. Az Adria-szigetek toronyőrei a téli időszakban olykor hónapokig el vannak vágva a külvilágtól. És ilyenkor élelemmel, ivóvízzel úgy kell gazdálkodni, hogy kihúzzák a nehéz időt. Történetünk idején még nem minden világítótorony volt Marconi-szikratávíróval felszerelve. A jelzéseket zászlóval, fénytükörrel adták le. Így volt Piccolo Meledán is.

A „Mária” egyenletesen haladva, könnyű fordulattal az öböl közepére ért.

Az asszonyság már egy partra húzott csónak mellett, kisebb famóló szélén állt.

– Itt!… Itt kössenek ki!…

Látszott az arcán, hogy gondja és kétségbeesése mellett milyen meglepődve figyeli a közeledő brazzerát, fedélzetén a gyerekekkel.

A fiúk is meglepődve néztek az eléjük táruló látványra. Victor Hugó és Verne vagy Dumas szerette leírni az ilyesféle látnivalót. Hatalmas, fekete sziklák karéj ózták az öblöt. Volt a tengernek és a tájnak egy igen romantikus látású festője, a svájci Arnold Böcklin. Az ő képein láthatók az ilyesféle döbbenetes, lenyűgöző hatású, félelmetes erejű sziklák. A „Rom a tengerparton” című Böcklin-kép mintha itt. Piccolo Meledán készült volna. A világítótorony szögletes alsó része talán egy várkastély, de legalábbis velencés őrtorony maradványa. A hatalmas terméskövekből összerakott tornyot megette az idő, az örökös szelek, viharok. Néhol fürtökben lógott a kövek réseiből a zöld, sárga, barna moha. A torony melletti lakóház ugyancsak terméskőből készült tetején hatalmas hézagok, repedések, tátongó cseréphiányok hirdették, hogy akik itt élnek, azok régen beletörődtek abba, hogy otthonukba becsurog az eső. A torony felső részén, a galérián állt maga a lanterna, a világítószerkezet kőállványzata, és ebben a szórótükrök, olajlámpák. A galériát köröskörül rozsdaette korlát biztosította. Azaz nem is körös-körül, mert az egyik helyről hiányzott a korlát, s a hiányzó rész a földön hevert.

– Vitorlákat le! – rendelkezett Jokkó.

Ha nem is barkhajóhoz vagy sónerhez méltó dübörgéssel szaladt le az árbocról a nagy vitorla, elöl pedig az orrvitorla, a kikötés azért így is hatásos volt. Sajnos, nem vérbeli tengerészek nézték végig a „Mária” befutását, hanem csak egy asszony, s ez erősen csökkentette hajósaink lelkességét. (Pedig az igazságnak tartozunk, ha megemlítjük, hogy az asszonyság legalább olyan jól tudta, mi az a „pompás kikötés”, mint bármelyik tengerész, lévén akkor három évtizednél is régebben tengerészfeleség.)

Az asszony úgy volt öltözve, mint akkortájt minden tengerparti halászasszony: bokáig érő fekete ruha, alul virágos, de egyébként fekete kötény, fekete fejkendő, elnyűtt papucs, ez volt az öltözéke. Napégette arcából értelmes, élénk szemek villogtak.

Ezek az értelmes szemek elárulták, hogy a „Mária” közeledésével egyre nagyobb lett az asszony csalódása. Amikor meglátta a halászbárkát, nyilvánvalóan örömmel gondolhatott arra, hogy a bárkában legalább két, ha nem három felnőtt ember tartózkodhat, akiket a nehéz élet megtanított egy s másra. Ezzel szemben maga előtt látott hét süldő gyereket s egy garabonciás kinézésű, magányos szigetlakó számára ijesztő úrfélét.

– Magukon kívül nincsen más a bárkán?

Az asszony hangja elcsuklott. Könnyek peregtek az arcán végig.

– Azt hittem, férfiak jönnek – zokogta. Dóbiás és a fiúk kiugrottak a partra.

– Téved, asszonyság, ezek itt mind férfiak – mosolygott Dóbiás. – Bízzon bennünk, s bízzon bennem. Mi is történt, kérem?

Az asszony csüggedten intett:

– Az uram lezuhant a toronyból. Kiszakadt a korlát! Átesett rajta!

És megindult a ház felé.

Dóbiás és a fiúk követték.

Most vették észre, hogy a torony mögött, a földnyelv túlsó oldalán hajóroncs látszik. Egy kétárbocos trabakkoló eleje, felágaskodó orra, más semmi.

– A lussini Mally Brúnó borszállítója – mondta az asszony –; a télen éjszaka történt. Akik rajta voltak, megmentettük őket…

Benyomta a ház ajtaját, bekiáltott:

– Itt vannak, megjött a segítség!

Apró, kócos kis albán pásztorkutya rontott eléjük.

– Hallgass! – intette az asszony a kutyát. – Jó népek! Az előtérből eléggé nagy szobába léptek Dóbiásék. Azonnal látszott, hogy rendes emberek lakják a házat.

Világlátott emberek.

Valahogy ilyesféle Sottomarináék otthona Zenggben, a székesegyház tövében – gondolta Jokkó –; sőt Daniló bácsi, a híres tengerész fiumei lakásának egyik szobája is. A falakon kínai faliképek, jávai bambuszterítők, japán lakkállványok ékeskedtek. Közöttük egy-egy hajlított, fanyelű japán kard, kínai pajzs, csendes-óceáni íj és nyilak hirdették, hogy akik onnan elhozták, azok Ázsiában jártak. De ezt árulta el az ágyak feletti két fénykép is. Az egyik – a haditengerészet közismert emlékképemek szokásos stílusában – aranyozott fekete rámában, a kétárbocos „Albatros” korvettet ábrázolta. Az „Albatros” vastestű, gőzgéppel is ellátott, de főleg mégis vitorlával haladó hadikorvett volt, s az akkori idők szokása szerint (akárcsak a „Zrínyi”, a „Fasana” korvettek és a „Saida”, „Novara” fregattok) föld körüli utat tett. 1913-tól, történetünk esztendejétől még nem volt messze az

1898-as év, és így Jokkóék szeme azonnal megakadt, ha csak másodpercre is, a képeken. Ki más őrizte ágya felett a szeretett hajó képét, mint az a tengerész, aki rajta szolgált? Mellette pedig a Pólában, Margetti mesternél (vagy Margetti mester fekete függönyös gépe által a hajó fedélzetén) készült csoportképet, „Bajtársaimmal föld körüli utam végén, Pólában” címmel? Mert a második kép, szintén aranyszegélyes; fekete rámában, egy csomó derűs kinézésű, fehér sapkás, fehér nadrágos, kék zubbonyos, barna képű tengerészt ábrázolt, felettük nyomtatott piros-fehér-piros szalag ezzel a felirattal: „Die Missionsreise S. M. Schiff, Albatros, 1895-1898”.

S aki ebben az isten háta mögötti házikóban lakott – másfél évtizeddel ezelőtt az „Albatros” utasa volt! Most ott feküdt egy alacsony, de rendesen vetett ágyon, sápadtan, riadt tekintettel, verítékes homlokkal, gyötrődve, szenvedve.

– Segítsen az úr – mondta az asszony Dóbiás tanárnak, és könyörögve összetette a kezét. – Talán meg is hal szegénykém!

A toronyőr felnyögött:

– Uram, se a jobb lábamat, se a jobb karomat mozdítani nem tudom!

És ha sokan Dóbiást gügyének, kótya bolondnak tartották, ha tulajdon tanártársai és igazgatója azt terjesztette róla, hogy zárt intézetre méltó bolond, azok méltán meglepődtek volna, ha itt. Piccolo Meledán látják, a világítótorony-őr házában. A szórakozott természetkutató, az elméletek és az elvont témák embere – bár a fiúk ennek az ellenkezőjéről is tudtak – egyszeriben a tettek mezejére lépett.

– Dóbiás tanár vagyok – mutatkozott be –; ezek meg a barátaim. Kirándulunk, Zenggből jöttünk. No de ez most nem érdekes. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk.

Ezzel az ágyhoz lépett. Jokkó az asszonyhoz fordult:

– A bácsi tengerész volt? A flottánál szolgált?

Az asszony csendesen elmosolyodott. Kedvesen hatott a gyerekhang az aggodalom csendjében. De mielőtt szólt volna, a szenvedő, nyögő beteg felelt:

– Az voltam, fiam – (Egy szisszenés.) Az „Albatros” korvett másodosztályú bootsmannja voltam … (Még nagyobb szisszenés.) Úgy ám, fiam! (Nagyon nagy szisszenés.)

A Hetek Tanácsa összenézett: ez már valami! Ők arra is hódolattal tekintettek, különösen Jokkó, Farramatta, Ve-rancsics. Marás Dragutin, akik látták a „Zrínyi”-t, a „Fasaná”-t, a „Saidá”-t, a „Novará”-t, az „Albatros”-t, az Adria és a Földközi-tenger utolsó vitorlás hadiegységeit, amelyeket alig évtizeddel annak előtte vertek szét vagy alakítottak át a pólai hadikikötő szálláshajóivá. Hát még aki rajtuk szolgált! A szobában látott képek és tárgyak azt bizonyították, hogy a toronyőr igazat mondott.

– Klavora Ferdinándnak hívnak, uram – nézett a szerencsétlenül járt, ötvenöt év körüli férfi Dóbiásra, de nem tudta tovább folytatni, mert hirtelen elsápadt, hátrahanyatlott és elájult.

– Na, na – dünnyögte Dóbiás, és a természetrajz tanára átalakult orvossá. – Asszonyom, ecet van-e a háznál? Azonnal nedvesítsen meg egy törülközőt ecettel, és tegye az ura homlokára. Kérek egy olyan lepedőt, amit széttéphetek, ebből lesz majd a kötés. De ugyancsak kérek sürgősen két vékony falapot. Ebből Jokkó csináljon sínt a bácsi karjára. A karon nyílt törés van, a lábon zárt törés. Tudod, Jokkó, mi a sín?

– Tudom – bólintott Jokkó, aki előzőleg felfedezett egy ládamaradványt a belépőben, és máris hozzáfogott, hogy két lécet lefeszít belőle, megfaragja, lecsiszolja, ahogy az ilyesmit el kell készíteni. – Tudom, tanár úr.

Klavoráné kapkodva szedte össze a szükséges holmit, máris nyugodtabban végezte feladatát. Hálásan mondta:

– De jó, hogy jöttek! Hogy maguk jöttek!

És gyorsan magához ölelte a közelében álló, bámészkodó, riadt Berezina Jakabot.

– Hogy ti jöttetek!

– Persze, persze, segítség is kell – mondta a tanár, aki a lassan magához térő embert oldalra fordította. – Előbb a kar kerül sorra, azután a láb. Jonni, Jokkó, Dragutin, ide hozzám!

A toronyőr lassan kinyitotta szemét. Bornzbarna arcán több élet mutatkozott. Neki is, mint akkortájt sok tengerésznek, Tegethoff-szakáll ékesítette kétoldalt az arcát.

Különben szép arcú férfi volt, abból a fajtából, akit a szelek, a viharok, a sós levegő, a nap égetése nemhogy eldurvítana, hanem megnemesít. Karján tetoválás látszott.

Dóbiás ujjai fürgén mozogtak. A gyorsan szélszabott lepedőből pólyát csinált. Ugyanakkor Jokkó elkészítette a sínt.

– Van alkoholjuk vagy pálinka? – nézett fel a tanár.

– Pálinka van – mondta az asszony, és leemelt az ágy feletti polcról egy üveget.

– Kimosom a törést – intett a tanár, és rámosolygott a sebesültre. – Egy tengerész mindent kibír!

Klavora keserűen nevetett:

– A toronyőr is.

Dóbiás a gyerekekhez fordult:

– Jokkó és Farramatta itt marad. Ti menjetek ki! – enyhítőleg hozzátette: – Úgy gondolom, a kapitány is azon a véleményen van, hogy a hajót rendbe kell hozni. Mert nagy út előtt állunk.

A fiúk csodálkozva néztek a tanárra.

– Nagy út előtt?

– Természetesen – bólintott Dóbiás, és elvette Jokkótól a lécet. – Koralltelepet nem találtunk, a szivacsok meg várhatnak. Most akadt fontosabb feladat. Amilyen gyorsan csak lehet, visszamenni Zenggbe! Elfogadja a Fraternitás? – rámutatott Klavorára: – A legközelebbi kórház Zenggben van. Oda kell vinni.

Klavoráné felzokogott.

– Elviszik?

A tanár szigorúan nézett az asszonyra:

– Ha azt akarja, hogy az ura felépüljön, és megmaradjon továbbra is toronyőrnek – akkor nem lehet mást tenni!

Jokkó közbeszólt:

– Tessék a bácsit a tanár úrra bízni – kihúzta magát, feszesen, mint az igazi tengerész. – Tanár úr, a „Mária” arra megy, amerre kívánja. Irány: Zengg.

Dóbiás az ágy mellé térdelt, nagy óvatosan mosni kezdte a törést. Klavora felnyögött, jajdult. Halkan mondta a tanár:

– Akkor a hajó készüljön fel az útra. A tengerész mindig sgítségére siet a tengerésznek!

S Turkovich Jokkó, a gyerekkapitány, fél szemmel intett a cimboráknak:

– Hajót indulásra elkészíteni! Verancsics, vedd át a parancsnokságot!

És nem lett volna az a Jokkó, akinek ismerték, szerették a barátok, az osztálytársak, de a különböző tengerész ismerősök is, ha nem teszi hozzá:

– Hármas hurrá a tanár úrnak, fiúk! Éljen a tanár úr, aki bebizonyította, hogy a ragusinok is érnek annyit, mint az uszkokok!