Harmadik fejezet

AZ ADMIRÁLIS KORMÁNYOSA ÉS A TANÁR ÚR ESKÜJE

Gondolom, akadnak néhányan, akik felszisszentek, amikor olvasták: az Adriában korall található, méghozzá nemes korall. Ki hallott már olyat – mondhatták –; hogy az Adriában korall tenyészik, amikor a korall hazája a trópusi tengerek meleg-langyos vize! Ilyen hely a Vörös-tengernél a Sinai-félsziget partvonulata, a kelet-indiai terület, Afrikánál Zanzibar zátonyai s természetesen a Csendes-óceán korallszigeteinek ezrei.

Általában így tanuljuk, s helyesen tanuljuk. A korallok, a sugaras virágállatok rendjei, az Astraeák, a Madreporák, a Maeandrinák, a Pritesek és a Pocillaporák, Monoxeniák, a Flabellumok, Leptopenusok – és még igen sokféle fajta – valóban a meleg, de még inkább a trópusi tengerek lakói. Belőlük kerülnek ki a „nagy építők”, az Indiai–; de főleg a Csendes-óceán szigetbirodalmának alkotói. Mert bizonyára mindenki tudja, hogy a Csendes-óceán sok ezernyi szigetének egy részét a tengeri vuklánok, többségét pedig a korallok hozták létre. Volt nekem egy öreg barátom, nagy tudós, Raoul Francénak hívták. Ragusában élt, ott látogattam meg a harmincas évek közepén. De magyar földben pihen, mert valójában magyar volt, és amikor a náci gépek gyönyörű ragusai otthonát lebombázták, s az otthonnal együtt kincset érő korallgyűjteményét is, hazajött meghalni. Ott Ragusában, az öreg tudós festői otthonában ismertem meg a korall rengeteg fajtáját, elképesztően sokféle al-, fő- és középcsaládját. A jó öreg Raul Francé talán még Dóbiásnál is nagyobb tudója volt a korallok életének, a korallok természetátalakító és -formázó jelentőségének.

Tőle tudtam meg a titkot: a korall szeszélyesebb minden más alsóbbrendű féregállatnál vagy virágállatnál. Megtelepül ott, ahol minden adottság megvan, és nem települ meg ott, ahol véleményünk szerint ezek az adottságok – ugyancsak léteznek. Magam is láttam a húszas években egy korall-padot Tunisz előtt, a Gabési-öbölben, a Kerkenna-szigeteknél, úgy hívták, hogy Souk el-Hammamet A korallpad egy részén, legalább akkora területen, mint a budapesti Körtér, aranylott, zöldellt, piroslott a legszebb korallmezők egyike, amit valaha láttam. Alig két-három méteres víz borította apály idején ezt a mesébe illő tengeri akváriumot. Ettől a területtől alig néhány méterre másik „korallmezőt” láthattunk. Fekete, sárgásbarna terület volt, amit elszennyezett a tenger és az elpusztult virágállatok tömege. Itt már meghall a korall. Rejtélyes módon megszűnt az élet, s az okára az ottani korallszakértők közül senki sem tudott választ adni. Egyszerűen elpusztult, mintha leégett volna, s nyilván azóta sem támadt fel többé. A korallmező pusztulásának titkát némán őrizte a Souk el-Hammamet, sok korallhalász kedvelt vadászterülete.

Gyerekkoromban, amikor lekerültem Fiúméba, magammal vittem a család üzenetét: aztán korallt hozzál ám! … Abban az időben a tengerésznek illett papagájt, óriási tritoncsigát, gyöngykagylót, japáni és kínai lakkdobozokat hazahoznia, hogy bizonyítsa: járt a messze Keleten, a távoli Ázsiában és az óceánokon. Ha nem jutott el messze tájakra, hanem az Adria és a Földközi-tenger hullámain ringott a hajója, akkor legalább cápafogat, színpompás kagylókat és vérpiros korallból készült nyakláncot, karperecet, fülönfüggőt kellett hazaérkeztekor a tengerészládából előszednie. Emlékszem, én is hoztam édesanyámnak csodás piros korall nyakláncot, amit Pólában vettem az Olivi-sziget egyik árusánál.

Akkor még nem tudtam, hogy az a korall, amiből az Adria menti népek paprikaszínű talmi ékszere készül – nem a Csendes-óceán és az Indiai-óceán vagy a Vörös-tenger híres korallpadjain található, hanem jó részben a Földközi-tengeren, az észak-afrikai partoknál és az Adriában.

Ez a korallféleség a nemes korall, az Isis-nembe tartozó Corallium rubrum, amely nem a távoli óceánokban, hanem a szelídebb és a közelebbi Földközi-tengerben és az Adriában tenyészik. Ezek a legjobban faragható, legszebb színű korall-ékességek.

Íme, ez is egy bizonyíték a korallok szeszélyességére, különleges letelepülésére.

Amikor – később – nekem Jokkó elmesélte híres korall-kalandjukat, nem voltam tisztában tettük gyakorlati értékével. Akkor ifjú szívvel a sportteljesítményt ünnepeltem, nem a tudományos és gazdasági eredményt. Bevallom: a nemes korallnak ezt az igen korlátozott elterjedtségét csak Ragusában tudtam meg, Raoul Francénál, a tudósnál. Jelentőségéről Dóbiás is tájékoztatott. Ő mondta el nekem, hogy bizony hosszú időn át a korallt növényként tartotta számon a tudomány, és az első, aki világgá akarta kiáltani, hogy az ágas-bogas korall nem növény, hanem állattelep, egy Peysonnel nevű francia orvos volt. Peysonnel kutatásainak eredményét (hogy a korall mészvázát aprócska polipok termelik ki, és a virágnak hitt fehér pöttyöcskék maguk a polipocskák, tehát állatok) beküldte a francia akadémiához. Az akadémikusok azonban növénynek tartották a korallt, közöttük a biológiával is foglalkozó Reaumur, aki igen becsülte Peysonnelt: ő volt az, aki felszólította: ne tegye magát nevetségessé, és vegye le nevét a beadványról…

Pedig a korall valóban nem növény, hanem állat, és a régiek által bokroknak, fatörzseknek vélt külső váz a korall mészből készült, „önellátó” háza. Ε parányi lények, az alig néhány milliméter nagyságú korallpolipocskák építményeiből hatalmas szigetek, valóságos szárazföldek születnek.

A nemes korallt éppen nem nevezhetjük szigetépítőnek. Talán azért, mert igen ritka, talán azért, mert az ember állandóan töri, zúzza, pusztítja telepeit, arra már nem jut ideje, hogy szigeteket építsen. A „padoknak” nevezett koralltelepeket állandóan kutatják, keresik, figyelik és ellenőrzik a korallhalászok.

Persze, akadnak ismeretlen korallpadok. Az ismeretlenség oka rendszerint a lassú fejlődés, sőt a még lassúbb szaporodás, terjeszkedés.

Ha Maonnál volt korallpad, s azt a págói kötélverő titokban tudta tartani, annak ismeretlenségét éppen a fenti okokban kell keresni.

Ha ugyan volt korallpad Maonnál…

Akkor hát kanyarodjunk vissza – e rövid eszmecsere után, amire hitem szerint szükség volt –; kanyarodjunk vissza a további eseményekhez.

Azt már tudjuk, hogy a Marinára kihúzott bárkában elcsattant egy pofon, és ez helyrebillentette a Hetek Tanácsában az egységet. Azt is tudjuk, hogy a Fraternitáson belül megalakult az expedícióbizottság, Turkovicli Jokkó, Jonni Farramatta és Marás Dragutin részvételével.

Örömmel jelenthetem, hogy a bizottság igen tettre készen, igen lelkesen fogott a munkához.

Közelgett a húsvéti szünet. Igyekezni kellett, hogy megvalósuljon a szép terv. Eljutni Maonra, vagyis előbb Págóra, onnan tovább, hogy felfedezzék a vélt korallpadot.

A feladat nem volt könnyű, és egyszerű sem.

Hogyan lehet eljutni egy szigetre vagy netán több szigetre az Adrián? Csakis hajóval. A tengerparti ember számára a hajó, vagyis annak különböző változata, mint a csónak, a bárka, a vitorlás, a kicsi és a nagy gőzös legalább annyira természetes valami, mint a ti számotokra, ha falun éltek, a szekér, a traktor, vagy ha városon, akkor az autó, a busz, a troli… Vegyünk csak elő egy példát. Teszem azt: együtt jártok az iskolába Kovács Pistivel, akinek az édesapja teherautósofőr, s együtt Nagy Balázskával, aki arra büszke, hogy az ő édesapja vízibuszos a Dunán. Mármost egy pillanatig sem kétséges: Kovács Pisti feltétlenül többet tud a teherautó vezetéséről, mint bármelyiktek, és ugyanez áll Nagy Balázs esetében is a vízibuszra. Sőt nagy a gyanúm, Pisti is, Balázs is szabad időben, amikor kevesen látják, már vezette a teherautót, sőt a vízibuszt is. Ez azért érthető, mert -magunkról tudjuk – a papák szakmaszeretetből, „utódlási” vágyból szívesen átadják tapasztalatukat fiaiknak, ha azok már legalább az első általánost járják.

Nos, ha így van a szárazon, mennyivel inkább így a tengeren!

A zenggi gyerekek a bórával és a tengerrel nőnek fel. Már igen korán megtanulják, mit jelent a szél, s mit jelent a tenger, ha a hullámok felett bóra, sirokkó, paestro, tramontána, ponente süvölt. Márpedig ha valaki a tengernél tudja, mit jelent a szél, és azt is, mit jelentenek a hullámok, tudja azt is, mi a hajó, a csónak, a bárka, a vitorlás, a gőzös. Ez olyan természetes, mint az, hogy nyáron melegebb van, mint télen.

Jokkó apja tengerész-hajómester volt, a bátyja – Szevér – tengerésztiszt, nagybátyja, a híres Turkovich Daniló, hosszújáratú tengerészkapitány, a nagynevű „Jadran” sóner tulajdonosa. A családban más sem akadt, mint tengerész. A kis Marás Dragutin apja halászattal szerezte meg a család számára a mindennapit. Volt egy jófajta, fürge brazzerája, ami Dragutin második otthonának számított. Dragutin a negyedik elemibe járt (immár másodszor), és nem lehetett vitás, hogy örökli apja mesterségét. Jonni Farramatta vérbeli tengerészgyereknek számított. Apja a „Titanic” menekültje, aki apró giggjén álmodta tovább a tengert. Ezen a giggen a kis Jonni is elkalandozott az öbölben, sőt kievezett vagy kivitorlázott a hullámtörőn túlra is. Egyedül – az apja tudtával –; dentáléra és makrélára horgászni. És ugyanezt mondhattuk a többiekre, a Hetek Tanácsa tagjaira. Verancsics Tádé apja ugyan fűszeres, de a fiú Jokkónak kebelbarátja, és ez mindent megmond. Ha a többieket nézzük, ott sincsen ám baj, bizony nincsen. Zgurics Tóni előbb ismerte meg a hajókat, mint a polgári lakást. Apja, a kikötőfelügyelő, első otthonnak egy kiérdemesült barkót (háromárbocost) választott. Ezen született Tóni és még két testvére, ezen a hajón tette első lépéseit, amit a kötélhágcsón való mászás követett. Kuruc Jóska sem pottyant messze a tengertől. Apja finánc, pénzügyőr volt, de tengeri finánc, hol a fiumei „Lajos” nevű finánchajón járt, hol nagy utakat tett különféle leplombált árut szállító teherhajókon. Így Jóska már odahaza is sokat felszedett a hajózás tudományából. De még többet a kikötőben, ahol Jokkóékkal a szabad időt töltötte. Most már csak Berezina Jakab van hátra, a Hetek Tanácsának legfiatalabb, legkevésbé „marcona” tagja. A kis Jakab árva gyerek, de – tengerészárva! Édesapja a cattarói postahajón szolgált mint első gépész. A kis postahajón, a Dalmácia Hajóstársaság „Makarska” nevű 266 tonnás gőzösén robbanás történt. Berezina gépész felesége is a hajón volt, együtt veszett el férj és feleség! Mindez csendes vízen, Teodo és Zelenika között történt. Így hát Berezina Jakabot is nyugodtan említhetjük a tengerészgyerekek között. Ezután talán érthető, hogy a nagymama miért féltette annyira unokáját. Főleg a tengertől óvta, s mindennap megfogadtatta Jakabkával, hogy a kikötőn túl még hadihajón sem hagyja el Zengg partjait. S eddig a fogadalommal nem volt baj.

Nos, az elmondottakból látható, hogy a hét fiú – a legnagyobbak alig többek tizenegy évesnél – nem éppen vakon akart beugrani a korallkeresési kalandba.

Különösen nem Jokkó, aki korát és fizikumát meghaladóan rajongója volt a tengernek, a hajónak és a földrajznak. Amikor először írtam Turkovich Jokkóról – a „Matrózok, hajók, kapitányok” könyvemben –; megemlítettem, hogy nem tartozott a jó tanulók közé, és nem szeretett még a tájára sem menni a fiumei tengerészakadémiának, ahonnan őt a sors kizárta. Kár lenne és igen helytelen, ha Jokkónál eltagadnám ezt a sajnálatos tényt. Vajon ő volt-e itt a hibás? Azt hiszem, a hiba abban volt, hogy hiányzott odahaza az erős férfikéz, aki ezt az igen okos, értelmes, de tanulni valóban nem szerető fiút a tankönyvek elé kényszeríti. Az apa, Turkovich hajómester elveszett a „Velebit” gőzössel. Szevér, a bátyja, akkor már elvégezte a tengerészakadémiát, és hajózott. Turkovich mama gyönge szívű volt. így Jokkó nehezen döcögött a gimnázium első osztályán keresztül.

Jokkó vérbeli tengerész. Élénk tekintete mindent meglátott, mindent észrevett, ami a hajóra és a hajózásra vonatkozott. A negyedik elemiben azzal lepte meg tanítóját, hogy kapásból lerajzolt vitorlás háromárbocosokat, návékat és barkókat, borszállító trabakkolókat, brazzerákat és sónereket. De ugyanakkor képtelen volt lerajzolni egy körtét vagy almát, széket vagy asztalt!

– Talány ez a gyerek – mérgelődött a jó öreg Stipics, a tanító. – Talány!

Pedig nem is volt talány. Csak az történt vele is – igen, igen, valljuk csak be! –; ami a gyermek Mozartnál a zenével, a gyermek Petőfinél a ritmussal s dallammal, a gyermek Munkácsynál a rajzkészséggel, a színek nagy szeretetével: hogy a gyerekszív előremutatott az elhivatottság korára, a felnőtt időkre. Ami a hajót jelentette, és a hajóval összefüggött, azt Jokkó kapásból sajátította el. Sajnos, a többivel baj volt. De a hajó – a hajó! –; az egyet jelentett a testével, a lelkével. A vitorlás hajózás zsenije volt már tizenegy éves korában!

Odahaza mindössze akkor volt, ha aludni vagy tanulni kellett. Az otthonon és az iskolán kívüli időt a kikötőben töltötte. Ha nagy néha befutott a zenggi kikötőbe Szevér háromárbocos barkja, a „Ragusa” vagy Daniló bácsi pompás sónerje, a „Jadran”, akkor Jokkóval sem az iskolában, sem otthon nem lehetett bírni. Ez a két hajó, a „Ragusa” és a „Jadran”, volt Jokkó szeme fénye. És ennek a rajongásnak tudható be, hogy mielőtt ezek a hajók elhagyták a zenggi kikötőt, a tengerészek átvizsgálták a rejtekhelyeket, mert bizony Jokkó nem egy alkalommal megtette, hogy elbújt a figyelő szemek elől!

Ha az órás Farramatta beírta „Hajónapló”-jába a zenggi kikötőbe érkező hajók nevét, Jokkó kerek koponyájának agytekervényében rögzítette le a látott hajókat s a hajókról hallott tengerésztörténeteket.

… Alighogy elcsattant Berezina Jakab arcán a pofon, s helyreállt a Hetek Tanácsában a nyugalom, Jokkó a következőket mondta:

– Kérdeztétek, miféle hajón megyünk el Págóba, s onnan Maonra? Mint a Hetek Tanácsának kapitánya közlöm, hogy ez a hajó Nazarió bácsi brazzerája, a „Mária”.

Ha Jokkó azt mondja, hogy a „Titanic” testvérhajóján, az „OÍympic”-on vagy a németek óriás hajóján, a „Bremen”-en mennek, az sem okozott volna nagyobb meglepetést.

– Hö-hö! – röhögtek fel többen. – Nazárió bácsi hajóján?! Hö-hö!

– Kapitány úr, szállok az úrhoz – szólt közbe Verancsics Tádé, illően gondolva az előző jelenetre –; kapitány uram, úgy hiszem, mégiscsak hajót kell rabolnunk!

Jokkó magabiztosan mosolygott:

– Én azt hiszem, nem kell. A „Mária” megfelel erre a célra.

Marás Dragutin a fejét csóválta:

– Öreg hajó az. Tudom az apámtól.

Farramatta mint másodkapitány elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon:

– Tegyük fel, hogy nem ócska. De Nazárió bácsi fenéken billent, ha eléje állsz, hogy elkérd a hajót!

Berezina Jakab, hogy megmutassa, mennyire becsüli unokabátyja felsőbbségét, melléje állt:

– Jokkó tudja, miért mondja.

Erre Kuruc Jóska, Zgurics és most Verancsics is érezte, hogy igen, Jokkó valóban mindig tudja, mit akar.

– Hátha nem is olyan ócska – dünnyögte Zgurics.

– És hátha Nazárió bácsi ideadja – egészítette ki Kuruc.

– Az lenne a legjobb, ha nem kellene hajót rabolni – mosolygott Verancsics.

Jokkó ránézett:

– Félsz a várfogságtól, mi?! Ne félj, nem rablunk. Vállalom a „Mária” megszerzését!

Másnap, iskola után, a Hetek Tanácsa együttesen vonult le a nagy kikötő elé, a Porto Piccolóba, ahol Zengg halászbárkái horgonyoznak.

Itt lakik a legtöbb halászcsalád, kőházakban, közel a parthoz…

A legszélső házban lakott akkor Nazárió, a legöregebb halász.

Nazárióról tudnotok kell, hogy amikor jó harminc évvel ezelőtt legutóbb Zenggben jártam, Nazárió élt, és túl volt a száz esztendőn!

– Én még Tegethoff zászlóshajóján, a „Ferdinánd Max”-on szolgáltam – szokta volt mondani nem minden büszkeség nélkül Nazárió. – Kormányos matróz voltam. Én forgattam a kormánykereket akkor, amikor a lissai csatában a „Ferdinand Max” nekiment az olasz tengernagyi hajónak, a „Ré d’Italiá”-nak, és elsüllyesztette! Ha nem hiszitek, nézzétek meg a képet a pólai múzeumban. Ott állok elöl, forgatom a kereket három társammal, és fölöttünk a hídon ott a tengernagy, zászlóstisztjeivel!

Hát bizony az régen volt, 1866-ban. Nazárió már akkor sem volt gyerekember. Három csillag díszítette hátra-vetős gallérját. Jelentős altiszti rang volt ez Lissa idejében! Történetünk idején pedig Nazárió közel járt a nyolcvanadik évhez, és Zengg legbarátságtalanabb emberének hírében állt.

Nem minden ok nélkül. Magánakvaló vén bolondnak tartották, akit senki sem szeretett. . Elég gyakran, ha jó fogásra tett szert, leitta magát. Ilyenkor nem akadt ember, aki házának tájára mert menni. Az a mondás járta Zenggben a vén Nazárióról: „Ha egy oroszlán megtámadná, széttépné és megenné, akkor az az oroszlán alkoholmérgezésben kimúlna!”

Bizony senki se tagadhatja, Nazárió megrögzött alkoholista volt. Még a hajósnép előtt is csodának számított, mit bírt lehajtani a torkán.

Jokkó egész tervét erre, Nazárió alkoholimádatára alapította.

Amikor a Hetek Tanácsa leért a főutcán a Porto Piccolóba, a társaság elszakadt Jokkótól.

– Maradjatok hátra – szólt rájuk a kapitány. – Ha mindnyájunkat észrevesz, zrít csinál!

Így azután Jokkó elvált a többiektől, akik felkapaszkodtak a házak mögötti kis dombocskára, a Gomilára, ahová a szemetet hordták.

Innen a dombról, a mirtusz- és oleanderbokrok mögül leláttak Nazárió házára.

– Most ért ki a partra! – mutatott a parti házikókra Farramatta. – Nézzétek!

– Megállt, beijedt! – rémüldözött Zgurics.

Nem, Jokkó nem ijedt meg. Valóban megállt, de nem a Zguricstól megállapított okból.

Az történt: Jokkó, ahogy az öreg halász kőházikójának kerítéséhez ért, észrevette, hogy Nazárió kilép házának ajtaján, és a tenger felé néz.

A gyereket nem vette észre, legalábbis semmi jel nem mutatott erre.

Nazárió a gyerekeket nem szokta észrevenni.

– Jó napot, Nazárió bácsi! – mondta Jokkó, és a szíjjal átvetett könyveit még jobban szorította a hóna alatt.

Nazárió megfordult, lenézően tekintett a fiúra, és ennyit mondott:

– No, né, a bolha köhög!

Nazáriónál az ilyesmi üdvözlésszámba ment. Jokkó viszont önérzetes gyerek volt, és így szólt:

– Nem vagyok bolha. Turkovich Daniló tengerészkapitány öccse vagyok, a bátyám Turkovich Szevér, a „Ragusa” bark hadnagya. Turkovich Jokkónak hívnak.

Hogy Nazáriónál számítottak valamit vagy sem a fenti mondatok, nehéz lenne eldönteni. Mindenesetre újból ránézett a fiúra, és harag nélkül szólt:

– Ki vele, mit akarsz!

Nazárió még közel a nyolcvanhoz is megkapó jelenségnek számított. Bocskort hordott, tekert lábvédőt és ócska ingén még ócskább kecskebőr mellényt. Bozontos fehér haja a vállára hullott. Tulajdon édesanyja sem ismerte volna fel ebben a vén uszkok zsiványban a Tegethoff-képen látható háromcsillagos kormányost!

Jokkó kimondta, amiért jött:

– Én és a társaim szeretnénk a „Mária” brazzerát kibérelni.

A hatás nem maradt el. A hatás meglepő volt.

A Fraternitás, akik a Gomila bokrai mögött lapultak, először azt látták, hogy Nazárió bácsi kacagni kezd, azután mond valamit, és dühösen bemegy a házba.

Jokkó utána néz … Néz, gondolkodik, végül fogja magát, és az öreg után megy!

– Agyonveri! – rémüldözött Berezina Jakab. – Megöli!

– Gyerünk, s rontsunk rájuk! – esett kétségbe Verancsics Tádé is. – Hívjunk segítséget!

– Nem, maradjunk – intette csöndre a társait Marás Dra-gutin. – Hallani, hogy beszélnek. Figyeljetek csak!

– Igen, figyeljetek! – szólt Jonni Farramatta. – Valóban beszélnek.

Hogy ki mit mondott, nem lehetett meghallani. Időnként feldörrent az öreg hangja. És Jokkó elég erős gyerekhangja válaszolt.

Nem telt bele négy-öt perc, Nazárió és Jokkó megjelent a tenyérnyi udvaron.

– Nem ölte meg! – állapította meg boldogan Berezina Jakab. – Él!

– Te Kongó-barom! – mérgelődött Farramatta. – Figyeljünk!

A vén Nazárió valamit beszélt, mutogatott, Jokkó is beszélt, ugyancsak mutogatott.

Néhány perc telt el így. Mutogatás, beszéd, beszéd, mutogatás.

És ekkor jött a meglepetés.

Nazárió bácsi ráveregetett Jokkó vállára. Pontosan úgyj mint amikor a felnőtt ember azt mondja egy gyereknek: no; öcsém, pompás fickó vagy, az én emberem!

Nazárió bácsi szavával élve: a bolha megszelídítette az oroszlánt!

– Az árgyélusát! – tátotta el a száját Farramatta.

– Nem ölte meg – dünnyögte egyre Jakab.

– Én naponta elmegyek a háza mellett – vigyorgott Marás Dragutin –; de még sohase veregetett a vállamra! Pedig az apám is halász!

De ez még nem volt minden. Jött a további meglepetés. Nazárió – esküszöm, így igaz! – kezet fogott Jokkóval! Úgy rázták meg egymás kezét, mint amikor háromnaponként a fiumei postahajó kapitánya megrázza induláskor Zgurics kikötőfelügyelő kezét.

– O, ah! – sóhajtott elképedve a Fraternitás. – Ő, ó Jokkó felvette a küszöbről szíjjal átkötött tankönyveit, és rohanni kezdett a macskaköves kikötői utcán, fel a Gomilára.

– Uram, uram, kapitány uram, szállok az úrhoz! – állt a felérkező, lihegő, nevető arcú fiú elé Jonni Farramatta és a Hetek Tanácsa többi tagja. – Csoda történt?

– Csoda! – vigyorgott Jokkó, és boldogan széttárta karját. – Jelentem, hogy a hajót megszereztem! Az expedíció felkészülhet nagy feladatára!

Így történt. Bizony csoda volt, amit Jokkó elért! Megszerezte a „Mária” brazzerát! Az eset semmivel sem volt lebecsülendőbb, mint Kolumbusz tette a „Santa Mariá”-val, a Pintá”-val és a „Niná”-val vagy Magelláné a „Victoriá”-val, a „Trinidad”-del és a többi hajóval. Nagy kérdés, mit tett volna a világ legnagyobb két hajósa, ha Nazárió bácsival kellett volna megalkudni a hajókra vonatkozólag. Lehet, hogy azt, amit Jokkó. Amikor Jokkó utána ment a házikóba, valójában nem tett mást, mint az Afrika-vadász, ha bemászik a bozótba az oroszlán után. Ez pedig köztudomásúlag életveszélyes feladat! De Jokkó megtette, és ezzel a tettével máris bebizonyította, hogy méltó az uszkok névre.

Nazárió bácsi éppen megtömte cseréppipáját, amikor váratlanul eléje állt Jokkó. Az öreg eltátotta a száját. Egy ember, gyerekember áll előtte! Akik ismerték, tudták, hogy senkit nem enged be a házba, még az orvost sem! (Igaz, erre volt a legkevesebb szüksége.)

Jokkónak ez az előbukkanása megzavarta az öreget, aki valósággal dadogni kezdett:

– Mit… mit… mit akarsz?! Hogyan … hogyan kerülsz ide?!… Te!

Jokkó a „tettek mezején” nevelődött, és azonmód a „tettek mezejére” lépett. Bátran Nazárió szemébe nézett, és ezt mondta:

– Nazárió bácsi, a maga brazzerája olyan ócskaság, hogy rövidesen széthull!

– Mit? Mit? – hüledezett az öreg. – Ócskaság?! Jokkó kertelés nélkül folytatta:

– Az, Nazárió bácsi, ócskaság. Maga Tegethoff alatt szolgált, nem méltó, hogy ilyen ócskaság legyen a halászbárkája!

– Micsoda, te tudod, ki volt Tegethoff? – bámult az öreg.– Tudom – bólintott Jokkó. – Minden admirálisról tudok, aki csatát nyert. Tegethoff Lissánál verte el az olasz hajóhadat. Nazárió méltóságteljesen felemelte mutatóujját: – Az admirálisi hajó kormányosa én voltam! Én, Nazárió Sauró.

Jokkó újból bólintott:

– Ezt is tudom. Pólában van egy festmény, azon látni ísj Az öreg megelégedetten gyújtotta meg a pipáját. Egyet-kettőt szippantott, majd így szólt:

– Okos gyerek vagy, látom, Turkovich. Azt mondod, hogy a bárkám ócskaság?

Jokkó, aki érezte, hogy csatát nyert, bátran megismételte:

– Azt mondom. De azt is, hogy a bárka így nem méltó Tegethoff kormányosához!

Nazárió (Jokkó így mesélte később) letelepedett viharvert és időette fekhelyére, megvakarta feje búbját, és ezt mondta:

– Igazad van, fiam. De mit tegyek? Régen csináltattam a „Máriá”-t, velem együtt megöregedett.

És akkora füstöt fújt a pipájából, mint egy gőzhajó induláskor.

Jokkó meglepődés nélkül felelte:

– Semmit se tegyen, Nazárió bácsi. Bízza rám a brazzerát Az öreg felkapta a fejét:

– Rád? Azt mondod … rád?

– Igenis, rám – mosolygott Jokkó. – Tudom én jól, mi a „Mária” hibája. Ócska a kötélzete, korhad az árboca, megereszkedtek a palánkok, eresztenek a fedélzet deszkái. Ha Nazárió bácsi megengedi, hogy a húsvéti iskolai szünetben kimehessek a „Máriá”-val, barátaimmal együtt a tengerre, akkor mi a brazzerát helyrehozzuk. Tipp-topp lesz, Nazárió bácsi, tipp-topp.

Az Öreg nem nyilatkozott azonnal. Maga elé meredt, látszott: latolgatja az ajánlatot. Kétszer is Jokkóra nézett, felmérte a gyereket. Méltán meglephette az a bátorság, amivel a fiú eléje állt, és a határozottság, amivel elmondta tervét meg a haj ócska hibáit. Nem kétséges, ez a kölyök úgy beszélt, mintha felnőtt lenne!

– Hm, hm – dünnyögte Nazárió bácsi. – Hm, hm… Jokkó – üsd a vasat alapon – bedobta a nagy kártyát is. Lassan, szótagolva mondta:

– Értem én a vitorlás kezelését, attól ne féljen, hogy baja lesz a hajónak. Meg azután Nazárió bácsi velünk jön, s mi tudunk olyan halászhelyet, amilyet maga sem ismer. És ne higgye, hogy csak javítás fejében akarjuk a hajót! Kap harminc liter bort is, szavamra mondom!

Itt az öreg úgy felkapta a fejét, mint a házőrző kutya, ha idegent lát.

– Bort? Harminc litert?!

Szinte a levegő után kezdett kapkodni.

– Annyit, harminc litert!

Hogy Jokkó honnan vette a bátorságot, hogy bort, hozzá még harminc liter bort ajánljon Nazáriónak, az máig sincsen tisztázva. De megtette, és – mint később láthatjátok -állta is a szavát. A fő indíték természetesen az lehetett, hogy tudta, mennyire rajong Tegethoff volt kormányosa az italért. Azt is tudta, hogy ha egy ilyen, két lábon járó boroshordónak italt ajánlanak, akkor minden könnyebben lódul. És ebben nem is csalódott.

– Most adod a bort? – meredt Nazárió a gyerekre. Jokkó, felelőssége és ajánlatának nagysága tudatában, komolyan mondta:

– Most nem. Ha kijavítottuk a hajót, és elindulunk. Nazárió felmordult:

– Most nem tudnál legalább két litert adni? Nincsen semmi borom, jól jönne. Napok óta rossz a halfogás.

Jokkó bólintott.

– Jól van. Este hozok két litert. De állja az alkut, Nazárió bácsi?

Nazárió Sauró – képzeljétek! – mosolygott. Elmosolyodott.

– Állom – mondta ünnepélyesen. – De a bort még ma este elhozod?

– Elhozom – intett Jokkó, és egy kicsit vegyes érzelmekkel gondolt az estére. – Ha én valamit mondok, megteszem, ha belepusztulok is. Uszkok vagyok!

Az öreg nevetett.

– Miattam lehetsz akár hottentotta, bánom is én! De a bor kell! Különben hajó nincs.

– Holnap szombat van, délután dolgozunk majd a hajón – mondta ünnepélyesen Jokkó. – Vasárnap egész nap.

Nazárió rekedten nevetett:

– Ha rossz munkát végzel, leütöm a fejedet! Jokkó büszkén nézett az öregemberre:

– Mi ugyan nem, uram! A munkánkat majd megnézheti;

így történt azután, hogy amikor Jokkó elköszönt, természetesnek tűnt, hogy az osztrák-magyar flotta volt kormányosa kezet nyújtott Jokkónak. És ráveregetett a vállára:

– De a bort hozzad ám!

– Megígértem, Nazárió bácsi.

Amikor pedig összetalálkozott a társaival, legelső szava Verancsics Tádénak szólt:

– Estére két liter bor kell, Tádé. Ha a pokolból is, de előkeríted!

A pokol alatt Jokkó ebben az esetben a „Vegyeskereskedés a Bolygó Hollandihoz” üzletet értette. Tádé megvakarta a feje búbját. De Jokkó csak erre hagyott időt, a válaszra már nem:

– Az expedíció sorsa függ a két litertől! A kapitány parancsolja: szerezzed meg!

Tádé, bár montenegrói volt, és nem uszkok, de uszkokhoz méltóan jelentette:

– Uram, uram, kapitány uram, szállok az úrhoz – megszerzem!

… Ezzel az epizóddal kezdődött el egy nem mindennapi kaland legfontosabb szakasza, a „Mária” nevű halászbárka megszerzése. Ettől a naptól kezdve a Fratemitás tagjai nem a raktáraknál vagy a Marinán, a kikötőben, esetleg a Nehaj vár falai között tartózkodtak, hanem a halászkikötőben, a „Mária” brazzerán.

Hogy mindenki számára tudott legyen milyen szerszám a brazzera, íme, nézzük csak meg:

Ha megnézzük a rajzot, valami feltűnik. A bárka régies formája, majdhogynem Kolumbusz hajóira emlékeztető ki-nézése. És nem is tévedünk: az Adria és a Földközi-tenger őrzi manapság legjobban az európai tengerek közül a régi hajóformákat. A görög, a latin, a spanyol, a portugál, az arab és általában a levantei (közel-keleti) hajóformák innen indultak hódító útra, itt keveredtek össze, hogy tudós legyen a talpán az a hajószakértő, aki eligazodik a zűrzavarban.

Az én gyerekkoromban, Jokkó idejében, az Adria tengerparti népei, halászok, borkereskedők, teherszállítók, homár- és szivacshalászok a következő kisebb vitorlásegységeket használták: i. a teljes fedélzettel ellátott, négy rekeszre osztott, egyárbocos gaetát; 2. a hozzá hasonlító, de nagyobb és egy orrvitorlával ellátott leutót; 3. az egyárbocos, de orrvi-tcrlával ellátott tartanát; 4. a hozzá hasonlító, de nagyobb és orrsudárral ellátott brazzerát; 5. a teljesen fedett, 10-12 méter hosszú, kétárbocos bragozzót; és végül 6. a bragozzóhoz hasonlító, de annál jóval nagyobb, ugyancsak kétárbocos trabakkolót Ezek azok a kisebb vitorlástípusok, amelyek akkortájt az Adrián és a szigetek között használatban voltak. Természetesen akadt még – mint ahogy most is így van – a főbb típusokon kívül különböző másféle haj ócska, átformázás, „öszvér”.

Nazárió halászbárkája brazzera volt. „Máriá”-nak hívták.

Az orrsudár messzire előrenyúlik, hogy az orrvitorla minél nagyobb lehessen, és minél több szelet fogjon. A pány-varudas nagyvitorla erősen túlnyúlik az árbocon, és hátra a kormánylapáton is. A kormánylapát mélyen merül a vízbe, ami a brazzera perdülékenységét, gyors fordulatait biztosítja. (Van a brazzerának kétárbocos változata is, ezt brogagnának hívja az adriai halásznép.) Az erősen felemelkedő hajóorr, a hátul ugyancsak magas tat biztosítja a brazzera nyugodt haladását hullámzásban. Ha vallanom kellene, val-lanék: igen kedvemre való hajócska a brazzera. Csodálkozom, hogy a tengerek nagy, magányos vándorai, mint Slocum kapitány, Alain Gerbault barátom, Fred Bretonnère, a festő, Detlef Peiser német vitorlázó vagy az angol Ann Davidson, amikor a föld körüli úthoz hajótípuson törték a fejüket, nem brazzerát választottak. Ha ifjú lennék és rajtam állna: menjek világgá a tengeren, akkor – egy kis módosítással – a brazzera vagy a hollandus boyer mellett döntenék. Hitem szerint a legdühösebb hullámokat is leráznák, nem buknának, nem borulnának, az oldalhullámokon való csúszásnál nem vesztenék el egyensúlyukat. Olyan ez a két hajótípus, mint a hullámoktól elborított fóka; felbukkan, és prüszkölve lerázza a vizet.

Nos, ilyen hajócskával rendelkezett Nazárió bácsi. És ezt a haj ócskát szemelték ki Jokkóék a koralltelep felkutatására.

Jokkónak teljesen igaza volt, hogy a „Máriá”-t előbb rendbe kellett hozni. Ez is bizonyítja Jokkó meggondoltságát, okosságát.

Nem akarok túl sokat időzni a tény mellett, hogyan sikerült rendbe hozni a hajót, s még előbb: megszerezni a javításhoz, pótlásokhoz szükséges anyagot. Ezt bizony jobb, ha felleg borítja. Minden, ami kellett „megszerezték” – mesélte ismeretségünk idején Jokkó. A Fraternitás hét tagja „munkába” állt, hiszen rengeteg kötélről, gerendáról és más faanyagról kellett gondoskodniuk. Még szerencse, hogy a elég különös – a vitorlák épek voltak.

– A kikötőraktárakban bőven porosodott kötél – nevetett Jokkó, amikor elmondta az előkészületek izgalmát. – Palánknak való deszka is akadt. Valójában segítettünk egy szegény öregemberen, aki ott volt Lissánál, és Tegethoff kormányosa volt! Nem igaz?

Igaz. Így igaz. Akkortájt nem sokat törődtek a hősökkel; ha nem aranygomb ékesítette zubbonyukat.

A hét gyerek pedig nekilátott a munkának, és a „Mária” szépült. Nazárió Sauró pedig időnként odaállt Jokkó elé, és azt mondta:

– Adhatnál egy liter borocskát, Jokkó. Szomjazom; Verancsics Tádét nevezték ki „borfelelősnek”. Ha Nazárió nagyon lázadozott, Tádé lemászott a „Bolygó Hollandi” raktárpincéjébe, és dobogó szívvel, de az ügy iránti elszántsággal megtöltötte Nazárió butéliáját.

– Jobb is volt így – emlékezett Jokkó az öregre. A szösz tudott volna egyszerre harminc liter bort előszivattyúzni! Végül már annyira összezavarodtunk, hogy majd ölre mentünk. Az öreg azt állította, hogy messze vagyunk a harminc litertől, mi azt, hogy már túl is jutottunk. De azért jó barátok lettünk. Főleg azért, mert mi Tádéval pontosan tudtuk, mennyi bort csentünk el Verancsics papától.

De hát, tudod, egy olyan hősnek szereztük, aki Lissánál harcolt, és a „Ferdinand Max”-on szolgált, amelyik felnyársalta az olasz admirális hajóját!

És a brazzera készült, javult, szépült. Maga Nazárió is hozzálátott a munkához, sőt időnként odajött egy-egy halász, és segített a nehezebb eseteknél. Így például Dragutin apja. Marás halászmester több órát töltött azzal, hogy beigazította, leszegecselte azt a palánkdeszkát, amivel a fiúk nem boldogultak.

A legtöbb bajt az árboc okozta. A régi annyira elkorhadt, hogy pótolni kellett. Új pedig sehogyan sem akadt. Végül is Szevér, Jokkó bátyja jött segítségül. Amikor az öcs elmondta tervét, megértően bólintott:

– Hozok én neked árbocot, Jokkó. Egy hét múlva újból itt vagyok a „Ragusá”-val, és mivel útba ejtjük Novigradot, ott majd kerítek árbocnakvalót.

A halászkikötőnek volt egy látogatója, aki legalább olyan repeső izgalommal várta a „Mária” indulását, mint a Fraternitás.

És ez a valaki Dóbiás tanár úr volt.

A Hetek Tanácsában nehezen született döntés arra vonatkozólag, hogy meghívják-e vagy sem a természetrajztanárt. Igaz, elsősorban Dóbiás számára akarták kikutatni a korall-telepet és megszerezni számára a dicsőséget is, s csak másodsorban gondoltak a „gazdagodásra”, mégis, ellentét támadt a fiúk között. Dóbiást tisztelték, sőt felnéztek rá. Csodálták mint nagy tudóst és a kalandok emberét. De ahhoz nem fért kétség, hogy a tanár – ha csatlakozik az expedícióhoz – az esküt nem teszi le. Miféle esküt? Megesküdni a halálfejes lobogó előtt az Iránytűre, a Horgonyra, az Uszkok Kalózok Titkos Könyvére, hogy mindent titokban tart, amit lát, hall, tapasztal.

– Márpedig csak akkor jöhet velünk, ha megesküszik – jelentette ki a kis Jonni Farramatta.

– Csakis akkor – toldotta meg Kuruc Jóska.

– Szerintem– leteszi az esküt – állította Marás Dragutin.

– Aki kalózok fogságában volt, az tudja, hogy minden rendes dolog esküvel kezdődik.

Jokkó nem mondott se igent, se nemet, hanem hozzá illő módon cselekedett.

Tudta, hogy Dóbiás késő estig a gimnázium első emeleti szertárában dolgozik. Még azon az estén, amikor Nazárió Saurónak elvitte az első boradagot, visszafelé jövet beállított a gimnáziumba. Ez csak látszólag volt könnyű feladat. De akik ismerték a pedellust, Kriscsák Jákobot, azok igen jól tudják, Jokkónak igazában a hétfejű sárkánnyal kellett megvívnia, hogy bejusson a barlangba, vagyis a gimnázium épületébe.

Kriscsák bácsi azt vallotta, hogy tanítás után diáknak nincsen keresnivalója az épületben. Pontosan egy óra tíz perckor kiürült a gimnázium, s attól kezdve másnap reggel nyolcig diák oda nem tehette be a lábát.

– Leszel bolond, Kriscsák, beengedni piszkos kölyket! morgott a félelmetes pedellus. – Kitisztítsz folyosó, tanterem, jön diák, és koszolsz? Ollyan nincs, diák maradsz, ahol vagy, adta kölyke!

Így azután érthető, hogy még Dóbiás is meglepődött, amikor kopogtak a szertár ajtaján, és a küszöbön egy kisdiák; Turkovich Jokkó jelent meg.

– A, persze, persze – nézett fel a tanár a preparálóasztal mellől, ahol éppen egy polipot készített ki –; á, persze, persze, mit akarsz, Turkovich?

Ezúttal Dóbiás csodálatos módon megismerte Jokkót.

Este volt, lámpafény. A nyitott ablakon beáramlott a tengeri szél. De még így is érezni lehetett a karból, a formalin; a benzin, a tiszta szesz szagát. Jokkó tüsszentett.

Az üvegablakos szekrényekből üvegszemű madarak, emlősök meredtek az érkezőre.

– A, persze, persze – nevetett a tanár –; bemásztál, mi? A kertfalon?

Jokkó bólintott, hogy igen.

– A tanár úrral szeretnék beszélni

Dóbiás érdeklődéssel felhúzta szemöldökét.

– Tessék, Turkovich, beszélj. Jokkó nagy lélegzetet vett, kinyögte

– Megvan a hajó, tanár úr!

Dóbiás most még inkább csodálkozott.

– Hajó? Miféle hajó?

– Amivel kikutatjuk a korallpadot Maonnál – mondta Jokkó.

Dóbiás letette a preparálószerszámokat.

– Á, persze, persze, te vagy az, aki a págói embertől szerezted azt a szép nemes korallt.

Intett. A kopott íróasztalon, a lámpa fénykörében ott pihent a koralltörzs, amit Jokkó adott a tanárnak.

– Én – bólintott Jokkó, és hirtelen nagy bátran kimondta: – Tanár úr, kérem, a tanár úr hajlandó esküt tenni?

Dóbiás hátratámaszkodott a széken. A szék megreccsent, majdnem kettétört. Nemhiába volt a zenggi gimnázium tanára egyesek szerint gyermeteg lélek, megérezte, hogy a kérdés mögött fontos, komoly dolog lappang.

Ezért minden nevetés, sőt mosoly nélkül, igen ünnepélyesen bólintott:

– Miért ne, ha fontos?! Az eskü helytállás, igazságtétel. Gyerekkoromban megesküdtem, hogy utálni fogom Ferenc Józsefet. Utálom most is!

Ekkor már nevetett. Magához húzta a fiút. Az élénk szemekben szeretet csillogott.

– És mire kellene esküt tennem?

– Arra, hogy nem árulja el a tervünket – nyögte Jokkó. – Ha pedig velünk jön, hogy együtt kutassuk fel Maonnál a telepet, akkor arra is, hogy kitart velünk jóban-rosszban.

Nem szeretném a régi tanárokat megbántani. Van nekem is jó egynéhány igen kedves tanárom az emlékezet tárházában, akire nemcsak szeretettel, de hódolattal gondolok. Ilyen Garády Viktor, akit játékosan signore Gallonnak hívtunk, és akit imádtunk. Vagy Matisz János, Hankó Márton, Schwalm Amadé – pompás emberek, jó, megértő tanárok voltak.

Csak hát – kevesen voltak! A legtöbb tanár abban az időben valami furcsa, nádpálcás gőggel és igen lenéző fölénnyel kezelte a diákot, főleg az olyan intézményben, mint amilyen a gimnázium. „Főgymnázium” – ez valami ünnepélyesen hangzott, és akik ott hatalmaskodtak, éltek is a hatalommal; Ismétlem, nem szeretném a régi tanárokat megbántani, de százat egy ellen: nem hinném, hogy akadt volna még egy tanár abban az időben, aki olyan választ adott volna, mint a zenggi gimnázium sokaktól lenézett, bolondnak tartott tanára.

Dóbiás ugyanis rövid gondolkodás után megsimogatta szakállát, s ezt mondta:

– Esküszöm, hogy nem árulom el a terveteket, és esküszöm, hogy ha Veletek mennék, jóban-rosszban kitartanék;

A hosszú, sovány ember – aki az ernyős petróleumlámpa fényében kísértetiesen hasonlított Don Quijote de la Mancha lovagra – ezzel a kijelentésével valójában felborította Jok-kóék tervét. Ilyen gyors „behódolásra” Jokkó nem számított. Ezek után miként lehet a tanár úrtól kérni, hogy esküt tegyen a halálfejes lobogóra és a Hetek Tanácsa jelképes tárgyaira? Jokkó gyorsan úgy döntött magában, hogy majd ő esküszik meg az Iránytűre, a Horgonyra, az Uszkok Kalózok Titkos Könyvére, hogy – a tanár úr megesküdött.

Dóbiás felkiáltott:

– De hát halljam a tervet, Turkovich, halljam! Mi van a hajóval? És mikor indulunk?

Az asztali petróleumlámpa hirtelen lobbot vetett. Fekete füst szállt ki a füttyös üvegen. „Jó jel – gondolta Jokkó –; a füst mindig jól jel!” – és derűsen nézett Dóbiásra, aki csöndes káromkodások között hozta helyre a lámpát.

– A terv, tanár úr, az, hogy a húsvéti szünetben azok a fiúk, akikkel a bárkában tetszett találkozni, velem együtt -és most már a tanár úrral együtt – elhajóznak Págóra, onnan Maonra. Megkeressük ott a korallpadot. Már megbeszéltem Nazárió Sauróval, hogy ideadja a brazzerát Tetszik tudni, mi a brazzera?

Dóbiás jóízűen felnevetett:

– Én ne tudnám?! Hajósgyerek vagyok, fiam! Hát nem mondtam, hogy trabakkolós volt az apám Ragusában? Nazáriót is ismerem. Tegethoff kormányosa volt Lissánál, de az is lehet, hogy ebből egy szó sem igaz, és inkább csaposlegény volt a fiumei „Hét Horgony”-ban! Odaadja a brazzerát? Nazárió Sauró?

Közel tíz óra volt már, amikor a tanár és a diák végigballagott a gimnázium folyosóján, lementek a kopott lépcsőn, és a még ébren levő pedellus legnagyobb ámulatára kiléptek az iskola kapuján.

– Szervusz, Turkovich – búcsúzott a hosszú ember a gyerektől. – Majd néha én is segítek a munkánál.

És mivel Dóbiásnak elég erős volt a hangja, Jokkó riadtan suttogta:

– Teljes titoktartás, tanár úr!

– A legteljesebb, fiam, a legteljesebb! – harsogta az esti csendben Dóbiás. – Ébredj, Magellán, és hódítsd meg a Földet!

Ezzel az idézettel vállára lendítette felleghajtóját, és megindult a székesegyház felé, neki a meredek, macskaköves utcának. Felleghajtós, szalmakalapos, lengő szakállas Don Quijote a zenggi éjszakában.

Jokkó pedig rohanni kezdett a másik irányba, hazafelé. Tudta, hogy nem kap ki az édesmamától, de azt is tudta, hogy aggódik érte. Hiszen megígérte, hogy vacsorára odahaza lesz. Csakhogy akkor még nem tudta, hogy megkeresi Dóbiást a gimnáziumban.

Így hát igen eredményes napra tekinthetett vissza: megállapodott Nazárió Sauróval, és esküt vett ki Dóbiás tanár úrtól. Kell ennél több egy uszkok kapitány számára, aki felfedező útra készül cimboráival a tengeren?

Így történt azután, hogy a halászkikötőben olykor-olykor megjelent Dóbiás tanár, és – sokak ámulatára – segített a fiúknak.

– Milyen derék gyerekek és milyen derék tanár – mondták az emberek –; segítenek azon a vén csirkefogó Nazárió Saurón!

Senki sem sejtette, mire készülnek a fiúk. Dóbiás ígéretében nem csalódtak, Nazárió Sauró pedig sokkal zordonabb volt annál, hogy csak egy szóval is elmondta volna bárkinek; mi Jokkóék célja. Különben sem tudott többet annál, mint hogy a fiúk a húsvéti iskolaszünetben kirándulnak.

A fiúk természetesen nemcsak a hajójavítással törődtek;

Az ódon Turkovich-ház padlásszobájában vagy a nehaji vár tövében időnként összeültek tanulmányozni a térképet vagy megtárgyalni a teendőket, valahányszor szakadt az eső; szélvihar tutult, és nem lehetett dolgozni a hajócskán.

– Alaposan felkészülni! – hallották a mi hőseink kicsiny koruk óta környezetüktől.

– Alaposan felkészülni! – mondta a halász, ha elkötötte a bárkáját, amikor kiment a tengerre, vagy a tengerész, amikor elindult útjára a zenggi kikötőből az olasz partok felé; esetleg még messzebb, a Levantéra.

A vízen járó ember jól tudja, hogy minden eredménye attól függ, mint készül fel az útra. Mert a tenger nagy ravasz, a meglepetések és a váratlan támadások birodalma; ahol csak a körültekintő, magabiztos, minden részletre gondoló ember győzhet. Még így is sok a veszedelem, gyors és nem várt esemény.

Jokkóék – bár kisgyerekek voltak – tudták, mi a kötelességük. Számításba vették, hogy két felnőtt is lesz velük, Dóbiás és Nazárió – de ösztönösen érezték, hogy egyikkel sem mennek majd sokra.

– Nappal hajózunk, éjjel pihenünk – mondta a tanácskozáson Jokkó. – Úgy érzem, két nap alatt kényelmesen leérünk Págóra, onnan ki Maonra. Az első éjszakát Arbén töltjük.

A kis Berezina Jakab fontoskodva, de a lelkében nagy szorongással megszólalt:

– Senkinek semmit sem mondhatunk, igaz-e? Jokkó határozottan mondta:

– Senkinek! Ami titok, az titok! A kalózok sem mondták meg soha a mamájuknak vagy a feleségüknek, hogy mikor indulnak zsákmányolni és hová?

– A nagymamájuknak sem? – óvatoskodott Jakabka. Jokkó elvörösödött:

– Már megint kezded, Jakab?! A nagymamájuknak sem, sőt a dédmamájuknak sem mondták meg!

– Jól van – bólintott Jakabka –; ezt nem tudtam.

– Hát most tudd meg! – mérgelődött Jokkó, és körülnézett.

Petróleumlámpa fényében, az asztalra kiterített térkép előtt ültek Jokkó szobájában. Az asztal közepén ott volt a halálfejes lobogó, az Iránytű, a Horgony, az Uszkck Kalózok Titkos Könyve. Így ülhetett annak idején Sanlúcar kikötőjének vendégfogadójában spanyol és portugál kapitányaival az indulás előtt Magellán. De Magellán arcán se lehetett több határozottság, amikor az örökösen okvetetlenkedő Juan de Cartagena szavát letorkolta, mint amikor Jokkó végigtekintett társain.

– Hitem szerint diadalmas út előtt állunk – szólt határozottan, – Lehet, hogy még századok múlva is emlékeznek tettünkre. Éppen ezért a legnagyobb körültekintést kérem a Hetek Tanácsától. A legteljesebb titoktartást. És felnőtthöz méltó viselkedést.

Itt újból Jakabkára tekintett.

Berezina Jakab lesütötte a szemét. Kerek, pufók arcán elkeseredés, szomorúság ült.

– Jakab, hozzád beszélek!

A tengerészárva felnézett. Csupa könny volt a szeme.

– Tudom, hogy bután … hogy nagyon bután …férfihoz nem méltóan viselkedek … – dadogta, szepegte. – De ígérem …ígérem, Jokkó, mire elindulunk …, meglásd …, férfi leszek!

Ezzel felugrott, kirohant a szobából, s néhány másodperc múlva hallani lehetett jancsiszöges cipőjének csattogását a köves udvaron.

– Buta tökfej! – állapította meg Farramatta.

Ez a kijelentés feloldotta a dermedt csöndet. Jokkó, mint Magellán, szégyent vallott Juan de Cartagenával, vagyis Jakabkával.

De hát Magellan nagysága éppen abban volt, hogy higgadtan tudta mérlegelni a legnehezebb helyzeteket is.

Így szólt tehát Jokkó:

– A feladat nagysága lenyűgözi. De én kezeskedem, hogy amikor tettre kerül a dolog, velünk lesz, és méltó lesz a Hetek Tanácsa tagságára – és mintha mi sem történt volna, rámutatott a térképre: – Pervicchiónál kimegyünk a Kvarneróra, levitorlázunk Loparóig, majd átcsapunk az Arbe-foknál.

– Nem a Morlaccán megyünk? – szólt közbe Zgurics Tóni. Jokkó megrázta bozontos üstökét:

– Nem. Azt mondta a bátyám, a Morlaccán húsvét táján sok az ellenszél. A bátyám semmiről nem tud, csak annyit, hogy kijavítjuk Nazárió bácsi hajóját. Többet nem tud. De azért kérdezősködöm tőle, és így tudom, hogy jobb, ha kimegyünk a Kvarneróra.

Határozottan, komolyan beszélt. Becsületére vált volna egy tizenöt éves fiúnak is, ahogy felépítette a hajóutat, ahogy mindenre körültekintően kidolgozta az expedíció tervét. A motor, a szív, az agyközpont Turkovich Jokkó volt. Ő számította ki, hány liter ivóvízre, hány kiló kenyérre, mennyi szalonnára, kávéra, cukorra lesz szükség, és hogyan szerzik be mindezt.

– Olaj is kell – jelentette ki Jonni Farramatta. – Mi ketten Dragutinnal ellátjuk a hajót hallal. Hej, fiúk, olyan zabákat csapunk makrélából, dentáléból, szépiából, hogy örökre emlékezni fogunk rá! Igaz-e, Dragutin? Kifogjuk mi még a makrélák királyát is!

A hat gyerek, mert hiszen Berezina Jakab ekkor már hiányzott, összenevetett. A kaland varázsának láza remegtette őket, és már szájukban érezték a vastepsiben sült olajos hal ízét…

– Huh, de éhes lettem! – fakadt ki Verancsics Tádé. – Holnap fogjatok halat. Jonni, és süssük meg a kikötőben!

– Éljen, éljen! – kiáltották a többiek. – Süssünk halat! Jokkó mint házigazda és mint kapitány helyeselt:

– Igen, süssünk. De azt hiszem, ünnepélyessé kellene tenni a halsütést. Szombat lesz, s az árboc kivételével a bárka teljesen kész. Mi a véleménye a Hetek Tanácsának, ha meghívnánk a halsütésre Nazárió bácsit és Dóbiás tanár urat?

– Éljen, éljen, hívjuk meg őket!

Csak Verancsics szólt közbe, érthető riadtsággal:

– Nazáriónak bor is kell! Éppen ma mondta az apám, hogy mintha jobban fogyna a bor a kelleténél! Huszonöt litert kapott eddig az öreg.

– Már ennyit kapott? – hüledezett Jokkó. – Miért csak most mondod?!

Verancsics kuncogott:

– Mert a tigrist etetni kell, hogy megnyalja a kezedet!