Második fejezet

A FRATERNITÁS VAGY A HETEK TANÁCSA ÉS A HALÁLFEJES LOBOGÓ

Minden valamirevaló városnak, ha az városnak számít, megvan a maga helyi híressége. Legénykorom idején hírességnek számított itt Jonni Farramatta, az órás. Farramattáék a halpiac szélén laktak, közvetlenül ott, ahol a trabakkolók, a brazzerák és a bragozzók kikötöttek. Az órás, ha munkájából feltekintett és kinézett az ablakon, pontosan a kikötő bejáratát láthatta. Olyan hajó nem jött be a zenggi kikötőbe, vagy nem távozott onnan, amelyikről Jonni Farramatta ne tudott volna. Volt egy hatalmas könyve, attól nem vált volna meg a fél világ kincséért sem. A könyvre Farramatta ráírta: „Hajónapló”. Ebbe jegyezte be évek óta a ki– és befutó hajók nevét, tonnatartalmát, nacionáléját, így: „Reggel 8 óra 7 perc, befut a »Budapest« postahajó, tonna 509, tulajdonos Magyar-Horvát Hajózás, Fiume … Délelőtt 11 óra 12 perc, befut a »Cyclops«, tonna 447, tulajdonos Ditta Tripovich, Triest… Délelőtt 11 óra 18 perc, kifut őfelsége rombolója, a »Blitz«, tonna 360, őrhajóként három napot tartózkodott a kikötőben …”

Farramatta feljegyzései olyan pontosak voltak, hogy megtörtént: a kikötőfelügyelő hozzá fordult adatokért. Mert bizony Zgurics felügyelő úr olykor elmulasztotta beírni az érkező vagy a távozó hajókat. Ilyesmi kiváltképpen akkor történt meg, ha valamelyik kapitány az „Albergo al Maré”-ba meghívta Zgurics urat, mint mondani szokás, egy pohár borra.

De hát miért pont Zengg egyetlen órása az, aki ilyen feljegyzést vezetett? Elvégre mi köze van egy órásnak a hajókhoz?

Mondhatnám talán, hogy már azzal is köze volt, mert messze földön híres kronométer]avító hírében állt a derék Jonni Farramatta. A kronométer pedig abban az időben, de még most is, első számú szívbillentyűje a tengeri hajónak. Ha nincsen kronométer – nincsen tengeri hajózás. A kronométer adja a pontos időt, ami nélkül nem lehet sem a csillagok között, sem a térképen „olvasni”, vagyis meghatározni a hajó „pozícióját”, tartózkodási helyét. A kronométer a világ legpontosabb, legbiztonságosabb órája, mint mondani szokás: hajóóra. Éppen kétszáz évvel ezelőtt készítette el regényes körülmények között az elsőt John Harrison angol órás. Ez az óceáni hajózás időszámításának kezdete.

Jonni Farramatta mestere volt a kronométerek javításának, sőt készítésének is. Szerette az órákat, de csak a hajóórákat. Főleg azért, mert rettenetesen szerette a hajót, a hajózást. Alig néhány évvel ismeretségünk előtt Farramattán; a zenggi születésű tengerészen még a White Star kék, aranyzsinóros egyenruhája feszült. Csónakmesteri rangban úgynevezett mérőaltiszt volt, a térképszoba beosztottja, munkatársa a navigációs tisztnek. Aki hajózott, tudja, milyen megtisztelő feladat a navigációs tiszt jobb kezének lenni. Itt tanulta meg a hajózási mérőműszerek, a szextáns, a kronométer, a mélységmérők, a barométerek kezelését, sőt javítását is. A zenggiek ezermesterek, Farramatta is az volt. 1912 márciusában a „Titanic” óriás gőzösre helyezték. Végigélte a világ egyik legszörnyűbb tengeri katasztrófáját, de .attól kezdve Farramatta búcsút mondott a tengernek. Egyik piába megbénult, és mit tehet ilyenkor a tengerész? Visszatér a családjához, valami mesterséget választ, s fájó szívvel nézi ,a messze földről érkező hajókat. Hogy mégis tartsa kapcsolatát a hajózással, megcsinálta a maga „Hajónapló”-ját, és hogy kenyeret keressen, megnyitotta órásboltját, ezzel a cégérrel: „Farramatta csónakmester órásboltja a Titanichoz”.

Oly nagy hírre tett szert a fiumei és a dalmáciai partokon, hogy még az Ungaro-Croata (magyar-horvát) hajózás kapitányai is hozzá fordultak, ha hibásan működött valamelyik kronométer. Természetesen külön vonzerőt jelentett az, hogy Jonni Farramatta a „Titanic” menekültjei közé tartozik. Nem mindennapi eset olyan emberrel találkozni, aki átvészelte 1912. április 14-e éjszakájának szörnyű drámáját! Azóta se akadt olyan hajókatasztrófa, amelyik úgy megrázta volna a világ emberiségét, mint a „Titanic” elsüllyedése.

Képzelhetitek, mit éreztem, alig néhány évvel a katasztrófa után, amikor megismertem Farramattát: íme, egy ember, aki megmenekült a jéghegybe ütközött óriás hajó katasztrófájából! Hozzá még kezet is fogott velem a hős zenggi tengerész, ami nagy szó volt: abban az időben sem a szolgáló, sem a szolgálaton kívüli csónakmesterek nem ismerték a kezelést süvölvény gyerekekkel. Hogy az órás kezet fogott velem, annak feltétlenül egyetlen oka tengerészakadémiai egyenruhám volt.

– Csak a White Starhoz ne menj, ha végeztél – mondta, és megvetően legyintett. – Pocsék banda van ottan! Kapzsi gazemberek vállalata. Ezt jól jegyezd meg.

Megígértem, hogy megjegyzem, és nem megyek a White Starhoz.

– Még Pavlicsek az igazgatótok? – kérdezte ezután Farramatta, ami egyben azt is bizonyította, hogy szereti, ha tájékozott embernek hiszik. Tájékozottnak és világlátottnak.

– Igen – bólintottam –; Pavlicsek Rezső úr. A kalauz-hajózástant is ő adja elő.

Farramatta belenézett egy óraszerkezetbe, majd feltekintett.

– Tudom. Valamikor szolgáltam vele a „Stefániá”-n. Barátok vagyunk. No és az öreg signore Gallon jól van?

Signore Gallon! Csak a beavatottak ismerték ezen a néven Garády Viktor bácsit, a tenger életének nagy tudóját, legkedvesebb tanáraink egyikét. Volt egy szirt Veglia alatt, Gallonnak hívták; itt gyülekezett össze a környék összes halászkája. Garády bácsi erre a szigetecskére evezett ki gyakorta, s itt elmélkedett – szépséges kékségben, delfincsobbanásos hullámzúgásban – a tengerfenék csodáiról. Ezzel a kérdésével Farramatta végleg bebizonyította előttem, hogy jól tájékozott a tengerészakadémia világában is.

– Ő is a barátom – tette még hozzá. – Ha Zenggbe jön, mindig meglátogat. Pedig ez nagy szó. Signore Gallon inkább ül naphosszat egy scoglión, mint hogy bemenjen egy házba!

Hát így kerültem barátságba Farramattával, s így nyertem előjogot arra, hogy bármikor, kronométer nélkül, belépjek a boltjába. Pedig az ő boltja látványosságnak is beillett, órák ketyegtek a falakon vagy a falakra erősített polcokon. Mint minden órásnak, Farramattának is az volt a rögeszméje, hogy az órák egyszerre, egyidőben mutassák az időt. (Úgy hiszem, ez neki sem sikerült, mint ahogy nem sikerült a világ egyetlen órásának sem.) Az órákon kívül hatalmas tengeri térképek, folyóiratokból kivágott hajóképek, kipreparált tengeri állatok, csillagok, kunkori csikóhalak, homárok, languszták, tengeri sünök függtek. De a fénypont egy festmény Volt, deszkalapra festett óriási kép: a „Titanic” félredűlésének szörnyű pillanatát ábrázolta. A hajó közepe lángol, a kísérteties fény megvilágítja a süllyedő hajót, a távolba elúszó jéghegyet, a hajón rekedt szerencsétleneket és a gyerekekkel, asszonyokkal menekülő mentőcsónakokat. Most már a világért sem állítom, hogy a képen művészileg minden rendben lett volna. Nem is lehetett. Egy zárai cégérfestő készítette, ami persze semmit sem vont le a kép értékéből.

– Az ottan én vagyok – figyelmeztetett az órás a sétafedélzetről leintegető emberszerű foltra. – Nehéz pillanatban állok ottan. Akkor még nem hittem, hogy valaha is meglátom Zengget, a feleségemet, Jonni fiamat. Tudod, a becsületem nem engedte, hogy beugorjak egy csónakba.

A kis Jonni Farramatta velem egyidős fiú volt. Apja bánatára nem annyira tengerésznek készült, hanem inkább halásznak. Ebben azután nagymesternek számított már kisgyerek korában. Ő fogta – nem lehetett akkor több tizenegy esztendősnél – a zenggi gimnázium szertárában máig is látható legnagyobb adriai ráját.

A kis Jonni Jokkóval együtt nőtt fel. Kebelbarátok voltak. Hát én most erről az időről akarok nektek egyet s mást elmondani.

A falusi gyerekek a libalegelőn, a városiak a grundon nőnek fel. A tenger melletti gyerekek többnyire a kikötőkben s a kikötők mögötti elhagyott területeken fejlődnek emberré.

A kikötő számtalan olyasmivel csábítja magánoz a gyereket, amit – hitem szerint – semmiféle más része a földnek nem tud nyújtani. A kikötő a mozgás, az esemény, az élmény és a látnivaló színhelye. Elég, ha befut egy hajó, és máris felbolydul minden, esetleg az egész város. Olykor olyasmi történik, amiről álmában sem hinne az ember. A kikötő a váratlan meglepetések színhelye. Képzelhetitek; micsoda élményt jelentett Jokkó és társai számára, amikor egy szép napon szájról szájra járt a hír, hogy tengeralattjáró látható a kikötőben! Abban az időben a tengeralattjáró volt az a csodamasina, amit ma a holdrakétával lehetne párhuzamba hozni.

A gimnáziumban abbamaradt a tanítás, és aki csak tehette, rohant le a kikötőbe. Ugyan mi üthetett a tengeralattjáróba, hogy befutott a zenggi kikötőbe? Erre gondolhatott minden épeszű ember, ami érthető is. A tengeralattjárók a féltett fegyvernemhez tartoztak, Póla és Cattaro hadikikötők védelmében vonták meg magukat. Polgári szemtől láthatatlanul.

De hát megtörtént a csoda, és a zenggiek valódi tengeralattjárót bámulhattak a Marina tövében. Mivel a kikötőfelügyelő, Zgurics úr, éppen felöntött a garatra, nem akarta elhinni a nagy eseményt, és egyedül üldögélt az „Uszkok Kapitány” söntésében. Teljesen egyedül, mert még a csapos is elhagyta helyét, és levágtatott a kikötőbe. Így esett azután, hogy mindenki látta az „U-4” nevű tengeralattjárót, csak a kikötőfelügyelő nem!

Ott horgonyzott a zöldesszürke hajócska a Marina falának védelmében. Hát bizony az akkori tengeralattjáró csak hajócska volt a maiakhoz képest. A 150-200 tonnás búvárnaszádon 15-18 ember szolgált, szemben a mai 3000 tonnással, amin száznál is több tengerész látja el a munkafeladatokat. De azért ezek az acélhalacskák is veszélyesek voltak. Az „U-4” is azzá vált két évvel később: 1015. június 9-én San Giovanni de Medua előtt elsüllyesztette az angolok egyik Liverpool típusú cirkálóját!

Az „U-4” azért futott be a zenggi kikötőbe, mert a merülési gyakorlaton klórgázmérgezés történt. Az akkori idők egyszerű védőeszközei, a kálipatronok nem működtek megfelelően, és a személyzet többsége rosszul lett, köztük a parancsnok, Singule sorhajóhadnagy is. A kikötőben bent állt a haditengerészet „Panther” nevű kis cirkálója, amelyen orvos tartózkodott. Ő vette kezelésbe a félholt tengerészeket,

Farramatta ezt írta akkor naplójába:

1913. március 7., reggel 6 óra: befut őfelsége „Panther cirkálója, tonna 1553, épült 1885 … A »Panther” élelmiszert és vizet vesz fel… Délután 2 óra: nyitott toronnyal befut az „U-4” tengeralattjáró. Az első búvárhajó Zenggben. A hajó személyzetét klórgázmérgezés érte. Amíg Cattaróból a váltásszemélyzet megérkezik, az „U-4” a kikötőben marad.

A Fraternitás is ott volt a bámészkodók között, méghozzá a Marina legszélső kősávján.

Persze, most veszem csak észre, hogy nem is tudjátok, mi volt, kikből állt a Fraternitás vagy másik nevén a Hetek Tanácsa.

Állt pedig ez a társaság hét fiúból, Zengg hét válogatott legénykéjéből, akik vendettát fogadtak egymásnak, vagyis életre-halálra szóló hűséget.

A kompánia feje Turkovich Jokkó volt, feltétlenül a legügyesebb, a legéletrevalóbb mindannyiunk között. Bár a többieknek sem kellett bátorságért, ügyességért a szomszédba menni, de amikor sor került arra, hogy vezért válasszanak, egybehangzóan mondta mind a hat:

– Legyen Turkovich Jokkó a kapitány!

Ez a nagy horderejű döntés egy igen felhős napon, tábortűz fénye mellett, a Nehaj várfalának tövében játszódott le, a Búvárhajó Érkezésének Évében. Tíz-tizenegy éves fiúk voltak mind, Jokkó cimborái, többségükben uszkok származék, így a tűz fényében inkább indiánoknak látszottak, mint európai sápadt arcúaknak. Természetesen ott kuporgott a „Titanic” hajósának fia, a kis Jonni Farramatta, mellette az apróra maradt, koromfekete Marás Dragutin ült egy szikladarabon. Jokkó fatönköt húzott maga alá, mint az eljövendő vezérhez illik. Tőle jobbra Zgurics Tóni, a kikötőfelügyelő fia várta a nagy horderejű szövetség megalakulását. Mellette egy lányos képű, igazi sápadt arcú fiúcska tördelte a rőzsét: Berezina Jakab, apátlan-anyátlan árva, akit a nagymamája nevelt. A nagymama halárus volt, igen harcias néni, de imádta az unokáját. Volt egy magyar gyerek is a kompániában, Kuruc Jóska, a kikötői vámtiszt fia. A társaságot kiegészítette a Jokkóék házában levő kereskedés tulajdonosának fia, Verancsics Taddeus, a mókás Tádé.

Az ünnepélyes aktus azzal kezdődött, hogy a kis Jonni Farramatta kinyitotta a magával hozott iskolatáskát, amit abban az időben úgy hordtak a gyerekek, mint a hátizsákot, s kivett belőle több tárgyat. Ezeket a tárgyakat Jonni közvetlenül a tűz előtt elhelyezett nagyobb kődarabra tette. Általános elismerő sóhaj fogadta a szertartás ennyire ünnepélyes bevezetését. Egy aranyragyogásúra fényezett, igen régi iránytű, egy csuda helyes, alig öklömnyi horgony s egy vastagon bordázott, időette, fényes bőrbe kötött, több százados könyv alkotta a szent szövetség létrehozásának külső jeleit.

Különösen a könyv okozott nagy izgalmat, mert az iránytűt mindnyájan ismerték Jokkóéktól, ahol is „emlék a papától” címen őrizték. A mókás, asztaldísznek használt horgony pedig Farramattáéktól került a Nehaj tövébe. De az időette könyv felcsigázta a képzeletet.

A nyugtalan, kíváncsi Berezina Jakab nem állta meg, és feltette a kérdést:

– Ugyan miféle könyvet tettél ki. Jonni? Biblia vagy misekönyv?

– A kíváncsiság nem lesz tulajdonsága a Fraternitásnak! – jelentette ki Jokkó, és ezzel elérkezettnek látta a pillanatot, hogy szóljon az egybegyűltekhez.

Ezért felállt, előkotort egy papírlapot, és mint ahogy ilyenkor szokás, köhögve, dadogva belefogott a megnyitóba:

– A mi szent szövetségünk, amit Fraternitásnak hívunk majd, teljes nevén a Hetek Tanácsának, azért jött össze a sok harcot látott várkastély alatt, e falaknál, hogy …

Itt elakadt, belepislogott a papírba, ahol is a lángok tetszése szerint úgy ugráltak a betűk, mint az esti lepkék a lámpafényben.

– –megalakuljunk – súgta a kis Jonni Farramatta.

– Igen, hogy megalakuljunk – bólintott Jokkó, és máris bátrabban folytatta: – Az előkészítő bizottság ezért javasolja, hogy Jonni Farramatta ismertesse az alapszabályt. Ha az alapszabályt a jelenlevők elfogadják, következzen az eskü.

Mindenki helyeselt, és érdeklődéssel tekintettek Jonni Farramattára, aki kihúzott a táskából egy irkát, belelapozott, – majd meghatott hangon olvasni kezdte:

1. A Hetek Tanácsa – vagy rövidítve Fraternitás – véd- és dacszövetséget jelent.

2. Tehát abból a célból alakult, hogy annak tagjai megvédjék egymást, ha kell, az életük árán is.

3. A Hetek Tanácsába más személy csak üresedés (elhalálozás) esetében vehető fel.

4. Ha a Hetek Tanácsának valamelyik tagja bajba kerül, minden tagnak kötelessége a bajba jutott segítségére sietni, még abban az esetben is, ha a bajba jutott Amerikában vagy Grönlandban tartózkodik.

5. A Hetek Tanácsa minden héten köteles ülésezni. Kivételt képez az az eset, ha a tagok távol vannak egymástól, de az ilyen eset kerülendő.

6. A Hetek Tanácsa csak akkor ülésezhet, ha a felségjeleket a kapitány felmutatta.

7. A Hetek Tanácsának felségjelei: rézdobozban, üvegfedéllel iránytű, kovácsolt vasból készült horgony, az Uszkok Kalózok Titkos Könyve, amit mi őrzünk, de kinyitni senkinek sem szabad. Az iránytű jelzi a helyes utat, amerre a Hetek Tanácsa halad. A horgony az egymás iránti szilárdságunkat bizonyítja. A régi könyv az őseink iránti tiszteletet jelenti, egyben azt is, hogy a titkot megőrizzük, és megvédjük a kíváncsiságtól.

8. A felségjeleket a kapitány őrzi. Ha veszedelembe kerül, akkor köteles eljuttatni a hadnagynak.

9. Minden ülés előtt és után esküt kell tenni.

10. Az eskü szövege: „Esküszöm az Iránytűre, a Horgonyra és őseink, az Uszkok Kalózok Titkos Könyvére, hogy híven kitartok az általam ismert alapszabály mellett, követem annak utasításait, mert életem célja a Hetek Tanácsa mellett jóban-rosszban kitartani.”

11. A Hetek Tanácsát a kapitány vezeti. A kapitány csakis az lehet, akit közös felkiáltással választanak meg. A kapitány helyettese a hadnagy, akit ugyancsak közös felkiáltással kell megválasztani.

12. A Hetek Tanácsának létezését a legmélységesebb titok övezze. A külvilág számára szent szövetségünket Fraternitásnak hívjuk.

Jonni Farramatta elhallgatott. Behajtotta a füzetet, és Jokkóra tekintett.

Jokkó, mielőtt szólt volna, több marék rőzsét és száraz husángot dobott a tűzre. Percegve lobbantak a lángok, és ropogni kezdett a száraz fa. A tenger felől hűvös szellő támadt. A mélyből kutyaugatás hallatszott. A távolban, a kikötő védgátjainak végén egyenletesen villogtak a lanternák fényei.

Fekete folt surrant el a fiúk arca előtt. Denevér volt. Kétszer-háromszor is körülszáguldott a tűz szélén.

– Jó jel – állapította meg Kuruc Jóska.

Égett a tűz, és Jokkó megkérdezte:

– Elfogadjátok az alapszabályt?

Mindenki bólintott, egyedül a koromfekete Marás Dragutin kért szót:

– Az alapszabályt elfogadom. De hiányolom, hogy nincsen benne: ha valaki bármelyikünk ellen fegyverrel támad, az halállal lakoljon!

A fiúk nagyot nyeltek, de helyeslően bólogattak.

Letették az esküt, de Jokkó kívánságára külön-külön; egyik kezüket a szívükre, a másikat az Uszkok Kalózok Titkos Könyvére téve.

Végül sor került a tisztségek betöltésére. Jokkó lett a kapitány. Jonni Farramatta a hadnagy. Időközben felmerült, hogy kellene egy kincstartói tisztség is.

– Elvégre találhatunk kincset, és azt valakinek őriznie kell – állapította meg igen helyesen a sápadt képű Berezina Jakab.

Így lett Marás Dragutin a kincstárnok és Zgurics Tóni az alkincstárnok.

Bizony, késő este volt már, amikor széttiporták a tüzet, és megindultak az elhagyott Nehaj-dombról lefelé, köveken, sziklákon, bozótokon keresztül.

– A legnagyobb titoktartás – mondta Jokkó többször. – Erre vigyázzatok! Nem szabad, hogy bárki is megtudja, milyen hatalmas erőt képviselünk.

Tehát mikor a búvárhajó a zenggi kikötő mólója mellett pihent, a Fraternitás már élt és létezett.

És mivel a Fraternitás tagjai az élmények, események és a kalandok gyűjtői voltak, érthető, hogy az „U-4” jötte a lelkük mélyéig megrázta a Hetek Tanácsát, kivéve Jokkót.

– Csoda mókás hajó! – állapította meg a kis Jonni Farramatta. – Mint egy nagy hal, mint egy cápa, pontosan olyan!

– Én már döntöttem – jelentette ki Verancsics Tádé. – Búvárhajós leszek! Apám azt akarja, hogy fűszeres legyek. Akar a fene fűszeres lenni! Még ma megmondom odahaza, hogy elmegyek búvárhajósnak!

– Nekem az tetszik, hogy lezárják a vasfedőt, és máris mehetnek a tenger alá – mondta Marás Dragutin. – Gondoljátok el, ha nekünk lenne egy ilyen tengeralattjárónk, mi mindent csinálhatnánk vele!

– Mint Nemo kapitány! – sóhajtotta Kuruc Jóska.

– Felhajóznánk a Kongón, de a víz alatt, és megmentenénk Livingstone-t – ábrándozott a tejfölösképű Berezina Jakab.

– Marha, Livingstone-t már régen megmentette Stanley! -hördült fel Jokkó. – Nekem is tetszik a tengeralattjáró, de nem adnám egy barkért! Inkább azon legyünk, hogy szerezzünk egy háromárbocost, azzal többre mennénk. Gondoljátok el, oda hajóznánk, ahová akarunk. A búvárhajóval meg mindig baj van. Mondta a bátyám is, aki pedig tengerész hadnagy, hogy gyerekcipőben jár még a búvárhajó-tudomány. Egy igazi uszkok háromárbocosra vágyik!

Úgy nézett körül, mint aki válaszra vár. Partra húzott bárkában ültek mind a heten, az öreg raktárépület előtt.

– Igazad van, Jokkó – jelentette ki Marás Dragutin. – A legrendesebb hajó a bark.

– Hát akkor szerezzünk egy barkot! – lelkesedett Berezina Jakab. – Menjünk azzal a Kongóra!

– Mindig az a Kongó! – hördült fel Jokkó. – Még Cattaróban sem voltál!

A kövér, sápadt arcú Berezina Jakab elpirult. Nem, nem volt még Cattaróban. De amikor annyira szeretné látni a Kongót!

– A nagymamám mondta – dadogta Berezina –; hogy akik a Kongón hajóznak, azok gazdag emberek. A Kongó a jövő folyója, azt mondta a nagymamám.

Általános röhögés fogadta Berezina közlését.

A tengeralattjáró nimbusza töredezni kezdett. Egyedül az egyébként vidám, tréfacsináló Verancsics Tádé tartott ki elhatározása mellett. Komolyan, elszántan mondta:

– Azt gondolom, azért nem baj, ha nem akarok fűszeres lenni, és inkább a tengeralattjárósokhoz jelentkezem.

– Nem baj – mondta zordonan Jokkó. – Helyzetedet megértem. Inkább azt mondd: végső kétségbeesésedben jelentkezel búvárhajósnak! De még ez sem igaz. Az Iránytűre, a Horgonyra és az Uszkok Kalózok Titkos Könyvére esküszöm: nem engedjük meg, hogy fűszeres légy!

Nem engedjük meg! – bólintott a kis Jonni Farramatta is. – Még ha a papád fegyverrel támad rád … akkor sem!

Erre ugyancsak ját nevettek. Aki ismerte a méltóságteljes Verancsics bácsit, s látta őt kövéren és szuszogva, de mindig szolgálatkészen a pult mögött szorgoskodni, bajosan hihette el, hogy fegyvert fog a fiára. Bár az is igaz, hogy vevői előtt többször kijelentette:

– Lenni apám vegyeskereskedése Cetinjében, nagyapámé Antivariban, enyém lenni Zenggben. Fiam, Tádé, lenni vegyeskereskedés Zenggben.

Verancsics bácsi montenegrói volt, ami azt jelentelte, hogy egyformán kerékbe törte a szerbet, a magyart és az olaszt. De azt is jelentette, hogy kitartott elvei mellett. így hát joggal félt Tádé az apjától. Tádé tizedik születésnapján az öreg bejelentette, hogy nyáron a fiú kiszolgál a boltban. Ezért is rettegett Tádé annyira a kereskedői pályától. Nyáron, a vakációban, az első gimnázium után – kiszolgálni a „Vegyeskereskedés a Bolygó Hollandihoz” boltocskában! Ez már mégiscsak szörnyű feladat, ha valaki tagja a Fraternitásnak, és jön a nyár, ami mindenütt szép, de a legszebb a világon mégiscsak a tenger mellett.

Ott, a partra húzott bárkában talán tovább folyt volna a beszélgetés, ha nem közeledik valaki a macskaköves parton.

Ez a valaki Dóbiás tanár úr volt, a zenggi gimnázium biológus professzora. Dóbiás külsőre pontosan olyan volt, mint ahogyan a korabeli tréfálkozások a természetrajz tanárát lefestették. Magas, sovány, nagy orrú, szemüveges és olyan szórakozott, hogy az már valóban Verne hőséhez, Paganel mesterhez volt hasonlítható. Soha mást, mint térdnadrágot, nem hordott, s különös szokásként szalmakalapot – még télen is! Bámulatosan értett a tudományához, legalább annyira, mint a mi signore Gallonunk (Garády Viktor bácsi) és Matisz János a fiumei gimnáziumból, ami igen nagy szó ám. Garády, Matisz és Dóbiás neve átcsapott az Adria túlsó partjára, Olaszországba is, s ha a tengerek biológusai ott összegyűltek, meghívták őket a kongresszusokra. Dóbiás tanár úr különösen a korallkutatás körül szerzett nagy nevet magának. Ő fedezte fel Jablanacnál a híres koralltelepet, ami busás hasznot hozott az államnak és a kitermelőknek.

Általában a tenger alsóbbrendű élőlényeit kutatta, azokért rajongott, azokért élt és dolgozott. Korallgyűjteménye, tengeri csillagainak százai, formalinban, szeszben, kanadabalzsamban preparált virágállatai, tengeri sünök és tengeri uborkák, aktíniák, szépiák és polipok – bámulatot váltottak ki még az avatatlan szemlélő előtt is. A ragusai múzeumnak máig látványossága a másfél méteres, kérges teknős, amelyet Dóbiás tanár ellenőrzése mellett készítettek ki.

Nos hát ez a kiváló férfiú volt az, aki felbukkant a raktár ósdi hombárja mögül, és a csónak felé közeledett.

Igazságot mondunk, ha bevalljuk: Dóbiás tanár úr a legnépszerűbb professzorok közé tartozott a zenggi gimnáziumban. Csodálatos módon nem a tanárok, hanem a diákok előtt. Ma már elmondhatjuk: a tanárkollégák nem szerették, bogaras bolondnak tartották. De a diákok rajongtak érte. Különös kalandjai hol felderítették a kopott gimnázium falait, hol a szenzáció erejével hatottak a diákságra. Egyszer a Szporádokon kutatott a koralltelepek után. Egy görög rablóbanda gazdag ángliusnak hitte, és hónapokig fogságban tartotta. Más alkalommal hajóra ült, és újból hónapokra eltűnt a zenggiek szeme elől. Tripoli előtt kutatta a tenger életét, amikor összeismerkedett valami tuareg karavánbasival (karavánvezetővel), aki szentnek hitte Dóbiás tanárt, és elvitte magával a Hamada el-Hamra sivatagba, mohamedán papnak. Nem hitték el neki, hogy nem tudja a Koránt olvasni, és hogy nem mohamedán. Szakállasán, szemüveggel, török kaftánban és mekkai dervishez illő igénytelenségében Dóbiás tanár úr valóban könnyen megzavarhatta a karavánbasit, aki boldog volt, hogy végre papot talált sivatagi népe számára.

Az ilyen esetek harsány derűt váltottak ki a vaskalapos tanárkollégák előtt, de az ifjúság lelkesen bámult a különös, egyik kalandból a másikba pottyanó biológus tanárra. Az ő óráin csak az nem figyelt, aki olyan buta volt, mint egy sörösüveg. A bolondos Dóbiás nem beszélt, hanem mesélt, és ezek a mesék színesek voltak, akár Cooper, Verne vagy Marryat kapitány elbeszélései.

A csónakban ülők közül hárman voltak tanítványai. Jokkó, Verancsics Tádé és Jonni Farra-matta járt a Fraternitás tagjai közül az első gimnáziumba. (Abban az időben a gimnázium nyolc osztályból állt, és az első a mai ötödik általánosnak felelt meg.) De volt még egy különös szokása Dóbiásnak: amennyire észrevette a korallok, tömlőállatok, tengeri csillagok között a legcsekélyebb színárnyalatot, elrajzolást vagy formakülönbséget, annyira rosszul emlékezett az arcokra. Nagy kitüntetésnek számított, ha valakit névleg megszólított az utcán vagy az iskolafolyosón.

Amikor a csónakhoz lépett, a gyerekek kórusban, megilletődötten mondták:

– Jó napot, tanár úr!

Dóbiás mosolyogva felnézett, mert valójában csak most vette észre, hogy egy szárazra húzott bárka és benne hét gyerek látható.

– Jó napot, tanár úr! – ismételték a fiúk, és Marás Dragutin kivételével felálltak.

Dóbiás feltolta a szemüvegét, és megnézte a gyerekeket.

– Á, persze, persze – motyogta, és ránézett Jokkóra: – Te vagy a …?

– Turkovich Jokkó, első osztály.

– Á, persze, persze – nevetett különös, nyerítő hangon a tanár úr. – Te vagy az, aki a múltkor azt a szép piros Astropectent hozta?

– Igenis, én vagyok az.

– Á, persze, persze! – veregette meg Jokkó vállát a tanár úr, és azzal már be is mászott a bárkába, s letelepedett az árbocpadra.

Jonni Farramatta nem állta meg:

– Én fogtam tavaly szeptemberben az óriás ráját, ha tetszik emlékezni.

– Á, persze, persze, te vagy a Farramatta! Nagyszerű, nagyszerű! Mindig mondom, hogy az igazi gyűjtők az ifjúságból kerülnek ki!

Az „á, persze, persze” úgy hozzátartozott Zengg nagy biológusának lényéhez, mint mindig derűt sugárzó, gyermekesen csillogó szeme, a csapzott, gondozatlan szakáll, a nyerítésnek beillő nevetés. Ezzel az örökös „persze, perszé”-vel nyilván állandó mélázását, elkalandozó gondolatait takargatta a tanár úr.

– Téged hogy hívnak? – bökött Dóbiás a kormos képű Dragutinra. – Te is hozzánk jársz?

Dragutin, aki másodszor járta a negyedik elemit, annyira meghökkent a váratlan megszólítástól, hogy néma maradt.

Farramatta volt a legbeszédesebb, ő mutatta be a halászfiút:

– Nem jár velünk, ismétel. A negyedik elemibe jár. Marás Dragutinnak hívják.

– Á, persze, persze – nevetett Dóbiás tanár úr. – Ismételsz, de akkor tudjál többet is! Marás Dragutin? Talán apád a halász, Marás Matthias?

Így, ilyen barátságos légkörben indult meg a beszélgetés.

A fiúk elmondták, miről tanakodtak.

Hogy a Verancsics tengeralattjárós akar lenni, s nem fűszeres. De azt is elmondták, hogy a többiek a barkhajóra készülnek.

– Pihá, tengeralattjáró! – morgott megvetően Dóbiás, és a Marina felé intett, ahol még mindig nagy embercsoport állt, bámulva az „U-4”-et. – Én igazán szeretem a tengerfenék életét, de nem szeretnék egy olyan vaskazettával a fenékre merülni. Miféle fegyvernem az, amikből az első példányokat, köztük ezt a masinát is, 1908-ban építették, és most 1913 van! Hol lesüllyednek, és nem jönnek vissza, hol feljönnek, és úgy hánynak, mint az igazgató úr, ha Zenggből Fiúméba hajózik a „Pannóniá”-n!

Még Marás Dragutin is elvigyorodott, pedig fenemód szégyellte, hogy a nagyszájú Farramatta elmondta az ismétlés ügyét. Dóbiás úgy kacagott, mint egy gyerek, és majd lefordult az árbocpadról. Hát ami igaz, az igaz: a biológus és az igazgató nem bírták egymást. Az igazgató alázatos császárpárti volt, és a Habsburg-ház tagjainak születésnapján misét mondatott a székesegyházban,– ezzel szemben Dóbiás tanár úr, délszláv létére, vad negyvennyolcas és császárgyűlölő! Szabadelvű, mint abban az időben mondták.

– Kossuth nagy ember volt! – lelkesedett az óráin. – Abból is látszik, hogy nagy ember volt, mert szerette a tengeri állatokat! A rendes emberek mind szeretik – és most felemelte a hangját: – Vannak itt az iskolában felnőtt emberek, akik nem szeretik a természet világát! Vannak többen! És Kossuthot sem szeretik!

Így azután elképzelhető, hogy Dóbiás tanár úr szívesen idézte az igazgatót, de az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk: bizony az igazgató úr is megragadott minden alkalmat, hogy lerántsa Dóbiást a ifjúság előtt. Csak éppen siker nélkül. Hol „gügyének”, hol „császári árulónak”, hol a „tengeri kukacok szentjének” nevezte, de persze mindig név nélkül.

– Tanár úr is a vitorlások barátja? – tette fel a kérdést repeső szívvel Jokkó.

– Mi ugyanis itt mind a vitorlás hajók hívei vagyunk – szólt hozzá Jonni Farramatta.

– Kivéve Verancsicsot – mutatott Tádéra Kuruc Jóska.

– Nem szeretnék fűszeres lenni – dadogta Tádé.

– Annak is kell lenni, fiam! – mondta Dóbiás. – Mi volna; ha nem akadna fűszeres, akinél friss kenyeret vagy szafaládét vehetünk? Én ugyanis nagyon szívelem a friss kenyeret és a szafaládét. Mit is mondtál az előbb, Turkovich? Á, persze, persze, a vitorlás hajók! Hát engem nem kell lelkesíteni. Apám trabakkolós volt Ragusában, ott nőttem fel árbocok és hálók között!

– Es ott tetszett megszeretni a korallt, Ragusában – bólongatott a kis Jonni Farramatta, mintha felelt volna.

– Te tudod, hogy Ragusánál korallpadok vannak? – csillant meg a tanár szeme. Jonni Farramatta az a gyerektípus volt, akit manapság jó pestiesen „schlagfertig”-nek neveznek. Azonnal feltalálta magát, azonnal „kapcsolt”, és többnyire szerencsésen is. Pontosan Dóbiás gyöngéjére tapintott.

– Hogyne tudnám, de a többiek is tudják, az Adria legszebb korallpadjai Premuda szigete és Ragusa között feküsz-nek. Zlarin sziget környékén és Isola di Zűri közelében, Lu-cietta, Canzo, Versatz, ahol a legszebb korallok találhatók!

A többiek elképedve bámultak Farramattára. Mit tud a vicekapitány! Hogy darál! Becsületére válik a Fraternitásnak.

– Á, persze, persze – lelkesedett a tanár úr –; pompásan tudod! Hol hallottad?

– A tanár úr mondta. Pontosan négy héttel ezelőtt. A tanár úrtól tudom.

Jokkó és Kuruc Jóska bólogatott. így van.

– Még azt is tetszett mondani – folytatta Jonni –; hogy a nemes korall Cherso és Ulbo mellett is előfordul. Buccari és Jablanac előtti korálltelepeket a tanár úr találta meg!

A siker meglepő volt. Még Marás Dragutin is megbocsátotta a baráthoz nem méltó kisiklást.

Dóbiás tanár úr valósággal elérzékenyedett.

– Pompás, pompás, nagyszerű gyerekek vagytok! Örülök, hogy összetalálkoztam veletek. Á, persze, persze, te vagy a Turkovich gyerek!

Berezina Jakab nevetni kezdett. De mókás ember a tanár úr! És mekkorákat nyerít.

– Tévedni tetszik, tanár úr, én Jonni Farramatta vagyok.

– Á, persze, persze, az órás fia vagy – kacagott jóízűen Dóbiás. – Te meg a Marás fiú vagy, s te vagy Turkovich Jokkó … Hát persze, persze, most már emlékszem a fizimiskátokra! De hát nálam az ilyesmit nem szabad komolyan venni. Már bölcsész koromban szórakozott ember voltam. Egyszer hazamentem Ragusába. Az volt a szokásom, hogy az utcákon sétálgattam, és közben tanultam. Időnként beültem a kávéházba, és megittam egy feketét. Az egyik alkalommal is beültem, és vártam, hogy hozzák a feketét. De nem hozták. Néha felkiáltottam: kávét! De csak nem hozták. Én meg tanultam tovább. Végre valaki a fülemhez hajolt, és azt mondta: „Uram, zárunk.” „Mit – mondtam én –; zárnak? Hát még a feketémet sem kaptam meg!” Megdöbbentő volt a válasz: „Itt az egyház igéit adják, maga részeg, mert ha nem tudná, tudja meg, a Szent Salvatora-templomban ül már reggel óta!”

Félek, ahogy leírom ezt a jelenetet, nem hat úgy, mint ahogyan szeretném. Ebben az esetben ugyanis nem a humor a döntő, barátaim, bizony nem. Egy nagyszerű embert akarok jellemezni, akire bizonyára még sokan emlékeznek, érzékeny áhítattal és hódoló szeretettel. Dóbiás tanárra bátran mondhatjuk, hivatásának rajongója, fanatikusa volt, akit elfogott a mámor, ha gyűjtőútjain valami rendkívülit, valami jelentőset talált vagy felfedezett. Egyenes szívű, egyenes szavú ember lévén, nem rejtette el önmagát; azt adta, azt mutatta be, ami volt, sem többet, sem kevesebbet. Kalandjaival nem hencegett, hiszen éppen a hencegés volt tőle a legtávolabb.

„Inkább maga is bölcs vidámsággal derült mesébe illő esetein. És szerette az ifjúságot. A gyerekarc mosolyra derítette, barátságra, baráti szavakra ösztökélte. És különös: amíg az idősebbek, főleg a tanártársak részéről sok lekicsinylésben volt része, az ifjúság hősnek tartotta a szakállas Dóbiást. Hősnek, aki nem ismerte a félelmet. Rá valóban illett az, hogy még a borsón is szépet álmodott.

– Jaj, de muris! – kacagott a többiekkel együtt a kis Jonni Farramatta. – Tanár úr, igazándiból nem vette észre, hogy templomban van?

Dóbiás megrázta busa fejét:

– Nem én, fiam! Pontosan akkor, azokban az órákban történt meg velem, hogy elhatároztam: kutatója leszek a koralloknak! Hát észrevehettem akkor, hol vagyok?!

A kis kövér Berezina Jakab valósággal rákvörös lett a gyönyörűségtől, hogy milyen mókás ember a tanár úr. El is határozta, hogy megkéri a nagymamát: az elemi után ne a polgáriba, hanem a gimnáziumba írassa be. (Még a jó öreg Neptunus se gondolta volna, hogy alig másfél évtizeddel később Berezina Jakab, tanárjelölt a természetrajzból, bevonul a zenggi gimnáziumba!)

Jokkó belenyúlt a nadrágzsebébe, és kimarkolt onnan egy csomó holmit. Akkora zsebe volt, hogy tarisznyának is beillett. Gyerekkoromban még nem csináltak nagy dolgot abból, hogy van új ruhája valakinek vagy nincsen, átszabták-e a papa ruháját vagy sem, örököltünk az idős testvértől vagy sem. Jokkó a bátyjától, Szevértől örökítette a ruhákat. Mivel Szevér tizenhárom évvel volt idősebb, Jokkóról lepottyantak a ruhadarabok. Turkovich néni leült hát a varrógép mellé, és a nagyfiú ruháját átszabta a kisfiú ruhájának. De hát Szevér tengerész volt, vitorláshajó-hadnagy, és így Jokkó ruhái soha mások nem voltak, mint tengerészgúnyák. Nyári vitorlavászonból készült fehérek vagy téli posztó sötétkékek. Akkora nadrágzsebekkel, hogy egy-két kölyökkutya elfért bennük. Persze Jokkó zsebében nem kölyökkutyák lapultak. De nem ám! Jokkó zsebében például, amikor Dóbiás tanár úr előtt kikotorta a tartalmát, többek között volt egy köteg horgászzsineg, gyufaskatulya horgokkal, egy kőkeményre kiszikkadt csikóhal (mint a sakkfigurák lovacskái), három bíborcsigának a háza, egy ezüstveretű montenegrói bicska, bőrtokban vitorlavarró készlet, egy haditengerészeti tiszti sapkajelvény, több aranyozott horgonnyal díszített tengerészgomb, barackmagba faragott, halászbárka, néhány szög és facsavar, egy összerakható zsebkalapács és végül – egy csudamódon jó kinézésű korallfácska.

Alig négy-öt centiméter magas lehetett, de vérvörös, hófehér kagylótalapzaton. Ágai, mint a karos gyertyatartók, jobbra és balra íveltek.

Dóbiás szeme felcsillant:

– Honnan szerezted? Igen szép színű bíborkorall! Jokkó mosolygott.

– Egy págói embertől kaptam. De csak a korállt. Én csináltam belőle fácskát.

Dóbiás elkomolyodott:

– Págói embertől? . Jokkó bólintott:

– Úgy igaz, ahogy mondom, tanár úr. A págói ember a bátyám hajójára, a „Ragusa” barkra hozott kötelet. És akkor adta ezt a korallt.

Dóbiás elmélyedve nézegette Jokkó zsákmányát, forgatta, csodálgatta, végül felnézett:

– Tudnál te szerezni még néhány darabot? Ennél nagyobbakat?

Jokkó megrázta a fejét:

– Azt már bajosan, tanár úr, mivelhogy a págói ember tnár nem él. Elvitte a legutóbbi bóra, hiszen tetszik tudni…Macsács Vladimírnak hívták.

Dóbiás újból elgondolkozva nézegette a korallfácskát. Forgatta, szinte játszott vele.

– Csodálatos, csodálatos! Szinte hihetetlen, de ez az! Ez! És mint aki álomból ébred, lassan körültekintett. Gyerekes zavar volt az arcán.

– Megválnál ettől a koralldarabkától? – kérdezte. Jokkó némileg elszontyolodva bámult Dóbiás markába.

Ott feküdt a fácska, csillogva a napsütésben.

– Hát…

– Adok helyette mást – mondta szívszorongva a tanár. – Adok ennél sokkal nagyobbat, mutatósabbat. Csak add nekem …

Jokkó latolgatta a helyzetet. A többiek figyelték. Marás Dragutin már rabja volt a tanárnak, és pártjára kelt:

– Add oda, Jokkó! Add oda! Van nálunk is korall, szerzek én neked.

– Tudományos szempontból kell – dünnyögte a tanár, és úgy tekintett a markában levő semmiségre, mintha az valódi kincs lett volna. Nem koralldarab, hanem aranyrög.

Jokkó egy mozdulattal zsebre vágta a csikóhalat, a kalapácsot, a bicskát, a bíborcsigákat és a többi holmit.

– Az más – mondta meggyőződéssel. – Tessék eltenni a korallt.

Mindenki fellélegzett. A tanár is.

– A talapzatát visszaadom – szólt, és megveregette Jokkó vállát. – Derék gyerek vagy.

A haditengerészet kétkéményes (méghozzá egymás mellé helyezett kéményű) gőzbárkája pöfögött el előttük. Egy szénszállító uszályt vontatott a „Pather” kis cirkáló felé.

Amikor a koromfekete füstöt kibocsátó, dübörgő hajócska tovatűnt, megszólalt a tanár:

– Hogy megértsétek, fiúk, miért kértem el Turkovichtól a korallt, tudnotok kell, hogy az Adria minden létező korall-padjáról gyűjtöm a bizonyító példányokat. Ez a jelentéktelennek tűnő ágacska igazolja azt a feltevésemet, hogy Págónál is létezik korallpad, csak éppen nem tudunk róla. Vagy ha tudnak róla az olyan emberek, mint a megboldogult–

– Macsács Vladimír – segített Jokkó.

– A, persze, persze, Macsács Vladimír … azok titokban tartják! Ilyen gyönyörű színű korallt csak Tunisz partjainál láttam, de az Adriában soha! Macsács mondta neked, hogy honnan szerezte ezt az ágat?

Jokkó elgondolkozott. Értelmes, okos, kisfiús, de már mégis felnőttesen komoly tekintete messze nézett. Maga elé idézte Macsács Vladimírt, a págói kötélverőt, akit elvitt a bóra. Ugyan mit is mondott neki akkor, amikor átadta ezt a koralldarabkát?

Ott álltak a Turkovich-ház udvarán, a págói kötélverő ledobta a bálákat a taligáról, és azt mondta a lelkesen segédkező Jokkónak:

„No, öcsém, Jokkó, ezt ládd-e, neked adom! – és átnyújtotta a koralldarabot. – Ennél különbet bajosan találsz, ne is keresgéljél. Hogy hol találtam, ne kutasd, mert rátenné a kezét a finánc. De azért annyit elárulok, hogy Maón közelében.”

Ezzel Macsács, akit nem sokkal később elvitt a bóra, elköszönt Turkovichéktól. Többet Zenggben nem látták.

– Azt mondta a págói ember, hogy Maón közelében találta – emlékezett hát Jokkó.

A tanár derűsen füttyentett:

– Maón közelében? Pompás! Ki tudja, hol van Maón?

A hét gyerek összenézett. Nevettek. A legjobban, legfel-szabadultabban Marás Dragutin. Végre egy tanár – s hozzá híres tanár –; aki nem azt mondja neki, a bukott elemistának, hogy buta tök, pokolba való szamár és ilyesféléket. Ne tudnák, hogy hol található Maón? Van az Adriának, de főleg a Fiúmétól Cattaróig elhúzódó partsávnak, ennek a 300 tengeri mérföld hosszú, de igazában 800 tengeri mérföldnél is nagyobb területnek olyan része, amiről ne tudnának a Fraternités tagjai? Legkedvesebb időtöltésük az a „Császári és Királyi Haditengerészet Térképészete, Póla” jelzésű térképsorozat volt, amit Jokkó a bátyjától, Szevértől könyörgött ki. Ezt bújták, ezt csemegézték gyakorta, pompás képzeletbeli utakat téve és tervezve a térképek segítségével.

– Maón Págó és Ulbó között található – mondták a fiúk szinte kórusban.

Itt már Jokkó beszédesebb lett, és megmutatta, hogy ennél is többet tud:

– Pontadurától északnak, tanár úr.

Dóbiás tanár úr kedvtelve nézett végig a fiúkon:

– Derék fickók vagytok! Valóban arra van Maón, Ulbó és Págó között, Pontadurától északra. Még ott nem kutattam. Á, persze, persze, ez kimaradt!

Megsimogatta kuszált szakállát, ujjaival végigszántott csapzott haján.

– Hamarjában nincs is hajó, amin oda eljuthatnék – tette hozzá – ezzel felállt. Bólintott: – Megyek. Örülök, hogy érdekes korall-leletre bukkantam itt, a Marinán.

Kimászott a bárkából. Tekintetéből látszott, hogy már messze jár, talán Maonon, a távoli szigeten. Talán máshol. A fiúk kórusban kiáltották:

– Alázatos szolgája, tanár úr!

A hosszú, sovány ember, Zengg legkülönösebb alakjainak egyike, eltűnt a raktárházak szélén, a kocsirakodó rámpájánál.

– Megkérem a nagymamámat, hogy ne polgárista, de gimnazista lehessek – sóhajtotta a sápadt képű Berezina Jakab.

– Hallottátok – mélázott Marás Dragutin –; nem is tolt le, hogy miért buktam meg! – és vádlólag nézett a kis Jonni Farramattára: – Bemártottál.

Jokkó elmerengve nézte a bárka agyonfoltozott, tengervíz marta, repedezett bókonyú fenekét. Majd hirtelen felkiáltott:

– Micsoda nagy tett lenne! Micsoda nagy tett!

És erős, tizenegy éves fiúhoz szokatlanul nagy öklével rávágott az ülésdeszkára.

A Fraternitás tagjai rámeredtek a kapitányra, mintha hirtelen megbolondult volna.

– Mi lenne nagy tett? – csodálkozott Farramatta.

A barna arcból előcsillantak a hófehér fogak. Jokkó nevetett:

– Aki kitalálja, annak odaadom a késemet. Senki sem találta ki.

Jokkó intett:

– Üljetek ide, közelebb.

A fiúk összebújtak.

– Mondd már! – idegeskedett Kuruc Jóska. Jokkó diadalmasan nézett a rá meredő arcokba.

– Nem sejtitek?

– Nem.

– Hát akkor ide figyeljetek! A Hetek Tanácsa akkor teljesíti leghívebben feladatát, ha az összefogáson kívül nagy tetteket is végrehajt.

– Ez igaz – helyeselt Jonni Farramatta. – Kolumbusz is azért lett nagy, mert nagy tettet hajtott végre.

– Fedezzünk fel valamit? – fontoskodott a fűszeres fia.

– Igen – mondta komolyan Jokkó –; fedezzünk fel valamit. Méghozzá a maoni korallpadot! Tegyük meg Dóbiás tanár úrnak, hogy kikutatjuk a korallpad hollétét…, és esetleg még gazdagok is lehetünk, ha megtaláljuk.

– Rácsap a finánc – intett csüggedten Marás Dragutin. -Ha az apám több halat fog az előírtnál, máris ott terem a finánc.

– A fináncot én elintézem – jelentette ki gőgös felsőbb-seggel Kuruc Jóska. – Ne féljetek, srácok! Az apám is finánc.

– No lám – bólintott Jokkó. – Nem kell mindjárt berezelni. Meg azután titokban is lehet tartani a korallpad hollétét. A tanár urat megesketjük, hogy nem árulja el a felfedezést.

– Gondoljátok, hogy esküt tenne a Hetek Tanácsa előtt? – bámult Marás Dragutin.

– Mi az, hogy esküt tenne! – hősködött Jonni Farramatta. – A korallért mindent megtesz.

– Jó, helyes, tegyük fel, hogy a tanár úr megesküszik a Hetek Tanácsa előtt, és meg is lelnék a korallpadot – okoskodott nem is helytelenül Zgurics Tóni, a kikötőfelügyelő fia. – De mikor juthatunk oda el és min?

Jokkó kacagni kezdett. Benne már kialakult a terv, tudta tehát, mit akar, és mit ajánl a Hetek Tanácsának.

– Húsvéti szünidő talán nincsen? Méghozzá rövidesen? Zgurics egy kicsit visszakozott.

– Van, de …

– Egyheti szünet alatt talán nem jutnánk el Págóig és vissza? – vigyorgott Jokkó.

Zgurics hősi pózba vágta magát:

– Uram, uram, kapitány uram, szállok az úrhoz. Ön nem értette jól a kérdést. Min jutunk el Págóig? Talán elkérjük Farramatta bácsi horgászladikját?

Jokkó latolgatta a helyzetet. Mondja már most meg, mit eszelt ki abból a célból, hogy eljussanak Págóig, felleljék Maont, és megtalálják a korallpadot, aminek létezéséről esetleg senki más nem tudott, mint a bórában elveszett kötélverő Macsács Vladimír? Úgy lehet, hogy sírba vitte, hullámsírba a korallpad helyének titkát! Ez lenne a legjobb megoldás. Ebben az esetben a korallpad most pihen, s pihen mindaddig, amíg a Hetek Tanácsa nem kezdi meg a kitermelést.

A kis Jonni elröhögte magát:

– Apám horgászladikját?! No, azzal ugyan sokra mennénk! Köpetnyi gigg az, a hullámtörön túl már elsüllyednénk vele!

Zgurics, aki szeretett gúnyolódni, megjegyezte:

– Tudom, azért is mondtam.

Jokkó csendesen, magabiztosan mosolygott. Megszólalt:

– Uszkok harcoshoz nem illő kétségbevonni a kapitány tervének helyességét! Ha nincs hajónk, szerzünk. Ha kell rabolni fogunk!