Első fejezet

A RABLÓK VÁROSA, AHOL JOKKÓ SZÜLETETT

Zenget először a tenger felől láttam meg.

A fiumei tengerészeti hivatal apró gőzösével, az „Előre” nevű hajócskával pöfögtünk keresztül a Canale di Mai-tempón. Fiúméból Arbe szigetére igyekeztünk. Hogy miért küldték az „Előré”-t a tengerészeti hivatal fő emberei Arbéba, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy gyönyörű nyári reggel volt, nemrégen bukkant elő a nap a Velebit mögül, könnyű fodrokat fújt a szél (a kora reggeli könnyű libeccio) a tenger kék felületére. Az embernek kedve kerekedett, hogy beleénekelje életörömét az azúrkék égbe, a tintakék hullámokba. Halászkák serege szállt el a díszes hajóorr előtt, sirályok csoportja vijjogva sikoltozott a hajócsavartól felvert burványok fölött. A pompás kis gőzös gépe egyenletes ritmussal dünnyögött, és a fehér kéményből kicsapódó füst, mint végtelenbe nyúló fekete szalag, úszott mögöttünk.

Aki nem ismerte az „Előré”-t, nem tudja elképzelni, milyen formás építmény is volt ez a kecses, fehérre festett hajócska. Igen, fehér volt, mint a sirályok, és akár a sirály, úgy táncolt a hullámokon. Manapság ilyen hajót már nem építenek. Manapság a kis hajó – kis hajó, a nagy hajó – nagy hajó.

Az „Előre” kicsi volt, alig hosszabb a dunai propellernél (ami ugyanúgy halálra van ítélve, mint az európai bölény), de mégis pontos mása az akkori idők nagy hajóinak, az Adria Társaság félig utast, félig árut szállító gőzöseinek. Hátrafelé dőlő két árboca büszkén mutatott az égre. az aranyozott, előrenyúló, vaskos orrsudár pedig a távoli célok felé. A hajócska két oldalán egy-egy mentőcsónak, úgynevezett gigg függött, és a taton hat darab felfüggesztett mentőöv hirdette, hogy a hivatalos szervek figyelembe vették a hajó kicsiségét, de a bórában felduzzadt hullámok nagyságát is. Pontosan a hajó közepén füstölgött a fekete szegélyes, fehér kémény, előtte pedig ott állt a kormányház, benne goszpodin Kaplan, a főkormányos. Az „Előre” a fiumei vizeken nagy tekintélyű hajónak számított. Hát hogyne: a fehér gőzösöcske a „hatóság” hajója volt, s akik rajta szolgáltak, a „hatóság”; vagyis a tengerészeti hivatal emberei voltak. Egy kicsit mindig összeszorult a bárkahalászok vagy a csempészárut szállító trabakkolósok szíve, ha felbukkant az „Előre”, de ugyanez történt, amikor a délceg tartású hajócska keresztülhaladt a fiumei kikötő hatalmas vizén. Ilyenkor többnyire fedélzetén tartózkodott a nagy hatalmú, szakállas és szúrós tekintetű Rödiger révkapitány, volt sorhajóhadnagy, egyike a fregattkorszak utolsó tisztjeinek.

Rödiger mindent észrevett, minden hibára, mulasztásra, bűnre lecsapott. Nemcsak a hajómesterek, de a hajókapitányok is féltek tőle. Az „Előre” felbukkanása többnyire Rödiger révkapitány felbukkanását is jelentette. És mert nagy veit a révkapitány tekintélye, az „Előre” különleges megbecsülésben részesült. Nem akadt olyan hajós, aki elmulasztotta volna az apró (de kétárbocos!) gőzöske üdvözlését. Mélyen leszaladt az elhaladó hajó lobogója, amikor az „Előre” közelébe ért. És ilyenkor a hajócska tatlobogója éppen csak „visszabiccentette” a köszöntést. Bezzeg ha hadihajóval találkozott a tengerészeti hivatal gőzöse! Ebben az esetben a kellően nagy méretű tatlobogó teljesen leszaladt, majd lassan, méltóságteljesen visszakúszott a helyére. Ez a „kalaplevétel” azt jelentette, hogy Rödiger Ernő révkapitány nem felejtette el a Tegethoff fregattjain töltött éveket…

Késő este indultunk Fiúméból, elpöfögtünk Porto Ré világítótornya előtt, felnéztünk Dobrigno kivilágított házaira, láttuk a holdfényben Selce viskóit, Növi meredek utcasorait és a Canale di Maltempo feketén ásító csatornáját. Hűvös szél szállt alá a Kapeláról, átesett a Velebiten, és a kabinokba űzte az éjszaka hajósait.

Még Cirkvenica magasságában fények villantak a Canale di Maltempo csatornában. Goszpodin Kaplan, a kormányos, odaszólt a mellette bóbiskoló Bablenák Mihálynak:

– Bablenák, mégysz jelezni, jöszte romboló „Varasdiner”!

Hogy goszpodin Kaplan honnan tudta a „Varasdiner” jöttét, az éppen olyan rejtély volt, mint, teszem, annak a jóslása, hogy az év, a hónap és a nap melyik órájában lép az első ember a holdra. A jelzőfény mögött egy jelentékeny fekete folt kivételével nem lehetett semmit sem látni, de gcszpodin Kaplan mégis tudta, hogy az osztrák-magyar haditengerészet legöregebb rombolója, a „Varasdiner” küldi felénk fényjelzéseit. A derék Kaplan kettőről volt híres: arról, hogy még Rödiger révkapitánynál is nagyobb pokróc volt, és arról, hogy kísérteties pontossággal megmondta a távolból felbukkanó hajó kilétét. És még valamiről: szerette a tengerért rajongó fiatal gyerekeket. Kaplan eme tulajdonságának köszönhettem, hogy én akkor az „Előre” utasa voltam.

Valójában életem első „nagy” tengeri útját tettem akkor Kaplan és az „Előre” jóvoltából. Két nap a tengeren: óriási élmény annak, aki előzőleg csak a budapesti Dunán hajózott a Vigadó tér és a Döbrentei tér között! De a sors úgy hozta, hogy az első világháború vége előtt néhány hónappal Fiúméba kerültem, rajongó szívvel és hódolattal a tenger iránt. Felvettek a Tengerészeti Akadémiára, de mielőtt megkezdődött volna a tanítás, még bőven akadt szabad idő. Egy ilyen napon ott ténferegtem a rakparton, a Dogána (a vámház) előtt, amikor megszólított egy borízű hang:

– Jöszte hajón Arbéba?

Mit éreztem e kérdésre? Körülbelül olyasmit, mint Ádám érezhetett a paradicsomban, amikor meghallotta az Úr hangját, vagy Vadölő, amikor szorongatott helyzetében felhangzott Csingacsguk bátorító sakálüvöltése.

Akkor már napok óta bámészkodtam a fiumei kikötő mólóin, rakodóin. Bámultam a hajókat, a tengerészeket s egyben önmagamat, akin tengerész-egyenruha volt, a Nautica formaruhája. Lenyűgöztek a hatalmas árbocok, a szokatlan méretű hajótestek, a gigantikus daruk, a ki– és befutó szürkéskék hadihajók, a fegyveres haditengerészek, a szurtos, megannyi rablóvezérnek beillő halászok s a nem kevésbé szurtos malik, kereskedelmi matrózok. Akkor már azt is tudtam, miféle hajó az „Előre”, kicsoda Rödiger révkapitány, de azt is, kicsoda goszpodin Kaplan.

És éppen az a Kaplan szólított meg, akinek nagy volt a híre, de nem jó! Kiderült azonban, hogy Káplánnak szíve van, hogy akkor boldog, ha egy-két tengerrajongót odacsődíthet a hajóra. Természetesen csakis abban az esetben, ha nincsen a hajón Rödiger révkapitány.

Így kerültem én goszpodin Kaplan kegyelméből az „Előre” fedélzetére.

És így került sor életem első tengeri útjára, arra a bizonyos felejthetetlen útra. Az első útra! Gondolhatjátok, micsoda dobpergést vágott ki a szívem, amikor holdfényben, későn este kikanyarodtunk a Mária Terézia-móló mellett, a kikötőt elzáró védőhajók közelében, ki a Kvarnero vizére, onnan tovább, egyenesen be a Canale di Maltempóba, a Rossz Időjárás-csatornába.

Úgy éreztem, részese vagyok a csodának, felfedtem minden földi titkot, és nincsen nálam boldogabb ember a földön. Azt hiszem, nem is volt! Ott gubbasztottam az „Előre” horgonydobján, minden bánatos és minden boldog tengerész legkedvesebb tanyahelyén. Alattam csobbanva, döngve verődtek a hajótesthez a hullámok, mögöttem egyhangúan dohogott a gép, a kormányházból fény vetődött a fedélzetre: goszpodin Kaplan barnára égett, kemény arcát világította meg a bussola (az iránytű) lámpása. Azóta is vallom: nincsen csodálatosabb valami, mint éj időn hajózni az Adria parti zónájában. Az ég és a víz mintha eggyé válna! Nincsen ég, és nincsen tenger. Csak kékesfekete közelség van, és messzeség, amiből hajók bukkannak elő és tűnnek el, városkák, hegyi falvak a távolból, egy-egy magányos világítótorony, sziget, félelmetes sziklaszirt. Mesevilág – mesetengeren!

És ezt a mesét először ott éreztem: az „Előre” horgonydobján, kábult és elképedt csodálkozással.

Így köszöntött a tenger, az Adria, és egy életre szívébe fogadott.

Hogyne emlékeznék hát az „Előré”-n tett út minden órájára, minden látnivalójára!

Látom goszpodin Kaplan marcona tekintetét. Látom Bablenákot, a kis hajó főmatrózát, aki szünet nélkül bagót rágott, és oly rettenetes büdösséget árasztott, hogy volt is egy mondás a parton, amely így hangzott: „Az »Előre« kis hajó, alig lehet meglátni. De annál inkább megérezni Bablenák bagószagát!” Amikor éjfél felé az öreg matróz mellém telepedett, azt hittem, menten levág a tengeribetegség. Egyik pofazacskóból a másikba tette át a bagót, és így szólt:

– Magyar vagy?

– Az.

– Tengerész leszel?

– Az.

– Bolond vagy, fiam! Még van időd meggondolni. Ülj fel a vonatra, és menj vissza, ahonnan jöttél! Ezt Bablenák Mihály mondja, jegyezd meg.

Ezzel hatalmasat köpött a tengerbe. Majd belenyúlt a zsebébe, kivette a bagórudat, letört belőle egy darabot, és megelégedetten felnyögött. Várakozva rám tekintett. A hold éles fényében pompásan láttuk egymást.

– Nincsen ennél okádékabb mesterség, hidd el – folytatta a matróz, és közben élvezettel csámcsogta a friss bagót. – Nincsen! Tudod, mi a legszebb mesterség a földön? Parasztnak lenni, fiam, az a valami! Tehenet fejni, lovakat nevelni, szántani és a kaszát fenni! Gondold meg, fiam, még van időd!

Úgy meredtem Bablenákra, mint aki eszelőst lát. Pontosan akkor mondja mindezt, amikor elkábít, lenyűgöz, elvarázsol a tenger látványa? Amikor először érzem Nelson mondását: „Nincsen megrázóbb pillanat, mint amikor elindul a hajó, és távolodik a part…” – akkor beszél így ez a vén korhely?

Megbántottan, dühösen feleltem:

– Hát akkor maga miért van itt?! Miért nem megy a szárazra, és miért nem dobja el a tengerészkönyvét?

Bablenák ravaszkásan rám hunyorított:

– Mert az sehogyan sem megy már, fiam! Megszerettem ezt az okádék mesterséget.

Ezzel a bagót a pofazacskóba szorította, átköpött a hajókorláton, majd borízű hangján énekelni kezdett:

Mamma, mi go vetiti dui, vado su per venitum.

Se ritardo maridarme, no me vol piu nissun …

A dal nagyjából ezt jelenti: „Mama, húszesztendős múltam, huszonegy leszek. Sietnem kell a férjhezmenéssel, különben mindig pártában leszek …” És ott, első tengeri utam csodájában, holdfényes hullámok felett, egy igazi tengeri hajócska igazi horgonydobján, igazi tengeren – elmosolyodtam. Bablenák, a szegedi parasztlegényből lett tengerész, aki éppen úgy látta már Port Saidot, mint Hong Kongót vagy Singapore-t, olasz dalt énekel, ám ha kell, szerbül éppen úgy beszédbe elegyedik bárkivel, mint németül.

Mamma, mi go venti dui…

Bablenák valóban elmúlt már húszéves …

Pöfögött, dünnyögött a hajógép.

Elhaladtunk a „Varasdiner” mellett. A romboló feketén, sötéten emelkedett ki a holdfény előteréből. A partokról rozmaringillat áradt, e táj jellemző illata.

A Rossz Időjárás-csatorna ezúttal rácáfolt a nevére. Még csak a közismert éjszakai szél sem fütyörészett a hajóárboc kötélzete között.

A „Varasdiner” mögött újabb hajó tűnt fel. Fehér hajó, kéményén piros csíkkal, benne ötágú fehér csillag. Az akkori magyar-horvát tengerhajózási társaság ötszáz tonnás „Zagreb” hajója.

– Addsza fényt annak a cibilnek – szólt ki a kormányfülkéből goszpodin Kaplan Bablenáknak. – Addsza fényt neki, hogy vinné el az ördög! A „Zagreb” az, innen látsz goszpodin Kaplan.

Bablenák befejezte az elérzékenyült nótázást, felemelte a jelzőlámpát, és közölte a közeledő hajóval haladásunk irányát. A „Zagreb” visszajelzett.

Amikor egy magasságba értünk, Bablenák tölcsért csinált a tenyeréből, átkiáltott a fehér hajóra:

– Hé, János, hé, hahó!

A hajóról visszakiáltottak:

– Hahó! Hé, Mihály!

Az öreg matróz a „Zagreb” felé bökött:

– Az öcsém. Kormányos. Ha hiszed, ha nem, még négyen vagyunk Bablenákok. Mind tengerészek, pedig parasztok szeretnénk lenni! így van ez, fiam… így… Négyen voltunk fiúk az apánk másfél holdjára!

Ezzel hatalmasat köpött a bagóléből.

Éjszaka volt.

Majd az éjszaka után hajnal következett, mesébe illő, tengeri hajnal s végül nyári reggel, amikor az „Előre” átvágott a Bocca de Segnán, Veglia és a part közötti, zenggi „torkon”;

Akkor már goszpodin Kaplan jóvoltából a kis hajó kormányházában álltam, s a fényesre lakkozott mahagóni küllőt markoltam.

Életemben először kormánykereket!

Lehet az ilyesmit elfelejteni? Dehogyis lehet! Sem a hajót, sem goszpodin Káplánt, Bablenák matrózt, Grigorics gépészt és egy fenemód kormos fűtőt, sem az éjszakát, a hajnalt Veglia alatt, a reggelt a Bocca de Segnában, de még a dalt sem: „Mamma, mi go venti dui…” Hányszor énekeltem azóta én is, holott amikor először hallottam Bablenák-tól, megdöbbentem: tengerész ilyesmit, női sirámot énekel? És állítom nektek: énekel!

Ott járt a hajó a Bocca de Segna közepén, a könnyű libeccio megmozgatta a tengert, és akkor észleltem elsőnek a tengerészektől ismert jelenséget: a tenger lélegzetét. Megkapó látvány ez, könnyű szélben, óriási felületen, alig-alig láthatóan, de emelkedik és süllyed a tenger, vagyis – lélegzik.

És ahogy magamba szívtam ezt a látványt, mintegy igazolva, hogy nagy és örök szerelmem, a tenger, nemcsak létezik, de él is, megszólal mellettem goszpodin Kaplan:

– Amottan látsza Zengg, haramiák városa. Rödiger nagyságos úr nem szeretni. Rödiger nagyságos úr mondani: „Adta bandája, tolvaj népség, még az ükapátok is haramia volt!”

A városka, amire Kaplan kormányos úr mutatott, részben a tenger partján lapult, részben egy hegy szerű domb oldalára kúszott fel. Semmivel sem mutatott többet vagy mást, mint amilyen a legtöbb város az Északi-Adria partján. Tehát: amfiteátrumszerűleg egymás fölé sorakozó házak, öreg templomtornyok, köves, karsztos tisztások, több helyen harsogóan zöld babér-, olajfűz-, tujaerdők, hatalmas, számunkra elképzelhetetlenül nagy, vadon növő oleanderbokrok. Az előtérben a szokásos „porto”, a kikötő, egy-; kétemeletes házaival, raktárakkal, halászhajók árbocaival, a kikötőbejárónál délnyugatnak és északkeletnek elnyúló hullámtörő mólókkal, két világítótoronnyal, a kikötő közepén a partra merőleges rakodómólóval.

Jóízűen nevettem a marcona tekintetű kormányos szavain, s ha jól emlékszem, az a pillantás, amit Zengg felé vetettem, semmivel sem lehetett több, mint amivel, mondjuk, első látásra Növi, Verbenico vagy Selce házait illettem. Dehogyis tudtam, hogy eljő az idő, amikor megható szeretettel gondolok a hegyre felkapaszkodott városkára.

A kikötőből két brazzera (vitorlás halászbárka) kanyarodott ki. Megdőltek a könnyű szélben, és uhunkat keresztezve Pervicchío szigetének tartottak. Jó és gazdag szkampilelőhely található a sziget közelében.

– Vrag te zel, cio an dove? – kiáltott át a brazzerákra a fiumei keverék nyelven goszpodin Kaplan. – Az ördög vigyen, hová mentek?

Azok visszakiáltottak:

– Da Pervicchio!

Ekkor már nagyobb érdeklődéssel néztem a halászokra. A brazzerak Zenggből jöttek, a haramiák városából, tehát akik onnan jönnek, azok – haramiák.

A brazzerák egyárbocos, pányvavitorlás, egy orrvitorlával felszerelt, igen széles építésű bárkák. Egy ember ül a kormánynál, ez a padrone, a gazda; és egy vagy kettő a hajóorrban, az orrsudár mögött kuporog, s arra vár, hogy kidobja a pannulát, a szkombrihalászat több száz méteres horgászzsinegét vagy a szkampinak nevezett norvég rákra a kokkia nevű kosáremelőt. A szkampi, ez a finom rákcsemege, a Kvarnero kincse! Nem is található máshol, mint Norvégia fjordjaiban és az Északi-Adriában, a Kvarneróban.

A brazzerákban ülő halászok nem voltak semmivel sem haramiább kinézésű emberek, mint, teszem azt, goszpodin Kaplan, Bablenák matróz vagy a gépész és a fűtő. Pontosan annyira cserzett képű, barnára égett, inkább szurtos, mint tiszta, gyűrött és foltozott öltözékű valakik voltak, mint az említettek és az Adria-vidék minden halásza, kishajós tengerésze. Mondom, a brazzerások nem látszottak különösebben „haramiásoknak”. Mondtam is ezt goszpodin Káplánnak, aki mérgesen felelte:

– Haramia lenni haramia! Ezt mondani goszpodin Rödiger révkapitány. Hogy te nem hiszel zsiványokat haramiának, attól azok lenni haramiák! Va fora!

Ezzel, mint az utolsó mondatból sejthetitek, kizavart a kabinházból. „Va fora!”: takarodj!

Üjból a horgonymotollára telepedtem. Elnéztem a tovasuhanó brazzerákat, és akkor eszembe jutott Robinson Crusoe. Az a könyv tele volt pompás rajzokkal. Többek között a Robinson hajóját megtámadó kalózok is kitűnően sikerültek, de ugyanígy élvezettel nézegettem a kalózhajó kapitányáról készült rajzot is. Mint tudjátok: a kalózhajó mór kapitánya szolgaként tartotta magánál Robinson mestert, elvitte kis vitorlásán halászni. Ez a vitorlás pontos mása a brazzeráknak! Az árbocra ferdén rácsapott, pányvarudas vitorla, az elől-hátul magas hajóépítés, a messze előrenyúló orrsudár, a fekete festés – kísértetiesen emlékeztetett Robinson fogságának vitorlására, aminek a ponyváját így hívta nagy elődünk: „ürülapocka-vitorla”. Azóta én is így nevezem, holott ez a vitorlatípus nem más, mint az afrikai partokon is oly népszerű latin vitorla. Nos, a brazzerák látása felidézte bennem Robinsont meg a mór kapitányt, továbbá a haj ócskát, aminek a segítségével megszökött a mórok fogságából.

Néztem, néztem a távolodó „haramiák” után, élveztem a tenger látványát, a szélben megdőlő vitorlásokat, az árbocok felett csapongó sirályokat…

És Zenggről elfeledkeztem. Csak az ember érdekelt. Igen, gondoltam, ha ezeknek olyan vitorlásuk van, mint a mór kalózkapitánynak, akkor ezek a zenggiek mégiscsak kalózok lesznek. Igaza lesz Rödiger révkapitánynak és goszpodin Káplánnak. És azokban a percekben hűtlen voltam az „Előre” hajóhoz. Arra vágytam, hogy bár ott lennék valamelyik brazzerán, zenggi kalózok között – magam is kalóz!

– Így hallottam először Zenggről, és így láttam meg először azt a várost, ahol máig is egy régi adriai kalóznép, a félelmetes uszkokok leszármazottai élnek.

Zengget állítólag a jó isten és az ördög együttesen alapították.

A jó isten építette a házakat, a kikötőt és a kikötőmólókat, az ördög rakta össze a hegyeket, ő tette meg Zengget a bóra szülőföldjének, és ő, mármint az ördög, készítette el a városka utcáit.

Mindezt nem én mondom, hanem a zenggiek állítják.

És van is a dologban valami. Feltételezhető, hogy a jó isten csakis jót akarhat. Elismerés illeti tehát a zenggi házakért, a kikötőért és a mólókért. Zengget a múltban hatalmas várfal ölelte körül. Az északnyugati szögletben, a Nehaj út mellett most is látható, hogy a kalózok városát elég gyakran fenyegethették különböző veszedelmek, a tengerről éppen úgy, mint a szárazföldről. A várfal maradványa, valamint a hozzája tartozó két torony mohos repkénnyel futtatott, mint az illő az öreg holmikhoz. A város igazában a Senjska drágában, vagyis a zenggi völgyszakadékban fekszik, ami határozottan az ördög munkája. Ez a völgy minden bajnak az okozója. Ha azok a távoli ősök, akik a jó istenre hallgatva lerakták az első házak és várfalak alapjait, ugyanakkor nem hallgatnak az ördög súgására is, sok mindentől megóvják az utódokat. Mert van egy mondás a tengerparton, igaz mondás: „A Fiume la nesce, a Segna la fiorice, a Trieste la crepa” … a bóra Fiúméban születik, Zenggben virágzik, Triestben hal meg. Hát bizony az nagy baj, hogy a bóra, az Adria híres szele, Zenggben virágzik. Születési állapotában Fiúméban sem lehet kisdednek nevezni, de nem ám! De amit fejlődésében művel, amikor nekidörgölődzik a Kapela oldalának, amikor átvágtat a Canale di Maltempón, a Rossz Időjárás-csatornán, és végül nekivágódik a Velebit csücskének, Zengg alatt – hát az bizony férfimunka! Ha a Velebit csúcsa felhőkbe burkolódzik, akkor a zenggiek tudják, mire várhatnak. Kifeszítik a kapaszkodóköteleket, leszednek minden árnyékolóponyvát, megerősítik a kikötőben horgonyzó hajókat, az ablaktáblákat behúzzák. Jön a bóra – Fiume la nasce! … Beszívja a Rossz Időjárás-csatornából a Senjska drága, és úgy csap rá Zengg házaira, hogy az utcán még a zengg-modrusi püspök is négykézláb mászik át úri lakából a székesegyházba.

Hogy Zengg ott van, ahol van, az az ördög műve, ehhez nem fér kétség. De hát ezen változtatni nem lehet. Olyan régen alapították, hogy az kész csoda. Gondoljátok el: Zengg az Adria északi partjának legrégibb városa! Plinius mester említi már Senija néven. A mohos falak alatt Attila hadai álltak, ami szintén nem megvetendő valami. Attila nem ment minden ócska város alá, hogy megfenyegesse lakóit. Zengget megfenyegette, és – legalább így mondják a krónikák – a várost nem tudta bevenni. Nyilván akkor is bóra volt, és a hun vezér katonái térdre estek, mert bizony a bóra nincsen tekintettel arra, ki a támadó, ki a védekező. Hogy felemlegessük, miféle hadakat láttak Zengg falai, szólni kell mindjárt a tatárokról. A tatárok már szerencsésebbek voltak Attila hadainál. Amikor megjelentek, nem süvített a bóra, mert bevették a várost, és porig égették! De a jó isten és az ördög újból közbelépett. A jó isten hitet adott a visszatérő menekülteknek és a tengerpart híres rablólovagjának, Fran-gepán Dusánnak, hogy Zengg poraiból feléledjen. Az ördög pedig azon volt, hogy az újjáéledő Zengg megint csak a Senjska drágában épüljön fel. Ebben segítette a magyar király, IV. Béla is, aki – éppen a Frangepánok segítségével -birodalmához csatolhatta Zengget és a környező városokat.

Most már itt az ideje, hogy képletesen elmondjuk, mily ejti érdekes helyen is született Jokkó. Zengg a nagy élmények és nagy kalandok városa. Zengg polgárai egy-két századon át sohase tudták, ki a gazda: a városra törő normannok, a velenceiek, a Frangepán lovagok vagy a magyar király? Virágkorát a város Hunyadi Mátyás alatt élte: szabad királyi város lett és legfőbb magyar kikötő. Tizenkét templomban szóltak a harangok, a várost a zenggi kapitány és három rektor vezette, akik közül az első a nemesek, a második a polgárok, a harmadik a kiváltság nélküliek bírája volt. A törököknek több szultánja megkísérelte Zengg elfoglalását. Szinte hihetetlen, de igaz: 1526-ban, 1557-ben, 1569-ben, 1587-ben és 1592-ben jelentek meg nagyobb török hadak a város alatt, de a zenggiek visszaverték őket! És ha van egy ellenség, miért ne legyen kettő? A török mellé felvonult újból a velencei is. A törökök időnként a szárazföld felől, a velenceiek időnként a tenger irányából kísérelték meg a város elfoglalását. Még a franciák is megjelentek, mégpedig 1508-ban, amikor is Courbin tengernagy hajóhada vette ostrom alá a várost. De hát ami nem sikerült a velenceieknek és a törököknek, miért sikerült volna a franciáknak? Ekkor már olyan védői voltak Zenggnek, amilyenekkel egyetlen város sem rendelkezett az Adria mentén. Ezek a védők az uszkok népek voltak, Jokkó ősei…

Honnan jöttek, miként alakultak, „formázódtak” és szerveződtek szinte külsőben is egységes néppé, azt ma már pontosan nehéz kimutatni. Mint ahogyan a hajdúk vagy a janicsárok nem egy bizonyos néptörzs leszármazottai, úgy az uszkokok sem azok. De az idő, a közös sors, az együttélés, az összeházasodás kialakította az uszkok emberek külső és belső jegyeit. Az uszkokok kezdetben a törökök elől menekülő pásztorokból, parasztokból, szegénylegényekből szerveződő bandák voltak. A mai Jugoszlávia közepe tájáról húzódtak a tenger mellé, hogy itt, az öblök, a szigetek védelmében, a hegyek barlangjaiban, a tenger síkján találjanak menedéket. A Frangepán lovagok, mint ahogy rablólovagokhoz méltó, igen nagy örömmel fogadták a hegyekből felbukkanó, szép szál, erős, harcos kedvű, szörnyű nélkülözésekhez szokott embereket. Az Északi-Adria mentén minden valamirevaló városban volt egy Frangepán-vár, várkastély. Fiume, Tersatto, Buccari, Porto Ré, Cirkvenica, Növi, Veglia-Castelmuschio és Zengg a Frangepánok erősségei voltak.

Az uszkokok, akik örök bosszút esküdtek a törökök ellen, Zenggben kaptak helyet a letelepülésre. Igazuk volt a Fran-gepánoknak, hogy az akkori főkikötőbe, Zenggbe hívták a felbukkanó szabadcsapatokat. Később a tengermelléket megszálló osztrákok is rájuk támaszkodtak. Megvédték a várost, de egyre inkább – maguknak védték. A hosszú hajú, vad tekintetű, bőrben és darócban járó uszkokok lassanként önállósították magukat. Tanultak a Frangepánoktól, jó tanítványok voltak – ha nem is rablólovagok, de rablók lettek. Az Adria rettegett rablói.

Általában az ember nem túlzottan büszke arra, hogy a papája rabló. Még arra sem, ha a nagypapája az. De a múltat megszépítő messzeség itt is javít a dolgon. Ha a dédpapánk volt Sobri Jóska, Patkó Bandi vagy Rózsa Sándor, az már igen kedvünkre való valami, ésdicsekedve meséljük el társainknak.

Jokkó büszke volt arra, hogy leszármazottja az uszkokoknak. Minden zenggi gőgös erre. Egyszer bementem Burulic Abdon boltjába, amely a város felső részén, a Varos nevű negyedben található. Burulic Abdon suszter volt és Zengg legkisebb embere. Hangja vékony, mint a madárcsicsergés, beszéde félénk, óvatos. Úgy gondolom, hogy Burulic az egértől is megijedt volna, nem pedig az oroszlántól. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Burulic őse uszkok rabló, a tenger és a hegyek réme lett volna. Pedig az volt. Burulic Kaplanek nevét feljegyezték a krónikák. Ennek a Kaplaneknek leszármazottja az az Abdon, aki csicseregve, sipítozva mesélte, hogy ő vérbeli uszkok ivadék. Mintha egy angóranyuszi azt magyarázná, hogy az ő ükapja nem más, mint Háti, „A dzsungel könyvé”-nek elefántja!

Jokkó nem tartozott a dicsekvő gyerekek közé. De felcsillant a szeme, ha szóba került a három Danicsics testvér, akik közül az egyik felvette a Turkovich nevet. Azért vette fel a Török (Turkovich) nevet Danicsics Lázár, mert így hívta őt a nép, híres törökverő kalandjai nyomán.

– Én a három Danicsics családjából származom – mondta nekem csillogó szemekkel ismerkedésünk napján Jokkó. – Tudod te, kik voltak a Danicsicsok?

Bevallom: nem tudtam. Igaz, abban az időben arról sem tájékozódtam, kicsoda Abd el Krim vagy Vittorio Emanuele olasz király.

– Nem tudod? – döbbent meg Jokkó. – Hát az én őseim. Híres, veszedelmes uszkok kalózok voltak, méghozzá vezérei az uszkok népeknek! Talán azt sem tudod, kik voltak az uszkokok?

Szégyenkezve bár, de bevallottam, hogy nem tudom.

Jokkó úgy nézett rám, mintha földre szállt Mars-lakó lennék, aki nem ismeri a cipőt, a fazekat, a poharat és az ilyesféléket.

A barna, majdnem négeresen sötét arc a legteljesebb csodálkozást árulta el.

– Bármerre megyünk az Adrián, a tengeren éppen úgy, mint a partokon, nincsen ember, aki ne hallott volna az uszkok rablókról – mondta kimérten, majdhogynem sértődve. – Az én ősöm, Danicsics Lázár támadta meg 1557 karácsony éjszakáján a velencei Contarino óriás hajóját, a „Bucintor”-t. A Contarino-hajó tele volt selyemmel, értékes szőnyegekkel, drága kelmékkel, fűszerekkel, hiszen a Levantéról jött. A sok utason és tengerészen-kívül háromszáz zsoldos is tartózkodott a hajón. Danicsics Lázár és kétszázötven uszkok rabló rajtaütött a „Bucintor”-on! Sohase látták sem a hajó, sem a zsoldosok Velencét!

… Hát így kezdődött az ismeretségem az uszkok rablókkal.

Azóta én is büszke vagyok arra, hogy tudok az uszkokok-ról, láttam Zengget, a régi fellegvárat, és hogy gyerekkorom legkedvesebb barátja, Turkovich Jokkó, uszkok származék.

Imponáló erő volt ebben a maroknyi népben. Harcoltak törökkel, velenceivel, de harcoltak az osztrák császári házzal js. Támadási módszerük a rajtaütés volt. Különleges bárkáikkal váratlanul bukkantak fel, de ugyanilyen váratlanul tűntek is el, ha kellett.

A bárkákat úgy építették, hogy a fenéken több csap volt, abból a célból, hogy az elrejtés érdekében bármikor elsüllyeszthessék a hajócskákat.

Megtámadták, kifosztották, elsüllyesztették a hajókat, kalmárokat sarcoltak, hadigályákat pusztítottak. A zsákmányt egymás között szétosztották, vagy pedig együttesen – Fiúméban – eladták. Fiume kereskedői, emberhajcsárai századon át a zenggi rablókból éltek. Vagy ők mentek át Zenggbe, vagy a zenggiek jöttek át Fiúméba, hogy üzletet kössenek egymásai. Volt egy révház a Fiumara partján, s volt egy kocsma ugyancsak a Fiumara mentén. A kocsmát századokon át „Osteria degli uscocchi”-nak (uszkok csárdának) hívta a nép. A révház és a kocsma volt a különös kereskedelem lebonyolítóhelye. Itt találtak gazdára a velencei gályák selymei, posztói, a vértek, a páncélok, a kardok. S itt kerültek eladásra a rabszolgáknak szánt török foglyok, akikkel szemben egyedül az volt a kikötés, hogy „ne keresztények de, pogányok” legyenek, mint azt egy korabeli irat bizonyítja. Volt ennek a passzusnak kiegészítő része is, „amit az eladó fél köteles igazolni”. Mármint hogy nem keresztény, hanem pogány a rabsorsra szánt fogoly.

Hogyan folyt le és miként ez a bizonyítás, azt mi ne kutassuk, barátaim!

Kemény, vad, bátor harcosok voltak az uszkokok. Végül „is az történt velük, ami a kisebb létszámúval történik, ha a .nagyobb erővel harcol. Ügyeskedéseikkel, fondorlataikkal elbírtak a velencei hajósokkal, a török portyákkal, kapitányokkal. De nem bírtak az osztrák császári csapatokkal. Előbb megkapták Zenggben a „helyőrségi” rangot, végül – lefegyverezték őket!

Zenggből békés halász- és kereskedelmi kikötő lett.

A várfalak nagy részét széthordták, a tornyokat lebontották, de a lakosság többsége máig is azokból áll, akiknek ősei az Adria-vidék félelmetes rablói voltak.

Jokkó büszkén hangoztatta, hogy őse az a Danicsics Lázár, aki törökverő híre miatt kapta meg a Turkovich nevet.

Mielőtt benézünk abba a házba, ahol Jokkóék laktak, nézzünk körül Zenggben.

Azt már tudjuk: a távolból semmiben sem különbözött a többi Adria-parti várostól.

Hanem amikor az utas kiszáll a mólón, és körülnéz, meglepődve tapasztalhatja, hogy Zengg nemcsak festői, de nagyon szép, csinos város is egyben. Lakói sokat adnak a rendre, a tisztaságra, házaik, otthonaik gondozottságára. Tiszták az ablakok, épek a házak vakolatai, a kertecskék rendezettek, a kapukon ragyog a festék. Mindezt bajos elmondani a környező városkákról. Azok csak festőiek, de nem tiszták, és nem gondozottak. Zengg kivétel.

Az egyedüli szépséghiba a hepehupás utcák macskaköveinek borzalmas döcörészése. Ez pedig az ördög műve. Ember még nem akadt, aki megoldotta volna a zenggi utcák rendezését. Tekervényei a fiumei Gomilára, a nápolyi Caesarea zűrzavaraira emlékeztetnek. És a gidres-gödrös macskakövek! Ember legyen a talpán, aki nyögés nélkül végigmegy a Székesegyház teret metsző főutcán, a régi Strada Frangepánon. Hogy a zenggi utcák keskenyek, annak legelső és nagy oka, hogy századokon át erőd volt a város. A Signoria szűken bánt az utcák szélességével. A macskakövekre pedig szükség van. A hegyekből időnként lezúduló víztömegek kimosnák az aszfaltburkolatot, a kőlapokat. A macskakövet nem. A macskakő csak megsüllyed, meghuppan, de a helyén marad. Legfeljebb az átkozódik, aki éjidőn vagy fagyban kénytelen valamelyik zenggi utcán végigbotorkálni. És bórában, amikor a házak oldalán kifeszített kötelekbe kapaszkodva lehet csak egyik utcától a másikig eljutni.

Az előbb említettem a főutcát, a régi Strada Frangepánt.

Egy tekintetre végiglátni rajta lehetetlenség. Úgy tekereg, akár a boa constrictor az őserdőben. Hol erre, hol amarra szalad, az ember már félti, hogy valamerre elszökik. Mármint az utca. A főutca közepén van a főtér. A tér keleti oldalán áll egy időette kastély, a XIV. század végéről, ami annyit is jelent, hogy a kastély látott egyet és mást. Ebben az épületben laktak Zengg főkapitányai. Itt lakott többek között egy időben Possedariai Márton gróf is, az uszkok vezér, akit a kastély homlokzatára akasztatott fel 1600 elején Rabattá József osztrák császári generális. De hát, mint mondani szokták a tengerészek: a kormánykerék forog …, és a helyzet úgy hozta magával, hogy nem sokkal később ugyanebben a kastélyban az elnyomott és szabadságra vágyó uszkokok felkoncolták a generálist.

A tér közepén szelídebb emlékű látvány fogadja a nézelődőt. Az egyik egy igen szép kút, kőszirénekkel, kőkígyókkal, de igen jó ízű vízzel. Mögötte a székesegyház, amely még a kastélynál is öregebb: a XIII. században építették. Karcsú tornya messzire tekint, el a tengerre, el a hegyekre. Ha délnek haladunk a főutcán, s a bíróság épülete előtt felnézünk a magasba, érdekes épület tűnik a szemünkbe. Falai még zordonabbak, még komorabbak, mint a zenggi kapitányok kastélya. Hivatásra is több: Nehaj, a várkastély. Négy szögletén négy torony. Ezt az épületet Lenkovics Jován, az első uszkok kapitány, Ronnach utóda építette. A várkastély feladata az volt, hogy a Nehaj-dombot védje, ami pontosan úgy magasodik a város szívében, mint nálunk Budán a Gellérthegy. Ha a főtéren levő kastély sokat tud mesélni a múltról, annál is többet tud a várkastély. Az alapító Lenkovics Jován kezdte a félelmetes történetek sorát: kiderült, ííogy Lenkovics kapitány megszédült, titokban tárgyalni kezdett a velencésekkel, hogy kiadós évi sápért a velencei halók nyugodtan vitorlázhatnak az Adrián, és befuthatnak |fiuméba. Egy napon azután az uszkok századok vajdái éllükön megint csak a három Danicsics testvérrel – vallatóra lógták Lenkovics Jován kapitányt. A vallatás rövid volt, de eredményes. Lenkovics Jovánt az egyszerűség kedvéért a déli torony tetejéről lehajították. Hogy a szerencsétlen kapitány nem állt lábra, azért kezeskedem. Még most is akkora sziklák éktelenkednek ott, hogy jobb azoktól távol maradni.

A nehaji várkastélynak szelleme is van. Ezt ugyan nem én állítom, hanem a zenggiek. Különös módon akkor kezdi meg sétáját, amikor kitör a bóra. A bóraüvöltős időben a szellem bejárja a romokat, kiül a falak tetejére, s mivel fázékony lehet, tüzet gyújt a romok tetején. Ilyenkor látni, ahogy lenéz a városra, és melegszik a tűznél. Hogy ilyen természetű ez a szellem, annak az az oka, hogy amikor még élt. és ő volt a várkastély kapitányának felesége, mindig fázott a nehaji várban. Gyönyörű rabszolgalány volt, egy elfogott török gálya fedélzetéről került Zenggbe. Annyira szép volt és annyira kedves, hogy az egyik nehaji kapitány feleségül vette. De az asszony visszavágyott hazájába, az örök napfényes Keletre. Félt, rettegett a téli hónapoktól, amikor „virágzani kezd” Zenggben a bóra. Végül is elemésztette a honvágy. Azóta jár a szép Zulejka szelleme éjjel, a bóra süvítésében a várkastély falai között.

A zenggiek erre is büszkék, mert a környező várakban férfiszellemek járnak; széles környéken egyedül Zengg dicsekszik női szellemmel. Hozzá még keleti nővel, akit Zulejkának hívnak.

Vannak, akik azt mondják, hogy látták – említette nekem Jokkó, amikor ismerkedtem a várossal és a nevezetességekkel. Én nem láttam, pedig jártam én éjszaka is, bórában is a romok között. Azt hiszem, az egész nagy marhaság, vénasszonyok találták ki, és ők ijesztgetik egymást Zulejka szellemével.

Hogy ebben a kérdésben kinek van igaza, Jokkónak vagy a zenggi vénasszonyoknak, ne kutassuk. Mit ér egy ódon, mohalepte, sok évszázados várkastélyrom, ha nincsen szelleme? És miért vegyük el ezt a szellemet Zenggtől?

Zenggben sok a régiség. A házak többsége igen régi. Az uszkok ősök értették a módját, miként kell a jövő számára falat rakni. Mivel a kőért nem kell a szomszédba menni, hát nem takarékoskodtak sem az alapzat szélességével, sem a falak vastagságával. Ennek tudható be, hogy amikor a már említett francia tengernagy, Courbin admirális hajóhada ágyútűz alá vette a várost, a házakban komoly kár nem esett

Jokkóék házát az a Danicsics ős építette, akiből törökverő híre miatt Turkovich lett. Emeletes ház, boltíves kapualjjal, megfeketedett mennyezetgerendákkal, fából készült recsegő-nyiszogó, tekervényes csigalépcsővel az emeletre. Amikor először álltam meg a ház előtt, azt hittem, felnyílik az agyonvasalt, sötétzöldre festett ívelt kapu, és megjelenik egy nagy hajú, bőrzekés, villogó szemű uszkok harcos. Kezében kard vagy dárda, esetleg kovás puska vagy számszeríj.

A kapu ugyan kinyílt, de az uszkok harcos helyett egy nagyon kedves arcú, mosolygós, középkorú nő lépett a kapuküszöbre. Kendő fedte a haját, s fekete, fehér kötényes taft-ruha volt rajta. Zengg polgárasszonyai akkor, de azóta is az egyszerű, dísz nélküli, ősi jellegű ruhát hordják.

Ez az asszony volt Jokkó édesanyja, Turkovich Vladimírné.

Illedelmesen köszöntem, megmondtam jövetelem célját – hogy új barátomat, Jokkót keresem –; és máris döngött a bakancsom alatt a kapualj több évszázados padozata.

– Kerülj beljebb – mondta félig szerbül, félig magyarul Turkovichné. – Már tudok rólad. Jokkó itt van, hazajött a tengerről.

Hazajött a tengerről. Ezt így, ezzel a hangsúllyal csak a tengerészanyák és a tengerészfeleségek tudják mondani. Mint (ahogy a parasztfeleség, parasztanya így említi: megjött a férjem, a fiam a földekről…

Turkovichék háza nem volt rangos épület. A földszinten nem is akadt más, mint a hodálynak beillő konyha, ahol a család étkezett, néhány kamra, mellékhelyiség, a többit elfoglalta Verancsics Jován vegyeskereskedése. „Vegyeskereskedés a Bolygó Hollandihoz” – ez volt egy pléhlapra kipingálva. A cégér vasrúdon függött, és bórában, sirokkóban, tramontánában fékevesztetten pörgött, pattogott, ijesztgette az alatta elmenőket.

A tulajdonképpeni lakást az emeleten lehetett megtalálni. Három akkora szobát, hogy akár a nehaji várkastélyban hihetted magadat.

A sarokszoba ablakából elláttunk a tengerre, a háztetők sora alatt látszó kikötőre s a kékes párázatban elvesző Veglia-sziget óriás gránittömbjeire meg Pervicchio halászsziget bálnahátára. A sarokszoba másik ablakából napestig lehetett gyönyörködni a magasból letekintő várkastély romjaiban.

A tengerre néző ablaknál állt századokon át minden Turkovich-asszony, vizsgálva a Rossz Időjárás-csatorna torkát, a Pervicchio és Gregorio közötti Kvarnero-átjárót: mikor bukkan fel a várva várt hajó!

Turkovich mama akkor már csak a „Ragusá”-t várta, Szevér háromárbocos barkját, amely persze nem tartozott Turkovich Szevér személyes tulajdonai közé. De kapitány volt rajta, vitorlás barkhajó parancsnoka. Ezen a hajón szolgált Jokkó is, az én barátom, részben hajósinasként, részben könnyűmatrózként.

Az apa, Turkovich Vladimír, akkor már nem élt. Magához hívta a tenger, 1908 őszén, a híres orkánban, Cap Matapan alatt, amikor a „Velebit” gőzös elsüllyedt. Ezen a hajón szolgált Jokkó apja mint hajómester. Turkovich Vladimír, mint tudjátok, bátyja volt a leghíresebb vitorláskapitányok egyikének, sőt az Adrián a leghíresebb vitorláskapitánynak, Turkovich Danilónak, a közismert Daniló bácsinak.

A Danicsics őstől épített ház, füstös gerendáival, otromba falaival, nyikorgó lépcsőjével természetesen máig is ott látható a Nehaj utat és a főutcát keresztező Kikötő utca sarkán, a Nehaj tövében. Aki arra jár, nézze majd meg, még a cégér is ott fityeg, hirdetve a zenggi vaskovács kitűnőségét, valamint azt, hogy a Verancsics fiú nem tagadta meg apja mesterségét. A „Vegyeskereskedés a Bolygó Hollandihoz” helyiségében most is azok a csábító, orrfacsaró és szívet-torkot derítő illatok terjengenék, mint évtizedekkel ezelőtt.

Ebben a házban született Jokkó és a bátyja, Szevér, valamint sok Turkovich, közöttük mesterem és atyai barátom, a legendás „Jadran” tulajdonos-kapitánya, Daniló bácsi is.

Jó helyen születtek, néhai kalózok és a jelen idők pompás tengerészeinek városában. Hogy őszinte legyek, nem is tudom elképzelni, mi egyebet csinálhat a zenggi születésű legény, mint azt, hogy tengerész lesz, vagy olyan szakmát választ, aminek erős köze van a tengerhez. Nem lehet sem kertész, sem szőlőtermelő, sem földműves, mert Zengg körül egyszerűen nem lehet földet művelni. A bóra elvisz innen minden termőtalajt. Csak néhol zöldell egy-egy erdőcske – a védettebb völgyekben – vagy kert, több méter magas kőfallal körülvett gyűrű közepén. Akinek kecskéje van, sohasem tudja, mikor látja viszont. A Kvarnero cápái ettek már bórától elfújt zenggi kecskét, nem egyet!

Zenggben úgy beszélnek a tengerről, mint Mezőtúron a gabonaföldekről, Csepelen a martinkemencékről, Salgótarjánban a bányáról. Tengerészek, halászok, kikötői alkalmazottak, raktárosok vagy a távolabbi hajógyárak és hajófelszerelő üzemek munkásai a zenggiek.

A teljesség kedvéért kell hogy elmondjam: a zenggi kikötő már akkor sem volt jelentős kirakodóhely, amikor én megismertem. Naponta befutottak a helyi hajók, Fiúméból, Lussinból jövet és menet. Jutott a rakodópartnak is egy-egy nagyobb lehorgonyzó gőzös, amely árut hozott a város vagy & környék – Jezerana, Brinje, Zutalowka, Lukovo és San Giorgio – lakosai számára. Inkább a halászhajók, a brazzerák, a kétárbocos bragozzók és brogagnák jelentenek a zenggi kikötő számára mozgalmasságot. Ha Szevér hajója, a „Ragusa” csökkentett vitorlákkal bekanyarodott a két móló közt, hogy a rakparthoz álljon, a bámészkodók sokasága lepte el a rivát.

Az óriási bark, mint hatalmas fekete kolosszus, simult a délnyugati móló falához. A távírópóznának beillő keresztrudak, a sokaktól megcsodált orrsudár, az idő- és viharette vitorlák méltán kivívták az emberek elismerését.

– Hé, Szevér, honnan jöttetek? – kiáltottak fel a halászok a fedélzetre.

– Teodóból. Gránitot viszünk Fiúménak – hangzott a válasz.

– Zengget csak nem hagyjátok ki?!

– Nem hát. Sottomarina látni akarja a családját!

Erre olyan hahota támadt, hogy elhallatszott a székesegyházig. Sottomarina, hiszen ismeritek, abban az időben a „Ragusa” fedélzetmestere volt. Mindenki tudta a tengermelléken; hogy házsártos feleségével inkább levelez, mintsem a közelében tartózkodik. A tengerészek híres óriása, a félelmetes birkózó, a pólai tengerészviadalok hőse félt egy aprócska asszonytól, akinek azonban – bocsánat az árulkodásért – félelmetesen nagy szája volt. És Sottomarina, a mi drága Sottónk, az égvilágon csak egyvalamitől félt ~ a felesége szájától. így inkább azon volt, hogy messze tengereken hajózzék, s a szeretet érzéseit az együttlétnél biztosabb levélben öntötte ki.

Maga a kikötő nem túlzottan nagy. A tengerről már láttuk, hogy két móló védi a partnak törő hullámoktól, és egy középső móló, a Marina, a postahajókat és az utasszállítókat hívja a kikötőducokhoz. A két világítótorony semmiféle büszkélkedésre nem alkalmas. Nem olyan sudárak, égre törők, mint amilyeneket talán a filmeken láttok. Még csak akkorák sem, mint a fiumei. Valójában magasabb építményre erősített „lanternák”, ami ugyan semmit nem von le abból, hogy a hivatásukat betöltik. Egyszerre villannak, öt másodpercig világítanak, majd ugyanennyi időre kihunynak. Ebből a taktusos elsötétedésből és világításból tudja a hajósember, hogy Zengg közelébe ért. Persze előfordult már olyan eset is, hogy a hajósember tévedett, és a tévedés csak akkor derült ki, amikor már a móló oldalfalán recsegett-ropogott a hajó. Ilyen eset történt a lussini Goszpics borszállító „Buon Padre” nevű, alig hatszáz tonnás gőzösével. Igaz, sohase lehetett tudni, hogy a szép nevű „Buon Padre„ az örökös részeg vagy a kapitány és az emberei. A kapitány a szárazföldön, a Buon Padre” a tengeren dülöngélt. És dülöngélt volna még tovább, ha a kapitány a zenggi kikötőt nem nézi tévedésből az arbei kikötőnek. Ebből származott a baj. A „Buon Padré”-t Sansego szigetén megrakták borral, via Fiume. Annyi teli boroshordó került a kis hajóra, hogy még a fedélzetre is jutott (szabályellenesen!), és felért a parancsnoki hídig. (Hogy arányítani tudjatok: a mi régi Duna-tengerjáró hajónkkal, a „Budapest”-tel volt nagyjából azonos a „Buon Padre” tonnatartalma.) A lussini hajótulajdonos, Goszpics, nem ismerhette eléggé kapitányát, hogy megengedte a rakodásnak ezt a formáját. Akik szárazra jutottak, elmondták: a kapitány nem tett mást, mint üldögélt a hajóhídon, és egy gumicsövet tartott a szájában. A gumicső az egyik hordóba vezetett. Az útirányra szóló rendelkezés úgy szólt, hogy Sansegóról a hajó Arbéba megy, ott lead néhány hordót az arbei szomjú-hozóknak, majd továbbindul. De hát Amancsics kapitány elvétette az irányt, s az arbei kikötő bejárata helyett az éjszakában nekifutott a zenggi kikötő délkeleti mólójának.

– Még a cápák is tökrészegek voltak! – mesélték az eset után a zenggiek.

Igaz-e, nem-e, nem tudom, de tény, hogy a cápaveszéllyel nem törődve, a zenggiek apraja-nagyja napokon át boroshordóra vadászott a mólóknál. A „Buon Padre” roncsait még évek múlva is lehetett látni, riasztó példaként arra vonatkozólag, hogy nem okos dolog boroshordókat feltornyozni a parancsnoki híd magasságáig.

Most, hogy így nagyjából megismertétek Zengget, az uszítok rablók városát, ami egyben Jokkó szülővárosa is, térjünk rá magára az elbeszélésre, felejthetetlen barátom életének felentősebb eseményeire.

Ha valaki olyan városban születik és él, mint amilyen Zengg, azzal történik egy és más. Nos, történt is.