Hát akkor mi is húzzuk fel a jelzőzászlókat, mint ahogy megtettük már néhányszor kalandos útjaink során.
Elmondtam Jokkó életének legjellemzőbb eseményeit, annyit, amennyi megmutatta a nemes jellemű fiú egyéniségét, kalandokban bő ifjúságát. Szándékom nem az, hogy azt a barátomat, aki jóformán gyerekként veszett el a tengeren, felmagasztosítsam. Ellenkezőleg, hibáit legalább annyira igyekeztem felfedni, mint erényeit. Egyet nem lehet letagadni: Jokkó még hibáiban is méltó arra, hogy példaként álljon előttünk. Még idősek előtt is. Mert vannak olyan esetek, amikor az idős ember vehet példát a fiataltól! Ezen nincsen mit szégyenkezni, magam se tagadom: ugyancsak bederesedett a koponyám, s mégis – gyakran gondolok Jokkóra, oly sokszor faggatom az emlékét.
Nem írtam szabályos regényt, de szabályos életrajzot sem. Inkább az életet akartam leírni, minden regényesség és minden túlzó hitelesség nélkül. Egy elsüllyedt világról beszéltem. Elképedve bámulok vissza: még hajlandó vagyok megfogni a kormánykereket, de már hol van a régi Fiume, hol vannak az Adriáról azok a csatahajók, amelyekre kerek szemmel bámultam, és hol vannak a régi barkók? Megette őket az idő. Hol vannak a játékszernek tűnő tengeralattjárók, az akkori évek félelmetes fegyverei, s hová tűntek azok a tengerészek, akik még büszkén viselték ezt a jelzőt: fregatthajós?!
De az Adria, a legkékebb tenger változatlan, örök.
Említettem nektek, a harmincas évek elején Zenggben jártam, s ott találtam Nazárió Saurót, a vén tengerészt. Ó, nem, szó se róla, nem a szegényházban, hanem a saját kunyhójában, amint éppen hálót javított, és időnként kortyintott egyet-egyet a borospohárból. Túl volt akkor már a századik évén!
– Hát megvagy még, fiacskám, megvagy? – bámult rám csodálkozva, amikor felfedtem kilétemet, hiszen gyerekkoromban látott utoljára. – Jokkó barátja vagy, most már emlékszem, hogyne emlékeznék! Hoztál borocskát?
Kitettem a ládaszerű asztalkára két borosüveget, és illő tisztelettel mondtam:
– Kedves egészségére, Sauró bácsi!
– Az csak meglenne, fiam, azzal nincsen baj. Inkább az emlékezetemmel van a baj. Éppen az előbb, mielőtt beállítottál, azon törtem a fejemet, hogy melyik évben is volt a lissai csata, amikor Tegethoff kormányosa voltam. Te tudod, fiacskám?
Mondtam, hogy a lissai csata, aminél Nazárió Sauró bácsi is jeleskedett mint az admirálisi hajó, a „Ferdinand Max”
kormányosa, 1866-ban játszódott le.
– Mondd, fiam, régen volt az? – kérdezte gyerekes ártatlansággal az öreg. – Régebben, mint amikor Jokkó kimentette Iliát a rabságból?
Ekkor láttam, hogy bizony-bizony baj van azzal az emlékezéssel. Mert hát 1866 és 1916 között elég nagy a távolság! De ugyanakkor eltátottam a számat, mert az öreg hirtelen rátért Ilia kiszabadítására.
– Kár azért a Jokkóért! Szerettem, mint a legkedvesebb unokámat. Hogy kizsarolta tőlem a „Máriá”-t! De meg kell adni, helyre is hozta. Volt benne erő és bátorság is.
Figyelmesen, reszkető kézzel, de vigyázva, óvatosan öntött a borból a pohárba. Majd folytatta:
– Jó borocska. De nem a borodat akarom dicsérni, mert lassan ott tartok, hogy nekem már minden bor ízlik. Ebből is tudom, hogy öregszem. Hanem Jokkó! Tudod, mostanában mindenféle idegen ember jön még Zenggbe is. Megmutatnak engem, merthogy elmúltam százesztendős; megmutatják az öreg templomot, a nehaji várkastélyt, mindazt, ami nevezetesség. Megmutatják Blazek Ilia szülőházát, mert hát Ilia is sokra vitte, hős lett, ha nem tudnád! Úgy biza! De miért lett hős? Mert Jokkó megmentette! Az ilyesmiről szeretnek az emberek elfeledkezni. Csak én nem, fiam, én nem! Nazárió Sauró őrzi kis barátja emlékét!
Csendesen, kuncogva nevetett.
– Elmondom én az idegeneknek: az a Jokkó fenegyerek volt! Ha élne, büszkesége lenne Zenggnek, nemcsak én meg Ilia. Elbújt a katonai rabok táborának egyik raktárában, s megvárta, míg leszáll az éj. Akkor előjött, s mint a patkány, lopakodott ahhoz a barakkhoz, ahol Iliát sejtette. Tudod, hogyan lopakodik a patkány, hiszen tengerész vagy, láttál eleget. Minden rést, minden gödröt, szögletet kihasznál. Így tett Jokkó. Fegyveres őr járt a barakkok előtt, de ő akkor mozdult, amikor az őr háttal volt. Őr álldogált a küszöbön, de ő megvárta, amíg az őr félrement szükségét. intézni. Figyeld meg., az őrök éjfél felé így tesznek. Rájuk jön, hiába, no!
Most is előttem van az öreg. Valósággal beleélte magát Jokkó kalandjába. Reszkető kezável mutatta, mint tett Jokkó, hogy fellelje Iliát. Még a kortyolgatásról is elfeledkezett.
– És egyszer csak benn volt a barakkban! Ott voltam Listánál, de ilyesmit még most se mernék megtenni, pedig megéltem néhány esztendőt! Jokkó megtette! A priccsek alatt lopakodott keresztül, és időnként előbújt, akár a búvárhajó. Körülnézett. Tudta, hogy Ilia hason fekve alszik. A legtöbb ember hanyatt meg oldalt fekszik, de nem hason. Ilia így feküdt. Jokkó csak ezt nézte. Végre megtalálta!
Komázva rám kacsintott a vén tengerész:
– Tudod, hogyan ébresztette fel? Én tudom, nekem elmondta. Az alvó tenyerébe tette azt az ismétlőpisztolyt, amit a „Najadé”-n lopott. És a fülébe súgta: „Ébredj, Ilia, süt már a nap!” Ez az uszkokok ébresztője. Jokkó így mondta. Felébresztettek még három embert. Ilia cimboráit: egy olaszt, két magunkfajtát innen a partvidékről. Gyors munkát, tiszta munkát csináltak. Bizony, fiam, aki mer, az nyer. Én is így tettem világéletemben. No, erre azért inni kell – egészségedre!
Megtörülte az inge ujjával a száját, nevetett.
– Elkapták az őrt, berántották. Utána a silbak járt így. Már nemcsak ismétlőpisztolyuk, de két puskájuk is volt! A többit már tudod.
– Tudom – mondtam. – Megrohanták a kapuőrséget, és kitörtek. Még csak karcolás se érte őket! Tudom.
Az öreg hirtelen morcos lett. Dühösen nézett rám:
– Hát ha tudod, mit járattad a számat?! Még a kortyolgatást is abbahagytam.
Rámosolyogtam a vén harcosra:
– Talán bizony nem esett jól magának Jokkóról beszélni? Fújtatott egy ideig, de végül megenyhült.
– Igazad van, fiam. Jólesett. Mondd csak, Lissánál voltam akkor, amikor mindez Jokkóval megtörtént?
És elgondolkozva meredt az asztalkán levő pohárra, a kezében tartott halászháló darabjára. Csendes szomorúsággal nyögte:
– De elszaladt az idő! …
És én ugyanezt mondom, barátaim: de elszaladt az idő!
Majdnem fél évszázad van már az események mögött. Az angyalát, szép idő! De az Adria hullámai ugyanúgy gördülnek tova, a bóra ugyanúgy tutul, a sirokkó ugyanúgy megtáncoltatja a hajókat, Veglia öbleiben most is rikoltoznak a halászkák, a delfinek iskolája mosolyt derít a legmorcosabb ember szájára is, a nehaji vár falai között állítólag most is megjelenik Zulejka asszony szelleme …
Csak éppen az idő szaladt tova.
Az Adria változatlanul csodás kék, és meséket mond a régiekről.
Amit elmondtam, az Adria mondta el nekem.
Jokkó barátom emlékezetére.
Most pedig húzzuk fel, barátaim, a jelzőzászlókat, és kívánjunk egymásnak jó utat:
Τ D L