Hatodik fejezet

AZ „ALBATROS” KORVETT HÍRES KALANDJA AZ EMBEREVŐK SZIGETÉN

Ha mai szemmel mérlegeljük Dóbiás intézkedését, nem mondhatunk mást, mint azt, hogy okosan cselekedett. Megtehették volna, hogy visszafordulnak, befutnak Val-Ciessionéba, és segítséget kérnek a haditengerészektől. Egy toronyőrnek, hatósági embernek, kell, hogy segítséget nyújtson a flotta bármelyik egysége. Val-Ciessionéban, mint emlékeztek, a haditengerészet „Freda” nevű vitorlása és a „Basilisk” segélyhajó tartózkodott. A tanár és a fiúk tudták, hogy ezen a két hajón orvos nincsen, legfeljebb egészségügyi altiszt. Amennyit az altiszt elsősegélyből tudott, azt tudta Dóbiás is. Arra pedig nem számíthattak, hogy a „Basilisk” elhagyja Val-Ciessionét, és elszállítja a toronyőrt a legközelebbi kikötőbe, ahol gondozásba veszik. Dóbiás számot vetett a feladatokkal, a lehetőségekkel, s a pillanat tört része alatt megállapította: a legközelebbi segélyhely Lussingrande, valamivel feljebb Arbe, délkeletre pedig Zára. Lussinnak nincsen kórháza, Arbénak sincs. Zára kiesik az útból, és ha oda vinnék Klavora Ferdinándot, megtörténhet, hogy nem érnek haza a húsvéti vakáció végére.

Ezért döntött a tanár és a Fraternitás a zenggi út mellett.

– A legfontosabb minél előbb kórházba jutni – jelentette ki Dóbiás. – A nyílt töréssel nem lehet tréfálni! Ha éjjel és nappal haladunk, meg a szél is kedvez, holnap délre Zenggben lehetünk. És – ott is leszünk!

– Ott leszünk, tanár úr – fogadkozott Jokkó –; talán még előbb is!

És a „Mária”, raktárközépben a sebesülttel, elbúcsúzott Piccolo Meledától.

Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a feleség átvette a férj rzerepét Majd alkonyatkor ő gyújtja meg a lanternát, s ő adja le a szükséges jelzéseket, ha éppen arra fordul a helyzet. A toronyőrök feleségei ilyesmihez kitűnően értenek.

Klavoránéra is ez a munka várt, amikor lassanként elnyelte a távol a férjét szállító brazzerát.

Klavora Ferdinánd kemény fickó volt, meg kell adni.

Fájdalmai ellenére is kitűnően bírta a haj ócska imbolygását, bukdácsolását, az átfordulások dőléseit, a vitorlás természetének megfelelő ferde helyzetet.

– Ha nem lennék ilyen kutya helyzetben, nótára gyújtanék örömömben, hogy vitorláson lehetek! – lelkesedett a toronyőr. – Úgy ám, fiúk! Nótára!

Alája raktak pokrócot, párnát, hogy megkönnyítsék a fekvést. Nelsont dédelgették talán annyira Trafalgárnál Hardyék, mint a Fraternitás Piccolo Meleda lakóját.

– Szereti a bácsi a vitorlázást? – kérdezte Verancsics.

– Na hallod, persze, hogy szereti! – hördült fel Jokkó a kormánynál. – Hát nem láttad függni a falon az „Albatros” korvett képét?

A beteg ember meghatódva bólintott:

– Jó szemed van, fiam. Valóban az „Albatros” korvett képe. Azon szolgáltam hat éven át. Ismertem minden rigolyáját, minden zegét-zugát.

– Ha lenne eladó korvett, egy életen át gyűjtenék rá, és megvenném – jelentette ki áhítattal Jokkó. – Az a kedvenc hajótípusom … meg a bark meg a sóner!

Klavora felnézett a „betegszobából”, ahogy a lemélyedt raktártért elkeresztelték. Nem tehetett mást, mosolygott.

– A „Ragusa” bark hadnagya a bátyám; a „Jadran” sóner parancsnoka pedig a nagybátyám, Turkovich Daniló kapitány.

Jokkó hangja áhítattal csengett.

Dóbiás, aki ezúttal is, szokása szerint, Jakabkával és Marás Dragutinnal együtt a kormányfélen kapaszkodott, és a mélytengeri horgászással bajlódott, elnevette magát.

Klavora is elmosolyodott:

– Ismerem mind a kettőt. A „Ragusá”-t is, a „Jadran”-t is. Jó néhányszor elhaladtak már a sziget előtt. Turkovich kapitányról meg mindenki tudja, kicsoda. Híres kapitány!

– Ha megnövök, én is olyan híres tengerész leszek -r szólt meggyőződéssel Jokkó, mint aki azt mondja, hogy az idő szép, és ezen változtatni nem lehet. – A nagybátyám is volt egyszer gyerek, és akkor még nem volt híres. Egyszerre semmi sem megy.

Dóbiás a zsinór feszülését figyelte elmerülve. De a régi korvett régi tengerésze elismerően biccentett:

– Okosan beszélsz, fiú. Mindig arra vágytam, hogy vitorlás hadihajóra kerüljek … Pólában születtem, és amikor felnőttem, teljesült a vágyam. Nincsen a korvettnél vagy a fregattnál szebb hajó. Mégis: egy se maradt belőlük!

A toronyőr arcán lázrózsák égtek. Látszott, mennyire fáj minden szó, minden mozdulat. De azért beszélt. Figyelő, fülelő tekintetek hajoltak a védett kuckóba, ahol olyan valaki feküdt, aki élte és ismerte a „lovagkort”.

Délután volt.

Klavora mesélt. Időnként szünetet tartott. Később az esti és az éjszakai szél egyre erősödve fújta nótáját. Mintha csak tudta volna, hogy sietnie kell annak a dióhéjnak a Kvarnero szigetei között. A bárka megdőlve, széles orrával percenként rácsapva a ferdén keresztező hullámokra, nyargalt a kívánt irányba, Zengg felé.

– A nagymama nem is sejti, hogy közeledik az unoka! – gúnyolódott Jakabkán Zgurics.

– Az semmi – nevetett Kuruc Jóska –; de a lapok majd utánunk kullognak! Hiába jártunk Val-Ciessionéban.

– Dehogyis jártunk hiába! – lelkesedett Jokkó. – Ha nem Ciessionénak megyünk, elkerüljük a szigetet. Meséljen, Ferdinánd bácsi! … Ott hagyta abba, hogy a korvett kifutott a pólai kikötőből. Teljes vitorlázattal.

A sebesült a távolba meredt. Látszott, hogy maga elé idézi a múltat, azt a csodás napot, amikor még ifjú volt, haditengerész, és az ,,Albatros”-on felhangzott az indulást jelző kürt rivalgása.

– 1895. március közepe volt. Gőzös vontatott ki a Fasana-csatornán a Promontor-fokig. A legénység az árbocok keresztrúdján állt és tisztelgett. Én az első árboc alsó terebjén álltam… akkor még csak két csillagot varrtak a galléromra … Elkanyarodtunk az Oliva sziget előtt, megkerültük az Arsenal előtt horgonyzó hajókat. Közöttük ott állt testvérhajónk, a „Zrínyi”. A „Zrínyi” mögött a „Fasana”, a kijáró előtt a „Leopárd” romboló. Még most is hallom az üdvrivalgást, amivel búcsúztunk, és amivel búcsúztattak!

– Csuda hurrázás lehetett! – harsogta Jokkó, és már maga is úgy érezte, hogy nem a „Mária” fedélzetén áll, hanem az „Albatros” korvett kormánykerekét forgatja, s azt látja, amit csak akkor lehetett látni: a tenger észmúlt és a tengerész jelen találkozását. 1895 tavasza volt, a nagy változás ideje az akkori osztrák-magyar flottánál. Elindult egy hajó, hogy föld körüli utat tesz, és ezzel az úttal egy korszak zárult le a tengerészet történetében.

Az osztrák-magyar flottában voltak ugyanis az utolsó fregattok és korvettek.

Mielőtt rövid időre felidéznénk Klavora Ferdinánd jóvoltából az „Albatros” korvett regénybe illő kalandját, említsünk meg egy-két dolgot, ami ide kívánkozik. Többször szó került az „osztrák-magyar flottá”-ról. Volt ilyen flotta? Ma már, ismereteink birtokában, nyugodtan kimondhatjuk: inkább névleg volt csak „osztrák-magyar”, mert elsősorban és ténylegesen csak osztrák volt. Ahogy nézegetem a flotta 1914-es névlistáját, a következőt látom: tizenöt tengernagy közül egyetlen magyar sincs, a negyvenhárom sorhajókapitány körül csak kettő magyar születésű, a fregattkapitányok között sincs magyar, a hatvannyolc korvettkapitány között egy a magyar! Még rikítóbb a sorhajóhadnagyok névsora: 1914-ben, az első világháború kitörésének évében háromszáztizenhét tényleges sorhajóhadnagy szolgált a flottánál, és ebből mindössze hat volt honfitársunk! Hasonlót mutat a fregatthadnagyok, a tengerészkadétok (tengerészzászlósok) és a kadét jelöltek névsora.

Ha a császári Bécs nem is szívesen engedte a magyar fiatalokat a haditengerészethez, akik mégis bejutottak (különösen a múlt század évtizedeiben), azokkal nem vallott szégyent a világ legkülönösebb összetételű flottája. Ezt a flottát az erőszak és a drukk szülte. Valóban így volt. Ferenc József, a császár, különösen két embertől félt, a két testvértől: Miksa és János főhercegektől. Féltette tőlük a trónját, a népszerűségét. Miksa lelkes tengerész volt, nagy tettvággyal fogott hozzá a flotta fejlesztéséhez, akkori értelemben vett modernizálásához. Úgy tett, mint Nagy Péter, a cár: külföldre ment, ott tanulmányozta a tengerészetet, és onnan hozott szakképzett tiszteket. így került a múlt század ötvenes éveiben az Adriára a dán származású Tegethoff, a későbbi fő-admirális, Miksa és János főhercegek barátja, akinek első tette volt az ócska fahajók helyett vashajókat építtetni, átszervezni a tüzérséget, a hadikikötők és a partok védelmét.

Föld körüli útra indult az első osztrák-magyar hadihajó is, a „Novara” fregatt 1857. március 17-én futott ki a háromárbocos, negyvenkét ágyús fregatt a trieszti Muggia hadikikötőből, hogy pontosan két és fél évvel később, 1859. augusztus 27-én térjen oda vissza. Amikor átnéztem a „Novara” személyzetének névsorát, a tisztek között három magyart is találtam: Gyulai-Gaál Béla sorhajóhadnagyot, a „Novara” első tisztjét és két kadétot: Semsey Andort és Kalmár Sándort. Az utóbbiról külön is kell szólni: az 1839-ben Szegeden született Kalmár Sándor az első magyar ember, akiből tengernagy lett, méghozzá altengernagy! Kalmár Sándor több föld körüli utat tett, s azok közé tartozott, akik igyekeztek egyengetni az utat a haditengerészethez vágyó magyar ifjak előtt. Hogy csak néhány nevet említsünk – mert talán érdekel titeket ez a röpke, bizony, mondom, alig ismert magyar vonatkozású emlékezés a vitorlás hadihajók korszakáról –; idézzük fel az 1864-ben Nagykárolyban született László Elemér és az 1847-ben született Tarczal Géza nevét, akik vitorlás hadihajókat vezényeltek, és ellentengernagyságig vitték fel a ranglistán. Vitorlás hadihajón szolgált a jászberényi születésű Kotán Dezső sorhajóhadnagy, egyike a múlt idők legképzettebb magyar tengerészeinek, akinek a nevével büszkélkednünk kellene: híres volt emberségéről, az 1889-90-ben föld körüli utat tett „Fasana” korvetten végrehajtott embermentő hősiességéről. Kotán Dezső a magyar tengeri hajózás múltjának jelentős személyisége: 1894-ben lett a fiumei Tengerészeti Akadémia, a mi kedves Nauticánk igazgatója, átszervezője, korszerűsítője. Húsz esztendőn keresztül vezette a Nauticát, már akkor hirdette a motoros hajózás nagy jövőjét, de a szíve mélyén megmaradt vitorlás tengerésznek. Nem is lehet azt elfelejteni soha, mert nincsen a szélnél szebb, pompásabb hajtóerő!

Említettük az imént, hogy az osztrák-magyar flottát az erőszak és a drukk szülte. Az erőszak Miksa főherceg, tengernagy oldalán volt, az a bizonyos drukk pedig Ferenc Józsefnél. Miksa annyira rajongott a tengerészetért, hogy Trieszt mellett felépíttette a mesébe illő Miramar-kastélyt, tengerbe nyúló szirtek tetején, hogy a szárazföldön is hallja a hullámok zúgását, a tenger danáját. És hogy a hajóról se feledkezzék el: a kastély egyik szobája, a főherceg hálóhelye pontos mása a „Novara” tengernagyi kabinjának! Ez a fregatt volt a flottaépítő főherceg zászlóshajója. A népszerű, romantikus hajlamú főherceg egyre nagyobb terhet jelentett a rideg, semmi mosolyt nem ismerő, komor császár testvérnek. Amikor a császár megtudta, hogy Miramarban valóságos külön, önálló köztársaság kezd kialakulni, cselekvésre határozta magát. Tudta, hogy Miksa hiú ember, de azt is tudta, hogy a felesége, Lipót belga király lánya, Sarolta főhercegnő még hiúbb. Mexikói szerencselovagok árulták akkor Mexikó trónját. Mint mondani szokták: a ponty bekapta a horgot. Miksa elhitte, hogy Mexikó nyomorult népe őt óhajtja királynak! És elkövetkezett a nagy nap: 1864. április 14-én megjelent a Trieszt melletti kastélyban a császár, Ferenc József. Nem kisebb iratot tett az öccse elé, mint azt, hogy lemond Habsburg-főhercegi jogairól, de lemond főtengernagyi rangjáról is. Megteheti, hiszen várja Mexikó trónja, az európai császárt váró indiók milliói. A többi már alig egy mondat: színpompás díszkísérettel hajózott ki Amerikába, a „Novara” fregatt fedélzetén, Mexikó császári párja. És alig két év után odakint kitört a felkelés, Pueblónál kivégezték Mexikó császárát. A „Novara”, Tegethoff parancsnoksága alatt, hozta haza holttetemét annak az embernek, aki elhitte a bátyjának, hogy jobb császár lesz belőle, mint tengernagy.

Holott jó tengernagy volt. Neki lett igaza: az osztrákolasz háborúban, 1866-ban, a lissai csata, Tegethoff győzelme döntötte el a nagy vitát. A vagány Tegethoff nem sokat tétovázott, amikor a Déli-Adria csodás szigete, Lissa nyugati oldalán feltűnt az olasz flotta. Elhatározta, hogy a döntést azonnal kierőszakolja. Az olasz Persano admirális 38 hadihajója közeledett – és feléje tartott Tegethoff 27 hajója, közöttük a „Novara” fregatt, az akkor épült „Zrínyi” és az „Albatros” is. De a vitorlások között akadt már egy-egy teljesen páncélozott, gőzzel haladó hadihajó is. Ilyen volt Tegethoff zászlóshajója, a „Ferdinand Max” és ilyen Persano főtengernagy zászlóshajója, a „Ré d’Italia”. Tegethoff a váratlan meglepetések embere volt. A tengeri csata, így tanultuk, matematika. Az ütközet sorsát az ágyúk kalibere, az ágyúk mennyisége, a hajók falának erőssége és – a taktika, hogy úgy mondjam: a sakkozni tudás dönti el. Az egyéni bátorságnak aránylag nem sok szerepe van. De ha jut szerep, akkor az sokat jelenthet. Ilyen szerepet vállalt Tegethoff, aki nagyon jól tudta, hogy 38 hadihajó és 27 hadihajó között jelentős a különbség. Itt csak a huszárvágás segít. A nagyon gyors, nagyon váratlan cselekvés. Lissánál ez történt. Tegethoff intézkedését ma minden haditengerészeti akadémián úgy tanítják, mint a „tengeri hadászatok utolsó csáklyázását”. Tegethoff előtt így tett Nelson Koppenhágánál, Suffren Észak-Afrikában, Hood a Baleároknál, Usakov Krím alatt. Tegethoff a gőzzel hajtott „Ferdinand Max”-ot egyenesen nekivezényelte Persano zászlóshajójának. Lesz, ami lesz – gondolhatta a pofaszakállas dán tengerész, s nemcsak az egész olasz flotta, de saját embereinek meglepetésére belevágtatott a „Ré d’Italia” oldalába! A „Ferdinand Max”-on az egyik kormányos matróz jó ismerősünk, Nazárió Sauró, Zengg legmorcosabb embere, aki száz éves korában még kievezett a tengerre, és könnyedén belenézett a bütykös mélyébe. Tegethoff mellett, a parancsnoki hídon magyar fiú állt: a szegedi Kalmár Sándor, akkor már fregatthadnagy, egyben az admirális zászlóstisztje, akinek az volt a feladata, hogy leadassa és ellenőrizze a zászló jelzéseket, mert hiszen akkor máshogyan a hajók nem tudtak „beszélgetni”.

Az olasz tengernagy hajója léket kapott, oldalt dőlt, süllyedni kezdett. A csata sorsa eldőlt. Ez volt az utolsó – ismétlem – olyan ütközet, ahol csáklyáztak, de egyben az utolsó olyan tengeri csata az európai vizeken, ahol vitorlás korvettek és fregattok vettek részt. Sőt az osztrák-magyar haditengerészetben maradtak meg legtovább ezek a nagyon szép, valóban festői hadihajók, a tengerészet lovagkorának fehér szárnyú, óriás madarai. Mert gondoljátok csak el: a kilencvenes évek végén ez a flotta világ körüli útra még olyan hadihajót küldött, amelyik vitorlával haladt, három árbocán közel 2300 négyzetméter vásznat feszített ki a szél! Holott ugyanakkor a többi nemzet régen átállt a gőzzel hajtott, teljesen páncélozott, sőt páncéltornyos, modernnek nevezhető csatahajók alkalmazására. Ennek pedig több oka volt. Egyrészt az osztrák-magyar flotta szegény flotta volt, a gyors fejlődés idején (a nyolcvanas, kilencvenes években) a kiselejtezést nem tudták a kívánt tempóban végrehajtani. És itt a császár sem segített. Ferenc Józsefnek, akárcsak Ferenc Ferdinánd trónörökösnek, nem volt szívügye a haditengerészet. Túlságosan közel volt Miksa tengernagy és a másik kitagadott testvér, János főherceg emléke. János főherceg is a tenger szerelmesei közé tartozott, ő is lemondott főhercegi rangjáról, s Orth János néven, a „Santa Margherita” nevű kétárbocos briggjével – mint annak kapitánya tűnt el a dél-amerikai partoknál!

A mindenható császár szívesebben vette, ha a megkívánt föld körüli utat a tisztjelöltek nem a nagy költségű, korszerű hadihajókon, hanem a széllel hajtott vitorlásokon teszik meg. Sőt már akkor fontossá váltak a haditengerészetben a különböző tengereken végrehajtott tudományos megfigyelések, csillagászati, mágnességi, tengertani, földrajzi, térképészeti tanulmányok. Ezeken az utakon egyre több tudós vett részt. (így tette meg első föld körüli ót ját Darwin, minden idők legnagyobb tudósainak egyike is.) Az osztrák császár ragaszkodott ahhoz, hogy a tisztjelöltek útjával egybehangolt tudományos útra fregattok vagy korvettek induljanak el.

Mint említettük, a „Novara” fregatt volt az osztrák-magyar flottából az első hadihajó, amelyik föld körüli utat tett. Az utókorra megmaradt az érdekes hajónapló. Ismerjük a „Novara” minden napját, az elindulás percétől a visszaérkezésig. Tudjuk a tisztek, az altisztek, a legénység névsorát, de azt is, hogy a föld körüli úton kik szöktek meg a fregattról, így Joseph Tian főkormányos Sanghajban, Frantz Brihel matróz Singaporeban, Johann Bardisich, Bemard Milach és Johann Chiloe matrózok Rióban dezertáltak. Azt is tudjuk, hogy a „Novara” Gyulai-Gaál Béla sorhajóhadnagy, első tiszt vezénylése alatt mint verekedte ki magát 1858. augusztus 18-án és 19-én a föld körüli út legnagyobb kalandjából. Ekkor a hajó minden embere elmondhatta: élet vagy halál? A Sárga-tengeren történt a találkozás az évtized legnagyobb ciklonjával, Okinawasima és a Liu-Csau szigetektől keletre. Ez a ciklon Formosa északi csücskétől indult el, és Okina-wanál kanyaradott vissza. A „Novara”, a beteg parancsnokot helyettesítő Gyulai-Gaál sorhajóhadnagy vezénylésével, mindössze csak az előárboc mar s vitorla ját (!) és az egyik orrvitorlát (!) tartotta fenn. Tudnotok kell, hogy a fregatt 1850 tonnás (a legnagyobb Duna-tengerjáró 1300 tonnás), 63 méter hosszú, 15 méter széles vitorlásóriás volt, fedélzetén 42 ágyúval, 352 emberrel – és ekkor pontosan annyi vitorlával haladt, mint amennyivel az Adria trabakkolói vitorláznak. És még ezzel a zsebkendőnyi ponyvával is száguldva rohantak Okinawa felé! Mert a magyar sorhajóhadnagy a legésszerűbb, de legnehezebb megoldást választotta: lehetőleg szembehaladni, felpréselődni az orkánra, hogy minél előbb keresztülhaladjanak rajta. Gyulai-Gaál Bélának igaza volt: a „Novara” megmenekült, ugyanakkor két angol korvett, több japán halászhajó és egy amerikai klipper tűnt el a Sárga-tenger hullámaiban.

Érdekességként említsük meg, hogy szemléltetőbb legyen ezek után az „Albatros” útja és főleg kalandja, hogy abban az időben, ha egy fregatt vagy korvett kifutott az anyakikötőből, az otthontól való búcsúzás nem hetekre vagy a legrosszabb esetben hónapokra szólt, mint mostanában, hanem – évekre! Nem volt Panama-csatorna, nem volt Szuezi-csatorna, a „Novara” közel 100 000 kilométert tett meg 1857. március 17-étől 1859. augusztus 27-éig, a Trieszt-Madeira-Rio de Janeiro-Jóreménység foka-New Amsterdam-St. Paul-szigetek-Ceylon-Nicobar-szigetek-Singapore-Manila -Hong Kong-Wushung-Guam-Karolina-szigetek-Stewart-szigetek-Sydney-Auckland-Tahiti-Pitçairn-Juan Fernández-szigetek-Hoorn-fok-Triest útvonalon. Mindezt – vitorlával, barátaim! Egy ilyen csinos kis kirándulásra, 352 ember számára, számításba véve a váratlan szélszüneteket is, bőven kellett élelmet behajózni. Nézzünk csak bele a hajónaplóba, mi minden rejtőzött – többek között – a fregatt gyomrában az indulás napján: akadt ott 86 tonna só, 10290 font kakaó, 3434 font cukor, 51 000 font kétszersült, 8000 pint rum, 9000 pint bor, 12 tonna szárazbab és – vitorlásról lévén szó – főzésre: 23 tonna szén.

Az „Albatros” közel negyven évvel később, de a „Novará”-hoz teljesen hasonló körülmények között, nagyrészt a fregatt nyomában tette meg világ körüli útját. Volt azonban mégis egy jelentős különbség (azon kívül, hogy a korvett kisebb hajó a fregattnál): a gőzgép. Ezzel a géppel az „Albatros” mentesült a szélcsend és bizonyos fokig az orkánok veszedelmétől. Persze, mai szemmel nézve – bolond dolog ^9y olyan hajó, amelyik gőzzel is halad meg vitorlával is.

Én még láttam a „Mövé”-t, az utolsó hadikorvettek egyikét, de láttam a fiumei Adria Társaság „Szent István” személyszállítóját – különös látványként hatott a magas, kormos, füstöt eregető kémény és az árbocokon kifeszített, bizony igencsak koszos keresztvitorlák! De hát az „Albatros” gépe ”segédgép” néven szerepelt, s csak akkor illett üzembe helyezni, ha a korvett veszedelembe került, vagy ha a tolóerőre múlhatatlanul szükség volt. (Jellemző a hajógépek fejlődésére, hogy amikor a „Zrínyi” korvett az egyik kínai kikötőben horgonyon állt, de a horgonyláncokat az elpattanás veszélye fenyegette, mert egyre erősödött a vihar, akkor a parancsnok befűttette a két kazánt. Brableby Vilmos főgépész hat óra múlva jelentette, hogy a 230 lóerővel működő gép megindulhat. Hat óra múlva! Hat órán keresztül minden percben várhatták a tengerészek – közöttük öreg barátom, Anton úr, hajómester, a fiumei akadémia későbbi főportása és Gáspár Ferenc fregattorvos, gyerekkorom népszerű útirajzírója –; hogy a derék „Zrínyi”-t mikor ragadja el a tengerár. Szerencsére a korvett két horgonya és a láncok kitartottak. A „Zrínyi”, akárcsak testvérhajója, az „Albatros”, 60 méter hosszú, 1340 tonna vízkiszorítású, 1650 négyzetméter vitorlával haladó hadivitorlás volt. Minden löveg a fedélzeten nyert elhelyezést, szemben a fregattokkal, ahol a rendes ágyúfedélzet alatt még egy emeletsorban tekintettek ki a tengerre az ágyúk.)

Ha a szárazföldi ember ránéz egy alig fél évszázaddal ezelőtt kimúlt fregatt vagy korvett fényképére, rajzára, bajosan tudja elhinni, hogy a fregatt személyzetének létszáma átlagosan 350, a korvett személyzete többnyire 230 emberből állt, ha a vitorlás hadihajó évekre eltávozott hazája partjaitól. Hol fért el ennyi ember? – teszi fel a kérdést az avatatlan, ami természetes is. Először is mindjárt mondjuk ki: elfért. Nincs az a szálloda, tömegszállás, ahol nagyobb rafinériával agyalták volna ki a férőhelyeket, mint a vitorlás hadihajókon, az élelmezésről nem is beszélve. A híres „hajóágy” már a múlté, de minden izgalmassága mellett is célszerű, egyszerű, jó találmány volt. Aki fáradt, elaludt benne, aki nem, annak meg minek az ágy? Ugyanis ezen az elven épült fel a régi tengerészetben, de főleg a haditengerészetben használt ágy alkalmazása. Ez az ágy ugyanis nem állt másból, mint két erős kötélszárból és a kötélszárak közötti hálóból, továbbá egy-egy vashurokból. Tehát függőágy volt. Amikor a haditengerészt a hajóprófosz beírta a nagykönyvbe, megkapta a függőágyat, és ezzel teljes jogú tagja lett a hadihajónak. Nappal a függőágyak – pokróccal és egy párnaféle hurkával összesodorva – a hadivitorlás mellvédjének belső részén, egymásra téve sorakoztak. Ütközet alkalmával tehát a homokzsák szerepét töltötték be. Ezekről a kötélből készült függőágyakról legalább annyi dalt, mesét, adomát tudtak, költöttek a tengerészek, mint a kaszárnyák lakói az azonos értékű, de mégiscsak nyugodtabb helyzetben levő priccsekről. A függőágynak volt egy óriási előnye, azaz két előnye: kis helyen elfért, és a hajó ingásának megfelelően lendült tovább, jobbra-balra, előre-hátra. Természetesen idő kellett, amíg megszokta az ember, főleg azt, hogy soha nem lehetett benne kinyújtózni. De aki megszokta, az örökre összebarátkozott vele. Ismertem olyan tengerészeket, közöttük a fiumei Buries Jánost, a Baross-kikötő révészét aki elbúcsúzott a tengerészettől, szárazföldi patkány lett, de hú maradt a függőágyhoz. Esténként kitekerte a rollnit, két kampó közé akasztotta a karikákat, belefeküdt az ágyba, hintázta egy kicsit magát (úgy gondolom), és – álmában tovább hajózott! Másként nem is lehetett.

Különben, hogy még egy kicsit időzzünk a témánál, mint éltek fregattokon és a korvetteken – Jokkó tudta, nekünk is tudni kell –; maradjunk meg az alvásnál. A mai tengerész, még a haditengerész is, kabinban alszik, van egy keskeny ágya, sőt polcot is kap, ahol elhelyezi kedvesei fényképét meg az unaloműző könyveket. A fregattok és a korvettek matrózai ilyesmiben nem részesültek. A vitorlás hadihajókon csak a tisztek aludtak kabinban továbbá négyesével-hatosával a kadétok, a főaltisztek (nostroumók, hajómesterek, csónakmesterek, árbocmesterek, főtüzérek, főkormányosok, hajóprófoszok), de a szegény mali, a matróz és a kisebb sarzsi a tömegszállás lakója volt. Ezt a helyet nevezték korridornak, vagyis elkerített, védett helynek, magyarán ~ ketrecnek. A korridor az ágyúfedélzet alatti, teljesen zárt, folyosószerű, hosszú helyiség volt. Ide alig szűrődött le a fény, s a levegőt derék vastagságú ponyvacsöveken szivattyúzta le, állandó huzatot, lég járatot teremtve, a hajó menetsebessége. Mégis szörnyű volt a korridorban a levegő az állandó nyiroktól, a fáradt, agyonizzadt testek párolgásától. Harminc-ötven ember tartózkodott éjjel és nappal a korridor egy részében, egymás mellett lengő fűggőágyakban, a legtöbb esetben trópusi hőségben! Éjjel-nappal? – kérdi megint csak az avatatlan, hiszen az ember többnyire éjjel szokott aludni, pihenni.

De hát a tengeren valójában nincsen se éjjel, se nappal. A tengeren csak szolgálat van és a szolgálatnak megfelelő munkabeosztás. A vitorlás hadihajókon érvényesült csak igazán a sokat hallott backbord (bal oldali) és steuerbord (jobb oldali) őrség, ami röviden azt jelentette:_a személyzet, vagyis az alacsonyabb rangú tisztek, altisztek, matrózok két csoportra voltak beosztva, hogy a hajó a nap bármely szakában egyforma biztonsággal haladhasson, és a hajó belső élete ugyancsak egyforma módon legyen ellátva, függetlenül a napszakoktól. És itt volt döntő a függőágy kényelmetlensége: aki álmos volt, az elaludt benne, mert mint a tengerészmondás hirdeti, az álmos tengerész az árbocrúd csúcsán is édesen alszik! Hát persze, ez túlzás, de mint minden túlzásnál, itt is van igazság, A szárazföldi ember, ha elvégzi napi munkáját, lefekhet, akár tizenkét órát tölthet az ágyban. A tengerész se most, se a múltban ennyi időt egyhuzamban nem pihenhetett. A fregattokon és korvetteken α négyórás szolgálat szerint dolgoztak és pihentek az emberek. Például: a legénységnek az a fele, amelyik este 8 óra 0 perckor behunyta a szemét a függőágyban, és máris aludt, 15 perccel éjfél előtt sípszóra ébredt. Az öltözködésre és a korridorból való kirohanásra jutott öt perc, a további tíz perc pedig arra, hogy a leváltandó őrségtől átvegyék a szolgálatot. Ezután a leváltott őrség lerohant a korridorba, kiteregették a pokrócokat, felakasztották a függőágyakat, levetkőztek, és máris aludtak, mert – aludni kellett! Aludni a szörnyű levegőtlenségben, összepréselt helyzetben, negyven ember horkolásában, amihez hozzájárult a fekvők alatt átkúszó, óránként megjelenő figyelőőrség (egy fegyveres altiszt és két fegyveres mali) dübörgése, káromkodása, csörtetése, lökdösődése. Mert a régi vitorlás hajókon a tűztől féltek a legjobban, és ezért a nap minden szakában az erre kijelölt őrség szünet nélkül járta a hajót, fedélzetet, korridort, raktárakat, lőporkamrákat, de még a tisztek kabinjait is.

Nehezen hiszi el az avatatlan, hogy ilyen körülmények között bárki is kipihenhette magát. Pedig így volt – a két részletben való alvást (összesen hét és fél órai pihenést) éppen úgy meg lehetett szokni, mint az egy huzamban való hétnyolc órai alvást. De meg lehetett szokni azt, ami még ennél is nagyobb áldozat az európai, főleg magyar ember számára: a kenyér teljes hiányát! Elképzelhető a sózott, bizony már eléggé avas szalonna kenyér nélkül? Valljuk be, bajosan. És a fregattok, korvettek Kalmár Sándor kadétjai, Gáspár Béla kormányosai, Török Feri matrózai hónapokon, éveken át ették a sózott szalonnát, sózott marhahúst, a babcsuszpájzot kenyér nélkül – a galettával. Így hívták akkortájt a flottánál magyarok, horvátok, csehek, olaszok, osztrákok egyformán azt a kétszersültnek nevezhető valamit, ami úgy-ahogy pótolta a kenyeret. Mert azt talán mindenki elhiszi, hogy nem akadt olyan fregatt vagy korvett, ahol sütőkemence volt – kétszáz, háromszáz ember számára! A galetta azért volt kétszersült, mert – egyszer sütötték át, méghozzá igen hosszú idő alatt, a masszája nem állt másból, mint korpamentes lisztből, vízből és semmi másból. Olyan kemény volt, hogy evés előtt legtöbb esetben vízbe kellett áztatni. De egy tény: a galetta a trópusokon is vitézül állta az idő viszontagságait, és mint a tengerészhumor hirdette: igen alkalmas volt arra, hogy az elkeseredett tengerésznek minden alkalommal, amikor rágta, eszébe jutott az otthona, ahol kenyér kerül az asztalra, kenyér, barátaim!

A galettából minden embernek reggelire 130, ebédre 260, vacsorára 130 gramm járt naponta. Tehát több mint fél kiló. Ezt olyan biztosan kiadta a profosz, mint amilyen biztosan elcsattant a hajómester, a nostroumó sózott kötélvége a matróz hátsó fertályán, ha az illető elmélázott a fedélzeten. A tengerészek jó fogát és éhes gyomrát bizonyítja, hogy a galetta, bár inkább hasonlított a kőhöz, mint a kétszersülthöz, mégis népszerű eledel volt. Az a mondás, hogy „már eszi a galettát”, azt jelentette, hogy az illető levetette szárazföldi előítéleteit, idomult a tengerhez, a tengerészeihez, a fregattok és korvettek igen kemény, igen marcona életéhez. Mert bizony kemény volt ez az élet, nem lehet letagadni. És mégis alig történt egy-egy távoltengeri úton halálozás, tömegesebb szerencsétlenség. És ez érthető is: a világ minden flottájánál – manapság is – nem a létszám a döntő, hanem a rátermettség. A múltban sem lehetett egy pókhasú filozoptert, százkilós mészárost, karcsú lábú tánctanárt, rövidlátó műszaki rajzolót vagy egy neuraszténiás hegedűművészt a főárboc első, második, harmadik keresztrúdjára felhajszolni, hogy tíz, tizenhat, huszonnégy méter magasságban, az előre–; oldalt dőlő, bukdácsoló hajón tekerjék fel vagy eresszék ki a vitorlákat. A fregattok és korvettek, de a mai vitorlás teher-hajók is óriási értéket képviselnek, tehát akik rajtuk bármiféle munkát végeztek, azoknak embereknek kellett ám lenni a talpukon!

Azok is voltak.

És most nem tagadhatom meg, hogy magam elé ne idézzek egy-egy múltbeli fregatt-tengerészt, akit ismertem, szerettem, s máig is tisztelek. Mint tudjátok, ilyen valaki volt Anton úr, a fiumei Nautica tengerésziskola főportása, a „Zrínyi” korvett nostroumója. Abban az időben Anton úr csodának számított: tizenötször tette meg a föld körüli utat! Hiába vette le csupa stráf, csupa ezüstgomb ruháját, hogy helyette felvegye a tengerészakadémia főportási egyenruháját, ami korántsem volt olyan imponáló öltözék, mégis nostroumo maradt, amíg csak élt. Ha rá gondolok, most is vigyázzban állok előtte, egyszerű kis kadét, megmerevedve és szívdobogva. Ő is, mint a fregattlegények, Tegethoff-szakállt hordott, vagyis igen ékes oldalszakállt. És olyan méltóságteljesen, olyan szigorúan nézett végig még a tanárainkon is, mintha ő lett volna Khyttel Wladimir sorhajókapitány, a „Zrínyi” parancsnoka, a híres fregatthajós. Nevetni soha nem láttam, mosolyogni is ritkán, jobban mondva csak olyankor, ha szó került a „Zrínyi” korvettre és az Indiaióceánra, a Sárga-tengerre. Ekkor a marcona öreg arcán ellágyultak a vonások, tekintete mélázó lett, hangja mintha elcsuklott volna.

– A „Zrínyi”, hej, az volt ám a hajó, fiúk! – harsogta Anton úr. – Olyan hajó ma már nincs is. Singapore alatt akkora orkánba kerültünk, hogy abból az ördög öreganyja se, tudott kimászni! Amikor már azt se tudtuk, hogy az óceán felett vagy az óceán alatt vagyunk, odaordítottam a parancsnokunknak: „Uram, holnapután Singaporeban leszünk!” Nem tudom, mi okom volt erre, de azt mondtam: ha ez a drága „Zrínyi” becsap minket, akkor a csalódás miatt nem is érdemes élnem. S nem csapott be, kiskomám! Olyan puccosan vitorláztunk be Singapore-ba, mintha lakodalomba mentünk volna. Csak éppen az orrsudár hiányzott. Kettétört, mint a gyufaszál!

És ha említem Amancsics Antal urat, kell, hogy megemlítsem goszpodin Káplánt, az „Előre” kormányosát. A fiumei tengerészeti hivatal kis gőzöse kormányosának lenni – komoly megtiszteltetés volt. A szigorú révkapitány, Rödiger Ernő és helyettese, Nyírő Gábor hétpróbás tengerészek voltak. Ha élnének, ma már mind a ketten túl lennének a századik éven. Akkor, az „én időmben”, javakorabeli, világot járt emberek voltak, akikkel összekerülve megtiszteltetésnek számított a megszólításuk: ők is a fregattokon tanulták meg ismerni és szeretni a tengert, az óceánokat.

Életem első tengeri útja az „Előre” hajócskához fűződik, de a barátkozás is igazi tengerészekkel. Ott kötöttem barátságot goszpodin Káplánnal és az örökösen bagót rágó Bable-nákkal. Káplánra csak rá kellett nézni, máris káromkodott. Bablenák pedig az első szónál felsóhajtott, hogy nincsen szebb a paraszti munkánál. De ők is, mint minden vitorláshajós, azonnal ellágyultak, ha szó került ifjúságuk idejére.

– Tudsz te, mi az fregattá? – nézett rám goszpodin Kaplan. – Dehogyis tudsz! Nem is tudsz meg soha, va fora! Alszol kazamata, rágsz galetta, nostroumo üvöltsz, hogy az anyád keservit, goszpodin kommandant is üvöltsz, mindenki mindig üvöltsz, és mégis szeretsz őket, mert szeretsz fregattát, és ők is szeretsz fregattát, va fora!

És ezzel, barátaim, elérkeztünk oda, hogy szót ejthetünk az „Albatros” útjáról úgy, ahogyan azt Klavora Ferdinánd elmesélte.

Mint hallottátok már, az „Albatros” testvérhajója volt az általam oly sokat emlegetett „Zrínyi”-nek, méretben és felszerelésben azonos a legtöbb akkori korvettek Elmondhatjuk, Klavora Ferdinánd kitűnő elbeszélőnek számított, mint a legtöbb magányos ember, aki végre hallgatóságra talál. Annak ellenére, hogy nagy fájdalmak gyötörték, s nemegyszer közel volt az ájuláshoz, boldogan beszélt barátainknak arról az időről, amikor az „Albatros” távoli tengereken kalandozott.

– Nem egészen a „Novara” útvonalán haladtunk – mesélte Klavora Ferdinánd –; nem a Jóreménység fokát kerültük meg, hogy eljussunk a Salamon-szigetekre. Mert bizony, fickók, oda tartottunk, az emberevők szigeteire! Talán még a tanár úrnak is újat mondok, úgy lehet, talán a tanár úr se járt még arra.

Dóbiás megrázta hatalmas, bozontos fejét, és felsóhajtott:

– Sajnos, nem jártam arra. A legszebb tritoncsigákat, a legpompásabb kaurikagylókat találni a szigetek körül. Odaadnék néhány évet az életemből, ha eljutnék a Salamon-szigetekre!

– Én is! – közölte meggyőződéssel Jokkó. – Azonnal mennék, ebben a pillanatban!

– Én is, én is! – harsogták a fiúk, csak a kis Jakabka hallgatott.

Jakabka szívét rossz sejtelmek gyötörték. A „Mária„ Zengg felé tartott, és ebben a városkában egy igen szigorú nagymama várta fellázadt unokáját.

– Tessék mondani, Klavora bácsi, azok az emberevők valóban megeszik az embert? – tette fel a kérdést Marás Dragutin.

Klavora felnyögött, de mosolygott is.

– Megeszik? Na, hallod! Hát persze! De várjatok, majd sorjában elmondok mindent.

– Igen, igen, tessék mindent elmondani – fontoskodott Jokkó. – Annyit mi is tudunk, hogy az „Albatros” korvett csuda kalandon ment át.

A tanár, aki – tudjuk – híres volt szórakozottságáról, mégis több józanságot árult el, mint a Fraternitás tagjai, mert így szólt:

– Aki a kormánynál áll, annak szeme a vízen legyen. Aki figyelőőrségen van az árbocnál, ugyanígy cselekedjen. Attól még hallhatjátok Klavora bácsit.

– Parancsára – bólintott Jokkó, mert ő állt a kormánynál –; tudomásul veszem.

– Én is – bólintott Marás Dragutin, és néhány lépéssel közelebb húzódott az árbochoz.

Asinello felől sirályok hada szárnyalt tova, sikító, vijjongó repüléssel a hajócska felett, Karlopágó felé. Kék égen fehér madarak.

– Sirályok! – nyögött fel a sebesült. – A Csendesen fregattmadarakat, viharsirályokat, albatroszokat etettünk. Albatroszokat – az „Albatros” tengerészei!… No, figyeljetek, fiúk. Mondom, a Salamon-szigetekre tartottunk, de hát előbb még sok mindent kell elmondani. Először is azt, hogy ki vezényelte a hajót. Mauler Józsefnek hívták, sorhajókapitány volt. Derék fickónak tartottuk mindig és jó hajósnak. Különb, mint ezek a mai páncélhajósok. Hej, de puccos népek, de rátartiak! Oda se néznek a matrózra! Mauler sorhajókapitány vitorlák alatt kommandírozott, más embernek is számított, mint, mondom, ezek a maiak. De hát folytassuk csak tovább. A mi első tisztünk Bublay Ferdinánd sorhajóhadnagy volt. A második tiszt Wilhelm Kasslitz, ügyes bécsi gyerek. A navigációs tiszt sorhajózászlós; Budik Ferencnek hívták. Akkor még volt ilyen rang, sorhajózászlós. Tudjátok, az olyan se nem fregatthadnagy, se nem tisztjelölt kadét, hanem sorhajózászlós – itt elnevette magát Klavora, a toronyőr. – Igazában gyerekképű kis kadétnak számított előttünk. A jó ég tudja, hogyan került a korvettre! Amikor először ránéztem, azt mondtam magamban: uramfia, hát ez a gyerek inkább az anyja szoknyája mellé való, mint ide, a vitorlák alá! És mégis, meglátjátok, helytállt a kölyök, csudamód helytállt. Ha maga Ferenc Jóska volt az, aki azt mondta: Budik Ferencnek az „Albatros”-on a helye, akkor a császár okosan cselekedett! :– A császár! – intett megvetően Dóbiás. – A császár!

– No, ezt csak úgy mondtam – mosolyodott el a toronyőr, s Dehogyis törődik az az ilyesmivel!… De hát bárki is cselekedte, hogy Budik Franci a hajóra került, jól tette. Mi ketten. Budik és én, csudamód összebarátkoztunk. Nekem két csillagom volt, neki egy vékonyka aranystráfja. Két csillag – marsgast, s éppen a marsvitorla keresztrúdján én vezényeltem a hozzám beosztott nyolc embert. Amikor Budik volt az őrtiszt vagy a fedélzeti ügyeletes, mindig összemosolyodtunk. Nem is sejtette, hogy kezdetben azért vigyorogtam rajta, mert én még ilyen tejfölösszájú fickót a flottánál nem láttam! Akkor, fregatton, korvetten, mert manapság annyi a nyápic úrigyerek, gróf ócska, bárócska, hogy az ember nem is érti, mit akarnak egy ilyen flottával! De hát akkor még fehér hollónak számított az olyan fiúcska, mint Budik zászlós, akit magunk között Pubinak hívtunk.

Klavora elhallgatott. Nevethetnékje volt, de ha nevetett; még nagyobb fájdalmak kínozták.

– Pubi… így hívtuk … Pubi! – folytatta kicsivel később. = Furcsa ám az élet, végül is a Pubi megmutatta, hogy ember a talpán. De hát gyerünk csak sorjában … Miért irányították az „Albatros”-t a Csendes-óceánra? Hát ha a tanár úr nem kötözte volna le ennyire a karomat, biza megvakarnám a fejemet. Azt mondták nekünk, hogy a „Saida” és a „Fasana” nyomában megyünk, folytatni az ő kutatásaikat. A bécsi múzeum részére gyűjteni kellett mindenféle limlomot, kacatot, szemetet, amit a Csendes szigetlakói készítenek vagy használnak…

– Néprajzi gyűjtésnek mondják az ilyesmit – tette hozzá elnézően Dóbiás. – Kell ám az is!

– Tudom én, hogy kell – mosolyodott el a toronyőr, s Ceylon szigetén olyan elefántcsont faragásokat vehettünk; hogy elállt a szemünk-szánk! Singapore-ban gyönyörű selymeket, Hong Kongban szebbnél szebb tányérokat, csészéket, vázákat… De az emberevők kacatjai, pálmarostból készült szoknyái, a cápacsontból készített orrkarikák, kőbalták -vacak holmik ám! Jött velünk egy tudós is, úgy hívták, hogy Foullon Norbeck. Egy ócska dárdáért képes volt az életét is kockára tenni! Volt eset, hogy majdnem belekerült az emberevők fazekába, úgy húztuk ki onnan, hogy már maga se hitt a megmenekülésében. De azért csak elkódorgott a szigeteken, dárdákra, nyílvesszőkre, kőbaltákra vadászva.

Jokkó és társai valósággal itták, lélegzetvisszafojtva figyelték Klavora beszédét. Az „Albatros” Póla után először Port Saidban kötött ki, majd áthaladtak a Szuezi-csatornán, itt természetesen nem vitorlákkal, hanem a segédgép segítségével. Azután a Vörös-tenger következett, de előbb még megismerték Adent, az akkori angol gyarmatbirodalom egyik legfontosabb fellegvárát, erődjét, őrhelyét. Adent joggal megcsodálták: egy város, ahol ötévenként egyszer esik az eső, de akkor olyan bőségben, hogy a város feletti kopár hegyeken épített ciszternák megtelnek vízzel, és – évekre ellátják Adent, India Gibraltárját inni–; főzni– és mosnivaló-val.

– Adenből Ceylon szigetére vitorláztunk, fiúk – mesélte Klavora Ferdinánd. – Azt mondják, hogy ez a sziget egy darab a paradicsomból. Még Ádám hídját is mutogatják, igaz, hogy ez nem más, mint köves szigetsor India és a sziget között. Colombóban kötöttünk ki, és csak azt tudom mindenkinek ajánlani, hogy addig ne haljon meg, amíg nem látta meg a Colombo melletti erdőket, a lótuszoktól borított tavakat, a híres ceyloni elefántokat meg azt a pagodát, aminek a nevét már nem tudom, de csuda épület, tele faragással és olyan szobrokkal, hogy még most is kilel a hideg, ha rájuk gondolok!

… Colombo után Singapore következett, a világ egyik legszínpompásabb kikötője. Singapore már akkor is híres volt arról, hogy gyülekezőhelye a nemzetközi csirkefogóknak, hamiskártyásoknak, csempészeknek, csalóknak, tolvajoknak, ópiumárusoknak, hajókat fosztogató tengeri rablóknak, szökött tengerészeknek, rejtőzködő gyilkosoknak. Itt volt és van manapság is a legtöbb ópiumbarlang, tolvajrejtek, züllött mulatóhely. Jellemző a hajóforgalomra, hogy akkor – 1895-ben –; amikor az „Albatros” korvett kikötött a Singapore-River melletti piernél, abban az évben már kilencezernél több hajó kereste fel a Távol-Keletnek ezt a fontos kikötőjét! Az utcákon, az üzletekben, a mulatókban, a lebujokban állandóan hullámzik az idegen tengerészek, utasok hada, és könnyen elhihető, hogy a singapore-i rendőrség a legtöbb esetben tehetetlen a bűntények elkövetőivel szemben. Ezrével bujkálnak a szökött matrózok, és ezrével kéregetnek rongyos csavargók, züllött koldusok, akik – valamikor nem ismerték az ópiumot, és tengerészek voltak német, olasz, angol, francia hajókon.

A korvett mindössze két matrózát vesztette el, egy pólai és egy fiumei fiút, akiket megszédítettek a mulatóhelyek. Singapore-ból Sanghajba vitorlázott az „Albatros”. Sanghaj már akkor is Kína legszebb kikötővárosának számított, és nem minden ok nélkül hívták a századfordulón a tengerészek Kelet Párizsának. Itt látott életében először Klavora Ferdinánd és jó néhány tengerésztársa kínai színházat, méghozzá a legelőkelőbb színházak egyikét, ahol olyan darabot játszottak éppen, amelynek az előadása reggel kezdődött, és csak késő este fejeződött be.

– Így igaz, fiaim, így igaz – fogadkozott Klavora toronyőr –; reggel beültünk, és éjfél volt, amikor kijöttünk! Közben ettünk cápauszonyt, fecskefészket meg annyi rizst amennyi belénk fért. Én még aludtam is a jó melegben. Szóval jól szórakoztunk a színházban. Sohasem felejtem el Sanghajt, ahol ilyen kitűnő színház található!

Egyik élmény a másikat követte. Kalandok és látnivalók az óceánokon, a kikötőkben, Formosán, Manilán, Amboinán, végül Ausztrália kikötőiben, Port Darwinban, a Nagy-Korallgátnál, Brisbane dokkjában, Sydney utcáin.

– Sydneyben egészítettük ki a készletünket – mesélte a toronyőr. – Es itt találtuk meg azt a hajót, amelyik segédhajóként került a korvett mellé. „Siskin”-nek hívták, kétárbocos sóner volt, a kapitányát pedig Svensennek nevezték. Svéd volt az istenadta, aki a Csendesen uralkodó szokás szerint nemcsak kapitány, de kereskedő is. Ráadásul Guadalcanal szigetének keleti végén, Marau Sundon lakott, ami azért is fontos, mert még Pólában ezt a Marau Sundot jelölték ki az „Albatros” főhadiszállásának. Mintha az égből pottyant volna elő Sydneyben ez a Svensen kapitány! Soha jobbkor, és soha jobb helyről, mert annyi élelem, amennyi a korvett személyzetének kellett, nem fért el a hajónkon. A tervek szerint legalább két hónapot töltünk a Salamonszigeteken, s csak akkor kerül majd sor a hazaindulásra, ha minden feladatot elvégeztünk. És akkor is még hol volt a legközelebbi kikötő, ahol élelmet vehettünk fel! Ez a kikötő guadalcanali horgonyzóhelyünktől legalább ötezer kilométerre lelhető fel Tahitin. Hát ezért kellett a „Siskin”, ez a jóképű sóner, Svensen kapitány hajója. Említettem, hogy Svensen kapitány főhadiszállása pontosan ott volt található, ahová készültünk, Guadalcanal szigetének keleti végén, a Marau Sund nevű öbölben. Bevallom nektek, kalandos ember voltam mindig, de máig sem értem, hogyan tudja valaki az otthonát az emberevők között elképzelni! Mert ez a Svensen meg két norvég társa, a Nerdrum nevű főkormányos és annak bátyja, Axel Nerdrum, aki a telep ültetvényét irányította, az emberevők között élt. Jól ismertem őket, mert haverok lettünk, éppen ezért csak sajnálattal gondolok rájuk: egyikük sem él, megették őket a közeli Malaita-sziget fejvadászai. Mindez nem sokkal később történt, hogy átestünk a nagy kalandon, és elhagytuk a Salamon-szigeteket.

– Hát vannak még fejvadászok? – hüledezett Jakabka. – A nagymamám azt mondta…

A sebesült, ha nehezen is, de felnevetett:

– Vannak? Na, hallod, már hogyne lennének! Saját szememmel láttam őket, mindjárt rájuk is kanyarítom a szót.

– Jakabka – intette rokonát és barátját Jokkó –; ne járjon a szád!

– Én azt hittem, hogy csak a Kongó mellett élnek emberevők. – védekezett Jakabka.

– Már megint a Kongó! – kacagott Farramatta. Dóbiás megrázta hatalmas üstökét:

– Azok nem is emberevők. Emberevők manapság csak a Salamon-szigeteken, az Új-Hebridákon, a Fiji-szigeteken és részben Új-Guinea őserdeiben élnek. Inkább azt ajánlom, figyeljétek Klavora urat, ő személyes élményeit mondja el. De ha Klavora úr megengedi, valamivel én is hozzájárulok az „Albatros”-kaland ismertetésénél. Tény, hogy a Salamon-szigetek és az Ú-Hebridák a Csendes-óceán szigetvilágának legveszélyesebb része. Az öblök rejtekeiben élnek a hírhedt fejvadászok és a szigetek óriási hegységeiben, a titokzatos, párás, fülledt levegőjű őserdők mélyén az emberevő hegyilakók. A két szigetcsoport sziklás öblei és a hegyi falvak szörnyű tragédiákról mesélnek. A tragédiák sorát nem kisebb személy kezdte meg, mint La Perouse, a híres tengerész és felfedező, aki 1788-ban hajójával eltűnt a Csendes-óceánon. Csak fél évszázaddal később derült ki, hogy La Perouse hajója a Santa Cruz-csoport Vanikoro szigetén zátonyra futott és elpusztult: A nagy tengerészt és társait megették a fejvadászok. Érdekes, hogy amikor az eset után száztíz esztendővel később, 1899-ben az angol „Royalist” nevű cirkálóra hozták Baksit, Vanikoro-sziget főnökét, az emberevő vezér nyakláncán, ami ujjperecekből készült, több olyan régi pénzdarabot láttak, ami csakis La Perouse-tól vagy embereitől származhatott. Mint Baksi mondta, a pénzdarabok apáról fiúra öröklődtek, és Vanikorón tabunak tekintették, varázserőt tulajdonítottak a pénzeknek. Baksiék bűne nagy volt: Vanikoro fejvadászai megrohanták a békés Tevai szigetet, háromszáznál több embert gyilkoltak meg! Ezért is jött a „Royalist”, hogy felelősségre vonja Vanikoro vadembereit.

A toronyőr elismerően intett:

– Látom, a tanár úr előtt nem ismeretlen az emberevők földje.

Dóbiás derűsen felnevetett:

– Nem, mert egy évig az önök kitűnő tudósa, Foullon Norbeck volt bécsi intézetében tanultam. Persze, persze, ebből is sejthető, hogy az öregúrtól hallott kalandok felcsigázták képzeletemet. Még mindig nem tettem le arról, hogy egyszer eljutok oda ….

– Együtt megyünk, tanár úr! – lelkesedett Jokkó.

– Persze, persze – bólintott a tanár. – És akkor majd nekünk is lesz részünk olyan élményekben, mint alig néhány évvel ezelőtt a magyar „Tolna” sóner kapitányának. Őket a Santa Cruz-szigeteken támadták meg a fejvadászok. De még ennél is nagyobb élmény volt, amit a „Tolna” kapitánya Rubianán tapasztalt. A legkülönösebb emlékművek egyikét fényképezhette le a derék kapitány: Ingova nagyfőnök fejvadászatainak dicsőítésére emelt építményt, ami nem volt más, mint egy úgynevezett tabu ház, óriási ketrec, benne több száz emberkoponya!

Jakabka riadtan pislogott a topra, az árboccsúcsra. Vidáman csattogott ott a halálfejes kalózlobogó. Jokkó és a Fraternitás többi tagja annál nagyobb elragadtatással figyelt hol Klavorára, hol a tanárra.

– Klavora bácsi, valóban látott fejvadászokat? – hüledezett Marás Dragutin.

– Aki a Salamon-szigeteken jár, az láthat fejvadászokat. Én ott jártam. Nemcsak fejvadászokat láttam, de a csónakjaikat is. Ez pedig nagy szó ám. Nőnek és idegennek még csak a tájára sem szabad mennie a csónakházaknak. Mert ott csónakházakban őrzik a hadikenukat. Egy-egy hadikenuban húsz-harminc harcos is elfér. A csónakokat színes kagyló– és csigaházakkal, sőt emberkoponyákkal díszítik. Mert tudjátok, ott nem a hadikitüntetés számít, nem az, hogy kinek milyen házacskája, szőlője van, de nem ám. A Salamon-szigeteken és a Hebridákon minden törzs tekintélyét a birtokában levő emberkoponyák száma adja meg. A fene a kedvüket az ilyen vagyonhoz, mi?!

Klavora elgondolkozott, majd így folytatta:

– Hiszen éppen ebből származott a mi bajunk, a mi nagy esetünk, hogy a vadak megkívánták a koponyánkat. Sem Svensen kapitány, sem a két Nerdrum kémei nem működtek jól. Mert tudjátok, az úgy van, hogy a magunkfajta fehér ember az emberevők között csak akkor létezhet, ha jó kémei vannak. A fejvadászok sohasem ötletszerűen támadnak, hanem a hadiutakat mindig megelőzik a különböző szertartások, égi jelekhez kapcsolt következtetések vagy a több napig tartó feltűnő előkészületek. Vannak az évnek bizonyos napjai, mint a holdtölte vagy a napfogyatkozás, amikor kötelező a hadiút. Ilyenkor a fehér emberek vagy elhagyják telepüket, vagy összetömörülnek, és felkészülnék a támadásra. Az ilyesmit a kémek mindig előre jelentik. De hát, mint mondom, sem Svenson kapitány, sem a Nerdrumok kémei nem sokat érhettek. Ez abból is látszik, hogy alig hagyta el az „Albatros” hadikorvett Guadalcanal szigetét, a fejvadászok vagy busmanok megölték őket!

Most egy időre megszakadt a beszélgetés. A brazzera megdőlt, erősen bevágott a szél. A nagyvitorlát, az orrvitorlát kiengedték, ráadásul Klavora is pihenésre vágyott.

A sebesült behunyta a szemét. Dóbiás intett a fiúknak, hogy ne zavarják,

– Tanár úr – suttogta Farramatta –; a busman, az az erdőlakó?

Dóbiás is halkabbra fogta szavait, amikor válaszolt:

– Valójában a busman annyit jelent, mint bozótban élő ember. Ez a név főleg a dél-afrikai busmanok után terjedt el. Busmannak nevezzük a Salamon-szigetek és a Hebridák hegyi erdőségeiben fellelhető falvak lakóit is, akik éppen a tengerparti fejvadászok elől húzódtak az erdők mélyére. Ilyen busman falut rohantak meg és pusztítottak el Tevain a fejvadászok, Baksi nagyfőnök és harcosai.

– Klavora bácsiékat a fejvadászok támadták meg vagy a busmanok? – kérdezte fojtott hangon Jokkó.

– Úgy emlékszem, hogy a busmanok – felelte Dóbiás. – De hát erre majd a sebesültünk ad választ. Amíg alszik, elmondom még, hogy évekkel ezelőtt, 1908-ban, az amerikaiak nagy nevű írója, Jack London ismerte meg elég közelről az emberevőket. Ő a „Minota” nevű áruszállító vitorláson hajózott Malaitára, a fejvadászok híres szigetére. Teljesen új volt a „Minota” kapitánya és legénysége, mert egy fél évvel előbb nem kisebb eset történt, mint az, hogy Espíritu Santo bennszülöttei megrohanták a hajót, és minden élőlényt lemészároltak rajta! Jack Londonokat Malaita hadikenui rohanták meg, de az új parancsnok óvatosabb volt, mint a régi, nem engedte közel a támadókat: dinamitpatronokkal fogadta a közeledőket. Végül vitorlát bontottak, és szégyen a futás, de hasznos, kihajóztak Malaita veszélyes öbléből.

– Ha én vagyok a kapitány – jelentette ki Jokkó –; nem menekülök el! Szembeszállók velük, és elsüllyesztem az összes hadikenut! Hát miért vittek magukkal dinamitpatront, ha nem ezért?

– A délutánt követte az este, az estét az éjszaka. Lassanként nem világított más, mint a csillagok és éjfél előtt a hold. A távoli part és a szigetek felől fények villantak. Házak lámpásai, halászok tüzei, szirteket jelző bóják és világítótornyok fényei.

– Ha Arbe alá érünk, szóljatok – figyelmeztette a gyerekhajósokat a toronyőr. – Ott van Barbaló, alattomos víz alatti pad éjszaka idején. Én jól ismerem, majd mondom, merre haladjatok.

Kivilágított, hófehér gőzös füstölt el a közelben. Nemcsak Klavora, de Jokkó is felismerte: a „Brioni” nevű osztrák utasszállító volt. Cattaróba igyekezett.

A késő délutáni alvás jót tett a sebesültnek. Bár kínozta a sebláz, kedvvel emlegette fel az „Albatros” tengerészeinek az emberevők között megért kalandját.

A szívós, keménykötésű tengerparti fiúknak meg se kottyant, hogy nem pihenhettek le aludni. Egyedül Jakabka volt az, akinek elnézték, hogy tengerészhez nem méltóan viselkedett, és elaludt az árboc tövében, egy kötélcsomón és két ütközőpufferen.

Klavora mesélt:

– Mondtam már, hogy Guadalcanal szigetén Marau Sund-ban volt a főhadiszállásunk. Itt horgonyzott a „Siskin”, itt építette fel lakótelepét Svensen kapitány. De a telep kerítésétől alig néhány méterre már ott zöldellt az őserdő, olyan sűrű, olyan vad bozótos, amilyet errefelé az Adrián sem a szigeteken, sem a partokon álmodni sem lehet. Az egyik kut-ter éjjel-nappal a Sundban cirkált, vagy az őserdő parti részén horgonyzott, hogy a fegyveres őrség bármikor beavatkozhasson, ha valamelyik sziget fejvadászainak kedve támad a korvett megrohanására. Csodálkoztok, megtámadni egy korvettet? Sok lúd disznót győz – ezt tudják a pápuák is, és ha az amerikaiak „Terror” nevű monitorját megtámadták a Hebridákon, miért ne támadhatták meg az „Albatros”-t? Tudjátok, mennyi hadikenu sorakozik fel egy nagyobb támadásnál? Legalább kétszáz, háromszáz! Az pedig sok ám. De hát Marau Sundban nem történt semmi bajunk. A tudós gyűjtött, a tisztjeink közül többen tudományos méréseket végeztek, mi pedig kezdtük már unni az örökös rettegést, készenlétet. Ha a tudós partra szállt, húsz állig felfegyverzett tengerész kísérte. Ha fürödtünk, fegyveres csónakok cirkáltak, részben a töméntelenül sok cápa, részben a fejvadászok miatt. És a korvetten úgy éltünk, mintha kazánban lettünk volna! A szörnyű melegtől átizzott még a fa is, nemhogy a vas. Márpedig a korvett java része vasból készült. Kezdtük visszasírni Pólát, Triesztet, Fiumét. És mennyi légy, mennyi bolha, szúnyog, meg a szösz tudja, miféle férgek csípték az embert! Volt, akinek a teste tele lett sebbel, pattanásokkal, gennyedő nyavalyával. Ezt hívják salamon-fekélynek. Hogy baj ér majd minket, azt sejtettük. Tudjátok, régi nóta a tengeren, hogy nem jó, ha halottak tartózkodnak a hajón. Márpedig az „Albatros”-on halottak voltak! A tudós összeszedett egy csomó koponyát, csontvázat… Hát mi más az ilyesmi, ha nem halott emberek maradványa? Hadihajón nincsen sok beszédnek helye, ebben az esetben sem volt, de azért akadt két ember, aki kihallgatást kért a parancsnoknál. Mind a ketten vitorlakészítők voltak, derék hajósok. Megmondták a parancsnoknak: a legénység többségének az a kérése, hogy dobják a tengerbe a nyomorultul elpusztult emberek csontjait, koponyáit. Mit gondoltok, mi volt a válasz? Az, hogy az „Albatros”-on nem vénasszonyok tartózkodnak, hanem haditengerészek, és hogy a csontvázak nem is csontvázak, hanem tudományos leletek. No, mondtuk, ez már így sehogyan sincs jól, és egyre inkább fenébe kívántuk a Salamon-szigeteket!

Így beszélt Klavora Ferdinánd, a volt haditengerész. Hogy őt is hatalmába kerítette a babona, a tengerészbetegség, azon nincsen mit csodálkozni. Egyik adja tovább a másiknak, előbb mint tréfát, mókát, majd végül sokakkal megtörtént tényt. A tengerész babonaraktárának zagyvaságai között ott szerepel Sankt Elmo tüze, ami nem másnak a jele, mint hogy a magasabban levő tárgyak (árboc, vitorlarúd) légköri elektromosságot vonzanak. A hajósok szerint ezek a lángocskák elhalt tengerészek lelkei, és arra intenek, hogy jó lesz vigyázni, mert baj éri a hajót. Ha valaki nyílt tengeren kiáltást hall az éjszakában, akkor az már készítheti is a végrendeletét. Ugyancsak kínos és kellemetlen következményei lehetnek annak, ha a tengerész lemegy a kabinjába vagy a fokszliba, a matrózszállásra, és a fekhelyén egy fekete macskát talál. Ilyen esetben a legjobb a macskához egy kétpennist vágni, lehetőleg jobb felől, mert ebben az esetben a rontó szellem kiszáll a macskából. A tizenhármas szám a világ minden tengerén, azaz hajóján baljóslatú számnak számít. Kabinoknál, éttermi székeknél tehát a tizenkettő után mindjárt a tizennégy következik. Mindez csak néhány példa, hogy a tengerészek, bár nem vénasszonyok, mégis babonásak.

Így igazán érthető, hogy az „Albatros” tengerészei, akiknek idegeit eléggé kimeríthette a hosszú óceániai út, de még inkább a trópus, nem mentesültek a sejtelmes következtetésektől, babonás félelmektől. Csontváz a hajón! Ez valóban olyasvalami, amit sehogyan sem bír el a tengerésznépség.

Nem kell más, csak egy ember megjegyzése, hogy a halott porhüvelye bajt hoz a hajóra, sőt: már a baj itt is van…, akkor a lavina elindul. Egyik is tesz hozzá, a másik is, felelevenítenek régi rémhistóriákat, rettenetesnél rettenetesebb történeteket, amiknek állítólagos hősei ők voltak, és ezzel máris elhintették az egyre fokozódó rémület magvát. A magból csíra képződik, a csírából növényke, a növénykéből bokor, esetleg terebélyes fa. Ilyen pánik-fa növekedett az osztrák-magyar „Albatros” korvetten 1896-ban, Guadalcanalon, a Marau Sundban.

Egy reggel a hajó vitorlát bontott. Elhagyta Marau Sun-dot, és a sziget középső részét, a mai Honiara-öblöt kereste fel. (Akkor természetesen még nem volt meg Honiara, a szigetcsoport apró közigazgatási székhelye sem. Csak egy elhagyatott öböl volt itt, s a hegyekből lezúduló folyócska mellett apró falu, Taivo.) A hajónak ezt az útját érdekes esemény előzte meg. A szokásos reggeli zászlófelvonás és parancskiadás után a korvett első tisztje, Bublay Ferdinánd sorhajóhadnagy végignézett a napfényben izzó fedélzeten. Ott álltak vigyázzban, úgy, ahogyan azt Pólában megtanulták, s ahogyan azt a dán Tegethoff évtizedekkel előbb bevezette, ott álltak a korvett fedélzeti emberei. A szélen a kadétok, a középrészen elöl az altisztek és végül a legénység.

Bublay Ferdinánd sorhajóhadnagy szavait különös módon visszaverték a közeli part óriási fái, az öböl furcsa tekervé-nyei:

– Parancsnokunk rendeletére közlöm: tudományos csoportunk szárazföldi expedícióra készül. Parancsnokunk kívánsága az, hogy a vállalkozásban csakis önkéntesek vehetnek részt. A vállalkozás katonai parancsnoka Budik Ferenc sorhajózászlós, helyettese Armand de Beaufort hadapród. Huszonöt ember jelentkezését kérem.

Bublay elhallgatott. Érezni lehetett a hangján, hogy tudja: amire az emberek majd vállalkoznak, nem lesz éppen könnyű feladat. Mintha mosoly is lett volna az arcán. Bublay okos ember volt, ismerte embereit. Tudta, hogy a gyerekképű Budikot titokban Pubinak nevezik, s ez egyben azt is jelenti, hogy nem sokra taksálják. Amikor felmerült a gondolat, hogy a közel 3500 méteres hegyed a Lions Headet és az ugyancsak impozáns magasságú Lammast meg kell mászni, valamint tudományosan felderíteni. Mauler sorhajókapitány hozzájárult az expedícióhoz, de azzal a kikötéssel, hogy a kísérőosztag katonai parancsnoka csakis Budik zászlós lehet.

– Más tisztet nem tudok nélkülözni – jelentette ki a sorhajókapitány.

így lett Budik a tervezett expedíció katonai parancsnoka. A tudományos vezető természetesen nem más, mint a tudományok minden ágáért lángoló, egy kicsit a mi Herman Ottónkra emlékeztető Foullon Norbeck professzor.

A felszólítás elhangzása után Bublay tudta, hogy az emberek mindjárt mérlegre teszik, mit jelent egy olyan vállalkozás az emberevők szigetén, ahol Budik, a Pubi a parancsnok. Őszintén szólva Bublay nem sokra értékelte a gyerekképű sorhajózászlóst. Ő a „marcona” típusokat szívelte, hiszen ő maga is az volt, viharvert korvetthajós, a régi gárdából. De hát ellenvetést nem tehetett, a parancsnok szava szent.

Érthető, hogy ilyen előzmények után Bublay sorhajóhadnagy érdeklődéssel figyelte, milyen eredménnyel zárul a jelentkezés. Az ilyen felszólítások kimenetelét soha nem lehet előre tudni. Ekkor a hangulat az „Albatros”-on nem volt jó. Az emberek fáradtak, kimerültek voltak, távoli hazájukba vágytak. Az őrségeken, az étkezéseknél, a függőágyakban egyre több szó került az otthonra, az otthoniakra.

Bublay azonban egyvalamivel nem számolt. Mégpedig azzal, hogy éppen a túlfeszült hangulat, a „történjen már valami” elv alapján az önkéntes jelentkezők száma jóval több lesz a vártnál.

– Aki jelentkezik, lépjen előre. Budik, jegyezze fel a neveket.

Egymás után léptek elő Neuper, Curies, Kovacsevics, Skoda és Marás altisztek, Chalupka, Lovrics, Wageman, Dalia Zonca matrózok, a korvett „fenegyerekei”.

Bublay meglepődve nézett az emberekre.

Huszonöt jelentkezőt kért, s majdnem ötven állt a sorok előtt!

Közöttük Klavora Ferdinánd, a marsgast, a legügyesebb árbocaltisztek egyike.

– Régen nem dobogott úgy a szívem, mint akkor – mesélte most a toronyőr a fiúknak. – Magam se hittem, hogy annyi lesz a jelentkező, de hát egyik ember a másik után lépett elő, és egyik sem azért, hogy megnyerje az első tiszt kegyét. Minden arc a sorhajóhadnagy felé fordult. Tudtuk; hogy attól a pillanattól fogva rajta áll, ki vesz részt az expedícióban. Rákacsintottam Bubikra: no, Pubi, segíts, ha kimaradnék. De nem maradtam ki. Amikor Bublay elém ért, rám mutatott… és máris továbblépett. Nem hittem, hogy ezzel a mozdulattal máris egy nagy élmény részese lettem! Pedig így történt, hogy majdnem belekerültem a pápuák fazekába;

A trópusokon megmászni két olyan hegyóriást, mint az akkor még ismeretlen Lions Head és a Lammas, óriási vállalkozásnak számított. A sűrű növényzettel benőtt terület; utak és ösvények nélküli erdőségek, a néhol hihetetlenül meredek hegyoldalak, a számtalan különböző veszély – nem számítva az erdőlakó busmanokat – erősen próbára teszi a résztvevők képességeit. Mauler, Bublay, valamint Foullon Norbeck pontosan tudta, hogy bennszülött segítség nélkül az expedíció nem indulhat el. Huszonnyolc ember számára a felszerelés (élelem, sátrak, fegyverek, takarók), de a tudományos műszerek (légsúlymérők, teodolitok, „állat– és növénygyűjtő felszerelések, geológiai kutatóeszközök, prepa-rálóanyagok) nagyon nagy terhet jelentenek. Nagy hőségben, ismeretlen terepen jó, ha a fehér ember önmagát képes vinni és a fegyvereket! A többit á helyi viszonyokhoz alkalmazkodott ember viheti csak tovább.

– Tudjátok, fiúk, nagy nehézségbe ütközött ám a teherhordók szegődtetése – emlékezett vissza Klavora toronyőr az előkészületek idejére. – A „Siskin” parancsnoka, Svensen kapitány, aki mégiscsak inkább volt ismerős abban a gyehennában, mint mi, elkövetett mindent, hogy teherhordókat kerítsen. Felkeresték Aola, Lengő, Bola és Bolondán falvakat, hogy teherhordókat szerezzenek. Nem sikerült. A bennszülötteket sem üveggyönggyel, sem dohánnyal nem tudták arra csábítani, hogy felmenjenek a hegyekbe. Azt mondták, hogy ott még veszedelmesebb népek laknak, mint a lagúnákban vagy a völgyekben. Ők oda nem mennek, azok ottan „nyanyuk”. Ördögök!

… Valóban úgy történt, ahogy Klavora mesélte. Svensen kapitány, persze jó pénz fejében, hiszen kereskedő is volt, elhajózott sónerén több közeli szigetre, San Cristovalra és Gavatura. Ezek az utak sem jártak sikerrel. A szigetbeliek hallani sem akartak róla, hogy felmenjenek Guadalcanal két hegyóriására, a Lions Headre és a Lammasra, amit a busmanok Popomanisaónak – Egy Óriás, Akinek Nincs Feje -hívnak. (A mai térképek is így jelölik a korvett útinaplójában még Lammasnák nevezett hegyóriást.) Végre látszólag siker koronázta a kísérletezést. Guadalcanal hatalmas sziget, nyugat-keleti irányban legalább 120 kilométer hosszú, szélessége is számottevő, ami azt jelenti, hogy a számtalan lagúnában, parti és hegyi erdőségben, völgyben, folyócskák ingoványain többféle törzs tanyázik, „királyaik” vezérletével. Ilyen rejtett parti falut talált Svensen: Teterét és Gorát, ahol egy Saki nevű király uralkodott, aki mint azt az angol „Royalist” cirkáló parancsnokának bizonyítványa igazolta, Guadalcanal leghatalmasabb királya; hatalma a sziget belsejéig terjed, és az európaiak iránt igen barátságos érzelmű bennszülött … Ha ránézünk Saki király fényképére, akkor kételkedni kezdünk a „Royalist” tiszteletre méltó parancsnokának kijelentésében. A kép inkább ennek ellenkezőjét bizonyítja. Saki bozontos szemöldöke, alacsony homloka, vad tekintete, sebforradásos arca, karja, melle azt igazolja, hogy inkább evett emberhúst, mint papagájt vagy cápauszonyt.

Hogy Saki gyapjas koponyájában mi kavargott, azt nem tudta előre Svensen kapitány, sem a helyettese, a fiatalabbik Nerdrum, még kevésbé Foullon Norbeck professzor; Mauler sorhajókapitányról és Bublay sorhajóhadnagyról nem is beszélve.

Mert az emberevő király nagy terveket forralt az európai tengerészekkel kapcsolatban. Képtelenségnek tartotta, hogy akadjon egy csomó ember, akik azért fogadnak fel teherhordókat, hogy felmásszanak az „Egy Óriás, Akinek Nincs Feje” hegyre, bogarakat, madarakat, növényeket gyűjtsenek, sőt köveket isi Ezt Saki király nem hitte el. Ő inkább azt gondolta, hogy a „Szárnyas Öriás Kenu, Aki Messziről Jött” emberei azért akarnak felmenni a hegyre, hogy kirabolják Tinabinatu, Misua, Aroli és Koliase falvakat, ahol még Sakiéknál is vadabb busmanok élnek. Ebben az esetben Saki úgy gondolkozott: ha fehér emberek rabolnak, akkor ő és emberei gyilkolni fognak. Megölnek mindenkit Tinabinatutól Koliaséig, és ezzel Saki király hatalma valóban a sziget belsejéig terjed majd, mint azt a „Royalist” bizonyítványa előre meghirdette.

Ennek reményében egyezett bele Saki király abba, hogy teherhordókat ad Tetere és Gora lakossága.

1896. augusztus 6-án indult el az expedíció. Az indulást fontos utasítások előzték meg. így például Mauler parancsnok kikötötte, hogy a csapat szabályos katonai alakzatban haladhat csak, tehát elöl az elővéd, majd a tulajdonképpeni törzs, a teljes felszereléssel, oldalvédekkel, végül a menetet bezáró utóvéd.

– Amikor a part közelében levő dombokat megmásztuk, és letekintettünk az öbölre, ahol az „Albatros” ringott, nem gondoltunk arra, hogy közülünk többen nem látják viszont a hajót, közöttük jó barátom. Dalia Zonca sem! – beszélte a toronyőr. – De arra se gondoltunk, hogy visszatérve a kor-vettre, többen hiányoznak majd a cimborákból. Mi akkor csak annak örültünk, hogy elszabadultunk a korvettről, végre nem ég alattunk a fedélzetdeszka, nem kell az ágyúk forró csövét tisztogatni, nem kell az árboc keresztrúdjainak fordítóláncait olajozni, zsírozni. Örültünk, hogy erdőt láthattunk, árnyékban lehettünk, ha az az erdő olyan forró is volt, mint a pálmaház Brioni szigetén. Azt hittük – szabadok vagyunk!

Nem voltak szabadok. Az első órák vidámnak tűnő, elszabadult hangulata után hamar kitűnt, hogy a trópuson hegyet mászni, őserdőkön keresztülhatolni – óriási feladat ám!

A két hegy megmászására, a kutatómunkára, az oda– és visszaútra a parancsnok nyolc napot engedélyezett. Alig tettek azonban néhány kilométert, Foullon Norbeck professzor és a gyerekképű Budik sorhajózászlós már sejtette: nyolc nap alatt csak akkor tudja feladatát az expedíció teljesíteni, ha erőltetett menetben haladnak.

Az ösvény nélküli erdőségek, a meredek hegyoldalak, a váratlannál váratlanabb akadályok, az egyre fokozódó hőség, a kezdetben hűvösnek tűnő ősfák között való haladás, a rengeteg kullancs, moszkító, darázs hamarosan mérsékelte a partraszállás örömét.

Jellemző, hogy az első napon hétórai kimerítő meneteléssel mindössze 600 méter magasságig jutottak fel, látszólag tizennégy kilométert haladtak, de valójában mégsem többet két kilométernél! Az első napi menetelés annyira próbára tette az embereket, hogy tábort kellett ütni, lepihenni. Pedig ezek az emberek hatalmas fizikumú, edzett, minden nehéz munkát elbíró haditengerészek voltak, akiket már jó előre úgy válogattak ki a föld körüli útra, hogy rátermettségben, erőben, edzettségben megfeleljenek. És mégis: Budik tengerészzászlós máig megmaradt jelentése már az első nap feljegyzései között kiemeli, hogy „haditengerészeink erőnléte nem kielégítő”. Akkor már hónapokat töltöttek a trópuson, több hetet a Salamon-szigetek klímapoklában, és majdnem mindenki küszködött valami nyavalyával. A tengerészek megdöbbenve tapasztalhatták, hogy a sérülések nem gyógyulnak, a pattanások nem múlnak el, a salamonfekélyek fekete és vörös hegei nem tűnnek el. a viszkető fájdalmak még a legfegyelmezettebb embert, is üvöltésre kényszerítik.

Így érthető, hogy Budik, az expedíció katonai parancsnoka már a második napon visszaküldött nyolc embert: egy utólag jelentkezett kadétot, két altisztet és öt malit. Ezek az emberek már az első napon főleg lábfeltöréssel kínlódtak, s mivel Budik tudta, hogy a sérülés úgyse gyógyul, legfeljebb kiterjed, okosabbnak vélte, ha a nyolc tengerész visszamegy a korvettre.

A létszám megcsappant, a huszonnyolcból húszra csökkent, vagyis a tudóssal huszonegyen haladtak tovább, egyre feljebb, egyre sűrűbb, egyre vadabb és láthatólag egyre elhagyatottabb vidéken.

Az alsó erdőrégiókat elnyelte az örökös köd, párázat. Ahelyett, hogy a távolba láttak volna, a tenger is tünedezni kezdett. Kezdetben látták a távoli Malaita és Maramasike szigeteket. Lassan ezek is eltűntek. Belekerültek a trópusok felső régiójának közismerten nyirkos felhőzetébe.

– Alulról soha nem láttuk a nagy hegyeket – beszélte Klavora –; most meg felülről nem láttuk azt, amit lent hagytunk! Valamit azonban megláttunk, és egyre inkább csodáltunk. És ez a mi Pubink tettre készsége volt! A nyápicnak tűnő gyerek mindig legelöl járt, törte az utat, a legkevesebb vizet itta, szinte soha nem pihent le. Mindenütt ott volt, ahol segítség kellett, támogatta az elgyengülteket, kötözte a sebesültet, jókedvűen lelkesített és buzdított! … Az előbb a vizet említettem. Hát azzal baj volt ám! A vízhordás is a teherhordók feladatai közé tartozott. A korvettről hoztunk két nagy vizestartályt. Két-két busman cipelte. Az egyik tartály még a Tatube nevű hegy egyik szakadékába zuhant. Akkor azt hittük, hogy véletlenségből. Ma tudjuk, hogy előre kitervezett gaztett volt! Az emberevők látták, mennyire fontos nekünk a víz, mennyi nedvességet vesztünk a forróságban, a hegymászásnál, a bozóttal való küzdelemben. Későbbi tervükhöz kitűnően megfelelt az egyik tartály megsemmisítése. A két teherhordó megcsúszott, elengedték a tartályt, és az értékes víz szertefröccsenve zúdult le a Tatube oldalán. Ezzel az eseménnyel kezdődött a busmanok támadása. De akkor még nem tudtuk, hogy ez volt a bevezető. Budik Franci előtt a cél lebegett: teljesíteni a parancsot, elérni a két hegyóriás tetejét. A tudós pedig, fiúk, csak azzal törődött, hogy minél több követ, bogarat, növényt gyűjtsön. Sohase hittem, hogy ilyen úriemberféle annyit bírjon, mint az a Foullon Norbeck uraság! Talán maga is ilyen ember, tanár úr?

Dóbiás jóízűen nevetett, azaz nyerített:

– Mi mind ilyenek vagyunk. Persze, persze, a hivatás! A bogaras tudós, hahaha! És mégis ez a bogaras tudós szedi össze a sok múzeumi kacatot, találja meg a szenet és az aranyat a föld alatt! Hahaha!

– A tanár úr már volt arab rablók fogságában is! – mondta büszkén Jokkó.

– Én meg majdnem belekerültem az emberevők fazekába! – hunyorgott elismerően Klavora. – De hát nézzük csak sorjában, talán bírom még szusszal. Csak arra ügyeljetek, nehogy összeütközzünk valamelyik hajóval. Most bajosan tudnék úszni, fiaim!

…Igaza volt a toronyőrnek: Budik csak a céllal törődött, a tudós a gyűjthető anyaggal. A két vezető közül egyik sem vette észre a változásokat. Mindössze a kadét, a francia származású Armand de Beaufort tengerész hadapród kezdett gyanakodni, hogy valami készül az őserdőben. Már a második napon feltűnt neki, hogy a környéken, az expedíció útvonalán emberek tartózkodhatnak. Látni senkit nem lehetett a teherhordókon kívül, de időnként feltűnő átkiabálások hallatszottak, a völgyek egyik oldaláról a másikra, magaslatokról, sziklás szakadékokból.

– Szerintem harci kiáltások – jelentette parancsnokának a hadapród, aki akkor az elővédet vezette.

Budiknak nem ez volt a véleménye, a tudósnak sem.

– A természeti népek kíváncsiak – állította Foullon Norbeck. – A kíváncsiság tartja őket a közelünkben, de támadni nem fognak. A mi mannlichereink azonnal végeznének velük!

Elmúlt a második nap, sót a harmadik is. Augusztus 10-ére virradt az expedíció. A Lions Head csúcsa alatt táboroztak. Armand de Beaufort hadapród riadtan kapta fel a fejét, ő volt az éjféltől hajnalig kijelölt őrség parancsnoka.

Armand de Beaufort hadapród meghökkenve meredt a sátrakra. A három sátor a helyén volt, de a legénységi sátor melletti tisztásról hiányoztak a teherhordók. Ott raktak maguknak éjszakára fűből, lombból, ágakból valóságos fészket. Egyetlenegy fekete fej, kormos haj nem kandikált ki a „fészek” gizgazából. A teherhordók eltűntek.

Armand de Beaufort hadapród álmosan, kimerülten, elnyűve odatántorgott, de ezúttal is csak azt látta, amit távolabbról – Saki király emberei sehol sincsenek!

A hadapród úgy érezte, ha véletlenül el is aludt, akkor is csak percekre. Ez idő alatt szökhettek meg a teherhordók. És az őrség? Négy ember a táborszögleten, Neuper és Skoda altisztek, Dalia Zonca és Wageman matrózok – aludtak!

A kimerült, elgyötört tengerészkatonák nem bírták a szokatlan feladatot

De ott voltak a Lions Head csúcsa alatt és amikor a hadapród felébresztette nem kevésbé kimerült parancsnokát. Budik tengerészzászlóst, majd együttesen a tudóst, úgy határoztak, hogy feltűzik az „Albatros” lobogóját a hegyóriás tetejére.

– Ott van előttünk a csúcs, vissza szégyenszemre nem fordulhatunk! – jelentette ki Budik.

– A tudomány is ezt kívánja – mondta határozottan a tudós. – Európai ember még nem jutott fel a Lions Head tetejére!

– Teherhordók nélkül? – szólt közbe a hadapród. – Vizünk alig van, a terheket is cipelni kell, ha visszafordulunk.

Budik gondolkozott. Ránézett a professzorra:

– Azt tartanám a legokosabbnak, ha a fáradtabb emberek visszamaradnak a táborban, Beaufort parancsnoksága alatt, míg én és a pihentebbek felkísérjük a tanár urat a hegytetőre.

Foullon Norbeck, bár ő is kimerült volt, elnyűtt és megviselt, megelégedetten elmosolyodott:

– Köszönöm. A tudomány önnek ezt soha nem felejti el. A teherhordók eltűnése kínos eset volt. Ez egyben azt is

jelentette, hogy a felszerelés javát itt kell majd hagyni, ha sor kerül a visszafordulásra. A sátrak, a főzőfelszerelés, a vízdesztilláló készülék (fontos a trópuson!), sőt a tudományos műszerek java – itt marad majd a Lions Head peremén. A Lammas megmászására pedig sor nem is kerülhet!

A Lammas, tőlük néhány kilométerre, megmutatta az ébredő nap fényében fenséges koronáját. Budik is, Foullon Norbeck is vágyva nézett a Salamon-szigetek hegyóriására.

– Talán még visszajöhetünk – jegyezte meg a tudós.

– Talán … – mosolyodott el Budik, nyilván a professzor naivitásán.

– Mauler sorhajókapitány bajosan egyezne bele egy újabb hegymászó expedícióba. Az előirányzott nyolc nap így is kevésnek bizonyul majd.

– Talán …

Hát erre bizony nem került sor.

A teherhordók elvesztése feletti csüggedő hangulatban elfogyasztották a szerény reggelit, majd Budik kijelölte a „hegymászó különítményt”. A szemle nem okozott meglepetést: Skoda és Marás altisztek, Klavora Ferdinánd mars-gast, Dalia Zonca, Lovrics, Krauss és Nickel matrózokon kívül senki sem jöhetett számításba, hogy a különítménybe bekerüljön.

A többiek akkor már olyan állapotban voltak, hogy Budik naplója szerint „kivétel nélkül mind a hajóorvos ápolására szorultak”. Ez a fáradt, beteg, gennyes sebektől, feltöréstől, láztól gyötört csapat a hadapród parancsnoksága alatt abban a táborban maradt, amit Budik térképe így jelöl: „Éjjeli tábor és küzdőtér, 1950 méter”.

– Amikor indulásra került a sor – mesélte Klavora Ferdinánd –; a Pubi az én kedves komámat. Dalia Zoncát visszaparancsolta. Kiderült, hogy Zonca hátán akkora seb volt, mint a tenyerem! De jönni akart a korvett fenegyereke, hiszen miért is hagyott volna el engemet, legjobb barátját? Ám a szemfüles Beaufort észrevette, hogy Zonca csak mímeli a vidámságot, és Budik máris rendelkezett: a korvett legnépszerűbb tengerésze, Dalia Zonca, a táborban marad. Hej, Zonca, Zonca, de különös is volt az elválásunk! Mintha éreztük volna, hogy többé már soha nem isszuk le együtt a pofa rumot, nem rágjuk közös kötélcsomón a galettát, nem feszítjük ki együtt a függőágyat. Mintha éreztük volna! Mert Zonca azt mondta: „Gyere, Klavora, öleljük meg egymást, a fene tudja, talán leszédülsz arról a fránya hegyről, és többé nem találkozunk!…” Ezt mondta, fiaim, én meg ráfeleltem: „Zonca, komám, kedves jó barátom, valahogy én is azt érzem, hogy baj lesz azon a hegytetőn!” Erre átöleltük egymást, mintha testvérek lennénk, megszorongattuk egymás vállát, és – elváltunk. Örökre, fiaim, örökre! Többé biza nem ettük Zoncával a galettát!

Bizony nem.

Tegyük itt mindjárt fel a kérdést (szokásunk szerint), helyesen cselekedett-e Budik sorhajózászlós, hogy nem vette figyelembe a teherhordók eltűnését?

Ezek után helyes volt-e kettészakítani a csapatot? Azt a csapatot, amelyik erőben amúgy sem sokat képviselt már, és minden egyes ember elmozdítása, bármilyen formában való félreállítása tovább gyengítette a közösséget. Helyes volt? Budik feltétlenül nagy hibát követett el. Neki tudnia kellett: ellenséges területen haladt át csapatával. Ellenséges területen pedig semmiben sem szabad hinni, semmiben sem bízni. A teherhordók eltűntek, tehát Saki király emberei megszegték a megállapodást, ami pedig az ősiségben élő népek előtt azt jelenti: ellenfeled vagyok!

Mert mi is történt, amikor Budik, a tudós, Skoda, Marás, Klavora, Lovrics, Krauss és Nickel elhagyta a tábort? Már az előző napon, amikor kijelölték itteni szállásukat, észrevették, hogy a tisztásról ösvény vezet felfelé, nyilvánvalólag a hegytetőre. Ezen az ösvényen indultak el, sűrű őserdőn keresztül. Úgy vélték, hogy négy vagy öt óra alatt elérik a Lions Head tetejét. Az ösvény meredeken kanyargott, és amikor egy mély árok elé értek, rövid pihenőt .tartottak! Foullon Norbeck némileg eltávolodott a pihenőktől, mert egy színpompás lepkét vett észre, és szerette volna megkaparintani. Marás altiszt a tudós segítségére sietett.

Láthatólag árkádiai béke, nyugalom honolt az őserdőben.

A későbbiek folyamán Budik és az életben maradottak egybehangzóan vallották: megzavarta őket s minden gyanakvást elűzött belőlük az, hogy az előző nap délelőttje óta a magányos kiáltások megszűntek. Teljes volt a csend, csak a madarak neszeztek, és a megállapodás szerint óránként egy-egy lövés hangzott kölcsönösen a táborból és a tetőre menetelő csapatból. Ezzel szándékozott jelezni Budik és Beaufort, hogy minden rendben van.

A tudós odakiáltott Marás fegyvermesternek:

– Erre, erre, kerítsük!

Budik keze – milyen véletlen! – éppen a revolvertáskán volt. Kinyitotta az elzáró reteszt, s a golyókat kezdte vizsgálni, hogy talán berozsdásodtak a párás levegőben.

Ebben a pillanatban szörnyű kiáltás hangzott.

Csataordítás, indiánüvöltés!

Előbb egy ember sakálüvöltése, majd száz és száz torok vijjogása, rikkantása, ordítása.

Pillanatok alatt megelevenedett az erdő, az árok széle. A busmanok a sűrűben rejtőzködtek.

Szinte még fel se tudtak ugrani ültő helyükből vagy fegyvert ragadni Budikék, amikor a gyilkos támadás első másodperceiben Foullon Norbeck professzor és Marás altiszt a kőbalták, a bunkós buzogányok ütéseitől elvágódott. A lepke, a színpompás, zöld színű selyemszárnyú óriás lepke tovaszállt…

A jócskán megtermett Krauss matróz nem érte el azonnal fához támasztott mannlicher fegyverét. De Krauss a korvett legerősebb embereihez tartozott, felkapott hát egy busmant, s azzal csapkodott jobbra-balra, megtisztítva maga körül a területet. Nickelt a hátán levő műszerestáska óvta meg a halálos csapástól. Skoda a kezén sérült meg, de még tudott védekezni.

Elsőnek Budik ismétlőpisztolya szólalt meg. Egyszerre négy erdőlakó emberevő vágódott a földre. És a revolver robbanásait egymás után verték vissza a szakadékok, a barlangok, a lombos őserdei fák. Budik, mint az ördög, elszántan lőtt, ismételt, lőtt, ismételt, és megint lőtt…

– Fegyverbe, emberek, fegyverbe! – üvöltötte, és a gyerekképű tiszt maga volt a bátorság szobra, a tettre készség példája, a hősiesség látványa. – Fegyverbe!

Mellette ott állt, egymás hátát biztosítva, Klavora Ferdinánd marsgast, mannlicherrel a kezében. Ennek a régi katonafegyvernek a tölténytára egyszerre öt lövedéket fogadott be.

– Forró volt a fegyver a kezemben, a cső felpörkölte a tenyeremet – mondta fojtott izgalommal a toronyőr, amikor idáig jutott el a nagy kaland elbeszélésében. – De csak jóval később vettem észre, hogy égett seb van a tenyeremen. Akkor nem volt más előttünk, mint az, hogy élet vagy halál! A tölténytáskáink szerencsére tele voltak. „Lőni, lőni!” – üvöltötte Budik, és én, Krauss, Nickel, Skoda meg a zászlós is szünet nélkül ismételtünk. Hogy mennyi ideig tartott? A jó ég tudja! Ha azt mondja valaki, hogy egy óráig, elhiszem, de azt is, hogy csak tíz percig! Az ember ilyenkor elveszti időérzékét. A vadak nem ismerték a tűzfegyverek erejét. Azt hitték, hogy a puskáink egyszerű ütőfegyverek. Amíg erre rájöttek, időbe telt. Egyik roham a másikat követte, és mi az életünkért harcoltunk. A tudós lassan mellénk kúszott. Marás valamivel távolabb feküdt, de a busmanok nem érték el. Még mind a kettőben volt élet. A tudós fejéből folyt a vér, Marás mellét és vállát hasította be a támadók fegyvere.

. Kötözni nem lehetett, hiszen azt csak Budik értette, és rá most nagy szükség volt. Hej, hogy verekedett a fiú! Nem hiszem, ha nem látom, hogy ez ugyanaz a Budik, akit a korvetten megismertem. Nem én, esküszöm! Inge, nadrágja, csizmája tépés, szakadás, lőporfüst. De mi se néztünk ki különben. Egyszer csak észrevettük, hogy tünedeznek a vadak. Felkapják halottaikat, sebesültjeiket, és eltűnnek! Eszeveszett módon menekülnek! Lihegve, agyoncsigázva meredtünk utánuk. Zúgva, csörtetve rohantak, mint a menekülő szarvasok az erdőn. Kivettük, hogy kétségbeesve futnak, kiabálnak… végre elhalt a kiáltásuk. Talán húsz-huszonöt emberüket lőttük le, s vagy háromszor annyit sebesítettünk meg. És ekkor hallottunk meg valamit, ami újból rémülettel töltötte el a szívünket: a völgyből, ahonnan jöttünk, a táborunkból, ahol kimerült társainkat hagytuk – egyre erősebb fegyverropogás hallatszott!… „Nincs pihenő, emberek – mondta a zászlós –; amilyen gyorsan csak lehet, vissza a táborba!” Én és Krauss vittük a tudóst, Nickel és Skoda az altisztet. Keserves menet volt, fiaim. Halálmenet. Foullon Norbeck a karjaink között meghalt. Marás egyre rosszabbul lett, haldoklott. Helyzetünket megnehezítette, hogy a magunkkal hozott vöröskeresztes ládát a támadásnál elvesztettük. Nem volt mivel bekötözni a sebesülteket. De a halottat sem hagytuk el. Vittük, cipeltük, kínlódva vonszoltuk. Hej, de keserves menetelés is volt az, fiaim! Közben egyre közelebbről hallottuk a fegyverropogást. Tehát a tábort is megtámadták a vadak! S akkor már sejtettük, hogy nemcsak a tábort, hanem a hajót is!

Budik máig is létező naplója nem ad pontos választ arra, hogyan képzelte ő, az expedíció vezetője, a tábor biztosítását. Mert a jelek szerint a táborban maradtakon valami különös letargia került uralomra. És ez nem más, mint a trópusok szörnyű letörtsége, amikor az ember érzi, hogy ereje fogyóban, kedve semmire nincsen, egész testét, lelkét elárasztja a kimerültség.

Amikor Budik és csoportja eltávozott, Beaufort kadét egy darabon – néhány száz méterre – elkísérte őket. Ekkor a kadét visszafordult, bement a sátrába, lefeküdt és elaludt. Kétségtelen: Beaufort kadét pokolian fáradt lehetett, egész éjjel őrségen volt, mert Budik helyett is (önkéntes alapon) ő látta el a „tiszti őrséget”. Lepihenése tehát indokolt volt. Annál nagyobb hibának számított a részéről, hogy szó szerint elfeledkezett a további őrségállításról. Hihetetlen: egy tengerésztiszt, aki ilyesmiről elfeledkezik!

Neuper altiszt fegyvermester erről – Mauler sorhajókapitánynak tett vallomásában – így szólt: „A zászlós úrék eltávozásával ránk szállt a letargia. Mindenki, aki a táborban maradt, megdöbbenve gondolt arra, hogy használhatatlan, kimerült ember. Néhány nap alatt lettünk betegek, szinte órák alatt. Kiderült, hogy a szárazföldi menetelés a kegyetlen trópusi klímában rohamosan pusztítja vörös verj estjeinket. Szemünk láttára roppant össze az olyan ember, mint Dalia Zonca! Addig a pillanatig, amíg a zászlós úr azt nem mondta Beaufort kadét úrnak, hogy a táborban marad, nem érezte a kimerültséget. Utána összeroppant! Bevánszorgott a táborba, lefeküdt, és semmire sem tudott gondolni. Arra sem, hogy őrséget állítson.”

Valóban így történt. A tudat, hogy betegek, hogy alkalmatlanok a kíséretre, hogy elvesztették a teherhordókat, még az óvatosságot is elfeledtette velük.

A távoli fegyverropogást Dalia Zonca hallotta meg először. Száraz ágak roppanásának hitte, majd igen messziről jött égzengésnek.

Ahogy bágyadtságából, révetegségéből magához tért, felismerte a mannlicherek csattanó, fülhasító ropogását.

– Kadét úr – kiáltotta Zonca –; lövöldözést hallani! Figyeljen csak!

Beaufort kadét kitámolygott a gőzfürdőnek is beillő sátorból, ami mégiscsak védett hely volt a moszkítóktól, szárnyas hangyáktól, legyektől, darazsaktól. Kitámolygott, és a meredek felé figyelt, amerre eltűntek Budikék.

– Megtámadták őket, kadét úr! – lihegte Zonca.

Erre már többen feltámaszkodtak fektükből, sőt Zonca a fegyveréért nyúlt.

– Klavora komám bajba került! – lihegte Zonca. – Mennünk kell, kadét úr!

Hogy ez így történt, azt ugyancsak Neuper altiszt jelentéséből tudjuk.

Beaufort hadapród és Zonca, hogy jobban halljon, vagy talán lásson, a szélső sátor mögé lépett.

– A keservét! – kiáltotta Zonca, és felkapta fegyverét, hogy elsüti.

A fegyver elsült, de kiesett a dalmata kezéből.

Zonca hörögve hanyatt esett!

Mellette a kadét megingott, néhány lépést tett előre, karjával, mint a szélmalom kereke, motollált, azután előredőlt, és orra bukott.

Egy-két rángatódzó mozdulat után elnyúlt a trópusi páfrányok puha zöld szőnyegén.

Mind a ketten hajítódárdát kaptak a mellükbe!

Összesen tizenhármán maradtak a táborban – és az erdőlakók támadásakor két ember már az első percben elesett.

Akik látták a tragédiát, azonnal észbe kaptak. Neuper fegyvermesterrel együtt a középső sátorhoz támasztott mannlicherekhez ugrottak, s tüzelni kezdtek.

– Emberek, hozzám! – üvöltötte Neuper. – Körbe állni, tüzelj!

Szerencse, hogy Neuper feltalálta magát. Szerencse, hogy Beaufort hadapród és Dalia Zonca tragédiája nem fejetlenséget okozott, hanem ellenkezőleg: felrázta a tespedőket. Az életösztön dolgozni kezdett. A kimerültek, a tespedők, a sebektől szenvedők egyszerre feltápászkodtak.

A vadak terve jó volt: minden irányból, körös-körül támadtak. Óriási hibát követtek el Budikék, hogy az előírt szabálytól eltérően, az akkori gyakorlat ellenére – ellenséges területen – a tábort nem sáncolták körül. De még így is sikerült az első támadó hullámot visszavetni. A tizenegy ismétlőfegyver egymás utáni gyors sortüze, a felbukó, elvágódó, vérző harcosok látványa megdöbbentette az erdőlakókat. Mert hát azok voltak, a legtöbben Saki király emberei. Ha Saki királynak nem sikerüli a messziről jött tengerészekkel a magas hegyi régiók falvait elpusztítani, fordított egyet a tervein. Összefog Aroli, Misua, Koliase lakóival, és elpusztítja az idegeneket! De elpusztítja a nagy fehér-fekete hajót, a korvettet és Svensen, a betolakodott idegen telepét is…

– Jokkóék, nem minden ok nélkül, izgalommal hallgatták Klavora bácsi elbeszélését. Jokkó számára különben is mindig gyönyörűséget jelentett az öreg tengerészekkel való beszélgetés. A tengerész sok mindent lát, tapasztal, és ki az a tapasztalt, sokat látott ember, akit ne lenne érdemes hallgatni? Jokkó mindig tátott szájjal figyelt Nazárió Sauróra is, az öreg Jonni Farramattára is s a hozzájuk hasonló, világot járt tengerészekre. Hogyne figyelte volna Klavora Ferdinándot, a torony őrt, aki korvetthajós volt, ami még az én gyerekkoromban jelentős valaminek számított.

Azon az éjszakán, amikor a „Mária” brazzera egyenletes tempóban Zengg felé törtetett, Klavora bácsi elbeszélésében szünetet tartott. Jokkó és társai türelmetlenül figyelték, mikor szólal meg a nagybeteg toronyőr.

A hajnali derengésben Arbe-sziget körvonalai jól látszottak.

Az Eufemia-öböl jelzőlanternája egyenletesen körbe forgott.

– Mondja, Klavora bácsi, sikerült elérniük a tábort? – kérdezte Marás Dragutin.

– És ha sikerült, életben találtak valakit? – kíváncsiskodott Verancsics.

– Klavora bácsi – szólt Jokkó is –; útközben a táborig nem támadták meg magukat a busmanok?

A toronyőr fáradtan intett: türelem. De mosolygott. A tanár, hogy segítsen, közbeszólt:

– Ha jól emlékszem, a zászlósnak sikerült elérnie a tábort. Azt is tudom, hogy Foullon Norbeck professzort önök útközben egy sziklahasadékban eltemették.

A toronyőr intett:

– Tengerész módra temettük el, volt velünk egy sátorlap, abba csavartuk. Marás komámat egy fa alá helyeztük. Tudtuk, hogy ő következik. így is történt. A következő, akit eltemettünk, Marás volt. Utána ki a soros? – tettük fel egymásnak a kérdési, mert hiszen sejtettük: van még hátra jócskán a haddelhaddból! Kérditek, találtunk-e valakit életben a táborbeliek közül. A kadét és Dalia Zonca kivételével még mindenki élt, amikor sikerült elérni a tábort! Hátulról, rajtaütésszerűleg riasztottuk szét Saki király embereit. Sajnos, a nagy erejű Krauss akkor sebesült meg súlyosan, amikor áttörtük a vadak támadó sorát, és egyesültünk a táborbeliekkel. Csak annyi ereje volt, hogy Skodába és Nickelbe kapaszkodva a sátrakig vánszorogott, ott összeesett. Az éjszaka rejtettük a föld alá a kadéttal. Dalia Zonca komámmal és Nickel matrózzal együtt, mert hát ő is sorra került…Azt az éjt, amíg élek, fiaim, nem felejtem el! Mintha lázálom lett volna, úgy gondolok vissza minden órájára, minden percére! Tudtuk, ha nem jön segítség, másnapra végünk lesz. Fogytán volt a lőszer, pihenni egy másodpercre sem lehetett, és fogytán volt a legnagyobb kincs ~ a víz! Élelmünk alig-alig akadt. Amit a tetőre akartunk vinni, a támadás helyén maradt, amit a táborban őriztek, kevésnek bizonyult. És különben is, ettetek már konzervhúst? Hát akkor tudjátok, hogy nincsen az a vízmennyiség, ami elég lenne a konzervevés után! És hozzá még a trópus fullasztó hősége! De hát az éjszaka, fiaim, az éjszaka. Nem volt az ilyen áldottan szép, mint most itt az Adrián! Addigra földhányásokat csináltunk, sáncokat. Micsoda munka volt! Társainkat is eltemettük, és közben vártuk a vadak támadását. Ahány madár röppent, ahányszor megroppant az erdőben valami, annyiszor hittük: most támadnak! De csönd volt, olykor egy-egy jelzőfütty, kiáltás hallatszott. Csönd volt, fiaim, nagy csönd … Nem tudtuk, hogy Guadalcanal busmanjai félnek az éjszakától. Ha tudtuk volna, pihenünk. Így kimerültebben köszöntöttük a hajnalt, mint a legszörnyűbb tengeri vihar után. A zászlósra, Pubira már rá sem lehetett ismerni. Egy hete nem jutottunk borotválkozáshoz, egy hete nem mosakodtunk, egy hete nem feküdtünk az áldott függőágyban! Betyárul festettünk! Mindannyian, mint az élőhalottak, kimeredt szemmel, felrepedezett szájpadlással, beesett, elnyűtt arccal. Az egyenruhánk valósággal lefoszlott rólunk. Neuper fegyvermesterről még a gatyát is letépték. Két lyuk egy zsákon, és kész volt az új ruha! Ebbe bújt Neuper, és jellemző a hangulatunkra, még csak el sem vigyorodtunk. Máskor egy röhej lett volna a banda, ha ilyesmiben látja meg fegyvermesterét. De hát volt is nekünk kedvünk a vigyorgásra is! Fenét volt, még a felbukkanó napra is úgy néztünk, mint a gyilkosunkra. Hallottam, amikor azt mondta Budiknak a fegyvermester: „Zászlós úr, ha itt kell maradnunk, nem érjük meg az estét! Alig van már lőszer! Csak biztos célpontra szabad tüzelni! …” Budik mintha arra várt volna, hogy ilyesmit mondanak neki, mert összegyűjtött minket, és így szólt: „Emberek, ha itt maradunk, egyre kevesebben leszünk. Arra nem vállalkozhattunk, hogy éjszaka kíséreljük meg a kitörést. De most… most meg kell tenni! –” Ezt mondta a zászlós. Egymásra néztünk. Alig volt jártányi erőnk. És a part legalább negyven kilométerre! De nem ám sétaúton vagy erdei ösvényen, hanem járatlan meredeken – toronyiránt! Csak így érhettük volna el egy nap alatt a korvett horgonyzóhelyét. Egy nap alatt, olyan emberekkel, akik egy kilométert se tudtak talán menni! A legrosszabb bőrben Kovács nevű matrózunk volt. A combján sebesült meg, felhasította egy busman. A seb begyulladt, nem volt annak a Kovácsnak jártányi ereje sem. Azt kérte a zászlóstól, hogy lőjük le és földeljük el. Ezt kérte, fiaim …

Kovács Sándor matrózt, vagy ahogyan akkor a flottánál nevezték, malit, a sors ugyancsak messzire vetette a Tiszaparttól. A szülők nyilván soha nem hallottak a Salamon-szigetekről, még kevésbe Saki király emberevő bandájáról. És az élet forgandó kereke mégis a flottához dobta az életerős, úszni tudó, vízi alkalmatossághoz értő halászlegényt, és Pólából tovább, kiképzőútra, az „Albatros” korvetten a Csendes-óceán messzeségébe. És elkövetkezett az a nap, amikor láthatólag befejezéséhez közelgett Kovács Sándor fedélzetmatróz élete.

– Lőjön le, zászlós úr – nyögte Kovács Sándor. – Kérem …

Budik sorhajózászlós, a sokaktól, marconáskodóktól lenézett gyerekképű Pubi, megrázta fejét. A meggyötört, kimerült, arcon mosoly volt (így mondta Klavora bácsi):

– Nem. Maga velünk jön, Kovács! Ha nem tud jönni, visszük! De itt nem marad! Itt a revolverem, ha kell, lőjön vele. Én meg viszem a puskát, indulás, emberek!

A sok kacatot a táborban hagyták. Budik jól számított. Sejtette, hogy amikor eltávoznak, az erdőlakók előjönnek rejtekeikből, és rávetik magukat a zsákmányra, az óriási értéket jelentő sátrakra, konyhafelszerelésre, gyűjtőeszközökre. Mert az utóbbiról is lemondtak, az eddigi gyűjtött anyaggal együtt. A gyűjteményben ritkaság is szerepelt: egy dobbá kiképzett totemfa, amilyet főleg Ambrim szigetén, a Pünkösd-szigetek közelében használnak, de Guadalcanalon eddig sehol nem láttak. A hősi halállal elpusztult Foullon Norbeck professzor fedezte fel az egyik elhagyott faluban, Aroliban. A közel háromméteres szörnyeteg mégsem került Európába, hanem vissza Aroliba, mint azt jóval később – 1905-ben – egy amerikai expedíció megállapította.

– Fegyvert vállhoz! – rendelkezett Budik. – Tüzelj!

Az elindulás előtti perceket ez a sortűz előzte meg, ugyancsak helyes számításból.

A válasz kiabálás, ordítás, majd tovarohanó lábak dobogása volt.

– Előre! – rendelkezett a zászlós, és az osztag megindult.

Botra támaszkodva vagy bajtársba kapaszkodva a sérültek, a sebesültek. Két ember felváltva vitte hordágyon Kovács Sándor matrózt.

A hegyoldal mélyéről harci dobok ütemes, tompa pufogása hallatszott.

– Nem nekünk szól – nyugtatta embereit a zászlós, akit ettől kezdve senki sem hívott már Pubinak. – Most a tábor lesz a konc, minket egy ideig hagynak.

Csúszva-mászva, zuhanva, bukdácsolva haladt a Lions Head oldalán lefelé az osztag. Aki elesett, feltápászkodott, vagy felsegítették. Aki kimeredt szemmel elterült, s hallani sem akart a továbbhaladásról, azt Budik vagy Neupert, a derék fegyvermester, lehordta, és ha kellett, erőszakkal talpra állította.

– Vigyázz, indulj! – üvöltötte Budik. – Ez a parancs, indulj!

És a szenvedéstől kábult, szomjúságtól félőrült, sebektől szenvedő tengerészkatona mégiscsak felállt… és megindult!

Budik tudta, ha pihenőt tartanak, végük van. Sok halálmenetes csapat parancsnoka, tagja átesett már azon a döbbenetes állapoton, hogy az erőltetett menet közben a pihenő nemhogy üdülést, hanem ellenkezőleg: még nagyobb kimerültséget, még erősebb letargiát jelentett.

De azt is tudta, hogy pihenésre mégiscsak szükség lesz.

Mit tegyen?

Végül patak került eléjük. Csörgedező, páfrányok, sűrű aljnövényzet között kanyargó hegyi patakocska. És ez a patak megoldotta a kérdést: menni vagy maradni! Az emberek, még a zászlós is, aki pedig mintaszerű fegyelmet mutatott, hasra vágták magukat, s itták, nyelték, falták az ottani körülmények szerint frissnek nevezhető vizet, minden élőlény legfontosabb elemét! Napok óta nem részesültek ebben a gyönyörben, hiszen erről a patakocskáról, ami pedig elég közel folydogált a táborhoz, nem is tudtak. Az ivás után, aki tehette, lemosakodott, aki nem, az legalább a lábát lógázta a vízbe. A kis Kovács, mert így nevezték a magyar matrózt, addigra már elvesztette eszméletét.

– Zászlós úr – mutatott a hordágyon fekvő, eszméletlen tengerészre a derék fegyvermester –; Kovácsot innen már bajosan visszük tovább!

Budik letérdelt, vizsgálgatta a sebesültet. Felnézett:

– Igaza van, Neuper. Itt már az orvos sem segíthet.

A hordágyra tett revolvert felvette. Bajosan lesz a kis Kovácsnak erre szüksége. Körülnézett. Szeme előtt fénykarikák forogtak. Teljes kimerültség, trópusi láz. Egyedül Neuper és Skoda, a két altiszt, Klavora és még egy matróz volt olyan állapotban, hogy a továbbmenetelre gondolni lehetett. A többiek aléltan, révetegen, jártányi erő nélkül hevertek a patak szélén, a vélt hűvösséget adó fák alatt.

Budik összerezzent: Skoda altiszt, aki a patak folyásának irányában őrségen állt, felkiáltott:

– Közelednek!

A távolból dobok pufogása, kiáltások hallatszottak. A fadobok jól ismert, ijesztő, tompa dübörgése. Saki király harcosainak dobjai!

– Közelednek! – suttogta Budik is, és végignézett társain. Ugyanakkor Neuper fegyvermester letérdelt a hordágy mellé:

– Meghalt!

Budikot elfogta a teljes tanácstalanság. „Azokban a percekben tudtam, hogy mindennek vége. Neuper, Skoda, Klavora és Frisch volt még olyan állapotban, hogy felvehettük a vadakkal az ütközetet. A többiek annyira se feleltek meg, hogy betöltsék a fegyvert. Kovács közmatróz halott volt…”

Budik körülnézett.

Alig húsz-huszonöt lépésre, valamivel feljebb a pataktól, dombocska emelkedett. A dombon kövek halmaza, nyilván valami kultikus (vallásos célból emelt) kőrakás. Budik parancsára ide húzódtak a tengerészek a sebesültekkel, a sérültekkel, sőt a halott kis Kovács matrózzal együtt. Ez a kőrakás volt az „Albatros” korvett expedícióroncsának utolsó menedéke, az „út vége”, mint a tengerészek mondják.

– Becsülettel akartunk meghalni, az utolsó töltényig, az utolsó emberig harcolva! – mesélte a toronyőr. – Valójában az igazság az volt, szinte már kívántuk, hogy dőljön el a harc. Megfogadtuk, olcsón nem adjuk, s úgy harcolunk, mint az eszeveszettek! Mindössze öten voltunk a zászlóssal együtt fegyveresek, a többiek nem számítottak …

A „Halálerődből” – mert így nevezték el a kőrakást, ahol nemcsak kövek, de emberi koponyák is voltak –; kiláttak a tengerre. A párában libegő, hol szürkéskék, hol kékeszöld Csendes-óceánra, a vágyva vágyott szabadság-birodalomra, ahol mégiscsak inkább voltak odahaza, mint az emberevők gonosz, bűnös szigetén.

Tudták, ha felharsannak a kagylókürtök, a tritoncsigákból készített riasztóeszközök, akkor a vadak támadni fognak.

Itt is, ott is megmozdult a bozót, de embert nem lehetett látni.

És a tritoncsigák megszólaltak!

A sziklák takarásában lapuló öt ember merő figyelem, elszántság volt.

– Senki ne várjon parancsot – suttogta Budik. – Aki egyet is meglát közülük, lőjön!

Az első lövést Neuper, a másodikat Klavora tette. Mind a két lövés talált. Hangos csataordítás volt a válasz. Szóltak a fadobok, fültépően harsogtak, hol visítva, hol búgó hangon, a kagylókürtök.

A „Halálerőd” ostroma megkezdődött.

Mind az öten tudták, hogy a harc a legjobb esetben is az utolsó töltényig tarthat. Tovább már nem. A tehetetlen, láztól, aléltságtól, kimerültségtől elkábult emberek fegyvereit is maguk mellé vették. Budiknak nyolc revolvergolyója, huszonöt mannlicher-tölténye, Neupertnek és Skodának harminc-harminc, Klavorának huszonöt, Frischnek húsz puskatölténye volt.

És az erdő nyüzsgött Saki király harcosaitól!

– Azzal tisztában voltunk, hogy legfeljebb három-négy rohamot tudunk visszaverni – beszélte Klavora Ferdinánd. – Legfeljebb, de az is lehet, hogy annyit sem. Az elsőn átestünk, a másodikon is. A zászlósnál két tölténytár, tehát tíz golyó, nálam is tíz lapult a zsebben. Neupertnél, Skodánál, Frischnél se lehetett több! Oda is szóltam Budiknak: „No, zászlós úr, többé már bajosan látjuk együtt az Adriát! …” És ahogy ezt mondtam, a mi éles, szél süvítéséhez, vitorlák neszezéséhez szokott fülünk meghallott valamit. .,

… A Fraternitás kis vitorlása, a „Mária” brazzera akkor Arbe szigetének középmagasságában haladt. Reggel volt az Adrián, a híres, csodás, álmaimban annyiszor megjelenő, feledhetetlen reggel. Es ha magam elé idézem ezt a képet: Jokkóék haj ócskáját a mesebeli Arbe-sziget közelében, amott LusSín elnyújtott földségét, a virágzó agavék ezreitől tömött utacskákkal, de mindenekfelett magát a tengert, a „legkékebb tengert”, az Adriát, akkor érthető Klavora sóhaja: az emberevők szigetének szörnyű világából kegyetlen érzés lehetett arra gondolni, hogy – soha többé Adriai-tenger!

De hát a sóhajt, a zászlóshoz intézett búcsúszót követte egy másik mondat, amire Jokkóék még inkább felfigyeltek.

– Mit gondoltok, mit hallottunk?– szólt Klavora a fiúkhoz, és mosoly jelent meg, fáradt mosoly, az arcán. – Mit?

– Még több tritonkürtöt – mondta hirtelen Verancsics. – Még több dobot!

– A hajóágyúk dörgését, hiszen a korvettet megtámadták a fejvadászok! – izgult Jonni Farramatta.

– Hurrikán közeledett – szólt Zgurics Tóni –; apámtól hallottam, hogy ettől nagyon félnek az emberevők.

Jokkó, aki még mindig a kormánynál ült, könyörögve mondta:

– Tessék már folytatni, Klavora bácsi! Honnan tudnák, hogy mi történt, tessék folytatni!

Klavora bácsi feltápászkodott, úgy-ahogy felkönyökölt, törött karját óvatosan emelve.

– Most már hamar befejezem. De ígérjétek meg. ha azt mondom: vége, akkor pihenni hagytok. Mert bizony a „.Halálerőd” óta nem éreztem magamat olyan komiszul, mint most!

– Megígérjük! – hallatszott kórusban a Fraternitás fogadalma, kivéve Jakabkát, aki rendületlenül aludt, tudomást sem véve arról, hogy teljes fényében ragyogta be a nap az adriai reggelt, a tenger lomhán gördülő hullámait, a távoli és közeli szigeteket, a „Mária” kopott vitorlázatát, vízmarta testét.

– Hát akkor megmondom, mit hallottunk, fiaim. Trombita szót, valódi, igazi katonatrombita harsogását! Áttörte a kagylókürtök és a dobok zaját! Először azt hittük, tévedünk, lázálom az egész. De amikor a zászlós is azt mondta, hogy hallja, meg Neuper, Skoda, Frisch is, nem volt tévedés! Hej, csoda hang ám az a tirá, tirá, litirá … tirá, tirá, titirá! Ezt harsogta a fülünkbe a hajókürtös, ha éjjeli gyakorlatra riasztották az egész legénységet, de akkor is, ha kitört a vihar, és a parancsnok úgy rendelkezett: minden ember a fedélzetre! …Ha láttátok volna Budik arcát vagy az enyémet, a fegyvermesterét vagy a többiekét! Olyan volt az, mint a feltámadás. Egyedül a kis Kovács feküdt mozdulatlanul, neki nem szólt már többé a tirá, tirá … Üvölteni kezdtünk és bőgni, mint a gyerekek! Üvöltöttünk és lőttünk, s csak azt láttuk, hogy tünedeznek a vadak a közelünkből. És a trombita egyre közelebb ért, vele együtt olyan fegyverropogás, hegy annál szebb zenét azóta sem hallottam! Végre a patakmeder szélén feltűnt a segítségünkre küldött osztag, negyven ember, elöl Bublay Ferdinánd sorhajóhadnagy, a korvett első tisztje. Akkor már ők is túl voltak a nagy kaland javán. A korvett ágyúi jó néhány fejvadászcsónakot küldtek a tenger fenekére – „Sorhajóhadnagy úr – állt a zászlós a másodparancsnok elé, de olyan szurtosan, rongyosan, mint a hamburgi csavargók –; sorhajóhadnagy úr, jelentem, tizenhárom ember a korvettről!” „És a többi? – kérdezte a sorhajóhadnagy. – És a tudós?” Budik szemét elfutotta a könny. Odamutatott a halott kis Kovácsra: „A többi, sorhajóhadnagy úr, a tudóssal együtt elesett!…”