Az elpattanás mindig is az allomancia sötét oldalát képviselte. Egy illető genetikai adottságai révén születhetett allomantának, ám ahhoz, hogy ez a páratlan képesség a felszínre törjön, a testet rendkívül erős hatásnak kellett kitenni. Bár Elend elmesélte, beavatási szertartásként milyen szörnyű verésnek volt kitéve, a mi uralmunk alatt az allomancia felszínre hozásához nem kellettek ilyen borzasztó eljárások, mivel mi bejuttattuk Oltalom erejét az emberiség véráramába az Uralkodó által a nemességnek kiutalt fémrögökön keresztül.

Amikor Oltalom ránk eresztette a ködöt, attól félt, Romlás kiszabadul a börtönéből. Azokban a korai időkben, a Megdicsőülés előtt, a köd úgy pattantotta el az embereket, ahogy a mi uralmunk idején — azonban a köd ilyetén megnyilvánulása számított szinte az egyetlen megoldásnak arra, hogyan fedjük fel az emberekben megbújó allomanciát, hiszen a genetikai jellemzők már olyan mélyen húzódtak, hogy egy egyszerű veréssel nem mentünk volna semmire. A köd azokban az időkben természetesen csupán míveseket adott nekünk; egy ködszerzet sem született addig, míg az Uralkodó hasznot nem húz a rögökből.

Az emberek félreértelmezték a köd szándékát, ugyanis — főként a fiatalok és az öregek körében — az allomancia felfedésének módszere bizonyos esetekben halálhoz vezetett. Oltalom nem így tervezte, de mivel elméje nagy részét arra használta, hogy megalkossa Romlás börtönét, a ködöt magára hagyta, és az pontos utasítások nélkül működött.

A mindig kifinomult és ravasz Romlás tudta jól, hogy a köd munkáját nem állíthatja meg. Azonban megtehette azt, amire senki sem számított, és biztatta a ködöt. Ezért vált a köd egyre erőteljesebbé. Végül ez okozta a növények kipusztulását, és hozta létre a fenyegető jelenséget, amit mindenki csak Mélységként emlegetett.

Nyolcvanegyedik fejezet

ch81

Vin Romláshoz fordult és egy mosolyt közvetített feléje. A kavargó, fekete ködfelhő kissé zavartnak tűnt.

Tehát hatással tudsz lenni egy egyszerű kegyencre! — csattant fel Romlás dühösen, majd átfordult önmagán és magasabbra emelkedett a levegőben. Vin villámgyorsan követte, és abból a magasságból belátta az egész Belső Uradalmat. Lenézett, és látta Demoux katonáit, amint bevonulnak a táborba, felébresztik az embereket, és ráveszik őket a sietségre. Néhányan máris elindultak a hamuba taposott ösvényeken a barlang biztonsága felé.

A ködszerzet-istennő érezte a nap melegét, és tudta, hogy a bolygó túl közel került a földhöz. Tenni ellene azonban nem tudott. Nemcsak Romlás állta volna útját, de egyelőre még önmaga is ügyetlenül bánt újdonsült erejével. Bizonyára az Uralkodó is hasonlóan érezte magát — egyszerre mindenhatónak és sutának. Ha megpróbálná újra elmozdítani a világot, azzal csak még több gondot okozna.

Valamit azért mégiscsak elért. Romlás hiába küldte nyaktörő sebességgel a tábor lakóira a kolosszait, még legalább néhány óráig nem érkezhettek meg. Így bőven elég idő kínálkozott arra, hogy az emberek bejussanak a barlangrendszerbe.

Romlás bizonyára észrevette, mit tervez az ellenfele, vagy csak a lány önelégültségét érzékelte. Azt hiszed, nyertél? — kérdezte, miközben jól szórakozott. — Pusztán azért, mert sikerült megállítanod néhány kandrát? Mindig is ők számítottak az Uralkodó leggyengébb talpnyalóinak azok közül, akiket nekem teremtett. Már szokásommá vált figyelmen kívül hagyni őket. Akárhogy is, nem hiheted, hogy legyőztél.

Vin türelmesen nézte, ahogy az emberek bemenekülnek a barlang biztonságot adó rejtekébe. Ahogy a menekültek nagy része megérkezett — katonák osztották be őket csoportokba, majd a különböző bejáratokhoz küldték őket —, a ködszerzet-istennő vidám hangulata kezdett alábbhagyni. Nagy nehezen sikerült befolyásolnia Elendet, és bár az adott pillanatban ezt óriási sikernek tartotta, mostanra már látta, hogy nem volt több egy lassító cselnél.

Megszámoltad a kolosszokat a seregemben, Vin? — kérdezte Romlás fellengzősen. — Emberekből készítettem őket, gondolom, tudod. Több százezret használtam fel.

Vin összpontosított és ellenőrizte Romlás állítását. Igazat mondott.

Bármikor ellened küldhettem volna őket — magyarázta az ártó istenség. — A legtöbbjüket a külső uradalmakban tartottam, de egy ideje egyre beljebb csalogatom őket, és Luthadel felé menetelnek. Hányszor kell még elmondanom, Vin? Nem győzhetsz! Sosem győzhetsz! Végig játszottam veled.

Vin visszahúzódott, és elengedte a füle mellett ellenfele hazugságait. Egyáltalán nem foglalkozott velük — sokkal inkább az Oltalom után maradt, az Uralkodó által megőrzött titkot akarta kifürkészni. Ámbár a népe ellen indult sereg létszáma valóban megtette a hatását. Sokkal több kolossz loholt feléjük, mint ahányan leereszkedtek a barlangba. Egy ekkora sereggel Romlás bármilyen védelmi rendszert képes lett volna megdönteni. És ha jól számolta, Elend kevesebb mint ezer harcedzett katonával rendelkezett.

Mindezeken felül ráadásul még a nap pusztító melegével is számolniuk kellett, ugyanígy a világ terményeinek kihalásával, a szennyezett ivóvízzel és a derékig érő hamuval… Még a lávafolyamok is, amelyeket pedig egyszer már megállított, újra megindultak. Úgy látszott, a hamuhegyek eltömítése csupán időszakos megoldást jelentett. És még hasznosnak sem találtatott. Ugyanis most, hogy a hegyek már nem tudtak kitörni, hatalmas repedések keletkeztek a talajon, és a magma, a föld lángoló vére fortyogva tört a felszínre.

Annyi dolgunk lenne! — gondolta Vin kétségbeesve. — Romlásnak évszázadok álltak a rendelkezésére, hogy megtervezze a jelen pillanatot. Még akkor is az ő tervét szolgáltuk, amikor azt hittük, a saját utunkat járjuk. Mi haszna a népemet a föld alá rejteni, ha úgyis éhen halnak?

Újra odafordult Romláshoz, aki hullámozva és kavarogva figyelte a kolossz sereget. Olyan gyűlöletet érzett ellenfele iránt, ami ellentmondott az általa megtestesített pozitív hatalomnak. A gyűlölködés szinte fájt, de nem engedte el az érzést.

Ez a dolog itt a szeme előtt… mindent el fog pusztítani, Mindent, amit ismert, mindent, amit szeretett. Ez a valami nem érti a szerelem lényegét. Azért épített, hogy aztán rombolhasson. Abban a pillanatban Vin megváltoztatta korábban meghozott döntését. Soha többé nem fogja emberi tulajdonságokkal felruházni Romlást, mert azzal túl sok tiszteletet mutatna az irányában.

Forrt a dühtől, vívódott, de semmi más nem jutott az eszébe. Így végül támadott.

Nem is tudta pontosan, mit csinál. Rávetette magát Romlásra, a saját erejét nekifeszítette ellensége erejének. A két hatalom összeütközött, energiák csaptak össze, és Vin isteni teste szenvedett a fájdalomtól. Romlás felkiáltott, és ebben az összefonódott állapotukban Vin megismerte Romlás elméjét.

Romlás meghökkent. Nem számított rá, hogy Oltalom képes lesz valaha is támadást intézni ellene. Túlzottan pusztításszagúnak találta Vin lépését. Zavarban volt, mert nem tudta, mivel válaszoljon erre a hirtelen jött mozdulatra, aztán védekezésül erejét a lány ellen fordította. A két fél olyan kíméletlenül ütközött egymásnak, hogy félő volt, semmi sem marad belőlük. Végezetül a ködszerzet-isten megtépázva vonult vissza a balsikerű ostromból.

Az erejük túlságosan is kiegyenlítődött. Ellentétesek, mégis hasonlóak voltak. Mint az allomancia magva.

Ellentét — suttogta Romlás. — Egyensúly. Gyanítom, idővel meggyűlölöd majd a törvényt, bár Oltalom sosem vette rá magát.

— Tehát ez egy istenség teste lenne? — kérdezte Elend hitetlenkedve, és a tenyerében ide-oda görgette az atiumgyöngyöt, majd felemelte, és összehasonlította azzal, amit Yomentől kapott.

— Így igaz, felség — mondta a terrisi szokatlanul hevesen. A császár tényleg nem fogta fel, mennyire veszélyes helyzetben vannak? Demoux felderítői azt jelentették, hogy alig néhány perc lehet hátra a kolosszok megérkezéséig. Elend elrendelte a csapatainak, hogy álljanak őrt az Őshazába vezető nyílásoknál. Azonban abból kiindulva, amit Sazed Romlásról mesélt neki, nem sok reménnyel kecsegtetett, hogy a kolosszok szem elől tévesztik a luthadeli menekülteket.

— Nem tehet mást, el fog jönni érte — magyarázta a tudós. A fémmel bevont, Zálogszentélynek nevezett teremben álltak, azon a helyen, ahová az elmúlt ezer évben a kandrák az atiumot őrizték. — Ez a fém lénye szerves részét képezte. Egész idő alatt ezt kereste.

— Ami azt jelenti, hogy néhány százezer kolossz fog a nyakunkba lihegni, Sazed — összegezte a helyzetet a császár, majd visszaadta az atiumot. — Én amondó vagyok, adjuk oda neki.

Sazed elsápadt.

— Adjuk oda neki? Elnézését kérem, felség, de az a világ végét jelentené! Abban a szempillantásban. Efelől biztos vagyok.

Hát ez nagyszerű… — méltatlankodott a császár.

— Minden rendben lesz — közölte hirtelen a tudós.

Elend felhúzta a szemöldökét a terrisi megjegyzése hallatán, aki köntösében békésen álldogált mellette.

— Vin el fog jönni — fűzte tovább a hórihorgas őrző előbbi gondolatát. — Ő a Korok Hőse: eljön, hogy megmentse a népét. Nem látja, mennyire tökéletes az egész? Minden előre el van rendezve, meg van tervezve. Az, hogy ön megjelenik itt, rám talál, pontosan akkor, amikor segítségre van szükségem… Hogy az embereket még időben el tudjuk rejteni a barlangokban… Nos, szerintem minden összevág. Vin el fog jönni.

Érdekes, hogy épp most nyerte vissza a hitét — tűnődött a császár a bizakodó szavakon. Ujjai közt a Yomentől kapott gyöngyöt morzsolgatta, és gondolkodóba esett. A folyosóról suttogások nesze szűrődött be. Különböző emberek — terrisi szolgák, szká vezérek, katonák — hallgatóztak odakint. Elend izgatottságot érzett a hangjukon. Tudtak a kolossz sereg közeledtéről. Demoux óvatosan utat tört magának a terem előtt gyülekező tömegben, és belépett.

— A katonák elfoglalták a helyüket, uram — jelentette.

— Hányan vannak? — kérdezte Elend.

A veterán komoran nézett császárára.

— Az a kétszáznyolcvan, akiket magammal hoztam — sorolta. — Meg ötszáz a városból. Száz egyszerű lakos, akiket a kandrák pörölyeivel és saját felesleges készleteinkkel szereltünk fel. És mindehhez vegyük hozzá azt, hogy négy bejáratot kell őriznünk.

Elend lehunyta a szemét.

— El fog jönni — ismételte Sazed.

— Uram — vonta félre Demoux a császárát. — Rosszat sejtek.

— Én is — vallotta be Elend, és lassan kifújta a levegőt. — Adattak a katonáknak fémet?

— Amit találtunk, mindent odaadtunk nekik — mondta Demoux lemondóan. — Az embereknek volt jobb dolga is, mint hogy porlasztott fémet hozzanak magukkal, amikor elmenekültek Luthadelből. Találtunk néhány allomanta nemest, de csak füstösök és fürkészek vannak köztük.

Elend bólintott. A hasznos képességekkel rendelkező nemeseket már megvesztegette vagy egyéb módon nyomást gyakorolt rájuk, hogy álljanak be a seregébe — ezek Fadrexben maradtak.

— Azokat a fémeket adtuk oda a katonáknak — folytatta Demoux. — De egyikőjük sem tudta égetni őket. Még ha lennének is köztünk allomanták, akkor sem tudnánk megvédeni ezt a helyet, uram! Legalábbis nem ilyen kevés katonával ilyen sok kolossz ellen. A szűk bejárat miatt le tudjuk őket lassítani. De azután… nos…

— Ezzel én is tisztában vagyok, Demoux! — csattant fel Elend. — De van más választásunk?

Az ezredes nem válaszolt.

— Abban reménykedtem, esetleg kitalált valamit, uram.

— Sajnos nem.

Az ezredes arca elkomorult.

— Akkor mindannyian meghalunk.

— És mi lesz a hitével, Demoux? — kérdezte Elend.

— Továbbra is hiszek a Túlélőben, uram. De… nos, a helyzetünk elég kilátástalan. Mióta a kolosszokat megláttuk, úgy érzem magam, mint aki a bakó előtt vár a sorára. Talán a Túlélő nem akarja, hogy megmeneküljünk ebből a csapásból. Vannak, akik odavesznek. Ezt el kell fogadni.

Elend csalódottan elfordult, és ujjai között tovább görgette az atiumgyöngyöt. Ugyanaz az eset, ugyanaz a gond, amivel mindig is szembetalálta magát. Luthadel ostromakor elbukott — végül Vinnek kellett megvédeni a várost. Aztán Fadrex városában is kudarcot vallott; csak annak köszönheti az életét, hogy valami eltérítette a kolosszok figyelmét.

Egy vezér legalapvetőbb feladata a népe védelmezése. És ezen az egy területen ő folyamatosan tehetetlennek érezte magát. Hasznavehetetlennek.

Miért nem vagyok rá képes? Egy évet töltök el azzal, hogy élelmiszerraktárak után kutatok, és a végén mégis éhen veszünk. Egész idő alatt az atiumot kerestük — abban a reményben, hogy majd megvásároljuk vele népem biztonságát —, és mire megtalálom, már túl késő bármire is elcserélni.

Túl késő…

Gondolataiba mélyedve visszapillantott a padlóba süllyesztett fémlapokra.

Évekig kerestem az… atiumot.

Egyik fémet sem tudták égetni Demoux katonái. Elend eddig abban a feltételezésben élt, hogy az ezredes csapata az Urteau-ban megbetegedett katonákból áll — azt hitte, mindenféle míveseket talál majd köztük. Azonban valami miatt a csapat különbözött a többi ködbetegtől. Ők sokkal tovább nyomták az ágyat, mint a többiek.

Határozott lépésekkel megkerülte Sazedet, és felmarkolt egy adag atiumot. Akkora kincs lapult itt, amihez foghatóval soha senki sem büszkélkedhetett. Értékesnek tartották, mert ritkaságszámba ment. Értékesnek tartották a gazdasági ereje miatt. És értékes volt az allomancia szempontjából is.

— Demoux! — kiáltott oda az ezredesnek, majd felegyenesedett és odadobott neki egy gyöngyöt. — Egye meg!

A veterán felvonta a szemöldökét.

— Uram?

— Egye meg! — ismételte Elend.

Az ősz hajú katona engedelmeskedett. Aztán figyelte a szervezetét és várta a hatást.

Kétszáznyolcvan katona — tűnődött a császár. — Akiket azért küldtünk el a seregből, mert a betegek közül ők voltak a legbetegebbek. Tizenhat napig lábadoztak.

Kétszáznyolcvan ember. Egy tizenhatoda a megbetegedetteknek. Egy a tizenhat allomantikus fém közül.

Yomen esete a bizonyíték, hogy atiummívesek is léteznek. Ha nem kötötte volna le a figyelmét annyi gond, már hamarabb is rájöhetett volna az összefüggésre. Ha tizenhat beteg közül egy hosszabb ideig betegeskedett, mint a többiek, akkor az vajon nem arra utal, hogy a tizenhat képesség közül ők nyerték el a legerősebbet?

Demoux kikerekedett szemmel felnézett.

És Elend elmosolyodott.

Vin a barlang felé ereszkedett, és rettegve figyelte a kolosszok közeledtét. Máris vérszomjas fenevadakként lepték el a tájat — Romlásnak ekkora ereje volt felettük. Ezrek és ezrek tülekedtek. A mészárlás hamarosan elkezdődik.

Amint közelebb értek, az istennő dühösen felkiáltott és ismét Romlásnak vetette magát. Minden erejét összeszedve próbálta elpusztítani az ellenségét. De ahogy korábban is, kísérlete kudarccal végződött. Belül sikított, üvöltött, és remegett a közelgő népirtás gondolatától. Olyan lesz, mint a szökőár okozta rombolás, csak még valami annál is borzalmasabb és kegyetlenebb.

Mert ismerte és szerette ezeket az embereket.

Visszafordult a barlang bejárata felé. Nem akarta végignézni az eseményeket, de mást úgysem tehetett volna. Lénye mindenütt jelen volt. Még ha el is mozdította volna lénye középpontját, a halál okozta fájdalmat akkor is átérezte volna — akkor is zokogva beleremegett volna minden egyes ember pusztulásába.

A barlang belsejéből ismerős beszéd visszhangzott.

— Emberek! Ma nekem adjátok az életeteket! — Vin lejjebb ereszkedett, hallgatózott, bár nem látott be a barlangba a kövekben rejlő fémek miatt. A fém a hallását azonban nem tompított el. Ha lettek volna szemei, abban a pillanatban könnybe lábadtak volna.

— Nekem adjátok az életeteket — visszhangzottak Elend szavai —, és a bátorságotokat! A hiteteket és a becsületeteket. Az erőtöket és a könyörületességeteket. Mert ma a halálotokba vezetlek benneteket. Nem kérem tőletek, hogy örüljetek ennek. Nem kívánom, hogy helyesnek, igazságosnak vagy dicsőnek tartsátok az eseményt. De néhány gondolatot hadd osszak meg veletek!

— Minden küzdelemmel töltött pillanat ajándék a bentiek számára. Minden harccal töltött pillanat egyel több lélegzetvételt tesz lehetővé több ezer ember számára. Minden egyes kardcsapással, minden egyes levágott kolosszal egy pillanattal tovább védelmezhetjük a népünket, meghosszabbíthatjuk az életüket, és kétségbeejthetjük az ellenségünket!

Ezután a császár hatásszünetet tartott.

— És a végén kardélre hánynak bennünket — visszhangzottak a szavai a barlangban. — De előtte megfélemlítjük őket!

A férfiak hangos csatakiáltásokban törtek ki, és Vin kiélezett hallása körülbelül kétszázötven hangforrást tudott megkülönböztetni. Hallotta, ahogy a katonák szétoszlanak, és a különböző bejáratok felé igyekeznek. Egy pillanattal később valaki megjelent az elülső bejáratnál.

Egy fehérbe öltözött alak lassan kilépett a hamuba, csillogó fehér köpenye fodrozódott a szélben. Egyik kezében kardot tartott.

Elend! — kiáltott rá a lány. — Menj vissza! Őrültség hadba szállni ellenük! Meg fognak ölni!

A császár egyenes derékkal állt, és a közeledő, fekete hamut taposó kolosszokat figyelte. Várta, hogy a végtelennek tűnő, kék bőrű és vörös szemű haláltenger elmosson mindent. A szörnyek közül többen kardot lengettek, mások viszont csak egy követ vagy hosszú botot markoltak a kezükben. Elend aprócska fehér pontnak tűnt hozzájuk képest, egy magányos pontnak az egész tájat befedő kék vásznon.

A császár a kardját magasra emelve elindult a kolosszok felé.

ELEND!

A férfi azonban olyan ragyogó erőt árasztott magából, hogy Vin levegő után kapkodott. Az első kolosszal épp szembetalálta magát, lehúzódott a lény kardcsapása elől, majd egyetlen suhintással elválasztotta a fejét a törzsétől. Ezután ahelyett, hogy elugrott volna, a kardját suhogtatva oldalra pördült. Egy másik kolosszal is végzett. Három kard villant meg körülötte, de mind egy hajszálnyira elkerülte. Ezután a császár oldalra nyúlt ki, egy kolosszt a gyomrán talált el, majd meglengette a fegyverét — feje közben alig tért ki egy ellenséges kardcsapás elől —, és levágta az egyik lény karját.

De a férfi még mindig nem szökellt el a küzdelemből, Vin megdermedve nézte, a kedvese miként vág le egy kolosszt, majd fejez le egy másikat egyetlen folytatólagos csapással, A férfi olyan elegánsan mozgott, amit Vin még sosem tapasztalt — mindig ő számított az ügyesebb, tapasztaltabb harcosnak, ám ebben a pillanatban a császár messze felülkerekedett rajta. Úgy szökellt a kék bőrű lények pengéi között, mintha egy előre elpróbált színpadi jelenetet mutatna be: csak úgy hullottak a kolossz testek a kardja nyomán.

Ekkor császári színekbe öltözött katonák özönlöttek ki a barlang bejáratán, és rögtön munkához láttak. Mint valami fényhullám, a testükből úgy áradt az erő. Ők is bevetették magukat a kolosszok sorai közé, és hihetetlen pontossággal sújtottak le ellenségeikre. Míg Vin figyelte őket, egy sem esett el közülük. Csodálatos szakértelemmel és szerencsével harcoltak; a kolosszfegyverek mindig túl későn csaptak le, A kék tetemek kezdtek egyre nagyobb halommá nőni az erőtől ragyogó harcosok körül.

Valahogyan a kedvesének sikerült szereznie egy hadseregre való atiummívest.

Elend istenségnek érezte magát.

Korábban egyszer sem égetett atiumot, és az első próbálkozástól még a lélegzete is elállt. A kolosszok mind atiumárnyékot bocsátottak ki magukból — képeket, amelyek hamarabb moccantak, mint a valódi testük. Így ő pontosan tudta, mi lesz a következő lépésük. Bepillantást nyert a jövőbe, még ha csak kevéske időre is. Egy csatában épp erre volt a legnagyobb szükség.

Érezte, ahogy az atium kiélezi az elméjét: egyszerre lett képes magába szívni és felhasználni a sok-sok új ismeretet. Még szünetet sem kellett tartania, hogy gondolkodhasson, A karjai mintha saját akarattal rendelkeztek volna: lenyűgöző pontossággal használták a kardot.

Megpördült egy fantomképekből álló felhő közepén, és húsba vágott. Mintha újra a ködben találta volna magát. Egy kolossz sem menekülhetett előle. Elöntötte az energia, mesésen érezte magát. Egy ideig legyőzhetetlenül csatázott. Annyi atiumgyöngyöt nyelt le, hogy már-már émelygett. Az atium eddigi történetében a fém olyan kincsnek számított, amit az emberek őrizgettek és gyűjtögettek. Égetését szinte bűnnek tartották, így csak a legritkább esetben, nagy szükség idején — és akkor is csak mértékkel — használták.

Neki azonban nem kellett ilyenek miatt aggódnia. Annyit égetett, amennyit csak akart. És a kolosszok rettegett ellenségévé vált — a halálbiztos vágások és lehetetlennek tűnő mozdulatok szélviharává, aki mindig lépésekkel ellenfelei előtt járt. Egyik szörnyeteg a másik után hullott a földre a nyomában. Amikor pedig fogytán volt a készlete, egy porba hullt kardra taszította magát és visszaugrott a bejárathoz, ahol víz kíséretében Sazed újabb adag atiummal várta.

Ő gyorsan lenyelte a gyöngyöket, és visszatért a harcmezőre.

Romlás tombolva kavargott, próbálta megállítani a mészárlást. Ekkor azonban Vin vette magára az egyensúly vezérlő elvét. Gátat vetett ellenfele minden ártó próbálkozásának.

Nem tudom, valóban ostoba vagy-e — gondolta Vin a rontó istenről —, vagy létezésedben egyszerűen képtelen vagy számításba venni bizonyos dolgokat.

Romlás sikoltva nekilökte magát a lánynak, és próbálta elpusztítani, ahogy ő akarta korábban tenni vele. Azonban a helyzet nem változott: az erejük túlságosan kiegyenlítődött. A fekete felhő minduntalan visszavonulásra kényszerült.

Élet — emlékeztette Vin. — Azt mondtad, a teremtésnek egyedül akkor van értelme, ha aztán elpusztíthatod a teremtményedet.

Elend mellé ereszkedett, és figyelte a párját harc közben. A kolosszok halála miatt fájdalmat kellett volna éreznie. Bár nem gondolt a halálra. Talán Oltalom erejének tudható be, de csak egyetlen férfit látott, aki viaskodott és küzdött, még akkor is, amikor semmi esély sem mutatkozott a győzelemre. Nem a halált látta, hanem az életet. A hitet.

Azért teremtünk, hogy lássuk a gyermekeinket felnőni, Romlás — oktatta az ellenfelét. — Hogy örömünket leljük egyvalamiben: hogy amit szeretünk, több lesz, mint korábban volt. Azt állítottad, legyőzhetetlen vagy, hogy minden darabokra hullik. Hogy minden tönkremegy. Ugyanakkor bizonyos dolgok szembeszállnak veled — és az a legszebb az egészben, hogy ezekből te mit sem értesz. Szerelem. Élet. Fejlődés.

Egy ember élete nem pusztán a halála okozta zűrzavar. Az érzelmek, Romlás. Az a te végzeted!

Sazed izgatottan pislogott ki a barlang szájából. Néhányan meghúzták magukat mellette: többek között Garv, a Túlélő egyházának luthadeli vezetője. Harathdal, a legmagasabb rangú terrisi szolga. Dedri Vasting úr, az egyik életben maradt tag a városi kormányzat Nagygyűléséből. Aslydin, a fiatal nő, akibe Demoux láthatóan beleszeretett a Hathsin Bugyrainál eltöltött néhány rövid hét alatt. És még mindenféle emberek, akik elég fontosak — vagy hűségesek — voltak ahhoz, hogy a tömeg éléről követhessék az eseményeket.

— Hol marad Vin, terrisi úr? — aggodalmaskodott Garv.

— El fog jönni — ígérte Sazed, kezét a kőfalon pihentetve. A férfiak elnémultak. A katonák — akikből nem ragyogott az atium ereje — nyugtalanul várakoztak a közelben. Tudták, hogy ha Elend rohama kudarcot vall, ők következnek.

El kell jönnie! — erősítette magában a hitet Sazed. — Minden jel erre mutat.

— A Hős el fog jönni! — ismételte el hangosan.

Elend egy csapással levágott két fejet, és a kolossz torzók a földre hulltak. A pengéjét forgatva lecsapott egy kart, majd egy másik szörnynek a nyakába döfte a fegyvert. Ezt az utolsót nem látta közeledni, de az elméje igen, és már az igazi támadás előtt értelmezte az atiumárnyékot.

Máris egy óriási, kék tetemekből álló szőnyeg tetején harcolt. Egyszer sem botlott meg. Az atiumnak köszönhetően minden lépése pontosan kiszámított volt, a pengéje mindig jó irányba suhintott, és elméje frissen észlelte a legapróbb neszeket is. Levágott egy kimondottan nagydarab szörnyeteget, majd lépett egyet hátra, hogy szusszanjon.

A nap koronája felbukkant a keleti látóhatáron. Egyre nagyobb lett a forróság.

Már órák óta folytatták küzdelmet a kolosszok végtelen tengere ellen. A császár kivégzett egy újabb kék bőrű lényt, de a mozdulatait mintha nehézkesebbnek érezte volna. Az atium felerősítette az elmét, de a testi erőt nem sokszorozta meg, így saját forrasztartalékára kellett hagyatkoznia. Ki gondolta volna, hogy atiumégetés közben el lehet fáradni, sőt egészen ki lehet merülni? Soha senki nem használt ennyi atiumot egyszerre.

De nem hagyhatta abba a küzdelmet. A fém viszont rohamosan fogyott. A barlang szájához fordult, és tekintetével éppen elkapta, ahogy egyik atiumot használó katonája vért fröcskölve összeesik.

Szitkozódva pördült meg, ahogy egy atiumárnyék áthaladt az elméjén. Lebukott az ezt követő csapás elől, majd levágta a kék rémség karját. Az ezt követő lénynek a fejét csapta le, majd egy másikat a lábaitól fosztott meg. Az ütközet alatt nem folyamodott látványos allomantikus ugrásokhoz vagy támadásokhoz, maradt a lényegre törő kardvívásnál. A karjai is elfáradtak a fegyverforgatásban, így egyre gyakrabban kényszerült allomanciával eltaszítani a kolosszokat maga elől, hogy könnyebben boldoguljon. Az atiumkészlet — az élet maga — csökkenőben volt szervezetében. A fémek legértékesebbje rendkívül gyorsan égett.

Egy újabb katona kiáltott fel. Egy újabb embere veszett oda.

Elend a barlang felé hátrált. A kolosszok azonban számolatlanul özönlöttek. Kétszáznyolcvan főből álló csapata ezreket kaszabolt le, de a kolosszokat ez a legkevésbé sem érdekelte. Egyre csak támadtak. Mindent elsöprő eltökéltségüknek csak az Őshaza bejáratát védő maréknyi atiummíves szabott határt.

Egy újabb katona veszett oda. Az atium ereje alábbhagyott.

Elend hangos csatakiáltással meglengette a kardját, és olyan mozdulattal végzett ki három kolosszt, amire más körülmények között nem lett volna képes. Acélt lobbantott fel és a többi támadóját eltaszította magától.

Egy istenség teste ég bennem! — eszmélt rá. Fogcsikorgatva erőltette magát tovább, de a katonái sorra hullottak el. Keresztülverekedte magát egy nagy halom kék bőrű lényen, és levágott karokat, lábakat meg fejeket hagyott maga után. Mellkasokat, torkokat és gyomrokat döfött át. Nem adta fel, egyedül harcolt tovább, fehér ruháját már régóta vörös vér áztatta.

Valami megmozdult a közelében. Megpördült, magasra emelte a fegyverét és hagyta, hogy az atium vezesse. Egy pillanat múlva azonban bizonytalanul nézett körbe. A mögötte álló alak nem kolossz volt. Fekete köpönyegében félelmetes látványt nyújtott. Üres szemgödréből folyt a vér, a másikba pedig olyan mélyen verték be a cöveket, hogy a hegyes vége hátul kitüremkedett. Elend átlátott az üres szemgödrön.

Marsh. A testét atiumárnyékok övezték — ő is égette a fémet, így Elend atiumja semmiféle hatással nem bírt rá.

Ember végigvezette a katonáit a barlang folyosóin. Mindenkit megöltek, aki az útjukba került.

Egy kisebb csapat katona őrizte a bejáratot. Hosszasan küzdöttek. Erejük felett harcoltak. Azonban már ők is halottak voltak.

Valami vonzotta és irányította Embert. Valami sokkal hatalmasabb erő, mint bármi, amit addig tapasztalt. Erősebb, mint a fekete hajú nő hatalma felette, bár ő is sikeresen tudta befolyásolni. Ez a valami sokkal hatékonyabban munkálkodott a fejében. Romlás maga vezette Embert. Ő pedig pontosan tudta, mi történik az elméjével.

Ám ellenkezni nem maradt ereje. Csak ölni tudott. Levágott egy újabb ellenfelet.

Berontott egy tágas terembe, ahová még több apró emberke zsúfolódott össze. Romlás utasítására azonban elfordult tőlük, egyet sem ölt meg közülük. Nem mintha Romlás nem szerette volna őket holtan látni. Csak épp valami másra összpontosított.

Ember előrerontott. Leomlott szikladarabokon és köveken mászott át. Kiáltozó emberi lényeket dobált odébb. A társai követték. Abban a pillanatban saját vágyáról teljesen megfeledkezve egyetlen kívánsága maradt: bejutni…

A szűk terembe. És meg is érkezett. Már ott állt előtte. Felszakította az ajtókat. Romlás örömében felkiáltott, amikor a szolgája bejutott a szentélybe. Végre rátalált legbecsesebb kincsének rejtekhelyére.

— Nézd csak, mit mutatok! — hörögte Marsh, miközben Elend kardjára taszítva fellépett a császár mellé. A taszítás hatására a kard kiszakadt a ködszerzet ujjai közül, és messzire repült. — Atium. Egy kandránál találtam, aki éppen el akarta cserélni valamire. Micsoda ostoba teremtmény!

Elend átkozódva lebukott egy újabb kolossz suhintása elől, és előhúzta obszidiántőrét a lábára erősített hüvelyből.

Marsh fenyegetően jött felé. Férfiak kiáltoztak — káromkodtak és a földre zuhantak —, amint az atium lassan elfogyott a szervezetükből. Elend katonái legyőzhetetlen fölénynyel találták szembe magukat. A kiáltások hirtelen abbamaradtak, amikor a bejáratot védelmező utolsó katona is az örök harcmezőkre költözött. A császár sejtette, hogy a többiek sem bírják már sokáig.

Elendet atiumja támadó kolosszokra figyelmeztette, így volt ideje kikerülni — bár csak hajszál híján — a csapásokat. A tőrrel azonban nem tudott olyan hatékonyan küzdeni, mint ahogy a kardjával tette. És miközben a kolosszok elvonták a figyelmét, Marsh lesújtott az obszidiánbárdjával. Elend elugrott a penge elől, de a hirtelen mozdulat kilendítette az egyensúlyából.

Megpróbálta helyreállítani kibillent egyensúlyát, de a fémei fogytán voltak; nemcsak az atiumja, hanem más, alapvető fémei — a vas, acél, forrasz — mennyisége is megcsappant. Ezeknek nem sok figyelmet szentelt, mivel az atiumnál jobbat úgysem talált volna az adott helyzetben, viszont már túl régóta harcolt folyamatosan. Amennyiben Marsh is égetett atiumot, akkor az erejük kiegyenlítődött — és az alapfémek hiányában Elend halálra ítéltetett.

Az inkvizítor ismét támadott, mire a császár forraszt kényszerült lobbantani, hogy mentse az irháját. Könnyűszerrel levágott három kolosszt. Még támaszkodhatott az atiumra, de Marsh védettsége komoly kihívást jelentett. Az inkvizítor átmászott az egymásra hullott kolossz tetemeken, és Elend felé tartott. A fejéből kiálló cövek visszaverte a túlzottan ragyogó nap bántó fényét.

A császár forrasza elfogyott.

— Nem győzhetsz ellenem, Elend Venture — jelentette ki a félszemű rém reszelős hangon. — Megöltük a feleségedet. Most pedig te következel.

Vin… — Nem hitte el az álnok szavakat. — El fog jönni! — biztatta magát. — Megment minket.

Hitt a lány erejében. Különös érzés öntötte el, Marsh suhintott.

Ekkor a semmiből forrasz és vas lobbant életre Elend szervezetében Nem maradt ideje eltűnődni a jelenség furcsaságán; egyszerűen csak visszavágott. Magához vonzotta a korábban elrepült kardját, ami addig a földbe szúródva várta további sorsát. A fegyver kiszakadt a helyéről és felemelkedett a levegőbe. Ő elkapta, és allomantikus sebességgel lecsapott vele, sikeresen hárítva Marsh bárdját. A teste szinte lüktetett az erőtől. Ösztönösen rátámadt az inkvizítorra és meghátrálásra kényszerítette a hamuval borított mezőn. Még a kolosszok is tettek egy lépést hátra Elend körül: mintha megijedtek volna a férfi erejétől. Vagy csodálták volna érte.

Marsh felemelte a kezét, hogy ismét Elend kardjára taszítson, de nem ért el vele hatást. Mintha valami… eltérítette volna az erejét. A fehér ruhás ködszerzet barbár csatakiáltással nekirontott, és ezüstös fegyverével többször is ráütött. A fekete köpönyeges rémülten hárította a csapásokat obszidiánbárdjával. Mozdulatai gyorsaságára még az allomancia sem adott okot. A császárnak sikerült visszavonulásra bírnia ellenfelét. A kék hullákon keresztülbukdácsoló inkvizítor tétova léptei hamut vertek fel a vörösen izzó nap alatt.

Óriási béke és nyugalom költözött a ködszerzet császár szívébe. Allomanciája hevesen lobogott, bár tudta jól, a fémek már rég elfogytak a szervezetéből. Csak atiumból maradt még egy kevés, de annak különös ereje nem pótolhatta a többi fémét. Ám ez jelenleg jottányit sem számított. Valami nála sokkal hatalmasabb csodának lett a része. Felnézett az égre, egyenesen bele a napba.

És akkor meglátta — ha csak egy pillanatra is — a feje fölött lebegő végtelen képet. Egy hófehérbe burkolt, vibráló, ragyogó női alakot. Aki kezével megérintette az ő vállát. Fehér haja folyamként hullámzott mögötte, és a köd széles szárnyakként lobogva terült el az égen.

Vin — ismerte fel szerelmét az ifjú császár a legnagyobb lelki nyugalommal.

Leeresztette a tekintetét, mert Marsh nagyot rikoltva előrerontott, és bárdjával a kezében támadásra készült, s eközben mintha valami széles, fekete füsthöz hasonló felhőt húzott volna maga után. Az inkvizítor másik kezét az arca elé tartotta, mintha el akarta volna takarni fémszeme elől az Elend felett lebegő jelenést.

A császár elégette utolsó darabka atiumját is. Két kézzel megragadta a kardját, és várta, hogy Marsh közelebb érjen. Az inkvizítor erősebb és tapasztaltabb harcos volt, hiszen mind az allomancia, mind a ferukímia hatalmát birtokolta. Valójában egy újabb Uralkodó született meg benne. Elend nem nyerhette meg a csatát. Legalábbis egy kard nem volt elég hozzá.

Marsh végre odaért hozzá, és ő abban a pillanatban átérezte, milyen lehetett Kelsiernek az Uralkodó szemébe nézni azon a téren Luthadelben, oly sok évvel korábban. Marsh bárdja könyörtelenül lesújtott; Elend felemelte a kardját válaszul, és döfni készült.

És akkor dúralumíniummal kevert atiumot lobbantott fel.

Látás, Hang, Erő, Hatalom, Dicsőség, Gyorsaság!

Kék vonalak áramlottak a mellkasából, mint sugarak a napkorongból. De mindezt felülmúlta valami más. Atium és dúralumínium. Egy szempillantás alatt olyan roppant tudás került a birtokába, hogy az elméje szinte beletompult. Ahogy ez a töméntelen tudás beléivódott, minden elfehéredett körülötte.

— Már látom — suttogta, miközben a látása elhomályosult, és a fémek elégtek. Hirtelen újra a harcok színterén találta magát. Ott állt a csata közepén és a kardja Marsh nyakába fúródott. A penge hegye megakadt az inkvizítor hátába vert cövekben a lapockák között.

Marsh bárdja az ő mellkasába merült.

A Vintől kapott fantomfémek ismét életre keltek a gyomrában. Megszüntették a fájdalmat. A forrasz azonban ennél többre nem volt képes, akármilyen nagy lánggal égették is. Marsh kitépte a bárdot Elend testéből. Aztán hátrahőkölt, és kihúzta magából a császár kardját. A penge ütötte seb a ferukímiának köszönhetően szinte azonnal begyógyult.

Elend azonban elesett; a kolossz tetemekre omlott. Forrasz nélkül már régen meghalt volna. Marsh széles vigyorral odalépett hozzá. Üres szemgödrét körben tetoválás díszítette, amit annak idején önként vállalt. Ezt az árat fizette a Végső Birodalom megdöntéséért.

Megragadta a császárt a torkánál fogva, és felráncigálta.

— A katonáid halottak, Elend Venture — suttogta a félelmetes teremtmény. — A kolosszaink a kandra barlangokban tombolnak. A fémeidet elégetted. Vesztettél.

Elend érezte, ahogy az élet apránként kiszivárog belőle, amiként az utolsó csepp is kigördül egy üres palackból. Már érezte ezt korábban, a Megdicsőülés Kútjánál. Akkor majdnem meghalt, és rettegett. Ez alkalommal azonban nem félt. Nem sajnálkozott. Csak elégedettséget érzett.

Felnézett az inkvizítorra. Ragyogó jelenésként Vin még mindig felettük lebegett.

— Vesztettem? — hörögte. — Győztünk, Marsh!

— Valóban? És az hogy lehet? — vigyorgott a fekete rém gőgösen.

Ember a terem közepén tátongó üreg mellett állt. Ebbe a nyílásba rejtették Romlás testét. A végső győzelem zálogát.

A kolossz kővé meredve állt, és mozdulni sem tudott a meglepetéstől. Fajtársai is odaléptek, és ugyanolyan tanácstalanul néztek.

Az üregből eltűnt az atium.

— Az atium — lehelte vértől iszamós szájjal Elend. — Hol van az atium, Marsh? Mit gondolsz, a katonáim honnan nyerték az erejüket? Az atiumért jöttél? Nos, azt már keresheted. Mondd meg az uradnak! Azt hiszed, abban reménykedtünk, hogy elbírunk ezzel a rengeteg kolosszal? Tízezrével özönlenek! Egyébként sem ez volt a célunk.

Még szélesebb mosolyra húzta a száját.

— Romlás teste odavan, Marsh. Az egészet elégettük. A katonák és én. Engem megölhetsz, de sosem fogod megszerezni, amiért jöttél. És ezért szól ez a nap a mi győzelmünkről.

Marsh elszörnyedve felordított. Tudni akarta az igazságot, de a ködszerzet nem hazudott. A katonák halála azt jelentette, hogy a fém elfogyott a gyomrukból. Az emberei az utolsó gyöngyig harcoltak, ahogy azt Elend megparancsolta. Az utolsó, legapróbb darabkát is elégették.

Egy istenség testét. Egy istenség erejét. Elend egy pillanatig a kezében tarthatta. De ami ennél is fontosabb volt: elpusztíthatta. És ezáltal remélhetőleg megmentette a népét.

Most már rajtad a sor, Vin — üzente utolsó gondolataival, és még mindig érezte szerelme békét hozó érintését a lelkében. — Megtettem, amit tudtam.

Ismét kihívóan Marshra mosolygott, miközben a gyilkos teremtmény a magasba emelte bárdját.

A fegyver lecsapta Elend fejét.

Romlás összevissza örvénylett, hánykolódott és rombolt irdatlan dühében. Vin némán lebegett, és végignézte, ahogy Elend torzója egy nagy halom kék bőrű tetemre zuhan.

Ehhez mit szólsz?! — rikoltotta Romlás. — Megöltem! Mindent leromboltam, amit szerettél! Mindent elvettem tőled!

Vin a férfi teste fölé sodródott, és letekintett. Testetlen ujjaival megérintette kedvese fejét, és eszébe jutott, milyen érzés volt saját erejével a férfi allomanciáját tüzelni. Nem igazán értette, miként sikerülhetett. Ahhoz hasonlóan irányította, ahogy Romlás vezérelte a kolosszokat. Csak az ő esetükben épp az ellenkezője történt: ő felszabadította Elendet az erejével. Magasztossá varázsolta a pillanatot.

A férje meghalt. Ezzel tisztában volt, és tudta, hogy nem változtathat rajta. Fájdalmas élmény volt, az igaz, de nem olyasfajta fájdalmat élt át, mint amire számított. Már réges-régen hagytam elmenni. — Lágyan végigsimította a kedvese arcát. — A Megdicsőülés Kútjánál. Akkor az allomancia egy kis időre még visszaadta nekem.

Ezúttal nem érezte azt a keservet és rettegést, amit akkor. A Megdicsőülés Kútjánál azt hitte, elveszíti Elendet. Most béke járta át. Az elmúlt néhány év áldása: kaptak még egy kis időt. Megadta Elendnek, hogy a maga ura legyen, hogy akarata szerint kockáztassa az életét, és akár bele is haljon a saját döntésébe. Mindig is szeretni fogja. De nem hagyja befejezetlenül a saját feladatát csak azért, mert a férfi már nincs többé.

Épp ellenkezőleg! Romlás közvetlenül fölé emelkedett, és otromba sértéseket vetett oda neki. Részletesen előadta, hogyan fog végezni a többiekkel is. Sazeddel. Szellővel. Hammel. És Kobolddal.

Milyen kevesen maradtak az eredeti bandából! Kelsier már rég meghalt. Docksont és Dorongot a luthadeli csatában érte el a végzete. Yeden a katonáival együtt veszett oda. OreSeurrel Zane utasítására végeztek. Marshból inkvizítor lett. És a többiek is, akik később csatlakoztak, már mind a másvilágon járnak. Tindwyl, TenSoon, Elend…

Vajon Romlás valóban azt hitte, hogy hagyni fogja a semmibe veszni a barátai áldozatát? Gyors elhatározást követően Vin összeszedte minden erejét, és nekifeszült Romlásnak, ahogyan már korábban is tette. Ezúttal azonban nem hagyta magát. Amikor Romlás ugyanakkora erőt küldött ellene, ő nem húzódott vissza. Nem oltalmazta magát. Ment tovább előre.

Istenteste beleremegett az ütközésbe. A forró és hideg találkozásából születő fájdalmat érzett, mint amikor két kődarabot összezúznak, és csak a por marad utánuk. Alakjuk fortyogva hullámzott és fodrozódott az összecsapó hatalmak viharában.

És Vin továbbra sem hagyta magát.

Oltalom nem tudott elpusztítani! — sikoltotta fájdalmában. — Ő csak védelmezni tudott Ezért hozta létre az emberiséget. Végig ezt tervezte!

Nem azért adta fel a lénye egy részét, hogy meggyengüljön, amikor gondolkodó életet hozott létre! Olyasvalamire volt szüksége, ami mindkét erőből táplálkozik. Olyasvalamire, ami képes teremtésre és pusztításra is. Olyasvalamire, ami pusztít azért, hogy védelmezzen.

A Kútnál feladta az erejét, átadta a ködnek, így juttatta el az emberekhez. Hogy használhassuk. Mindig is ez volt a szándéka. Azt hiszed, te találtad ki? Nem: az első perctől fogva az ő játékát játszottuk.

Romlás felüvöltött. De az istennő nem hagyta magát.

Te teremtetted meg azt, ami el tud pusztítani, Romlás — folytatta Vin kegyetlen, kimért hangon. — És a végén elkövettél egy óriási hibát. Végeztél Elenddel.

Hiszen tudod jól, nekem már csak ő maradt.

Még ekkor sem adta fel, bár az ellentétek súrlódásából származó kín szinte szétszakította. Romlás halálos rémületében felordított, amikor Vin ereje egybeolvadt a lényével.

Vin tudata — amit Oltalom alakított és az ő ereje itatott át — megkaparintotta Romlás tudatát. Egyikük sem adta meg magát a másiknak. És akkor Vin búcsút intett a világnak, majd egy heves erőhullámmal magával sodorta Romlást a semmibe.

Elméjük elillant, mint a köd a forró napsugarak hatására.