Egyértelmű a kérdés: Romlás miért nem használta fel az inkvizítorokat arra, hogy kiszabadítsák a börtönéből? A válasz pedig egészen egyszerű, ha megértjük az erők működését.

Halála előtt az Uralkodó olyan szorosan maga mellett tartotta a papjait, hogy Romlás nem tudta közvetlenül irányítani őket. De még az Uralkodó halála után sem tudták volna ezek a Romlást szolgáló lények megmenti az urukat. A Kútban rejlő erő Oltalomtól származik, és az inkvizítorok csak úgy juthatnak hozzá, ha először eltávolítják testükből a hemalurgikus tüskéket. Ez azonban a halálukat jelentené.

Így Romlásnak sokkal alattomosabban, furfangosabban kellett elérnie a célját. Olyasvalakit kellett találnia, akit még nem rontott meg teljesen, viszont könnyen vezethet az orránál fogva, a háttérből vezérelve minden mozdulatát.

Negyvenkilencedik fejezet

ch49

Sazed megjegyzést fűzött az ábrájához, miután összehasonlította a vízi út méreteit. Amennyire meg tudta állapítani, az Uralkodónak nem sok munkájába került létrehozni a föld alatti tavat. A víz már korábban is befolyt a barlangba. Az Uralkodó mérnökei csupán kiszélesítették az átjárókat, amitől a természetes vízelvezetés elbírta a nagyobb, erőteljesebb áramlást.

Az eredmény egy termetes víztározó lett. Az egyik oldalsó barlangfolyosóra épített gépezet pedig el tudta zárni a nyílásokat a tó alján — feltehetően azért, hogy megelőzhessék a víz elszivárgását, ha esetleg valami történne a beáramló mennyiséggel. Sajnos arra azonban nem létezett megoldás, amivel a folyamat visszafordítható lett volna.

Mielőtt az Uralkodó létrehozta a víztározót, a csapadéknak csak egy része jutott be a barlangba. Az esővíz nagyobb része a jelenleg utcának használt csatornákba ömlött. Ebből Sazed azt a következtetést vonta le, hogy ha meg tudná akadályozni a víz bejutását a barlangba, akkor az ismét a csatornákat töltené fel.

Utána kell járnom a víznyomásnak — elmélkedett a tudós. — Ha elég nagy súlyt helyezek a nyílásokra, akkor sikerülhet eltömítenem őket. Úgy emlékezett, látott egy könyvet a témáról a fémelméjében.

Hátradőlt a székében és elmerült a fémelmében. Amint kiválasztott egy szövegrészletet, az elraktározott emlékek csak úgy száguldottak a fejében: egy általa készített tartalomjegyzéket látott, ami felsorolta a fémelmében található könyveket. Ahogy elővette a szöveget, a szavak olyan tisztán jelentek meg előtte, mintha csak pár perccel korábban jegyezte volna fel őket. Gyorsan átfutotta a listát, kereste a megfelelő címet. Mikor megtalálta, leírta a címet egy papírosra. Ezután a listát visszatette vörösrézelméjébe.

Maga az eljárás rendkívül különösen ment végbe. Miután visszatette a listát, arra még emlékezett, hogy korábban kivette, viszont arra már nem, hogy milyen egyéb címeket tartalmazott. Űr keletkezett az elméjében. Csak a papírra vetett szavak alapján tudta, mi futott át az agyán pár pillanattal korábban. A cím segítségével ismét kiválaszthatta a megfelelő könyvet és tartalmával együtt elméjébe helyezhette. Ott kijelölte a kívánt fejezeteket, majd a többit visszasüllyesztette a vörösrézelméjébe, nehogy egy betű is elvesszen belőle.

A fejezeteknek köszönhetően pillanatok alatt felfrissítette mérnöki tudását. Könnyedén kiszámolta, mekkora súlyokat milyen pontokra kell illesztenie, hogy létrehozzon egy gátat, ami reményei szerint visszairányítja a vizet a városi csatornákba.

Egyedül dolgozott egy díszes, lopott asztalnál ülve; lámpás világította be a barlang számára kijelölt részét. A vörösrézelmékből nyert tudás ellenére is nehéz fába vágta a fejszéjét; a feladat sok számítással járt — nem pontosan olyasfajta kutatómunkával, amihez hozzászokott. Szerencsére az őrzők vörösrézelméi nem csupán az adott személy érdeklődési körébe tartozó tudást raktározták el. Minden őrző elraktározta az összes begyűjtött tudást. Sazed már alig emlékezett a felolvasott szövegek megjegyzésével töltött évekre. Csak annyi volt a feladata, hogy rövid ideig az emlékezetében tartsa a megszerzett tudást, majd elrejtse az egyik vörösrézelméjében. Így ő lett a valaha élt emberek legokosabbja és legtudatlanabbja is egyben — mérhetetlen tudást halmozott fel, de szántszándékkal el is felejtett mindent.

Mindezektől függetlenül ugyanúgy hozzáfért a mérnöki tudományokról szóló könyvekhez, mint a vallási tartalmú iratokhoz. Az elővarázsolt tudástól nem lett ragyogó matematikus vagy építész, azonban annyi jártasságot kölcsönzött neki, amivel egy hétköznapi halandóhoz képest ügyesebben megbirkózhatott az ilyen jellegű kihívásokkal.

Ahogy a barlangban új megbízásán dolgozott, egyre nehezebben tagadhatta, hogy a tudományos munkában tudott igazán kiváló eredményekkel előrukkolni. Nem vezérnek született. Nem is nagykövetnek. Még abban az időszakban is, míg Elend fő követeként ténykedett, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a vallásokat tanulmányozta. Most pedig, amikor a csapatát Urteau-ba kellene vezetnie, egyre inkább azon kapta magát, hogy örülne, ha Kobold venné át a szerepét.

Sazed a kutatás és a tudomány emberének hitte magát. Megnyugvásra lelt a könyvei közt. Bár a mérnöki tudomány nem tartozott a kedvenc területei közé, igazság szerint sokkal szívesebben kutatott — a témától függetlenül —, mint hogy bármi mást csináljon. Olyan szégyenletes dolog az — próbálta védeni álláspontját —, ha valaki szívesebben ad át tudást mások számára, mint hogy ő legyen az, aki ezt a tudást felhasználja?

Valaki kopogott a sziklatalajon. A zaj Szellő érkezését jelezte. A bábost nem a járásban segítette a sétabot: egyszerűen csak azért használta, hogy úriasabbnak látsszék. A Sazed által ismert összes tolvaj közül a bábos utánozta a legtehetségesebben a született nemeseket.

A tudós még gyorsan papírra vetett néhány megjegyzést, majd visszahelyezte a víznyomásról szóló fejezeteket a vörösrézelméjébe, nehogy kár essen bennük, amíg Szellővel társalgott. Mert a bábos természetesen ezzel a szándékkal érkezett. Ahogy leült az őrző asztalához, rögtön átfutotta az ábrákat, majd felhúzta a szemöldökét.

— Szépen haladsz, drága barátom. Lehet, hogy pályát tévesztettél!

Sazed elmosolyodott.

— Nagyon megtisztelő, Szellő úr, bár attól tartok, egy mérnök igen sok kivetnivalót találna benne. Ennek ellenére, azt hiszem, használható a terv.

— Tényleg reménykedsz benne, hogy meg tudod valósítani? — kérdezte a bábos őszinte kíváncsisággal. — És visszafordítod a vizet, ahogy a fiú kérte? Lehetséges ez egyáltalán?

— Ó, nagyon is — válaszolta az őrző. — A szaktudásomban rejlik a kérdés nyitja, és nem a feladat kivitelezhetőségében. A csapadék valamikor a csatornákba folyt, és ez ismét lehetővé válhat. Sőt, úgy vélem, az újratöltés után sokkal látványosabban hömpölyög majd, mint korábban. A csapadék egy részét már korábban is ebbe a barlangrendszerbe irányították. Ha minden jól megy, akkor azokat az ágakat is elzárom, és azt a mennyiséget is visszajuttatom a felszínre. Természetesen, amennyiben Kobold úr azt szeretné, hogy a csatornák folyamatosan friss vízhez jussanak, ismét be kell majd engednünk valamennyi vizet ebbe a belső tóba. A csatornák vizén általában nem túl erős a sodrása, főleg olyan területeken, ahol sok a zsilip.

A bábos kérdőn húzta fel a szemöldökét.

— Ami azt illeti — folytatta Sazed —, a csatornák mechanikája sokkal izgalmasabb, mint hinné. Gondoljon csak arra, milyen lenyűgöző dolog egy természetes folyót csatornává alakítani — létrehozva így a hajózás alapjait —, vagy esetleg a kotrás módszereire, aminek segítségével megtisztítják a mélyebben fekvő területeket a hordaléktól vagy hamutól! A gyűjteményemben van egy könyv a hírhedt Fedre tollából, aki hírneve ellenére tagadhatatlan lángelmével tervezett csatornákat. De… — A terrisi hirtelen abbahagyta az ismertetőjét és megeresztett egy félmosolyt. — Elnézését kérem! Mindez önt a legkevésbé sem érdekli, jól gondolom?

— Valóban így van — vallotta be Szellő —, de az bőven elég, ha téged elbűvöl ez az egész, Sazed. Jó látni, hogy újra örömödet leled tanulmányaidban. Nem tudom, korábban min dolgoztál, de mindig zavart, hogy senkinek sem voltál hajlandó beszélni róla. Úgy tűnt, mintha szégyellnéd, amivel foglalkozol. Most azonban visszakaptuk a régi Sazedet!

Az őrző a sietősen lefirkantott megjegyzéseire és ábráira pillantott. A barátjának igaza volt. Utoljára akkor vetette bele magát ennyire egy kutatásba, amikor…

Tindwyllel dolgozott. Amikor közösen gyűjtötték össze a Korok Hősére vonatkozó mítoszokat és legendákat.

— Az igazat megvallva, Szellő úr — kezdte bűnbánó hangon —, valamelyest bűnösnek is érzem magam emiatt.

A bábos az ég felé fordította a tekintetét.

— Sazed, muszáj neked mindig bűnösnek érezni magad valami miatt? Kelsier idején úgy érezted, nem vagy eléggé a csapat segítségére az Uralkodó megdöntésében. Majd amikor megöltük a gazembert, azért aggódtál, hogy nem azt teszed, amit a többi őrző elvár tőled. Most pedig azt akarod előadni, hogy már a kutatómunka miatt is bűnösnek érzed magad?

— Azt élvezem csinálni.

— Ez remek, drága barátom! — örvendezett a míves. — Miért szégyenkeznél az örömöd miatt? Hiszen nem kiskutyák kínzása vagy ilyesmi felett érzel örömöt. Az igaz, hogy egy kissé őrültnek tartalak, de ha téged az elvont területek érdekelnek, akkor foglalkozz azokkal, és leld bennük örömöd. Így legalább több esélyünk marad nekünk, akik a hétköznapi dolgokat élvezik — mint például azt, ha leihatják magukat a sárga földig Straff Venture legpompásabb boraiból.

Sazed elmosolyodott. Tudta, hogy Szellő babrál az érzelmeivel, pozitív irányba tereli azokat, de most nem lázadt ellene, szívesen fogadta a kellemes érzéseket. Sőt, úgy tűnt, ezek nélkül is remekül érzi magát. Olyan remekül, amire már rég nem volt példa.

Bár ennek ellenére…

— Ez azért nem olyan egyszerű, Szellő úr — jelentette ki a terrisi, és az asztalra fektette a tollát. — Nagyon boldoggá tesz, hogy csak ülök és olvasok, és nem én viselem a vezetéssel járó felelősséget. Pontosan ezért érzek bűntudatot.

— Nem mindenki születik vezérnek, Sazed.

— Valóban nem, viszont engem maga Elend úr nevezett ki erre a feladatra, hogy szerezzem meg ezt a várost. Nekem kellene megtervezni a Polgártárs megbuktatását, és nem lenne szabad hagynom, hogy Kobold úr tegye meg helyettem.

— Drága barátom! — kiáltotta Szellő a férfihoz hajolva. — Hát nem ragadt rád semmi a tanításaimból? Az irányítás nem arról szól, hogy semmit sem viszel véghez — az a lényege, hogy biztosra mégy, a többiek megteszik a rájuk kirótt feladatokat! A feladatok kiosztása a lényeg, barátom! Anélkül magunknak kellene megsütni a kenyerünket és magunkat kellene kiásni az árnyékszékeinket. — A bábos közelebb hajolt az asztal felett. — És nekem elhiheted, biztos vagyok benne, nem járnál jól, ha olyan kenyeret kóstolnál, ami az én kezem nyomán sült. Soha ne tedd! Főként ne azután, hogy kipucoltam az árnyékszéket.

Sazed rosszallóan rázta a fejét.

— Tindwyl nem ezt várná el tőlem. Ő tisztelte a vezéreket és politikusokat.

— Javíts ki, ha nem értesz egyet — folytatta a bábos —, de véletlenül nem téged választott párjául valami király vagy herceg helyett?

— Nos, a szerelem talán…

— Ugyan már, Sazed! — noszogatta Szellő. — Úgy ténferegtél a közelében, mint egy tizenéves fiúcska, aki új hobbit talált magának. És Tindwyl hiába volt még nálad is visszahúzódóbb, igenis szeretett téged. Ehhez nem kellett bábosnak lenni, hogy lássuk.

Az őrző felsóhajtott, majd szomorúan lehajtotta a fejét.

— Ezt várná el tőled? — kérdezte Szellő — Hogy tagadd meg valódi mivoltodat? Hogy te is csak egy légy a dohszagú politikusok közül?

— Nem tudom, Szellő úr — mormolta az őrző alig hallhatóan. — Már… már nincs itt, hogy elmondja. És talán úgy próbálom meg visszaidézni, hogy azzal foglalatoskodom, amiben ő is örömét lelte.

— Sazed — váltott át egészen őszinte hangnemre Szellő —, hogy lehet, hogy annyi területen rendelkezel rendkívüli bölcsességgel, ám ezzel az eggyel kapcsolatban a sötétben tapogatózol?

— Nem…

— Egy embert leginkább a szenvedélye határoz meg — jelentette ki a bábos. — Én arra jöttem rá, hogy ha feladjuk legáhítottabb szenvedélyünket azért, amiről úgy gondoljuk, még inkább akarjuk, a végén nagyon nyomorúságosan érezzük magunkat.

— De ha én olyan után áhítozom, amivel nem segítem a társadalmat? — kérdezett vissza a tudós. — Néha muszáj megtennünk azt is, amiben nem találunk élvezetet. Úgy vélem, ez az élet egyik velejárója.

Szellő megvonta a vállát.

— Én emiatt nem aggódom. Csak teszem, amihez értek. Az én esetemben ez az jelenti, hogy másokkal végeztetem el azt, amihez nekem nincs kedvem. A végén úgyis mindenki jól jár.

Sazed kissé rosszallóan rázta meg ismét a fejét. Az ő esetét nem lehetett ilyen egyszerű magyarázni, és lehangoltsága nem csupán Tindwylnek és a nő halálának volt köszönhető. Elhalasztotta a vallások tanulmányozását, de tudta, hamarosan folytatnia kell a megkezdett munkát. A csatornákkal való bíbelődést örömteli figyelemelterelésnek tekintette, bár már érezte, ahogy a korábban levont következtetések és a hátramaradt munka egyre türelmetlenebbül várják.

Azonban nem akart azzal szembesülni, hogy az utolsónak hagyott vallásokban sem talál rá az igazságra. Részben ezért nyugtatta meg, hogy valami mást is tanulmányozhat. A mérnöki megoldások nem fenyegették a világképét. Azonban örökre nem terelhette el a figyelmét a vallásokról. Előbb-utóbb úgyis megtalálja a választ, vagy legalábbis a válasz hiányát. A gyűjteménye az asztal alatt hevert, a fémelméket tartalmazó zsáknak támasztva.

Egyelőre azonban haladékot adott saját magának. Annak ellenére, hogy a vallások miatt érzett aggodalma egy időre alábbhagyott, még mindig maradtak megoldandó feladatok. A tó irányába biccentett fejével. A sötétségben alig kivehető Kobold a vízparton állt, miközben Goradellel és néhány katonával társalgóit.

— És vele mi legyen, Szellő úr? — kérdezte Sazed olyan halkan, hogy még az ónfülű legény se hallhassa meg, — Amint mondtam, a császár maga nevezett ki erre a posztra. Mi fog történni, ha átengedem az irányítást Koboldnak, ő pedig elbukik? Aggódom, hogy a fiú nem elég… érett erre a feladatra.

Szellő megvonta vállát.

— Úgy tűnik, eddig jól végzi a dolgát. Emlékezz vissza, Vin milyen fiatal volt, amikor megölte az Uralkodót!

— Igen — suttogta a terrisi. — De most más a helyzet. Kobold mostanában kicsit… furcsán viselkedik. Biztos vagyok benne, hogy valamit titkol előlünk. Miért akarja ennyire eltökélten elfoglalni ezt a várost?

— Nem hiszem, hogy egy kis határozottság ártana a fiúnak — mondta a bábos hátradőlve a székében. — Élete nagy részében túlságosan is visszahúzódó volt.

— És jónak tartja a tervét? Nagy kockázatot vállalunk vele.

— Sazed — kezdte Szellő —, emlékszel a megbeszélésünkre néhány héttel ezelőtt? Kobold akkor megkérdezte tőlem, miért nem taszítjuk le egyszerűen Quelliont is a trónjáról, mint az Uralkodót.

— Emlékszem, akkor azt válaszolta, Szellő úr, hogy ez azért nem lehetséges, mert Kelsier már nincs velünk.

A míves bólintott.

— Nos — folytatta alig hallhatóan, miközben sétabotjával Kobold felé mutatott —, a véleményem azóta megváltozott. Kelsiert nem kaptuk vissza, de egyre inkább úgy tűnik, kaptunk valami hozzá hasonlót.

Sazed a homlokát ráncolta.

— Nem állítom, hogy a fiú rendelkezik Kelsier erőteljes személyiségével. Vagy… egyéniségével. Azonban te is hallottad, milyen hírnévre tett szert az itteni emberek között. Kelsier sem a saját személye miatt vált sikeressé, hanem amiatt, amilyennek az emberek gondolták. Azt hittem, ezt nem tudjuk megismételni. Most már viszont kezdek más álláspontra helyezkedni.

A tudóst nem lehetett könnyen meggyőzni. Fenntartásait megtartotta magának és visszatért a vízelvezetés problémájához. Kobold bizonyára észrevette, hogy a két férfi róla beszél, mert néhány perccel később odalépett Sazed asztalához. A fiú még a lámpás lágy fényénél is pislogott. Odahúzott magának egy széket. A díszes bútordarab furcsa látványt keltett: elütött az egyszerű, poros polcoktól.

Kobold kimerültnek látszott. Vajon mióta nem aludt már? — tűnődött az őrző. — Mindig fent van, amikor én álomra hajtom fejem, és mindenkinél hamarabb ébren van.

— Valami nincs rendjén — jelentette ki a fiú.

— Valóban? — kérdezte Szellő. — Azon kívül, hogy az Uralkodó által egy inkvizítori palota alá épített raktárban, egy föld alatti tó mellett csevegünk?

Kobold lapos pillantást vetett a bábosra, majd Sazedre nézett.

— Az az érzésem, már rég támadást kellett volna indítaniuk ellenünk.

— Ezt miből gondolja? — kérdezte a terrisi.

— Ismerem Quelliont, Saz. A fickó egy kíméletlen zsarnok a szó hagyományos értelmében. Erővel vette magához a hatalmat, és úgy tartja irányítás alatt a népét, hogy sok alkohollal és kevés szabadsággal látja el őket. Például, éjszakánként bárki szabadon eljárhat inni. Ugyanakkor azonban mindenkit félelemben tart.

— Egyáltalán hogyan szerezte meg a hatalmat? — érdeklődött Szellő. — Hogyan került hatalomra, mielőtt egy jó házból származó nemesember családja ősi jogán meg tudta volna szerezni az irányítást?

— A köd — magyarázta Kobold. — Kitette magát a ködnek és kijelentette, hogy a Túlélőhöz hűséges emberek biztonságban érezhetik magukat a ködben. Majd miután a köd gyilkolni kezdett, minden haláleset az ő igazát bizonyította. Nagy felhajtással azt állította, hogy a köd csak a gonoszakat viszi el. Az emberek annyira aggódtak a történtek miatt, hogy elhitték a fickó minden szavát. Még egy olyan törvényt is sikerült elfogadtatnia, ami mindenkitől megkövetelte, hogy menjen ki a ködbe, így megtudhatták, kit visz el a köd és kit nem. Azok, akik nem estek a köd áldozatául — magyarázta Quellion —, a tiszták. Ezekkel aztán elhitette, hogy közösen felépíthetnek egy álomvilágot. Aztán nekiláttak módszeresen kiirtani a nemességet.

— Vagy úgy! — döbbent meg Szellő. — Okos húzás.

— Igen, az — értett egyet Kobold. — Teljesen kiforgatta azt a tényt, hogy a nemességre nincs hatással a köd.

— Várjon! — vetette közbe Sazed. — Mit is mondott?

Kobold megvonta vállát.

— Már nehéz lenne bebizonyítani, de a történetek erre utak nak. Úgy tűnik, a nemesség ellenállt a ködbetegségnek. Nem a nemesi vérrel rendelkező szkák, hanem a valódi nemesek.

— Ez különös — jegyezte meg Szellő.

Több mint különös — gondolta Sazed. — Egyenesen érthetetlen. Elend vajon tud erről a kapcsolatról? Nem tartotta valószínűnek. A császári seregek és a szövetségesek is szká katonákból álltak. Egyedül Luthadelben maradtak nemesek, ők viszont mind úgy döntöttek, nem mozdulnak ki esténként és nem kockáztatják meg, hogy a köddel érintkezzenek.

— Akárhogy is — vette vissza a szót Kobold —, Quellion egy kegyetlen zsarnok. És az ilyen fickók senkit sem tűrnek meg a területükön, aki kihívás jelenthetne számukra. Már rég az életünkre kellett volna törnie.

— A fiúnak igaza van — vonta le a következtetést Szellő. — Quellion fajtája nem csupán puccos kivégzéseken szeret gyilkolni. Le merem fogadni, hogy minden égő épületben kivégzett személyre jut három másik, akik valamelyik sötét sikátorban fekszenek holtan, félig a hamu alá temetve.

— Figyelmeztettem Goradelt és az embereit, hogy legyenek különösen óvatosak — folytatta Kobold. — Sőt, még az épületet is körbejártam. Azonban egy orgyilkost sem vettem észre, akik utánunk kémkedtek volna. Quellion csapatai az épület előtt várakoznak, árgus szemekkel figyelnek, de semmit sem tesznek.

Szellő elgondolkodva megvakarta az állát.

— Talán Quellion jobban fél tőlünk, mint ahogy azt feltételezzük.

— Talán — mondta Kobold nagyot sóhajtva, majd a homlokát vakarva a gondolataiba mélyedt.

— Kobold úr — szólította meg az őrző óvatosan a fiút —, aludnia kellene.

— Jól vagyok — intézte el ennyivel a míves.

Ha nem ismerném jobban, azt mondanám, forrasz segítségével marad ébren — gondolta Sazed. — Vagy csak jeleket keresek, amivel megerősíthetném aggodalmaimat?

Sosem kérdeztük meg, hogy Vin és Kelsier mikor tettek szert olyan erőkre, amelyek meghaladják az átlagos allomanták képességeit. Miért gyanakszom ennyire Koboldra? Talán azért, mert túl jól ismerem? Vagy egyszerűen azokra az emlékekre hagyatkozom, amelyekben még csak fiúként szerepelt, miközben azóta nyilvánvalóan férfivá érett?

— Akárhogy is… — váltott témát Kobold. — Hogyan halad a kutatás ?

— Nagyon is jól — vágta rá Sazed lelkesen, majd néhány ábrát a fiú felé fordított. — Szinte teljesen készen állok a tényleges munkálatok megkezdésére.

— Mit gondolsz, mennyi ideig fog tartani?

— Talán néhány hétig. Mindent figyelembe véve ez nem sok idő. Szerencsére a csatornákat lecsapoló munkások nagy mennyiségű kavicsot hagytak hátra, amit most fel tudok használni. Ráadásul az Uralkodó jól felhalmozta a készletet. Van bőven faanyag, alapvető ácsfelszerelés, sőt még néhány csigasor is.

— Mire készülhetett az a szörnyeteg? — álmélkodott a bábos. — A vizet és az élelmet még meg tudom érteni. De a takarók? Faanyag? Emelőcsigák?

— Katasztrófára, Szellő úr — adta meg a választ Sazed. — Mindent összegyűjtött itt, amire egy népnek szüksége lehet, ha a város elpusztul. Még tábori ágyakról és betegek ellátására szolgáló eszközökről is gondoskodott. Talán a kolosszok ámokfutásától félt.

— Nem — vetette közbe Kobold. — Pontosan arra készült, ami most történik. Ezek szerint építeni akarsz valamit, amivel elzárod a víz útját? Én valahogy azt hittem, egyszerűen csak beomlasztod az alagutakat.

— Jaj, dehogy is! — háborgott Sazed. — Sem elegendő emberünk, sem felszerelésünk nincs egy ilyen horderejű munkához. Ráadásul semmi olyat nem tennék, amivel esetleg elzárnám a barlang kijáratát. Egy faszerkezetet tervezek építeni, amit le lehet ereszteni a folyamba. Ha ez a szerkezet elég nehéz és rendelkezik a megfelelő kerettel, akkor képes lesz megállítani az áramlást. Valójában nagyon is hasonlít a csatornáknál használt zsilipekhez.

— Amiről őrző barátunk boldogan mesél neked — tette hozzá Szellő. — Akár órákon keresztül is.

Sazed elmosolyodott.

— Azt gondolom…

A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert megérkezett Goradel kapitány, aki még a szokásosnál is komorabb képet vágott.

— Kobold úr — szólította meg a fiút. — Valaki odafönt várja.

— Ki az? Durn?

— Nem, uram. A hölgy a Polgártárs húgának vallja magát.

— Nem azért jöttem, hogy csatlakozzam önökhöz — jelentette ki Beldre.

A barlang feletti épület egyik rideg fogadótermében ültek. A terem székeit nem borította semmiféle párnázat, a falakon pedig díszítésképpen acéllemezek lógtak — Sazedet a nyomasztó serani Konventre emlékeztette.

Beldre gesztenyebarna hajú, fiatal teremtés volt. Egyszerű, a Polgártárs által engedélyezett, vörös színű öltözékben jelent meg. Ölbe tett kézzel ült, és a tekintetéből ideges félelem áradt, ami számottevően gyengített a helyzetén.

— Akkor miért jöttél ide, kedvesem? — kezdte Szellő óvatosan a kérdezősködést. A lánnyal szemben foglalt helyet. Allrianne mellette ült és rosszallóan méregette a lányt. Kobold a háttérben fel-alá lépdelt és néha kipillantott az ablakon.

Azt hiszi, ez egy csapda — ébredt rá Sazed. — Hogy a lányt megtévesztésül küldték ide, mielőtt lecsapnának ránk. A fiú a csípőjére erősítette a párbajpálcáit, ahogy a kardokat szokták. Mennyire értett Kobold egyáltalán a harchoz?

— Azért jöttem… — hebegte szemlesütve Beldre —, azért jöttem, mert meg akarják ölni a bátyámat.

— Nahát, honnan szeded ezt a badarságot? — próbálta Szellő tompítani a beszélgetés élét. — Azért jöttünk a városba, hogy egyezségre jussunk a bátyáddal, nem pedig azért, hogy meggyilkoljuk! Olyannak nézünk mi ki, akik jártasak ebben?

Beldre Koboldra pillantott.

— Őt kivéve — folytatta a bábos. — Na de tényleg: Koboldtól nem kell tartanod.

— Szellő — szólt közbe a legény, és feléjük fordította kísérteties, bekötött szemét. A szemüveg enyhén kidudorodott a kötés alól. — Elég legyen! Mindannyiunkat ostobának állítasz be. Beldre pontosan tudja, miért vagyunk itt. A városban mindenki tudja, miért vagyunk itt.

A teremben csend honolt.

Úgy néz ki, mint egy inkvizítor… Az a szemüveg a kötés alatt… Sazed megborzongott.

— Beldre — kezdte nyersen a fiú —, őszintén azt várod tőlünk, hogy elhiggyük, csupán azért jöttél el, hogy bátyád életéért könyörögj?

A lány a fiúra pillantott és dacosan a szemébe nézett, illetve a szemét takaró anyagra.

— Durván is beszélhet velem, de tudom, hogy úgysem bántana. A Túlélő bandájába tartozik.

Kobold összefonta a karját.

— Kérem! — esedezett Beldre. — Quellion jó ember, ahogy önök is. Adjanak neki még egy kis időt! Ne öljék meg!

— Miből gondolja, hogy megölnénk, gyermekem? — kérdezte Sazed. — Hisz épp az imént mondta, hogy mi sosem bántanánk önt. A testvérével miért tennénk kivételt?

Beldre lesütötte szemét.

— Önök ölték meg az Uralkodót. Megdöntötték az egész birodalmat. A bátyám ezt nem hiszi el: úgy gondolja, önök csupán kihasználták a Túlélő népszerűségét, és miután feláldozta magát, a barátjuknak állították be.

Kobold felhorkant.

— Vajon honnan szedhette ezt az ostobaságot? Talán ismer valaki mást, aki azt állítja magáról, hogy megáldotta a Túlélő és ezért a nevében gyilkol másokat?

A lány elvörösödött.

— Az ön bátyja nem bízik bennünk — folytatta Sazed. — Ön miért teszi?

Beldre megvonta vállát.

— Nem tudom — mondta csendesen. — Gondolom… hazug emberek nem mentenek ki egy gyermeket a lángoló épületből.

Sazed Koboldra nézett, de semmit sem tudott kiolvasni a fiú kemény arckifejezéséből. Végül az ónszemű mégis megszólalt.

— Szellő, Sazed és Allrianne: gyertek ki velem! Goradel, tartsd rajta a szemed ezen a nőn!

Kobold sietősen kilépett a folyosóra. Sazed és a többiek követték. Miután az ajtót bezárták maguk mögött, a fiú a többiekhez fordult.

— Nos?

— Nem kedvelem — fonta össze a karját Allrianne.

— Persze, hogy nem, kedvesem — gúnyolódott Szellő. — Sosem kedvelted a versenytársakat.

— Versenytársakat? — fortyant fel Allrianne. — Ettől a bátortalan kis jószágtól kellene tartanom? Ugyan már!

— Neked mi a véleményed, Szellő? — érdeklődött Kobold.

— A lányról vagy arról, ahogyan odabent sértegettél?

— Az elsőről. A büszkeséged most nem fontos.

— Drága barátom, a büszkeségem mindig fontos. Ami pedig a lányt illeti, én mondom: halálra van rémülve. A szavai ellenére nagyon megijedt, ami azt jelenti, hogy nem túl gyakran csinál ilyesmit. Ebből pedig arra következtetek, hogy nemesi származású.

Allrianne egyetértően bólintott.

— Ez egyértelmű. Csak vess egy pillantást a kezére — amikor épp nem remegnek a félelemtől, láthatod, mennyire tiszták és puhák! Egész életében elkényeztették.

— Nyilvánvalóan egy kicsit hiszékeny is — tette hozzá Sazed. — Máskülönben nem jött volna el arra számítva, hogy meghallgatjuk, aztán elengedjük.

Kobold bólintott. Majd félrehajtotta a fejét, mintha hallgatózna. Ezután előrelépett és benyitott a terembe.

— Nos? — kérdezte Beldre, fenntartva a magára erőltetett lélekjelenlét hamis látszatát. — Meghallgatnak végre?

— Mondhatjuk így is — felelte a fiú. — Bőven lesz időd arra, hogy kifejtsd az álláspontodat. Valójában rengeteg időt kapsz.

— Nem… maradhatok sokáig — magyarázkodott Beldre. — Vissza kell térnem a bátyámhoz. Nem mondtam, hogy eljövök és… — Félbeszakította a gondolatot, mert meglátott valamit Kobold arckifejezésében. — Foglyul ejtenek, ugye?

— Szellő — kezdte a fiú a férfihoz fordulva —, szerinted az emberek mit szólnának ahhoz, ha azt terjesztenénk, hogy a Polgártárs saját húga is ellene fordult, és a követségünkhöz menekült védelemért?

A bábos kajánul elmosolyodott.

— Nos, ez nagyon okos húzás! Ezzel majdnem ki is engeszteltél az előbbi viselkedésed miatt. Említettem már, milyen otrombán bántál velem?

— Ezt nem tehetik! — csattant fel Beldre, majd Koboldra nézett. — Senki sem fogja elhinni, hogy a testvérem ellen fordultam!

— Valóban? — kérdezte a fiú. — Beszéltél az épület előtt álló katonákkal, mielőtt beléptél ide?

— Természetesen nem — hangzott a válasz a lánytól. — Megpróbáltak volna megállítani. Ezért felszaladtam a lépcsőn, mielőtt megszólíthattak volna.

— Tehát megerősíthetik azt a tényt, hogy saját akaratodból léptél be az épületbe. Megkerülve egy őrhelyet.

— Nem hangzik valami jól — értett egyet Szellő.

Beldre erejét vesztve leroskadt a székébe. Az elfelejtett istenekre! — hüledezett Sazed. — Ez a lány tényleg nagyon hiszékeny. A Polgártársnak biztosan nagy erőfeszítésébe került, hogy elrejtse a világ elől.

Természetesen abból, amit hallott, kiderült, hogy Quellion szinte soha nem veszítette szem elől a húgát. Mindig maga mellett tudta és minden mozzanatát figyelte. Vajon mit fog tenni? — rémült meg a terrisi. Mit tesz, ha megtudja, hogy nálunk van a lány? Támadásba lendül?

Talán ez volt a terv. Ha Koboldnak sikerülne kierőltetnie egy támadást a Polgártárs részéről, az rossz színt vetne Urteau vezérére. Főként úgy, ha néhány katona szembefordulna vele — nem tudhatta, a helyzete mennyire szilárd.

Mikor tanult meg Kobold ennyire agyafúrt módon gondolkozni?

Beldre felnézett a székéből, és csalódottságában néhány könnycsepp is kicsordult a szeméből.

— Ezt nem tehetik. Ez félrevezetés! Mit szólna ehhez a Túlélő, ha látná, mire készülnek?

— A Túlélő? — kuncogott Kobold. — Van egy olyan érzésem, hogy tetszene neki az ötlet. Sőt, ha itt lenne, szerintem ő is ugyanezt javasolná…