Hetvenötödik fejezet

Sazed összeszedte a jegyzeteit, óvatosan egymásra helyezte a vékony fémlapokat. Bár a fém jó szolgálatot tett annak érdekében, hogy Romlás ne tudja megváltoztatni, vagy akár elolvasni a szöveget, a terrisi tudós nehézkesnek találta a megoldást. A lapokra könnyen lehetett vésni, viszont sem összehajtani, sem összefűzni nem lehetett őket.

A kandra vének szállásról is gondoskodtak a számára, ami meglepően kényelmes volt ahhoz képest, hogy egy barlangban kellett aludnia. A kandrák láthatóan élvezték az emberek világában szokásos kényelmi eszközöket — a pokrócokat, párnákat, matracokat. Néhányan még ruhát is öltöttek magukra, bár akik nem így tettek, azok nem is alakítottak ki nemi szerveket igaztestükön. Ez tudományos vizsgálódásra késztette a terrisit. Mivel a kandrák valójában átalakult, átváltozott ködlidércek, így nincsen szükségük nemi szervekre sem. Ám ők mégis megkülönböztették magukat nemek szerint — mindegyikőjük vagy hím, vagy nőnemű volt. De vajon honnan ismerték fel a nemi hovatartozást? Önkényesen választottak nemet, vagy valóban tudták, milyen neműek lennének, ha nem ködlidércnek, hanem embernek születtek volna?

Azt kívánta, bárcsak több ideje lenne a társadalmuk tanulmányozására. Az Őshazában végzett minden eddigi kutatása a Korok Hősére és a terrisi vallásra összpontosított. Egy fémlapra jegyzetelt mindent, amit a vénektől megtudott, és az most ott csücsült a gyűjtemény tetején. Meglepte, ugyanakkor elszomorította a látvány, hogy ez is csak olyan lap, mint bármelyik másik a gyűjteményében.

A terrisi vallás, amint azt sejteni lehetett, főleg a tudást és a tudományos munkát helyezte előtérbe. A világhozók — más szóval őrzők — néven emlegetett szent férfiak és nők átörökítették a tudást, és írásos emlékeket hagytak hátra istenükről, Terről. Istenük neve az ősi terrisi szóból eredt, aminek jelentése: „oltalmazni”. Azok a történetek szolgáltak a vallás központi elemeként, amelyek az Oltalom — azaz Terr — és Romlás közti ellentétről szóltak, és ezek az elbeszélések számos jövendölést tartalmaztak a Korok Hőséről, akit Oltalom örökösének tekintettek.

A jövendöléseken kívül a világhozók mértékletességet, hitet és egymás elfogadását tanították embertársaiknak. Abban hittek, hogy az alkotás jobb a pusztításnál. Ez a gondolat húzódott minden tanításuk mélyén. És természetesen ebből a vallásból sem hiányoztak a rituálék, a rítusok, a beavatási szertartások és a hagyományok. Számon tartottak kisebb rangú vallási vezetőket, elvárt felajánlásokat és egy viselkedési kódexet is. Minden nagyon szépen felépítettnek tűnt, csak éppen az egészben nem akadt egyetlen eredeti ötlet sem. Még a kutatói munkára fordított kiemelt figyelem is megjelent legalább egy tucat másik vallásban.

Valamilyen oknál fogva ez a hír lehangolta Sazedet. A saját vallása is csak olyan volt, mint a többi.

De mire is számított? Valami elképesztően új tanra, ami egyszer s mindenkorra bebizonyítja számára, hogy létezik isten? Bolondnak érezte magát. És cserbenhagyottnak. Hát ezért lovagolta át a birodalmat; hát ezért volt olyan lelkesült és reményteli? Ettől várta a segítséget? Ezek is csak szavak. Kellemes, jól csengő frázisok, mint az összes többi, mint a gyűjteményében sorakozó vallás tanai — semmivel sem lenyűgözőbb. Talán csak azért kellene hinnie benne, mert a saját népe ezt a vallást követte?

Ez a tudás sem ígérte, hogy Tindwyl tovább él valahol. Miért követnek az emberek egyáltalán vallásokat? Kiábrándultan felvette a fémelméit és elraktározta az összegyűjtött adatokat, az őrzők által felfedezett írásokat — naplókat, leveleket és egyéb forrásokat, amelyekből a tudósok összerakták, hogyan épült fel a terrisi hitrendszer. Átnézte őket, elgondolkodott rajtuk, elolvasta őket.

Miért fogadták el az emberek a saját kultúrájuk vallásait minden fenntartás nélkül? Vajon egyszerűen arról volt szó, hogy a társadalmuk kitermelte a hívőket, akik pusztán a hagyomány parancsának engedelmeskedve hittek? A bánatba belegörnyedt tudós megvizsgálta a különböző népek életét is, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy az emberek minden korban együgyűek voltak: soha fel sem merült bennük, hogy megkérdőjelezzék hitük alapjait. Biztosra vette, hogy ők is észrevették volna a hibákat és következetlenségeket, ha szánnak rá egy kis időt, hogy ésszerűen végiggondolják, mibe vetették hitüket.

Az egykori terrisi szolga becsukott szemmel ült, és a naplókból meg levelekből összegyűjtött mérhetetlen tudást elméjében végigpörgetve tovább kutatott. Azonban az idő múlt, ő pedig nem találta meg, amit keresett. Az embereket viszont már nem tartotta bolondoknak. Amint ott ült, a kandráktól kölcsönkapott üregben, valami felrémlett előtte. Valami a szavakkal, az érzésekkel és a hívőkkel kapcsolatban.

Azelőtt mindig a konkrét hittételeket tanulmányozta. Ám ez alkalommal azon kapta magát, hogy az embereket veszi górcső alá. Újra elolvasta és ezúttal más szemszögből látta a szövegeket, és kezdett rájönni valamire. Az általa megvizsgált hitrendszereket nem lehet különválasztani azoktól, akik életben tartják őket, akik betartják a vallások által diktált szabályokat. Elméletben ezek a vallások már mind idejüket múlták. Ugyanakkor, alaposan megrágva minden mondatot, a szavak mögött az emberekre figyelve mintázatokat vélt felfedezni.

Először is: miért hittek az emberek? Mert csodákat tapasztaltak meg. Amit valaki egyszerű véletlennek tudott be, azt egy hívő jelnek titulálta. Ilyen például egy szeretett személy felépülése valamilyen komoly betegségből, egy szerencsés üzlet lebonyolítása, vagy egy rég nem látott barát viszontlátása. Nem hangzatos tanok vagy dagályos eszmények hatására lett valakiből hívő, hanem a környezetében megtapasztalt apró csodák miatt.

Mit is mondott Kobold? — emlékezett vissza Sazed vájata félhomályában. — Hogy a hit a bizalomról szól. A bizalomról, hogy valaki figyel minket. Hogy valaki majd mindent rendbe hoz a végén, még akkor is, ha az adott pillanatban minden kilátástalannak tűnik.

Úgy tűnt, a hithez akarat is kellett. Ez egy olyan rejtély volt, amivel a terrisinek még nem sikerült megbirkóznia. Azt akarta, hogy valami vagy valaki rákényszerítse a hitet. Azt akarta, hogy olyan bizonyítékok táruljanak fel előtte, amik miatt muszáj hinnie.

A hívők azonban, akiknek a gondolataival jelenleg tele volt a feje, azt mondták volna, már rég kapott bizonyítékot. Hát nem kapott-e választ éppen abban a pillanatban, amikor már a teljes kétségbeesés vett erőt rajta? Amikor már majdnem feladta, TenSoon hozzásegítette a válaszhoz. Az isteni jelért könyörgött, és megkapta.

Vajon mindez a véletlennek köszönhető? Vagy a gondviselésnek?

A végső döntést azonban neki kellett meghoznia. Lassan visszahelyezte a leveleket és a naplókat a fémelméibe. Az emlékezete kiürült, viszont megmaradtak az olvasottak által keltett érzések. Mi is ő valójában? Hívő vagy örök kétkedő? Abban a pillanatban egyik ösvény sem tűnt egyértelműen rossz választásnak.

Igenis, hinni akarok — döntötte el. — Ezért töltöttem annyi időt a kutatással. Nem állhatok mindkét oldalon egyszerre. Muszáj letennem a voksom valami mellett!

Melyik utat válassza? Néhány pillanatig csendben ült, elmélkedett, újra átélt bizonyos érzéseket, és — ami a legfontosabb — emlékeket idézett fel.

Segítségért fohászkodtam — idézte vissza az eseményeket. — És valami meghallgatta a kérésemet.

Elmosolyodott, és minden egy kicsit vidámabb színben tűnt fel. Szellőnek igaza volt — gondolta, miközben felállt és rendezgetni kezdte a felszerelését, mert indulni készült. Nekem nem a hitetlenek életét kell élnem.

A gondolatot kissé gőgösnek érezte azok után, amin épp átment. Amint összeszedte a fémlapokat és indulni készült, hogy találkozzon az első nemzedékkel, vájata előtt elhaladó kandrák lépteire lett figyelmes, akik természetesen nem lehettek tudatában legújabb sorsfordító döntésének.

De úgy látszott, ez a dolgok rendje. Egyes fontos döntéseket csatamezőn vagy tárgyalóteremben hoznak meg, mások viszont némán, az emberek elől elrejtve születnek. Ettől azonban a döntés semmivel sem kisebbedett a szemében. Hinni fog. És nem azért, mert valami olyasmi került bizonyításra, amit szellemi képességeivel már nem tudott tagadni. Hanem azért, mert így döntött.

Akkor eszmélt rá, hogy Vinnel is ez történt. Egyszer valamikor úgy határozott, hogy hinni és bízni fog a bandában. Amiatt, amit Kelsier tanított neki. Hozzám is eljutott a tanításod, Túlélő — hálálkodott Sazed, miközben kilépett a kőfolyosóra, hogy találkozzon a kandra vezetőkkel. — Köszönöm!

Buzgó léptekkel haladt a folyosón. Hirtelen boldogság öntötte el, hogy még egy napot tölthet az első nemzedék kikérdezésével. Most, hogy már szinte mindent megtudott a vallásukról, úgy tervezte, alaposan kivesézik az Első Szerződést.

Ha jól tudta, az Uralkodón kívül ő volt az egyetlen emberi lény, aki olvasta a szerződést. Az első nemzedék tagjai észrevehetően kevesebb tisztelettel viseltettek a szerződés szövegét tartalmazó fémlap iránt, mint a többi kandra. Ez meglepte a tudóst.

Természetesen ez is érthető — vélekedett, miközben befordult a sziklafolyosó egy járatába. — Az első nemzedék esetében az Uralkodó a barátjuk volt. Még emlékeznek arra, amikor együtt mászták meg a hegyet; akkor a férfi még a vezérük volt, nem az istenük. Nagyjából úgy érezhették, mint a luthadeli tolvajbanda tagjai, akiknek nehezére esett Kelsiert vallásos dicsfényben látni.

Még mindig a gondolataiba mélyedve belépett a Zálogszentélybe a szélesre tárt fém ajtószárnyak között. Odabenn azonban megtorpant. Az első nemzedék tagjai szokásukhoz híven titkos páholyaikba húzódtak vissza. Addig rendszerint nem mutatkoztak, míg a terrisi be nem zárta az ajtószárnyakat. Különös módon azonban ezúttal a második nemzedék tagjait is ott találta a pulpitusaik mögött, akik éppen a kandrák tömegének szónokoltak — a közkandrák izgalmat tanúsítottak, annak ellenére, hogy az emberekhez képest még mindig sokkal visszafogottabban viselkedtek.

— Mit jelent mindez, KanPaar? — érdeklődött egy kisebb rangú kandra. — Kérlek, világosíts fel minket! Kérdezd az első nemzedéket!

— Már beszéltünk erről a dologról — felelte KanPaar, a másodikok vezére. — Nincs ok aggodalomra. Tekintsetek végig magatokon! Úgy bújtok össze és sugdolóztok, akár az emberek!

Sazed odalépett az egyik fiatalabb kandrához, aki a Zálogszentély ajtaján kívül várakozott sokadmagával.

— Kérlek, mondd el — suttogta neki —, mi okoz népednek ekkora aggodalmat!

— A köd, Szent Világhozó — suttogta válaszul a — talán nőstény — kandra.

— Mi van vele? — erősködött a terrisi. — Az a baj, hogy egyre tovább marad a napsütésben is?

— Nem — válaszolt a kandra lány. — Az, hogy nyomtalanul eltűnt.

Az őrző kiegyenesedett.

— Micsoda?

A kandra bólintott.

Ma reggelig senki sem vette észre. Még sötét volt odakinn és egy őr sétált el az egyik kijárat mellett. Azt mondja, egyáltalán nem látott ködöt, pedig sötét éjszaka volt! Mások is kimerészkedtek, és mind egybehangzóan nyilatkoztak.

— A válasz kézenfekvő — szólt KanPaar az egybegyűltekhez. — Tudjuk, hogy múlt éjszaka esett, és néha az eső rövid időre szétoszlatja a ködöt. Holnap majd visszatér.

— De most nem esik — szólalt fel egy másik kandra. — És akkor sem esett, amikor TarKavv kiment járőrözni. Már hónapok óta ott lebeg a reggeli köd. Most hová húzódhatott?

— Ugyan már! — legyintett KanPaar. — Eddig amiatt aggódtatok, hogy a köd reggelente is a földeken maradt, most meg panaszkodtok, hogy eltűnt? Mi kandrák vagyunk. Örök életűnek születtünk — várunk és kivárunk. Nem gyülekezünk zajos csőcselékként. Térjetek vissza a munkátokhoz! Ennek az egésznek semmi jelentősége.

— Nem — suttogott egy hang a barlang mélyéről. A fejek megfordultak, és az egész csapat elhallgatott.

— Nem — suttogta megint Haddek, az első nemzedék vezére, rejtett alkóvjából. — Ez az esemény nagy jelentősséggel bír. Tévedtünk, KanPaar. Nagyon nagyot tévedtünk. Hagyjátok el a Zálogszentélyt! Csak az őrző maradjon. És terjesszétek az igét! Elképzelhető, hogy az Oldás napja elérkezett.

A szózat csak jobban felizgatta az összegyűlt kandrákat. Sazed a csodálkozástól mozdulni sem bírt; sohasem látott még ilyen viselkedést a rendszerint nyugodt lények körében. Engedelmeskedtek az utasításnak — a kandrák láthatóan nagyon jól értettek ehhez és elhagyták a termet, de odakinn tovább sutyorogtak és vitatkoztak. A megalázott kinézetű másodikok mentek ki utoljára. Sazed nézte, amint kisorakoznak a fémajtón, és KanPaar szavai visszhangzottak a fejében.

„Örök életűnek születtünk — várunk és kivárunk.” Hirtelen sokkal jobban értette ezeket a teremtményeket. Milyen könnyen elfeledkezhetett a külvilágról egy örök életű lény! Olyan sok gondot és kellemetlenséget, felkelést és lázadást túléltek már, hogy a külvilág legsúlyosabb eseményei is semmiségnek tűntek.

Olyan semmiségnek, hogy még akkor sem figyeltek saját vallásuk jövendöléseire, amikor a jóslatok kezdtek beigazolódni. Végül az egész terem kiürült, és csak két tagbaszakadt ötödik nemzedékes maradt, akik kívülről bezárták a kapuszárnyakat. Sazed egyedül maradt odabenn. Türelmesen várt és a fémjegyzeteit rendezgette az asztalán, amíg az első nemzedék tanácsának tagjai lebotorkáltak a páholyaikból és csatlakoztak hozzá a Zálogszentély padlóján.

— Mondd meg nekem, őrző — kezdte Haddek, miközben a testvérei helyet foglaltak —, mire véled ezt az eseményt?

— A köd eltűnését? — kérdezett vissza a terrisi. — Valóban fontosnak tűnik, bár azt nem tudnám megmondani, miért látom annak.

— Ez azért van, mert bizonyos dolgokat még nem magyaráztunk el neked. — Haddek a többiekre pillantott. A kandrák zavartan tekingettek egymásra. — Az Első Szerződéssel és a kandrák ígéretével kapcsolatban.

Sazed előkészített egy újabb fémlapot.

— Kérem, folytassa!

— Meg kell, hogy kérjelek: ezt ne jegyezd fel! — nézett rá Haddek.

A terrisi egy pillanatra megállt, majd letette a tollát.

— Nos, legyen. Bár figyelmeztetnem kell: az őrzők emlékezete a fémelmék nélkül is igen erős.

— Ez már csak így van — tett hozzá egy másik első nemzedékes. — Szükségünk van a tanácsodra, őrző. Te kívülálló vagy közöttünk.

— Távoli rokonunk vagy — suttogta egy harmadik tanácstag.

— Amikor az Atya megteremtett — folytatta Haddek —, megbízott minket valamivel. Olyasmivel, ami nem szerepelt az Első Szerződésben.

— Számára nem lehetett több kósza ötletnél — tette hozzá a vének egy tagja. — Bár amikor már megemlítette, hozzáfűzte, hogy nagy jelentőséggel bír.

— Megígértette velünk — beszélt tovább Haddek. — Mindannyiunkkal. Azt mondta, hogy egy napon talán el kell távolítanunk az áldásainkat.

— Ki kell húznunk őket a testünkből — szólt a vének egyike.

— Véget kell vetnünk az életünknek — fejezte be mondandóját Haddek.

A terem elnémult.

— Biztos, hogy ez halállal végződne? — kérdezte Sazed.

— Ha megtesszük, visszaváltozunk ködlidérccé — osztotta meg Haddek a titkos tudást. — És az valójában egyenlő a halállal.

— Az Atya azt mondta, meg kell tennünk — fűzte tovább egy hang. — Nem kérdéses, hogy komolyan gondolta. És még valamire felhívta a figyelmünket: meg kell bizonyosodnunk róla, hogy minden kandra tudomást szerez az ígéretről.

— Oldásnak hívjuk ezt az eseményt — vette vissza a szót Haddek. — Mind hallunk róla születésünkkor. Megkapjuk a megbízatást, felesküszünk rá, és jó mélyen az elménkbe véssük. Minden kandra tisztában van vele, hogy ki kell húznia az áldását, és erre mi, az első nemzedék adunk parancsot. Viszont ez idáig még nem került rá sor.

— És most erre készülnek? — érdeklődött a terrisi felhúzott szemöldökkel. — Nem értem. Pusztán a köd különös viselkedése miatt?

— A köd Oltalom teste, őrző — jelentette ki Haddek. — Az eltűnése rendkívül vészjósló esemény.

— A gyermekeink egész reggel erről pusmognak — egészítette ki az elmondottakat egy újabb hang. — És ez aggaszt minket. Nem tudják, mit jelképez a köd, de tisztában vannak a jelentőségével.

— Rashek azt mondta, tudni fogjuk, amikor eljött az ideje — szólt közbe valaki a vének közül. — Ezek voltak a szavai: „Eljön majd a nap, amikor el kell távolítanotok az áldásaitokat. Tudni fogjátok, mikor.”

Haddek bólintott.

— Megerősítette, hogy tudni fogjuk. És… most aggódunk.

— Milyen alapon rendelhetjük el egész népünk kiirtását? — kérdezte egy hang. — Az Oldás gondolata mindig is nyugtalanított.

— Rashek látta a jövőt — folytatta Haddek, és megfordult. — A kezében tartotta és felhasználta Oltalom erejét. Ő volt az egyetlen, aki ezt elmondhatta magáról! A lány, akiről beszéltél — még ő sem használta az erőt. Csakis Rashek! Az Atya!

— Akkor hát hová lett a köd? — tudakolta az egyik vén.

A terem ismét némaságba burkolózott. Sazed tollal a kezében ült az asztalánál, de ujjai nem forgatták a tollat. Előrehajolt vendéglátói felé.

— A köd Oltalom teste?

Minden kandra egyszerre bólintott.

— És… eltűnt?

Ismét bólintás formájában érkezett a válasz.

— Akkor ez nem azt jelenti, hogy Oltalom visszatért?

— Az lehetetlen! — vágta rá Haddek. — Oltalom ereje nem tűnik el, mivel az erőt nem lehet elpusztítani. Az elméje azonban elpusztult. Ezt az áldozatot hozta azért, hogy bebörtönözhesse Romlást.

— A szilánk fennmarad — emlékeztetett mindenkit egy hang a félhomályból. — Lénye árnyéka.

— Igen — vetette ellene Haddek —, de az nem egyenlő Oltalommal, az csak egy árnykép, az egész egy része. Miután Romlás kiszabadult, azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy az is megsemmisült.

— Úgy vélem, ennél többről van szó — kezdte egy újabb hang. — Talán…

Sazed feltartotta a kezét, hogy a vének rá figyeljenek.

— Amennyiben Oltalom nem tért vissza, akkor talán valaki magához vonzotta az erejét, és úgy veszi fel a harcot ebben a küzdelemben. Nem épp erről beszél a vallásuk? Hogy ami egykor különvált, abból egyszer újra kerek egész lesz.

A kandrák jó darabig fontolgatták a hallottakat.

— Elképzelhető — szólalt meg végül Haddek.

Vin — Sazed egyre izgatottabb lett. — Ez tehát a feladata a Korok Hősének! Joggal hittem benne mindvégig. A lány meg tudja menteni a világot!

Előhúzott egy fémlapot és elkezdte lejegyzetelni a gondolatait. Abban a pillanatban azonban valaki feltépte a Zálogszentély ajtaját.

Sazed rosszalló pillantással az ajtó felé fordult. Kősziklacsontú ötödik nemzedékesek csoportja csörtetett be a terembe, akiket a második nemzedék nyúlánk tagjai követtek. A folyosón addigra már feloszlott a korábban odasereglett tömeg.

— Fogjátok el őket! — súgta KanPaar, és a vénekre mutatott.

— Mit jelentsen ez?! — gyúlt rettentő haragra Haddek.

Sazed nem mozdult a helyéről; a tollát még mindig a kezében szorongatta. Felismerte a második nemzedékeseken a sietős, feszült testtartást. Egyesek tekintetéből rettegés, másokéból eltökéltség áradt. Az erőnlét áldásának köszönhetően az ötödik nemzedékesek meglepő gyorsasággal benn termettek.

— KanPaar! — kiáltotta Haddek. — Mi ez az egész?

Sazed óvatos mozdulatokkal felállt. Négy ötödik nemzedékes fogta körbe, kezükben súlyos pörölyökkel.

— Alighanem puccs készül — nevezte nevén a történéseket a tudós.

— Többé nem irányíthatjátok a népünket! — közölte KanPaar az első nemzedék tagjaival. — Elpusztítanátok mindent, amit itt létrehoztunk, kívülállókkal szennyeznétek be földünket, és engednétek, hogy mindenféle forradalmi gondolatok megfertőzzék a kandrák ősi bölcsességét!

— Ez nem a megfelelő pillanat, KanPaar! — szólt Haddek nyugodtabb hangon, miközben társai sorra kiáltottak fel, ahogy lökdösve összeterelték őket.

— Nem a megfelelő pillanat? — kérdezett vissza KanPaar dühösen. — De hisz az Oldást emlegeted! Van elképzelésed arról, micsoda riadalmat keltettél? Képes lennél mindent elpusztítani!

Sazed higgadtan megfordult, és KanPaarra nézett. Haragos hanghordozása ellenére a kandra mosolyra húzta átlátszó ajkait.

Most kellett lecsapnia — gondolkodott a terrisi KanPaar fejével —, mielőtt az első nemzedék túl sokat elárul a többieknek, és így a második nemzedék feleslegessé válna. KanPaar megteheti, hogy összeszedi a véneket, valahová elrejti őket, és bábokat ültet a helyükre.

A forraszelméjéért nyúlt. Az egyik ötödik nemzedékes szinte természetfeletti gyorsasággal kikapta a kezéből, két másik pedig a karjánál fogva megragadta. Sazed hiába küzdött, semmit sem tehetett fogva tartói ellen.

— KanPaar! — mennydörögte Haddek. Hangja meglepő erővel zengett a teremben. — Te a második nemzedék tagja vagy, engedelmességgel tartozol nekem. Mi teremtettünk!

A lázadó elengedte a füle mellett a szavakat, és utasította a kandráit, hogy kötözzék meg az első nemzedékeseket. Társai felsorakoztak mögé, és egyre nyugtalanabbaknak látszottak, sőt egyenesen megrémisztette őket, amit éppen művelnek.

— Akárhogy is hadakozunk ellene, KanPaar, lehet, hogy az Oldás ideje elérkezett! — magyarázta Haddek. — Muszáj… — A gondolatot azonban már nem tudta befejezni, mert az egyik óriási erejű ötödik nemzedékes befogta a száját.

— Pontosan ezért kell átvennem az irányítást — rikácsolta KanPaar a fejét rázva. — Te már túl vén vagy és ingatag. Nem fogom a népem jövőjét egy agg teremtményre bízni, aki képes lenne puszta szeszélyből mindenkit a halálba küldeni.

— Ön fél a változástól — szólt közbe Sazed, és a kandra szemébe nézett.

— A bizonytalanságtól félek — válaszolta KanPaar. — Gondoskodni fogok róla, hogy a kandra nép határozott és szilárd vezetőt kapjon.

— Ugyanúgy érvel, mint a legtöbb forradalmár — szembesítette az őrző a viselkedésével. — És teljesen meg is értem az aggodalmát. Mindazonáltal nem teheti. A saját vallásának a jövendölései készülnek valóra válni. Most már én is értem! A kandrákra osztott szerep nélkül akár a világvégét is okozhatnák akaratukon kívül. Hadd folytassam a kutatásomat! Zárjanak be minket ebbe a terembe, ha úgy tartja jónak, de…

— Tömjétek be a száját! — parancsolta KanPaar, majd elfordította a fejét.

Sazed hiábavalóan küzdött fogva tartói ellen. Betömött szájjal kirángatták a Zálogszentélyből. Maga mögött hagyta az atiumot — egy isten testét —, és a hitszegő támadóktól semmi jóra nem számíthatott.