Ötvenedik fejezet

A barlang ajtaja kinyílt.

Vin abban a pillanatban kiitta az utolsó fioláját.

A háta mögé dobott egy érmét, majd felugrott az egyik szabadon álló polc tetejére. A barlang visszhangzott az egymáson elcsúszó kövek hangjától. A lány előrelendült — az érmére taszítva —, és a terem elejébe lőtte magát. A beszűrődő fény koszorút vont az ajtónyílásra, viszont az ő szemének már ez a kis mennyiségű fény is zavaróan hatott.

A világosság miatt fogcsikorgatva és pislogva ért földet. Közvetlenül az ajtó mellé, a falra vetette magát, ahol megmarkolta a tőreit, majd fellobbantotta a forraszt, hogy el tudja viselni a fény okozta fájdalmat. Könnycseppek gördültek végig az arcán.

Az ajtó nem nyílt tovább. Egy férfi lépett a barlangba, és magasra emelte a kezében tartott lámpást. Finom anyagból készült fekete felöltőt és úri kalapot viselt.

Vin rá sem hederített.

A férfit megkerülve kibújt az ajtón, és egy kisebb terembe lépett. A munkások riadtan hátráltak, elejtették a kezükben tartott köteleket, amelyek az ajtót nyitó szerkezethez voltak erősítve. A ködszerzet ezeket a férfiakat is figyelmen kívül hagyta, csak addig szentelt figyelmet nekik, míg átvágott köztük. Újra eldobott egy érmét, amiről ismét a magasba taszította magát. A falétra fokai elhomályosultak előtte, miközben felfelé repült és a plafonba épített csapóajtónak ütközött.

Majd egy fájdalmas kiáltás kíséretében visszapattant róla.

Esés közben kétségbeesetten próbálta elkapni a fokokat, tudomást sem véve az erős ütközés okozta, vállába hasító fájdalomról. Ismét fellobbantotta a forraszt, lábával dobbantott egy fokon, majd ismét nekicsapta hátát a csapóajtónak, próbálta felfeszíteni, hogy kinyíljon.

A nagy erőlködés közben a létra foka letört a lába alatt, amitől ő ismét lezuhant. Szitkozódva taszított rá érméjére, hogy lassítsa az esést, majd guggolásban érkezett a földre.

A munkások közt zűrzavar támadt — nem tudták eldönteni, merészkedjenek-e be a sötét barlangba vagy maradjanak a kisebb teremben egy ködszerzet társaságában. A felöltős nemes megfordult. Lámpását magasra tartva megvilágította Vint. A lány mellett lezuhant egy eltört létrafok és a kőpadlónak csapódott.

— A csapóajtót bebiztosították egy hatalmas szikladarabbal, Venture kisasszony — magyarázta a nemes. Vin alig ismerte fel a férfit. Kissé elhízott, de látszott, hogy adott a kinézetére, nagyon rövid hajára és elmélkedő arcára.

— Mondja meg a munkásoknak odafent, hogy vigyék odébb azt a követ! — motyogta a ködszerzet halkan, miközben felemelte az egyik tőrét.

— Attól tartok, ezt nem tehetem.

— Én viszont igen — jelentette ki Vin határozottan, és előrelépett. A munkások még hátrább húzódtak.

A nemes elmosolyodott.

— Venture kisasszony, engedje meg, hogy néhány dologgal kapcsolatosan felvilágosítsam! Először is, ön az egyetlen allomanta köztünk, így kétségem sincs afelől, hogy nem sok erőfeszítésébe telne végeznie velünk. Másodszor: az a kő odafent mostanában nem fog elmozdulni, így hát akár le is ülhetnénk és kellemesen elcseveghetnénk ahelyett, hogy fegyvereket suhogtatunk és megfenyegetjük egymást.

Volt valami… lefegyverző a férfi viselkedésében. Vin egy kis bronzzal megbizonyosodott arról, hogy a nemes nem éget fémeket. Hogy biztosra menjen, rávonzott a nemes érzelmeire, amitől az barátságosabb lett és jobban megbízott benne, aztán elhessegette a férfiban lakozó alattomosságot.

— Látom, legalább megfontolja az ajánlatomat — ismerte el a nemes, majd odaintette az egyik munkást. A férfi sietősen kinyitotta a csomagját és előhúzott két összezárható széket, majd letette őket a földre a nyitott kőajtó elé. A nemes oldalra rakta a lámpást, aztán helyet foglalt.

Vin egy kicsit közelebb merészkedett.

— Miért tűnik olyan ismerősnek nekem?

— A férje egyik barátja vagyok — válaszolta a nemes.

— Telden! — kiáltott fel Vin, miután rájött a férfi kilétére. — Telden Hasting.

A férfi bólintott. A lány néhány hete találkozott vele az első bálon, amin részt vettek. De már korábbról is ismerte. Telden Elend barátai közé tartozott még Luthadelben, a Bukás előtti időkben.

Vin nagy körültekintéssel elfoglalta a felajánlott széket, miközben megpróbálta megfejteni Yomen taktikáját. Vajon azt hitte, nem fogja megölni Teldent csak azért, mert korábban Elend barátja volt?

A férfi kényelmesen terpeszkedett a székében, a nemesi etiketthez képest kevéssé illő módon. Majd egy másik munkást intett oda, aki két üveget vett elő.

— Bor — mutatott az üvegekre a nemes. — Az egyik tiszta, a másikban rendkívül erőteljes nyugtatót oldottunk fel.

Vin kérdőn felvonta egyik szemöldökét.

— Ez valami találós kérdés akar lenni?

— Aligha — válaszolta a nemes, miközben kibontotta az egyik üveget. — Én nagyon szomjas vagyok, és ahogy hallottam, ön sem az a típus, aki túláradó türelemmel viseltetik a játszmák iránt.

Vin kissé megdöntötte a fejét, amikor Telden átvett két poharat az egyik szolgától, majd mindkettőbe öntött a rubinvörös borból. Ahogy a lány nézte a férfi mozdulatait, rájött, miért tartotta olyan lefegyverzőnek. Elendre — a régi, gondtalan Elendre — emlékeztette. Amennyire meg tudta állapítani, Telden folytatta azt az életvitelt.

Ennyit el kell ismernem Yomennel kapcsolatban — gondolta. — Lehet, hogy a városa nem tökéletes, viszont sikerült egy olyan helyet teremtenie, ahol a Teldenhez hasonló férfiak megtarthatnak valamit a régi életükből.

A nemes kortyolt egyet a borából, a másik kupát pedig Vinnek nyújtotta, aki egyik kését övébe csúsztatta, majd elvette azt. Nem ivott belőle és nem is állt szándékában így tenni.

— Ez a nyugtató nélküli bor — jelentette ki Telden. — Ráadásul remek évjárat. Yomen igazi úriember; ha már leküldi az egyik barátját egy gödörbe meghalni, legalább drága bort is ad mellé, amivel enyhíti a csapást.

— El kellene hinnem, hogy önt is bezárták ide? — kérdezte Vin érdektelenül.

— Természetesen nem — válaszolta az egykori barát. — Bár sokan semmi reményt sem fűznek a küldetésem sikeréhez.

— És miből áll ez a küldetés?

— Hogy valahogy megitassam önnel a nyugtatós bort, ami után biztonságban fel tudják szállítani a felszínre.

Vin felhorkant.

— Látom ön is egyetért az engem ócsárlókkal — vette tudomásul Telden.

— Épp most adta ki magát — mondta Vin. — Épp most árulta el, hogy a terv szerint meg kellene innom a bort, amitől elveszítem az eszméletemet. Ez azt jelenti, hogy valamilyen módon jelezni tud a fenti munkásoknak, miszerint a küldetést elvégezte, így a követ el lehet mozdítani, önt pedig kiengedik. Ezek szerint hatalmában áll kiszabadítani mindkettőnket. Nekem pedig megvan a hatalmam ahhoz, hogy ön azt tegye, amit én akarok.

— Érzelmi allomanciával nem tud irányítani — vetette ellene Telden. — Nem vagyok allomanta, de ismerem az eljárást. Gondolom, most is az érzelmeimmel babrál — amire semmi szükség, hiszen teljesen őszinte vagyok önnel.

— Nem kell hozzá allomancia, hogy szóra bírjam — pislantott Vin a még mindig kezében tartott késre.

Telden felnevetett.

— Azt hitte, hogy Yomen király — igen, odafent van — nem tudja megállapítani, vajon kínzással kényszerítenek-e valamire? Nincs kétségem afelől, hogy meg tudna törni, de egyszerű fenyegetések hatására nem fogom megmásítani a szavamat, úgyhogy le kellene vágnia egy-két ujjamat, mielőtt megtenném. Azonban biztos vagyok benne, hogy Yomen és a többiek hallanák a kiáltásaimat.

— Megölhetem a szolgákat — fenyegette meg Vin. — Egyszerre mindig csak egyet, amíg bele nem egyezik, hogy elhiteti Yomennel, eszméletlen vagyok és kinyittatja az ajtót.

Telden elmosolyodott.

— Azt hiszi, érdekel, ha megöli őket?

— Ön Elend barátja. Ön gyakran filozofált a férjemmel.

— Filozofáltunk — bólogatott Telden —, és politizáltunk. Ám hármunk közül csak Elendet érdekelte a szkák helyzete. Biztosíthatom, mi, többiek nem is értettük, miért van annyira odáig értük. — Vállat vont. — Ám nem vagyok szívtelen ember. Ha elég sokat elpusztít közülük, talán megtörhet, és én engedelmeskedem a parancsainak. Akkor hát kezdhetjük is.

Vin a szolgákra pillantott. Halálra rémültek tőle, és Telden szavai csak rontottak a helyzeten. Néhány percnyi csend után a férfi felnevetett.

— Ön Elend felesége — jegyezte meg —, és Yomen tudja ezt. Meg volt győződve róla, hogy a rettegett hírneve ellenére egyikünket sem bántaná. Azt hallottuk, királyokat és isteneket gyilkol, talán katonákat is, de szká szolgálókat soha…

Vin elfordította a fejét a szolgákról, de nem nézett Telden szemébe, mert félt, hogy elégedettséget találna bennük. Ám a férfi rosszul gondolta: megölte volna a szolgákat, ha azt hinné, az kijuttatja innen. Ebben viszont nem lehetett biztos. Ha Yomen kiáltásokat hall, kinyithatja a csapóajtót, és ő feleslegesen ölte meg azokat az ártatlanokat.

— Így hát — fejezte be mondandóját a borával együtt Telden — patthelyzetben vagyunk. Úgy gondoljuk, kezd idelenn elfogyni az élelem, hacsak nem sikerült kieszelnie valamilyen módszert a konzervek feltörésére. Ám még ha sikerült is, semmi olyat nem tehet itt lenn, amivel kijuthat. Attól tartok, ha nem issza meg a borát, mindketten éhen halunk ebben az üregben.

Vin hátradőlt a székén. Kell lennie valami kiútnak! Valahogyan biztosan túljárhatok az eszükön!

De rendkívül valószínűtlen volt, hogy át tudja törni azt a csapóajtót. Talán használhatna dúralumíniumot és acélt, hogy átszakítsa a kővel eltorlaszolt fát. Ám az acél és forrasz hamarosan elfogy, és nem rendelkezett több fémet tartalmazó fiolával.

Telden szavai sajnos igazul csengtek. Még ha ő életben is marad a katakombában, egy helyben fog feküdni egy sarokban, és kevés hasznára lesz kinti társainak. Az ostrom folytatódik odafenn, és Romlás mesterkedéseinek sem vet véget senki: a világ halódik tovább ugyanúgy, ahogyan eddig.

Ki kellett jutnia innen! Még ha ez azt is jelentette, hogy Yomen kezei közé kerül. Szemét a mérgezett borra vetette.

A fenébe is! — gondolta. — Ez az obligátor sokkal furfangosabb, mint gondoltuk! A borba minden kétséget kizáróan annyi altatót tettek, hogy kiüssenek vele egy allomantát.

Azonban…

A forrasz mindenféle szerrel szemben ellenállóvá tette a testét. Ha a bor után fellobbantja a forraszt és dúralumíniumot, lehet, hogy azzal a mérget is elégeti és magát is ébren tartja? Eszméletlennek tettethetné magát, aztán elmenekülne.

Kicsit merész elgondolásnak tűnt, ugyanakkor nem tehetett mást. Az élelmiszer csaknem teljesen elfogyott, és a menekülési esélyei egyre csökkentek. Nem tudta, mit akarhat tőle Yomen — és nem valószínű, hogy azt Teldenből ki tudná húzni —, de annyi bizonyos, hogy nem akarta megölni. Ha ez lenne a helyzet, egyszerűen hagyta volna meghalni idelenn.

Volt választása. Vagy várakozik a katakombában, vagy megkockáztatja a menekülési kísérletet a felszínen. Csak egy pillanatig habozott, azután elhatározásra jutott. Megfogta az üveget. Még ha a forraszos csel nem is működik, inkább megkockáztat egy jobb esélyt a szabadulásra odafenn.

Telden felkuncogott.

— Mondták, hogy ön rendkívül gyorsan hoz döntéseket. Ez igen megnyugtató; túl régóta vagyok már sótlan nemesek között, akiknek évekbe telik döntéseket hozni.

Vin rá sem hederített. Könnyedén kirántotta a dugót, aztán felemelte és meghúzta a palackot. A méreg azonnal hatni kezdett. Hátradőlt a székben, és hagyta, hogy a szemhéja leereszkedjen — hátha így hihetőbben el tudja játszani, hogy elaludt. De valóban igen nehezére esett ébren maradni. A fejében a forrasz ellenére minden elhomályosult.

Lejjebb csúszott a székében, és érezte, hogy egyre eltávolodik a valóságtól. Ez az az érzés — gondolta, és abban a pillanatban elkezdte égetni a dúralumíniumot. Egész testét átjárta a forrasz megsokszorozott ereje. A fáradtság érzése azonnal elillant. A hirtelen rátörő energiától szinte felpattant a székéből.

Telden kuncogott.

— Ördög legyek… — mondta az egyik szolgának. — A terv sikerült: megitta a bort!

— Halál várna önre, ha nem így tett volna, uram — felelte a szolga. — Mindannyiónkra halál várna.

És akkor a dúralumínium elfogyott. Ezt követte a forrasz, és azzal együtt Vin ellenállása a szerrel szemben, ami sajnos nem illant el a szervezetéből. Egyébként sem volt túl sok esélye.

Távolról hallotta, ahogy a kése csengve leesik a kőpadlóra, miután kicsúszott az ujjai közül. Végül elveszítette az eszméletét.