Ötvennyolcadik fejezet

— Ide kell leejteni a súlyt — mutatott Sazed egy fa emelőkarra. — Az ellensúlyok leeresztik mind a négy zsilipet, amelyek elállják a barlangba áramló víz útját. De figyelmeztetlek, látványos erővel fog a víz odafentről lezúdulni! Órák alatt megtölthetjük a város csatornáit, és sejtésem szerint az északi városrész egy része is víz alá kerül.

— Veszélyeztetjük a lakosokat? — kérdezte Kobold.

— Azt nem hinném. Az ár a mellettünk álló épület csatornáiból tör majd elő. Megvizsgáltam a berendezéseket, és mindent rendben találtam. A víz elméletileg egyenesen a város csatornáiba ömlik, majd elhagyja a települést. Ennek ellenére nem lesz szerencsés az utcákon tartózkodni, amikor beárad a folyam. A sodrás nagyon erős lesz.

— Erről már gondoskodtam — nyugtatta meg Kobold. — Durn majd figyelmezteti az embereket, hogy kerüljék a vízi útvonalakat.

A terrisi bólintott, és a legény csodálattal adózott az erőfeszítéseinek. A fagerendák, fogaskerekek és drótozat bonyolult együttese úgy nézett ki, mint amit nemhogy hetek, de még hónapok kemény munkája során sem lehetett volna megvalósítani. A négy zsilipkaput hatalmas hálókba gyűjtött szikladarabok súlya tartotta a magasban.

— Ez az egész elképesztő, Saz! — ámuldozott a fiú. — A csatornák vizének visszavezetése majd meggyőzi az embereket, hogy a Polgártárs helyett inkább ránk hallgassanak. — Szellő és Durn emberei már hetek óta suttogták a lakosok fülébe, hogy a Lángok Túlélője hamarosan csodát tesz. Valami egészen rendkívülit, amivel egyszer s mindenkorra bebizonyítja, ki a város jogos ura.

— Ennél többet nem tehettem — hajtotta meg fejét a terrisi. — Természetesen a zsilipek nem zárnak majd tökéletesen, de ez nem is számít.

— Emberek! — fordult Kobold Goradel katonáihoz. — Ugye, mindenki tudja, mi a dolga?

— Igenis, uram! — válaszolt a csapat vezetője. — Megvárjuk a hírnököt, aztán meghúzzuk ezt a kart.

— Ha a hírnök mégsem érkezne meg — magyarázta Kobold —, alkonyatkor hozzátok működésbe a gépezetet!

— És — csatlakozott felemelt ujjal a terrisi tudós — ne felejtsék el elfordítani a szomszédos helyiségben lévő zárszerkezetet, amely ebben a teremben tartja a vizet! Máskülönben a tó előbb-utóbb elapad. A biztonság kedvéért a tározót feltöltve tartjuk.

— Igenis, uram — bólintott a katona.

Kobold elfordult és a barlang túlsó vége felé tekintett, ahol katonák serénykedtek, készültek az éjszakai eseményekre. Türelmetlennek tűntek, túl sok időt töltöttek már a barlang sötétjében. Egypár lépésre onnan, ahol álltak, Beldre érdeklődéssel szemlélte Sazed szerkezetét. Hátrahagyva a katonákat Kobold gyors léptekkel közelített a lányhoz.

— Tényleg megteszik? — kérdezte a teremtés. — Újra feltöltik a csatornákat?

Az allomanta bólintott.

— Sokszor elképzeltem már, milyen lenne visszakapni a vizet. A város nem lenne olyan kietlen; visszanyerné azt a régi pompáját, ami a Végső Birodalom idején jellemezte. Azok a csodálatos vízi utak többé nem csúfítanák földbe vájt sebekként a tájat.

— Lélegzetelállító látványban lesz részed — biztosította az ónszemű mosolyogva a lányt.

Beldre csak a fejét rázta.

— Nem tudok napirendre térni afölött, milyen sok különböző személyiség lakozik önben. Hogyan tervezheti a város elpusztítását egy olyan férfi, aki ugyanakkor csodálatos dolgot tesz érte?

— Beldre, nem áll szándékomban elpusztítani a városodat.

— Csak éppen a kormányzatát.

— Csak azt teszem, amit meg kell tenni.

— A férfiak mindenre ezt mondják — szállt vitába Beldre. — Mégis mindenkinek más a véleménye arról, mit kellene tenni.

— A fivérednek is megadatott a választás lehetősége! — vágott vissza Kobold.

Beldre lesütötte a szemét. Még mindig magánál hordta az aznap reggel kapott levelet, Quellion válaszát. Beldre szívből írta, amit írt, de a Polgártárs sértegetésekkel válaszolt: arra utalt, hogy szerinte a lány kényszer alatt írta a sorokat, mert fogságban tartották.

„Nem félek a bitorlótól! — állt a levélben. — A Túlélő védelme alatt állok. Soha nem lesz a tiéd ez a város, te zsarnok!”

Beldre a fiú szemébe nézett.

— Ne tegye! — suttogta. — Adjon még neki időt, kérem!

Az allomanta habozott.

— Nincs több idő — szólt Kelsier hangja. — Tedd, amit tenni kell!

Kobold elfordította a fejét.

— Sajnálom. Maradj a katonákkal! Négy emberem majd vigyáz rád. Nem attól félek, hogy megszöksz, bár erre is ügyelni fognak. Azt akarom, hogy a barlangban maradj. Nem ígérhetem, hogy a város utcáin nem esne bántódásod.

A lány csendesen szipogott mögötte. Az allomanta faképnél hagyta, és visszatért a gyülekező katonákhoz. Az egyikük átnyújtotta neki párbajpálcáit és megperzselt köpönyegét. Az élükön Goradel büszkén kihúzta magát.

— Készen állunk, uram.

Szellő is megjelent, és a fejét rázva, pálcájával a követ kopogtatva mellé lépett. Nagyot sóhajtott.

— Már megint kezdődik…

Aznap este Quellion készült beszédet tartani, amit már jó ideje beharangozott. Az utóbbi időben felhagyott a kivégzésekkel, mintha ráébredt volna, hogy az ártatlanok halála hozzájárult a helyzete meggyengüléséhez. Láthatóan megpróbált visszatérni a jótékony vezér alakjához, aki a beszédekben azt hangsúlyozza, mennyi csodálatos dolgot tesz a városért.

Kobold egyedül haladt, pár lépéssel Szellő, Allrianne és Sazed előtt, akik hátramaradva beszélgettek. Goradel katonái közül is velük tartott néhány, a szokásos urteau-i viseletbe öltözve. Kobold kisebb csapatokra osztotta a katonákat, és különböző irányba küldte őket. Még nem sötétedett be, de a fiú szemét még a lemenő nap fénye is bántotta, ezért kénytelen volt felvenni a szemüvegét és bekötni a szemét. Quellion esténként tartotta beszédeit, hogy az időközben leszálló köd ki nem mondott kapcsolatot teremtsen közötte és a Túlélő között.

Koboldtól nem messze egy alak sántikált ki a szomszédos utcaárokból. Durn összegörnyedve, köpönyegbe burkolózva közeledett. Kobold tisztelte az agyafúrt férfit, amiért otthagyta a Boronanegyed biztonságát, és maga is tevőlegesen részt vett a terv kivitelezésében. Talán éppen eme tulajdonsága miatt lett ő a városi alvilág vezére.

— Az emberek gyülekeznek, amint az várható volt — köhintett halkan Durn. — Néhány katonátok már a helyszínre érkezett.

Kobold bólintott.

— A dolgok kissé… elfajultak a városban — folytatta beszámolóját a tolvajvezér. — Aggódom. Néhány csapat, akik felett nincs befolyásom, máris nekilátott kirabolni a tiltott nemesi kúriákat. Az embereim azon fáradoznak, hogy távol tartsák a népet az árkoktól.

— Minden rendben lesz — nyugtatta meg az allomanta. — A lakosok nagy része úgyis a beszédet fogja hallgatni.

Durn egy pillanatra elhallgatott.

— Azt beszélik, Quellion ma este ellened szítja az emberek haragját, végül pedig támadást indít a minisztérium épülete ellen.

— Még szerencse, hogy nem leszünk ott. Nem kellett volna visszahívnia a katonáit, még akkor sem, ha szüksége volt rájuk a városban.

Durn bólintott.

— Mi az? — kapta fel a fejét Kobold.

— Csak remélem, hogy nem túl nagy falat ez a város számodra, fiú. Mire felkel a nap, Urteau a tiéd lesz. Vezesd jobban, mint ahogy Quellion tette!

— Ígérem! — fogadta meg a fiú.

— Az embereim zavargást keltenek majd a beszéd során. Vigyázz magadra! — Azzal Durn befordult a legközelebbi utcába, és eltűnt az árok homályában.

A főtéren már gyülekezett a tömeg. Kobold feltette a csuklyáját, úgy kerülgette az embereket. Hamar lehagyta Sazedet és a többieket, és felnyomakodott egy rámpán a régi főtér közepére, amit Quellion szónoklata helyszínéül választott. Emberei egy pódiumot emeltek a tér közepén, ahonnan a Polgártárs a néphez szólhatott. A város vezetője belekezdett a beszédbe. Kobold az egyik járőrtől nem messze állt meg. Quellion katonái közül sokan állták körbe a pódiumot, és a tömeget figyelték.

Teltek-múltak a percek, és Kobold Quellion zengő hangját hallgatta, de nem figyelt a szavakra. A hamu csendesen hullt a tömeg fejére. Ködcsápok jelentek meg a levegőben.

A fiú mindenkinél élesebb fülével hallgatózott. Az ón segítségével képes volt megszűrni a tömeg zúgását, morajlását, a suttogásukat, csoszogást és köhintéseket, épp úgy, ahogyan átlátott a ködön is. Hallotta a várost. A távoli kiáltásokat is.

Elkezdődött.

Egy koldus nyomakodott oda hozzá, és azt mondta:

— Minden túl gyorsan történik. Durn azt üzeni, zavargások törtek ki az utcákon, de ezeket nem ő kezdte, és nem tudja irányítani őket. Uram, már több házat is felgyújtottak!

Valaki más is suttogott a fiú fülébe. Kelsier hangja:

— Hasonló éjszaka volt. Egy dicsőséges éjszaka, amikor elfoglaltam és magamévá tettem Luthadel városát.

Hátul a tömegben tolongás kezdődött: Durn emberei munkához láttak. Néhány járőr elindult, hogy elfojtsa a készülő lázadást. A Polgártárs tovább folytatta vádbeszédét. Kobold kihallotta a saját nevét a szónok mondatai közül, de a mondanivalót leginkább elnyelte a zaj.

A fiú hátrahajtotta a fejét és felnézett az égre. Ahogy a hamu hullott az arcára, úgy érezte, mintha ködszerzetként szárnyalna az égen.

A csuklyája lecsúszott a fejéről. A körülötte állók döbbent suttogásba fogtak.

A távolban megszólalt egy toronyóra. Goradel katonái megrohamozták a pódiumot. Kobold érezte, hogy körülötte felragyognak a fények. A lázadás tüzei égették a várost. Pont úgy, mint azon az éjszakán, amikor megdöntötte az Uralkodó hatalmát. A forradalom fáklyái. Aztán az emberek Elendet ültették a trónra.

Ezúttal azonban ő kerül hatalomra.

Nincs több gyengeség! — határozta el. — Soha többé nem leszek gyenge!

Quellion utolsó katonái is elhagyták a pódiumot, és harcba szálltak Goradel embereivel. A tömeg félrehúzódott, de senki sem menekült. Jól felkészítették őket az éjszakai eseményekre. Mindenki a Kobold és Durn ígérte jelekre várt, amelyeket csak néhány órája tudattak velük, nehogy Quellion kémei kiderítsék, mire készül a bekötött szemű legény. Egy csodára, ami a csatornákkal történik, és a bizonyítékra, hogy Quellion maga is allomanta.

Ha a Polgártárs vagy valamelyik őre érméket lő a levegőbe vagy látványosan használja allomantikus képességeit, semmi sem marad többé rejtve az emberek előtt. Akkor tudnák, hogy becsapták őket. És azzal mindennek vége szakadna. A tömeg elhömpölygött a szitkozódó katonáktól, és Kobold egyedül maradt. Quellionnak végül torkán akadt a szó. A katonái felszaladtak a pódiumra, hogy lehozzák onnan.

Ekkor a tekintete Koboldra tévedt. És akkor először rémület tükröződött benne.

A fiú elrugaszkodott. Acéllal nem tudott taszítani magán, de a lábait felerősítette a fellobbanó forrasz hatása. Felröppent a levegőbe, könnyedén átívelt a pódium pereme fölött, és guggolásban érkezett a deszkákra. Kihúzott egy párbajpálcát, és nekirontott a Polgártársnak.

A háta mögött kiáltások hallatszottak. Hallotta a nevét: a Lángok Túlélője. Túlélő. Nem egyszerűen megöli Quelliont, hanem megsemmisíti. Lerombolja hatalmát, ahogy azt Szellő is javasolta. A bábos és Allrianne már bizonyosan befolyásolják a tömeget, nehogy az emberek hanyatt-homlok elmeneküljenek. Ott tartják őket.

Hogy végignézzék az előadást, amivel ő készült.

A Quellionra vigyázó őrök túl későn vették észre. Az elsőt könnyedén hatástalanította; az összetört koponyájú férfi hangtalanul a földre hanyatlott. Quellion segítségért kiáltott.

Kobold egy újabb férfira vetette magát, de az áldozata természetfeletti sebességgel kitért az útjából. A fiú éppen időben ugrott félre, hogy elkerülje a katona csapását; a fegyver éppen csak karcolta az arcát. A testőr allomanta volt, forraszt égetett. A behemót nem karddal, hanem obszidiánnal kivert furkósbottal támadott.

A forrasz nem elég látványos — futott át Kobold agyán. — Az emberek nem veszik észre, ha az ellenfelem túl gyorsan támad vagy túl nagy ütéseket is elvisel. Rá kell vennem Quelliont, hogy érmékkel harcoljon.

A martalóc meghátrált, amikor felismerte, hogy kivel áll szemben. A fegyverét készenlétben tartotta, de nem rohamozott. Várakozott, miközben a társa kimenekítette a vezérüket. A martalóccal nem lesz könnyű dolga — sokkal ügyesebb és bizonyára erősebb is.

— A családod szabad — hazudta Kobold. — Már korábban kiszabadítottuk őket. Segíts elfogni Quelliont, már nem uralkodik feletted!

A martalóc leeresztette fegyverét.

— Végezz vele! — parancsolta Kelsier.

Bár Kobold nem így tervezte, azonnal engedelmeskedett a hangnak. Fürgén odaugrott a martalóchoz, és amikor a férfi döbbenten hátrafordult, visszakézből hatalmasat ütött a koponyájára. A párbajpálca darabokra tört, a termetes férfi a földre zuhant, és a legény felkapta az elejtett obszidiánszilánkos husángot.

Quellion a pódium szélén állt. Kobold nekirugaszkodott és átrepült a fából készült emelvény fölött. Ő használhatta allomantikus képességeit; sohasem szónokolt ellene. Csak a kétszínű Quellion nem fedhette fel titkos tudását.

A fiú földet érés közben levágta az utolsó testőrt — a fűrészfogú obszidián felhasította a katona húsát. Az eldőlt és Quellion megpördült.

— Nem félek tőled! — kiáltotta remegő hangon. — Nem árthatsz nekem!

— Végezz vele! — parancsolta Kelsier, miközben testet öltött a pódiumon. A Túlélő általában csak a fiú elméjében szólt hozzá; a lángoló épület óta egyszer sem jelent meg neki. A jelenlegi alkalom tehát azt jelentette, fontos dolgok történnek.

Az ónszemű az ingénél fogva megragadta a Polgártársat, és előretaszította. Majd felemelte a husángot, és az obszidiánszilánkokról vér csöpögött a kezére.

— Ne!

A hang hallatán Kobold megdermedt, majd oldalra pillantott. Beldre tört éppen utat magának a tömegben, és a pódium előtti üres terület felé tartott.

— Beldre? — kérdezte a fiú elképedve. — Hogyan jöttél ki a barlangból?

Természetesen a lány nem hallotta a kérdést. Kobold is csak allomantikus hallásának köszönhetően szűrte ki a lány hangját a csatazaj morajlása közepette. A köztük lévő távolság ellenére a tekintetük találkozott, és inkább csak látta a lány elsuttogott szavait, mint hallotta őket.

Kérem! Megígérte!

— Végezz vele!

Quellion ezt a pillanatot választotta arra, hogy megpróbáljon elmenekülni. Kobold megfordult, és a férfi után kapott — ezúttal erősebben. Majdnem elszakította Quellion ingét, amikor a pódiumra vetette. A Polgártárs feljajdult fájdalmában, miközben a fiú két kézzel a magasba emelte brutális fegyverét.

Ekkor valami megcsillant a tűz fényénél. Kobold alig érezte az ütést, bár beleremegett. Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát; lenézett és meglátta az oldalán csorgó vért. Valami átlyukasztotta a bal vállát. Nem nyíl, bár ugyanolyan sebesen érkezett. A karja élettelenül lógott, és annak ellenére, hogy nem érzett fájdalmat, az izmai nem működtek rendesen.

Valami eltalált. Egy… érme.

Megfordult. Beldre a tömeg szélén állt, könnyek folytak végig az arcán, és a kezét felé nyújtotta.

Ott volt a testvére mellett azon a napon, amikor foglyul ejtették — futottak végig Kobold tompa agyán a gondolatok. — Mindig maga mellett tartja. Azt hittük, védelmezni akarta.

Vagy pont fordítva lenne?

Kihúzta magát a nyüszítő Quellion előtt. Vérpatak csordogált az érme ütötte sebből. De nem törődött vele: csak a lányt figyelte.

— Mindig is te voltál az allomanta, nem a fivéred.

Ekkor a tömeg éktelen ordításba kezdett, minden bizonnyal Szellő hatására.

— A Polgártárs húga allomanta!

— Köpönyegforgató!

— Hazug!

— Megölte a nagybátyámat, miközben a saját húgának megkegyelmezett!

Beldre felsikoltott, mert az alaposan felkészített tömeg megkapta a bizonyítékot, amit Kobold ígért nekik. A célpont közben megváltozott, de a mozgásba lendült gépezetet már nem lehetett megállítani. A nép dühösen körbevette a lányt, és ordítozva lökdösték.

Az ónszemű tett egy lépést a lány felé, és felemelte sebesült karját. Ekkor árnyék vetült rá.

— Első perctől fogva azt tervezte, hogy elárul, Kobold — mondta Kelsier.

A fiú a Túlélőre pillantott, aki büszkén húzta ki magát, mint azon a napon, amikor szembeszállt az Uralkodóval.

— Mindvégig orgyilkosra számítottál — folytatta a Túlélő —, de nem jöttél rá, hogy Quellion már küldött egyet. Mégpedig a saját húgát. Nem találtad különösnek, hogy elengedi maga mellől és hagyja, hogy az ellensége karjaiba sétáljon? Azért küldte, hogy megölessen téged, Sazedet és Szellőt. Csak éppen Beldre-t elkényeztették. Nem szokott hozzá a gyilkoláshoz. Valójában soha nem jelentett rád igazi veszélyt.

A tömeg megmozdult, és a lányért aggódó Kobold megpördült. Rájött, hogy csupán a pódium felé vonszolják.

— Túlélő — kántálta a gyülekezet. — Lángok Túlélője!

— Királyunk!

Az allomanta lányt a lába elé vetették. Beldre skarlát vörös ruhája több helyen elszakadt, a testét ütésnyomok borították, gesztenyebarna haja rendezetlenül omlott az arcába. Nem messze onnan Quellion felnyögött. Kobold a tudta nélkül eltörte a vezér karját.

A legény megmozdult, hogy felsegítse a lányt, aki több kisebb sebből vérzett, de legalább életben hagyták. Beldre keservesen zokogott.

— Ő volt a bátyja testőre — lépett előre Kelsier. — Ezért tartotta mindig maga mellett. Quellion nem allomanta. Soha nem is volt az.

A fiú letérdelt a fiatal nő mellé, és hátrahőkölt az összevert test láttán.

— Most pedig meg kell ölnöd — parancsolta Kelsier.

Kobold felpillantott. Vér szivárgott az arcán lévő vágásból, vér csöpögött az áliáról.

— Hogy micsoda?

— Hatalmat akarsz, Kobold? — lépett közelebb Kelsier. — Jobb allomanta akarsz lenni? Nos, a hatalom nem a semmiből jön. És nem kapod meg ingyen. Ez a nő petákos. Végezz vele, és elveheted a képességét! Segítek megszerezni.

Az ónszemű visszanézett a zokogó lányra. Furán érezte magát; mintha nem teljesen lenne jelen. Nehezen, zihálva lélegzett, és egész testében remegett a forrasz ellenére. Az emberek a nevét kántálták. Quellion érthetetlenül motyogott az orra alatt. Beldre szeméből patakzottak a könnyek.

Kobold véres kezével letépte a kötést a szeméről, és a szemüveg lebucskázott a földre. Remegő térdekkel lábra állt, és kitekintett a városra.

És látta a lángokat.

A zavargások lármája végig visszhangzott az utcákon. Urteau több különböző pontján is tüzek égtek, megvilágítva a ködöt és pokolbéli párába burkolta a házakat. Nem a felkelés, hanem a pusztítás lángjai.

— Valami nincs rendjén — suttogta a fiú.

— Most pedig átveszed a várost, Kobold! — hangzott Kelsier parancsa. — Megkapod, amire mindig is vágytál! Olyan leszel, mint Elend, mint Vin. De mindkettőnél jobb! Elend tisztségével és Vin hatalmával olyan leszel, mint egy isten!

Valami megragadta a fiú figyelmét. Quellion kinyújtotta ép karját…

Kelsier felé.

— Uram — suttogta kérlelőn Quellion. Mintha látta volna a Túlélőt, annak ellenére, hogy körülöttük senki nem érzékelte a jelenlétét. — Uram, Kelsier, miért hagytál el engem?

— Forraszt adtam neked, Kobold! — A Túlélő dühös volt, meg sem hallotta Quellion könyörgését. — Most akarsz dacolni velem? Húzd ki a pódiumot tartó egyik acélcöveket! Majd fogd meg a lányt, és húzd közel magadhoz! Öld meg a cövekkel, amit aztán szúrj saját testedbe. Ez az egyetlen módja.

Öld meg a cövekkel… — ismételte a fiú tompán. — Ez az egész akkor kezdődött, amikor majdnem meghaltam. Egy martalóccal verekedtem a piacon. Pajzsnak használtam a testét, de a másik katona mégis szúrt, átdöfve a barátját és engem is.

Elkecmergett a lánytól és letérdelt Quellion mellé. A férfi feljajdult, amikor Kobold a deszkákra nyomta.

— Ez az! — ujjongott Kelsier. — Először őt öld meg!

De a fiú rá sem hederített. Letépte Quellion ingét, és megvizsgálta a férfi vállát és mellkasát. Semmi különöset nem talált, azonban a Polgártárs felkarját egy bronznak látszó fémdarab szúrta át. Remegő kézzel kihúzta a fémet. A férfi felkiáltott.

De a Túlélő is.

Kobold megfordult a véres bronztüskével a kezében. Kelsier dühöngött, és karommá görbült ujjakkal közelebb lépett.

— Mi vagy te? — kérdezte a fiú.

A lény felrikoltott, de a fiú mintha meg sem hallotta volna, letekintett a saját mellkasára. Feltépte az ingét és előtűnt a félig gyógyult seb a vállán. A kard letört hegye megcsillant a bőr alatt. Ez a kard megölt egy allomantát, aztán behatolt a testébe. Kelsier azt tanácsolta, ne húzza ki a hegyet, hanem őrizze meg küzdelme jelképeként.

A fémdarab kiállt a bőréből. Hogyan is feledkezhetett meg róla? Hogyan tudott egy ilyen nagy fémdarabbal a testében létezni? Megragadta a végét.

— Ne! — rémüldözött Kelsier. — Újra hétköznapi ember módjára akarsz élni? Újra a névtelenségbe akarsz süllyedni? Elveszíted a forraszod, és gyenge leszel, mint amikor hagytad a nagybátyádat meghalni!

Kobold egész teste megremegett.

Nem — gondolta a fiú —, valami nincs rendjén. Le kellett volna lepleznem Quelliont, rá kellett volna vennem, hogy használja a képességét, de ehelyett rátámadtam. Meg akartam ölni. Megfeledkeztem a tervről és az előkészületekről. Pusztulást hoztam a városra.

Ez nincs rendjén!

Kihúzta az üvegtőrt a csizmája szárából. Kelsier a fülébe rikoltott, de Kobold ennek ellenére a fegyverével felhasította a saját húsát. Forraszujjaival keményen megragadta az odabenn rekedt acélszilánkot.

Ezután kiszakította magából, és egy fájdalomüvöltés kíséretében elhajította. Kelsier abban a pillanatban elillant. Mint ahogy a forraszégető képessége is.

Azon nyomban rátört a kimerültség, az Urteau-ban végzett munka fáradtsága. Az összes, addig szerzett sebesülése. A fények, hangok, szagok és érzések nyilallása, amit addig a forrasz elnyomott, úgy letaglózta, mint valami kézzelfogható erő. Térdre esett a pódiumon.

Csak nyöszörögni tudott, a gondolatai összekuszálódtak. Mi lenne, ha egyszerűen hagyná, hogy a sötétség magával ragadja…

A városa lángokban áll.

Sötétség…

Ezrek fognak odaveszni a tűzben.

A köd megcsiklandozta az arcát. A hangok és fények zűrzavarában Kobold letompította az ónját, és áldásos zsibbadtság ereszkedett rá. Így már sokkal jobban érezte magát.

Olyan akarsz lenni, mint Kelsier? Valóban olyan? Akkor soha ne add fel a küzdelmet!

— Kobold úr! — szólította egy távoli hang.

Túlélés!

Kínjában felkiáltva a fiú fellobbantotta az ónt. A fém pedig, ahogy az lenni szokott, érzetek hullámával borította el, amelyek mind egyszerre tolultak az agyába. Fájdalom. Érzelmek. Hangok, szagok, fények.

És tiszta gondolatok.

Köhögve feltápászkodott. Vér folyt végig a karján, felemelte a fejét. Sazed futott a dobogó felé.

— Kobold úr! — szuszogta, amikor megérkezett. — Szellő úr épp a lázongást csillapítja, de úgy hiszem, már így is túlfeszítettük a húrt! Az emberek haragjukban elpusztítják a várost.

— A lángok! — krákogta Kobold. — El kell oltani a lángokat! A város túl száraz, és túl sok a fa. Az egész le fog égni, és mindenki odavész.

A terrisi komoran nézett vissza rá.

— Nincs rá mód. El kell menekülnünk! A zavargások minket is elsodornak.

Kobold oldalra pillantott. Beldre a fivére mellett térdelt. Bekötötte a sebét és hevedert készített a karjának. A férfi homályos tekintettel meredt a fiúra, mintha mély álomból ébredne.

Kobold feltápászkodott.

— Nem fogjuk magára hagyni a várost, Sazed.

— De…

— Nem! — jelentette ki az ifjú határozottan. — Luthadelből is elmenekültem, és hagytam Dorongot meghalni. Nem futok el még egyszer! Meg tudjuk állítani a lángokat! Csak vízre van szükségünk.

Sazed elgondolkodott.

— Víz… — csatlakozott Beldre.

— A csatornák hamarosan megtelnek — folytatta Kobold. — Megszervezhetjük a tűzoltó csapatokat, az ár segítségével elolthatjuk a lángokat.

Beldre lesütötte a szemét.

— Nem lesz áradás. Érmékkel rátámadtam az őrökre.

Kobold beleborzongott a hírbe.

— Meghaltak?

A lány megrázta a fejét. A haja véresre karmolt arcába omlott.

— Nem tudom — lehelte —, nem ellenőriztem.

— A víz még nem ért ide — erősítette meg a tényeket Sazed. — Már régen le kellett volna ereszteni a zsilipeket.

— Akkor majd mi gondoskodunk róla! — csattant fel Kobold. Azzal odaperdült Quellionhoz, de beleszédült a mozdulatba, és megtántorodott. — Te! — mutatott ujjával a Polgártársra. — Te lennél ennek a városnak a királya? Akkor vezesd az embereidet! Vedd át felettük az irányítást, és készítsd fel őket a tüzek eloltására!

— Nem tehetem — mondta lemondóan Quellion. — Felkoncolnak azért, amit elkövettem.

Kobold szédült és imbolygott. Megkapaszkodott az egyik gerendában és kezével a fejét tartotta. Beldre tett egy lépést felé.

Az ifjú belenézett az ellenfele szemébe. A városban égő tüzek olyan fényesen világítottak, hogy a fellobbantott ón miatt alig látott. Ennek ellenére nem merte kioltani a fémet, ugyanis csak a zajok, a hő és a fájdalom ereje tartotta benne a lelket.

— Márpedig kimész közéjük! — kiáltotta haragosan. — Átkozottul nem érdekel, ha szétszednek is, Quellion! Meg fogod menteni ezt a várost! Mert ha nem, magam öllek meg. Megértettél?

A Polgártárs egy pillanatra megdermedt, majd bólintott.

— Sazed — fordult az ifjú a terrisihez —, vigyétek Szellőhöz és Allrianne-hoz! Én a barlangba megyek. Így vagy úgy, de a vizet a csatornákba vezetem. Mondd meg Szellőnek és a többieknek, hogy alakítsanak tűzoltó csapatokat, és amint a víz megérkezik, lássanak neki az oltásnak!

A terrisi bólintott.

— Jó terv, de majd Goradel elviszi a Polgártársat. Én önnel tartok.

Kobold bágyadtan bólintott. Azután, amíg Sazed elfutott a testőrkapitányért — aki minden jel szerint védőgyűrűt vont a tér köré —, Kobold lemászott a pódiumról és nagy erőfeszítések árán elindult a víztározó felé.

Kisvártatva felfigyelt rá, hogy valaki utoléri, majd az illető elszalad mellette és továbbfut a barlang irányába. Bódultan nyugtázta, hogy az őrző továbbsietett, hiszen a terrisi maga alkotta a szerkezetet, ami elárasztja majd a várost. Majd ő meghúzza a kart. Rá itt nincs is szükség…

Menj tovább!

Így is tett. Minden lépésért meg kellett szenvednie, mintha a város ellen elkövetett bűneiért vezekelne. Kis idő múlva észrevette, hogy valaki más is lépeget mellette, és bekötözi a karját.

Nagyokat pislogott.

— Te vagy az, Beldre?

— Elárultam, uram — motyogta a lány lesütött szemmel. — De nem volt más választásom. Nem hagyhattam, hogy megölje a testvéremet. Én csak…

— Helyesen cselekedtél — nyugtatta meg a fiú. — Valami… irányított minket, Beldre. Megkaparintotta a testvéredet. Majdnem engem is. Nem is tudom. De folytatnunk kell. Már nincs messze a barlang. Csak fel kell menni a rámpán.

Járás közben a lány támogatta. Kobold még azelőtt érezte a füst szagát, mielőtt odaértek. Aztán meglátta a fényt, és arcon csapta a hőség. Négykézláb felküzdötték magukat a kaptatóra. Kobold már tudta, mit fog találni.

A város sok negyedéhez hasonlóan a minisztériumi épület is lángokban állt. Sazed már várt rájuk, kezével árnyékolva a szemét. Kobold felerősített érzékeit megrohamozta a lángok fénye, és el kellett fordítania a fejét. A hőtől úgy érezte, mintha karnyújtásnyira állna a naptól.

A terrisi megpróbált közelebb menni az épülethez, de meg kellett hátrálnia. Arcát takarva a legény felé fordult.

— Túl forró! — kiáltotta. — Vízre van szükségünk, vagy legalábbis homokra. El kell oltanunk a tüzet, mielőtt lemegyünk.

— Már túl késő… — suttogta Kobold. — Túl sok időbe kerülne.

Beldre megfordult, és kitekintett a városra. A fiú úgy látta, a ragyogó égen tekeredő füstindák összeolvadnak a csendesen hulló hamuval.

Fogait összeszorítva elindult a tűz felé.

— Kobold úr! — kiáltott utána a lány. De kár volt aggódnia. A lángok túl nagy hővel égtek. Az ifjú kénytelen-kelletlen visszahúzódott, mielőtt közel kerülhetett volna az épülethez. Beldre-hez és Sazedhez csatlakozva kivánszorgott a szemét maró füstfelhőből. Kiélesedett érzékei miatt még annyira sem tudta megközelíteni a tűz forrását, mint a társai.

— Itt már semmit sem tehetünk — összegezte lemondóan a helyzetet az őrző. — Összeszedünk néhány embert, és később visszajövünk.

— Mindennek vége… — suttogta az ónszemű.

— Nem ön tehet róla! — csitította a terrisi. — Az én hibám. A császár engem bízott meg a feladattal.

— Biztosítanunk kellett volna a várost — rázta meg fejét az ifjú —, nem pedig elpusztítanunk. Valahogyan meg kellene állítanunk a lángokat, de képtelen vagyok rá, sajog minden tagom.

Az őrző megrázta a fejét.

— Kobold úr! Hisz nem isten, hogy kénye-kedve szerint parancsoljon a tűznek. Ugyanolyan ember, mint bárki más. Mindannyian… emberből vagyunk.

Az ifjú nem ellenkezett, amikor elráncigálták onnan. Sazednek természetesen igaza volt. Nem volt isten. Csak Kobold. Kelsier nagy gonddal állította össze a csapatát és üzenetet hagyott hátra nekik, amikor meghalt. A többieket mind név szerint említette — Vint, Szellőt, Docksont, Dorongot és Hamet. Leírta, miért pont rájuk esett a választás.

Róla azonban nem szólt. Egyedül ő nem illett a csapatba.

Tőlem kaptad a neved, Kobold. A barátom voltál.

Ez nem elég bizonyíték?

Az ifjú megtorpant, és vele a többiek is. A terrisi és Beldre kérdőn pillantottak rá. A fiú belerévedt az éjszakába. A túlontúl ragyogó éjszakába. Mindenütt lángok dúltak. A füst keserű szaga terjengett.

— Nem — suttogta dacosan, és a zavargások kirobbanása óta ekkor először érezte, hogy pontosan tudja, mi a dolga. Kiszakította magát Sazed szorításából és visszaindult az égő épület felé.

— Kobold! — kiáltotta egyszerre két hang is az éj sötétjében.

Ő egyre közelebb került a lángokhoz. A légzése akadozott, a bőre szinte már izzott a forróságtól. A tűz éles fénnyel világított — a fénye szinte mindent felfalt. Ő egyenesen belerohant. Majd abban a pillanatban, amikor a fájdalom már szinte elviselhetetlen mértéket öltött, kioltotta az ónt.

És érzéketlenné vált.

Pont ugyanúgy történt minden, mint korábban, amikor fémek nélkül maradt az épületben. Az ón égetése kiteljesítette, felerősítette az érzékeit, de most, hogy egyáltalán nem égette, ugyanazok az érzékelések teljesen eltompultak. Az egész teste elgyengült, nem érzett és nem érzékelt semmit sem.

Berontott az épület ajtaján, miközben a lángok nyaldosták a testét.

Szinte mindenhol égett, viszont ebből nem érzékelt semmit, így a fájdalom nem állíthatta meg. A tűz bocsátott ki annyi fényt, hogy meggyengült látása ellenére tökéletesen tájékozódott. Tudomást sem véve a tűzről, a hőről és füstről, előrerontott.

Lángok Túlélője.

Tudta, hogy a tűzben odavész. Mégis rendíthetetlenül tört előre, és még akkor sem adta fel, amikor a fájdalomtól már rég eszméletlenül kellett volna összeesnie. Elérte a hátsó termet, majd bukdácsolva lecsúszott a törött létrán.

A barlangban sötétség honolt. Botladozva közlekedett a polcok és bútorok között a fal mentén haladva, és közben kétségbeesetten arra gondolt, nincs sok ideje. A teste már nem engedelmeskedett; túlerőltette, és már a forrasz sem segíthetett.

Örült a sötétségnek. Amikor végre nekiütközött Sazed gépezetének, tudta, elborzadna a látványtól, ha látná, a lángok mit tettek a kezével.

Halkan nyöszörögve megkereste a kart — bár zsibbadt ujjaival már nem érzékelte, mit fogott meg. Az ujjai nem engedelmeskedtek. Így hát egyszerűen nekifeszült a szerkezetnek, és beindította a fogaskerekeket.

Aztán elterült a földön, átadva magát a hidegnek és a sötétnek.