Ötvenharmadik fejezet

Kobold a kövekkel övezett tó partján üldögélve talált a lányra, aki a sötét vizet bámulta. A víz a barlang szélmentes levegőjének köszönhetően tükörsimán áramlott. A fiú hallotta, ahogy nem messze Sazed — Goradel embereinek egy nagyobb csoportjával — azon munkálkodik, hogyan állítsák meg a barlangba ömlő vízfolyamot.

Csendesen közelített Beldre-hez, kezében egy csupor meleg teával. A forró edény szinte égette bőrét, ami azt jelentette, hogy egy átlagos embernek épp megfelelő hőmérsékletűre forralta. A saját ételét és italát mindig hagyta lehűlni.

Nem takarta el a szemét a szokásos kötésével. Rájött, hogy egy kis forrasszal képes elviselni a lámpások gyenge fényét. A lány nem fordult meg a közeledtére, így megköszörülte a torkát. A Polgártárs húga erre megrándult. Nem csoda, hogy Quellion mindent megtett a lány elrejtésének érdekében; ilyen ártatlan leányzó három szívverésnyi ideig sem maradt volna életben az alvilágban. Még Allrianne is, aki abroncsszoknyájával mindent megtett, hogy nemeshölgynek nézzen ki, olyan kemény tudott lenni, ami kellett a túléléshez. Beldre azonban…

Teljesen hétköznapi módon viselkedik — ámuldozott Kobold. — Mindenki ilyen lenne, ha nem inkvizítorok, hadseregek, és orgyilkosok között kellene élniük. És ezt a rendíthetetlenséget irigyelte a lányban. Különös érzés volt, miután évekig azt kívánta, bárcsak fontosabb szerepet kapott volna a bandában.

Beldre visszafordult a vízhez, ő pedig odament hozzá és leült mellé.

— Tessék, jól fog esni — mondta, és odanyújtotta a csuprot. — Kicsit hűvösebb itt lent a levegő, főleg a tó mellett.

A lány először furcsállta a helyzetet, de aztán elvette az italt.

— Köszönöm — suttogta. Kobold hagyta szabadon járni-kelni a barlangban; kevés dologban tudott volna szándékosan kárt tenni, bár a fiú azért szólt Goradel embereinek, hogy fél szemmel figyeljék a foglyot. Akárhogy is, kijutni nem tudott a föld alól. Kobold két tucat katonát állíttatott a kijárathoz, és elrendelte, tüntessék el a csapóajtóhoz vezető létrát, és csak megfelelő utasítás esetén tegyék vissza.

— Nehéz elhinni, hogy ez a katakomba végig itt rejtőzött a város alatt, nemde? — kérdezte, remélve, hogy beszélgetésbe bonyolódhat a lánnyal. Furamód azt érezte, könnyebben tudta szavait Beldre-hez intézni Quellion kertjében, ahol közben veszély leselkedett rá.

A lány bólintott.

— A bátyám biztosan nagyon örült volna, ha rábukkan erre a helyre. Aggódik az élelmiszerkészletei miatt. Az északi tavakban egyre kevesebb halat fognak. És a gabona… Nos, ahogy hallom, az is fogytán van.

— A köd tehet erről is — magyarázta Kobold. — Nem enged át annyi napfényt, amennyire a növényeknek szükségük lenne.

Beldre bólintott, majd lenézett a kezében tartott csuporra. Még bele sem kortyolt az italba.

— Beldre — kezdte Kobold —, ne haragudj! Valójában a kertben az járt a fejemben, hogy elrabollak, de aztán jobb belátásra tértem. Később aztán, amikor megjelentél itt egyedül…

— Az alkalmat vétek lett volna kihagyni — fejezte be a lány Kobold helyett a mondatot keserű szájízzel. — Nem hibáztatom érte. A saját hibámból történt. A bátyám is folyton azt mondogatja, túlságosan megbízom az emberekben.

— Bizonyos helyzetekben ez akár előny is lehetne.

Beldre alig hallhatóan szusszantott egyet.

— Sosem kerültem még ilyen helyzetbe. Úgy tűnik, egész életemben mindig pórul jártam, ha megbíztam valakiben. Ez a mostani helyzet sem különbözik a többitől.

Kobold csalódottan roskadt magába. Kelsier, segíts! Mit mondjak erre? A megfelelő szavakat várta a Túlélőtől. Isten azonban nem szólt egy szót sem. Mintha a Túlélő a város biztonságával kapcsolatos utasításokon kívül nem tudott volna tanáccsal szolgálni.

Minden olyan egyszerűnek tűnt, amikor a parancsára foglyul ejtették a lányt. Akkor meg miért üldögél most itt, gyomrában ezzel a furcsa érzéssel?

— Hittem benne — vallotta be Beldre.

— A bátyádban?

— Nem — válaszolta a lány, és kissé megrázta hozzá a fejét. — Az Uralkodóban. Ahogy az a jól nevelt nemesi hölgyekhez illik. Mindig pontosan fizettem az obligátoroknak — sőt, még többet is a kelleténél, és a legapróbb eseményekhez hívtam őket szemtanúnak. Még azért is fizettem nekik, hogy órákat adjanak nekem a birodalom történetéből. Azt hittem, minden tökéletes. Mindent olyan rendezettnek, olyan békésnek láttam. Míg egy nap az Uralkodó megpróbált megöletni. Kiderült, hogy félig szká származású vagyok. Az apám annyira kétségbeesetten akart gyereket, anyám pedig terméketlennek bizonyult: így apám két gyermeket nemzett az egyik szolgának, az anyám hozzájárulásával.

Hevesen megrázta a fejét.

— Miért tett ilyet? Miért nem egy nemesi származású nőt választott a feladatra? De nem, az apám egy egyszerű szolgát kért fel. Gondolom, tetszett neki, vagy valami hasonló… — találgatott lesütött szemmel a lány.

— Én a nagyapámmal jártam így — vallotta be a fiú is. — Sosem ismertem. Emiatt az utcán nőttem fel.

— Néha azt kívánom, bárcsak velem is ez történt volna — folytatta szomorú történetét Beldre. — Akkor talán ez az egész értelmet nyerne. Ön mit tett volna, ha azok a papok, akiknek gyermekkora óta fizet a tanításukért — akikben saját szüleinél is jobban megbízott — egy nap elviszik, hogy kivégezzék? Én is meghaltam volna. Magukkal cipeltek. Majd…

— Majd mi történt? — kérdezte Kobold kíváncsian.

— Megmentettek — suttogta a lány. — A Túlélő bandája. Megdöntötték az Uralkodót, és a zűrzavarban mindenki elfeledkezett a hozzám hasonló sorsra váró szerencsétlenekről. Az obligátorok legnagyobb gondja az volt, miként tudnának minél jobban Straff kedvében járni.

— És aztán a bátyád vette át a hatalmat.

Beldre némán bólintott.

— Azt hittem, jó vezér válik majd belőle. Tényleg jó ember! Szeretné, ha minden biztonságban lenne. Ha mindenki békében élhetne. Ugyanakkor néha olyan dolgokat tesz emberekkel… és olyan dolgokat kér tőlük…

— Sajnálom! — próbálta megnyugtatni a foglyát Kobold.

A lány megrázta a fejét.

— És aztán megjelentek önök. Ön megmentett egy gyermeket, Quellion és az én szemem láttára. Eljött a kertembe, és még csak meg sem fenyegetett. Azt hittem… a testvérem valóban olyan, ahogyan az a történetekben szerepel. Hogy majd a segítségemre lesz. És amilyen ostoba vagyok, eljöttem ide.

— Bárcsak a dolgok egyszerűbbek lennének, Beldre! — kívánta az ónszemű. — Bárcsak elengedhetnélek! Viszont a köz javát kell szem előtt tartanom.

— Quellion is folyton ezt hajtogatja.

Kobold egy pillanatig elgondolkodott.

— Önök ketten nagyon hasonlítanak egymásra — folytatta a lány. — Erőteljesek. Tiszteletet parancsolóak.

A fiú hangosan felkacagott.

— Ebből is látszik, hogy nem ismersz még eléggé.

A nemesi fruska elvörösödött.

— Ön a Lángok Túlélője. Ne higgye, hogy hozzám nem jutottak el a hírek! A bátyám nem tud minden megbeszéléséről távol tartani.

— A szóbeszédnek — fejtette ki Kobold lesújtó véleményét — csak a legritkább esetben lehet hinni.

— De hisz ön a Túlélő bandájába tartozik.

A fiú megvonta a vállát.

— Ez igaz. Azonban csak véletlenül lettem bandatag.

A lány fürkésző pillantással nézte megmentőjét.

— A többieket személyesen Kelsier választotta ki — magyarázta a fiú. — Hamet, Szellőt, Sazedet — még Vint is. A nagybátyámat is ő szervezte be. Vele együtt tett szert rám is. Én voltam a ráadás. Valójában… sosem tekintettek igazi bandatagnak, Beldre. Mindig úgy éreztem magam, mint aki csak megfigyelőként van jelen. Nekem kellett őrt állni. Részt vettem a tervezéssel töltött megbeszéléseken, ahol mindenkit kiszolgáltam. Az első évben legalább százszor kellett újratöltenem Szellő kupáját!

A lány meglepve nézett a fiúra.

— Úgy hangzik, mintha szolgasorban tartották volna!

— Én úgy éreztem — mosolygott Kobold. — Nem tudtam rendesen beszélni, keleti utcanyelvet használtam, és bármit mondtam, zavarosnak hatott: senki sem értett belőle egy mukkot sem. Azt mondják, még mindig meg lehet állapítani, hogy keletről származom. Így az esetek nagy részében meg sem szólaltam, szégyenkezve hallgattam a többieket. A banda sosem bántott emiatt, de tudtam, hogy sok mindenből kihagynak.

— Most viszont ön irányítja őket.

Az új bandavezér csak nevetett.

— Nem. Valójában Sazed irányítja a dolgokat. Bár Szellő mostanában engem is emberszámba vesz, csak azért engedi, hogy másokat utasítgassak, mert ő túl lusta hozzá. Ő azt szereti, ha az emberek tudtuk nélkül hajtják végre a feladatokat. Biztos vagyok benne, többször is előfordul, hogy amiket mondok, azok valójában az ő elméjéből pattantak ki.

Beldre a fejét rázta.

— A terrisi irányítja most a bandát? De hisz tisztelettel tekint önre!

— Csak hagyja, hogy megtegyem, amihez neki nincs kedve — magyarázta Kobold. — Sazed nagyszerű jellem, a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Viszont nem tagadhatja meg tudós voltát. Jobban ért a tudományos munkához és jegyzeteléshez, mint parancsok osztogatásához. Így egyedül rám számíthatnak. Megteszem azt, amire másoknak nem marad ideje.

Beldre egy röpke pillanatig a megfelelő válaszon gondolkodott, majd végül kortyolt egyet a teájából.

— Nahát! — kiáltott elismerően. — Ez finom!

— Az Uralkodó saját keveréke, legalábbis így gondoljuk — közölte a fiú. — Itt találtuk lent, a többi dolog között.

— Ezért jöttek, ugye? — Beldre az üreg belseje felé biccentett. — Csodálkoztam is, a császáruk miért érdeklődik ennyire Urteau iránt. Mióta a Venture-család áthelyezte székhelyét Luthadelbe, nem tartozunk a világ nagyhatalmai közé.

A míves röviden biccentett.

— Ez is az oka, bár Elend aggódik a lázadások miatt is. Nagy veszélyt jelent egy olyan ellenség, aki úgy irányítja az egyik legnagyobb várost, hogy közben nem messze a fővárostól nemeseket mészárol le. De azt hiszem, ennél többet nem is mondhatok. Még most is gyakran érzem úgy, mintha csak kívülállóként nézném az eseményeket. Vin és Elend, ők tudják csak, mi zajlik mostanában. Számukra én csak az a fickó vagyok, akit hónapokra nélkülözni tudtak, így én kémkedtem Urteau-ban, míg ők a fontos feladatokat végezték el délen.

— Szerintem helytelen, hogy így bánnak önnel — sajnálkozott Beldre.

— Ó, már megszoktam. Egészen élveztem az életet itt, északon. Végre tehettem valami érdemlegeset.

A lány bólintott. Egy kis idő után letette a csuprát, és átkarolta a térdét.

— Milyen emberek? — bökte ki végül a kérdést. — Olyan sok történetet hallottam már róluk. Azt mondják, Venture császár folyton fehérben jár, és hogy a hamu nem tapad a ruhájára! És hogy egyetlen pillantásával meg tud zabolázni egy egész sereget! És a felesége, a Túlélő Örököse… Ködszerzet, ugye?

Kobold elmosolyodott.

— Elend egy feledékeny tudós. Kétszer olyan rossz, mint amilyen Sazed valaha is volt. Teljesen elmerül a könyveiben, és képes azokról a találkozókról is megfeledkezni, amiket ő hívott össze. Csak azért ért valamelyest a ruházkodáshoz, mert egy terrisi nő készíttetett számára egy egész új ruhatárat. A háború valamelyest megváltoztatta, de legbelül szerintem még mindig ugyanaz az álmodozó, csak épp a világ változott meg körülötte, és lett tele erőszakkal.

— És Vin… Nos, ő valóban különbözik mindenkitől. Sosem tudtam, mit gondoljak róla. Néhanapján ugyanolyan törékenynek tűnik, mint egy kisgyerek. Aztán a következő pillanatban végez egy inkvizítorral. Lenyűgözi, ám ugyanakkor megijeszti az embert. Egyszer megpróbáltam udvarolni neki.

— Valóban? — kapta fel a fejét Beldre.

Kobold mosolyogva idézte fel az emlékeket.

— Adtam neki egy zsebkendőt. Azt hallottam, nemesi körökben így szokás.

— Csak akkor, ha menthetetlen romantikus az illető — mondta Beldre vágyódó hangon.

— Nos, én mindenesetre adtam neki egyet — folytatta Kobold. — De nem hiszem, hogy rájött volna, mi volt vele a célom. Természetesen amikor rádöbbent, rögtön kikosarazott. Nem tudom, mi ütött belém, hogy pont neki kezdtem el udvarolni. Mégis, mire számítottam? Én, a kicsi Kobold. A csendes, az érthetetlen, a felejthető Kobold.

Becsukta a szemét. Mit beszélek itt összevissza? A nők nem szeretik azt hallgatni, ha egy férfi arról panaszkodik, milyen jelentéktelennek érzi magát. Ennyit még ő is tudott. Nem kellett volna szóba állnom vele. A munkámat kellett volna folytatnom, parancsokat osztogatnom, és olyannak látszani, aki irányítással bír a dolgok felett.

A kimondott szavakat azonban már nem vonhatta vissza. A lány megtudta róla az igazságot. Erre nagyot sóhajtva kinyitotta a szemét.

— Én nem hiszem, hogy önt könnyű elfelejteni — hangzottak Beldre nyájas szavai. — Természetesen sokkal nagyobb szeretettel gondolnék önre, ha elengedne.

Kobold mosolyogva vette tudomásul a megjegyzést.

— Előbb-utóbb arra is sor kerül. Megígérem.

— A bátyám ellen akar felhasználni? — tudakolta a lány. — Azzal akarja megfenyegetni, hogy megöl, ha nem adja meg magát?

— Az ilyen fenyegetések semmit sem érnek, ha az ember tudja, hogy úgysem váltja valóra őket — jelentette ki Kobold. — Őszintén, Beldre, hidd el, nem foglak bántani! Sőt mi több, az az érzésem, hogy sokkal nagyobb biztonságban vagy itt, mint a bátyád palotájában.

— Kérem, ne öljék meg! — könyörgött testvére életéért a lány. — Talán… talán valahogyan el lehetne érni, hogy belássa, bizonyos dolgokat túlzásba visz.

Kobold bólintott.

— Megpróbálom.

— Megígéri?

— Igen. Megígérem, hogy mindent megteszek az érdekében. Ha sikerül.

— És a város érdekében is.

— Így lesz — ígérte a fiú. — Bízz bennem! Nem ez lesz az első eset: zökkenőmentes átmenetet biztosítunk.

Beldre bólintott, és úgy tűnt, komolyan veszi a bandatag ígéretét. Milyen nő képes bízni az emberekben azok után, amiken keresztülment? Vin az ő helyében az első adandó alkalommal hátba szúrta volna, és valószínűleg az lett volna a helyes döntés. Ezzel szemben ebben a lányban nem halt meg a bizalom. Olyan érzést keltett a fiúban, mintha egy gyönyörű, magányosan fejlődő virágra bukkant volna egy felégetett mezőn.

— Ha vége ennek az egésznek, talán egyszer bemutathatna a császárnak és a császárnénak — állt elő ötletével Beldre. — Bizonyára nagyon érdekes emberek.

— Ezt sosem fogom kétségbe vonni — jelentette ki az ónszemű. — Elend és Vin… Nos, az biztos, hogy érdekesek. Érdekes emberek, akiknek nagy teher nyomja a vállát. Néha azt kívánom, bárcsak nagyobb hatalommal rendelkeznék, és fontosabb feladatokat is elvégezhetnék helyettük.

Beldre megfogta a fiú karját, aki meglepve lepillantott a lány kezére. Ezt mire véljem?

— A hatalom szörnyű dolgokra képes, Kobold! — suttogta a lány. — Egyáltalán nem örülök annak, amit a bátyámmal tett. Ne kívánja annyira!

Kobold belenézett a lány szemébe, majd biccentett és felállt.

— Ha bármire szükséged lenne, szólj Sazednek! Majd ő gondoskodik a kényelmedről.

A lány felnézett a távozó férfira.

— Hová megy?

— Megmutatom magam.

— Elsődleges kereskedelmi szerződéseket akarok az összes csatornára vonatkozóan — jelentette ki Durn határozottan. — És rangot a császártól.

— Te? — hüledezett Kobold. — Rangot? Azt hiszed egy „úr” megszólítástól megszépül az a rusnya arcod?

Durn mérgesen felvonta a szemöldökét.

Az ónszemű azonban csak kuncogott.

— Már mindkettőt megszereztem neked. Szellővel és Sazeddel is letisztáztam. Még szerződést is írnak neked, ha akarod.

Durn elismerően bólintott.

— Akarom. Az urak odafigyelnek az ilyen apróságokra. — A férfi félreeső búvóhelyeinek egyikében ültek. Nem a saját otthonában, hanem egy ivó mellé épített viskóban. Régi dobok lógtak a falon.

Kobold könnyűszerrel kiosont Quellion katonái mellett, akik őrt álltak a minisztérium épületének bejáratánál. Már akkor megtanult az éjszakában lopakodni, mielőtt az ón felerősítette képességeit, vagy megszerezte volna a forraszégetés képességét. Egy csapatnyi katona aligha jelentett számára akadályt. Nem maradhatott a barlangba zárva, mint a többiek. Túl sok tennivalója akadt.

— Azt akarom, hogy torlaszoljátok el a Boronanegyedet! — adta ki az utasítást. — Az éjszaka folyamán fogjuk elárasztani a csatornákat, amikor a piac üres. Senki sem él azokban a gödrökben, kivéve titeket, akik a nyomornegyedben laktok. Ha azt akarjátok, hogy a víz ide ne ömöljön be, erős, vízálló akadályra lesz szükségetek.

— Erről már gondoskodtam — felelte Durn. — Amikor a Borona még új volt, elvettük a bejáratától a gátat, de tudom, hol találom meg. A helyére illesztjük, és amennyiben megfelelően be tudjuk üzemelni, visszatartja a vizet.

— Az a ti érdeketek. Nem akarom, hogy a fél város koldusainak halála az én lelkemen száradjon. Aznap szólni fogok. Tegyetek róla, hogy néhány terméket is sikerüljön kimenekítenetek a piacról, és az embereket is tartsátok távol az árkoktól. Ezzel, és azzal, amit a hírnevem érdekében teszel, kiérdemied a hőn áhított rangot.

Durn bólintott, majd felegyenesedett.

— Nos, tegyünk akkor valamit azért a hírnévért! — Elindult a hátsó szobából, és kivezette a fiút az ivó nyilvános részébe. Mint mindig, Kobold ezúttal is a megégett köpönyegében jelent meg — jelképnek tekintette. Ködköpönyeget sosem viselt, de valahogy ebben még jobban is érezte magát.

Az emberek felálltak, amikor meglátták. Ő mosolygott, és intett Durn embereinek, hogy hozzanak elő borostömlőket. Ezeket a barlangból csente el, amikor több, egymást követő éjszaka is kiosont.

— Ma este — szólította meg az italozókat — nem kell fizetnetek Quellion lopott alkoholjáért. Így veszi meg a boldogságotokat és az elégedettségeteket!

A szónoklatát ezzel be is fejezte. Ő nem Kelsier, ő nem képes csupán szavakkal mély benyomást tenni az emberekre. Szellő javaslatára legtöbbször inkább csendben maradt. Odament az asztalokhoz, megpróbált nem fennhéjázón viselkedni, és egy kicsit beszélgetésbe elegyedett a férfiakkal. Érdeklődőnek mutatkozott, és megkérdezte az ivó vendégeit a gondjaikról. Meghallgatta a veszteségekről és nehézségekről szóló történeteket, és ivott velük mindazok emlékére, akiket a Polgártárs legyilkolt. A forrasznak köszönhetően nem szállt a fejébe az ital. Erről már korábban is elhíresült — az emberek ezt ugyanolyan misztikusnak tartották, mint azt, hogy képes túlélni a tüzet.

Mikor itt végeztek, ellátogattak egy újabb kocsmába, majd egy másikba. Durn végig odafigyelt, hogy csak a legbiztonságosabb — ugyanakkor legzsúfoltabb — helyekre térjenek be. Végigjárták a Boronát, és a város magasabban fekvő részeit is. Az este folyamán Koboldot nagyszerű érzés kerítette egyre jobban a hatalmába: az önbizalma megerősödött. Egy kicsit valóban hasonlított Kelsierre. Lehet, hogy a Túlélő Vint képezte ki, viszont ő teszi azt, amit a férfi tett annak idején: biztatja az embereket, sarkallja a népet, hogy lázadjanak fel a saját érdekükben.

Ahogy teltek az órák, a kocsmák homályos foltokká váltak. Kobold szitkokat préselt ki az ajkai között Quellion ellen, a gyilkosságokról és a Polgártárs által begyűjtött allomantákról beszélt. Azt azonban nem árulta el, hogy Quellion maga is allomanta — hagyta, hogy ezt Szellő tegye meg helyette a maga kifinomultabb módszereivel. Így az emberek nem fogják azt érezni, hogy túlságosan a férfi ellen hangolta a lakosságot.

— A Túlélőre!

Kobold felnézett kezében tartott boroskupájára, és mosolygott, miközben az ivó vendégei éljeneztek.

— A Túlélőre! — ismételte el egy másik, és a fiúra mutatott. — A Lángok Túlélőjére!

— A Polgártárs halálára! — emelte fel Durn is a kupáját, bár ezúttal sem ivott belőle. — Le azzal a gazfickóval, aki azt ígérte, hogy mi magunk irányíthatjuk sorsunkat, majd az egészet megkaparintotta magának!

Kobold mosolyogva ivott a borból. Nem is tudta eddig, milyen kimerítő tud lenni, ha valaki csak ül és emberekkel társalog. A magas lángon égetett forrasz nem engedte, hogy a fáradtság átvegye a hatalmat a teste felett, az elméjében érzett bódultság ellen azonban semmit sem tehetett.

Kíváncsi vagyok, Beldre vajon mit gondolna, ha ezt látná? — morfondírozott magában. — Ahogy az emberek engem éljeneznek. Valószínűleg le lenne nyűgözve. El is felejtené, hogyan panaszkodtam neki arról, milyen hasznavehetetlennek érzem magam.

Talán a kocsmák látogatása azért fárasztotta ki ennyire, mert legszívesebben valami mást csinált volna. Ostobaság — a lány a foglya. Eljátszaná a bizalmát. Valószínűleg csupán azért kedveskedett neki, hogy engedje őt szabadon. Ugyanakkor nem tudta nem visszaidézni a beszélgetésüket, elméjében újra és újra elismételte a mondatokat. A sok megfogalmazott butaság ellenére, Beldre a karjára tette a kezét. Ez csak jelent valami, nem?

— Jól vagy? — kérdezte Durn, és közelebb hajolt az asztal felett. — Ez ma este már a tizedik kupa bor!

— Minden rendben — válaszolta Kobold.

— Mintha egy kicsit elkalandoztak volna a gondolataid.

— Sok mindenen jár az agyam — magyarázta az ünnepelt.

A rablókirály a homlokát ráncolva újra hátradőlt, de egy szót sem szólt.

A lánnyal folytatott beszélgetés bizonyos pillanatai még saját ostoba megjegyzéseinél is jobban zavarták a fiút. Úgy tűnt, Beldre-t valóban nagyon zavarják a testvére által elkövetett gaztettek. Ha ő kerülne hatalomra, vajon őt is olyannak látná, mint a fivérét? És az vajon jó vagy rossz dolog lenne? Hisz a lány maga mondta ki, hogy hasonlítanak.

A hatalom szörnyű dolgokra képes…

Felnézett és végigpásztázta az őt éljenzőket. Kelsier tudta, hogyan kezelje az ilyen tömjénezést. Hisz ha a Túlélő nyomdokaiba akar lépni, neki is meg kell tanulnia elviselni az emberekből feltörő érzelmeket?

Hát nem jó dolog az, ha valakit szeretnek? Ha az általa hirdetett eszméket követik? Végre megtalálta a módját, hogyan szakíthat a régi életével. Gyermekkora, a felejthető kis legény élete véget ért. A háta mögött hagyhatja azt az énjét, mert tiszteletre méltó férfivá cseperedett. És miért is ne tisztelnék? Már nem az a fiúcska. A kötését ezúttal is a szemén viselte, erősítve ezzel az őt övező rejtélyt, hiszen rendkívüli ember az, aki fény nélkül is lát. Néhányan azt rebesgették, hogy ha tűz égett a közelben, Kobold kiválóan lát.

— Kedvelnek — suttogta Kelsier a fiú fülébe. — Megérdemled.

A Tüzek Ura mosolygott. Épp erre a megerősítésre vágyott. Felállt, és karjait a magasba emelte a tömeg előtt. A gyülekezet vad éljenzésbe kezdett.

Nagy utat kellett ehhez bejárnia. Ám annál édesebb volt a győzelem.