Úgy vélem, a köd keresett valakit, aki befogadja őt a testébe. Az erőnek tudatra volt szüksége, ami irányíthatta. Ebben az ügyben még mindig nem látok elég tisztán. Miért lenne egy teremtéshez és pusztításhoz szokott istenségnek szüksége elmére, ami ellenőrzi? És mégis így van: ugyanis önmagában csak csekélyke akaraterővel rendelkezett, és az is csak képességei viszonylatában létezett. Egy irányító szerepet betöltő tudat nélkül valójában sem teremteni, sem pusztítani nem lenne képes. Mintha Oltalom ereje tisztában lett volna azzal, hogy a stabilitás megerősítésére törekedni önmagában nem elég. Ha semmi sem változik, semmi sem jön létre.

Ennélfogva eltűnődöm, Oltalom és Romlás elméi kik vagy mik lehettek.

Akárhogy is: a köd — Oltalom hatalma — sokkal korábban kiválasztotta magának a gazdatestet, mint hogy az egész végjáték lejátszódott volna. Ámde Romlás azonnal rátette a kezét erre a valakire, és bábként használta. Bizonyára tudta jól, hogy egy álcázott hemalurgikus cövekkel távol tarthatja a ködöt a kiválasztott személytől, ami így kívánságának megfelelően nem telepedhetett meg az illetőben.

Mindhárom alkalommal, amikor a lány hozzáfért a köd erejéhez, éppen nem viselte a fülbevalót. Amikor az Uralkodóval küzdött, a férfi allomanciája szakította ki a füléből. Amikor Marshsal harcolt Fadrexben, az ékszert fegyverként használta. A végén pedig maga Marsh tépte ki a testéből, ezáltal felszabadítva Romlás fogsága alól és hozzájárulva ahhoz, hogy a köd — ami Oltalom halálát követően már kétségbeesetten keresett egy irányító elmét — végre elfoglalja új otthonát.

Hetvenkilencedik fejezet

ch79

Valami megváltozott.

Vin felriadt a világ megfigyeléséből. Valami nagy horderejű esemény történt odalent. Még nem volt annyi tapasztalata, hogy azonnal meg tudja állapítani, mi zajlik a világban, de annyit érzékelt, hogy Romlás hirtelen eltűnt mellőle.

A nyomába eredt. A gyorsaság nem okozott gondot. Valójában nem mozgásként érzékelte a hajszát. A követés azt jelentette, hogy minden pillanatban oda fordította az elméjét, ahová Romlás összpontosította a sajátját.

Felismerte a területet: Hathsin Bugyrai, vagy legalábbis a környező terület felé vették az irányt. Ahogyan elméje egy darabkája már korábban észlelte, a Bugyrok egy hatalmas kiterjedésű, menekülteket befogadó tábornak adtak otthont, és az emberek rövid idő alatt elfogyasztották a terrisiek által gondosan felhalmozott és elraktározott élelmet. Egy része elmosolyodott. A terrisiek ingyen odaadták a javaikat, hogy segítsenek többezernyi luthadeli menekültnek. Az Uralkodó azon munkálkodott, hogy a terrisi nép engedelmeskedjen. Azonban amikor létrehozta a tökéletes szolgafajt, gondolt-e arra, hogy egyben egy segítőkész és kedves népet teremt, akik az utolsó morzsájukat is megosztják az éhezőkkel?

Amire korábban felfigyelt, annak sem a terrisiekhez, sem az újonnan érkező menekültekhez nem volt köze. Rögtön megpillantotta, ahogy közelebb húzódott. Valami tündöklő, káprázatos dolgot vett észre. Olyan erővel és fénnyel ragyogott, hogy még a napot is elhomályosította. Mindent megtett, hogy kiderítse, mi lehet a fényforrás, de keveset látott belőle. Mi ragyoghatott ilyen pompásan?

— Fogd! — mondta egy hang. — Kutassatok emberek után, és szerezzetek érte fegyvereket meg készleteket!

— Igenis, KanPaar úr — válaszolt egy másik hang. A beszélgetés valahol a ragyogó terület közepében történt. A Bugyroktól nem messze, rövid útra a menekülttábortól.

Ó, ne…! — kiáltott fel magában Vin, és hirtelen rettegés fogta el.

— Az ostoba első nemzedék már így is túl sokáig ült rajta — magyarázta KanPaar. — Ezzel a kinccsel mi fogjuk uralni az emberiséget. Nem kell többé szolgálnunk őket.

— Azt… hittem, nem akarunk változtatni — hebegte a második hang.

— Ó, nem is fogunk. Legalábbis nem egyik napról a másikra. Egyelőre csak ezt a kis mennyiséget add el…

A föld mélyébe rejtve — talált rá az összefüggésre a kiterjesztett tudatú ködszerzet. — Olyan helyen, amely a kövekbe zárt fémlelőhelyek okán eleve fényesen ragyog. Romlás magától soha nem talált volna rá az atiumra.

Lenyűgözte, milyen alaposan kitervelt mindent az Uralkodó. Ezer évig őrizgette a titkát, rejtegette az atiumot. Szinte látta maga előtt, amint az obligátorok kizárólag fémlapokon érintkeznek egymással, és azokon osztják ki a Bugyrokban végrehajtandó feladatokat. Elképzelte, ahogy a karavánok elviszik az aranyszállítmányokba rejtett atiumot.

„Nem tudjátok, mit teszek az emberiségért!” — nyögte az Uralkodó a halála előtt.

Igaza volt — kesergett Vin. — Köszönjük!

Ekkor megérezte Romlás egyre duzzadó erejét, és rögtön hárította. De ugyanúgy, ahogyan sikerült Romlást megkerülve kiterjeszteni az erő egy kis kocsányát Elend felé, Romlás is képes volt átjuttatni akarata legvékonyabb fonalát. És a közbenjárás elegendőnek bizonyult, mert a KanPaar nevűt is megfertőzte a hemalurgia. Mindkét vállában cöveket viselt, amelyek magukba szívták Romlás erejét, és a rontó istenség ezeken keresztül szólhatott viselőjükhöz.

Egy kandra? — gondolta Vin elképedve, mert addigra érzékei már hozzászoktak az atium ragyogásához, és egy áttetsző testű lényt látott egy barlangban, a föld kérge alatt. Egy másik kandra mászott ki egy közeli nyíláson, kezében apró atiumos erszényt szorongatva.

Romlás átvette az irányítást a KanPaar nevű felett. A lény megmerevedett — a fémcövekei elárulták.

Beszélj! — parancsolta Romlás. De nem csak a kandra, Vin is érezte a pulzáló szavakat. — Mennyi atium ez itt?

— Mi… ki vagy te? — kérdezte KanPaar döbbenten. — Miért szólalsz meg a fejemben?

Isten vagyok — válaszolta a hang. — És te az enyém vagy.

Mindannyian az enyémek vagytok.

Elend megérkezett Hathsin Bugyraihoz. Meglepve látta, hogy saját katonái közül is sokan őrzik a területet. Előretartott lándzsákkal buzgón előresiettek, majd kővé dermedtek, mikor meglátták, kivel állnak szemben.

Venture nagyúr? — kérdezte az egyik katona megrökönyödve.

— Téged ismerlek, katona — húzta fel a szemöldökét Elend. — A fadrexi seregemből.

— Bennünket küldött el, uram — segítette ki társát egy másik zsoldos. — Demoux ezredes vezetésével indultunk Fadrexből. A küldetésünk szerint segítenünk kellett Penrod úrnak.

A császár felpillantott a csillagokkal teli éjszakai égboltra. Elég sok idő eltelt, mióta elindult Luthadelből. Amennyiben az idő múlása visszaállt a régi kerékvágásba, akkor most éjfél felé járhat az idő. Vajon mi vár rájuk, amikor újra felkel a nap?

— Gyorsan! — sürgette. — Vezess a tábor parancsnokához!

Az első nemzedék visszatérése épp olyan jól sikerült, ahogyan azt Sazed remélte. Bár a vén kandrák most nagyobb testben születtek újjá, a bőrük jellegzetes színe megmaradt. A tudós kicsit tartott attól, a fiatalabbak esetleg nem ismerik majd fel az őseiket. A lények rendkívül hosszú élettartamával azonban nem számolt. Még ha az elsők évszázadonként csak egyszer bújtak is elő a rejtekükből, a legtöbb kandra már több ízben találkozott velük.

Az őrző elmosolyodott, amikor a vének a többiek meglepett tekintetétől övezve bevonultak a főterembe. Ott kinyilatkoztatták, hogy KanPaar elárulta és bebörtönözte őket, majd összehívták az egész népet. Sazed MeLaan és társai mögött állt, és figyelték, nem akarja-e meghiúsítani valami a tervüket.

Nem messze tőle ismerős kandra közeledett.

— Őrző — szólt TenSoon, aki még mindig az ötödik nemzedékhez tartozó őr testét viselte. — Nagyon óvatosnak kell lennünk. Valami van a levegőben.

— Mire gondol? — kérdezte Sazed.

És akkor TenSoon rátámadt a terrisire.

Sazed meghökkent, és ezért a pillanatnyi tétlenségért keservesen megfizetett. TenSoon — vagy akárki is viselte a csontokat — megragadta a torkát és fojtogatni kezdte. Hanyatt estek, amivel felhívták magukra a körülöttük állók figyelmét. Az őrző kőcsontú támadója sokkal többet nyomott, így könnyűszerrel felül tudott kerekedni, és immár a mellkasán ülve szorította a férfi nyakát.

— TenSoon? — suttogta MeLaan remegő hangon.

Ez nem ő — bizonygatta magának Sazed. — Ez nem lehet TenSoon…

— Őrző! — sziszegte támadója a foga közt. — Itt valami nagyon bűzlik!

Na ne mondd! — A tudós levegő után kapkodott, és a köntöse zsebébe nyúlt, hogy küszködve megérintse a fémelmeként használt lakatot.

— Alig tudom türtőztetni magam! Legszívesebben most azonnal kettéroppantanám a csigolyádat! Valami erőt vett rajtam és irányít. Azt akarja, hogy végezzek veled!

Elég jól haladsz! — gondolta Sazed kétségbeesve.

— Sajnálom! — kért elnézést TenSoon.

Az első nemzedék köréjük gyűlt. Sazed alig tért magához rémületéből, hiszen egy nála sokkal erősebb és nehezebb ellenséggel kellett felvennie a harcot. Közben a markába vette a hevenyészett acélelmét, de akkor jött rá, hogy a sebességgel nem sokra megy ebben a helyzetben.

— Eljött hát! — búgta Haddek, a vének vezére. Az őrző nem látta, hogy az első nemzedék egy tagja remegni kezd. A tömegből többen is felkiáltottak, de a fülében lüktető vér miatt az őrző nem értette, mit mondanak.

Haddek elfordult a fulladozó terrisitől, és hangosan elkiáltotta magát.

— Eljött az Oldás ideje!

A tudós mellkasán lovagoló TenSoon is megremegett. Mintha valami a saját harcát vívta volna a kandra testén belül — a hagyomány és egy életútnyi gyakorlás küzdött egy külső erő irányításával. A kandra egyik kezével elengedte Sazed nyakát, de a másikkal még mindig szorította. Majd szabad kezével a saját vállához nyúlt.

Abban a pillanatban a terrisi elveszítette az eszméletét.