A kérdés, hogy honnan származnak eredetileg a Korok Hősére vonatkozó jövendölések, továbbra is megválaszolatlan. Már tudom, hogy Romlás megváltoztatta őket, viszont nem ez az ártó lény a megalkotójuk. Ki beszélt először arról, hogy eljön majd egy Hős, aki minden ember császárává lesz, kivéve a saját népét, akik kitaszítják maguk közül? Ki állította először, hogy az egész világ jövőjét hordozza majd a vállán, vagy hogy helyreállít mindent, ami rosszul működött?
És ki volt az, aki úgy döntött, hogy a leírások ne tegyék egyértelművé, vajon férfi vagy nő lesz-e a kiválasztott?
Hatvankilencedik fejezet
Marsh egy hamukupacban térdelt, és közben rettentően gyűlölte magát meg a világot. A pernye szünet nélkül hullt, a pelyhek ráperegtek a hátára, szinte teljesen ellepték, ám ő nem mozdult.
Félretették; utasították, hogy üljön és várjon. Mint egy udvaron felejtett szerszámot, amit idővel befed a hó.
Ott voltam — gondolta. — Vin közelében. Mégsem tudtam vele beszélni. Semmit sem mondtam neki.
De ami még ennél is rosszabb… Nem is akart beszélni. A találkozásuk alatt teste és elméje teljes egészében Romlás irányítása alatt állt. Ő semmit sem tehetett, hogy ellenálljon; semmi olyat nem művelhetett, ami elősegítette volna, hogy Vin végezzen vele.
Kivéve egy pillanatot. Volt egy momentum, amikor a lánynak majdnem sikerült megragadnia az elméjét. Abban a pillanatban Marsh belelátott ura — istene, saját lénye — lelkébe, és az reményt adott neki.
Mert abban a pillanatban Romlás félt.
És akkor Romlás futásra kényszerítette hű szolgáját, aki így hátrahagyta kolossz seregét — a sereget, amit Romlás utasítására Marsh annak előtte átengedett Elend Venture-nek, aki aztán Fadrexbe vezette a kék bőrű teremtményeket. A sereget, amit végül Romlás visszaszerzett.
És jelenleg Marsh parancsolója következő utasítására várt a hamuban.
Mire megy ki a játék? — tűnődött. Az ura akart valamit… Szüksége volt valamire… És félt Vintől. Ez a két dolog reményt adott neki, de mit tehetett volna? Még abban a pillanatban sem tudta visszavenni az irányítást saját elméje felett, amikor Romlás megtorpant.
A terve — miszerint szépen kivár, titokban tartja énje lázadó részét, míg el nem jön a megfelelő pillanat, amikor is kihúzza a cöveket a hátából és megöli magát — egyre ostobább gondolatnak tűnt. Hogyan is reménykedhetett ennyi ideig a szabadulásában?
Állj fel!
A parancs szavak nélkül érkezett, de ő azonnal engedelmeskedett. Ez azt jelentette, hogy Romlás visszatért, újra ő irányította a férfi testét. Hatalmas erőfeszítések árán Marshnak sikerült elméje piciny része felett megtartania az uralmat, de csak azért, mert Romlásnak valami elvonta a figyelmét. Az inkvizítor eldobott egy marék érmét, és rájuk taszított, ahogyan Vin tette a patkókkal; mindig újra felhasználta őket. A lópatkók, mivel több fémet tartalmaztak, sokkal hasznosabbak lettek volna, hiszen azok mindegyikével mind messzebbre taszíthatta volna magát. De az érmékkel is remekül boldogult.
Sebesen repült a késő délutáni égen. A vörös levegőben szálló rengeteg hamut fájón csípte az arcát. Ő nézte, és megpróbálta nem látni a pusztítás szépségét, miközben arra is figyelt, nehogy felkeltse Romlás figyelmét és kiderüljön, az ártó lény uralma nem tökéletes.
Nem volt egyszerű feladat.
Kis idővel később — nem sokkal naplemente után Romlás a földre parancsolta. Ő leereszkedett, és csapdosó köpönyegével egy kisebb domb tetején ért földet. A hamu a derekáig ért, de valószínűleg még vastagabb réteg tömörödött össze és keményedett meg a talpa alatt.
A távolban, odalenn a völgyben, egy magányos alak tört utat magának a hamuban. A férfi valami csomagot cipelt, és egy fáradt lovat vezetett.
Ki lehet ez? — tűnődött az inkvizítor, és alaposabban szemügyre vette a jövevényt, aki a testalkata alapján katona lehetett. Nem tűnt ismerősnek a szögletes arcú, kopaszodó, állán soknapos szakállt viselő férfi. Ám akárki is volt, lenyűgöző elkötelezettségről tett tanúbizonyságot. Kevés ember merészkedett ki a ködbe — ez a katona viszont nemcsak a ködtől nem tartott, de a mellkasáig érő hamu sem tántorította el. Az egyenruháját és a bőrét egyaránt feketére festette a korom.
Milyen csodálatos látvány!
Marsh elrugaszkodott a dombtetőről, és az acéltaszítás segítségével átszelte a ködöt meg a hamuvihart. A völgyben küszködő férfi bizonyára meghallhatta, mert megfordult és nyugtalanul az oldalára erősített kard után kapott.
Marsh a ló hátára érkezett. Az állat felnyerített, majd hátrálni kezdett. Az inkvizítor felugrott, egyik lábát a hátas fejének támasztotta, aztán a levegőben megfordulva a hamuba szökkent. A katona egész folyosót vágott magának a magas hamuban, ezért Marsh úgy érezte, mintha egy szűk, fekete alagútba nézne.
Az ismeretlen kiszabadította a fegyverét. A ló idegesen prüszkölt, és patájával a hamut kapálta.
Marsh elmosolyodott, majd az oldalán fityegő hüvelyből előhúzott egy obszidiánbárdot. A katona hátrált, próbálta megtisztítani a területet a hamutól, hogy megküzdhessenek. Marsh látta a férfi szeméből sugárzó aggodalmat: tudta, hogy szörnyű vég vár rá.
A ló ismét felnyüszített. Marsh megpördült, és lecsapta az állat mellső lábait. A hátas fájdalmasan felnyihogott. Mögötte a katona megmozdult. És — meglepő módon — menekülés helyett a támadást választotta.
Kardjával nekifutva átdöfte az inkvizítor hátát. A szúrás az egyik cöveket is érintette, sőt el is mozdította, de a testből nem szakította ki. Marsh mosolyogva megfordult, és felhasználta gyógyító erejét, nehogy erőtlenül a hamuba zuhanjon.
A katona lendületben maradt: felemelte a karját, nyilvánvalóan megpróbálta kihúzni a cöveket támadója hátából. Marsh azonban forraszt égetett, és kitért a másik útjából, miközben megkaparintotta a fegyverét is.
Hagynom kellett volna, hogy kihúzza… — méltatlankodott elméjének szabad része, ám mindhiába.
Marsh ekkor a katona fejét vette célba a bárdjával, de nem tudta lecsapni, mert ellenfele a hamuba vetette magát, és arrébb gurult, majd a csizmaszárából előhúzott egy tőrt. Megsuhintotta, azt remélve, ezzel a csapással esetleg elvághatja Marsh térdinát. Okos gondolat volt, és ha sikerül, a földre is teperte volna az allomantát, gyógyító erő ide vagy oda.
Az inkvizítor azonban felgyorsult. Hirtelen sokkal fürgébben mozgott, mint egy átlagember, és könnyedén kitért a vágás elől, aztán válaszként ő rúgott bele a katona mellkasába.
A férfi felnyögött, amikor a bordái eltörtek. A hamuba zuhant, és véres ajkai közül feltörő köhögés kíséretében végiggurult a földön. Mire megállt, a testét szinte teljesen ellepte a hamu. Gyenge ujjaival a zsebébe nyúlt.
Egy újabb tőr? — tűnődött Marsh. A katona viszont egy összehajtogatott lapot húzott elő. Fém?
Marshra azon nyomban ellenállhatatlan vágy tört, hogy kitépje a sebesült kezéből a fémlapot. A katona küszködve próbálta összegyűrni a vékony fémdarabot, hogy tönkretegye a tartalmát, de az inkvizítor egy hatalmas ordítás kíséretében bárdjával lecsapta a férfi kezét. Ezután újból felemelte a gyilkos fegyvert, és ezúttal a katona fejét is eltávolította.
Azonban nem elégedett meg ennyivel. Vérszomjas őrjöngésében újra és újra belemerítette éles fegyverét a holttestbe. Az agya hátsó részében érezte, ahogy Romlás örömét leli a gyilkosságban — ugyanakkor csalódottságot is érzett. Ura ugyanis próbálta elvonni a figyelmét az öldöklésről, és azt akarta, hogy vegye kézbe a fémlapot. Ám Marsh az őrülettel határos dühöngés közepette a kolosszokhoz hasonlóan irányíthatatlanná vált.
Irányíthatatlan… Ez…
Megdermedve vette tudomásul, hogy Romlás újra megragadta a gyeplőt. Az inkvizítor megrázta a fejét; a katona vére végigcsorgott az arcán, és lecsepegett az álláról. Megfordult és a döglődő lóra pillantott, ami még utoljára felnyüszített a csendes éjszakában. Marsh feltápászkodott, majd a levágott kar után nyúlt, és kitépte a fémlapot a halott ujjak közül, amit a katona még utolsó erejével tönkre akart tenni.
Olvasd!
Az utasítás egyértelműen szólalt meg az elméjében. Romlás csak a legritkább esetben bajlódott a megszólítással, hiszen bábként használta a szolgáját.
Olvasd hangosan!
Az inkvizítor összeráncolta a homlokát, lassan kihajtogatta a levelet és közben gondolkodni próbált. Miért kéri tőle Romlás, hogy olvassa fel? Hacsak nem azért, mert ő maga nem tud olvasni. Bár nem sok értelme lett volna ilyet feltételezni, hiszen ura képes volt megváltoztatni a könyvek szövegét.
Ami azt jelenti, hogy írástudó. Akkor talán a fém akadályozza meg?
Marsh a kezében tartotta a kisimított lapot. A belső oldalára valóban szavakat véstek. Megkísérelte nem elolvasni őket. Valójában leginkább arra vágyott, hogy felvegye vértől csöpögő bárdját és végezzen magával. De nem volt hozzá elég akaratereje. Még annyi szabad döntést sem engedélyezett neki az ura, hogy eldobja kezéből a levelet. Romlás egyre vonzotta és taszította az érzelmeit, befolyásolta a gondolkodását, míg végül belátta…
Valóban. Miért is kellene neki ellentmondania? Miért szálljon vitába istenével, urával, lénye egy részével? Így hát feltartotta a lapot, és fellobbantotta az ónt, hogy jobban lássa a betűket a sötétségben.
Vin — kezdődött a levél. — Az elmém zavaros. Mostanában sokszor eltűnődöm, mi a valóság. Egy dolog azonban újra és újra felszínre tör bennem. El kell mondanom neked valamit. Nem tudom, hasznodra lesz-e vagy sem, de akárhogy is: muszáj megosztanom veled.
Ellenségünk valós. A saját szememmel láttam. Megpróbált elpusztítani, mint ahogy Urteau lakosságát is. Számomra teljesen ismeretlen és váratlan módon valahogy átvette elmém felett az irányítást. Fémmel. Egy apró, a testembe fúródott fémszilánk segítségévet. Ezzel a kis fémdarabbal képes megváltoztatni a gondolataimat. Nem sikerült neki teljesen, nem úgy történt, mint amikor te a kolosszokat irányítod, de valami hasonlót művelt. Talán a fém nem volt elég nagy. Nem tudom.
Akárhogy is: megjelent előttem Kelsier testében. Ugyanazt követte el az urteau-i királlyal is, mint velem. Nagyon okos. És nagyon nehéz felismerni.
Légy óvatos, Vin! Ne bízz senkiben, akinek a testében fémet látsz! Még a legkisebb szilánk is képes elferdíteni viselője gondolatait.
Kobold.
Ismét Romlás irányítására Marsh addig gyűrögette a fémlapot, míg az írás olvashatatlanná nem vált. Majd a hamuba lökte és horgonyként használva a levegőbe taszította magát, Luthadel irányába.
A ló és a katona hulláját a hamuban hagyta az üzenettel együtt, hogy lassan maga alá temesse őket a hulló pernye.
Mint holmi udvaron felejtett szerszámokat.