ISTEN VELED!

A napsugarak felitták a Plaza éjszakai hűvösséget. A kolostor ablakában üldögélve Csako a piactéren tolongó csuhás papokat, rövid fehér köpenyes indiánokat és a rikítóan öltözött spanyolokat figyelte. A tömegen lovak küzdötték át magukat. Az egyik meghőkölt egy zászlótól, amelyet egy apród vitt. Egész Mexikó összegyűlt a fiesztára, ám egyetlenegy sincs köztük, akit Csako barátjának nevezhetne. Solano testvér sietett be a szobába.

– Sajnálom, hogy elkéstem, de a konyhában ma rengeteg a tennivaló.

Összeszedte az asztalról az érintetlen, teli tálakat, s közben szelíden korholta Csakót.

– Isten kegyelméből életben maradtál, de az Úr sem segíthet rajtad, ha nem eszel.

– Nem vagyok éhes.

– A fiesztát nem lehet üres gyomorral végignézni. Itt hagyom a barackot és a yamsüteményt.

Csako elmosolyodott. A nap folyamán Solano testvér még jó pár kosarat és tálat küld majd a konyhából, hogy mindazzal megkísértse Csakót, amit csak kis kertje és a piac kínál. Alkonyatra körül lesz rakva ételekkel, holott semmi étvágya. Milyen furcsa is az élet. Az éhség hozta Mexikóba. Most van ennivalója bőven, és nem tud enni.

Az ajtó mögül suttogás hangzott be. Fray Marcos fürgén lépdelt végig a folyosón, és megtapogatta Csako homlokát.

– A sebed gyógyulóban van; a láz elmúlt, de enned kell, fiam. Üres gyomorral nem lehet élni.

– Üres szívvel sem.

– Tudom, hogy mit érzel. Amikor Pizarróval Peruban jártam, számos barátomat elvesztettem, de a bánat elmúlik.

– Meghiszem azt. – A jól ismert szavak összeszorították a torkát, és az üresség egyre nőtt benne. – Magányos volt, és távol a hazájától. Ki fogja gyászolni?

– Imádkozni fogok a lelkéért. – A pap hangjából azonban kicsendült, hogy ezt kötelességének tekinti. Nem a bánat készteti rá, hogy egy engedetlen rabszolgáért imádkozzon.

Dorantes biztosan gyászolja, de csak az értékes vagyontárgyat, amit elvesztett. Egyedül Cabeza de Vaca az, aki talán egy pillanatra fejet hajtott, amikor a hírt meghallotta. Esteban olyan távol volt a hazájától és az övéitől. Senki nem volt, aki meggyújtotta volna a halotti máglyát, és elénekelte volna a holtak énekét.

„És ha én belehaltam volna a sebesülésembe – gondolta Csako –, az enyémet ugyan ki gyújtotta volna meg?”

Felegyenesedett a székben, és egy yamsüteményért nyúlt. Fray Marcos helyeslően bólintott, és a nagy seregről kezdett mesélni, amellyel Coronado készül Cibola ellen. Már gyülekeznek az emberek, hogy felesküdjenek a zászlójára. De Csako más szavakat, egy másik hangot hallott.

Katonáskodni fogsz a király szolgálatában? Vagy értesz valamihez, amivel hasznukra lehetsz a katonáknak? Mit fogsz csinálni Mexikóban, kis öreg?

Mintegy válaszképpen kétségbeesésére, hirtelen visszaemlékezett. „Kunyhóm üres lesz, amíg vissza nem térsz.” Maria néne mondta ezt, de Csako nem az ő kunyhóját látta maga előtt. Felpattant, és csekélyke holmiját elkezdte kirakni a hatalmas ágyra; a varázsszeres zacskót, Esteban csörgőjét, az íjat, amelyre vastag porréteg rakódott, mióta Csako először Mexikóba érkezett.

– De fiam! – kiáltott Fray Marcos. – Mit művelsz?

– Hazamegyek! – A papra bámult, előre dacolva minden kísérlettel, hogy visszatartsa. Fray Marcos elgondolkodva tépdeste alsó ajkát.

– Igen, ez lesz a legjobb. De nem most. Még gyenge vagy egy ilyen hosszú úthoz.

– Elég erős vagyok, hogy eljussak Maria nénéhez. Ott kipihenem magam, és megtanulom a vetési énekeket, meg azt, hogyan lehet a földből ennivalót növeszteni. Aztán magokat fogok szerezni, hogy hazavihessem a népemnek.

Többé nem merülhet fel olyan kérdés, hogy mit is csinálhatna a népénél. Harcos lesz, vadász, és ha itt az ideje, majd a falu főnöke. Szíve nem üres többé, és a pimák földvarázslata révén népének lesz mivel a gyomrát megtölteni.

Fray Marcos felállt, és Csako vállára tette a kezét.

– Ne felejtsd el az imákat. Tanítsd meg rájuk a népedet is. Egy szép napon majd eljövünk hozzátok. Lehet, hogy nem a te életedben, sőt a fiadéban sem. De el fogunk jönni, és templomot építünk nektek.

– Szívesen látunk majd.

– Megkérem Solano testvért, hogy készítsen neked útravalót. Ad neked magokat is a kertünkből. – A pap leakasztotta az övéről a rózsafüzért. – Ezt vidd magaddal. Ne feledd el, hogy az imádság mentette meg az életedet. Isten veled, fiam.

Keresztet vetett, és kisietett a szobából. Csako a varázsszeres zacskóba csúsztatta az olvasót, mellette lapult még néhány tealevél és őzpatából készült csengettyű és a két drágakő, melyeket a pimákkal akar magokért elcserélni.

– Nagy szükség van rá – suttogta.

Jobban meggyűlt a baja a búcsúzkodással a konyhában. Solano testvér megpróbálta rábeszélni, hogy maradjon. Utolsó érvként az út veszedelmeit hozta fel.

– Egy kisfiú egyedül azok között a pogányok között. Meg fognak ölni, fiacskám. Már az is éppen elég nehéz volt, amikor négy férfival jöttél. Hogy is tehetnéd meg az utat egyedül?

– Isten velem lesz – felelte Csako. – És mennem kell. – Esteban ébresztette rá. Jobban kívánta a szabadságot, mint bármit, amit a spanyolok adhattak volna neki. Esteban most a Bölények Népénél lehetne, ha nem tartja meg a szavát, hogy befejezi a küldetését. Csako sem maradhat mögötte.

Amikor Solano testvér belátta, hogy semmire se megy a könyörgéssel, annyi ennivalót pakolt Csakóra, hogy a fiú el sem bírta volna. Amikor végül is kilépett a Plazára, a tömeg az aréna felé sodródott, a bikaviadalra igyekeztek.

Esteban gyakran próbálta leírni, milyen is egy ilyen viadal, de Csako mindig csak úgy tudta elképzelni, ahogyan barátja eljátszotta. Ott állt a kiürült Plazán, és emlékezett, hogyan is volt, amikor először látta Estebantól a némajátékot.

Az arénában kürtszó harsant. A tömeg felujjongott.

Csako szinte látta, amint Esteban belép a Plazára, hajlongva, a vállára vetett bölénybőrt lengetve.

Újabb harsonák. Újabb örömrivalgás.

Esteban hol bölényként, hol meg vadászként ugrabugrál. Csako elképzelte, ahogy e bőrt lobogtatja, döfköd a kőkéssel, aztán bölényként elterül a köveken, és lábai rángatóznak. Csakhogy ez alkalommal a „bölény” nem áll fel, hanem csak felül, lefújja a port a kövezetről, és visszafekszik, mintha csak aludni térne.

– Olé! Olé! – hallatszott az arénából.

Az örömrivalgás szétfoszlatta a látomást. A Plazán nem maradt más, csak a fieszta kellékeinek eldobált, letaposott maradványai.

Csako ledobta bugyrát és íját, és visszarohant a kolostor konyhájába. Solano testvér meglepődve nézett fel, de mit sem szólt, amikor Csako összenyalábolt egy halom tűzifát, és parazsat szedett ki a tűzből. Kivitte az elhagyatott Plazára, arra a helyre, ahol képzeletében Esteban bölényként lefeküdt meghalni.

A tűz kicsi volt, de a céljának megfelelt. Amikor már lobogva égett, Csako leoldotta a tökcsörgőt mellszíjáról, és lágy mozdulattal a lángokra fektette. A tollak felborzolódtak és ellobbantak. A tökhéj ropogott, pattogva égett. Csako le nem vette róla a szemét, amíg a drága szerszám teljesen meg nem semmisült. Most már semmi sem maradt, ami Esteban lelkét ehhez az idegen földhöz nyűgözte volna. Akkor Csako karját az ég felé emelve a Felkelő Nap Országa felé fordult, és énekelni kezdett.

Egy lélekről dalolt, amely hazájától messze vándorol. Elnézésért könyörgött, hogy nincs egyéb, amit a tűzre vethetne, de a Fekete Ember szegényen élte az életét. Úgy járta a világot, hogy mije sem volt nagy szívén kívül, és azt is sokakkal megosztotta. Az ének könyörgéssel végződött, hogy Esteban lelke kiszabaduljon ebből az idegen országból. Leljen nyugalmat atyái földjén.

A gomolygó füstön át mintha Estebant látta volna, ugrándozva, szökdécselve, ahogy a bölény a vadászt űzi. Sóhajtott, és a látomás eltűnt.

– Búcsúzom tőled, barátom. Isten veled!

Aztán a vállára vetette íját, felkapta a batyut, és kétszer átköpött a bal válla felett. A varázsszeres zacskó tömötten, súlyosan verdeste a combját, ahogy az úton lépkedett.

Nem nézett vissza.