MEXIKÓ

Mexikó! Bármennyi nyelvet is tanult már Csako, mégsem talált szavakat, hogy csodáit megnevezze.

A város egy tó közepén feküdt, a víz felett széles utak feszültek. A csatornákat és az utakat élénk színű agyag téglákból épített házak szegélyezték. A Plazán sokféle nép tolongott, az árusok kiáltozva hívogatták a vevőket. Két szem kevés volt ennyi gyönyörűség befogadására, bár a lárma és a bűz miatt Csako vágyakozva gondolt a szabad sivatagra.

A Plazáról egy keskeny kis utcába fordultak, és megálltak a Mercedes-apátság magas kőfala előtt. Amíg Cabeza de Vaca bement, hogy Csakót a szerzetesek gondjára bízza, a fiú elbúcsúzott Estebantól.

– Látlak hamarosan?

– Meghiszem azt. Amint megtettük a jelentésünket az alkirály palotájában.

– Isten veled! – Csako utánuk bámult, a rongyos csapat keresztülvergődött a piactéren. Esteban fekete feje messze kimagaslott a tömegből.

– Isten hozott! – Egy hosszú, barna lepelbe öltözött testes férfi átkarolta Csako vállát, és magával vonta a fallal körülzárt kertbe.

– Te pap vagy? – kérdezte Csako.

A férfi elnevette magát.

– Nem én. Én csak Solano testvér vagyok, szakács és konyhakertész.

Solano testvér csípőre tett kézzel, büszkén tekintett végig birodalmán. A kert fala mentén húzódó zöldséges ágyások, gyümölcsfák és szőlőindák körül három másik barna ruhás szorgoskodott.

– Ezeket a dolgokat itt mind meg lehet enni? – kérdezte Csako.

– Hát persze. Vagy ha most nem is, idővel. A gyümölcsfák mind most kezdenek termést hozni, kivéve a narancsfákat. Az elsők, amelyeket Spanyolországból hoztak, tönkrementek, de ezekben itt, ha Isten is úgy akarja, nagyon reménykedem. – Keresztet vetett, majd fürkészően pillantott Csakóra. – Éhes vagy, kisfiam?

Csako bólintott.

– Hát miért nem szólsz? Gyere velem.

Téli álmához készülő mackóra emlékeztető mozgása ellenére Solano testvér fürgén sürgött-forgott a konyhában, a tűzhely fölötti nyárstól a nagy élelmiszeres kosarakhoz, onnan meg a hasas agyagkorsókhoz. Az egyik fatálka a másik után jelent meg az asztalon. Solano testvér nyelve ugyanolyan sebesen pergett, mint amilyen gyorsan a keze mozgott.

– Semmi sem olyan kedves az Úrnak, mint amikor azt látja, hogy földjének gyümölcseit örömmel és elismeréssel fogyasztják. A libának még jóval több idő kell, hogy jól átsüljön a vacsoráig, de hála annak a valakinek, aki elfelejtette a nyársat továbbforgatni, ezen az oldalán már levághatok neked néhány szép szeletet.

Kövérkés ujját beledugta egy tálba, lenyalta, bólintott, és a tálat Csako elé rakta.

– A tortilla kihűlt, de a csilli elég meleg. – Csakónak meg kellett várnia, amíg Solano elmondta az asztali áldást, aztán a barát ráparancsolt: – Egyél, fiacskám, és dicsérd Istent a bőkezű adományért. Jaj! El is felejtettem! – Solano testvér a nyitott ajtóhoz fordult. – Garcia testvér, érett már a barack azon a fán ott a sarokban? Vendégünk van.

Evés közben Csako a nyitott ajtón át kertészkedő testvéreket figyelte. Barna csuhájuk felett mindegyikük mellén ott fityegett a rózsafüzér, olyan, mint Don Castillóé. Nem számít, mit mondtak a senorok, Csako bizonyos volt benne, hogy a földből növesztett ennivaló titkát ezek a rózsafüzérek jelentik. Nem éppen az imént mondta-e Solano testvér, hogy a kert az Istené?

Egy másik testvér dugta be kopasz fejét konyhába.

– Fray Marcos kéreti a fiút.

– Mindjárt, ahogy ideért? – felelte Solano testvér. – Hagyd a gyereket, hadd egyen előbb. Hogyan elmélkedjen Isten igéjén, ha üres gyomra egyre megzavarja a gondolatait?

Csako egy darabka tortillával kikotorta és befalta a csilli maradékát. Sóvárgó pillantást vetett a többi tálra, mégis kijelentette:

– Kész vagyok, mehetünk.

Azért jött Mexikóba, hogy az új istent megismerje és megvédhesse népét a Rossz Szellemtől. Ez fontosabb az evésnél, gondolta sóhajtva.

Solano testvér zsörtölődött.

– Így hajszolni ezt a gyereket! Annyit evett, hogy vecsernyéig kitartson. Nesze, fiam, fogd!

Két kerek tésztát nyomott Csako markába.

– Ez mi?

– Mézes yamsütemény, vaníliával és citrommal ízesítve.

Csako felderülő képét látva a barát is elvigyorodott.

– Nesze, itt van még két darab. De nagy öröm is azt látni, hogy valaki örül az ételnek.

– Sok köszönet – mormolta Csako félénken, aztán a hosszú folyosón a barát nyomába eredt. Megbámulta a sima kőpadlót a bocskora alatt, a kárpitozott falakat és a szobák súlyos, faragott bútorait. Azon töprengett, vajon visszatalál-e majd a konyhába.

A barát barátságosan betuszkolta az egyik ajtón. A bent ülő szikár, beesett arcú, szürke csuhás férfi intett Csakónak, hogy lépjen közelebb.

– Fray Marcos de Niza vagyok. Cabeza de Vaca azt mondta, hogy beszélsz spanyolul.

Csako bólintott. Ez az ember a hatalmas spanyol isten varázslója. Merjen-e hangosan megszólalni? De úgy látszott, hogy a pap nem sokban különbözik a három senortól. Kivéve a szemét. Ilyen vadul villogó tekintetet Csako eddig csak kétszer látott: akkor, amikor Cabeza de Vaca Dorantest és Castillót rávette, hogy ne maradjanak a Bölények Népénél, később pedig akkor, amikor a spanyolok először hallottak Ciboláról.

– Ülj le, fiam!

Csako bizonytalanul mozdult meg.

– Ha akarod, leülhetsz a földre is.

Csako azonban nagy igyekezettel megpróbált elhelyezkedni az egyik magas támlájú szék szélén, bár tartott tőle, hogy össze fog rogyni alatta. De hát most Mexikóban van. Meg kell tanulnia az új dolgokat.

– És most mesélj nekem a népedről és mindazokról, amelyekkel út közben találkoztatok.

Csako csalódottan nézett fel. Azt hitte, hogy Fray Marcos elkezdi megismertetni az új isten rejtelmeivel; de engedelmesen mesélni kezdett az otthonáról, a teaivókról, a Bölények Népéről és Maria néne falujáról. A szék ülőkéje vágta a combját. Meg-megmozgatta elzsibbadó lábujjait. Solano testvér ugyan azt mondta, hogy teli gyomorral lehet jól gondolkozni, Csako mégis elálmosodott a bőséges lakomától. Nagy erőfeszítésébe került, hogy figyelmét az Estebannal és a három senorral megtett útra összpontosítsa.

Kérdés kérdést követett, amíg egyszer csak a közelben harang kondult.

– Vecsernye – mondta Fray Marcos. – Eljössz velem a templomba?

Csako szeméből egyszeriben kiszállt az álom. Végre megláthatja a csodálatos barlangot, a spanyol isten otthonát.

Nem olyan volt, amilyennek képzelte. A rózsaszínű kőépületben nem voltak faluk, se nap, se hold, de magasztos nagysága ugyanolyan csodálattal töltötte el, mint a lobogó gyertyák. A rengeteg szobrot és a dúsan faragott oszlopokat pedig bizonyosan csakis egy isten alkothatta.

– Milyen hatalmas! – mormolta Csako. – Akkora, hogy a teteje és az oldalfalai a félhomályba vesznek. – Fray Marcos elmosolyodott. Amikor az esti imádsággal végeztek, kivitte Csakót, és megmutatta neki a Plaza túloldalán épülő hatalmas katedrálist. Noha már erősen sötétedett, az indián rabszolgák még mindig serényen rakták egymásra a hatalmas kőtömböket, az egykor ugyanezen a helyen állt azték templom maradványait. Súlyos terhük alatt meggörnyedve, fásult közönnyel vánszorogtak.

– Sohasem akarnak megszökni? – kérdezte Csako.

– De igen, néha, de mindig visszahozzák őket. Ezzel a jellel az arcukon nem tudnak elrejtőzni.

Csako közelebb ment a rabszolgák botladozó csoportjához. Az alkonyati félhomályban alig tudta felfedezni az arcuk jobb oldalára égetett S betűt, de nappali világosságban sehogyan sem leplezhették volna.

Lehet, hogy ezek az aztékok, akiket Cortez legyőzött? Nem, az lehetetlen. Esteban azt mondta, hogy az aztékok derék harcosok voltak. Egy bátor harcos pedig sohasem engedné magát rabszolgaságba hurcolni. Ezek itt bizonyosan valamelyik másik, kislelkű és szégyentelen törzs tagjai. Hanem Esteban azt is elmondta, hogy az aztékok inkább megadták magukat, semhogy a tóra épült városukban éhen vesszenek. Ha pedig így van, akkor megérdemlik, hogy szégyenüket mindenki által láthatóan viseljék. Megvetéssel fordult el, de a kínlódva vánszorgó nyomorultak emléke befészkelte magát gondolatai mélyére, és bizonytalanná tette.

Az apátságba visszatérve elosont Fray Marcos mellől, és megkereste a konyhát. Benn barátok sürögtek, Solano testvér harsányan vezényelte őket, hogy aztán a segítséget félretuszkolva, mégis maga végezze el a munkát.

– Gyerünk, szolgáljátok ki az atyákat, és tűnjetek el láb alól. – Solano testvér telerakta a barátok kezét fényes, zöld tányérokkal és fatálakkal, és kituszkolta őket a konyhából. Csako nesztelenül a sarokba húzódott, remélte, hogy őt nem veszi észre, és nem fog rákiabálni. De Solano testvér figyelmét semmi sem kerülhette el, ami a konyhában történt.

– Ne ácsorogj ott, fiacskám! Ülj ide a padra, és egyél!

Az eléje rakott rengeteg ennivaló között Csako mindazt felfedezte, amiről Esteban mesélt. Volt ott tortilla, bab, liba, sonka, szokatlan gyümölcsök, yamsütemény, és az egyik habzó csokoládéval teli csésze a másik után. Amikor Csako már egyetlen falatot sem lett volna képes lenyelni, a pocakos barát még egyre unszolta, hogy egyen.

– Faljál, fiacskám. Hiszen zörögnek a csontjaid.

– Nem annyira, mint Fray Marcoséi.

– Ugyan – mordult fel Solano testvér. – Az nem törődik a gyomrával. Akár egy sült bocskort is feltálalhatnék neki, só nélkül, észre sem venné, hogy mit eszik. Az igazat megvallva, azt hiszem, ha nem emlékeztetnék rá, egyáltalán nem is enne soha.

Csakónak eszébe jutottak a varázslók hosszú böjtjei.

– Ugye, Fray Marcos nagy pap?

– Az kétségtelen. Úgy hallottam, nagy dolgokat művelt Pizarróval Peruban, de ezek a dolgok messze az én konyhám felett zajlanak. Egyél még yamsüteményt. A Jóisten nagyon bőkezűen mérte az idei termést.

Solano testvér hálásan keresztet vetett. Mielőtt Csako a konyhakertről kérdezősködhetett volna, megint Fray Marcos de Nizához hívták.

– Az alkirály intézkedett felőled és az oktatásod felől. Itt van néhány ruhadarab is, de először is meg kell keresztelkedned.

Sok kérdés és magyarázat után Csakót egy kis kápolnába vezették. A csodás gyertyák vibráló fényénél Csako fejét meghintették vízzel. Új nevet kapott, ezentúl Jüannak hívják, a spanyol istennek így kedvesebb. Ezzel a kis szertartással egész élete megváltozott.

Egyik csoda a másikat érte. Csako vörös függönyös ágya olyan volt, mint egy alvótipi, egy-két kunyhónál is nagyobb szobában. Az ágy egyik oszlopára felakasztotta íját és tegezét. Egy üresen álló, faragott láda aljára féltő mozdulattal simította be az Estebantól kapott ágyékkötőt. Amikor a fedél dörrenve rácsukódott, a fiú nagyot sóhajtott. Nem hiányozna neki annyira a kényelmes viselet, ha ő is a barátokon látott hosszú csuhát és bocskort hordhatná, csakhogy Fray Marcos azt mondta, hogy az lehetetlen. Csako ruháit az alkirály adta. Ezekben kell járnia.

A hosszú harisnyákat a mellét övező zsinórhoz erősíteni tovább tartott, mint a reggeli imádság. A keményített nyakfodor törte a bőrét. Hetekig szétvetett lábbal járt, húzogatta, ráncigálta ruhadarabjait, de minden fáradsága meddő maradt, egyre csak kényelmetlenül érezte magát bennük. Végül azonban teste csakúgy hozzáidomult új lepleihez, ahogyan Csako is kezdett hozzászokni új életéhez.

A nap pirkadás előtt kezdődött, a templom kőpadlóján térdelve, miközben a pap mély, félelmetes hangon énekelte a misét. Az imák és a szertartások voltak a legfontosabbak, de hiába tanulta őket, kiszivárogtak a fejéből, mint a víz a kosárból. Annyi megmaradt belőlük, hogy képes legyen követni a mise menetét, és a rövidebb imádságokat eldadoghassa, de olyan sok csodálatos új dolog volt körülötte, hogy agya képtelen volt az összeset rögzíteni. És itt volt a mardosó bánat is Esteban megszegett ígérete miatt, hiszen a hetek múltak, de barátja nem tért vissza.

Csako tudta, hogy a jelentést már régen meg kellett tenniük az alkirálynak, mivel a piactér csak úgy zsongott a Cibola hét városáról szóló mendemondáktól. Hatalmasabb volt Cibola Mexikónál, gazdagabb Perunál. Suttogták, hogy a cibolaiak színarany lóvakarókat használnak, és még a mezei nyulakra is smaragd nyílheggyel vadásznak. A három senort Csako egyszer sem látta ugyan, de hallott róla, hogy az alkirály nem vette figyelembe javaslatukat, és hogy most vissza szándékoznak térni Spanyolországba. Egyre kérdezősködött, s így végül egyetlen dologban biztos lehetett. Esteban nem volt a senorok egyikével sem. Nemcsak egyszerűen eltűnt, legalábbis Mexikóból, hanem soha nem is létezett.

A nadrágzsebébe rejtett varázsszeres zacskóban a két kék kő azonban valóság volt. Ahányszor Csako a misén letérdelt a kőpadlóra, soha nem mulasztotta el szemével végigkutatni a templomot, a göndör hajú fekete fejet keresve. Ha elküldték valahová, és a Plazán át vezetett az útja, egyre azt figyelte, nem bukkan-e fel valahonnan a jól ismert, széles vállú alak.

– Megjön – mondta magának újra és újra. – Megígérte, és Esteban soha nem szegi meg a szavát. Megjön.

De a nyár elmúlt, és Esteban nem jelentkezett. Hideg szelek zúdultak le a füstölgő, hósipkás hegyekről. Csako kellemesen érezte magát vadonatúj, rövid köpenyében. A mexikói télben nyoma sem volt szülőföldje dermesztő északi szelének, az ólmos esőnek, a hónak. Bárcsak a köpeny, a nap vagy akár Solano testvér konyhájában a tűz melege feloldhatná szívében a jeges félelmet. Mert Csako biztos volt benne, hogy Esteban halott. Semmi más nem tarthatná távol. Elhatározta, hogy soha többé egy pillantást sem vet a ládában pihenő fehér ágyékkötőre, de valamilyen, saját maga számára is megmagyarázhatatlan okból a kék köveket tartalmazó varázsszeres zacskót továbbra is magánál tartotta.

Félelmét nemcsak Esteban sorsa okozta. Ebben a kényelmes életben homályosodni kezdtek az emlékei szülőföldjéről. Éjjelente, függönyös ágyának biztonságos melegében Csako darabonként állítgatott össze egy képet magában hegyekről, vízmosásokról, kaktuszokról és macskakarmolású tüskés bozótokról. Már nem volt biztos benne, hogy egy ilyen ország a valóságban létezik. Talán csak az ő fejében született. Bizonyos, hogy egyetlen ország sem lehet ilyen vad és kegyetlen. Azután élesen, tisztán felvillant előtte szüleinek arca. És követte őket a nyomorult, éhhalállal viaskodó falu emléke. Az éhezés az egyik dolog, amelyet soha nem fog elfelejteni. A másik pedig Esteban.

Nélküle üres Mexikó. Fray Marcos oktatja, Solano testvér eteti; de nevetés ritkán hangzott fel, és senki sem akadt, akinek Csako elmondhatná, mi nyomja a lelkét.

A leckeórák rövidülnek. Végre végig tudja imádkozni a rózsafüzért. Fray Marcos elégedett. A pap gyakran beszélt arról, hogy Csako majd visszatér a falujába, és akkor mennyi mindenre megtaníthatja majd a népét, megismertetheti velük Istent és az Ő dolgait. Csako szíve fájdalmasan összeszorult erre a gondolatra. Ez minden, ami vár rá, az a nyomorúságos, ínséges élet? Hogyan is térhetne vissza a szülőföldjére most, hogy megismerte Mexikót?

Csak Esteban itt lenne! Meghiszem azt, kis öreg, mondaná. Mexikó a legnagyszerűbb hely a világon. Meghiszem azt, örökre itt kell maradnod. Ezt mondaná. Vagy mégsem? A magányos nappalok és a hosszú éjszakák nem hoztak a kérdésre választ.

Krisztus születésének ünnepi szertartásai elsöpörték töprengő gondolatait. A körmenetekhez hasonlót Csako még soha nem látott. Az emberek örvendeztek, fényes és vidám volt a város. Aztán következett a fieszta, és a Plaza zsúfolásig megtelt emberekkel, akik mind mohón várták a bikaviadalt. Csako szíve nagyot dobbant. Körbefurakodott a Plazán, kereste a magas, fekete férfit, aki megígérte neki, hogy elviszi a bikaviadalra. Mint mindig, a kutatás most is csalódással végződött. Estebant sehol nem lelte a téren. Biztos, hogy Esteban meghalt.

A tömeg a kapuk felé tódult. Harsogtak a trombiták. Csako habozott, de mit ért a bikaviadal Esteban hahotája és bolondozása nélkül? Visszabaktatott hát csendes szobácskájába.

A napok nehezen vánszorogtak. A megenyhült hajnali levegő eszébe juttatta Csakónak. hogy nem messze már a tavasz, az utazások időszaka. A kérdések, amelyek kínozták, újult erővel támadtak fel. Solano testvér konyhájában keresett menedéket, de a szakács nem tudott segíteni rajta.

– Az ilyen dolgokat én nem érem fel ésszel – mondta. – Vegyél yamsüteményt.

Csako sóhajtva fogadta el az édességet.

– Csak Estebannal beszélhetnék! Ő megmondaná, hogy maradnom kell-e még.

– Már megint ez az Esteban. – Solano testvér rosszallóan csóválta a fejét a tortilla felett, amit éppen formára pofozgatott. – Úgy beszélsz arról az emberről, mintha maga Szent Jakab lenne.

– Esteban a legbölcsebb, legbátrabb ember, aki valaha csak élt ezen a földön. Meséltem már neked, hogyan mentett meg a teaivóktól?

– Számtalanszor elmesélted. Tessék, egyél aszalt fügét. Újabban még Fray Marcosnál is kevesebbet eszel.

– Fray Marcos ritkán van itthon mostanában – emlékeztette Csako a barátot. – Ideje legnagyobb részét az alkirály palotájában tölti.

Nem kapott feleletet. Folytatta hát a célozgatást.

– Biztosan nagyon fontos dolog lehet, ami állandóan ott tartja.

– Kétségkívül. De én semmit sem tudok az ilyen dolgokról. Én csak azt tudom, hogy elfogyott a só.

Csako előrehajolt, hogy belelásson az agyagkorsóba, de a szakács elkapta előle.

- Ez itt az én konyhám, és ha én azt mondom, hogy a főétkezéshez nem elég a só, akkor nem elég! – mennydörögte. Aztán barátságosabb hangon tette hozzá: – És nem kell sietned. Beszélgess csak nyugodtan. Nézelődj kedvedre. Tudom, mennyire szereted a piacot.

Régebben, mielőtt a magány és a kétségek mardosni nem kezdték, ez igaz is volt. Ma azonban Csako közönyösen bandukolt az árusítóbódék és a gyékényekkel letakart áruhalmok között, rá sem nézett a hívogatóan kitett árukra, egyszer sem állt meg, hogy derüljön az alkudozókon.

A mesés Ciboláról szóló történetek a tél folyamán megszaporodtak. Nem volt titok, hogy az alkirály nagy expedíciót szervez. Az emberek a hatalmas hadseregről beszélgettek, találgatták, ki fogja vezetni.

– Oda nézz! – kiáltott fel az egyik borárus. – Az öreg Cortez saját személyében!

– Vajon mi hozhatta a városba? – találgatta a mellette álló.

A borárus, egy öreg obsitos katona, rábámult.

– Az alkirály őt szánja a Cibola-expedíció vezéréül, világos.

– Az alkirály jelöltje Coronado. Az öreg Cortez meg azért jött, hogy megint könyörögjön neki.

Mire Csako keresztülnyomakodott a tömegen a palota irányában, a hangok már veszekedéssé élesedtek. Éppen idejében ért a díszes kovácsoltvas kapuhoz, hogy végignézhesse, amint a csődületből kiválik egy lovas. Csako felnézett rá, pillantása találkozott a szomorú szemekével. Az őszes-fekete szakáll sem tudta teljesen eltakarni állán a régi, mély sebhelyet. A hatalmas hódító megöregedett, törődött lett, de azért ez még mindig Esteban történeteinek nagy Corteze volt. Amikor leugrott a lováról, és a kezébe nyomta a gyeplőt, Csako rettenetesen megijedt.

– Gondoskodj róla, hogy rendesen ellássák!

– De… De hát… – Csako meg akarta magyarázni, hogy ruházata ellenére sem udvari apród, de a szavak megrekedtek a torkában, közben pedig a széles vállú katona alakja eltűnt az udvar túloldalán.

Csako félve meredt a hatalmas vadállatra a vékony bőrszíj másik végén, aztán körülnézett, hogy kinek adhatná át a gyeplőt. A tömeg már szétoszlóban volt, újabb szenzáció után néztek. Kénytelen ő maga az istállóba vezetni ezt a szörnyeteget.

Soha még nem került lóhoz ilyen közel. Bizonyos volt benne, hogy az állat nagy, sötét szemeiben gonoszság villog, és csak arra vár, hogy ő, Csako, hátat fordítson neki. Bal kezét teljesen kinyújtva, csupán a gyeplő legvégét érintve, Csako lassan hátralépett. A ló követte. Jobb kezével a falon tapogatózva, a fiú lassan elvezette a lovat túl az épület sarkán, a kocsikapuk felé. Csako az orrát fintorgatta az erősödő istállószagban, a ló azonban felvillanyozva előrelódult. Csako igyekezett visszatartani, de az állat türelmetlenül kirántotta a gyeplőt a kezéből, és beügetett a szalmahulladékkal borított istállóudvarba.

– Sok köszönet – suttogta Csako, és keresztet vetett. Ahogy az istállóajtónak dőlve várta, hogy remegő térdei ismét engedelmeskedjenek akaratának, az istállóudvarban folyó munkát figyelte. Ezt a környéket mindig elkerülte a fojtogató bűz miatt, ami itt elviselhetetlenebb volt, mint bárhol Mexikóban. Most, hogy kénytelen-kelletlen idekerült, érdeklődve nézte, ahogyan a sovány négerek és a görnyedt hátú indiánok fásultan végzik munkájukat.

– Hé, te ott! – harsant fel egy hang. – Nyergeld le azt a lovat!

Csako megdermedt. Dobogó szívvel beugrott az istálló ajtaján, és szemével végigkutatta azt a részt, melyet eddig nem láthatott. Az egyik szénakazaltól magas, ismerős alak indult el éppen, hogy Cortez lovának abrakot adasson.

– Esteban!