CIBOLA

Esteban úgy viselkedett, mint egy harcos, aki első Győzelmi Táncára készül. A csengettyűket a lábán szorosabbra kötötte, a hajába tollakat tűzködött, és a csörgőjét ékesítő tollakról gondosan lefújta a port.

– És most az alkirály istállóinak ura készen áll, hogy találkozzék Cibola főnökével – jelentette ki.

Nem volt szükség rá, hogy bárkit is előreküldjenek hírmondónak. A puebló népe felfedezte őket, a férfiak a fennsík lábánál vártak rájuk. Különös látványt nyújtottak. Hajukat az álluk magasságában, körbenyírták. Mellüket a kék kövek súlyos füzére ékesítette. Kurta ingük láttán Csakónak nevethetnékje támadt volna, ha abból, ahogyan íjukat és lándzsájukat kezelték, nem tűnik ki, hogy gyakorlott fegyverforgatók.

Esteban intett kísérőinek, hogy maradjanak hátra, és ahogy előrement, csupán Maria néne férjét vitte magával, aki eleget tudott a cibolaiak nyelvén ahhoz, hogy tolmácsolhasson. Esteban hosszan, komolyan beszélt. Mozdulataiból Csako arra következtetett, hogy Fray Marcosról és a délen élő spanyolokról magyaráz. Aztán az idegenek felé nyújtotta a tökcsörgőt. A cibolaiak főnöke egyetlen kézmozdulattal kiütötte a kezéből. Maria néne férje hajolt le érte, felvette, és visszaadta Estebannak.

Most a cibolaiak beszéltek.

Esteban válaszolt.

A főnök intett. A cibolaiak rárohantak Estebanra. Megragadták, felvonszolták a fennsíkra vezető úton, felmásztak vele a függőlétrán, és eltűntek a fal mögött. Ahogy az utolsó cibolai is eltűnt, a függőlétrát behúzták. Minden olyan gyorsan történt, hogy Maria néne férje még a rémülettől megmerevedve, kinyújtott karral állt ott, amikor Csako odarohant hozzá.

– Mit csinálnak Estebannal?

– Foglyul ejtették.

– Azt látom – csattant fel Csako. – De mit fognak csinálni vele?

– Tanácsot tartanak, ott döntik el.

– Megmentjük!

Ekkorra már körülvették őket a pima harcosok. A megmentés gondolatára némán ingatták a fejüket Lehetetlen. Ha egyszer a létrákat felhúzzák, teremtett lélek be nem juthat a pueblóba. A cibolaiak nyíl- és kőzápora minden ostromot visszaver.

Csako a házfalakra meredt, ahogyan ember alkotta szirt gyanánt egymás fölé magasodtak. Esteban valahol ebben a városban raboskodik, és Csako semmi egyebet nem tehet, mint hogy vár.

– De hát miért tették? – kérdezte. – Mit mondott Esteban, amivel így megharagította őket?

– Azt mondta, hogy a délen élő fehér emberektől jött – felelte Maria néne férje.

– Ebben semmi rossz nincs.

– Nincs, de különös, hogy fehér emberek egy feketét küldjenek előre. Aztán kezdték megérteni, hogy a fehérek ugyanazok a szőrös arcúak, akikkel az ő kereskedőik találkoztak.

Csako bólintott.

– A feleséged elmondta, hogy a falutokon át tértek vissza, és szidták a rabszolgafogdosókat.

– Azt gondolják, hogy a szőrös arcúak eljönnek, és megkísérlik rabszolgává tenni őket. Esteban megmondta nekik, hogy nem így van. Elmondta, hogy a Szürke Köntös a béke embere, jó ember. Én biztosítottam őket, hogy sem a Szürke Köntös, sem a Fekete Ember nem bántják őket.

– Ez így igaz.

– Csakhogy mit sem számít, ők úgy hiszik, hogy a szőrös arcúak csakis rabszolgákért jönnek. Azt mondják, hogy figyelmeztetésül megölik a Fekete Embert és mindenkit, akit a fehérek ideküldenek. Akkor aztán a szőrös arcúak veszteg maradnak a saját országukban.

Csako halálra meredt. Maria néne férje megsimogatta a fiú karját.

– Ne aggódj. A tanácskozás végéig biztosan nem ölik meg, és úgy is dönthetnek, hogy szabadon engedik. Különös nép ez. Soha nem lehet tudni, mit tesznek.

Esteban egész nap és egész éjjel a puebló egyik ablaktalan szobájában feküdt étlen-szomjan. A fennsík szélén pedig barátai várakoztak.

A virradatot megelőző órákban Csako kibontotta varázsszeres zacskóját, és vigyázva kirajzolta az Élet Körét. Aztán behunyta a szemét, és elismételte azokat az imákat, amelyeket Mexikóban a papoktól tanult. Amikor a nap első sugarai elérték a puebló falait, egy függőlétra tűnt elő. A cibolaiak egyenként lemásztak rajta. Aztán egy magas, fekete alak jelent meg a falon.

– Szabadon engedik Estebant! – kiáltott fel Csako. Előrerohant, hogy köszöntse barátját.

Esteban lemászott a létrán, és lesétált a fennsík lábáig. Amikor átment a cibolaiak gyűrűjén, az egyik meglökte, és valamit kiáltott. Esteban futni kezdett. Íjak feszültek. Nyílvesszők süvítettek.

Esteban megtántorodott, majd kiegyenesedett, és tovább botladozott. Végül a hatalmas test, mint a villámsújtotta fa, megingott, és végigzuhant a földön.

– Esteban! – Csako a nyilakkal mit sem törődve rohant oda barátjához. – Esteban!

Letérdelt, és a nehéz testet a hátára fordította. Kétségbeesve szólongatta Estebant. De a hatalmas és mégis oly gyengéd kéz már soha többé nem farigcsál kis hajókat vagy madárijesztőket. A sötét fej hátrahanyatlott, szeme az égre tárult, de a harsány nevetés örökre elnémult. A szemekben semmi sem tükröződött, sem öröm, sem rosszallás, még bánat sem. Esteban nem járja többé a világ határát.

Kinyújtott karja mellett ott hevert a tökcsörgő, a Bölények Népének ajándéka az örömért, amelyet kaptak tőle. Csako odanyúlt és felvette. Térden állva meredt a vörös és fehér tollakkal feldíszített tökhéjra.

Fájdalmában előre-hátra hajladozva hangosan kiáltotta:

– Miért is nem mentél el hozzájuk? Miért is nem hagytál el bennünket, és miért nem menekültél, amíg lehetett?

De miközben a szavakat kimondta, már tudta, hogy Esteban nem szeghette meg a szavát, még akkor sem, ha tudta volna, mi vár rá az út végén.

Aztán valami a földre lökte Csakót. Erőlködve előbb négykézlábra emelkedett, aztán bizonytalanul felállt. Árnyéka eléje vetődött. Oldalában egy nyílvessző árnyéka látszott. Combját forró nedvesség öntötte el. Ujjai kíváncsian követték a patakocskát, elértek az oldaláig, és kitapintották a nyílvesszőt. Fájdalmat egyelőre nem érzett, csupán tompán tudomásul vette, hogy valami szokatlan dolog történik vele. Maria néne férje megragadta a karját.

– Fuss!

– Nézd csak, egy nyíl van az oldalamban.

– Most nincs idő. Rohanj!

Csako hagyta, hogy magával rántsa. Halványan emlékezett rá, hogy a csörgőt ágyékkötője szíjába dugta.

A több mint száz pima harcosból, akik Estebant elkísérték, alig maroknyi csapat maradt. Két nappal később találkoztak Fray Marcosszal az úton, és beszámoltak neki a cibolai tragédiáról.

Csako nemigen emlékezett a cibolai menekülésre. Gyengeség, éhség, az oldalában sajgó seb, hangok és kezek zűrzavara. Fray Marcos erős, csontos keze, amint előreösztökéli; Maria néne gyengéd érintése és aggodalomtól fátyolos hangja, amint kéri, hogy maradjon náluk. Aztán a saját hangja, amely idegenül cseng a fülében, azt hajtogatja, hogy vissza akar térni Fray Marcosszal Mexikóba. Úgy látszik, sikerült keresztülvinnie az akaratát, mert a fájdalom vörös ködén át emlékezett a hordágyra, amelyen Culiacánba vitték, a lóháton való szörnyű rázkódásra, aztán a megváltó semmibe merülésre, míg csak a paták tompa dobogása a kőburkolatú utcákon öntudatra nem ébresztette. Aztán következett a suttogás, rengeteg suttogó hang, és a háttérben a rózsafüzérek csörgése. Majd az is feloldódott a fájdalom és a láz vörös hullámaiban.