ISMÉT ÚTON

A vastag falakon át, a gyümölcsfák között csak tompán szűrődött be a város zaja. Az apátság kertjében honoló csendet csupán a kapavágások ütemes dobbanása, a testvérek halk csevegése és az időnként felharsanó nevetés lármája törte meg. Csako számos délutánt töltött el a gyümölcsfákon üldögélve, a földből növő dolgok rejtélyét kutatva. Egyetlenegyszer sem hallotta, hogy a barátok növesztő dalokat énekeltek volna, soha nem látta, hogy olvasójukkal valamiféle varázslatot művelnének. Arra a következtetésre jutott hát, hogy nyilván éjszaka csinálják az ilyesmit, mint Maria néne férje, és többé nem leselkedett a testvérek körül. Most megint az őszibarackfán kuporgott, de más okból. Ezúttal a katedrálist építő rabszolgákat akarta meglesni.

Óvatosan elhelyezkedett a vékony ágon, aztán újra a növekedő építmény körül vánszorgó emberekre figyelt. Hogyan is lehetne ezeket a botladozó, fásult lényeket Estebanhoz hasonlítani? Márpedig Esteban mégiscsak rabszolga, olyan, mint ezek. Talán az arcukra égetett bélyegben rejlik a különbség. Estebannak nincs ilyesmi az arcán, de hát azoknak a rabszolgáknak sem volt, akiket Csako odahaza látott, mégis ugyanolyan reménytelen volt a tekintetük, mint ezeknek a megbélyegzetteknek.

Megrázta a fejét. Minden egyes kísérlet, hogy megtalálja a választ, csak egyre zavarosabbá teszi a dolgot.

– Rossz fán ülsz, pajtás.

Csako lenézett. Solano testvér vigyori képébe.

– Ha yamsüteményt akarsz vinni magaddal az útra, inkább szedj egypár citromot.

– Igenis, uram.

Amikor Csako bevitte az apró zöld gyümölcsöket a konyhába, Solano testvér ott folytatta a zsörtölődést, ahol a reggeli után abbahagyta.

– Elvisznek, éppen most, amikor végre egy kis húst szedtél magadra. Fray Marcos sohasem gondol a gyomrával. Gondoskodj róla, hogy étel kerüljön eléje, mert különben soha nem jut eszébe, hogy egyen. Bár azt csak a jó Isten tudja, mit neveznek azok a pogányok ételnek.

Csako elvigyorodott. Solano testvér jó szakács, de Maria nénétől tanulhatna egyet-mást a tortillakészítésről. Erről a pima falu jutott az eszébe, a rabszolgaportya után. Cabeza de Vaca panaszt tett az alkirálynál, és a portyák megszűntek. Culiacán kegyetlen kormányzóját leváltották, Coronado lépett a helyére. Ennyit megtudott Csako Fray Marcostól és a piaci pletykákból, de nem értette, miért kezdődtek ezek a portyák.

– Solano testvér, miért teszik a spanyolok rabszolgákká az indiánokat?

– Mert fellázadnak a király akarata ellen.

Ez igaz volt az aztékokra, de Csako nem bírta elképzelni, hogy a pimák fellázadnának. Ezenkívül a pimák nem is tartoztak a király fennhatósága alá.

– Csak ez az oka?

– Vannak köztük olyanok is, akik nem hajlandók megtagadni pogány isteneiket, és nem akarnak keresztényekké lenni.

– De mi a helyzet a rabszolgaszerző portyákkal?

– A portyázok maguk is törvényszegők. Fray Marcostól érdeklődj felőlük. Harcolt ellenük Peruban. Az ilyen dolgokat én nem érem fel ésszel. Nesze, egyél tortillát.

Csako sóhajtott. Ha Solano testvértől kérdezősködött, a válasz mindig valami ennivaló volt. Estebannal bezzeg más…

Esteban. Ha legalább elfeledhetné, de szüntelenül ott volt a fejében, mint egy, az ujjába fúródott, gennyesedő kaktusztüske. Nem tudja elképzelni Estebant, amint megadja magát. Az aztékok megadták magukat, Csako itt láthatja őket a Plazán. Azt mondják, hős harcosok voltak, de Csako ebben nem lehet biztos. Nem ismerte őket. De Estebant ismeri, és Esteban mindhalálig harcolna. Egészen biztos. És mégis, el kellett hogy dobja a lándzsát.

– Csak azt tudnám, miért?! – Észre sem vette, hogy hangosan beszélt, csak abból, hogy Solano testvér válaszolt a kérdésére.

– Annak, hogy az ember feleletet kapjon, az egyetlen módja, hogy meg kell kérdeznie, amire feleletet vár. Vegyél még egy tortillát. Reggel óta kihűlt ugyan, de arra jó, hogy megtöltsd vele a gyomrod.

– Márpedig üres gyomorral nem lehet kérdezni. − Csakónak nagy fáradságába került, hogy ne nevesse el magát.

– Na látod, okos fiú vagy te! Miért kell neked elmenned a világ végére?

– Most csak ide megyek, a Plaza túloldalára.

Solano testvérnek egy dologban igaza van. Az egyetlen módja, hogy választ kapjon, az, ha kérdez.

Amikor rátalált, Esteban éppen a szénát hányta kazalba, amit az indiánok a hátukon behordták az istállóba. Esteban lepillantott Csakóra, de nem hagyta abba a munkát. Csako nyugtalanul toporgott, és azon törte a fejét, hogyan kell megkérni valakit arra, hogy magyarázza meg a gyávaságát.

– Hogy megy a dolog, Esteban? – kérdezte végül.

– Jól. – (Döfés a vasvillával. Felrepül a szénacsomó.)

– Cibolába megyünk. – Csako feje ütemesen fordult jobbra-balra, ahogyan pillantása a vasvilla mozgását követte.

– Én is így hallottam. (Döfés, zizegés.)

– Muszáj ezt csinálnod? – csattant fel Csako.

Esteban a villa nyelére támaszkodott.

– Meghiszem azt. Én Esteban vagyok, Andrés Dorantes kapitány értékes tulajdona, akit most, mint egy kivénhedt igáslovat, bérbe adott az alkirálynak. És mivel a lovakat jártatni kell, kedves alkirályom, Esteban az istálló tisztításánál hasznosíthatja magát.

Az utolsó mondat keserű élethűséggel idézte Dorantes reszelős hangját. Csako fülében egyszerre csak ott csengett ugyanez a hang, amint megígéri Estebannak, hogy ha elérik Mexikót, meg fogja hálálni a szolgálatait. Ehelyett Esteban most az alkirály istállójának ura. Most már tisztán állt Csako előtt az Esteban emlegette cím valódi jelentése. Leült a szénakazal tövébe, és megkísérelte kérdéseit és feltevésük módját sorba szedni. A legrövidebb út az egyenes.

– Azt hittem, hogy bátor harcos voltál.

Esteban rábámult.

– Út közben nem is harcoltunk.

– Úgy értem, azelőtt. Mielőtt rabszolga lettél.

– Sohasem voltam katona.

– Akkor hogyan kerültél fogságba?

Esteban megvakarta a fejét, aztán Csako mellé ereszkedett, a szénába.

– Emlékszel még a faludra, kis öreg? A felpuffadt hasú, éhező gyerekekre, a gyökereket kaparó asszonyokra, az órákig patkánylesben álló vadászokra, egy férfira meg egy kisfiúra, amint egy viharos éjszakán halgerinceket morzsolnak? Emlékszel még?

Csako bólintott. Hetek óta először olyan tisztán látta a faluját maga előtt, mintha csak édesapja kunyhójának bejáratából nézné.

– Képzelj hát el egy ilyen falut úgy, hogy körülötte akkora város terül el, mint Mexikó. Ez a város nagyon gazdag, minaretjein ékkövek ragyognak a nap fényében, templomait gyönyörű mozaikok díszítik. Most képzelj el abban a nyomorgó városrészben egy családot. Egy hétgyerekes családot, az éhhalál szélén, a gazdagság és a bőség közepette. Mit lehet ott tenni?

Csako tehetetlenül megrázta a fejét.

– Eladják a legidősebbet, hogy megmentsék a többit.

– Azt akarod mondani, hogy a szüleid adtak el rabszolgának?

– Ez a szokás nálunk.

– Borzalmas szokás.

– Meghiszem azt, de egészen mostanáig nem haragudtam rájuk.

Csako bólintott.

– Értem. Dorantes megígérte, hogy megjutalmaz. Hallottam, amikor mondta. Azt ígérte, hogy ha visszajut Mexikóba, gondoskodik róla, hogy megkapd a méltó jutalmat, amiért megmentettél bennünket a Bölények Népétől. – Hirtelen rájött, mit is várt Esteban. – Biztos voltál benne, hogy visszaadja a szabadságodat.

– Kétszer is megígérte, de én ismerem a gazdámat. Olyanok az ígéretei, mint a szivárvány, rossz időben felragyog, és a kiderülő égen eloszlik. De bizonyos voltam benne, hogy Cabeza de Vaca segít, vagy maga az alkirály szolgáltat nekem igazságot. Minden megpróbáltatást megosztottam a másik hárommal. Tíz éven át. Amit ők tettek, én is megtettem. Nem többet, de nem is kevesebbet.

– De te többet tettél. Esteban. Dorantest és Castillót sokszor te mentetted meg. Ugyan, Dorantes még most is a Bölények Népénél rostokolna, ha te nem vagy. Azok a teaivók pedig mindannyiunkat megöltek volna. És te vagy az egyetlen, aki meg tudja tanulni a nyelveket, te voltál az, akit a törzsek olyan szívesen láttak, mintha közülük való lennél. Te mentettél meg mindannyiunkat.

– Most pedig az alkirály istállójának ura vagyok. Nem csoda, hogy Esteban olyan haragos volt azon az első napon, és intette Csakót, hogy ne higgyen az ígéreteknek. Úgy látszik, a spanyolok mégsem olyan nemesek és tiszteletre méltóak, ahogyan gondolta, és Csako nem örült ennek a felfedezésnek. Jobb ezt elfelejteni, és inkább azon töprengeni, hogyan zökkenthetné ki Estebant sötét hangulatából.

– Hamarosan elindulunk Cibolába. Akkor megszabadulsz ettől az istállótól.

Esteban keserűen felnevetett.

– Éppen úgy, ahogyan elhoztak Spanyolországból, aztán elhoztak Hispaniolából, aztán Kubából Floridába. Most Mexikóból visznek el. – Szeme keskenyre szűkült, és a következő szavakat olyan halkan mormolta, hogy Csakónak egészen közel kellett hajolnia hozzá, hogy megértse őket: – Így járom megint a világ peremét, mint a vízhúzó kerékhez láncolt vak ló. Körbe-körbe, örökkön-örökké.

– Azt hittem, örülsz neki, hogy Cibolába megyünk.

– Meghiszem azt, kis öreg. Valóra vált vágyálom. – De szavai üresen, nyersen kongtak. Esteban maga elé meredve gondolataiba mélyedt.

Csako felállt, és szórakozottan mellényét dörzsölgette.

– Holnap indulunk. Az úton minden jobb lesz. Légy egy kis türelemmel, és meglátod. Emlékszel Maria nénére? Talán megint sikerül elcserélni néhány madárijesztőt.

Hangja elcsuklott. Esteban nem figyelt rá. Úgy látszott, teljesen megfeledkezett róla, bár halkan azt mormolta:

– Isten veled, kis öreg.

Csako az ajkába harapott. Majdnem azt találta válaszolni: isten irgalmazzon neked, de nem tudta, miért. Olyan volt, mintha valaki más akart volna szólni belőle. Mielőtt kilépett a zsúfolt Plazára, kétszer átköpött a bal válla felett.

Ezen az éjszakán Csako türelmetlenül várakozott, amíg a testvérek végre biztosan mind nyugovóra tértek. Mezítláb osont át a konyhán, ki a kertbe. A futóbab karói mögött, ahol senki nem láthatta, letérdelt, és hosszan imádkozott a spanyol istenhez. Az imák után kioldotta a varázsszeres zacskót, a száraz levéltörmelékből kiformálta az Élet Körét, és nekilátott, hogy saját varázsszerének szertartását elvégezze. Amikor a halk dalok elhaltak az éjszaka csendjében, a kereszt jelét rajzolta a levegőbe, s a felhasznált levélmorzsalékot elásta a babkarók tövében, és visszalopódzott a szobájába. Készen állt a cibolai útra.

Másnap reggel, a hajnal előtti derengésben ott térdelt a templomban, a csípősen nedves levegőben meg-megborzongva. Már elszokott tőle, hogy félmeztelenül szaladgáljon. Csak a bocskora volt rajta és az a szövetdarab, amelyet Estebantól kapott Maria néne falujában. A mellette magasló alak maga Esteban, kezében a jól ismert tökcsörgővel. Ahogy felállt, lábán a csengettyűk csilingelni kezdtek. Minden majdnem olyan, mint azelőtt volt. És mégis, most minden annyira más.

Csako követte Estebant a kihalt Plazára. Együtt nézték, hogyan szállnak nyeregbe a katonák. Coronadónak el kell kísérnie őket Culiacánig, addig a városig, ahol Csako először látott lovat és kőházakat. Ott a parancsnok átveszi új tisztjét, mint kormányzó, de egész Mexikó tudja, hogy amint Fray Marcos jelentését megkapja, Coronado máris hozzákezd sereget gyűjteni a nagy cibolai expedícióhoz.

A katonák elindultak, a lovak patája súlyos dobverőkként pergett a hidakon, és tompán dobbant az utak kövén. A két pap a nyomukba eredt, hosszú szürke csuhájuk lengett, minden lépésnél végigtörülve poros bocskoruk orrát. Csako és Esteban megszokott ütemben, egyszerre léptek, mögöttük az indián málhahordók, akik a hátukon cipelték a csomagokat.

Az útra sűrű köd telepedett, Csako haján harmatcseppek csillogtak. Mindössze néhány, a piacra igyekvő, zöldségfélékkel megrakott indián állt meg, hogy távozásukat bámészan szemlélje.

– Méltó búcsúztatás – morogta Esteban.

– Ha felkel a nap, kellemesebb lesz.

Csako győzelmi táncra perdült, részben, hogy barátját jobb kedvre derítse, részben, hogy egy kicsit felmelegedjen. Egyik sem sikerült.

A ködöt egy hűvös szellő ugyan hamarosan szétszórta, a napot azonban továbbra is nehéz, szürke fellegek takarták. Estefelé már patakokban folyt a makacsul szitáló eső Csako hátán. Azoknak az épületeknek egyikében találtak menedéket, amelyeket az aztékok építettek az utak mentén a kereskedők és az adószedők számára. Mindannyian azon az élelmen osztoztak, amit a teherhordók hoztak a katonák részére.

Csako esővizet kortyolgatott és felsóhajtott:

– Tudod, mi kellene az ilyen barátságtalan éjszakában? Vaníliával édesített csokoládé.

– Elpuhultál – nézett rá Esteban.

– Nem én. – De rögtön abbahagyta, hogy sajgó lábait dörzsölgesse.

– Tudod, mi vagy? Egy búzaszemen hizlalt, pöffeszkedve tollászkodó kacsafiók a tó partján.

– És ebben mi a rossz?

– Semmi, kis öreg, de vigyázz! A csapdákban mindig ennivaló a csalétek.

Csako igyekezett uralkodni hirtelen fellobbant haragján. Estebannak nincs joga a Dorantes iránti keserűsége miatt minden spanyolt ócsárolni, ámbár neki sincs kedve megint veszekedni. Könnyed hangon igyekezett felelni.

– Ha az apátság csapdájába esnék, Solano testvér legalább bizonyosan nem hagyna éhen veszni.

Esteban szomorúan megrázta a fejét.

– Van rosszabb is az éhhalálnál.

Csako nem tudta, mit válaszoljon a töprengő rabszolgának, összekuporodott hát, lábával a tűz felé, és remélte, hogy reggelre Esteban ismét a régi lesz.

De nem lett. Sem akkor, sem később. A nap ragyogott Coronado aranysisakján, de Esteban arca ugyanolyan sötét és borús maradt, mint az előző napon. Még a térdére kötött csengettyűk sem csilingeltek már vidáman, csupán tompán meg-megcsörrentek. Szó sem volt már arról, hogy Esteban időről időre a tökcsörgő hangjára táncra perdüljön. A Bölények Népének értékes ajándéka néma marad. Esténként a kezébe vette, és olyan figyelmesen vizsgálgatta, mintha valami újonnan talált, ismeretlen tárgy lenne.

A katonák miatt ilyen. Majd ha Coronadót Culiacánban hagytuk, újra énekelni és mesélni fog úgy, mint azelőtt – gondolta Csako, és türelmesen tovább baktatott.

Culiacán után Csako és Esteban vette át a vezetést. Délben Esteban előresietett, hogy a legközelebbi faluban ennivalóról és éjszakai szállásról gondoskodjon. Csako az atyákkal lassabban követte. Amikor a falu határába értek, az indiánok eléjük jöttek, hogy a három senortól tanult kereszt jelével üdvözöljék őket. Az alvóhelyeket már előkészítették. A legjobb ételeiket rakták a vendégek elé. Fray Marcos el volt ragadtatva, Csako azonban nem akart hinni a szemének.

Mi történt a faluval, mióta erre járt? Sokkal kisebbek, mint ahogyan emlékezett rájuk. A hatalmas földek satnya kukoricával benőtt szánalmas foltok, nem is foghatók a Mexikó környékiekhez. Még az ennivalóban is csalódott. A kukoricaliszt durva, szemcsés, a főtt ételek ízetlenek, se só, se más fűszer bennük: Csakónak legjobban a hús hiányzott.

A gyapotszövet holmik, melyek egykor annyira tetszettek neki, már nem tűntek olyan csodálatosnak, önkéntelenül a Mexikóban hagyott színpompás ruhadarabokhoz hasonlítgatta az egyszerű, keskeny anyagcsíkokat. A gyékényszőttesek szúrós alvóhelynek bizonyultak, alattuk a föld pedig minden bizonnyal keményebb lett, mint amikor utoljára aludt rajta. A csípős huzatot nem lehetett megszüntetni, mert akkor a kunyhók hamarosan megteltek volna könnyfacsaró füsttel.

Borzasztó dolog így élni.

De hát élete legnagyobb részében így élt ő is! Így élnek most is a szülei, azzal a különbséggel, hogy sem szövetruhájuk, sem elég ennivalójuk nincs. Számukra egy ilyen falu mennyországnak tűnne. Torka elszorult, mert visszaemlékezett édesanyja könnyeire a búcsú napján és a varázskagylóra, melyet édesapja akasztott a nyakába. Aztán eszébe jutott a fagy és az éhínség.

Szülei valószínűleg nagyon örülnek, hogy eggyel kevesebb éhes szájról kell gondoskodniuk. És ha ebben a faluban kényelmetlenül érzi magát, hogyan viselné el a szülői otthont? Másnap reggel Csako olyan iramot diktált, ami még Estebannak is megerőltető volt.

– Miért ez a sietség, kis öreg?

– Minél hamarabb érünk Cibolába, annál hamarabb lehetek megint Mexikóban.

– Úgy érted, Solano testvér konyháján?

– Az ugyanaz.

Sajnálta, hogy olyan gyorsan megette az összes yamsüteményt. Amíg tartott belőle, Mexikó nagyon közelinek tűnt. Szülőföldje pedig emlékezetének mélyére süllyedt. Lehet, hogy most majd Mexikó csodái is elhomályosulnak, és megelégszik azzal, amit Solano testvér pogány ételeknek nevezett. Csako megborzongott és nekilendült. Csak még egyszer visszatérhessen Mexikóba, maga az alkirály sem veszi rá többé, hogy elhagyja.

Hamarosan elértek ahhoz a folyóhoz, amelyen Csako és Esteban a hajócskákat úsztatták. Az esti tábortűznél erről beszélgettek.

– Szép idők voltak – sóhajtott Csako.

– Most, hogy a fejed annyira tele van azzal a sok új, hasznos dologgal, amelyeket Mexikóban tanultál, csodálom, hogy még emlékszel a hajókra.

– Sok mindenre emlékszem. – Nehezére esett haragját palástolni.

– Emlékszel, hogyan kapaszkodtál a szűk hegyi ösvényeken, emlékszel az arcodat frissítő szélre és a lábadnál kitáruló új földre? Emlékszel, hogyan ébredtél hajnalonta, előtted az új nappal, mint üres korsóval, melyet tetszésed szerint tölthetsz meg?

– Vérző ujjakra emlékszem, melyek gyíkokat kapartak ki a fagyos földből. A csontjaim a hidegre emlékeznek, a gyomrom pedig az éhség görcseire. Ez az, amire emlékszem, és amit szeretnék elfelejteni.

– Te bolond! – csattant fel Esteban. Aztán elvigyorodott. – De még fiatal bolond vagy, tehát van még remény a számodra.

Csako válasza mindössze annyi volt, hogy odébb ment, és egyedül kucorodott alváshoz. Éjjel borzongva felébredt, és úgy határozott, hogy megbocsát Estebannak. A hamu alatt vöröslő parázshoz tapogatózott, és megszokott helyére, Esteban széles hátához bújt. Néhány perc múlva már eléggé megmelegedett ahhoz, hogy elaludjon.

Az éjszaka folyamán még egyszer felriadt, de senki sem feküdt mellette, csupán Esteban még meleg fekhelyét tudta kitapogatni. A tökcsörgő azonban biztatóan nyomódott a hátába. Esteban visszajön. Csako nagyot ásított, és a hideg ellen szorosan összegömbölyödött. Amikor hajnalban felébredt, a csörgő is eltűnt, és Estebant sehol sem találták.