VESZEKEDÉSEK
A Szürke Köntös beteg, mondták a falubeliek. Nem az a Szürke Köntös, amelyik olyan keszeg, mint a kukoricaszár, hanem a másik. Egész éjjel rosszul volt. A Fekete Ember virradat előtt elhagyta a falut, két idevaló harcos kíséretében. Senki sem tudja, mikor jönnek vissza. Volt, aki azt mondta, hogy a Fekete Ember nem is akar visszatérni.
Hová mehetett Esteban? És miért? Csako a ködös látóhatárt fürkészte, mintha ott meglelhetné a választ.
Fray Marcos hívta. Csako bebújt a kunyhóba. Fray Oronato az alvógyékényen feküdt. Zihálva kapkodta a levegőt. Arca verítékben úszott, keze nyugtalanul matatott a mellén.
– Majdnem egész éjjel ilyen állapotban volt − mondta Fray Marcos.
– Gyógyítottad? – kérdezte Csako suttogva.
– Mindent megtettem, ami tőlem telt, de egy darabig nem folytathatja az utazást. Biztos vagyok benne, hogy meggyógyul, de ez nagy időveszteséget jelent. Ezért küldtem előre Estebant.
– Előreküldted? – Az alig hallhatóan kiejtett szót megkönnyebbült sóhaj kísérte. Csako attól tartott, hogy Esteban megszökött.
A pap arcán elmélyültek az aggodalom véste ráncok.
– Kérem az Istent, hogy intézkedésem ne bizonyuljon hibásnak. Nagyon sok függ tőle, hogy sikerrel járjunk.
Elmagyarázta a fiúnak, hogyan szervezték meg a hírek közlését. Amint Esteban a Cibolába vezető út újabb nyomára bukkan, visszaküldi az egyik falubelit egy kereszttel. A kereszt nagysága mutatja majd az új nyom fontosságának mértékét. Egy apró kereszt azt jelenti, még folytatja a kutatást, egy tenyérnyi pedig, hogy kedvező hírei vannak.
– Mindezt Esteban javasolta – fejezte be a pap a magyarázatot. – Akkor ez látszott a legjobb megoldásnak, most azonban már nem vagyok olyan biztos benne. Dorantes óvott a rabszolga megbízhatatlanságától.
– Estebanban nem fog csalódni, uram.
Két nap múlva azonban már maga Csako sem volt ebben olyan biztos. Két indián botladozott be a faluba, ember nagyságúnál nagyobb keresztet cipelve. Fray Marcos odavolt a boldogságtól.
– Estebannak el kellett érnie Cibolát, vagy legalábbis nagyon közel kell lennie hozzá.
Csako megkísérelte megértetni vele, hogy Esteban még Maria néne faluját sem érhette el, Cibola pedig még annál is jóval messzebb van. Fray Marcos azonban sokkal izgatottabb volt annál, semhogy odafigyelt volna.
– Fray Oronato körülbelül egy hét múlva ismét a régi lesz, mi azonban nem várhatunk olyan sokáig, kivált most, hogy ilyen jó híreink vannak. Intézkedem, hogy megfelelő kísérettel visszatérhessen Culiacánba.
Az indián hírnököket visszaküldte Estebanhoz azzal az utasítással, hogy Esteban várja be őt ott, ahol jelenleg van.
– Mondjátok meg neki, hogy azonnal indulunk utána.
Esteban azonban nem várt. A Szürke Köntös érkezéséről minden faluban tudtak. A Fekete Ember megkérte a falusiakat, hogy készítsenek ennivalót és szállást az utána érkező Szürke Köntösnek, de maga Esteban már a következő faluban, a következő folyónál, a következő hegyen járt. Minél messzebbre jutottak, Fray Marcos annál dühösebb lett, hogy parancsát így semmibe veszik. Két alkalommal is küldött újabb indiánokat Esteban után azzal az üzenettel, hogy várja be őt.
– Ha egyedül mész tovább, gondolod, hogy beérheted azt a rabszolgát? – kérdezte Csakótól.
– Megpróbálom. – Bár az utóbbi időben a fiú nagyot nőtt, Esteban lába még mindig jóval hosszabb volt, nem is beszélve az erejéről.
– Akkor hát menj. És bárhol találod, mondd meg neki, hogy azt parancsolom, maradjon ott, amíg meg nem érkezem.
– Igenis, atyám! – Egy pillanatig habozott. Fray Marcos állandóan meg-megállt, hogy az indiánoktól a keletre és a nyugatra elterülő vidék felől érdeklődjön. Mind a kérdéseket, mind a válaszokat Csakónak kellett tolmácsolnia. – És ki lesz a tolmácsod, uram?
– Igyekszem majd jelbeszéddel megértetni magam. Indulj, fiam.
Most, hogy a nehézkes járású pap nem akadályozta, Csako kétszer olyan gyorsan haladt. Második nap estefelé utolérte Estebant és azt a több mint negyven indiánt, akik útközben csatlakoztak hozzá. Esteban a csörgőjét rázva üdvözölte.
– Hogy megy a dolgod, kis öreg? És hol a jóságos atya?
– Amilyen ütemben ő halad, legalább háromnapi járásra lemaradt. De lehet, hogy négy.
– Olyan messze? Akkor ma este korán táborozunk.
– Keress valami jó helyet, ahol bőven akad víz. Fray Marcos azt parancsolja neked, hogy várd meg, amíg ideér.
Esteban lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott, mintha az északi szellő ízét kóstolgatná.
– Megvárod, ugye?
– Nem.
Csakónak leesett az álla, gyökeret vert a lába.
Esteban pedig továbbindult. Az indiánok csoportja nevetgélve, énekelve eredt a nyomába. Csako lassan utánuk indult. Meg sem kísérelte, hogy szembeszálljon Estebannal. Lesz elég idejük vitatkozni, majd ha éjszakára megállnak. Addig meg kell szoknia ezt az embert, aki úgy viselkedik, mintha Esteban lenne, de úgy beszél, mint egy idegen.
Meredek partok között, kanyargó folyam szélén álltak meg. Harsány nevetésével és néhány ingerkedő szóval Esteban még a leglustábbakat is rávette, hogy nekilássanak a tábortűzhöz gallyakat gyűjteni és a tökhéjakat vízzel megtölteni. Mielőtt a lenyugvó nap elérte volna a hegység peremét, már együtt falatoztak a kukoricalepényekből, és sült nyúlhúst haraptak hozzá. A pima harcosok tüzet raktak, énekeltek, beszélgettek, vagy bab játékot játszottak. Minden olyan volt, mint régen. Csako már-már azt várta, rögtön meglátja az esti áhítatosságba merült három senort.
Esteban mellé heveredett és felsóhajtott.
– Minden rendben, Esteban?
– Meghiszem azt. – Esteban a botra pillantott, amelyet farigcsált, és egyetértően bólintott.
– Nem erre gondoltam – mondta Csako. – Az utunkra, Cibolára.
Esteban elgondolkodva bólintott.
– Igen, rendben. Jobb, mint vártam.
– Akkor miért kell elrontanod?
Esteban keze mozdulatlanná merevedett.
– Amit teszek, az nem zavarja az atya terveit.
– Megvárod hát, amíg ideér?
– Nem. – A néger letette a földre a megfaragott botot, és a mellette heverő kötegből egy újabb gallyat húzott ki. A faragott botok nyílvesszőre emlékeztettek, de Esteban hosszában három hullámos vonalat metszett rájuk. Csako emlékezetében valami mocorgott.
– Meg kell várnod. – összeráncolt szemöldökkel bámult a faragott botra. – Azt mondtam Fray Morcosnak, hogy nem fog benned csalódni.
– Nem is fog. Azt mondtam, hogy megtalálom a Cibolába vezető utat, és előkészítem az indiánokat az atya érkezésére. Meg is tartom az ígéretemet.
– De nem engedelmeskedsz a parancsának.
Esteban tettetett meglepetéssel pillantott fel.
– Fray Marcos megérkezett? Ha pedig nem érkezett meg, hogyan adhatna nekem bármilyen parancsot? Én csak a te szavaidat hallom. Honnan tudhatnám, hogy a gazdámtól származnak?
– Hát ezért akartad annyira, hogy egyedül előrejöhess.
– És ezért maradok gondosan kívül azon a távolságon, ahonnan meghallhatnám az atya hangját.
– Az istenek rád mosolyogtak – mondta Csako keserűen. – Milyen szerencse, hogy Fray Oronato megbetegedett.
– Valóban az, mert nem szívesen adtam volna neki egy kortyot a teádból, kis öreg.
– Esteban, te ilyet soha nem tettél volna!
Esteban vállat vont. Csako makacsul bámulta a keresztbe vetett lábait.
– Persze, miért kételkedjem benne? Az sem becstelenebb dolog, mint a gazdád parancsát megtagadni.
– Nem tagadom meg. Gazdáról gazdára adtak. Először volt Dorantes, aztán az alkirály, most meg Fray Marcos. Mindegyiküket jól szolgáltam. Ha Fray Marcos szól, engedelmeskedni fogok. De amíg a szavakat nem hallom közvetlenül az atya szájából, honnan tudhatnám, hogy a parancs tőle származik? Nem figyelhetek oda minden férfira vagy kisfiúra, akivel útközben találkozom. Így hát a gazdám utolsó parancsának engedelmeskedem; követem … Cibolába vezető nyomokat, és hírt adok arról, amit felfedezek.
Estebant saját törvényei függővé teszik gazdája parancsaitól, de csak ha magától Fray Marcostól hallja őket. Ugyanolyan ez, mint amikor nem szólt róla, hogy rabszolga. Csako nem mondhatta, hogy ez helytelen, de érezte, hogy nem teljesen helyes. Felvette a faragott botot, amelyet Esteban éppen befejezett.
– A te becsületed olyan, mint ez a vonal, amelyet a botra faragtál. Gondosan kikerüli a bütyköket és a csomókat. – De a boton nem volt semmi szabálytalan. Egyenes volt és igazi, sértetlen, kivéve a rávésett céltalan árkokat. Valahol már látott ilyen módon faragott nyílvesszőket.
– De hát ez valóban nyílvessző! – Csako két marokra fogta a botot, és Estebanra meredt. – A Bölények Népének nyílvesszője.
– Meghiszem azt. Esteban két napon belül eléri Maria néne faluját. Egyszerűen csak északkeletnek kell tartania, amíg odaér a folyóhoz, aztán a folyó mentén eljut a hegyekbe és onnan a Bölények Népének földjére.
– Te elhagysz bennünket. Megszöksz, pontosan úgy, ahogy azt Dorantes előre megmondta.
Esteban letette kezéből a vesszőt, és elgondolkodva nézte Csakót.
– Úgy gondolod, hogy ez helytelen, kis öreg?
– Tudom, hogy helytelen. Téged azért küldtek, hogy egy küldetést teljesíts, és most megfutsz.
– Meghiszem azt – mondta Esteban lágyan. – És mi van a te küldetéseddel, kis öreg?
Mária néne falujáig Csako könnyűszerrel elvezeti Fray Marcost, de mi lesz aztán?
Esteban volt az, aki megnyerte az indiánok barátságát, Estebant követik most is. Esteban minden nehézség nélkül rávette volna Maria néne férjét, hogy vezesse el Fray Marcost Cibolába, de Csako biztos volt benne, hogy a pimák senki más kedvéért nem kockáztatják meg ezt az utat.
– Az én küldetésem kudarcba fullad – mondta keserűen. – Nélküled soha nem jutunk el Cibolába.
A vessző kettéroppant Esteban kezében. A tűzbe vágta.
– Minden hiába. A te eszed csak egyetlen nyomon jár.
– De legalább azon a nyomon jár, amelyre küldték.
– Azon a nyomon jár-e még, amelyre az apád küldött?
Csako a meglepetéstől megnémult. Mi köze ennek Cibolához vagy Esteban szökéséhez?
– Miért küldött az apád Mexikóba?
– Hogy a spanyol istent megismerjem.
– Minek?
– Hogy a népem legyőzze a Rossz Szellemet. – Megpróbált nem tudomást venni bizonytalanul ébredező bűntudatáról. – Én most is ezen a nyomon járok.
– Te a hasad után jársz. Ha Solano testvér konyháját meglebegtetik az orrod előtt, úgy kushadsz, mint a kutya a hússzárító polc előtt. És akárcsak a kutyát, téged is csak az ennivaló ígérete tart ott.
A félelem, hogy Estebannak igaza lehet, csak növelte a fiúban a bűntudat keltette önvédelemből támadt dühöt.
– Nem igaz! – kiáltotta. – Nekem még nagyon sok tanulnivalóm van.
– Meghiszem azt. Még nem tanultad meg, hogyan kell viselkednie egy donnak. Még nem tanultad meg, hogyan udvarolj a hatalmasoknak, és hogyan csahold őket körül, kegyekre lesve. Még nem tudsz mosolyogva hazudni, még nem tudod, hogyan kell elárulni a barátaidat.
Csako talpra ugrott.
– Nem akarom ezt tovább hallgatni!
– Akkor egy dolgot mégis megtanultál már. Hátat fordítani az igazságnak.
– Ez nem az igazság. Te csak azért beszélsz ilyen keserűen, mert Dorantes rosszul bánt veled. Ami pedig a barátok elárulását illeti, ugyan mit csinálsz te most?
Esteban közbe akart vágni, de Csako túlkiabálta.
– Az alkirály őrjöngeni fog, ha nem találjuk meg Cibolát. Egész Mexikó arra vár, hogy az expedíció elinduljon. Fray Marcos az mondta, Spanyolország jövője függ a sikerünktől. Most pedig kudarcot vallunk, mert téged csak a saját szabadságod érdekel.
Esteban vonásai mély szomorúságot tükröztek, de nevetése keserűen és durván hangzott:
– Nem tudtam, hogy ennyire a szíveden viseled Spanyolország jövőjét. Ugyan mit ér az én szabadságom ahhoz képest?
– Akkor hát itt maradsz, és elvezeted Fray Marcost Cibolába?
– El fogom vezetni Fray Marcost Cibolába.
– Ezer köszönet, Esteban.
A sötét fej szomorúan mozdult.
– Ne köszönj te nekem semmit. Azt reméltem, hogy velem jössz a Bölények Népéhez. Onnan már könnyűszerrel hazatérhettél volna.
– Csak nem gondoltad, hogy elhagyom Mexikót?
– Jobb harcosnak lenni egy gyékénykunyhóban, mint koldusnak a Plazán.
– Én pedig inkább lennék koldus, mint… – nyelve hegyén meglapult a rabszolga szó, de Esteban arckifejezéséből ítélve akár ki is mondhatta volna. Csako azt kívánta, bár az Éjszaka Démonjai ragadnák magukkal, és sodornák örökkön-örökké az északi szél szárnyán. Minden jobb lenne, mint itt állni, ezzel a jeges csönddel kettőjük között. – Holdfényes az éjszaka – szólalt meg végül. – Fray Marcos nagyon örül majd a hírnek, hogy megvárod végre. Indulok vissza.
Csak miután a tábortüzek fényét is elnyelte már a sötétség, döbbent rá Csako, hogy Estében nem felelt. Annyit sem mondott, hogy – isten veled. Lehet, hogy az Éjszaka Démonjai valóban elragadják? A félelem ébren tartotta, egész éjjel gyalogolt. Ahányszor csak megállt, hogy pihenjen, a szellő zúgása vagy a hold előtt vonuló felhők látványa szívét hevesebb dobogásra késztette, és máris továbbindult. Tudta, hogy ha az Éjszaka Démonjai rábukkannak, úgysem menekülhet előlük, de a mozgás csökkentette a rettegést.
Napkelte után is tovább botorkált, amíg egy forráshoz nem ért. Ivott egy keveset, aztán egy sziklának támaszkodva megvárta, amíg a teste kissé lehűl, és folytathatja az ivást. Amikor felébredt, késő délután volt. Fray Marcos és két vigyorgó pima állt mellette. Minden utazó megáll ott, ahol vizet talál. Ha Csako máshol alszik el, elkerülték volna egymást.
Miután Csako biztosította afelől, hogy Esteban megvárja, Fray Marcos ismét megállt a falvakban, hogy az indiánoktól kérdezősködjön. Csako örült ennek a késlekedésnek. Nem tudta elfelejteni Esteban arcát, amikor a ki nem mondott rabszolga szó ott függött kettőjük között. Ezt még Esteban sem bocsáthatja meg neki.
Ahogy Esteban táborhelyéhez közeledtek, Csako egyre hátrább maradt, szégyellt Esteban szeme elé kerülni. Kár volt aggódnia. A folyóparton csupán a leégett tábortüzeket jelző fekete foltok maradtak.
– De hát megígérte, hogy várni fog! – mondta Csako. – Miért ment hát el?
– Megszökött. – Az atya hangja keserűen csengett. – Mi mást is várhattam volna egy rabszolgától?
Csako rábámult. Persze hogy egy rabszolga megszökött volna. Nem ő maga mondta-e Estebannak, hogy egy rabszolgának, ha szemernyi tisztességérzet maradt benne, meg kell kísérelnie a szökést, még hogyha ez – ha elfogják – halált is jelentene a számára? Akkor hát hogyan kárhoztathatja Esteban szökését a Bölények Népéhez?
Gondolatmenetét két indián látványa szakította meg, akik szemközt jöttek velük az úton. Újabb hatalmas keresztet vonszoltak kétfelől. És Csako megint nem értette, miért. Tudta, hogy Esteban semmi újat nem hallott Ciboláról. Maria néne már elmondott nekik mindent, amit a falubeliek közül bárki is tudhatott, és a hírnökök egyike az ő falujába való. Miért hát a hatalmas kereszt, amely nagy újdonságot jelent? Esteban bizonyosan tudja, hogy a kereszt láttára Fray Marcos hanyatt-homlok utána ered. De ha szökik, miért akarja, hogy a pap a nyomában maradjon?
A második kereszt láttára Fray Marcos felkapta a csuháját, és olyan iramban indult el, amely egy antilopot is megszégyenített volna.
Csako előreügetett, az utat kémlelte, és közben aggodalmasan töprengett.
Azt jelenti-e a kereszt, hogy Esteban Maria nénénél várja őket? Hiszen Esteban megígérte, hogy várni fog. Nem, nem azt mondta, hogy várni fog. Azt mondta, hogy el fogja vezetni Fray Marcost Cibolába. Lehet, hogy ez egy újabb görbület Esteban becsületének vonalán? Úgy értette volna, hogy közvetlenül előttük fog járni a Cibolába vezető úton?
Ettől a gondolattól jókedvre kellett volna derülnie, de az érzések, amelyeket a gondolat keltett, túlságosan különösek és bonyolultak voltak ahhoz, semhogy Csako megérthette volna őket. Szinte már azt kívánta, bár járna Esteban messze, a folyót követve, útban a Bölények Népének földjére, lopná el magának a szabadságot, amelyet Dorantes megígért, de nem adott meg neki.
Énjének egy másik része viszont azért aggódott, hogy mi történik majd Mexikóban, ha Esteban megszökött, és küldetésük kudarcba fullad. Vajon az alkirály az ő arcára is bélyeget süttet majd, és a katedrális építői közé taszítja? Ezt Fray Marcos biztosan nem engedné meg. De a három senor egy elképzelhetetlen utazásból tért meg diadalmasan, és lám: mi lett a soruk. Hát még Estebané.
Esteban rabszolga – vitatkozott Csako önmagával.
Egy másik belső hang azonban azt suttogta: és te pedig csupán egy indián vagy, akár az aztékok.
Érzelmei léptei szerint ingadoztak. Az egyik lépés: remény, hogy Esteban Cibolába vezeti őket. A másik lépés: félelem, hogy nem teszi meg. S mindkét érzelem közben ott kísértett a gondolat, hogy Esteban rászolgált a szabadságra.
– De nem így – suttogta Csako. – Nem most, azok után, amit ígért. Esteban nem tehet ilyet. – De nem volt biztos benne, hogy igaza van.
Ezen a napon Fray Marcos az evés kedvéért sem szakította meg az utat. Csakónak korgott a gyomra, és vágyakozva gondolt Solano testvér jó falatokkal megrakott tálaira, de nem figyelmeztette Fray Marcost, hogy enni kellene. Nagyon várta már, hogy elérjék a falut. Ha Esteban nem is várja be őket, Maria néne tudni fogja, merre ment tovább.