ERŐS VARÁZSSZER

A spanyolok hamar rájöttek, hogy hiába piros a kaktuszgyümölcs, megenni még nem lehet. Tejszerű leve úgy kimarta a szájukat, hogy amikor a következő faluban néhány szárított bogyóhoz és rostos gyökérhez jutottak, azt sem bírták elfogyasztani. Minél északabbra kerültek, annál zöldebb, éretlenebb gyümölcsök szomorkodtak a kaktuszokon, egyre csökkent a remény, hogy valami ehetőt találjanak. Végső kétségbeesésében Csako a kaktusz gömbölyű, húsos kinövéseit tördelte le, és próbálta megsütni. Ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy jártányi erejük maradjon. Don Castillót azonban a nehezebb útszakaszokon Estebannak vinnie kellett.

A három fehér varázsló híre faluról falura terjedt. A falvakból a férfiak és a fiúk elkísérték őket a következő településig, hírük mindenhol megelőzte érkezésüket. Az indiánok készségesen osztották meg velük, amijük csak volt, de minden falu szegényebbnek tűnt az előzőnél. Csupán egyvalamiben bővelkedtek…. Betegekben. Gyakran előfordult, hogy a spanyolok az egész napos fárasztó gyaloglás után majd az egész éjszakát imádkozva virrasztották át az áldásukért könyörgők ágya felett.

Csako nap nap után ott botorkált Esteban nyomában. Lába vérzett, gyomrát marta az éhség. Ezért hagyta volna ott a földjét? Hol az a csodálatos Mexikó? Már belezavarodott a számolásba, hányszor nyugodott le a nap azóta, hogy vándorolnak, de az út hosszabbra nyúlt, mint gondolta.

– A föld olyan nagyon nagy – kesergett Estebannak. – Csak elnyúlik, ameddig látsz, és ha odaértél, megint mehetsz tovább. Kezdem azt hinni, hogy nincs is vége sehol. A föld végtelen, talán még annál is nagyobb, nekem legalábbis így tűnik.

Esteban csöndesen nevetgélt.

– Meghiszem azt, kis öreg. Kerek a föld. Mi meg olyanok vagyunk rajta, mint egy kosár peremén mászkáló hangyák. Ha egyre csak mendegélünk a peremén, végül visszajutunk oda, ahonnan elindultunk.

– Akkor nemsokára biztos megint elérjük a falumat.

– Nem, kis öreg. Nem ilyen egyszerű ez. Én már tudom.

– Hát akkor meddig tart?

Esteban lehajtott fejjel, gondolataiba merülve baktatott. Csako megrángatta a kezét.

– Esteban!

A férfi összerándult, mintha álmából riadt volna fel.

– Mi a baj?

– Mennyi ideig tart, amíg bejárjuk a világ peremét?

– Nem tudom. A spanyolok egyre keletebbre hoztak, de sohasem láttam viszont az otthonomat, a szüleimet. Soha, kis öreg, azóta, hogy akkorka voltam, mint te.

Megsimogatta Csako fejét, és sóhajtott.

– Talán vannak emberek, akiknek örökké a világ peremét kell járniuk.

Visszamerült éber álmaiba, miközben tovább rótta az utat. A mögötte baktató fiú is gondolataiba mélyedt. Hosszabb lesz ez az út, mint amilyennek gondolta. Lehet, hogy Estebanhoz hasonlóan ő is eléri a felnőttkort, mielőtt visszatérne szülőfalujába. Ezen volt mit gondolkozni.

Ezen az estén, mielőtt megkínálták volna az utazókat dióval és nyúlhússal, a falubeliek a közeli városról meséltek nekik. Ott az emberek más nyelvet beszélnek. Igen, akadnak itt a faluban olyanok, akiktől megtanulhatják a különös szavakat. Valamikor régen fogságba estek, rabszolgákként kerültek ide, de még nem felejtették el az anyanyelvüket.

Csako felpattant.

– Én nem ülök le rabszolgákkal egy tűzhöz!

A spanyolok megütközve bámultak rá. Dorantes hangosan felnevetett. Cabeza de Vaca haragos pillantása azonban elhallgattatta.

– Nem kell együtt enned velük – mondta Csakónak. Csak a nyelvüket; kell megtanulnod.

A három senor a szolgálatkészen magyarázó indiánok nyomába szegődött. Csako Estebanhoz fordult.

– Mondd meg nekik, hogy nem vagyunk hajlandók rá.

Esteban sarkon fordult és elsétált.

– Esteban, várj! Nem ülhetsz le rabszolgák közé!

– És miért ne ülhetnék? – A fekete nem lassította meg lépteit. Csako megbotlott, futnia kellett, hogy utolérje a barátját.

– De hát ezek becstelen emberek. Inkább rabszolgák lettek, hogysem igaz harcosokként meghaltak volna, és azzal sem törődnek, hogy most az egész világ tudja, milyen gyávák. Erőtlen a szívük. Nem szégyellik, hogy harc helyett megadták magukat.

Esteban megállt.

– És ha lehetőségük sem volt arra, hogy harcoljanak?

– Akkor is meg kellett volna tagadniuk a rabszolgamunkát. Miért nem próbáltak megszökni, ezzel kényszerítve gazdáikat, hogy megöljék őket?

– Te ezt tennéd, kis öreg?

– Igen! – kiáltotta Csako. – Egy törzsfőnök fiának még féltőbben kell óvnia a becsületét, mint a varázsszerének titkát.

– De hátha a rabszolga úgy óvja meg a becsületét, ha engedelmeskedik gazdája parancsainak? Hátha ehhez is nagy bátorság kell!

Csako megvetően kiköpött.

– Egyetlen bátor és becsületes férfi sem lesz rabszolga.

Esteban sötét szemében, ahogy a fiúra bámult, mélységes szomorúság tükröződött. Csako lehorgasztotta a fejét, de aztán dacosan újra felszegte. Az igazságot mondta. Igaznak kellett lennie, hiszen erre tanították. Az ő népének semmije sem volt a szabadságán kívül. Azért éltek az istenektől kapott kietlen földjükön, hogy ezt az egyetlen kincsüket megóvhassák. Nem akarta-e ő is elhagyni azt a földet, hogy a Bölények Népéhez csatlakozzon? De nem rabszolgaként, ő mindig meg fogja őrizni a szabadságát. Szabadság nélkül egyetlen harcos sem élhet. A rabszolgaságnál nincsen nagyobb szégyen, az embert nem érheti nagyobb gyalázat!

– És én? Rólam mi a véleményed, kis öreg? – Esteban hangja szinte suttogásig halkult. – Én becsületes vagyok? Vagy bátor?

– Senki sem lehet bátrabb vagy becsületesebb nálad, még senor de Vaca sem. Ha te nem mennél Mexikóba, én sem lennék itt.

Esteban pár lépést előrement, megállt, és a sötétedő égre bámult. Csako még egyszer végiggondolta, amit Estebannak mondott. Nem, az ő szavaiban semmi olyan nem lehetett, amitől barátja széles vállának ennyire meg kellene görnyednie, mintha bánat súlyos terhe nyomná. Végül is Esteban kiegyenesedett, megfordult, és határozott léptekkel visszament Csakóhoz.

– Gyere, meg kell tanulnunk ezt az új nyelvet.

Csako tiltakozni akart, de Esteban letorkolta. – Olyan kevés benned a bátorság, hogy félsz beszélgetni a rabszolgákkal, akiktől pedig egy tűzrakás választ el? Annyira hiányzik belőled a becsület, hogy visszautasítanád a senorok kérését?

– Ez nem bátorság vagy becsület kérdése. Egyszerűen nem akarok az ilyen emberek közelébe kerülni. – Csako sóhajtott egyet. – De ha te odamész, akkor odamegyek én is.

Késő éjszakáig üldögéltek a tűz mellett, igyekeztek az új nyelv minél több szavát megtanulni. Estebannak nagyon jó nyelvérzéke volt. Csakónak már nehezebben ment a dolog. Zavarta a két rabszolga jelenléte. Azonkívül más gondolatok foglalkoztatták.

Miközben az új szavakat hallgatta, és mormolgatta magában, Csako széles csíkot vágott le bőr ágyékkötőjéből. Egy csontdarabból árat faragott, a csík szélére lyukakat ütött vele, és a bőrcsíkból gondos munkával zacskót varrt. Cérnaként az ágyékkötőjéből hasított szálakat használta hozzá. Levágott még néhány keskeny szíjat összehúzó zsinórnak. Lassan ment, de mire a rabszolgák elmentek, befejezte művét.

Felállt, és nyújtózkodott egyet. – A próféta szakállára! – Esteban Csako ágyékkötőjére meredt. – Mit csináltál? Csako végignézett magán. A kopott szarvasbőrdarabot, amelyet előrehúzott a két lába között, elöl, a derekán egy körbekötött szíj tartotta. Az így keletkezett keskeny kötény elöl is, hátul is majdnem a térdéig ért. Most azonban az elülső rész alig egy tenyérnyire a szíj alatt végződött. Ha még egyet nyújtózik, ki is csúszik a szíjból.

– Szarvasbőrre volt szükségem.

– Ennyire éhes vagy? Ejha! Mindannyian lemeztelenedünk, még mielőtt Mexikóba érnénk. Szinte látom, hogyan üldözöd majd a hegyekben az ágyékkötője utolsó foszlányait őrző Dorantest!

Mókás kétségbeeséssel forgatta szemeit. Csako szándéka ellenére elvigyorodott.

– Ugyan, ne komolytalankodj, Esteban.

– De hát ez komoly. Jobban tennéd, ha elől-hátul egyformára húzogatnád, mielőtt megbotránkoztatod a senorokat.

– Hogyisne! És akkor mire ülök?

– Ezt előbb gondoltad volna meg, mielőtt szétdaraboltad az ágyékkötődet.

– De hát szükségem van egy varázsszeres zacskóra. Ha én is olyan sokáig távol leszek hazulról, mint te, erős varázsszerre lesz szükségem. Ideje, hogy nekilássak megszerezni.

Esteban ünnepélyesen bólintott busa fejével.

– Meghiszem azt, kis öreg. Kössünk üzletet.

– Üzletet? – Csako megint lenézett. Megkurtított ágyékkötője minden bizonnyal megbotránkoztatná a senorokat.

– A következő üzletet. Te rendbe szeded az ágyékkötődet, és egy ideig eltűröd az ezzel járó kényelmetlenséget. A legközelebbi faluban pedig, ahol hajlandók bőrt eladni, szerzek neked egy új ágyékkötőt. Megegyeztünk?

Jó üzlet. Lesz egy szép új ágyékkötője, és övé marad a bőr is, ami a régiből megmaradt. Gazdag lesz, és cserébe mindössze annyit kell tennie, hogy gondosan megnézi, hová ül le ezután.

– Megegyeztünk.

A mellére kötött szíjra akasztotta az üres varázsszeres zacskót, és miközben lefeküdt, azon gondolkozott, mikor találja majd meg azt az erős varázsszert, amit beletehet. Talán Don Castillótól kaphat egy párat az imádkozós magokból. Nem, arra a spanyolnak magának is szüksége van. Valami mást kell találnia.

Összekuporodott, Esteban széles, meleg hátához simult, és nyugtalan álomba merült. Most, hogy elhatározta, megszerzi varázsszerét a Rossz Szellem ellen, addig nem érezhette biztonságban magát, amíg a varázsszer bele nem kerül a zacskóba.

Két nappal később megérkeztek a Másfajta Nép falujába. Vezetőik elmondták a falu indiánjainak, hogy a három fehér a felkelő napból érkezett hatalmas, gyógyító varázsló. Az asszonyok üdvözölték a vendégeket, elmesélték, hogy hallottak már a nagy varázslókról, és azt is elmagyarázták, hogy a férfiak éppen ünnepi böjtöt tartanak. Három nap múlva, ha a böjt véget ért, néhányan közülük szívesen átvezetik majd a senorokat a hegyeken.

– Kérdezd meg őket, mióta böjtölnek – súgta Cabeza de Vaca.

Esteban lefordította a kérdést.

– Két napja – hangzott az asszony válasza.

– Akkor azóta itt senki sem vadászott. – A spanyol sóhajtott. – Alkalmazkodnunk kell hozzájuk. – Áldását adta a kísérőkre, és hazaküldte őket.

Itt is, ott is tüzek lobogtak, hatalmas, fedett fazekakban rotyogott rajtuk valami. Csako felemelte az egyik fedelét, és a sárga tea bűzétől hátratántorodott. Az egyik asszony rikácsolva elzavarta. A tea hozzátartozik a szertartáshoz, és Csako tönkreteheti bűvös erejét. A fiú visszasietett társaihoz, hogy megossza velük szegényes vacsorájukat.

A faluban csend honolt.

– Túlságosan nagy ez a csend – szólalt meg Dorantes. – Nem tetszik nekem.

Felváltva őrködtek egész éjszaka. Virradatig nem történt semmi, ekkor a néma kunyhókból festett képű férfiak ugrottak elő, körbeülték a tüzet, és ordítozni kezdtek:

– Ki akar egyet inni?

Körbeadták az egyik gyomorforgató szagú teával teli tálat. A férfiak sorra nagyot húztak belőle. Csako kiszáradó torokkal figyelte őket Az ötödik indián, alighogy lenyelte a kotyvalékot, szörnyen rosszul lett.

– Valamelyik asszony belenézett a fazékba, és megmérgezte a teát! – kiáltották a többiek.

Az asszony, aki rajtakapta Csakót, a négy idegenre mutatott. A fiú nem tudta ugyan követni, mit hadart, de nem lehetett félreérteni. Az asszony azzal vádolta, hogy ő „mérgezte” meg a teát. A tűz körül kuporgó indiánok most rá kezdtek acsarkodni. Fekete-fehér mintákkal kimázolt képük láttára a fiú gerincén jegesen kúszott fel a félelem. Varázsszeres zacskójához kapott, de a zacskó még üres volt.

– Ez a vég – mondta Dorantes. – Tudtam, hogy a fiú még bajt hoz ránk. Most mindnyájunkat megölnek.

– Még nem – intette le de Vaca. – Ne add fel a reményt. Még megmenekülhetünk.

Castillo hangtalanul mozgó ajkakkal morzsolta olvasóját. – Huj, juj! – Esteban váratlanul felpattant, és a tűz körül ülőkhöz rohant. Átugrott az egyik indián feje felett, és aprókat szökdécselve körbetáncolta a „mérgezett” teás tálat. Eközben megállás nélkül rövid, pattogó strófákat énekelt.

Csako a senorokra meredt. Cabeza de Vacának és Dorantesnek láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze komolyságát. Castillo úgy tett, mintha nem is hallaná Estebant.

– Egy dinnye, két dinnye, szedjük le ízibe! Elment a boltos haza, engem hagyott a boltba. – Esteban hatalmas tenyereit rezegtette a tál felett, miközben egyre ismételgette a dalocskát. Aztán megragadta a széles agyagtálat, és a szájához emelte. Ádámcsutkája hétszer ugrott fel-le, mielőtt ismét leengedte volna. Aztán sokáig mozdulatlanul állt Szeme kimeredt, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Homlokát kiverte a veríték. Végül nagyot nyelt, és elrikkantotta magát :– Huj, juj!

– Huj, juj! – vágták rá a kimázolt indiánok. Az egyik kiragadta a tálat Esteban markából, és elüvöltötte magát:

– Ki akar egyet inni?

Esteban átbotorkált Csakóhoz, és súlyosan lezökkent a földre.

– Castillo minden bizonnyal imádkozott értem – hörögte. – Csak a csoda segíthetett ezt a boszorkány-kotyvalékot lenyelni.

A csoda azonban nem sokáig tartott. Alig néhány perc múlva Esteban már rosszabb állapotban volt, mint bármelyik indián. Sikerült eltüntetniük szem elől, de csak azért, mert az indiánokat nagyon elfoglalta a tűz körüli szertartás. Valahányszor újabb rosszullét következett be, és egy-egy asszony alapos verést kapott, a spanyolok lélegzet-visszafojtva várták, mi fog történni. Ha csak egy asszony is feléjük menekül, menthetetlenül felfedezi Estebant, amint ott öklendezik a kunyhó mögött. Az indiánok pedig bizonyítva látnák, hogy Csako mérgezte meg a főzetet.

Éjszaka még alaposabb okuk támadt az aggodalomra. Esteban olyan gyenge lett, hogy lábra sem tudott állni. Minden ételt, italt elutasított, elnyúlva hevert a földön, kapkodva szedte a levegőt.

– Talán valóban megmérgezték azt a teát – mondta Dorantes.

A falu közepéről sikolyok hangzottak.

– A férfiak úgy vélik, hogy megmérgezték – felelte Csako. – Az egyik asszonyt verik, amiért belenézett az edénybe.

– Nemsokára minden asszony elmenekül, s ebben a sötétségben nem találják meg őket. Ha megint rosszul lesz valaki, bennünket fognak keresni.

Cabeza de Vaca a szakállát tépdeste.

– Azt hiszem, Dorantes, ez egyszer igazad van. Mennünk kell. Ha itt maradunk, ellenünk fordulhatnak.

– De hát nincs vezetőnk.

– Ott az ösvény. Átvezet a hegyeken.

– És mi lesz Estebannal? – kiáltott fel Csako. – Estebant nem hagyhatjuk itt!

– Vagy ő, vagy mi – morogta Dorantes.

– Mindannyian, vagy egyikünk sem. – De Vaca hangja minden vitát kizárt. Esteban fölé hajolt. – Hogy érzed magad?

– Könnyebben! – Fáradt mozdulattal intett. – Enni, azt nem. Csak hagyjatok pihenni. Virradat előtt talpra állok. Ígérem.

– Gondolod, hogy megteszi? – suttogta Csako.

– Amit Esteban ígér, azt meg is teszi.

Közelebb húzódtak egymáshoz, hallgatták az indiánok énekeit. Éjszaka múltával a dallamok egyre vadabbak lettek. Jóval hajnal előtt Cabeza de Vaca felriasztotta őket.

– Itt az idő! Gyerünk!

Esteban előbb négykézlábra támaszkodva pihent egy darabig, aztán felegyenesedett. Bizonytalanul imbolygott, karját kinyújtotta, hogy egyensúlyozza magát. Csako ott termett bal karja alatt. A vállára nehezedő súly volt akkora, mint egy kifejlett szarvas súlya, de a fiú megfeszítette a térdét, és támogatta a tántorgó Estebant. Hallgatagon ballagtak kifelé a faluból. A mozgás láthatóan jót tett Estebannak. Délre már arra is képes volt, hogy átvegye a vezetést, éles szemmel kutatva a hegyszoros felé vezető ösvény elmosódott nyomait.

Csako mögötte baktatott. Az ő szeme is a talajt fürkészte, de nem az utat kereste.

Amikor éjszakára megálltak, megmutatta Estebannak varázsszeres zacskóját. Telis-tele volt fényes, pettyes levélkékkel.

– Ezekből a levelekből főztek az asszonyok odalent. Erős varázsszer lehet.

– Meghiszem azt. Életemben sem ittam erősebbet.

Csako elégedetten bólintott.

Zacskója dugig volt tömve a levelekkel. Mihelyt az első tábortűz mellé letelepednek, megszárítja és összemorzsolja őket. Akkor marad hely más bűvös szereknek is a zacskóban. Ha egy varázsszernek nagy a hatalma, háromnak vagy négynek még nagyobb.

A következő napon az ösvény lejteni kezdett.

– Most, hogy túljutottunk a hegyeken – mondta Cabeza de Vaca –, a folyók már nem délnek, az öböl felé folynak, hanem nyugatra, a Nagy Tengerbe tartanak. Ez azt jelenti, hogy az öblöt elhagytuk, és nyugodtan délnek fordulhatunk, Mexikó irányába. A part menti törzsektől már nem kell tartanunk.

– Oda nézzetek! – Csako észak felé mutatott, ahonnan szürke esőfüggöny tartott sebesen feléjük. Mennydörgés rázta meg a levegőt. Villámok cikáztak a sziklák felett. Az utazók letértek az ösvényről, és menedék után kutattak. Csako meg nem tudta volna mondani, meddig bukdácsoltak, csúsztak-másztak a sziklák között, míg végre egy kis barlangra akadtak, ahol aztán egymáshoz bújva átdideregték az éjszakát.

Hajnalban Dorantes dugta ki elsőnek a fejét.

– Szóval, biztonságos távolságba jutottunk az öböltől? Közölnöm kell veled, de Vaca, hogy még jó sok hegyen kell átjutnunk ahhoz, hogy valóban ott legyünk.

A sziklás terasz széléhez kúsztak, és lebámultak a mélybe. Alattuk, egy széles völgyben vihartól megáradt folyó tajtékzott.

– Délnek folyik – mormolta de Vaca. – Az öbölbe.

– Ezer köszönet, hogy felhívtad rá a figyelmemet – förmedt rá Dorantes. – De hát mennyire vagyunk Mexikótól?

– Azt csak az isten tudja.

A vita a folyókról és az irányokról semmit sem mondott Csakónak. Tátott szájjal bámult a völgy északi végébe. Hatalmas város terült el előttük, alig egynapi járásra. Még sohasem látott ilyen furcsa kunyhókat és ennyit együtt. Nyolcszor számlálta végig az ujjait, és még ennél is több magas, kúp alakú építményt fedezett fel. Biztos, hogy végre elértek Mexikó hatalmas városába.

Az üdvözlésükre elébük siető emberek azonban indiánok voltak, öltözetük különös ugyan, de azért csak indiánok ezek.

Csako a férfiak vállán átvetett leplekre meredt. Közelebb húzódott Estebanhoz.

– A Bölények Népe – suttogta rémülten.

Egyszerre csak eszébe jutottak a rég hallott történetek. A Bölények Népe a napnak bemutatott különös szertartások során saját törzsének tagjait kínozta halálra. Erős varázsszerük megvédte, őket az idegenektől, akikkel különben sem voltak túlzottan barátságosak. Hangulataik a szél szeszélyességével változtak. Minden ok nélkül megtámadtak embereket, akikkel előzőleg barátságosan viselkedtek.

Miközben ott reszketett Esteban mellett, Csako megtapintotta varázsszeres zacskóját. De hát mit használhattak a levélkék ezek ellen az izmos, mogorva képű férfiak ellen?