A GYÓGYULÁS

A spanyolok már befejezték esti étkezésüket. Esteban köpenyekkel betakarva feküdt, nagyokat nyögött, és láthatóan roppantul szenvedett, mindezt a vacsorát elkészítő és felszolgáló indián asszony kedvéért. Csako a tűz mellé huppant, és mohón nyúlt fakéregből készült leveses tálkája után. Gyomra már hozzászokott a napi kétszeri táplálékhoz, és úgy vélte, hamarosan egy harmadikat is el tud majd viselni.

– Hagyj a betegünknek is! – Cabeza de Vaca spanyolul szólt a fiúra, közben aggodalmasan pillantott az asszony széles hátára, mintha az a szájmozgásáról megérthetné, mit mond.

Csako elvigyorodott.

– A betegünk nem fog enni ma este.

Mielőtt szavait megmagyarázhatta volna, egy velőtrázó sikoltás szinte megdermesztette ereikben a vért. A bejáratot takaró lemez félrecsapódott. Fehér festékkel csíkosra mázolt ember ugrott a tipibe. Szőrös-tollas fejékéből két csavart szarv meredt fenyegetően előre.

– Az ég minden szentjeire! – kiáltotta rémülten Dorantes. – Ez maga az ördög!

– Ez a varázsló! Én hívtam, hogy segítsen meggyógyítani Estebant!

Az történt, hogy Csako elmondta a varázslónak, hogy a senorok képtelenek a feketét meggyógyítani, és az indián segítségéért rimánkodott. Estebant csak az mentheti meg, ha a senorok varázserejét a varázslóé megerősíti. Csako ujjai még most is sajogtak, olyan buzgón igyekezett mindezt a jelbeszéd segítségével megértetni. El kellett halmoznia hízelgéssel a varázslót, hiszen fizetségképpen mindössze egy bizonytalan hatalmú kagylót kínálhatott fel neki.

Dorantes a fiúhoz fordult.

– Most aztán mindent elrontottál.

A varázsló csörgőit rázva és éles fejhangon énekelve lassan körbetáncolta Estebant. Csako közelebb húzódott a spanyolokhoz, hogy a lárma ellenére meghallják, amit mondani akar.

– Meg kellett tennem, senorok. A varázsló féltékeny lett. Ha nem kértem volna a segítségét, nagyon megnehezítette volna a dolgunkat.

Dorantes felmordult.

– Nem hiszek neked. Az indiánokat megfélemlítette volna a hatalmunk.

Még Cabeza de Vacán is látszott, hogy nem győzik meg Csako szavai.

– A varázsló azt állíthatta volna, hogy a hatalmatok egy rossz szellemtől ered. Meg is ölhettek volna, ahogy a démonoktól megszálltakat szokás. A saját falumban is előfordult ilyesmi.

Cabeza de Vaca bólintott.

– Igazad van, Csako. Számolnunk kellett volna a varázsló féltékenységével. Helyesen cselekedtél.

– Én pedig úgy vélem, hogy valaki mégsem olyan okos. – Dorantes szeme Estebanra villant, aki hangtalanul próbált Csakótól kérdezni valamit.

Meddig tart még? – könyörögte a tekintete, miközben szemével a buzgólkodó varázsló felé vágott. Holnap, alkonyatig, jelezte vissza Csako.

– És enni se kapok? – jajdult fel Esteban hangosan spanyolul.

– Egy falatot sem. Ne feledd, te most haldokolsz!

Esteban őszinte kétségbeeséssel hátat fordított. Csako vigyorogva kitörülgette az ujjával a tálkából az étel maradványait.

Cabeza de Vaca sóhajtva feltápászkodott.

– Nekünk is hozzá kell kezdenünk.

A spanyolok Esteban mellé térdeltek. Miközben a varázsló vékony hangja metszően felsikított, majd el-elcsuklott, a senorok teli tüdőből énekeltek szerelemről, megtört szívekről, csatákról, sőt egy hűséges lóról szóló nóta is eszükbe jutott. Csakónak nagyon tetszettek a dalok, már amennyit megértett belőlük, hanem aztán Esteban valóban nyöszörögni és forgolódni kezdett. Szeme láthatóan beesett, karjával hadonászva láthatatlan ellenségekkel viaskodott. Túlsikoltotta, a varázslót.

Esteban valóban beteg lett!

Csako sokszor látott már ilyet, amikor törzsének tagjait megszállta a Rossz Szellem. Melléhez kapott, az üres helyhez, ahol már nem függött a kagyló. Lehet, hogy segítő szándéka romlásba döntötte Estebant azáltal, hogy megvált a bűvös kagylótól? Vagy azért kell Estebannak bűnhődnie, mert becsapták a varázslót, és gúnyt űztek varázshatalmából?

A tipi egyik sötét sarkába mászott, és megoldotta varázsszeres zacskójának zsinórját. Gondolkozás, előzetes fontolgatás nélkül pontosan tudta, mit kell tennie. A száraz levelek morzsalékával az Élet Körét rajzolta a keményre taposott földre. A kör közepére sasszárnyat és -körmöt rajzolt, alája pedig egy összetekeredett kígyót. Lehunyta a szemét, és ő is énekelni kezdett a varázslóval együtt. A szavak a szíve mélyén formálódták, s ajkai között kibújva felszárnyalták a magasba, a sasok birodalmába.

– Csako!

A fiú felugrott. A bejárat résein fény szűrődött be. Hajnalodott. A tipiben csend volt. Csako megdörzsölgette elzsibbadt lábát, és odabicegett, ahol Esteban hevert mozdulatlanul a köpenyek alatt. A spanyolok sápadt arca törődöttségről tanúskodott, a varázsló azonban türelmesen várakozott, készen arra, hogy ha szükséges, akár egész nap folytassa munkáját.

– Megh…? – Csako egyszerűen képtelen volt a végzetes szót kiejteni.

– Csak kimerítette a produkciója – felelte Cabeza de Vaca. – Meg kell mondanod a varázslónak, hogy menjen el.

– Mit mondjak neki?

– Bármit – förmedt rá Dorantes. – Csak hagyja abba ezt a kornyikálást, és tűnjön el, hogy végre alhassunk!

– Akkor mondj valamit, senor. Mindegy, hogy mit, csak úgy tűnjön, hogy a szavaidat fordítom le jelbeszédre.

Némi időbe telt, de végül is Csako megértette az öregemberrel, hogy a jó és a rossz szellemek egyaránt visszavonultak a csatából. Naplementekor, kiderül, hogy ki győzött. Addig semmit sem tehetnek, várakozniuk kell.

A varázsló még egyszer utoljára megrázta csörgőit Esteban felett, azután eltávozott. Castillo ott, ahol volt, elnyúlt a földön, a másik két férfi azonban talpra ugrott. Esteban felnyitotta a szemét.

– Meggyógyultál! – kiáltotta Csako.

– Meghiszem azt, de ki tud üres gyomorral aludni? Hagytál nekem valamit, kis öreg?

Csako kotorászni kezdett a rongyain, hogy odaadja Estebannak a tartaléknak eltett szárított húst. Cabeza de Vaca elgondolkozva figyelte, ahogy Esteban a rágós húst majszolta.

– Furcsa – szólalt meg. – Pontosan így viselkedtek az indiánok is, miután meggyógyítottuk őket.

– Az én népem is ugyanezt teszi, ha a Rossz Szellem, amely megszállta őket, eltávozott – mondta Csako. – Sokszor láttam. Látták a senorok is.

– Gyakran. Mindig ilyen hirtelen jön és múlik el?

– A Rossz Szellem mindig váratlanul sújt le, de a varázsló majdnem mindig meggyógyítja a népemet.

– Úgy látom, megtakaríthattuk volna az imáinkat és a fogadalmainkat. Nem vagyunk mi nagy varázslók, csak hittük magunkról.

– De igenis azok vagytok! – erősítgette Csako. – A mi varázslóink soha nem tudtak senkit olyan gyorsan meggyógyítani, mint ti, senorok.

– És azt hiszem, nem is akadt annyi betegük, mint nekünk. Semmi baj, Csako. Csak hangosan gondolkodom.

A kunyhó végében Dorantes morgott.

– Ha már sikerült megszabadulnunk attól az üvöltöző szörnyetegtől, aludjunk végre!

– Igen, ugyanis van min gondolkozni. – De Vaca töprengve elfordult Csakótól, és Estebant nézte. Megcsóválta a fejét, és bebújt a fekhelyére.

Csako gondosan összeszedegette a levélmorzsákat, amelyekkel a bűvös ábrákat kirajzolta. Kivitte és elásta, mielőtt a nap felkelt volna. Aztán Esteban mellé kuporodott, és boldogan figyelte, hogyan rágódik barátja a szívós húsdarabon. Esteban meggyógyult, és ezt a varázsszerlevelek bűvös ábrája tette.

Feje hamarosan lecsuklott. Mély, egészséges álmában lecsúszott, és elterült a földön. Késő délután ébredt fel.

– Ma éjjel sem alszunk – zsörtölődött Dorantes. – Dobolás és ordítozás lesz egész éjszaka.

– Az ünnepséget a mi tiszteletünkre rendezik – szólt rá de Vaca. – El kell mennünk.

– Miért lettek hirtelen olyan biztosak benne, hogy Esteban életben marad?

– Valószínűleg azért, mert segítségül hívtuk a varázslójukat. Figyelj csak! Éppen most beszél hozzájuk.

Amikor a varázsló befejezte a szónoklatot, Csako felemelte a sátorlapot, és Esteban kibújt a tipiből. Döbbent csend fogadta, aztán izgatott, erősödő mormolás, amely csak akkor csitult el, amikor Esteban jelbeszéddel magyarázni kezdett. Gyógyulásában, mutogatta, egyforma része volt a senoroknak és a varázslónak. A tömeg ordítozott, dobok peregtek, a tűz lángjai magasra csaptak, és megkezdődött az ünnepség.

Miután már órák óta kuporgott a nedves földön, amelytől mindössze egy szarvasbőrdarabka választotta el, Csakónak eszébe jutott Esteban ígérete. De amikor azt ajánlotta neki, hogy kérjenek a Bölények Népétől bőrt, Esteban megrázta a fejét.

– Nem, kis öreg. Ha két ember üzletet akar kötni, mindkettőjüknek kell hogy legyen valamije, amire a másik áhítozik, vagy amire szüksége van. Ezeknek az embereknek pedig mindenük megvan.

Csako bánatosan bólintott.

– Így igaz.

– Jó itt az élet. Ha nem gondolnék arra a tiszteletre, amellyel Mexikóban minden bizonnyal fogadnak majd, kísértésbe esnék, hogy itt maradjak.

A gondolat, hogy Esteban lemarad tőlük, elképesztette Csakót. A hosszú út elviselhetetlen lenne barátja nélkül. Megborzongott igyekezetében, hogy valami okot találjon, amiért Estebannak feltétlenül velük kell jönnie.

– Te nem vagy varázsló – szólalt meg végül.

– Nem ám, meghiszem azt.

– És bölényre se tudsz vadászni.

– Ez is igaz.

– Mit csinálnál itt a táborban? – Csako oldalvást pislogott fel barátjára, és bátortalanul hozzáfűzte: – Ahhoz, hogy szívesen lássanak, valami olyanodnak kell lennie, amire a Bölények Népének szüksége van.

Esteban szélesen mosolygott.

– Az embereknek mindig szükségük van nevetésre.

– Nevetésre?

– Meghiszem azt. Üzletet kötni nem lehet ugyan vele, de ha megnevetteted őket, a királyok is szívesen látnak. Mindjárt megmutatom.

A dobok most éppen hallgattak, és a tűz körül egyetlen harcos sem táncolt. Esteban besétált a kör közepébe, és karját figyelmeztetően a magasba emelte. Az indiánok kíváncsian nézték, ahogy körbesétált előttük, és a varázsló előtt megállt.

– Ezer bocsánat! – Egyetlen mozdulattal lekanyarította a varázsló bölénybőr köpenyét.

Csako izmai megmerevedtek, az indiánok haragosan felmorajlottak. Esteban azonban visszatért a tűzhöz, és a köpenyt nyugodt mozdulattal a bal vállára dobta. Jelekkel és azzal a néhány szóval, melyeket már megtanult tőlük, közölte az indiánokkal:

– Én vagyok a nagy bölényvadász.

Peckesen megvonogatta a vállát, és körbelejtett a tűz körül. Aztán ledobta a bölénybőrt, átszaladt a kör másik oldalára, kezét a homloka két oldalára szorította, begörbített mutatóujjait szarvként előrenyújtva. Dühösen fújt, lába a földet kapálta, ugyanúgy! mint azon a napon, réges-régen, Csako falujában, amikor a bikát utánozta és Csakónak a bölény jutott róla eszébe. Az indiánok is felismerték benne a bölényt, érdeklődve előbbre hajoltak, szemükben a tűz visszfénye csillogott.

Esteban egyszerre játszotta mindkettőt, olyan gyorsan és gyakorlottan váltogatta a vadász és a bölény szerepét, hogy Csako el is felejtette, hogy egyetlen ember mozog a körben. A „vadász” ingerkedve lengette a köpenyt a „bölény” előtt, könnyedén szökkent félre az „állat” elől, miközben kőkésével fenyegette. Ahogy a néma színjátékot figyelte, Csako azon kapta magát, hogy az indiánokkal együtt örvendezik, amint a „bölény” folyton elugrik a halálos döfés elől. Amikor aztán végül a kés mégis lesújtott, és a „bölény” a keményre taposott földre omlott, a nézők köréből bánatos suttogás kelt szárnyra. Csako szinte gyűlölte Estebant, amikor mint „vadász” vállán a köpennyel, hajlongva, integetve körbelejtett.

Aztán Esteban megint ledobta a köpenyt. Minden szem a földön elnyúlva heverő „bölényre” szegeződött. Az „állat” rúgkapált. Felemelte a fejét, szemei fehéren villogtak a lángok táncoló fényében. A „bölény” lassan feltápászkodott. Ravasz vigyorral a képén, lábujjhegyen körülsettenkedett, lábával kapált egyet, és hirtelen előreszegezte jobb „szarvát”.

Megint „vadász”-ként Esteban hajlongott és integetett. Egyszer csak felvisított, és hátsó feléhez kapva rohanni kezdett körbe, minden ugrásnál előredüllesztve a testét, mintha a bölényszarvak döfését igyekezne kikerülni. Áttört az ordítozó indiánok gyűrűjén. Csako talpra ugrott. Szinte látta maga előtt a megvadult bölényt, amint a nagydarab embert kergeti a tipik között.

Amikor a harsogó nevetés elült, Esteban előlopakodott Csako háta mögül, és mellette a földre heveredett.

A varázsló felkelt, felemelte a köpenyét a földről, majd átölelte Esteban vállát, és visszavezette a tűzhöz. Csako előrehajolt, leste a kézmozdulatokat, és feszült figyelemmel próbálta megérteni, mit akar az öregember.

– Megöregedtem, belefáradtam a bűvölésbe. Te harcoltál a bölénnyel. A nevetés könnyei elmosták a fáradtságot. Most fiatal vagyok és friss, mint tavaszi eső után a füvek. Nagy a te varázserőd, valóban.

Két kezébe fogva átnyújtott Estebannak egy tökhéj csörgőt. A csörgőt vörös és fehér tollak és szarvaskörmökből faragott csengettyűk díszítették.

– A Bölény Kergette Embernek.

Esteban meghajtotta busa fejét.

– Ezer köszönet.

Amikor visszajött Csako mellé, szeme csillogott a könnyektől.

Csako vágyódva pislantott a csörgőre.

– Ez bizonyosan erős varázsszer.

– Nagyon erős. – Esteban elmosolyodott, és az egyik csengettyűt levágta zsinórjáról. – Ez talán nem lesz túl erős egy kisfiú számára.

– Ezer köszönet. – Csako óvatosan süllyesztette a csengettyűt varázsszeres zacskójába. Már érezte is, hogyan árad szét benne a Bölények Népének ereje.

A spanyolokat is lázba hozta a tökhéj csörgő.

– Eddig nyomát sem láttuk földművelésnek, de ezt magról kellett termeszteni. A tök nem nő vadon – mondta Cabeza de Vaca. – Kérdezd meg őket, honnan szerezték.

A tök, magyarázták a Bölények Népének harcosai, a folyón érkezik, áradáskor. A szellemek küldik a varázslónak. Vannak évek, amikor sok érkezik. Vannak évek, amikor egy sem.

Cabeza de Vaca elgondolkozva bámult észak felé, ahonnan a folyó hömpölygött. Csako jól értelmezte töprengő tekintetét. Reggel a spanyol kijelentette, hogy ideje továbbindulniuk.

– Akkor egyedül mész – felelte Dorantes. – Castillo meg én úgy döntöttünk, hogy maradunk.

– Igaz ez, Castillo?

A törékeny spanyol, reggeli imádságát félbe sem hagyva, bólintott, Cabeza de Vaca szakálla előremeredt.

– Tovább kell mennünk Mexikó felé.

– Hát menj, de én többé nem kockáztatom az életemet. Ez a nép itt most már barátságos. Az élet könnyebb, mint évek óta bárhol. Jobb lesz itt maradni, mint az utat folytatva játszani az életünkkel.

– Velem kell jönnötök.

Dorantes felmordult.

– És miért?

– Azért, mert egy több mint hatszáz főnyi csapatból mindössze mi maradtunk életben. Hiszem, hogy Isten nem ok nélkül óvott meg bennünket, és nem azért, hogy aztán egy tipiben töltsük az életünket. Minket Isten arra szánt, hogy dicsőséget hozzunk neki és királyunknak.

– Hogyan?

– Azt nem tudom, de utunk még nem ért véget.

Castillo gondosan elrendezte a zsebében a maga készítette olvasót, és felállt.

– Veled megyek.

– Bolondok – csattant fel Dorantes. – Menjetek csak, ha akartok. Kilenc év óta először érzem magam biztonságban. Többet nem akarom feladni. – Csakóhoz fordult. – Búcsúzz el Estebantól, te gyerek. Esteban itt marad velem.

Csako egyszerűen képtelen volt megszólalni. Megrettenve nézett az egyik spanyolról a másikra. A szavaikat kitűnően értette. Azt azonban, hogy miről beszélnek, és miért beszélnek így, nem tudta felfogni. Enélkül pedig a szavak üresen konganak.

Cabeza de Vaca odament Estebanhoz, és halkan így szólt.

– Rajtad múlik. Ha te jössz, ő sem marad. – Esteban idegesen játszott a tökcsörgővel.

– Azt parancsolja, hogy maradjak.

– Nem tudja megakadályozni, hogy elmenj, ha te elhatározod magad. – Cabeza de Vaca fejével a Bölények Népének kint várakozó harcosai felé intett.

Amikor Esteban újra vezetőket kért tőlük, habozás nélkül jelentkeztek, hogy elkísérjék a spanyolokat.

- Gondolod, megengednék Dorantesnek, hogy bántsa a Bölény Kergette Embert?

– De ott van Mexikó.

– Én is ott leszek.

Esteban határozatlanul topogott. Csako lélegzetvisszafojtva próbált olvasni barátja arcvonásaiból. Ugyan mi öröme lenne neki Mexikó fiesztáiban és bikaviadalaiban Esteban harsány hahotája nélkül? Hogyan is érthetné meg a sok szokatlan látványt, ha nincs ott Esteban, hogy megmagyarázza neki? Senki más nem érti meg a kérdéseit. Esteban csak tegnap mondta, hogy élete hátralevő napjait szeretné itt a táborban eltölteni. Csako szorongva várakozott, míg végre barátja arcán feltűnt a jól ismert vigyor.

– A nap magasra hágott. – Megrázta a csörgőt, és kipattant a várakozó vezetőkhöz. – Gyerünk, barátaim!

– Gyere vissza! – ordította Dorantes. – Esteban, megtiltom, hogy elmenj!

De Esteban a spanyolok élén már a falu közepén járt. Csako ott ballagott Esteban mellett, megbotlott, ahogy megfordult, hogy az ordítozó és öklét rázó Dorantesre visszanézzen.

– Jön utánunk? – kérdezte Esteban.

– Nem… Azaz, hogy jön.

Estebanon nem látszott, hogy örülne ennek. Mélyet sóhajtott.

– Meghiszem azt, mostantól kezdve nem szabad elfeledkeznem róla, hogy Don Dorantesszel óvatosan bánjak.

– Miért?

– Mert Dorantes igen sokat gondolkozik majd azon, hogyan bánjon velem, ha elérjük Mexikót.

– De hát tudod, hogyan lesz ott. Azt mondtad, hatalmas harcosokként fogadnak majd. És Dorantes szelleme olyan gyenge, hogy neked nincs tőle mit tartanod.

Esteban arcára visszatért a vigyor.

– Meghiszem azt, kis öreg. Hogyan is feledkezhettem meg róla? Amit mi teszünk, az előttünk senkinek sem sikerült.

Csörgője hangjának ütemére szökdécselt egy párat.

– Gyere, megyünk Mexikóba!

Csako fáradt lábai megint nekivágtak a világ végtelen peremének. Az éhezés napjai azonban elmúltak. A Bölények Népe nem szűkölködött. Minden faluban megajándékozták őket, élelemmel, ruhákkal halmozták el az utazókat. Az indiánok gyakran teljesen kiürítették a tipijeiket. Az ajándékokat a spanyolok a vezetőiknek adták, akik aztán visszatértek a saját falujukba. Az újabb falu férfiai elkísérték őket a következőig, ahol megismétlődött az ajándékozási– szertartás. És minden vezetőcsoport beszámolt a másik falu lakóinak a Bölény Kergette Emberről. Estebannak újra és újra meg kellett ismételnie mutatványát.

– Biz’ isten – mondta Csakónak –, lassan azon fogok meglepődni, ha a mexikói arénában nem bölényt, hanem bikát látok.

– Arra gondolsz, hogy így harcoltok a bikával?

– Nem, a bikával lóhátról harcolnak.

– Lóhátról? – Csako megborzongott.

– A ló olyasmi, mint a szarvas, csak nagyobb. – Esteban a kezével mutatta, milyen magas egy ló. – A férfiak a lovak hátán ülnek.

Csako kedvetlenül hátat fordított.

– Eddig soha nem hazudtál még nekem, Esteban.

– Most sem hazudok. Meg fogod látni a lovakat, és az embereket is, ahogy lovagolnak rajtuk.

– Ez biztos?

Esteban nevetett.

– Igen, kis öreg. Meghiszem azt.

Hűvös, fenyvesek koszorúzta hegyeken keltek át, és végre délnek fordultak, a száraz földből lépten-nyomon furcsa, ágas-bogas kaktuszok meredtek ki. A Bölények Népe megmutatta a folyó mentén vezető utat, és a harcosok visszafordultak a saját országukba. Az ő falvaik a bölények vonulását követték. Már így is messzire elhagyták szokott vadászterületeiket. Tovább nem mennek.

A spanyolok nem aggódtak. Csupán a folyót kellett követniük. Castillo erőre kapott, és bár Dorantes szünet nélkül zsörtölődött, és különösen Estebanra morgott, élelmük elég volt egyheti vándorlásra. Három nap múlva vadászok táborára bukkantak, és amikor az alacsony, barna bőrű harcosok ennivalóval kínálták őket, a spanyolok meglepődtek.

– Kukoricaliszt – kiáltott fel egyikük csodálkozva, miközben a durva őrletet ujjuk között pergették. – Hogyan kerülhetett ez ide? Miféle nép ez? Hol vannak a termőföldjeik?

És Csako Estebannal együtt megint hosszú éjszakákon át kuporgott a tűz mellett, hogy ezt az újabb nyelvet megtanulják.

Az indiánok a Folyó Népének nevezték magukat: a spanyolok pimóknak hívták őket; Csako számára a Föld Varázsszerének Népe lettek. Soha még ennyi csodálatos és titokzatos dolgot nem látott, mint itt.

A pimák magokat vetettek a földbe, aztán bűvös nótákat énekeltek; és a földből különös növények bújtak ki, kukorica, bab, tök nőtt rajtuk, meg valamilyen puha, fehér pihe, amelyet a férfiak fonallá sodortak, és ágyékkötőt szőttek belőle. Ez biztosan megint Don Castillo „csodáinak” egyike.

Cabeza de Vaca megnyugtatta, hogy ehhez nincs szükség semmiféle varázslatra. Ha az ember elveti a magot, és a kikelő növényt gondosan ápolja, be is takaríthatja a termést. A spanyolok sokféle ennivalót termesztenek.

Csako tisztelettel hallgatta, de közben le nem vette a szemét Castillo zörgő olvasójáról. Bizonyos, hogy az imáknak, amelyeket Castillo istenéhez mormol, közük van a földből növő ennivalóhoz. Ilyen nagy dolgot erős varázslat nélkül nem lehetne művelni, mondhatnak a spanyolok, amit akarnak. Jól van, ha a senorok nem akarják elárulni, mi a varázsszerük, majd megtudja a pimákét. Valamilyen módon azonban meg kell tanulni a legnagyobb varázslatot – azt, hogyan lehet a földből ennivalót növeszteni.