A BÖLÉNYEK NÉPE

Az előresiető Esteban és Csako az összes általuk ismert nyelvjárással megpróbálkoztak, és végül jelbeszédre szorultak. Nem is voltak benne bizonyosak, hogy az indiánok megértik őket, amíg azt nem próbálták közölni, hogy a közeledő spanyolok hatalmas gyógyító varázslók.

Ekkor a Bölények Népe mormolni kezdett egymás között, és valamennyien az egyik nagyméretű, kifestett tipi előtt karba font kézzel álldogáló öregemberre néztek.

Csako megborzongott. A Bölények Népének voltak saját erős varázsszerei. Varázslójuk nem örül majd újabb isteneknek.

A három senor hamarosan feltűnt az úton. Dorantes és Cabeza de Vaca kétoldalról támogatták Castillót. A Bölények Népének varázslója megvetően elfordult. Az indiánok körülvették az idegeneket, megtapogatták őket, és megdörzsölgették a bőrüket. Egyikük meg is karmolta Estebant, hogy lássa, a fekete szín nem festék-e. Cabeza de Vaca nyugodtan tűrte, hogy szalmaszínű szakállát húzogassák, fogdossák, suttogva vitatkozzanak felőle. Türelmesen elviseltek mindent, hiszen a Bölények Népe bőviben volt az ennivalónak. Szárított húst, zsírral elkevert aszalt bogyókat raktak elébük és belőlük készített főtt ételéket. Csako megette a részét, de akárcsak a többieké, az ő gyomra is túlságosan hozzászokott az éhezéshez; napi egy étkezésnél többet el nem viselt volna. Arra az időre gondolva, amikor gyomra megint kitágul, egy szárított bölény húscsíkot a mellszíjára fűzött.

– Gondolod, hogy itt maradunk egy ideig? – kérdezte Estebantól.

– Ki tudja? Don Castillónak szüksége lenne pihenésre és jó táplálkozásra, de ezek az emberek… – Megvonta fekete vállát.

Csako elgondolkodva bólintott. A Bölények Népe nem fogadta őket olyan örömmel, ahogyan más törzsek tették. Ennivalót és szállást adtak az idegeneknek, ahogy azt az udvariasság megkívánja, de mindezt korántsem barátságosan. Távol tartották magukat a jövevényektől, és úgy látszott, csupán az ürügyet lesik, hogy ellenségeiknek kiáltsák ki őket.

A tipi vékony falán át Esteban és Csako hallotta, hogy Dorantes Cabeza de Vacával vitatkozik.

– Ezeknek nem tetszünk – jelentette ki Dorantes. – Észrevetted, hogyan tapogatják az íjukat? Csak arra várnak, hogy a nyilaikat a hátunkba lőhessék.

– Márpedig akárhogyan is van – hangzott de Vaca válasza –, Castillo képtelen továbbmenni evés és pihenés nélkül.

- Esteban vihetné.

– Esteban nem ló!

– A legközelebbi faluig vihetné Castillót.

– Miből gondolod, hogy az ottaniak barátságosabbak lesznek? Ezen a vidéken már nem ismerik gyógyító-varázsló hírünket.

– Akkor éppen itt az ideje, hogy a lehető leggyorsabban elhagyjuk ezt a vidéket. Talán a következő törzsek barátságosabbak lesznek.

Hosszú csend következett.

– Jól van, reggel folytatjuk az utat. – A tipi ajtólemeze alól de Vaca zilált szakálla tűnt fel. – Esteban, megkérdeznéd az indiánokat, hogy melyikük jönne velünk vezetőnek?

Csako követte barátját a táboron át. Esteban mutogatni kezdett, próbálta megértetni, hogy vezetőre lenne szükségük a folyón túli legközelebbi faluig. A Bölények Népe üres tekintettel bámulta Esteban kézmozdulatait, pedig Csako biztosan érezte, hogy értik. Egyszerűen nem tartották annyira a senorokat, hogy miattuk vadászokat nélkülözzenek. Egyáltalán nem érdekelte őket, mi történik az idegenekkel. Csako nem is tudta őket kárhoztatni érte.

Ha a spanyolok nem segítettek volna a betegeiken és az éhhalállal küszködőkön, az ő népe ugyanígy érzett volna irántuk.

– Akkor hát maradnunk kell – mondta.

Esteban a fejét rázta.

– Dorantes ragaszkodni fog hozzá, hogy induljunk el vezető nélkül.

– De hát nem ismerjük az utakat.

– Nem számít. Vajon egy megriadt nyuszi töpreng-e, merre iszkoljon?

Csako a tipijükre bámult. Olyan közel voltak már, hogy az olajozott falon átsejlettek a spanyolok árnyai. Csako lehalkította a hangját.

– Castillo nem sokáig marad köztünk, ha holnap elindulunk. Tudom. Sok ilyet láttam már.

– Bizony, bizony. – Úgy látszott, Esteban többet is mondana még, de nem tette.

Csako tudta, mire gondol a barátja. Ha maradnak, megtörténhet, hogy egyikük sem hagyja el többé a falut. Amikor közeledni próbáltak a Bölények Népéhez, a feszültséget és a bizalmatlanságot szinte tapintani lehetett körülöttük. Megtapogatta a mellszíján függő szárított húst, de a gyomra még mindig bizonytalanul válaszolt az evés gondolatára.

Esteban súlyos tenyere végigsimított a fiú haján.

– Számolj be a senoroknak, kis öreg.

– Este?

Esteban válaszképpen csak megszorította Csako vállát, azután a falu szélén elnyelte a sötétség.

A fiú habozott, nagy kísértést érzett, hogy Esteban nyomába eredjen. Esteban azonban azt parancsolta, hogy jelentse,– amit tapasztaltak. Sóhajtva bebújt hát a tipibe, és elmondta, hogy nem sikerült vezetőt szerezniük. Heves vita után az a döntés született, hogy reggel átgázolnak a folyón, Castillót majd Esteban viszi a hátán. Cabeza de Vaca keresztet vetett.

– Isten vezérelje lépteinket.

Alighogy e szavakat kimondta, a faluban nagy hangzavar támadt. Elsőnek Csako ugrott ki a tipiből. Amikor a spanyolokat meglátták, az indiánok csoportja megtorpant. Esteban előrebicegett, és súlyosan Csako vállára nehezedett. Jobb lábikráján két kis sebből csepegett a vér.

– Mi történt? – kérdezte Csako.

– Vigyetek a tipibe. Gyorsan!

Mielőtt Csako megmozdulhatott volna, a vitatkozó indiánok csoportja kettévált. A Bölények Népének varázslója méltóságteljesen odalépdelt Estebanhoz. Egy harcos kivált a csoportból, hogy kiabálva, hadonászva megmagyarázza neki, mi történt. A varázsló elmosolyodott, összehúzott szemmel fordult Estebanhoz, és a halál éles jelét rajzolta a levegőbe.

– Mit mondott? – tudakolta Dorantes. – Mi a baja Estebannak?

Csako csak a fejét ingatta. Torka megbénult, egyetlen hangot sem bírt kiejteni. Szemére mintha ködfátyol ereszkedett volna, ahogy Estebant besegítette a kunyhóba, és vigyázva lefektette a bölénybőrökre. Dorantes követte a fiút, közben egyre rángatta a karját.

– Mi van itt, te gyerek? Mi történt vele?

A harag végre megoldotta a görcsöt Csako torkában.

– Megmarta egy csörgőkígyó.

– Hogy lehetett ilyen vigyázatlan? – rikoltott fel Dorantes. – Meg kellene korbácsoltatnom.

Csako az őrjöngő spanyolra meredt.

– Nem érti? Esteban meghal!

– Nem teheti. Nem engedem meg!

Cabeza de Vaca rohant be, félrelökte a fortyogó spanyolt, és lehajolt, hogy megnézze Esteban lábát.

– Két ló… – folytatta Dorantes. – Két lovat is megér, és tudod, hogy ebben az országban a ló mindennél értékesebb. Nem halhat meg. Rajta kívül semmim sem maradt. Az indiánok biztos ismernek valami gyógynövényt. Te fiú, te nem ismersz valami orvosságot a kígyómarás ellen?

Csako után kapott, de Cabeza de Vaca közéjük lépett.

– Ki innen, Dorantes. Hallod? Mint az expedíciós sereg életben maradt rangidős tisztje parancsolom, hogy takarodj innen!

Dorantes lassan kihátrált a tipiből. Castillo is utána vonszolta magát.

– Imádkozom a lelkéért – mormolta.

Behallatszott az ácsorgó indiánok halk beszélgetése. Hangjukon nem érződött szomorúság. Egyszerűen csak a kíváncsiság tartotta itt őket. Időnként valamelyikük felnevetett.

Cabeza de Vaca Esteban mellé térdelt.

– Világíts ide, Csako! – Nagyot sóhajtott. – Ha lenne egy jó toledói pengénk!

– Késő – szólalt meg Esteban.

– Valóban az, fiam. Téged már csak Castillo csodáinak egyike menthetne meg. Miért mentél ki a táborból éjnek idején? Tudod, hogy a kígyók napnyugta után kóborolnak.

Csako kiemelt egy lángoló gallyat a tűzből, és de Vacával szemben ő is letérdelt.

Meglepődve hívta közelebb. Aztán felpillantott, egyenesen de Vaca szemébe nézett.

– Ennek már meg kellett volna dagadnia. Csúnya csíkok sincsenek. Ez tényleg csoda.

– Csoda? – A spanyol megtapintotta a két véres pontot. – Láttál már olyan kígyómarást, amely ennyire vérzett volna? Ilyen tépett sebhelyekkel?

Estebanra néztek. A fekete a könyökére támaszkodva vigyorgott rájuk.

– Nem mondtam, hogy késő? Akkor kellett volna a kés, amikor a sebet csináltam. A kőkés túl nagyot vág. Ezért sürgettem, hogy vigyetek a kunyhóba. Hadd higgyék az indiánok továbbra is, hogy kígyó mart meg. – Cabeza de Vaca visszaereszkedett, és leült a sarkára.

– Nem is tudom most, sírjak-e a megkönnyebbüléstől, vagy szóljak Dorantesnek, hogy korbácsoljon meg.

– Miért? – kérdezte Csako. – Miért tetted?

– Azért, hogy a senorokból megint nagy gyógyító varázsló váljék. Az ám, a Bölények Népe egyet sem fog az övéi közül idehozni gyógyításra, de most gyógyíthatnak engem. És micsoda gyógyítás lesz ez! Olyan, amire még az ő varázslójuk sem képes.

– És miközben mi téged gyógyítunk – mondta de Vaca –, Castillo pihenhet. Jó terv, Esteban.

– Feltéve, hogy elhiszik, hogy Estebant valóban megmarta a kígyó – vetette közbe Csako.

– Hallgasd csak Dorantest. Azok után, amit most kint művel, maradhat-e bárkiben kétely?

Esteban sóhajtott.

– Attól tartok, meg kell neki mondanunk az igazat. Elhatározták, hogy Csako fogja kihirdetni: a senorok nagy-nagy gyógyításra készülnek. Mához három napra, amikor a nap lenyugszik, Esteban meg fog jelenni, életben, egészségben, mert a Nap, Országából jött hatalmas varázslók meggyógyítják.

– Eredj – mondta Cabeza de Vaca.

Csako habozott. Valahogy nem tetszett neki a terv, de nem tudta volna okát adni. Lehet persze, hogy ez csak az Esteban elvesztése miatti aggodalom utóhatása.

Lassan felállt.

– Megkísérlem megértetni velük.

Neki nem ment olyan jól a jelbeszéd, mint Estebannak, de a Bölények Népe megértette. A következő napokban aztán nem haladtak el többé közönyösen a spanyolok tipije mellett. A bőröket tisztogató és feszítő asszonyok tereferéjük közben gyakran tekingettek a tipi felé. Harcosok csoportjai álldogáltak a közelben, várakozásteljesen lestek, vajon tényleg meg tudják-e gyógyítani az idegenek a csörgőkígyó marását.

A spanyolok szorgalmasan „gyógyították” Estebant. Csakónak nem akadt dolga. Megszárítgatta hát a tealeveleket, maradványaikat varázsszeres zacskójába szórta, és jól nyitva tartotta a szemét, keresve, miféle erős varázsszert találhatna még. A Bölények Népe nap nap után kiakasztotta varázsszeres zacskóit a tipik elé, villás ágakra. A faluban kószáló Csakónak majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet a hosszúkás bőrhengerekben, de nemhogy megérinteni őket, még kérdezősködni se mert.

A második napon estefelé éppen az egyik varázsszeres zacskó orsózva csavarodó mintázatának jelentésén töprengett. Vajon a minta is része a varázsszernek, vagy esetleg az a rendeltetése, hogy a bűvös erőket biztonságosan a zacskó belsejébe zárja? Az asszonyok megzavarták gondolatait, bevitték a varázsszeres zacskót éjszakára a kunyhóba. Csako megfordult, hogy továbbinduljon. Megtorpant. A varázsló állt előtte. A táborban hirtelen csend lett. Az asszonyok abbahagyták a fecsegést. A férfiak közelebb húzódtak. Még a nagy sárga kutyák is fülüket hegyezve, nyelvüket lógatva, várakozóan figyeltek.

Csako várt.

A varázsló a lenyugvó napra mutatott, és felemelte egyik ujját. A spanyoloknak még egy napjuk maradt a gyógyításra. Ezután a halál jele következett. Esteban meg jog halni. A varázsló sarkon fordult, és lassú léptekkel távozott.

Miközben a kézmozdulatokat figyelte, Csako igyekezett a varázsló tekintetét is fürkészni. Félelmet és haragot olvasott ki az indián szeméből, szinte a gondolatait is hallani vélte. Remegő térdekkel, de egykedvűséget színlelve, nyugodtan sétált a rábámuló falusiak között az idegenek tipijéhez. Felemelte a bejáratot takaró lapot, de nem lépett be.

– Alig várom már, hogy lássam a képüket, amikor holnap este kisétálsz közéjük – mondta bent Dorantes. – Nem hittem volna, hogy ép bőrrel szabadulunk ezektől. Okos fickó vagy, Esteban. Ha eljutunk Mexikóba, megkapod a jutalmadat.

Csako távolabb húzódott a tipi bejáratától. Dorantesről meg is feledkezett. A spanyol még akkor is lovakról fecsegett, meg korbácsolással fenyegetőzött, amikor azt hitte, hogy Esteban haldoklik. A teaivók falujában meg azt akarta, hogy hagyják magára Estebant, csak hogy a saját életét megmenthesse. Mit tesz majd, ha rájön, hogy Esteban terve, mint a magasba hajított kő, visszazuhan, és mindannyiukat elpusztítja? Felfogják egyáltalán a spanyolok, hogy mekkora veszélyben forognak? Csako kételkedett benne. Azt a bizonytalanságot, amelyet Esteban szavai mögött érzett, amikor tervét elmondta, a spanyolokban nem bírta felfedezni. Semmit sem tudtak a varázslókról, különben nem bántak volna a saját hatalmukkal ilyen könnyelműen.

A Bölények Népének erős varázsszere van. Varázslójuk erősebb és hatalmasabb Csako társainál. Minél nagyobb a hatalom, annál erősebb a félelem, hogy elveszíthetjük. A varázsló szeméből Csako ezt a félelmet olvasta ki. Ha a spanyolok „kigyógyítják” Estebant a kígyómarásból, a varázsló kénytelen lesz elpusztítani őket. Rájuk szabadíthatja a Rossz Szellemet, vagy valamilyen, csak általa ismert mérges növényhez folyamodik. Bármilyen varázslatot használ, az eredmény ugyanaz. Bizonyítani fogja, hogy az ő varázsszere az erősebb, hiszen Esteban és a senorok halottak. A saját sorsában Csako nem volt biztos. Remélte, hogy ugyanaz lesz, mint Estebané. Inkább a halál, mint a rabszolgaság szégyene.

– Nem számít – motyogta maga elé. – Úgysem hagyom, hogy megtörténjen.

A minap Esteban megmentette őt azzal, hogy megitta azt a szörnyű főzetet. Most majd ő menti meg Estebant. De hogyan?

Megmarkolta a száraz levéltöredéket varázsszeres zacskójában, és nagyot sóhajtott. Mire jó ez is? A Bölények Népének erősebb a varázsszere. Különben sem tervezte még meg a száraz levelek használatának szertartását.

Keze kutatóan végigszaladt majdnem meztelen testén. A Bölények Népének jobb íjai és nyilai vannak. A megkurtított ágyékkötő jóformán használhatatlan.

Aztán a marka összezárult a mellén függő kagylón. Lassan bólintott. Hiszen apja megmondta, hogy a kagyló meg fogja védeni.

A senorok bűvös jelével gyorsan keresztet vetett magára. Aztán – biztos, ami biztos – kétszer átköpött a bal válla felett, mielőtt levette volna a bőrszíjat a nyakából. Kezében szorongatva a kagylót, nekilódult az emberek és a tipik vetette árnyékok között, egyenesen a varázsló cifrán kimázolt sátora felé.