- Ezzel a szemüveggel hogy lehetnék én szép? Ha leveszem az orromról,
akkor meg vaksi vagyok. - Levette a szemüvegét, kicsit vaksin nézett a szá-
zadosra. - Tessék, nézzen rám! 

- Butuska kislány – mondta Patkós mosolyogva. – Vegye fel a szemüve- 

301

gét. Maga azzal a szemüveggel egyszerűen csodálatos. És higgye el, nagyon
őszintén beszéltem. 

Mindketten zavarban voltak. Vera nem tudta, hogyan értékelje Patkós
szavait. Vegye udvarlásnak, afféle szerelmi vallomásnak? Az ügyész pedig
arra gondolt, hogy most kéne megcsókolnia a lányt, ezt a jópofa, kedves, kék
szemű csodát. Bosszankodott, hogy eddig miért nem vette észre. 

- Mondja, Verácska, alkalomadtán bemutatna a szüleinek? 

- Természetesen. Nagy örömmel. De gondolom, fizetnünk kellene. 

Fizettek. Patkós magával vitte az újságot. Tizenöt perc múlva az ügyész
már a szobájában ült, behívta magához a még mindig zavarban lévő lányt. 

- Kedvesem, hívja fel Szederkényit a Hírlaptól. Innen is felhívhatja, ak-
kor legalább láthatom is magát. 

A lány Patkósra nézett.

- Százados úr, maga elhatározta, hogy mindenáron zavarba fog hozni?
Patkós tiltakozott. 

- Nem, dehogy. Nem szeretném, ha félreértene. Arról van szó csupán,
hogy egyszerűen nem értem az eddigi vakságomat. 

- Na jó, főnök, ne folytassa. Hívom a Hírlapot. -Tárcsázott. Nagysokára
a lap szerkesztőségében felvették a kagylót. Vera bemutatkozott, közölte,
hogy a katonai ügyészségről beszél, Szederkényi urat keresi. 

- Kapcsolom - mondta a telefonos kisasszony. Szaggatott búgás hallat-
szott, aztán valaki beleszólt a kagylóba. 

- Bűnügyi rovat. 

- Katonai ügyészség. Doktor Patkós Ernő százados szeretne beszélni
Szederkényi szerkesztő úrral. 

- Tibor, téged keres valamilyen főkatona - hallotta Vera az ismeretlen
férfi hangját. 

- Halló. Szederkényi vagyok. 

- Azonnal átadom a kagylót Patkós százados úrnak. 

- Halló, doktor Patkós Ernő százados vagyok, katonai ügyész.

- Üdvözlöm, százados úr. Parancsoljon. 

- Olvastam a cikkét a Hírlapban. 

- Jó írás, ugye? 

- Bizonyára. A kérdésem… 

- Nos, várjunk csak, mi ez, százados úr, kihallgatás? 

- Tisztázzunk valamit, uram. Én a katonai ügyészség századosa vagyok.
Szerettem volna rövid úton bizonyos információt kérni öntől. Nem akartam
ugyanis beidézni a Margit körútra, mert itt mostanában nagy a forgalom, s 

302

megtörténik, hogy órákig várakoznia kell. De máris kiküldöm önnek az idé-
zést, holnap tíz órakor várom. Ha nem jönne, elővezettetem. Viszontlátásra. 

- Halló, hall engem? Ne tegye le a kagylót! 

- Mit akar mondani? 

- Kérem, ügyész úr, kérdezzen, minden kérdésére válaszolni fogok. 

- Ez mindenesetre kedves és megható. Nos, az első kérdésem: Kitől szer-
zett tudomást a Petró-ügy újabb fejleményeiről, nevezetesen arról, hogy
Szegedi Mihály a katonai ügyészségen van, és hogy bevallotta az addig el-
tűntnek hitt Petró Máté megölését? 

Rövid ideig a telefonvonal jellegzetes búgása hallatszott, aztán Szederké-
nyi megszólalt. 

- Százados úr, ön bizonyára tudja, hogy amikor Petró Máté eltűnt, én
cikket írtam az esetről. Folytatása nem lett, mert fölvilágosítást senkitől sem
kaptam. Napokkal ezelőtt egy ismeretlen ember felhívott telefonon, és el-
változtatott hangon közölte, hogy az eltűnt Petró Máté gyilkosát a defenzív
osztály őrizetbe vette, s miután Szegedi Mihály, a volt válogatott vízipólós
bevallotta, hogy ő ölte meg Petró Mátét, átadták a katonai ügyészségnek.
Természetesen én ezt nem hittem el, ezért felkerestem Szegedi Mihály fele-
ségét, Márvány Arankát, a professzor lányát, aki elmondta, hogy férjét em-
berölésért vagy miért őrizetbe vették, s jelenleg az ügyészség foglya. 

- Értem. Tehát maga Szegedi Mihálynéval beszélt. 

- Igen, vele beszéltem. De ha már így összejöttünk, mondja meg nekem,
hogy mi az igazság? 

- Igaz, hogy Szegedi Mihály előzetes letartóztatásban van. Elismerte,
hogy kihallgatás közben megölte Petró Máté könyvkötőmestert, és a holt-
testet Ráckevénál a Dunába süllyesztette. De erről a beszélgetésről a lapjá-
ban ne tegyen említést. Világos? 

- Mert ha...? 

- Nincs mert ha.    

- Ez fenyegetés? 

- Nem. Ez a katonai ügyészség kérése. 

- Értettem. Van még valami? - Szederkényi hangja kihívó, szemtelen
volt. 

- Viszontlátásra - mondta nem éppen vidáman Patkós, és a helyére tette a
hallgatót. - Pimasz egy fráter. 

Vera szeretettel nézett rá.

- Felidegesítette?
Patkós legyintett. 

303

- Nem érdekes, szóra sem érdemes. Mondja, kedves Verucska, mit csinál
ma este? 

- Ma este? Azt hiszem, kötni fogok. Apámnak van néhány régi pulóvere,
azokat felfejtem, és a katonáknak kesztyűt meg érmelegítőt kötök. 

- Istenemre mondom, ez nagyon dicséretes. Ha már a kormányzat meg-
felelő ruházat nélkül küldi a fiait az irdatlan orosz hómezőkre meghalni, ak-
kor legalább a lakosság gondoskodjon a gyermekeiről. De én, a rossz hazafi,
azt kérem magától, kedves Verucska, hogy ma este ne kössön. Fél hétre ma-
gáért megyek, és elviszem moziba. 

- Jöjjön előbb. Mondjuk, fél hatra. És akkor bemutatom a szüleimnek.
Nagyszerű emberek. Nem fontos, hogy egyenruhában legyen, édesapám és
édesanyám ugyanis nincs oda az egyenruháért. 

- De hiszen a nagybátyja… 

- A nagybátyám a család fekete báránya. De én szeretem őt, mert nagyon
tisztességes ember. 

Patkós Ernő a lakásáról, miután tudta, hogy a Hírlapnál lapzárta van, fel-
hívta a szerkesztőséget, és elváltoztatott hangon beszélt Szederkényivel. 

- Figyeljen rám, szerkesztő úr. Tudom, hogy magával ma délután beszélt
egy honvéd ügyész a Petró-ügyben. Arra kérem, fiam, hogy ne törődjön an-
nak az ügyésznek a figyelmeztetésével, hanem igenis írja meg a lelkiismere-
tére hallgatva az igazságot. Írja meg, édes fiam, hogy a defenzív osztály tag-
jainak nincs joguk ahhoz, hogy magyar embereket vallatás közben megölje-
nek, akkor sincs joguk hozzá, ha az alkotmányra vagy a szent koronára hi-
vatkoznak. Mi, édes fiam, maga mellett, a Hírlap mellett vagy a mögött ál-
lunk. Az ég vele, és további bátor, eredményes munkát kívánunk. Sokak ne-
vében, Barangoló Árpád. - Nem várta meg Szederkényi válaszát, a hallgatót
a helyére tette, felöltözött nemrég készült egyenruhájába, és izgalommal el-
telve elindult Veráékhoz a Szent István parkba.. 

304

15.

Petró Máté izgatottan olvasta a Hírlap aznapi tudósítását. A cella, ahol na-
pok óta élt, barátságos volt, Gellért atyától megkapott mindent, ami meg-
könnyítette önként vállalt rabságát. Megtörtént, hogy olykor a szerzetesek-
kel együtt részt vett a hajnali misén, és ilyenkor áhítattal kérte az Úr bocsá-
natát, mert bűnösnek érezte magát, csak azt nem tudta megfogalmazni, hogy
miben bűnös. A szerzetesek, amikor találkoztak vele a kerengőn vagy a
templomban, néma fejbólintással üdvözölték, de soha senki nem kérdezte
meg, hogy testvérem, te ki vagy, honnan kerültél hozzánk. De ő is tartózko-
dó, néma volt, mintha a rend regulája írta volna elő ezt a némaságot. Pedig
erről szó sem volt. Gellért atya majdnem mindennap felkereste, gondosko-
dott arról, hogy feleségének írhasson, és arról, hogy a szülés előtt álló asz-
szonyka levelét megkaphassa. Gellért atya igazán nagyvonalú volt, mindent
elkövetett, hogy vendége, akit üldözői elöl bújtatott, a körülményekhez ké-
pest jól érezze magát. 

Február tizenkilencedikén, pénteken délután Pócsi professzor társaságá-
ban Pálházy felügyelő felkereste Gellért atyát. A magas, szikár, ősz hajú
szerzetes Krisztus nevében szeretettel fogadta látogatóit, szerényen beren-
dezett szobájában hellyel kínálta őket. 

Pálházyék leültek.

- Bocsánat - mondta kedvesen Gellért atya -, a professzor urat ismerem;
ha nem tévedek, ön az a nevezetes detektívfelügyelő, aki közbiztonságunkra
vigyáz. Ha jól emlékszem a fényképe alá írt névre, doktor Pálházy Róberthez
van szerencsém. 

- De hiszen bemutatkoztam – mondta a felügyelő. 

- Valóban, de a nevét valahogyan nem jegyeztem meg. 

- Semmi baj, atyám. Hogy érzi magát a mi Máté barátunk? 

- A körülményekhez képest, azt hiszem, jól van, meg kell mondanom,
hogy nagyon fegyelmezetten viseli önként vállalt rabságát. Fegyelmezetten,
mint mondtam, de a lelke mélyén türelmetlen, s az esti beszélgetéseink al-
kalmával azon meditál szinte szünet nélkül, hogy milyen bűnt követett el,
amiért bujdosnia, menekülnie kell. Azt ismételgeti, hogy ő, mióta az eszét
tudja, sohasem politizált. Tisztelte és betartotta a törvényeket, minden vágya
az volt, hogy családjával békességben éljen és születendő gyermekét felne- 

305

velhesse. Mi hát az ő bűne? Próbálom vigasztalni, de elég nehéz lelket önteni
belé. Néhány nap óta együtt imádkozom vele, kérve a Mindenhatót, hogy
adjon a lelkének békét és nyugalmat. Csakhogy valamelyik nap a kezébe ke-
rült a Hírlap egyik száma, melyben azt olvasta, hogy Szegedi Mihályt, ha jól
emlékszem a nevére, bíróság elé fogják állítani emberölésért. És az az ember,
akit Szegedi megölt, nem más, mint ő, Petró Máté. Azóta szerencsétlen ba-
rátunk nem alszik, jószerivel nem is eszik, azon morfondíroz, hogy mi lesz
azzal az emberrel, aki az életét megmentette. 

- Hát igen - mondta Pálházy -, ez itt a kérdés. Szegedi ártatlan, családja,
felesége, gyermeke van. Ahogyan én tudom, az ügyész, doktor Patkós Ernő
százados a legsúlyosabb büntetést fogja kérni Szegedire, ami ebben az eset-
ben, mivel beismerő vallomást tett és a meghallgatott tanúk is ellene vallot-
tak, minimum tíz-tizenöt év fegyház. Hozzáteszem, ártatlanul. 

- Rágyújthatok? - kérdezte a köpcös orvos, és máris az ujjai között tar-
totta cigarettáját. Szegletes arcán elmélyültek a ráncok. 

- Mi nem dohányzunk - mondta Gellért atya -, de ha úgy érzi, hogy rá kell
gyújtania, kivételesen megengedem. 

- No, nem. Bár ideges vagyok, tudom fegyelmezni magam, - Pócsi főor-
vos nem gyújtotta meg a cigarettáját, az ujjai között tartotta. - Azt nem ér-
tem, hogy az a szerencsétlen, Szegedire gondolok, miért nem vallja be az
igazat? 

- Mármint azt, hogy megszöktette Petró Mátét, elrejtette, meggyógyította
és így tovább? - Pálházy csodálkozva nézett Pócsira. - Professzor úr, remé-
lem, ön most tréfált. 

- Nem tréfáltam. Meggyőződésem, hogy minden szituációban az egyetlen
járható út, az egyetlen lehetséges megoldás az igazság kimondása. 

- Gyönyörű! Csodálatos - mondta Pálházy -, de úgy vélem, ön ezt igazá-
ból nem gondolta végig. Nos, nézzük meg részleteiben az ön álláspontját.
Egy, ha Szegedi bevallja, hogy megszöktette a kommunistának elkönyvelt
Petró Mátét, nem vitás, hogy huszonnégy órán belül halálra ítélik, de kivég-
zése előtt megkínozzák, hogy megtudják a részleteket. És melyek ezek a
részletek? Tehát még az ítélet végrehajtása előtt vagyunk. Nos, Szegedi a fi-
zikai és lelki kényszer hatása alatt el fogja mondani, hogy Petró Mátét az
apósánál rejtette el, az gyógyította. Aranka, Szegedi felesége ápolta, a gyó-
gyulása után én elvittem anyámhoz, aki gondját viselte. Vállalkoztam arra,
hogy szolgálati gépkocsimon idehozzam őt Budapestről, és itt kérjünk ré-
szére menedékjogot. Professzor úr, ez az igazság. Ha ezt kimondjuk, kinek
használunk? Szegedit főbe lövik, mivel háború van, minket pedig egytől
egyig, magát, anyámat, a menyasszonyomat, Márvány professzort, Szegedi 

306

feleségét is letartóztatják. Ez lenne hát az igazság kimondásának a végered-
ménye.
Gellért atya is megszólalt. 

- Professzor úr, azt hiszem, hogy a felügyelő úrnak igaza van. 

- Igen, lehetséges. De akkor mit tegyünk? Hagyjuk, hogy egy derék em-
ber miértünk szenvedjen? Ettől a gondolattól egyszerűen rosszul leszek. 

- Uralkodjon magán, professzor úr - mondta Pálházy. - Higgye el, hogy
én tökéletesen megértem a lelke háborgását. Csak azt mondhatom, amíg én
szabadlábon vagyok, megpróbálok segíteni Szegedin. De ha teljesítenénk az
ön kívánságát, Szegedi mögött és természetesen a veje mögött is bezárul
minden kapu. 

Pócsi doktor megadóan lehajtotta a fejét.

- Legyen úgy, ahogy ön akarja, felügyelő úr. Mondja, van már ügyvédje
annak a szerencsétlen embernek? 

- Természetesen van, mégpedig nem akárki - mondta Pálházy. - Doktor
Porpóczy Tamás nemzetközileg elismert ügyvéd vállalta a védelmet. Meg
kell jegyeznem, hogy Porpóczy doktor az ügyvédi kamara egyik vezető
egyénisége. Egyébként Porpóczyt személyesen ismerem. Ma kora délelőtt
beszéltem vele telefonon. Már beszélt Szegedivel. Mint elmondta, Szegedi
keményen tartja magát, Patkós százados, az ügyész engedélyezte, hogy ta-
lálkozhasson a feleségével. Ez a találkozás Porpóczy szerint tegnap délután
megtörtént. - Pálházy Gellért atyára nézett. - Atyám, szeretnénk reggelig
magunkkal vinni Máté barátunkat. Szeretném, ha a gyerek születése előtt
találkozhatna a feleségével. 

- Nem veszélyes ez a találkozás? – kérdezte aggódva Gellért atya. 

- Kedves atyám - mondta Pálházy őszintén -, olyan korban élünk, amikor
az életünkért naponta kell vállalnunk a veszélyeket. 

- Ahogy gondolja, felügyelő úr - mondta Gellért atya, és lehunyta a sze-
mét, mintha imádkozna. - Valamit azonban kérnem kell öntől. 

- Bármit kérhet, atyám. 

- Nos, kedves felügyelő úr, én azt kérem, hogy bárhogyan is fog alakulni
ez az ügy, szeretném, ha rendünk ebből kimaradna. Nem a félelem beszél
belőlem, és nem is a felelősségvállalás előli menekülés, hanem csupán az,
hogy ne veszítsük el az üldözettek segítésének a lehetőségét. Az egyházunk-
nak ugyanis nemcsak feladata, hanem kötelessége is, hogy Krisztus nevében
segítsen az üldözötteken, nemcsak a katolikusokon, hanem minden embe-
ren, beleértve az ateistákat is, akit üldöznek. 

- Atyám, megígérem, mindent elkövetek, hogy a rendjüket ne kompro- 

307

mittáljuk – mondta Pálházy, és a professzorra nézett. – Remélem, professzor
úr, ezzel ön is egyetért. 

- Természetesen. Feladom az igazság kimondásához ragaszkodó elméle-
temet, elismerem, hogy igaza van. Ha ez megnyugtatja önt, atyám, azt is ta-
gadni fogom, hogy ismerem a rendet, és azt is, hogy valaha itt jártam. Kérem,
én sohasem jártam itt, Gellért atyát nem ismerem, nem ismertem. 

- Köszönöm, professzor úr, amit mondott, engem megnyugtat. Máté ré-
szére a menedékjogot továbbra is biztosítjuk. 

- Atyám - mondta Pálházy -, ez számunkra nagyon megnyugtató. Ha
nem okoz önnek fáradságot, akkor nagyon örülnék, ha elkísérne Petró Máté
barátomhoz. 

- Semmi akadálya - mondta Gellért atya, és felállt. - Ha megengedik,
előremegyek. - Pálházyék is felálltak, és elindultak a pap után. A boltíves
folyosó ablakai a Zina folyóra néztek, a jégtáblák már eltűntek a víz felszíné-
ről, a kékesszürke víz békésen hömpölygött a gátakkal megerősített meder-
ben. A kerengőn komor arcú szerzetesek sétáltak, elmélyültek az imádság
igazságában, lélekben valahol Jeruzsálem dombokra épült házai között jár-
tak, azokon a zegzugos sikátorokon, ahol Jézus Krisztus hurcolta vállán az
irdatlan nehéz keresztet, amelyre a Golgotán feszítik rá, hogy megváltsa bű-
neitől az emberiséget. Szent emberek, gondolta Pálházy, szent emberek, és
nyilván boldogok is. Ámbár ki a megmondhatója? 

Gellért atya megállt egy ajtó előtt, távol a kerengőtől, a kolostor északi
szárnyán. Benyitott. A cella mélyéből bizonytalan hang hallatszott.

- Laudeatur, Jézus Krisztus. 

Gellért atya áldásra emelte a kezét, mormogott valamit a fogai között, de
Pálházy abból egy szót sem értett, de valójában nem is érdekelte, hogy mit
mondott. Beléptek a zárkába. Pálházy nem ismerte meg a szakállas, baju-
szos, beesett szemű Petró Mátét, aki alaposan lefogyott. 

A szerencsétlen ember, amikor apósát meglátta, sírva fakadt, a nyakába
borult, és érthetetlen szöveget motyorgott könnyei között. 

- Nos, fiam - mondta a főorvos -, embereld meg magad, nincs semmi baj.
- De az elmúlt hetek szenvedéseitől, megpróbáltatásaitól elcsigázott ember
képtelen volt uralkodni magán, görcsösen zokogott, és alig érthetően
mondta: - Mi lesz velem, papa? És mi lesz Szegedivel? 

Sokáig tartott, amíg a szerencsétlen ember valahogyan megnyugodott. Ez
is csak akkor sikerült, amikor Gellért atya utasítására a rendház orvosa
nyugtató injekciót fecskendezett az idegösszeomlás határán vergődő Petró
Máté tomporába. 

- Fiam - mondta nagy szeretettel Pócsi professzor -, uralkodj magadon. 

308

Legalábbis próbáld meg. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk neked. Nézz
ránk, és hallgass meg. Mi a barátaid vagyunk. Azért jöttünk, hogy hazavi-
gyünk, hogy találkozz Máriával. 

- Máriával? - kérdezte vissza -, hogy van Mária? Mi van a gyerekkel? 

- Nyugodj meg, Máté - nyugtatta őt a főorvos. - Minden rendben van.
A gyerek fekvése normális, a szüléskor nem lesz komplikáció. 

- Hála a jó Istennek - zokogta a szerencsétlen férfi; - De mikor lesz már
vége ennek a szörnyű időnek? Mikor láthatom Máriát? 

- Azért jöttünk - szólt közbe Pálházy -, hogy elvigyük Máriához. De ezt
már a professzor űr is elmondta. Mindent elmond neki, amit akar, vele tölt-
heti az éjszakát, és reggel visszahozom ide. Arra kérem, emberelje meg ma-
gát, ne sírjon, mert szerfelett furcsa, különös látvány lenne, ha Pócsi pro-
fesszor és Pálházy detektívfelügyelő egy síró-rívó embert cipelne magával a
Zina partjáról Pócsi doktor lakására. Mert ugyebár mondanom sem kell,
hogy kedves felesége, született Pócsi Mária jelenleg nem a Fürjes utcai ház
harmadik emeletén lakik, hanem drága jó apjánál, Pócsi Sándor doktornál,
az európai hírű orvosprofesszornál. Világos mindaz, amit mondtam? 

- Igen, világos - mondta könnyeit lenyelve a szerencsétlen férfi. Hirtelen
mozdulattal megragadta a felügyelő csuklóját, megszorította, Pálházy cso-
dálkozva nézett rá, s egy pillanatig azon tűnődött el, hogy ennek az elnyűtt,
szerencsétlen embernek honnan a csudából van ekkora ereje. Gyengéden
megfogta Petró Máté csuklóját, és mosolyogva, de nagyon határozottan le-
fejtette az ujjait, amelyek szinte görcsösen tapadtak csuklójára, és moso-
lyogva azt mondta: - Minden rendben van, Máté, nincs semmi baj. Reggelig
Máriával lesz. Ennél jobb hírt most nem mondhatok. Én, vagyis a hatóság
kíséri magát oda, nehogy útközben probléma legyen, és holnap reggel sze-
mélyesen én fogom visszakísérni magát ide a rendházba. A továbbiakat pe-
dig megbeszéljük. Egyetért velem? 

- Igen, felügyelő úr - mondta zokogását elfojtva Petró Máté.
- Akkor öltözz fel, édes fiam, és menjünk - mondta a főorvos. 

Mielőtt kimentek volna a rendház kapuján, Gellért atya keresztet vetett és
megáldotta őket. A rendház előtt Kiss István őrmester várakozott, aki sem-
mit nem látott, semmit nem hallott, ő azt a parancsot teljesítette, melyet
imádott főnökétől kapott. Alig fél óra múlva már Pócsi főorvos háza előtt állt
meg a gépkocsi. 

- Pistám - mondta a felügyelő, miután kiszálltak a kocsiból -, szeretném,
ha tíz percig várna rám. Tíz perc múlva hazavisz, és utána magáé az este. 

- Köszönöm, főnök - mondta Kiss őrmester, és leállította a kocsi motor-
ját. A csengetéskor Márta, a szép arcú cselédlány nyitott ajtót. A szakállas, 

309

bajuszos Petrót nem ismerte meg, csak akkor engedte be, amikor Pócsi dok-
tor előlépett és azt mondta: 

- Mi van, te lány, már meg sem ismersz? 

- Már hogyne ismerném meg a professzor urat - mondta Márta -, ezt a
szakállas urat nem ismerem. Márpedig én ismeretleneket nem engedek be a
lakásba. 

- Nem vagyok én ismeretlen, Mártuska - mondta Petró, és megsimogatta
a lány arcát. 

- Szentséges ég - suttogta a lány, és tenyerét a szája elé tette. - Máté úr...
A hangjáról megismerem. Hála a jó Istennek, hogy visszajött - s azzal bero-
hant a szobába. - Kisnaccsád - kiáltotta -, jöjjön gyorsan, megjött az úr, hall-
ja, kisnaccsád, itt van Máté úr, hazajött. - Kinyílt az egyik ajtó, és belépett
Pócsi Mária. Tenyerét a hasára tette, mintha a még meg nem született gyer-
mekét akarná nyugtatni. Aztán, hogy meglátta szakállas, bajuszos férjét,
megfeledkezett állapotáról, és szinte a parkettát sem érintve repült férje kar-
jába. Petró szorosan magához ölelte az asszonyt, s könnyei végigperegtek
sovány arcán. 

- Drágám, egyetlenem, csakhogy itthon vagy végre. - Az asszonyka is sírt,
és nem is akarta eltitkolni könnyeit. Kijött a másik szobából a bronzvörös
hajú Pócsiné is, csodálkozó tekintetét a szakállas férfira emelte, aztán nem
éppen hízelegve mondta. 

- Na végre, hogy hazataláltál. 

- Ugyan már, anya - tiltakozott a fiatalasszony -, hogy mondhatsz ilyet. 

- Azt mondom, amit mondanom kell - perelt tovább az asszony -, te en-
gem ne torkolj le. Tudom én jól, hogy mit beszélek. Ha még egyszer ilyesmi
előfordul, hát én mondom, hogy megnézheti magát. 

Pálházy közbeszólt.

- Igaza van a nagyságos asszonynak. A fenébe is, mégiscsak furcsa, hogy
valaki december huszonhatodikán eltűnik a lakásáról, és nem ad életjelt
magáról. De nekem, hölgyeim, mennem kell, ha bármi történnék, azonnal
hívjanak fel telefonon a kapitányságon vagy otthon. Kedves Máté, kérem,
néhány pillanatra bontakozzon ki drága felesége karjából és figyeljen rám. 

Az elkínzott férfi engedelmeskedett, figyelmesen nézett a felügyelőre, de
nem engedte el felesége kezét. 

- Holnap reggel fél nyolckor magáért jövök, és visszakísérem a rend-
házba. 

- Igen, felügyelő úr, értem. 

- Én is menjek? - kérdezte a professzor, aki eddig hallgatott, és valami
mély szomorúsággal nézte lányát és üldözött vejét. 

310

- Nem, azt hiszem, nem szükséges - mondta Pálházy, és hirtelen elhatá-
rozással Mártira nézett. - Jöjjön ide, kislányom. - Márti közelebb ment, és
mintegy kétlépésnyire megállt a felügyelő előtt. 

    - Jöjjön közelebb, ne féljen.
Márti tett még egy lépést.  

- Tudja, hogy ki vagyok? 

- Igen. Pálházy felügyelő úr a rendőrségről. 

- Helyes, kislányom. És most nagyon figyeljen rám. Nézzen a szemembe,
és ne hajtsa le a fejét. - A lány engedelmeskedett. - Maga mindazt elfelejti,
amit itt látott. Senkinek, érti, senkinek, még hivatalos embereknek sem
mondja meg, hogy Petró úr itt járt. Maga Petró Máté urat tavaly karácsony
óta nem látta. 

- Igen, felügyelő úr. Én nem láttam Máté urat. 

- Helyes. Erről a szomszédoknak sem mesélhet. Megjegyezte? 

- Igen, felügyelő úr. Megjegyeztem. Tessék nekem elhinni, nem akarok
én rosszat Máté úrnak, és magamnak sem. Nekem ugyebár nagyon jó helyem
van itt. Nem akarom én ezt a helyet elveszíteni. 

- Ez világos beszéd, kedves Márti. - Az asszonyokhoz fordult. - Höl-
gyeim, kézcsókom. Professzor úr, távol áll tőlem/hogy tanácsot adjak, de én
az ön helyében alaposan megvizsgálnám ezt a sötétben bujkáló szökevényt,
és adnék neki valami nyugtatót, mert ahogyan én látom, elég ócska állapot-
ban van. 

- Én is úgy látom. Bízza rám a fiút - mondta a professzor -, és köszönök
mindent. A család nevében is köszönöm. 

Pálházy megbiccentette a fejét és távozott. Petró Máté a feleségével be-
ment abba a szobába, melyben Mária a férje eltűnése óta lakott. Pócsiné is
utánuk akart menni, de a férje megfogta a karját és visszahúzta. 

- Hagyd magukra őket - súgta az asszonynak. - A vacsoránál majd talál-
kozunk. 

Petró még jószerivel be sem csukta az ajtót, Mária már újból átölelte, és
csókolta száját, homlokát, szemét. 

- Édesem, ugye többé nem hagysz el. 

- Én nem hagytalak el, Mária, engem elvittek. - Gyengéden leültette az
asszonyt a fotelba, ő meg leült a lábánál a szőnyegre. - Jól érzed magad? 

- Most már nagyon jól. Istenem, de nagyon jó, hogy itt vagy. Ha tudnád,
hogy mennyire örülök. Gyere, hajtsd ide a fejedet. Hallani fogod, amikor
rugdal. 

- Csacsikám, azt nem lehet hallani, azt csak érzékelni lehet - de azért az 

311

asszony hasára hajtotta a fejét, fülét rátapasztotta. - Igen, drágám, érzem,
hogy milyen nagyokat rugdal. 

Mária felnevetett.

- Hazudsz.

- Miért hazudnék? 

- Mert aranyos vagy és a kedvembe akarsz járni. Ha rugdalna, azt én is
érezném. De mindenesetre nagyon kedves volt tőled ez a hazugság. 

- Ne haragudj! Nagyon hiányoztam?
Mária beletúrt a férfi hajába. 

- Még sok butaságot fogsz kérdezni? Már hogyne hiányoztál volna. Nem
volt olyan éjszaka, hogy ne bőgtem volna utánad. 

- Bevallom, én is sokat sírtam. 

- Nagyon megvertek? 

- Nagyon. Ők úgy tudják, hogy agyonvertek. Az a helyzet, hogy hivata-
losan én már nem is élek. Az az ember, aki megmentette az életemet, az
ügyészségen azt vallotta, hogy engem agyonütött és valahol Ráckevénél egy
csónakról a Dunába dobott. 

- Honnan tudod? 

- A Hírlapban olvastam. Ezt az embert most bíróság elé állítják és ember-
ölésért elítélik. Pedig élek, és neki meg a családjának köszönhetem az élete-
met. A felesége ápolt, az apósa, Márvány professzor pedig gyógyított. Hete-
kig feküdtem náluk titokban. Az életüket kockáztatták értem. 

- Uramisten, most mi lesz? 

- Nem tudom. Mióta megtudtam, hogy Szegedi Mihályt letartóztatták,
azóta nem alszom. Tudom, hogy azok a vadállatok nem ismernek kíméletet.
Tudod, az az igazság, hogy a nyomozók közül egyedül ő nem ütött. Talán
emlékszel is rá... 

- Ő is itt volt, amikor elvittek? 

- Igen. Ketten voltak. A magasabbik, a vörhenyes bajuszos doktor Elmer
Frigyes volt, az alacsonyabbik pedig Szegedi Mihály. Szegedi egy ujjal sem
nyúlt hozzám. Neki köszönhetem, hogy ma itt vagyok nálad. És hála Isten-
nek, hogy itt vagyok. 

Az asszony lehajolt, megcsókolta a férfi fejét.

- Édesem, nagyon megkínoztak? 

- Erre most mit mondjak? A kínzás, drágám, nemcsak azt jelenti, hogy
fizikailag bántalmaznak. Az is kínzás, amikor mezítelenre vetkőztetnek, és
tudod, hogy ki vagy szolgáltatva, tehetetlenül állsz a falnál, gúnyolnak, rö-
högnek rajtád, igen, édesem, ez is egy fajtája a kínzásnak. 

- Nyugodj meg – mondta az asszony. 

312

- Hogyan tudnék megnyugodni? Borzasztó helyzetbe kerültem. És med-
dig kell még bujkálnom! 

Mária sírni kezdett.

- Ne sírj - kérlelte a férje, és lágyan simogatta a haját. Miután az asszony
kicsit megnyugodott, azt mondta: 

- Tudod, szörnyű érzés a bizonytalanság. Márkus hogy van? 

- Izgatja magát - mondta az asszony. - Azt ugye tudod, hogy Koller Ernő
írt egy búcsúlevelet és felakasztotta magát? 

- Szent Isten, ezt nem tudtam. Pálházy felügyelő úr ezt nem mondta meg
nekem. Szegedi is hallgatott róla. Szerencsétlen ember. Sajnálom nagyon. -
Tekintete elkalandozott, az ablakon át a távolba nézett, s mintegy önmagá-
nak mondta. - Ha nem vállalod, hogy spicli légy, agyonvernek. Ezek az El-
merék nem ismernek irgalmat. - Aztán témát váltott, és csapongva arról
kezdett beszélni, hogy milyen jó volna békében élni, de sajnos amíg olyan
gonosz emberek élnek, mint Elmer meg a többiek, addig senki sem hajthatja
nyugodtan álomra a fejét. 

A vacsoránál a professzor úgy találta, hogy Petró valamivel nyugodtabb,
mint délután volt. Úgy látszik, jó hatással volt rá Mária közelsége. Petrónak
nem volt étvágya, hiába biztatták, hogy egyen, egyetlen falatot sem bírt le-
nyelni. 

- Édes fiam - mondta Rózsi asszony most már sokkal békülékenyebben -,
így mégsem lesz jó. Már most is csont és bőr vagy, a ronda szakálladról nem is
beszélve, ha idő előtt tönkremégy, ki fogja felnevelni a gyerekedet? 

- Mama, még nem mentem tönkre. - Petró Máté azt már nem mondta el,
hogy érzése szerint közel áll a teljes idegösszeomláshoz. - A gyereket én
akarom felnevelni. Remélem, egyszer mégiscsak vége lesz ennek a pokoli
helyzetnek. Nem tudom, hogy meddig kell a világ elől elrejtőzve élnem, le-
het, hogy hónapokig, évekig. Ha ez - az elrejtőzésre gondolok - bekövetke-
zik, akkor, édes mama, maguknak kell segíteni Márián és a gyereken. - Fel-
állt. - Nagyon fáradt vagyok - mondta -, reggel korán kell kelnem, Pálházy
visszavisz a rejtekhelyemre. Szeretnék aludni. 

- Még egy pillanat - mondta Pócsi professzor, és kést, villát vett a kezébe,
vágott egy szeletet a húsból, a szájába csúsztatta és rágás közben folytatta. -
Mondd meg nekem, de őszintén, valóban találkoztál a nagybátyáddal de-
cemberben? 

Petró tenyerével simogatta bajuszát, szakállát.

- Találkoztam vele, meg a feleségével. Nekem azt mondták, hogy útle-
véllel jöttek Magyarországra, de úgy rémlik, hogy az útlevelük valamilyen
hamis névre volt kiállítva. Szerinted fel kellett volna jelentenem őket? Nem, 

313

ez eszembe sem jutott. Én nem tudtam, hogy hol laknak, kinél, nem is érde-
kelt. Annyit tudtam meg tőlük, hogy Magyarországról tovább akarnak
menni. De hogy hova, azt nekem nem árulták el. - Petró maga sem tudta,
hogy miért nem mondott igazat, miért titkolózott apósa előtt. Nagyon jól
tudta, hogy nagybátyja Márkus Tibornál bujkált, és azt is tudta, hogy Titó-
ékhoz akarnak menni. És ebben nem volt semmi különös. Miklós bácsi ak-
kor délután elmondta neki, hogy ő a háború előtt együtt dolgozott Titóval a
Komintern apparátusában, Titónak, ha jól emlékszik, Walter volt a neve,
közeli barátságba kerültek, az oroszországi helyzetet hasonlóan ítélték meg,
de hogy azon mit értett, azt már nem mondta meg. - Hát az bűn, hogy talál-
koztam vele? Nem tehetek róla, hogy meglátogatott. Azért nem szóltam róla
nektek, mert arra kért, hogy látogatása maradjon titokban. - Mária is felállt. 

- Ha le akarsz feküdni, megágyazhatok – mondta. 

- Igen, szeretnék lefeküdni. 

Pócsi professzor átment a rendelőjébe, de néhány perc múlva visszatért,
két fehér tablettát tett az asztalra. 

- Mielőtt lefekszel, vedd be mind a kettőt. 

- Akkor most beveszem - mondta Petró, és vizet töltött a pohárba. - Mi ez
tulajdonképpen? 

- Idegnyugtató. Ettől jól fogsz aludni. 

Petróné, ahogy elnézte Petró ápolatlannak tetsző külsejét, ösztönösen
megkérdezte. 

- Mondd, Máté, nem akarsz lefekvés előtt megfürdeni? Gondolom, az
sem ártana, ha tiszta alsót vennél magadra. 

Petró Máté beleegyezően bólintott.

- Az bizony nagyon jó lesz – mondta -, a rendházban mindennap lemo-
sakszom tetőtől talpig, de az nem ugyanaz, mint a meleg fürdő. – Bement a
fürdőszobába, megeresztette a csapokat, közben levetkőzött, amikor levette
ingét, jégeralsóját, akkor látta, hogy fehérneműje bizony nagyon szennyes,
ráfér egy alapos mosás. Megállt a tükör előtt, nézte sovány, meggyötört tes-
tét, és arra gondolt, hogy ő már sohasem lesz az, aki régen volt, amikor kö-
zépiskolás korában tornászbajnok lett. Sírni lett volna kedve nyomorúságos
állapota láttán, de megemberelte magát. Beült a meleg vízbe, meglocsolta
szakállas arcát, mellét, hátát, aztán szemét lehunyva hátradőlt, fejét a kádnak
támasztotta. Álmodozott. Eszébe jutott gyerekkora, maga elé képzelte szép,
hullámos hajú anyját, akit oly korán elvesztett. Istenem, fohászkodott, de jó
is volna találkozni apjával, anyjával, akik biztosan nagy szeretettel várják őt.
Menne ő hozzájuk, szívesen és örömest menne, szeretné elmesélni nekik,
hogy miután egyedül maradt, ember lett, apja műhelyének a hírnevét tovább 

314

öregbítette, nem hozott szégyent a Petró névre, művészetét Budapesten is
ismerik. Aztán szüleinek az arca, alakja egyre halványabb lett, felszívódott,
mint a reggeli köd, amelyen átsütött a kora reggeli nap.
Váratlanul a felesége nyitott rá. 

- Drágám, hogy vagy? - kérdezte az asszony. 

- Nem is tudom. Nem valami jól. Az volt az érzésem, hogy álmodtam. 

- Megmossam a hátad? 

- Szeretném, de nem akarom, hogy lehajolj. 

- Ugyan már, ne csacsiskodj. Mindig én mostam a hátadat. 

- Szeretném, ha megmosnád. De valamit nem értek. Az előbb azt kér-
dezted, hogy megmoshatod-e a hátam. Most meg azt mondod, hogy mindig
te mostad a hátamat. 

- Drágám, most ne nyelvészkedjünk, erre semmi szükség nincs. Én meg
szeretném mosni a hátadat. Azt hiszem, ez világos. 

- Akkor, szívem, láss hozzá. 

Mária alaposan megmosta férje hátát, ahogy ő játékosan mondta, meg-
csutakolta. A fürdés után kiment az álom Petró szeméből. Olyan gyöngének
érezte magát, hogy csak Mária segítségével tudott kilépni a kádból. Tiszta
pizsamát vett fel, s mint egy alvajáró, feleségére támaszkodva bement a há-
lószobába. Az ájulás határán volt, amikor végigfeküdt az ágyon. Arra sem
emlékezett, amikor felesége gondosan betakarta a pehelypaplannal, feje
alatt eligazította az összegyűrt vánkost, aztán megcsókolta a homlokát. Az
erős altató gyorsan hatott. Iszonyú álma volt, egy hatalmas állat támadta
meg, de hogy milyen állat, azt már nem tudta megállapítani. Hasonlított a
kutyához, de a feje nem kutyafej volt, hanem valamilyen ragadozó vadállaté,
menekülni akart előle, de mintha megbénult volna a lába, nem tudott meg-
mozdulni, az állat pedig ráugrott, szörnyű nagy fogaival belemart a mellébe.
Tenyérnyi húscafatokat tépett ki belőle, hanyatt vágódott, maga előtt látta az
állat fejét, s amikor jobban kinyitotta a szemét, akkor vette észre, hogy az ál-
lati testen egy torz emberfej van, vörhenyes a haja, dús bajusza is az, a szeme
fehérje szinte vérben úszik, most megdöglesz, te bolsevista gazember, a saját
állati kezemmel fojtalak meg, és máris a torkán érzi Elmer ujjait, mert már
tudja, felismeri a vörhenyeshajút. Elmer doktor, igen, ő az, ő akarja megölni,
aztán hirtelen változik a kép, valahol egy börtönudvaron áll, jobbra tőle egy
deszkaállvány, rajta akasztófa, a kötelet lágyan hintáztatja a tavaszi szél, az-
tán hirtelen észreveszi, hogy Szegedi Mihály közeledik, bilincsbe van verve,
két oldalán egy-egy hatalmas termetű fegyőr, vigyázni kell az elítéltre, mert
Szegedi erős, akár a bivaly, mögötte egy kislány lépeget, megismeri, Évike
az, Szegedi ötéves kislánya. Évike is megismeri őt, hozzászalad, átöleli a 

315

combját, és sírva könyörög, bácsi, kérem, tessék megmenteni apukámat, a
bácsi tudja jól, hogy apukám ártatlan, szeretne mondani valami megnyugta-
tót a kislánynak, de nem tud kiejteni a száján egyetlen szót sem, mintha meg-
némult volna, csak azt érzi, hogy valami nagyon fáj, az akasztófáról lelógó
kötelet nézi, amely még most is lágyan leng, tenyerét a kislány fejére teszi,
simogatja puha, selymes haját, közben odaér hozzá a megbilincselt Szegedi
Mihály, szomorúan néz rá, arca elkínzott, megviselt, megáll, megáll a két
pribék is, de szorosan fogják Szegedi karját, szeretné azt mondani, uraim, ne
bántsák őt, de Szegedi megelőzi, csendesen, fájdalmasan azt mondja: ugye,
Petró Máté, te jól tudod, hogy ártatlan vagyok és miattad halok meg, kérlek,
ha én már nem leszek, vigyázz a családomra, úgy vigyázz rájuk, mint ahogyan
mi vigyáztunk terád, amikor gyógyítottunk és gondodat viseltük. Halkan
mormolja maga elé, nem engedem, hogy meghalj, nem engedem, te mindig
jó voltál hozzám, a pribékekhez fordul, uraim, vegyék le Szegedi úr kezéről a
bilincseket, mert ő ártatlan, a bűnös én vagyok, engem bilincseljenek meg,
engem vigyenek az akasztófa alá, az én nyakamra tegyék a hurkot. Hirtelen
ott terem a vörhenyes hajú, vörhenyes bajuszú Elmer, és röhögve mondja,
ahogy kívánja, bátyuska, a kötélnek mindegy, hogy kinek a nyakára kerül, a
lényeg az, hogy valakinek a nyaka kerüljön a hurokba, a többit az urak már
elintézik, Elmerre néz, és megkérdezi, őrnagy úr, miért mondja azt nekem,
hogy bátyuska, amikor én jóval fiatalabb vagyok az őrnagy úrnál. Elmer rö-
hög, fogai megnőnek, most megint vadállatra kezd hasonlítani, jószerivel
már nincs is emberformája, de ember módra beszél, érthető, amit mond, hát
jól van, bátyuska, ha te vagy a bűnös, akkor tied a kötél. Látja, hogy Szegedi-
ről leveszik a bilincseket, a két pribék most hozzálép, hirtelen mozdulattal
megragadják a két karját, és máris csuklóján van az acélbilincs, jaj, csak ne
fájna annyira, de tudja, hogyha lazítani akarna a bilincs szorításán, jobban
belevágna a húsába, mert automatikusan működik, s minden mozdulatra a
bilincs fogai beljebb ugranak. Valahol megszólal egy érdes férfihang, és közli
az ítéletet, amely jogerős, kegyelmi kérvényét a vezérkar főnöke elutasította,
de hiszen ő nem kért kegyelmet, és miért a vezérkar főnöke dönt az ő ügyé-
ben. Mi köze van neki a vezérkar főnökéhez, de kérdésére nem adnak vá-
laszt, megszólal újból a rekedtes hang, de most nagyon agresszív, parancsoló,
az ítéletet végre kell hajtani, a magyar szentkorona nevében. A két pribék
megragadja őt, szinte fölemelik a levegőbe, és futnak vele az akasztófa felé, ő
meg torkaszakadtából üvölt, emberek, ne, én ártatlan vagyok, nem csinál-
tam semmit, nekem feleségem van, most vár gyereket, hát nem értitek, gye-
reket vár. 

316

- Máté, mi van, rosszat álmodtál? - Felnyitotta szemét, Mária kétségbe-
esett arcát látja maga előtt. Érzi, hogy teste csuromvíz. 

- Rosszat álmodtam, Mária, nagyon rosszat. - Felült. - Istenem, de jó,
hogy csak álom volt. 

Mária lelépett az ágyról. Már nehezére esett a mozgás, de nem hagyta el
magát. Mátéért mindenre képes volt. A férfi utánanyúlt. 

- Ne menj el. Kérlek… 

- Csak törülközőt hozok, drágám, tiszta izzadság a homlokod és a tested. 

- Maradj. Lezuhanyozom. Te meg adj hálóinget vagy pizsamát. - Felkelt,
levette magáról az átnyirkosodott pizsamakabátot, mélyet sóhajtott. - Azt
álmodtam, hogy fel akartak akasztani. Szörnyű volt. Szegedi kislánya átka-
rolta a combomat, és könyörgött, hogy mentsem meg az apját. 

- Máté drágám, egy szavadat sem értem.   

- Hát persze, hogyan is értenéd. Kellene valamit innom. 

- Inni akarsz? De hiszen te sohasem ittál. Még az esküvőnkön sem. 

- Most viszont szeretnék valami erőset inni. Valami pálinkafélét, 

- Várj, mindjárt hozok valamit. - Mária átment a nappaliba, hamarosan
egy üveg barackpálinkával és pohárral jött vissza. Az üveget felnyitotta, töl-
tött a pohárba. 

- Az egészségedre - mondta, és átadta a poharat a férjének. - Csak meg ne
ártson.  

Petró lehunyta a szemét, és egy hajtásra megitta a pálinkát. Megborzon-
gott és csuklani kezdett. 

- Ez jólesett. Megyek és lezuhanyozom. 

- De még mindig nem mondtad el, hogy mit álmodtál. 

- Majd elmondom. Ha nem alszom el közben. - Bement a fürdőszobába,
lezuhanyozott, aztán, ahogy a tükörbe nézett és meglátta szakállas arcát, el-
határozta, hogy leborotválja. Először ollóval levágta, amennyire tudta, aztán
beszappanozta, és apósa borotvájával megtisztította arcát a többhetes szőr-
zettől. Egy megfiatalodott, de szomorú tekintetű férfi nézett vissza rá a tü-
körből. Az erős pálinka lassan kezdett felhúzódni az agyára, kellemes zsib-
badtságot érzett, de ez a kellemes zsibbadtság nem oldotta fel az álom hatá-
sát, hallotta Szegedi Évike hangját, „bácsi, kérem, tessék megmenteni apu-
kámat". Felnyitotta a szemét, de nyitott szemmel is látta a megbilincselt Sze-
gedit. Nem, így nem lehet élni. Kitörölte a kádat, aztán bement a szobájába.
Mária már mélyen aludt. Szegénykém, gondolta Petró, nagyon fáradt le-
hetsz, de aranyos vagy, hogy az ágyamra tetted a tiszta pizsamát. Elaludtál,
így hát nem mesélhetem el az álmomat, talán jobb is, mert szörnyű volt. Ma-
gára vette a tiszta pizsamát, leült az ágy szélére, nézte Mária szép, nyugodt 

317

arcát, érdekes, gondolta, Mária arcán nem látszik meg, hogy hamarosan
szülni fog, nem puffadt fel, mint mások, amikor terhesek, igaz, Mária mindig
vigyázott arra, hogy ne hízzon el, szigorúan betartotta az orvosa utasításait.
Szerette volna megcsókolni arcát, szemét, száját, de nem tette mégsem, nem
akarta felébreszteni. Az asztalkához ment, teletöltötte a poharát pálinkával,
de most nem hajtotta föl egyszerre, hanem lassan, szinte szertartásszerűen
iszogatta, közben gondolatai csapongtak, hol Szegedire gondolt, aki miatta
szenved, hol magára, mi lesz vele, ha újból elfogják és ki akarják csikarni be-
lőle Miklós bácsi tartózkodási helyét. Ha megkínozzák, még egyszer nem
lesz olyan szerencséje, mint most volt, vallania kell, mert ha nem vall, akkor
agyonverik. Ki tudja, talán az volna a legjobb, megtakaríthatna egy elvisel-
hetetlen szenvedéssorozatot, kínzást és önkínzást. Érdekes, még ma sem
tudja, hogy Szegedi miért tette kockára az életét miatta. Hiszen megvonhatta
volna a vállát azzal, hogy mi köze hozzá, Petró Máté egye meg, amit főzött
magának. Persze ha újból vallatnák, hogy a kínzást elkerülje, megmondhat-
ná, hogy Miklós bácsi Márkus Tibornál dekkolt, mert azóta már nyilván Ti-
tónál van. Hirtelen melege lett. A fenébe is, hogyan árulhatná el Márkus
urat. Nem, nem, tiltakozott lelkiismerete, ha újból elfognák és megkínoznák,
hallgatnia kellene, hallgatni, mindhalálig, bármi legyen is a sorsa. Megint
eszébe jutott a verítékes, kínzó álom, s tudta, amíg él, a ma éjszakai álmot
nem fogja tudni elfeledni, de azt a felismerést sem, hogy egy becsületes em-
ber miatta kerül börtönbe, miatta szenved évekig. Homloka már megint ve-
rítékes lett. Imádkozni kezdett, mint valamikor kiscserkész korában, szaba-
don, tisztán elmondva mindazt, ami a lelkében megfogalmazódott. Istenem,
édes jó mennyei Atyám, bocsáss meg nekem, bocsásd meg gyengeségemet,
hogy eddig is hagytam gyávaságból vagy félelemből, hogy egy ártatlan ember
szenvedjen miattam. Gyáva voltam, Atyám, mert nem bíztam a te nagy jó-
ságodban, pedig gyerekkoromban megtanultam üdvözítő igédet: aki ben-
nem bízik, az nem csalatkozik. Atyám, nem biztos, hogy pontosan idéztem
kinyilatkoztatásodat, de én így emlékszem rá. Kérlek, fogadd el tőlem az ál-
talam megfogalmazott igét. Bízni akarok benned, Atyám, mert kiben bíz-
zam, ha benned nem. Én már tudom, hogy mit kell tennem, szent fiad, Jézus
Krisztus is kiitta a keserű poharat és feláldozta életét miértünk, értem, drága
feleségemért, nekem is áldozatot kell hoznom, nem engedhetem meg, hogy
egy ártatlan ember szenvedjen miattam. Igen, Atyám, én már tudom, hogy
mit kell tennem, s bármi legyen a sorsom vagy családom sorsa, végig kell jár-
nom a magam választott utat. Ez pedig nem más, mint az, hogy vállalnom
kell önmagamat, Uram, te nagyon jól tudod, hogy én nem vagyok hős, bá-
tornak sem mondhatom magamat, de most mégis ki kell állnom, bármi le- 

318

gyen is az út vége. - Lehunyta a szemét, és halkan, nehogy Máriát felébresz-
sze, tovább imádkozott. - Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék
meg a te neved... - hangja egyre halkabb lett, nyelve egyre nehezebben for-
gott, iszonyú fáradtságot érzett, feje olyan nehéz lett, hogy képtelen volt
egyenesen tartani, lehajtotta a párnára, és pillanatokon belül elaludt.
Reggel arra ébredt fel, hogy felesége csókolgatja arcát. 

- Édesem - hallotta a hangját nagyon távolról -, ébresztő, mindjárt jön
érted Pálházy felügyelő úr. - Kábult volt, és még mindig az éjszakai álom ha-
tása alatt állt. Nagyot ásított, felkelt, magához ölelte aggódó feleségét, meg-
csókolta arcát, homlokát. 

- Nagyon szeretlek, Mária - mondta halkan -, és történjen bármi is, ezt
sohase felejtsd el. 

- De hát mi történne? – kérdezte az asszony.    

- Bármi történhet. Üldözött vagyok, kivert kutya, a hatalom azt csinál
velem, amit akar. Meg is ölhet. 

Az asszony szorosan átölelte a férfi nyakát.

- Jaj, édesem, ne mondj ilyeneket. 

Petró kibontakozott az asszony szoros öleléséből.

- Mária - mondta halkan, mély meggyőződéssel. - Maradjunk a földön,
és ne áltassuk magunkat. Azt, hogy élek, csodálatos véletlennek köszönhe-
tem. Szegedinek. Értsd meg, nekem már semmi esélyem sem volt. És ami
nagyon nyugtalanít, még most sem tudom, hogy Szegedi Mihály miért segí-
tett rajtam. Ez nekem még ma is érthetetlen és megmagyarázhatatlan. 

Mária az ágy szélére ült.

- Gondolom, azért segített rajtad, mert tudja, hogy ártatlan vagy, és Sze-
gedi Mihály tisztességes ember. 

- Édes Mária, ez elég magyarázat arra, hogy az életét kockára tegye ér-
tem? Nem, én ezt nem hiszem. Valami másnak kell lennie a háttérben. Hogy
mi, azt én nem tudom. 

- Ne izgasd magad, hamarosan megtudjuk, menj, édes, fürödj meg, mert
félóra múlva itt lesz Pálházy. 

Gyorsan lezuhanyozott, éjfél óta immár másodszor, a langyos, majd a hi-
deg víz felfrissítette. Szárazra dörzsölte testét, felöltözött, bement a nappa-
liba. 

- Gyere, fiam, a reggeli már készen van - hallotta apósa hangját. Bólin-
tott, és engedelmesen követte őt a tágas konyhába, ahol az. asztal reggelire
már meg volt terítve. Nem sokat beszélgettek, holott mindannyian tudták,
hogy sok megbeszélnivalójuk lenne, mert egyikőjük sem tudja, hogy mit hoz
a jövő, mi lesz holnap és holnapután. De valahogyan nem volt kedvük a be- 

319

szélgetéshez, saját magukkal voltak elfoglalva. Végül is Rózsi asszony törte
meg a csendet. 

- Máté, ha most elmégy, mikor fogunk újra látni? 

- Hát ez az, anyukám, amit nem tudok. Bizonytalanságban élek. És ez
szörnyű. Bujkálnom kell, mint egy bűnözőnek. Pedig én nem vagyok bűnö-
ző. Drága Rózsi mama, kérlek, te hidd el, hogy becsületes ember vagyok. 

- Én bolond - mondta Rózsika. - Miért kell percről percre bizonyítanod,
hogy becsületes vagy? Azt gondolod, hogy mi ezt nem tudjuk? Ha nem len-
nél az, most nem ülnél az asztalunknál. Máté, mi ismerünk, bízunk benned,
tudjuk, te nem voltál és nem leszel gazember. Én tudom, hogy te mindig a
lelkiismeretedre fogsz hallgatni. 

- Igen, anyukám, csak arra hallgatok. 

Néhány perc múlva csengettek. Pálházy állt az ajtóban. Meglepődött,
amikor meglátta Petró Mátét frissen borotválva, bajusz és szakáll nélkül. 

- Úgy látom, maga mindenre elszánta magát - mondta Pálházy, mikor
néhány pillanatra magukra maradtak. 

- Mindenre, felügyelő úr. 

- Maga tudja. Búcsúzzon el a családtól, indulnunk kell. 

A búcsúzás nem tartott sokáig. Amikor Petró megölelte az apósát, oda-
súgta neki: 

- Papa, nagyon szeretném tudni a szülés eredményét. Nem azt, hogy fiú
lesz-e vagy lány, hanem azt, hogy simán, komplikáció nélkül jött-e a gyerek a
világra. 

A professzor megszorította Petró Máté kezét.

- Mindenről értesíteni foglak. 

- Köszönöm. - Szokásától eltérően keményen megszorította apósa kezét.
Aztán elbúcsúzott feleségétől, megcsókolta arcát jobbról, balról. 

- Nagyon vigyázz magadra - mondta neki halkan -, és ne felejtsd el, hogy
nagyon szeretlek. 

- Én is téged. És te is vigyázz magadra. 

- Indulhatunk? - kérdezte Pálházy, és az órájára nézett. Petró Máté bó-
lintott. 

Kiss István nyugodtan várakozott a kocsiban. Egy ideig járatta a motort és
bekapcsolta a fűtést, tudta, hogy a főnöke nem szeret hideg kocsiban ülni.
Amikor beültek a kocsiba, Pálházy megszólalt. 

- A ferencesekhez megyünk. De a rendház előtt úgy ötven méterre álljon
meg. 

- Értettem, főnök. - Kiss István már megszokta, hogy Pálházy hol ma-
gázza, hol pedig tegezi őt. Indított, és a Kékfestő utcán jobbra fordult, majd 

320

egyenesen lehajtott a Zina partjára. Az ég felhőtlen volt, a hőmérők mínusz
három fokot mutattak, de a kocsiban nem érezték a hideget. A motor halkan
duruzsolt, az úttesten már nem volt hó, a bazalt kockaköveket a déli szél fel-
szárította.
Pálházy elővette zsebéből a Z.-ben megjelenő Hírnök reggeli kiadását. 

- Gondolom, még nem olvasta a ma reggeli Hírnököt - mondta. 

- Még nem, felügyelő úr. Van benne valami érdekes? 

- Akad benne néhány elgondolkoztató hír. 

- Például? 

Pálházy előhúzta télikabátja zsebéből az újságot.

- Hát nézzük csak. Itt van például az a jelentés, hogy az afrikai német csa-
patok hősies harcokban megkezdték Rommel tábornagy parancsára az arc-
vonal kiigazítását, ami magyarul - ezt már én teszem hozzá - azt jelenti, hogy
újabb stratégiailag értékes területeket adnak fel, és hamarosan kivonulnak
Afrikából. Aztán itt van a harmadik oldalon egy mindkettőnket érintő hír.
A hadbíróság megkezdte az emberöléssel vádolt Szegedi Mihály tárgyalását.
Doktor Patkós Ernő százados, a vád képviselője tegnap délelőtt ismertette
vádiratát, doktor Porpóczy Tamás védő arra hivatkozott, hogy a vádlott,
vagyis Szegedi Mihály - ezt már én tettem hozzá - hazafias kötelességét tel-
jesítette, mikor beismerő vallomásra akarta bírni a bolsevista ágens Petró
Mátét. - Pálházy a sápadt Petróra nézett, átadta neki az újságot. - Nem olva-
som fel az egészet, nincs sok értelme. 

- Gondolja? – kérdezte Petró, és remegő kézzel átvette a lapot. 

- Nézze, Máté, mi egy ladikban evezünk. Ami magának kellemetlen, az
nekünk is az. Nem véletlenül használom a többes szám első személyt, hiszen
maga is nagyon jól tudja, hogy nemcsak rólam és magáról van szó. 

Kiss István megállt a rendház bejáratától mintegy harminc méterre.

- Felügyelő úr, bejönne velem? – kérdezte Petró Máté. 

- Természetesen. 

Gellért atya már várta őket.

- Jöjjenek be hozzám - mondta halk udvariassággal -, ha megengedik,
előremegyek. - Bementek a rendházfőnök szobájába, leültek, és kíváncsian
néztek a szikár, ősz hajú atyára. - Megkínálhatom önöket teával? 

- Köszönöm – mondta Petró Máté -, én nem kérek. Reggeliztem. 

- Én is kosarat adok – mondta Pálházy. Mosolyogva nézett Gellért atyára. 

- Ahogy gondolják. Nos – fordult Petróhoz -, hogyan telt el a szabadság? 

- Nem is tudom, atyám, hogy mit mondjak. Talán úgy fogalmazhatnék,
hogy nagy-nagy boldogsággal és még nagyobb gyötrődéssel. Boldogsággal
azért, mert együtt lehettem imádott feleségemmel és családjával, gyötrődés- 

321

sel pedig azért, mert képtelen vagyok megbarátkozni azzal a tudattal, hogy
miattam egy jó szándékú, nagyszerű embert fognak elítélni tíz vagy tizenöt
évre, mely a mai háborús körülményeket figyelembe véve egyenlő lehet a
halállal. Sajnos én már a saját bőrömön tapasztaltam a hatalom jóindulatát.
Nem kívánom senkinek, hogy ebben a kivételes jóindulatban részesüljön. 

- Értem magát, Máté - mondta Pálházy -, de azt árulja el, legyen szíves,
hogy mit akar tenni? 

Petró lehunyta a szemét, hüvelyk- és mutatóujjával megnyomkodta,
mintha fájna, aztán tekintetét levette Gellért atyáról, és Pálházyra nézett. 

- Azt hiszem, tudom, hogy mit kell tennem. Természetesen mielőtt bár-
mire is elszánnám magam - Gellért atyára nézett -, szeretnék gyónni. Igen,
meg szeretném gyónni minden bűnömet. Hogy sok-e vagy kevés, azt én nem
tudom. - Sápadt, vértelen arcát megint Pálházyra emelte. - Felügyelő úr,
nekem az éjjel szörnyű álmom volt. Én valahogyan úgy fogom föl azt az iszo-
nyatos álmot, mint az Úr üzenetét. Feleségem áldott állapotban van. Hama-
rosan szülni fog. Mellette lenne a helyem. De nem lehetek mellette, mert ne-
kem más feladatom van. Meg kell mentenem azt az embert, aki az életét tette
kockára értem. Akinek a kislánya álmomban átfogta a combomat, és kö-
nyörgött, hogy segítsek apukáján. Én nagyon jól tudom, hogy Évike, Szegedi
Évike az Úr kérését tolmácsolta vagy közvetítette nekem. Talán akkor szü-
letett az elhatározásom, hogy nem engedhetem meg Szegedi Mihály önfel-
áldozását. Hiszen ő nem bűnös. 

- És most mit akar tenni? - kérdezte Pálházy. 

- Jelentkezni akarok. 

- Nagyon megható. Jelentkezik, és elmondja, hogy magát Szegedi nem
ölte meg, nem dobta Ráckevénél a Dunába, hanem a saját lakásában gyó-
gyította, istápolta, aztán átadta nekem, én anyámnál rejtettem el, még a
menyasszonyomat is bemutattam magának, és egyik jó barátommal lehoz-
tam Z.-be, ide a rendházba, itt Gellért atya védte, oltalmazta. Számolt köz-
ben? Megszámolta, hogy hány embert fog a törvény kezére adni, miközben
Szegedit sem menti meg, ellenkezőleg, a kivégzőosztag elé állítja? Maga leg-
alább olyan jól tudja, mint én, hogy Szegedire golyó vár, ha maga bevallja az
igazat. És ezt Szegedi nem érdemelné meg. 

- Felügyelő úr, higgye el, mindezt nagyon jól tudom, de szeretném meg-
mondani, én a lelkiismeretemnek tartozom felelősséggel. Csakis a lelkiis-
meretemnek.  

- És arra nem gondol, hogy mi lesz magával? - kérdezte Pálházy. - Ha je-
lentkezik, magát a defenzív osztály újból őrizetbe veszi, és addig fogják verni,
míg nem árulja el nagybátyja tartózkodási helyét. 

322

- Nem tudom elárulni, mert nem tudom, hogy hol tartózkodik. 

Ez az ember megőrült, gondolta Pálházy, de ugyanakkor hatással volt rá
Petró elszántsága és igazságérzete. Tudta vagy inkább sejtette, hogy felesle-
ges minden további érvelés, győzködés, ezt a mindenre elszánt embert nem
lehet eltéríteni szándékától, ez az ember olyan lelkiismereti válságba került
amelyet megnyugtatóan csakis ő oldhat fel. Azt kell valahogyan elérni, hogy
úgy adja fel magát, hogy másokat, akik az életét mentették, ne adjon rendőr-
kézre. De hogy lehet ezt elérni ennél a megszállottnál? Pálházy tanácstalan
volt. 

- Szóval eltökélt szándéka, hogy jelentkezni akar? – kérdezte. 

- Igen. Nem tehetek mást. - Petró a szerzetesre nézett. - Atyám, magának
mi a véleménye? 

- Édes fiam, dicséretes, és hiszem, az Úristennek is tetsző az elhatározása,
csak azt nem tudom, hogy elviseli-e majd a sorozatos megpróbáltatásokat. 

- Atyám, nagyon bízom benne, hogy a jó Isten megsegít, erőt fogadni, én
ugyanis rájöttem, ha az ember lélekben erős, elviseli a fizikai fájdalmakat.
Nem tudom, hogy mi lesz a sorsom, de vállalnom kell. Egyben biztos va-
gyok; azokat, akik segítettek rajtam, nem fogom elárulni. 

Pálházy az ablaknál állt, gondterhelten nézte a Zina lassan hömpölygő
szürkés vizét, és arra gondolt, hogy miért kellett cselekvően beleavatkoznia
ebbe a kacifántos ügybe. Miért kellett veszélybe sodornia anyját, Trudit és
önmagát. Mi köze van ehhez a szerencsétlen, szent őrülthöz. Ez az ember az
első pofon után köpni fog, bevall mindent, még azt is, amit el sem követett.
De most már mit tehet? Egyetlen mód lenne arra, hogy megakadályozza az
Őszinte vallomását, de nem merte végiggondolni a maga által megfogalma-
zott egyetlen mód lehetséges következményét. Megborzongott az ötlettől, és
félni kezdett önmagától. Lehetséges, hogy az ember félelmében olyan csele-
kedetek elkövetésére gondol, amelyek alapvetően idegenek a jellemétől,
neveltetésétől? Csakhogy ő nem önmagát védi, szólalt meg benne egy vitat-
kozó hang, hanem anyját, igen, elsősorban édesanyját és Trudit, akik nem
tehetnek arról, hogy ő hülye és beleavatkozik olyan dolgokba, melyhez va-
lójában semmi köze nincs. De most már benne van nyakig, most már végig
kell járnia az utat, ha tetszik, ha nem. Amikor hátrafordult, látta, hogy Petró
Máté Gellért atya asztalánál ül és valamit ír. Szeretett volna rágyújtani, de
tudta, hogy a rendházban nem dohányoznak, így hát fegyelmezte magát. 

Petró összehajtotta az írást.

- Atyám - mondta és felállt -, arra kérem, hogy ezt a levelet csak akkor
küldje el a feleségemnek, miután szegénykém már megszült. 

323

- Ahogy kívánja, kedves mester - mondta Gellért atya, és átvette a le-
velet. 

- Mondja, Máté barátom, megtudhatnám, hogy mit írt kedves feleségé-
nek? - kérdezte Pálházy. - Csupán azért kérdezem, mert én is érdekelve va-
gyok az ügyben. És nem is akárhogyan. 

- Semmi olyat nem írtam benne, ami a felügyelő úrra vagy hozzátartozói-
ra kompromittáló lenne. De ha akarja, elolvashatja. Bár én mások leveleit
sohasem olvasnám el. 

- Mert maga nem rendőr, de tudja mit, én sem olvasom el a maga levelét. 

- Felügyelő úr, nyugodtan elolvashatja. Nincs benne semmi titok. Csupán
azt írtam meg drága feleségemnek, hogy a lelkiismeretem parancsára jelent-
keznem kellett. Arra kértem, hogy cselekedetemet ne tekintse a házassá-
gunk elleni támadásnak, szeretem, s amíg élek, szeretni fogom őt és a gyer-
mekemet, de ez a szeretet kötelez arra, hogy segítsek azon az emberen, aki
képes az életét feláldozni értem. És még azt írtam, hogy ha el kell pusztul-
nom, igaz ügyért pusztulok el, s ha többé nem találkoznánk, őrizze meg az
emlékemet, s mondja meg a fiamnak vagy a lányomnak, hogy apja igaz em-
berként, az Istenben bízva halt meg. Ha nem hisz nekem, kérem, olvassa el a
levelet. 

- Hiszek magának - mondta Pálházy. - Most már csak azt szeretném tud-
ni, hogy mit akar csinálni. 

- Vallomást akarok tenni a hadbíróságon. 

- Ember, oda csak úgy nem engedik be. Ha megmondja a nevét, azonnal
jelentik a defenzív osztálynak, onnan pedig kijön magáért két kíber, megbi-
lincselik, beviszik a Hadikba, és kezdődik elölről a tortúra. Magával Elmerék
azt teszik, amit akarnak, mert Szegedi vallomása szerint maga már nem él. És
a tárgyalás eddigi menete is ezt bizonyítja. Tehát azzal az emberrel, aki a tör-
vény szerint nem él, azt teszik, amit akarnak, éppen azért, mert már nem él.
Maga, barátom, valahol a Duna fenekén úszik, a derekára vasdarabok van-
nak csavarva, úgyhogy soha a büdös életben nem fog a felszínre kerülni. Tu-
domásul kell vennie, hogy maga nincs. Nem létezik. De azt is el tudom kép-
zelni, hogy ha elfogják, rövid úton végeznek magával, nehogy terhelő vallo-
mást tegyen rájuk. Gondoskodni fognak arról, hogy ne kerülhessen a bíróság
elé. 

- Akkor mit tegyek? - kérdezte kétségbeesetten Petró. - Értsék meg, ne-
kem jelentkeznem kell, vallomást kell tennem, mert másképpen nem élhe-
tek. 

Pálházy érezte, hogy a szerencsétlen ember nem beszél a levegőbe. Az,

324

hogy Szegedin segítsen, immáron gyógyíthatatlan betegségévé vált, mert a
megvalósítható vagy megvalósíthatatlan rögeszme betegség.

- Figyeljen rám, Máté, ha már nyakig benne vagyok ebben a piszkos ügy-
ben, s jelen esetben a piszkos jelző nem magára vonatkozik, hanem azokra,
akik a lapokat keverték és leosztották, akkor végigcsinálom. Felviszem ma-
gát Pestre, azt is elintézem, hogy a bíróság meghallgassa, de egyet kérek,
senkire, akik magán segítettek, ne tegyen vallomást. Találjon ki valamilyen
elfogadható mesét. 

- Köszönöm, felügyelő úr - mondta meghatódva Petró Máté. - Higgye el
a felügyelő úr, én nagyon gyáva ember vagyok, de tisztességes. És az én tisz-
tességem azt parancsolja, hogy védjem azokat, akik segítettek rajtam. Igen,
védjem őket mindhalálig. 

- Akkor most pihenjen, imádkozzon, reggel öt órakor magáért jövök. 

- Pontos leszek. 

Pálházy még a délelőtt folyamán elintézte a folyó ügyeket, meghallgatta
munkatársai jelentését, aláírt néhány előállítási és házkutatási parancsot,
aztán felhívta interurbánon barátját, Fürjes Pétert. A telefonos kisasszony
csodálatos gyorsan kapcsolta az egyetemen Fürjes professzort. 

- Szervusz, Pálházy Róbert. 

- Megismertem a hangodat. Szervusz, Róbert, parancsolj. 

- Holnap hajnali öt órakor indulok Pestre. Egy csomaggal. Feltétlenül
beszélnem kell Porpóczyval. Érted, mit mondok? Feltétlenül, mert a cso-
magot át kell adnom neki. 

- Úgy tudom, hogy a tárgyalást március harmadikáig elnapolták… 

- Az, ha jól számolok, március harmadika szerdára esik. 

- Azt hiszem, igen. 

- Ma szombat van, huszadika. Holnap, gondolom, találkozhatnánk
mondjuk nálad Porpóczyval. 

- Tíz óra megfelel? 

- Nagyon. Akkor tíz órakor találkozunk. Szervusz. 

- Szervusz, Róbert. 

Egyszerre tették le a hallgatót. Behívta magához Fejes Gézát.

- Ülj le. - Fejes engedelmeskedett. - Ide figyelj, Géza. Én holnap reggel
két hét szabadságra megyek. Az ügyeket átadtam; körültekintően és okosan,
ahogy szoktuk, végezd a dolgodat és irányítsd a fiúkat. 

- Minden rendben lesz, Róbert. Tudod, hogy bennem megbízhatsz. 

- Ha valami rendkívüli eset történne, telefonon elérhetsz az egyetemen,
Fürjes professzornál, ha nem lennék ott, üzenetet hagyhatsz nála. De meg- 

325

találhatsz a menyasszonyomnál is, Trudinál. Vagy a kórházban keresd őt,
vagy a lakásán. 

- A kórház telefonszámát nem ismerem. 

- Szent Margit Kórház, Bécsi út százharminckettő, telefonszáma száz-
hatvanhárom, kettőszázötvenhat. Tehát Trudinál is hagyhatsz üzenetet. Van
valami kérdésed? 

- Minden világos, Róbert. Azért kérdeznék valamit. 

Pálházy a fejével intett, kérdezz, fiú. Figyelmesen nézett a fiatal felügye-
lőgyakornokra. 

- Mi a véleményed a Szegedi-Petró-ügyről? Te hitted volna, hogy Szege-
di, ez a kiváló sportember képes agyonütni egy embert? 

- Egy bolsevistát. - Pálházy most tudatosan provokált, nagyon kíváncsi
volt Fejes Géza véleményére. 

- Szerinted a bolsevisták nem emberek? 

- Szerintem azok. De nagyon sokak szerint nem emberek, agyon kell ver-
ni őket, mint a rühes kutyákat. Ami pedig Szegedit illeti, nem hiszem el, hogy
embert ölt volna. 

- De a lapok szerint bevallotta. 

- Olvastam én is. De akkor sem hiszem el. Nem tudom, hogy milyen
kényszer hatására vállalta magára az emberölést. Úgy gondolom, hogy a
harmadik felvonás még nem kezdődött el. Te is jársz színházba, tudod, hogy
a rejtély mindig a harmadik felvonásban oldódik meg. Hol van a bizonyíték? 

- Milyen bizonyítékra gondolsz? 

- Petró holttestére. Amíg az nincs meg, addig emberölés nem történt. 

- Igen, erre hivatkozott az ügyvéd is. Csakhogy ott van három tanú. Elmer
őrnagy és a két nyomozó, aztán Szegedi beismerő vallomása. Szerintem egy
pillanatig sem vitás, hogy Szegedit a hadbíróság elítéli. 

- Meglátjuk - mondta Pálházy, és felállt. - Tehát, ahogy megbeszéltük.
Bemegyek Törökhöz, bejelentem, hogy szabadságra megyek. - Kezet fogott
helyettesével, kikísérte, aztán bezárta szobáját és átment a főfelügyelőhöz.
Török barátságosan fogadta, kezet fogott vele, hellyel kínálta, aztán ő is
visszament az asztal mögé és leült. Megtömte pipáját, rágyújtott, pöfékelt
kettőt-hármat. 

- Hogy vagy? 

- Semmi okom a panaszra. Az ügyek, mint tudod, jól mennek, a Róth
Antal és fiánál történt betörés tetteseit már ismerjük, az országos körözést
kiadtuk ellenük, a Boda Viktor fuvaros sérelmére elkövetett bűncselekmény
két tettesét tegnap éjjel előzetes letartóztatásba helyeztük... 

326

- Igen, a folyamatos ügyeket ismerem. Hallom, jól sikerült Balassa mél-
tóságos úrral a találkozód. 

- Nem tagadom, nagyon jól. Tudod, régóta ismerjük egymást. Dicsekvés
nélkül mondhatom, már sportoló koromban szeretett, és kitüntetett barát-
ságával. Nagyszerű ember. Képzeld, rám parancsolt, hogy tegezzem. Mit te-
hettem. Ahogy parancsolod, Imre bátyám, mondtam. 

 

- Az igaz, hogy maga mellé akar venni?
- Kitől tudod? 

- Tehát igaz. 

 

- Nézd, főnök, megmondom neked őszintén, nem sok kedvem van hozzá.
Én itt nagyon jól érzem magam. De a méltóságos úr ragaszkodik hozzám.
Egyébként holnap hivatalos vagyok hozzá ebédre, ezért is jöttem hozzád,
mert két hét szabadságot kell kivennem. Az ügyeket átadtam Fejes Gézának,
úgyhogy nem lesz semmiféle fennakadás. De Gézának megadtam a telefon-
számokat, ahol megtalálhat. 

- Öregem, menj nyugodtan. De egyet azért kérek tőled. 

- Éspedig? 

- Ha szó kerülne rólam, arra kérlek, hogy ne áztass el. 

- Hova gondolsz! Miért tenném? Jól tudod, hogy mi ketten nagyszerűen
együttműködünk. Soha nem kívánok magamnak nálad jobb főnököt. És
másnak sem. Ami nagyszerű benned és elismerésre méltó, az feltétlenül az,
hogy hagyod önállóan dolgozni munkatársaidat, nem vagy féltékeny az
eredményekre. 

- Mondd, Róbert, ezt így Balassa méltóságos úrnak is elmondanád? 

- Fogódzkodj meg, már elmondtam. Meg kell mondanom, hogy Imre bá-
tyám nagyon elismerőn nyilatkozott rólad, aminek én természetesen szívből
örültem. 

- Őszintén szólva én is nagyon örülök. És köszönöm, hogy jó szívvel be-
széltél rólam. 

Pálházy, ha már távollétében Fejes Géza beadta a mesét Töröknek Balas-
sa Imre főkapitány és az ő meghitt barátságáról, nem vonulhatott vissza, nem
mondhatta azt, hogy Fejes Géza meséjéből egyetlen szó sem igaz, Balassa
valóban kedveli őt, tegező viszonyban is vannak, de arról nem volt szó, hogy
őt felhelyezik Budapestre a Vidéki Főkapitányságra, s azzal a hatáskörrel
bízzák meg, hogy ellenőrizze a vidéki rendőrkapitányságok bűnügyi részle-
geinek a munkáját. De ha Török Fejes Géza bizalmas közlése alapján ebben
a hitben él, akkor maradjon is meg ebben a hitében. Éppen ezért Pálházy,
ahogy mondani szokás, most tudatosan „kábította" főnökét, nem árt, ha 

327

tudja és az agyába vési, hogy Pálházy felügyelő mögött nem akárkik állnak,
tehát nem tanácsos ujjat húzni vele. 

- Főnök, rám mindig számíthatsz – mondta. 

- Köszönöm, Róbert. 

- Volna viszont nekem is egy kérésem. 

- Parancsolj, kérlek. 

- Szeretném elkérni a kocsit holnapra. Kiss őrmester felvinne Pestre, de
délre már itthon lenne. 

- Kérlek szépen, Róbert, tiéd a kocsi. Hány órakor indulsz? 

- Reggel ötkor. Kilencre Budapesten vagyunk, Kiss István azonnal visz-
szafordul, délre már itthon lesz. 

- Nem olyan sürgős. Holnap vasárnap lesz, remélem, csendes vasárnap.
Azonnal intézkedem. - Felvette a telefonkagylót, tárcsázott. - Maga az, Si-
mai? Török főfelügyelő vagyok. Jó napot. Figyeljen rám, Simi. Kiss István
őrmester tankoljon meg, és holnap reggel háromnegyed ötkor jelentkezzen
doktor Pálházy felügyelő úrnál. Igen, a lakásán. Nos hát, ez is rendben van.
Robikám, ha Kiss őrmesterre Pesten is szükséged van, tartsd magadnál.
Csak egy telefont kérek. 

- Köszönöm, Vilmos, igazán kedves vagy, de nem hiszem, hogy szüksé-
gem lenne a kocsira. Biztos vagyok benne, hogy Imre bátyámtól bármikor
kaphatok kocsit. Ezt ő egyébként megígérte. 

- Hát igen - mondta nevetve Török -, igaz a mondás, akinek az Isten a
sógora, az üdvözül. 

- Így legyen. De jól jegyezd meg: Isten sógorai nem hagyják cserben ba-
rátaikat.  

- Ámen. De ez majd kiderül a végső elszámoláskor. 

- Ha már a Bibliánál tartunk, azt mondja Jézus, aki bennem bízik, az nem
csalatkozik. Én sem mondhatok mást, főnök. Bízzál bennem, és nem fogsz
csalódni. 

- Remélem.
Mindketten felálltak. 

- Hát akkor - mondta Török, és a kezét nyújtotta -, mikor foglak látni? 

- Március negyedikén, csütörtökön. Ezt csak neked mondom, de kérlek,
ne terjeszd. Lehet, hogy meg is nősülök. 

- Trudi az áldozati bárány? 

- Hát ki más lenne? 

Elbúcsúztak egymástól, Török kikísérte Pálházyt a folyosóra.

- Sok szerencsét - mondta. 

- Köszönöm. 

328

Másnap reggel öt órakor - még sötét volt - Pálházy csengetett a rendház
kapuján. Nem kellett sokat várakoznia, a szolgálatos fráter a kukucskálóab-
lakon kinézett, megismerte a felügyelőt, kinyitotta a kaput, de Pálházynak
nem kellett belépnie, mert Petró Máté már útra készen várakozott, mellette
Gellért atya állt. 

- Az Úr legyen veletek, testvéreim - mondta az ősz hajú, sovány szerzetes,
és áldásra emelte a kezét. - Megáldalak titeket az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében, ámen. A jó Isten legyen veletek nehéz és áldozatos utatokon. 

- Köszönjük, atyám - mondta Petró, és megcsókolta Gellért atya kezét. -
Mindent köszönök. Kérem, hogy levelemet adja át a szülés után a felesé-
gemnek. 

- Megígértem, fiam. Úgy fogok cselekedni, ahogyan megbeszéltük. -
Mindketten elbúcsúztak Gellért atyától, aki újólag áldásra emelte kezét, az-
tán beültek a kocsiba, Kiss őrmester indított és elindultak. 

- Minden rendben van? - kérdezte Pálházy féloldalt fordulva, hogy vala-
mit láthasson Petró arcából. De nem sokat láthatott, mert a műszerfal éppen
hogy csak pislákolt. 

- Minden, felügyelő úr. Ma kora hajnalban meggyóntam és áldoztam a
testvérekkel együtt, megnyugodtam, most már biztos vagyok a dolgomban,
önmagamban. Tudom, hogy ártatlan vagyok, semmi bűnöm nincs, és tiszta
lelkiismerettel állok a bíráim elé. 

- Helyes. Ennek igazán örülök. Próbáljon aludni. Az idő jó, a hőmérsék-
let a fagypont körül van, az út száraz, remélem, minden baj nélkül felérünk
Pestre. Megpróbálok én is aludni. Kiss őrmesterre nyugodtan rábízhatjuk az
életünket. 

Már világos volt, amikor Budapest határában felébredtek. A földszintes
kültelki házak tetején már elolvadt a hó, a járdák mindenütt tisztára voltak
seperve, háború volt, de az élet nem állt meg, az utcákon mindenhol talál-
koztak a tejeskocsikkal. A villamosok is jártak, a rendőrök ott álltak kijelölt
helyeiken, a nagyvárosban már megindult az élet, a kávéházakban - ahogy az
elsuhanó kocsiból láthatták a hatalmas ablakokon keresztül - a törzsvendé-
gek ott ültek megszokott helyükön, itták a kapucínert, olvasták a reggeli la-
pokat, gesztikulálva vitatkoztak a legújabb hírekről. A forgalom nem volt
nagy, de a templomok előtt összeverődtek az emberek, mintha tüntetni
akarnának, pedig eszükbe sem jutott, hogy tüntessenek, csupán istenfélő
emberekként imádkozni akartak, hogy könnyítsenek lelkükön. 

Még nem volt tíz óra, amikor Kiss őrmester megállt a Teréz körúti ház
előtt. 

Pistám, nem akar pihenni egy keveset? - kérdezte Pálházy.

329

- Nem, felügyelő úr - mondta az őrmester. - Nem vagyok fáradt, majd
otthon pihenek kedvemre. Ha most elindulok, egy órára otthon leszek. 

- Adok húsz pengőt, reggelizzen meg valahol. 

- Köszönöm - mondta mosolyogva Kiss István. - Az asszony készített
reggelit. Útközben majd megeszem. 

- Ahogy gondolja, Pistám. 

Elbúcsúztak egymástól, Pálházy keményen megszorította a hűséges em-
berének a kezét. 

- Ha egyszer megkérdeznék, hogy ki volt velem a kocsiban és Budapesten
hol álltunk meg… 

Az őrmester közbevágott.

- A felügyelő úr egyedül ült a kocsiban és az édesanyjánál szállt ki Óbu-
dán. 

- Pontosan, István. Köszönöm. Jó utat. – Sokáig nézett a gépkocsi után.
Fürjes Péter második emeleti lakásában már ott találta doktor Porpóczy 

Tamás ügyvédet, Szegedi védőjét. Az ügyvéd még nem volt negyvenéves, a
középtermetű, karcsú, megnyerő arcú férfi melegbarna szemével magabiz-
tosan nézett az emberekre, a világ ellentmondásos dolgaira.    
A professzor vette át a rendező szerepét.  

- Tamás, engedd meg, hogy bemutassam barátomat, doktor Pálházy Ró-
bert felügyelőt és barátját. 

Bemutatkoztak egymásnak.

- Bocsánat - mondta Porpóczy, amikor elengedte Petró Máté kezét -,
nem értettem a nevét. 

- Akkor legjobb lesz, ha leül - mondta Pálházy, és megvárta, míg az ügy-
véd helyet foglalt. - Nos, a barátom nem más, mint az az ember, akit Szegedi
Mihály megölt és a Dunába dobott valahol Ráckevénél. 

Porpóczy, mint aki rosszul hall, megrázta a fejét.

- Gyerekek, ne hülyítsetek - mondta, és egyikről a másikra nézett tanács-
talanul. 

- Petró Máté vagyok. És azért vagyok itt, hogy megismerjen és megtudja,
hogy élek. 

- Hát ez óriási! - Az ügyvéd Fürjesre nézett. - Te tudtál erről?
Fürjes bólintott. 

- Tudtam. De nem szólhattam róla. Bizonyos dolgok hallgatásra kötelez-
tek. Egyébként remek volt a legutóbbi felszólalásod a bíróságon... 

- Nem tudom, mire gondolsz. 

- Arra, amikor azt fejtegetted, hogy amíg nincs meg a tetem, addig ember-
ölésről beszélni nem lehet. Nos, most itt van előtted a hulla, a többi most már 

330

a te dolgod. A feje tetejére állíthatod az ügyészséget és a bíróságot.
A lapok csak rólad fognak írni. 

- Hát ez elképesztő. Egyszerűen fantasztikus! Mondja, maga nem fél? -
kérdezte Porpóczy, és Petróra nézett. 

- Félek, ügyvéd úr. Én nagyon gyáva ember vagyok. De úgy éreztem,
hogy jelentkeznem kell. Fel kell adnom magamat. - Aztán hosszú perceken
át magyarázta, hogy miért jutott erre az elhatározásra. Ezután Porpóczy a
kérdések özönét zúdította a szerencsétlen emberre, s minden kérdésére el-
fogadható, pontos választ kért. 

- Ne haragudjon, Petró Máté, hogy ennyire erőszakos, szőrszálhasogató
vagyok, de én most az ügyész szerepét vettem át, és azért tettem fel ezeket a
nagyon kellemetlen, kínzó kérdéseket, mert ő is efféléket fog feltenni, még-
pedig élesben, amikor is a maga válaszát gyorsírással jegyezni fogják, és nem
kerülhet ellentmondásba. 

- Nagyon vigyázni fogok, ügyvéd úr. Kérem, bízzon bennem. 

- Én bízom magában. De figyelmeztetem, hogy Patkós százados, az
ügyész, nagyon agresszív és nagyon képzett, s ahogyan én megítélem, nem
szimpatizál a fasisztákkal. 

- Ezt hogy érted? – kérdezte Pálházy. 

- Nagyon egyszerű a képlet. Patkós százados abból indul ki, hogy aki egy
embert agyonver, az csakis fasiszta lehet. Ezt persze így nem mondja ki, mert
ahogyan én megítélem, doktor Dalmady őrnagy tanácsa meggyőződéses fa-
sisztákból áll, akik félnek a bolsevizmustól, és ezért gyűlölik is őket. Tehát
ebből a szempontból bizonyos értelemben Szegedinek kedvező a helyzete,
mert úgy ítélik meg az esetet, hogy hazafias meggyőződésből cselekedett.
Persze ha idő előtt kiderülne, hogy Petró Máté él, fennáll a veszélye annak,
hogy a defenzív osztály fizikailag megsemmisítené, nehogy vallomást tegyen
Elmerre és a két nyomozótársára, Juhászra és Lekszire, mert ugyebár ha ba-
rátunk vallomása elhangzik, az ügyésznek vádat kell emelnie ellenük. - Pet-
róra nézett. - Mondja, van megbízható szállása? 

- Hát nem is tudom – mondta Petró, és Pálházyra nézett. 

- Ha jól tudom, a tárgyalást március harmadikáig elnapolták - mondta a
felügyelő. 

- Igen, mert az egyik tanú, Kerthy alezredes a fronton van, és csak akkor
jöhet haza, aminek, gondolom, nagyon örül. 

- Azt nem tudod véletlenül, ügyvéd úr, hogy Kerthy alezredes az ügyészi
kihallgatáson mit vallott? 

- Ahogyan én az aktákból láttam, teljesen elhatárolta magát az esettől,
mondván, hogy a Petró-ügyben a nyomozást Elmer őrnagy vezette és irá- 

331

nyította. Szabad kezet adott neki. Nekem úgy tűnt, hogy Kerthy csak saját
magát védte, és ha szabad ezt a pesti alvilági zsargont használnom, tiszta
szívvel piacra dobta hűséges alattvalóját, Elmer őrnagyot. Sajnos az ügyészi
kihallgatáson nem voltam jelen, azt sem tudom, hogy a két főtisztet szembe-
sítették-e egymással. De Kerthy vallomása mindenesetre elgondolkoztató.
Fürjes Péter felemelte a kezét. 

- Barátaim, valamit tisztázzunk - mondta. - Nekünk most elsőrendű fel-
adatunk, hogy Szegedi barátunkat megmentsük a börtöntől. Világos? Ez a
feladatunk. 

- Igen, ez teljesen világos - mondta Porpóczy. - De ne feledkezz meg ar-
ról, Péter, hogyha Szegedi szabadlábra kerül, akkor valakinek ülnie kell he-
lyette. 

- Egyetértek - mondta Fürjes. - Most arról döntsünk, hogy a tárgyalásig
barátunk hol lakjon. Szállodába nem mehet, mert ugye tudjuk, hogy a szál-
lodatitkárok a rendőrség és a defenzív osztály emberei. 

- Anyámnál meghúzódhat – mondta Pálházy. 

- Nem jó. - Az ügyvéd nemet intett a fejével. - Nagyon nem jó. Gondold
meg, mit fog válaszolni az ügyész agresszív kérdésére, mikor megkérdezi,
hogy hogyan került Petró Máté Pálházy felügyelő édesanyja lakásába. Nem,
ez nem járható út. Nekem az a véleményem, hogy maradjon nálam a tárgya-
lásig. Ezt a tényt megmagyarázhatom azzal, hogy védenem kellett őt. Miután
országos körözést nem adtak ki ellene, nem vagyok köteles tartózkodási he-
lyéről bejelentést tenni. A tárgyalásra pedig én magammal fogom vinni. 

- Az még másfél hét – mondta Pálházy. 

- Valóban. De azt már ki fogjuk bírni egymással. Igaz, Petró úr? 

- Biztosan. Én maximálisan alkalmazkodni fogok. Azt kérem, hogy bíz-
zon bennem. 

- Tisztázzunk azért valamit - mondta Fürjes. - Mit fogsz mondani akkor,
ha a bíró megkérdezi, hogy a tanút miért vetted magadhoz? 

- Ezt bízd rám. Tudni fogom a választ. 

- Te tudod - mondta Fürjes. - Mindenesetre a tárgyalásig bőven van idő-
tök, hogy mindent alaposan megbeszéljetek egymással. 

Porpóczy doktor felállt.

- Akkor mi most hazamegyünk - mondta: - De szeretném, ha a felügyelő
úr hazakísérne, mert ugyebár az ördög nem alszik. És azt sem bánnám, ha
március harmadikán, szerdán, mondjuk reggel hét órára értünk jönne, és el-
kísérne a Margit körúti börtönhöz. Ott lesz ugyanis a tárgyalás. 

- Semmi akadálya - mondta Pálházy. - Én leszek a védőangyaluk. 

332  

- Ennek örülök. Akkor indulhatunk. Kocsival vagyok. - Elbúcsúztak
Fürjes professzortól. Amikor Pálházy kezet fogott vele, azt mondta: 

- Két hétig szabadságon vagyok. Remélem, találkozunk. 

- Feltétlenül. Beszélnem kell veled. - Felemelte kezét, mintha áldást osz-
tana. - Szervusztok. És legyetek óvatosak. 

Március harmadika, szerda, tavaszias nap volt. A langyos déli szél még az
árnyékos helyeken is megolvasztotta a megkeményedett, jéggé fagyott ha-
vat. Az éjszaka folyamán is olvadt, a járdákon vékony erecskékben csordo-
gált a víz a lefolyóaknák felé. Pálházy pontosan hét órakor érkezett meg a
Hollán utcai ház elé, Porpóczy ügyvéd Steyer gépkocsija ott állt a ház előtt.
Nem kellett sokáig várakoznia, hamarosan megjelent az ügyvéd Petró Máté
kíséretében. 

- Miért nem jött fel? - kérdezte Porpóczy, amikor kezet fogott a felügye-
lővel. - Megihatott volna egy jó kávét. Mondja, Petró úr, hogy ízlett a ká-
vém? 

- Csodálatos volt, ügyvéd úr. 

- Sajnálom - mondta Pálházy -, de nem akartam feleslegesen zavarni.
Meg aztán a menyasszonyomnál kávéztam. Ő is isteni kávét főz. - Petróval is
kezet fogott. - Hogy érzi magát? 

- Megmondva az igazságot, nagyon izgulok. És kicsit félek is.
Porpóczy kinyitotta a kocsi ajtaját. 

- Nem kell félnie. Üljenek be. - Megvárta, míg mindketten beültek, s ak-
kor folytatta. - Szigorúan ahhoz tartsa magát, amit megbeszéltünk. -
A motor az első indításra felpörgött, óvatosan gázt adott, a sebességváltót az
egyesbe tette és lassan elindult. - És bármilyen kérdéssel akarja zavarba
hozni az ügyész vagy Dalmady őrnagy, a tanácselnök, ne törődjön vele, maga
csak mondja a magáét, azt, amit megbeszéltünk. - Kihajtott a Szent István
körútra, aztán ráfordult a Margit hídra. - Túlságosan korán fogunk megér-
kezni - mondta -, de nem baj, a tárgyalásig legalább lesz időnk még beszél-
getni. Azt hiszem, magának, felügyelő úr, még nem mondtam, hogy időköz-
ben a tárgyalást vezető hadbírónál bejelentettem, kérni fogom egy új tanú
meghallgatását az ügyben. És még valamit. Időközben lent jártam Z.-ben, és
a családdal egyeztettem Petró úr várható vallomásának a hitelességét. 

- Valóban nem mondta. De tudok róla, mert Fürjes professzor tegnap,
amikor beszéltem vele, megemlítette. Azt akarom még mondani, hogy én
künn fogok várakozni Petró úrral, és vigyázok rá, nehogy valaki elmarja. Jó
volna, ha Elmer és társai nem ismernék fel. 

- Igen, az nagyon fontos. Tehát Petró úr, a kalapját jól húzza rá a homlo- 

333

kára, és tegye fel azt a fekete szemüveget, amit adtam, és a gallérját is hajtsa
fel. 

- Mindent megjegyeztem, ügyvéd úr, és úgy fogok viselkedni, ahogy
mondani tetszett. 

- Helyes, Petró úr. - Jóval a börtönépület előtt álltak meg. Az ügyvéd
megnézte az óráját. Negyed nyolc múlt. - Sok időnk van. Azt hittem, na-
gyobb lesz a forgalom. Van itt a közelben egy cukrászda, üljünk be, és igyunk
egy kupica szíverősítőt. 

- Nem vagyok ellene - mondta Pálházy. 

Leültek az egyik asztalhoz az ablak mellett. Porpóczy három barackpá-
linkát rendelt, és három pohár szódát. Amikor a felszolgálólány elment, az
ügyvéd Petróhoz fordult. 

- Nem fog megártani? - kérdezte. 

- Miért ártana meg? - Petró magabiztosan nézett az ügyvédre. - Ön nyil-
ván jól tudja, hogy a fronton a katonák a roham előtt rumot kapnak. Vegyük
úgy, hogy én most rohamra megyek a magam és Szegedi becsületéért. 

A fiatal, barna szemű lány az asztalra tette az italokat. Porpóczy rögtön
fizetett, a lány megköszönte a tisztességes borravalót, és mosolyogva távo-
zott.  

- Hát akkor – mondta Pálházy, és felemelte a poharát – az egészségünkre. 

- Arra – mondta az ügyvéd -, és a győzelemre. 

Petró semmit sem mondott, némán felemelte a poharát és egy hajtásra ki-
itta a pálinkát. Pálházy szorongva nézte a mélyet lélegző férfit, és magában
aggódva azt mondta, csak meg ne ártson neki. 

Dalmady hadbíró őrnagy pontosan nyolc órakor megnyitotta a tárgyalást.
Dalmady harmincöt éves, alacsony termetű, zömök, izmos férfi volt, fiatal
létére erősen kopaszodott, a szakmai körökben az a hír járta róla, hogy jól
felkészült hadbíró, az igazság elkötelezettje, s éppen ezért nem tartozik a
hírhedt vérbírák közé. Az egyik ülnök Czibor Mihály páncélos százados volt,
a magas, sovány, szőke hajú tiszt nemrég még Toldi harckocsijával valahol
Korotojak környékén harcolt a századával, és nem rajta múlt, hogy minden
harckocsijuk kiégett. Elkeseredett ember hírében állt, gyűlölte a hátországi
vitézkedőket. A másik ülnök Kenderessy Márton tartalékos főhadnagy volt.
Lovasszázadával megjárta a frontot, a legendás első világháborús huszárok,
a vörös ördögök utódjának hitte magát, s a régi huszárok legendáját próbálta
elhitetni harcosaival. Emberei hittek benne, mert a támadások idején mindig
a század élén lovagolt, nem bújt meg a vonalak mögött, mint mások. Magas
növésű, hollófekete hajú, délceg férfi volt, a polgári életben a Kenderessy és
Társa mezőgazdasági gépgyár társtulajdonosaként gond nélkül áldozhatott 

334

szenvedélyének, a lovaglásnak, azzal dicsekedhetett, hogy számos nemzet-
közi lovasverseny nagydíját megnyerte. Az írnok doktor Bartucz Sándor
hadapród őrmester volt, ügyvédi irodáját sokan keresték fel. Sikeres sport-
ember hírében állt, nagyszerű vízilabdázó volt, kevesen tudták, hogy a gön-
dör hajú, férfias megjelenésű hadapród őrmester tagja az ellenállási mozga-
lom katonai szárnyának. 

A tárgyalás zárt volt, de azért külön engedéllyel beülhettek a nem nagy
terembe néhányan. Ott ült a második sorban a vádlottak padja mögött Elmer
őrnagy felesége, a még most is feltűnően szép, fekete hajú Anna, a padsor
szélén Fürjes Péter egyetemi tanár foglalt helyet, valamikor Dalmady had-
bíró is az ő tanítványa volt, de ott ült a harmadik sorban a korábban tanúként
kihallgatott Juhász Imre őrmester, fekete hajáról szinte csöpögött a brillan-
tin, és Lekszi Sándor, a szőke, hullámos hajú, ibolyakék szemű, csecsemőar-
cú nyomozó, ott ült továbbá Mátray Zsigmond ezredes személyes megbí-
zottja, Barnay Zsigmond főhadnagy. 

A bírói pulpitussal szemközt a jobb oldalon az ügyész, doktor Patkós Ernő
százados rendezgette az iratait, vele szemben a bal oldalon pedig Porpóczy
Tamás ügyvéd várta a tárgyalás megnyitását. A tanácselnök szólásra nyitotta
a száját, de néma maradt, mert Elmer őrnagy, aki korábban tanúként szere-
pelt, lépett be, elnézést kért, és leült a felesége mellé. 

- A hadbíróság folytatja a különös kegyetlenséggel elkövetett ember-
öléssel vádolt Szegedi Mihály bűnügyének a tárgyalását. Kísérjék be a vád-
lottat. 

Néhány perc múlva Szegedi Mihály két honvéd őrmester között megbi-
lincselve megjelent. Megállt a tanácselnök előtt vigyázzban, arca merev volt,
tekintete a semmibe révedt. 

- Vegyék le a vádlottról a bilincset. 

Az egyik őrmester engedelmeskedett. Szegedi mélyet sóhajtott, meg-
mozgatta ujjait; aztán az elnökre nézve várta a további parancsot.

- Vádlott, üljön le. 

Szegedi Mihály leült, a térdén megigazította gyűrött nadrágját.
Dalmady valamit sustorgott a két ülnöknek, azok beleegyezően bólintot-
tak. 

- A vád kérésére tanúként kihallgatjuk Kerthy Dániel alezredes urat. - Az
egyik hivatalsegéd kinyitotta az ajtót. Belépett a magas, sovány, szőke hajú,
cvikkeres alezredes. Az írnok elkérte a tiszti igazolványát, átadta a tanács-
vezető bírónak, aki egyeztette az adatait. Kerthy a feltett kérdésekre nyu-
godtan, szabatosan válaszolt. 

- Ügyész úr, parancsoljon.  

335

Patkós Ernő felnézett az aktákból.

- Ön, alezredes úr, ismeri ugyebár a Petró Máté-ügyet. 

- Nagy vonalakban. Ezen azt értem, hogy csak annyiban ismerem,
amennyiben beosztottam, Elmer Frigyes őrnagy tájékoztatott. Neki ugyanis
szabad keze volt az ügy irányításában és az operatív lebonyolításban. 

- Mi volt ez a Petró-ügy tulajdonképpen? 

- Tulajdonképpen egy szokásos rutin kémelhárítási ügy volt. Tudomá-
som szerint valamelyik moszkvai ügynökünktől jelentést kaptunk, hogy az
emigrációban élő Petró Miklós volt népbiztoshelyettes és felesége a Komin-
tern megbízásából Magyarországra jön. Petró Miklóst annak idején távollé-
tében a bíróság halálra ítélte. 

- Értem. Tehát hazajött. Önök beépített emberük jelentése alapján meg-
tudták, hogy Petró találkozott unokaöccsével, Petró Mátéval. 

- Igen, pontosan így történt. De nem tudtuk elfogni. Nem ismertük Petró
Miklós tartózkodási helyét. 

- Világos. Ki adott parancsot arra, hogy Petró Mátét rabolják el? Tör-
vénytelenül. 

- Elmer őrnagy. Ő és a vádlott, Szegedi Mihály rabolták el. 

- Elmer őrnagy a tervet nem beszélte meg előzőleg önnel? 

- Mint mondtam, Elmernek ebben az ügyben szabad kezet adtam. 

- Mikor tudta meg, hogy Petró Mátét a kihallgatás közben agyonverték? 

- Miután Szegedi Mihály a holttestet valahol Ráckevénél a Dunába
dobta. 

- Tudomása szerint ki volt az, aki Petró Mátét agyonverte? 

- Elmer őrnagy jelentése szerint Szegedi Mihály volt. Azt kérte tőlem,
hogy az ügyet valahogyan tussoljuk el Mátray ezredes úr előtt. 

- Ezt hogyan értsem? 

- Egyszerű. Adjunk be egy olyan jelentést, hogy Petró Máté eltűnt, isme-
retlen tettesek elrabolták. Nos, én először belementem a játékba, mert saj-
náltam Elmer őrnagyot, de később rájöttem, hogy magatartásom helytelen,
ilyen önkényeskedést nem fedezhetek, ezért mindent elmondtam őszintén
az ezredes úrnak, akinek a parancsára Szegedi Mihályt őrizetbe vették, és a
kihallgatása után ügyét átadták a katonai ügyészségnek. 

- Tehát nem ön adott utasítást arra, hogy Petró Mátét fizikai eszközök al-
kalmazásával bírják vallomásra. 

- Már mondtam, az ügy előadója, vezetője, irányítója Elmer őrnagy úr
volt. Minden az ő utasítására történt. Mindenért ő a felelős. 

- Gazember – suttogta Elmer vörös arccal Annának. – Agyon kéne verni, 

336

mint egy veszett kutyát. – Az asszony megszorította férje kezét. Ujján meg-
csillant a kígyós gyűrű. 

- Nyugalom, drágám, ne izgasd magad – súgta Anna a férjének. – Hazu-
dik. Szemérmetlenül hazudik. 

Valóban, Kerthy alezredes szemérmetlenül hazudott, igyekezett magát
tisztára mosni, s finoman a bíróság és az ügyész tudtára hozta, hogy ő Mátray
ezredes édes unokatestvére, s ugyebár Mátray ezredes a kormányzó úr va-
dásztársa, óriási hatalma van, olyan testület irányítója, mely a törvények fe-
lett áll. Magatartásában volt valami burkolt fenyegetés, amely szavakra le-
fordítva valahogyan úgy hangzott, nana, fiúcskák, jó lesz velem vigyázni.
Érdekes módon Dalmadyék ezt a burkolt fenyegetést mintha megértették
volna, kérdéseikkel nem hozták nehéz helyzetbe az alezredest, vallomását
úgy értékelték, hogy Mátray ezredes valójában levette védő kezét Elmer őr-
nagyról, és sorsát minden szempontból a bíróságra bízta. Dalmady Kerthy
vallomását úgy értékelte, mint egy üzenetet Mátray ezredestől, a bíróság áll-
jon hivatása magaslatán, példásan büntesse meg azokat, akik visszaélnek hi-
vatali hatalmukkal, legyen az őrnagy vagy őrmester. Porpóczy ügyvéd azon-
ban Kerthy finoman fenyegető magatartását figyelmen kívül hagyta, kérdé-
sei célratörőek voltak, és zavarba hozták az addig nagyon határozottan vi-
selkedő, magabiztos Kerthyt. 

- Kérem, alezredes úr, az eddig elhangzott vallomásokból kiderült, hogy
Petró Máté kihallgatása az ön szobájában történt, az ön jelenlétében. 

- Nem emlékszem rá, hogy így történt volna. 

- Különös. Így emlékszik rá Elmer őrnagy, így emlékszik rá a vádlott… 

- Rosszul emlékeznek. 

- Furcsa. Nagyon furcsa. 

- Ügyvéd úr, hogy jön ön ahhoz, hogy kétségbe vonja egy magyar királyi
katonatiszt szavát? 

- Ez a dolgom, alezredes úr. Szerintem nagyon kellemetlen lenne, ha
szembesítenénk Elmer őrnagy úrral és a vádlottal. 

 

- Szembesítsenek.
Porpóczy Dalmadyra nézett. 

- Elnök úr, tisztelettel kérem a szembesítés elrendelését. 

Dalmady néhány szót váltott az ülnökökkel, azok beleegyezően bólintot-
tak. 

- Vádlott, álljon fel – mondta Dalmady. Szegedi Mihály engedelmeske-
dett. – Jöjjön közelebb, és álljon szembe a tanúval. – Szegedi Kerthy elé állt,
két lépés választotta el őket egymástól. – Vádlott, hol történt Petró Máté ki-
hallgatása? 

337

- Az alezredes úr szobájában. 

- Nos, alezredes úr? 

- A vádlott rosszul emlékszik. - Kerthy nyugodtan állta Szegedi tekin-
tetét. 

- Vádlott, ismételje meg! - Szegedi megismételte vallomását. 

- Hazudik - mondta változatlan magabiztossággal Kerthy. 

- Elmer őrnagy úr - mondta Dalmady -, kérem, jöjjön ide. 

Elmer felállt, és a második padsorból előrement a bírói emelvényhez. Ar-
ca még mindig vörös volt a felháborodástól. 

- Kérem, álljanak egymással szembe. Vádlott, maga üljön le. 

- Elmer őrnagy úr, ismételje meg a vallomását. 

Az őrnagy határozott szavakkal megismételte. – Tisztelt bíróság – folytat-
ta -, még annyit szeretnék megjegyezni, hogy Kerthy alezredes úr vallomása
az első szótól az utolsó szóig hazugság, nem felel meg a tényeknek.
A nyomozást ő irányította, mindent, amit tettünk, az ő utasítására tettük. 

- A vallomásomat fenntartom – mondta Kerthy. – Az első szótól az utol-
sóig. A kihallgatás nem az én szobámban történt. 

Porpóczy felemelte a kezét.
- Parancsoljon, ügyvéd úr. 

- Elnök úr, kérem a védelem tanúja, Petró Máté kihallgatását. - Porpóczy
szavait döbbent csend követte. Az emelvényen ülők mintha megmerevedtek
volna, az ügyész szeme kitágult, úgy nézett Szegedi Mihályra, aki nyugodtan
nézett az ügyvédjére. Tegnap délelőtt, amikor Porpóczy meglátogatta, kö-
zölte vele, hogy Petró Máté vallomást fog tenni, neki az a dolga, hogy Petró
vallomását erősítse meg. Megbeszélték a részleteket is. 

A legnagyobb zavarban Elmer és Kerthy volt. Először egymásra néztek
kérdőn és tanácstalanul, aztán Szegedire, aki mosolyogva nézett vissza rájuk. 

- Nem értettem jól a tanú nevét, ügyvéd úr. 

- Petró Máté. 

- Hát Petró Máté él?     

- Él, elnök úr. 

- Mikor tudta meg, hogy él? 

- Egy hete, elnök úr. Doktor Pálházy Róbert rendőrfelügyelő találta meg,
és rábeszélte, hogy önként jelentkezzen tanúként. A felügyelő úr hozta őt fel
Z.-ből hozzám. Egy hete én adtam szállást neki. Kérem az ügyész urat, hogy
módosítsa a vádiratot, és az emberölés vádját vonja vissza. Ugyanakkor tisz-
telettel kérem a bíróságot, hogy védencemet a tanú meghallgatása után he-
lyezze szabadlábra. 

- Ügyész úr? 

338

- Kérem a tanú meghallgatását. 

- Hívják be - mondta Dalmady, és valamit súgott az egyik ülnöknek.
Petró Máté Pálházy kíséretében lépett be. 

- Ön kicsoda? - kérdezte az elnök. 

- Doktor Pálházy Róbert rendőrfelügyelő vagyok. 

- Üljön le. - Pálházy leült az első sorba. 

 

- Tanú, mondja be személyi adatait és adja át a bejelentőlapját. - Petró
engedelmeskedett. Az elnök egyeztette az adatokat. Amikor felnézett, látta,
hogy a két katonatiszt még mindig ott áll tétován a vádlottak padja előtt. -
Önök, uraim, üljenek le a tanúknak fenntartott helyre, úgy érzem, még
szükség lesz önökre. - Elmerék leültek, és feszült figyelemmel nézték Petró
Mátét. - Nos - kezdte Dalmady, és megsimogatta izzadó homlokát -, önt te-
hát az elmúlt év december huszonhatodikán elhurcolták a lakásáról. 

- Igen, elnök úr. A vádlott és Elmer doktor úr, aki már a lakásomon, a
feleségem jelenlétében megütött. 

- Budapestre hozták. Hol hallgatták ki?
Petró Kerthyre mutatott. 

- Az alezredes úr szobájában. Ott szembesítettek a besúgóval, a segé-
demmel. Kérdezték, hogy hol tartózkodik a nagybátyám. 

- Ismerte a tartózkodási helyét? 

- Nem ismertem. Nem mondta meg. Kérem, elnök úr, én nem vettem
részt semmiféle mozgalomban. Nem voltam és nem vagyok kommunista. 

- Ma sem tudja, hogy hol tartózkodik Petró Miklós? 

- Nem tudom.      

- Megverték?  

- Nagyon. 

- A vádlott ütötte?
Petró Szegedire nézett. 

- Nem, elnök úr. A vádlott egy ujjal sem nyúlt hozzám. Egyedül ő visel-
kedett velem emberségesen. 

- Ki vagy kik bántalmazták? 

- Hárman. De a legkegyetlenebbül Elmer doktor úr. Kérem, ő úgy ütött,
mintha eszét vesztette volna. Rám térdelt, és a mellemet verte gumitottal.
Akkor vesztettem el az eszméletemet. Ha jól emlékszem, órákkal később egy
gépkocsiban tértem magamhoz. Kábult voltam, már este volt. Nem tudtam,
hogyan kerültem a kocsiba felöltözve, azért mondom, hogy felöltözve, mert
amikor doktor Elmer meg a két nyomozó vert, akkor anyaszült mezítelen
voltam, amikor magamhoz tértem, csodálkozva vettem észre, hogy valaki 

339

felöltöztetett. És megvolt mindenem, a pénztárcám, az órám, a jegygyűrűm,
csak a kígyós gyűrűm hiányzott... 

- Kígyós gyűrű? Milyen az? – kérdezte az elnök. 

- Kérem tisztelettel, egy aranyból készült kígyó kétszer összetekerődve, a
szemei briliánsból vannak. A gyűrűbe bele van vésve egy dátum: ezerkilenc-
száztizennégy, tizenegy, tizenhárom. Ez a születési évem. A gyűrűt anyámtól
kaptam. Tehát csak ez a gyűrűm hiányzott. Ez valahogyan a vallatás alatt el-
tűnt. Meggyőződésem, hogy a vallatók egyike ellopta. 

- Gazember - suttogta Anna, és lehúzta a gyűrűt az ujjáról, szíve szerint a
férjéhez dobta volna. Sírni lett volna kedve. 

- Csendet kérek – mondta Dalmady, aztán Petróra nézett. – Folytassa. 

- Igenis, elnök úr. A hideg valahogyan jót tett az állapotomnak. Egy ideig
azon gondolkodtam, hogy mit keresek én a kocsiban, aztán megnéztem az
órámat. Tíz óra múlt néhány perccel. Kiléptem a kocsiból. Sűrűn hullt a hó,
gyalog elindultam a város felé. Szerencsére jött egy taxi, leállítottam, elvitet-
tem magamat a Nyugati pályaudvarra, megvettem Z.-be a jegyet, hazautaz-
tam. Elrejtőztem apósomnál, aki gyógyított. Múlt héten a rendőrfelügyelő úr
megtalált. Nem tartóztatott le, hanem rábeszélt, hogy jelentkezzem tanúval-
lomásra, ne hagyjam, hogy egy becsületes embert ártatlanul elítéljenek. Sokat
gondolkodtam, végül is úgy döntöttem, hogy jelentkezem, nem vehetem a lel-
kemre, hogy emberölésért elítéljék Szegedi Mihályt, aki a legtisztességesebb
ember volt a nyomozók között, egyetlen ujjal sem nyúlt hozzám. Hallgattam
rá. Felhozott Budapestre, átadott az ügyvéd úrnak. És most itt vagyok. 

Dalmady az ügyészre nézett.

- Ügyész úr? - kérdezte.  

Patkós százados a jegyzeteit nézegette.

- Mondja, Petró Máté, amikor megjelent magánál a nagybátyja, miért
nem jelentette fel? 

- Hát kérem, nekem az a meggyőződésem, hogy egy valamirevaló ember
nem adhatja rendőrkézre nagybátyját. Meg aztán én ötéves voltam, amikor
Miklós bácsit láttam. Sohasem politizáltam, nekem fogalmam se volt róla,
hogy őt távollétében elítélték és hogy keresi a rendőrség. Mutatta az útleve-
lét, azt láttam, hogy svéd útlevél volt, de nem néztem meg, hogy milyen névre
volt kiállítva. Ha bűnt követtem el, amiért nagybátyámat nem adtam rend-
őrkézre, vállalom a következményeket. 

Patkós ügyész gondolkodott egy sort, aztán rosszkedvűen megszólalt.

- Tehát ön azt állítja, ha jól értettem, hogy önt Elmer őrnagy és két embe-
re, Juhász őrmester és Lekszi Sándor ütötte. 

- Igen. De főleg Elmer doktor. 

340

- Mivel tudja ezt bizonyítani? 

- Kérem, ezt csak Szegedi Mihály vádlott bizonyíthatja, aki végig jelen
volt a kihallgatásomon. Szegedi vádlott talán azt is megmondhatja, hogy ki-
nél van a gyűrűm. Mert amikor őrizetbe vettek és az egyik foglár, vagy ki, el
akarta lopni, ő vette vissza tőle. 

Az ügyész engedélyt kért, hogy Szegedinek feltegyen néhány kérdést
Dalmady bólintott. Szegedi felállt, előrelépett. 

- Szegedi - kezdte Patkós, és minden vágya az volt, hogy Kerthyt és El-
mert a vádlottak padjára ültesse. - Szeretném, ha végre most az igazat mon-
daná és őszinte vallomást tenne. 

- Értettem - mondta Szegedi. 

- Nos, Kerthy alezredes úr mit tudott a Petró-ügyről? 

- Mindent. Ő irányította. Az ő szobájában történt Petró kihallgatása,
szembesítése a besúgóval, Koller Ernővel, hallottam, amikor utasítást adott
Elmer őrnagynak Petró fizikai megtörésére. Én most rendkívül csodálko-
zom azon, hogy Kerthy alezredes úr semmiről sem akar tudni, és mindenért
Elmer őrnagyot teszi felelőssé. Tény, hogy Elmer őrnagy eredményt akart
elérni, ezért saját kezűleg verte Petró Mátét, amíg a szerencsétlen el nem
ájult. Kegyetlenül verte. Mindannyian azt hittük, hogy meghalt. A szívhan-
gokat nem lehetett hallani. Utasított, hogy a holtnak vélt Petrót temessem el
valahol. A parancsot teljesítettem, illetve teljesítem akartam. A hullának vélt
Petrót felöltöztettük, minden értéktárgyát visszatettük a zsebébe, kivéve a
kígyós gyűrűt... 

- Az hova lett? 

- Láttam, amikor Elmer őrnagy úr a zsebébe tette. 

- Gazember – fakadt ki az őrnagy, és feldúlt arccal nézett Szegedire. 

- A gazember te vagy - vágott vissza Szegedi. - Igenis elloptad Petró Máté
kígyós gyűrűjét, és nem csodálkoznék, ha a feleségednek ajándékoztad volna. 

Különös módon Dalmady most nem utasította rendre sem a vádlottat,
sem a tanút, Elmer őrnagyot. 

Váratlan fordulat történt. A második sorban felállt Elmerné született
Garlóczy Anna. Mindenki feléje fordult. 

- Őrnagy úr - mondta remegő hangon, de hangosan -, a gyűrű nálam van.
Elmer őrnagy felugrott. Szederjes arccal üvölteni kezdett. 

- Anna, ne... Egy szót se!
Dalmady őrnagy is megszólalt.    

- Csendet kérek. Asszonyom, idejönne a bíróság elé? 

- Nem. Én visszaadom a gyűrűt, de vallomást nem teszek a férjem ellen.
Isten a tanúm rá, én nem tudtam... 

341

- Anna drága, hallgass! - hallatszott Elmer kétségbeesett hangja. 

- Mit nem tudott, asszonyom? - kérdezte Patkós százados. 

- Nem tudtam - mondta elcsukló hangon Anna -, hogy a férjem embere-
ket kínzott meg és lopott. - Hirtelen zokogni kezdett. - Nem tudtam... 

Elmer felugrott, magából kikelve, gyűlölködve ordított.

- Te nyomorult szuka… 

- Csendet! - Dalmady hangja most nagyon erélyes volt. - Vezessék ki El-
mer nagyságos asszonyt. - Két őrmester a zokogó asszonyhoz lépett, két ol-
dalról megfogták. 

- A gyűrű - mondta sírva az asszony, és feltartotta tenyerét, rajta volt a
kígyós gyűrű. Pálházy felállt, levette az asszony tenyeréről, és a bírósági
emelvényhez vitte. 

- Parancsoljon, elnök úr. - Letette az asztalra, és visszament a helyére. 

Patkós százados megvárta, míg Annát kikísérték a teremből, utána szót
kért. 

- Tisztelt elnök úr, az elmúlt órákban elhangzott vallomások alapján a
katonai ügyészség vádat emel Kerthy Dániel alezredes és doktor Elmer Fri-
gyes őrnagy ellen - és sorolta a paragrafusokat, melyekben nemcsak a hiva-
tali hatalommal való visszaélés meg a hatóság tudatos félrevezetése szere-
pelt, hanem Petró Máté megkínzása és így tovább. Kérte a bíróságot, hogy
rendelje el a két főtiszt őrizetbevételét. 

Mielőtt Dalmady megszólalhatott volna, Elmer őrnagy felugrott.

- Engem soha! - ordította magánkívül, s előkapta pisztolyát. - Te nyo-
morult - nézett Kerthyre, és jól célzott lövéssel leterítette az alezredest, az-
tán, mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, pisztolyának csövét a halán-
tékához szorította és végzett magával is. 

342

EPILÓGUS

Petró Máté a tárgyalás után hazatérhetett családjához, s izgatottan várta
gyereke megszületését. 

Szegedi Mihályt a hatóság félrevezetéséért és hamis tanúvallomásért a bí-
róság - figyelembe véve az enyhítő körülményeket - hat hónapi börtönbün-
tetésre ítélte. 

Kerthy Dániel alezredes és doktor Elmer Frigyes őrnagy ügyét - mivel
mindketten meghaltak - a bíróság lezárta. 

1989. augusztus 8. Szentendre

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó Jovánovics Miklós

Alföldi Nyomda 2241.66-14-2, Debrecen, 1990

Felelős vezető Szabó Viktor vezérigazgató

Felelős szerkesztő Szalay Károly • Műszaki vezető Bezúr

Györgyi • Műszaki szerkesztő Sebestyén Lajos • A fedelet

Szabó Árpád tervezte • Kiadványszám 8618 • Megjelent

21,8 (A/ 5) ív terjedelemben, Times betűtípusból szedve

ISBN 963 14 1755 7