- Jelentsen, Barkóczy! 

- Jelentem, Pálházy felügyelő úr megérkezett Budapestről.
- Ott van? 

- Alázatosan jelentem, itt áll mellettem. 

- Adja át neki a hallgatót. 

- Igenis. - Átnyújtotta a hallgatót a felügyelőnek. 

- Tiszteletem. Pálházy felügyelő. 

176

- Jó estét vagy jó éjszakát. Nagyon fáradt vagy? 

- Nem nagyon. Voltam már fáradtabb is. 

- Gyere fel hozzám, várlak. 

- Értettem, főtanácsos úr - mondta Pálházy, s miután letette a hallgatót,
azon gondolkodott, hogy mit akarhat tőle Haraszthy. Meg is kérdezte Bar-
kóczyt. - Nem tudod, hogy mit akar az öreg? 

- Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy nagy volt a nyüzsgés egész nap.
Pestről keresték, hosszan beszélt a nagyfőnökkel, Balassa méltóságos úrral,
utána Törököt hívatta. 

- Szólj le, légy szíves, hogy Kiss Pista álljon elő, ha még nem ment haza. -
Az órájára nézett. Hajnali három óra múlt néhány perccel. 

Barkóczy leszólt a garázsba, valakivel váltott néhány szót.

- Indulhatsz – mondta aztán -, Kiss őrmester vár. 

- Kösz! - félóra múlva már a kapitány lakásán volt. Haraszthy házikön-
tösben fogadta. Barátságosan bekísérte a dolgozószobába. Nem volt még
negyvenéves, de tömött angol bajusza már erősen őszült, s az olvasáshoz is
szemüveget viselt. Dús barna haja hullámos volt. 

- Parancsolj, kérlek, ülj le - mutatott az egyik karosszékre. Pálházy leült,
és várakozó kíváncsisággal nézett a kapitányra. - Nos, gondolom, nem tu-
dod, hogy mi ez a fene nagy felhajtás, hogy visszahívattalak Budapestről, és
hajnali fél négy órakor a lakásomra rendeltelek. 

- Valóban nem tudom, főtanácsos uram. 

- Balassa méltóságos úr telefonált, és azt az utasítást adta, hogy a Pet-
ró-ügy összes nyomozati anyagával, beleértve a bizonyítékokat is, holnap,
illetve ma, vagyis szombaton tizenegy órakor jelentkezz nála. 

- Kérlek, főtanácsos uram, Török főfelügyelő az ügyet elvette tőlem.
A teljes anyagot az összefoglaló jelentéssel együtt átadtam Török főfelügye-
lőnek. Nálam már semmilyen nyomozati anyag nincs. Csak ami a fejemben
van. Azt pedig nem tudom átadni. 

- Tudom, barátom. Az anyagot elkértem Töröktől. Nálam van. Egyéb-
ként elolvastam az összefoglaló jelentésedet. Nagyon érdekesnek találom.
És logikusnak. Sőt azt is hozzáteszem, hogy a nyomozati munka bravúros és
szakszerű volt. A méltóságos úr parancsa szerint a továbbiakban nem fog-
lalkozhatunk az üggyel. Megemlítem, mert gondolom, nem tudod, hogy
Török főfelügyelő tegnap Budapesten beszélt Elmer doktorral. Itt van a je-
lentés, olvasd el. – A dossziéból kivett egy géppel írt papírt, és átadta Pál-
házynak. A felügyelő figyelmesen olvasni kezdte a jelentést. Török lényegé-
ben megírta, hogy Elmer elismerte, ők vitték el karácsony másodnapján
Petrót, de a kihallgatás és szembesítés után szabadon engedték. Az, hogy 

177

másnap két embert leküldtek Petróért, azért történt, mert a nyomozók szem
elől tévesztették. Elmer azt is közölte Törökkel, hogy a nyomozást Petró
után ők folytatják, azért kérni fogják a teljes anyag átadását. Elmer őrnagy
azt is közölte, hogy tudomása szerint dr. Pálházy Róbert felhatalmazás nél-
kül magánnyomozást folytat. Ezért Török azt indítványozta, hogy a főtaná-
csos úr saját hatáskörében indítson fegyelmi eljárást Pálházy felügyelő ellen.
Ez aztán a jó barát és még jobb kolléga - gondolta a felügyelő. Fegyelmit kér
ellene. Fáradt mozdulattal visszatette a jelentést az asztalra. 

- Nos, mit szólsz hozzá? - kérdezte a kapitány.  

- Csak egyetlen megjegyzésem van. Jó érzés tudni, hogy a főnököm jó
barátom. 

- Várj csak - Haraszthy felemelte a kezét. - Török elvette tőled az ügyet? 

- Elvette. 

- Akkor miért kezdtél magánnyomozásba? 

- Mert felháborítónak tartom Elmerék viselkedését. Főtanácsos úr, én nem
hiszem, hogy Petrót a kihallgatás után szabadon engedték. Nem hiszem! -
Tudatosan hazudott, de most már a történtek után nem tehetett mást. 

- Fiam, ez nem hit kérdése. Örülj neki, hogy nem kell politikai ügyekkel
foglalkoznod. És még valamit, s ezt vedd úgy, mint hivatalos közlést. Az már
tisztázódott, hogy Petró Máté Budapesten tűnt el. Világos, amit mondok? 

- Világos. 

- Budapesten és nem Z.-ben. Ebből az következik, hogy mi nem vagyunk
illetékesek a nyomozásra. 

- Ez így igaz. De én magánemberként utánanézhetek néhány dolognak. 

- Utánanézhetsz, de nincs értelme. Olyan erők állnak veled szemben,
akiket nem győzhetsz le. Elmerék a törvényeken felül állnak. Ők hatalom a
hatalmon belül. 

- Tudom. De én megpróbálom. 

- Ne tedd. 

- Muszáj. A lelkiismeretem irányítja akaratomat és a lépéseimet. Mi lesz a
fegyelmivel, főtanácsos úr? 

- Megtörtént. 

- Mikor? 

- Most. Szigorú figyelmeztetésben részesítettelek. Az anyagodba nem
írom be, mert ez szóbeli figyelmeztetés. De szigorú. - Az órájára nézett. -
Négy óra múlt. Indulnod kell. Itt vannak az iratok. - Felállt, átadta az irato-
kat a felügyelőnek. - Még valamit. Balassa méltóságos úrnak a legjobb véle-
ményt adtam rólad. Ha megjöttél, azonnal jelentkezz nálam. 

- Értettem, főtanácsos úr.    

178

9.

Elmer az órájára nézett. A mutató hajnali fél négyet jelzett. Január 30-a,
szombat volt. Odahaza érte a parancs, a vezérkar főnöke hajnaltól kezdve
szigorú készültséget rendelt el. A fenébe is, ki tudja, hogy meddig fog tartam.
Lehet, hogy csak próbariadó van. Elmer az értesítést akkor kapta, mikor
délután hazament a Bimbó utcai házból, helyesebben, amikor szolgálati
gépkocsiján a villából az osztályra vitte Kerthy Dániel alezredest. Akkor még
nem tudta, hogy Kerthynek sikerült-e megegyeznie unokabátyjával, Mátray
Sándor ezredessel, de remélte, hogy a Süttőy család hírnevére való tekintet-
tel elsimítja a készülő botrányt. Utálta magát azért, mert megegyezett
Kerthyvel, a hazug baráttal, tulajdonképpen ott a helyszínen kellett volna
lelőni, mint egy kutyát, nem értette, hogy miért nem tette meg. Félt a követ-
kezményektől? A botránytól? Vagy egyszerűen gyáva volt? Olyan görcsö-
sen szereti az életet, hogy az életben maradás reményében még Annát is ké-
pes feláldozni? Mert ha nem veszi tudomásul, hogy Anna évek óta Kerthy
szeretője és ő a becsapott, megalázott férj, az a gyávaság jele, felesége bérbe
adása. És miért ígérte meg annak az aljas csábítónak, hogy Annát nem fogja
felelősségre vonni? Mert megint csak gyáva volt. Nem merte bevallani Petró
Máté likvidálását. Igen, nem merte elismerni, mert félt a hadbíróságtól, nem
akart börtönbe kerülni, nem akarta, hogy lefokozzák. De a szégyent, hogy
barátja és hites felesége huszonhárom éve becsapták őt, nem tudta lenyelni,
ugyanakkor érezte, hogy a veszély még nem múlt el a feje fölül, mert bármi-
lyen megállapodást kötött is Kerthyvel, már nem bízhat meg benne. Kerthy
áruló, elárulta a barátságukat. Az asztali lámpa a szemébe sütött, megigazí-
totta. A másik szobából nevetés szűrődött át a falon, úgy látszik, Szegediék
jól érzik magukat, még nem érzékelik az életveszély közeledő hullámait.
Felrémlett előtte a tegnapi késő délután hangulata. Amikor belépett a la-
kásba, Kati, ki tudja, honnan, ott termett, és máris segítette levenni télika-
bátját, miközben odasúgta: 

- A nagyságos asszony gyengélkedik. 

 Nem csodálom, gondolta Elmer, én is gyengélkednék, ha anyaszült mezí-
telenül találna a feleségem a szeretőm ágyában. De csak annyit mondott: -
Köszönöm, Kati. - Aztán megkérdezte: - Sándorka hol van? 

- A nagyságos asszony parancsára elvittem a nagymamához. 

179

„Hát persze - futott át Elmer agyán -, Anna milyen előrelátó. Nyilván
nem akarta, hogy az esetleges családi botránynak a gyerek tanúja legyen." 

- Magának nem adott kimenőt? – kérdezte gyanakodva. 

- De igen. A nagyságos asszony azt mondta, hogy holnap reggel kilencig
elmehetek.  

- Akkor miért nem megy el? 

- Már indulok. Holnap reggel kilencre pontosan itt leszek. Kezicsókolom. 

- Viszontlátásra, Kati. 

A lány elment, Elmer az ablakhoz sétált, félrehúzta a függönyt, lenézett a
Dunára. Hatalmas jégtáblák úsztak. A Lánchíd két pillérénél mintha egy-
másra torlódtak volna a jégtáblák. A ház elé nézett. Kati éppen akkor ment
át a síneken, a túloldalon egy magas tüzér tizedes várta. Megcsókolták egy-
mást, néhány szót váltottak, aztán Kati a tizedes karjába csimpaszkodott, és
elindultak a Margit híd felé. No lám, eddig nem tudta, hogy Katinak udvar-
lója van. Utána kell nézni, hogy ki az a tizedes, Kati sok mindent tud róluk,
nem lenne jó, ha egy ellenségnek fecsegne. A kisantant meg a szovjetek ügy-
nökei az utóbbi években elég aktívak lettek. A kisantant hírszerzői könnyen
találnak szövetségeseket az itt élő nemzetiségek tagjai között. A svábokról
nem is beszélve. Mióta Hitler lerohanta Európát és megtámadta a Szovjet-
uniót, a hazai svábok között érezhető a faji öntudat erősödése, a fiatalok ön-
ként jelentkeznek az SS-alakulatokba. Elmer, bár valamelyik őse Németor-
szágból vándorolt Magyarországra, valójában nem szerette a németeket.
Túlságosan hangosnak, erőszakosnak találta őket, elismerte szorgalmukat,
nagyszerű szervezőképességüket, magasfokú ipari kultúrájukat. Ám neki
mégis az angolos életmód tetszett leginkább. Még a franciák könnyedségét,
bohémságát, felszabadult viselkedését is többre becsülte a németek szerve-
zett, takarékos életénél. Ellépett az ablaktól. Szerette volna elkerülni a talál-
kozást Annával, de tudta, hogy ez lehetetlen, ha akarja, ha nem, szembe kell
nézniök egymással. Bement a fürdőszobába, a faliszekrényből kivett egy
nyugtatót, lenyelte, vizet ivott rá, várt néhány percig, hogy kicsit megnyu-
godjon, végigsétált néhányszor a nappaliban, aztán amikor úgy érezte, hogy
már elég erős, benyitott a hálóba. Anna az ágyban feküdt, homlokán jeges-
tömlő volt, szép arca mintha éveket öregedett volna, szeme alatt mély sarlók
sötétedtek, ajkai most duzzadtabbak voltak a megszokottnál. Szótlanul néz-
ték egymást egy ideig, aztán Anna felült, a jégtömlőt a paplanra tette, igazí-
tott valamit dús, fekete haján, aztán megszólalt. 

- Mit határoztál? – kérdezte fátyolos hangon. Hogy Elmer nem válaszolt,
folytatta. – Bárhogyan fogsz dönteni, a döntésedet tudomásul veszem. Csak
egyet kérek. A gyerek maradhasson nálam. 

180

Elmer nemet intett.

- A gyerek jövőre intézetbe fog menni. Még nem tudom, hová, de az biz-
tos, hogy nem marad veled. 

- Ne tedd, nagyon kérlek, ezt ne tedd. Jó anya leszek. 

- Olyan jó anya, mint amilyen jó feleség voltál. Mondd, mióta élsz ilyen
ocsmány kettős életet? Te, a büszke Garlóczy lány! Egyáltalán, a gyereknek
ki az apja? Én vagy pedig Kerthy, az önzetlen jó barát? 

- A gyerek a tiéd. - Anna sírni kezdett. - Tudom, bármit is mondok, nem
hiszel nekem. Szeretnék bocsánatot kérni, de tudom, hogy úgysem bocsátasz
meg. 

- Mióta vagy a szeretője Kerthynek? - kérdezte Elmer ellentmondást
nem tűrő hangon. Tudta, hiszen Kerthy elmondta, de kíváncsi volt, hogy
Anna mit fog mondani. - De ne hazudj. 

Anna akadozva beszélni kezdett, és Elmer döbbenten hallgatta, nem
akart hinni a fülének. Kerthy egyszerűen férjhez adta Annát őhozzá, és he-
tenként a saját garzonlakásában találkoztak, s ő, a balek, minderről semmit
sem sejtett. Iszonyú aljasság, amit Annáék vele tettek. Ezt nem érdemelte
meg. Annának még arra is engedélyt kellett kérnie Kerthytől, hogy gyereket
szüljön? Megáll az ember esze. 

Cigarettára gyújtott, és most szinte közönyösen nézte a könnyeivel küsz-
ködő asszonyt. Az idegnyugtató most hatott. Valahogyan nem érzett gyűlö-
letet, haragot sem, úgy nézett feleségére, mint egy olyan idegen asszonyra,
aki őszintén megvallja neki bűneit. A füst kékesen lebegett az arca előtt.
Nem ízlett már a cigaretta sem, elnyomta. 

- Mondd, az sohasem jutott eszedbe, hogy szakíts Kerthyvel? Hiszen
amióta együtt vagyunk, én mindent megadtam neked. Kedves, előzékeny
voltam hozzád, lestem a kívánságaidat. Nem ezt érdemeltem tőled. 

Anna hallgatott egy ideig, könnyeit itatta fel zsebkendőjével. Hangja fá-
tyolos volt, amikor megszólalt. 

- Szeretném, nagyon szeretném, ha hinni tudnál nekem. Amikor hivatá-
sos őrnagy lettél, talán még emlékszel rá, csodálatos éjszakánk volt. Én ak-
kor jöttem rá, hogy véglegesen melletted van a helyem. Azon az éjszakán
olyan boldoggá tettél, amilyen boldog még sohasem voltam. És azóta is csak
veled érzem igazán jól magamat. Szakítani akartam Danival. Örökre. Meg is
mondtam neki. Azt mondtam, köszönöm, elég volt. Én hozzád tartozom. 

Anna igazat mondott. Még januárban történt, amikor Anna megmondta
Kerthynek, hogy véglegesen szakítani akar vele. A Bimbó úti villában talál-
koztak most is, mint évek óta. Kerthy sürgette Annát, hogy vetkőzzön le, de
az asszony megmakacsolta magát. „Nem, Dani, nem vetkőzöm le. Értsd 

181

meg, hogy vége" Kerthy lágyan nevetett, de ebben a lágy nevetésben volt
valami ijesztő, félelmetes felhang. „Mondd, Anna, mégis, hogy gondolod?"
„Mit?" „A szakítást. Huszonhárom évet csak úgy egyszerűen el lehet felej-
teni?" „Miért ne lehetne? Végül is nem tartozunk egymásnak semmivel.
Vége a kapcsolatunknak. Többé nem találkozunk. Elhatároztam, hogy
mindent be fogok vallani Frigyesnek." Kerthy megint halkan nevetett, de
ebben a nevetésben már gúny is volt. „Tehát mindent?" „Igen, mindent.
Még azt is, hogy mikor lettem a tiéd." „Már nem szeretsz?" - Megfogta az
asszony kezét. „Szeretlek. De Frigyest jobban szeretem. Sokkal jobban, mint
téged." „Mióta?" „Nem tudom. Ez az érzés jött, egyre erősödött, és úgy ér-
zem, hogy Frigyes iránt érzett szeretetem betölti egész testemet, lelkemet.
Hidd el, Dani, hogy számomra már csak ő és a fiam létezik." Kerthy arca el-
komorult. Felállt, italt töltött magának, Annát nem kínálta meg. Ivott, aztán
nagyon határozottan azt mondta: „Tévedsz, Anna. Én nem engedlek el ma-
gam mellől. Soha. Érted? Soha. Úgy kellesz nekem, mint a levegő. Nélküled
én már nem tudok élni. A szeretőm, az élettársam vagy. Mindhalálig." Anna
szenvedélyesen tiltakozott. „Nem és nem! Elegem volt a bujkálásból! Ele-
gem volt a kettős életből. A fiam már tizenegy éves, tiszta lelkiismerettel nem
tudok a szemébe nézni. Frigyesről nem is beszélek. Ha rám néz vagy ha meg-
ölel, szégyellem magam, a torkomat a sírás fojtogatja." Kerthy a fűtőtesthez
ment, nekitámaszkodott. Felemelte a poharat, nézte, hogy van-e még benne
ital. Volt vagy kétujjnyi. Kortyolt belőle. Ugye tudod, hogy férjed azért lett
őrnagy és hivatásos, mert te a szeretőm vagy?" „Tudom. De azt hiszem, hogy
bőven megháláltam." „Ez igaz. Nem tagadom. „De ugye azt nem tudod,
hogy Frigyes csak addig őrnagy, amíg én úgy akarom, hogy az legyen?"
„Nem értem, hogy miről beszélsz." „Arról, szívem, hogy Frigyes sorsa és a
sorsotok a kezemben van. Mint ez a pohár. - Hirtelen mozdulattal összerop-
pantotta a poharat. - Így foglak összeroppantam titeket is." „De mit vétet-
tünk? - kérdezte Anna sápadtan. - Hát miért nem akarod megértem, hogy
szeretem a férjemet? Megszerettem." „Lehet. De tudd meg, egy szavamba,
kerül, és a férjedet nemcsak lefokozzák, hanem hosszú évekre börtönbe is
zárják." Anna kényszeredetten felnevetett. „Ezt én nem hiszem. Frigyes
tisztességes ember. Becsületes." Kerthy hangosan nevetni kezdett. „Tisztes-
séges? Becsületes? - Arca hirtelen eltorzult. - Tudod te, hogy ki a férjed?
Közönséges gyilkos. Egy őrült karrierista." Anna megrémült. Ilyen feldúlt-
nak még sohasem látta Kerthyt, jószerivel nem ismert rá. Egy idegen ember
ült előtte. „Gyilkos?" - kérdezte halk, bizonytalan hangon. „Igen, az.
Agyonvert egy Petró Máté nevű embert. Aztán a holttestét eltüntették. Hát
ez a te becsületes férjed, akit annyira megszerettél, hogy miatta szakítani 

182

akarsz velem. Még csak annyit, hogy a te becsületes férjed az esetről hamis
jelentést készített, amelyet én rád való tekintettel aláírtam. De én az unoka-
testvéremnél tisztázni fogom magam. Tehát gondold meg magad. Vagy to-
vábbra is a szeretőm maradsz, vagy Frigyes börtönbe kerül. És még valamit.
Az egyik emberem vidéken, Takács főhadnagy, jelentette, hogy Z.-ben Pál-
házy felügyelő mindent tud az ügyről és nyilvánosságra akarja hozni. Ezt,
édesem, csak én hiúsíthatom meg. Abban a reményben, hogy nem szakítasz
velem, tegnap elrendeltem Pálházy felügyelő figyelését." „Ertem" - mondta
Anna, és vetkőzni kezdett. 

- Megölöm azt a gazembert - mondta rekedten Elmer, és az elkeseredés-
től szúrást, aztán tompa fájdalmat érzett a mellkasában. - Megölöm. 

- Ne tedd, édesem, tudom, hogy utálsz, megérdemlem, de gondolj a gye-
rekünkre, ne tégy butaságot, mert börtönbe kerülsz, és én nem akarom, hogy
lefokozzanak és elítéljenek. Hidd el, csak téged szeretlek, most már csak té-
ged, te vagy az igazi férfi, te vagy az, aki boldoggá tud tenni. Töredelmesen
bevallom, valamikor bolondul szerettem Danit, nagyon szerettem, azt hit-
tem, nélküle nem élhetek. Gondold meg, ő volt az első férfi az életemben. De
minek részletezzem. Azóta sok minden megváltozott. Azóta megismertelek,
a feleséged lettem. És nagyon szeretlek, megszerettelek. 

Elmer eltűnődött, most mi legyen? Higgyen Anna könnyeinek, úgy tűnik,
hogy az asszony könnyei igazak, a megbánás könnyei. Gondolatban már ott
tartott, hogy levetkőzik, mellé bújik, megbocsát neki, lecsókolja könnyeit,
amikor megszólalt a telefon, és az ügyeletes tiszt közölte vele az ezredes pa-
rancsát, azonnal vonuljon be az osztályra. 

- Most el kell mennem - mondta az asszonynak -, próbálj megnyugodni.
Majd még beszélgetünk. - Nem csókolta meg az asszonyt, mint máskor,
amikor elment hazulról. Feltárcsázta az ügyeletes tisztet, és a kocsiját kérte. 

Most ott ült a szobájában, hajnali négy óra volt, szombat, és maga előtt
látta Anna szép arcát, gyönyörű testét, és tudta, hogy meg fog bocsátani neki..
De Kerthynek soha. Átszólt Szegedinek: 

- Gyere be hozzám. 

Nem telt el egy perc, és az alacsony, izmos ellenőr ott ült Elmerrel szem-
közt az asztal másik oldalán. 

- Van valami jelentenivalód? 

- Solymár Andrást, az egyik területi bizottság titkárát elfogtuk. 

- Már kihallgattátok? 

- Még várunk. Jó, ha puhul. Frigyes, volna egy megjegyzésem. 

- Halljam. 

- Nagyon nem szeretném, ha megismétlődne a Petró-féle eset. 

183

- Bízd rám. Egyébkéntamegjegyzésednekvoltvalamifélefenyegetésíze.
Szegedi beleharapott alsó ajkába, ami nála azt jelentette, hogy nagyon fe-
gyelmezi magát. 

- Nem fenyegetek én senkit - mondta aztán alázatosan -, egyszerűen arról
van szó, amit már múltkor mondtam neked, emberek verése, kínzása, aztán
eltemetése nem az én világom. Sem kedvem, sem szívem, sem gusztusom
nincs hozzá. 

- Ez nem érdekel. Mi a foglalkozása Solymárnak? 

- Nyomdász. De nem dolgozott, illegalitásban élt. 

- Kázmér súgta be? 

Kázmér Huba, vagyis a K-3-as, Elmerék beépített embere volt a nyom-
dászok szakszervezetében. Évek óta kitűnően dolgozott, jó néhány kom-
munistát buktatott le, de olyan ügyesen, hogy a lebuktatottak ma sem tudják,
hogy ki volt az árulójuk. 

- Nem olvastad a jelentést? Ott van az asztalodon a zöld mappában.     

- Igen, látom - mondta Elmer, és az asztal szélén heverő dossziékra né-
zett. A zöld mappa legalul volt. - Mindjárt elolvasom. - A zöld mappáért
nyúlt, kihúzta a dossziék alól, szétnyitotta. Szegedi megszólalt. 

 

- Távozhatok?
Elmer ránézett. 

- Nem érzed jól magad nálam? 

- Dehogynem. 

 

- Akkor maradj a fenekeden. Szeretem, ha mellettem vagy, nagyobb biz-
tonságban érzem magamat. 

- Akkor maradok. 

Elmer bólintott, és olvasni kezdte a jelentést.

„Jelentem, a K-3-as megbízottam folyó hó 29-én, pénteken találkozót
kért. 8h-kor találkoztam vele a Kettes számú találkahelyen. K-3 a követke-
zőket jelentette: csütörtök este, vagyis tegnap találkozott a Bécsi úti Három
huszár vendéglőben az illegalitásban élő Solymár Andrással. (Illegális laká-
sát nem ismeri, de az a sejtése, hogy valahol a Római parton lakik Óbudán.)
Solymár András betűszedő a KMP alapító tagjainak egyike, tevékenyen
részt vett a forradalomban, annak bukása után Bécsbe emigrált, onnan há-
rom éve Berlinbe költözött. Berlinből hamarosan Moszkvába távozott.
Moszkvából első ízben 1936 nyarán jött haza illegálisan. Lebukott. 3 évre
ítélték el. Szabadulása után újra Moszkvába ment, ahonnan másfél évvel
ezelőtt jött haza illegálisan. Solymár K-3-ban tökéletesen megbízik, mivel-
hogy unokatestvére, és tudja, hogy megbízottam is KMP-tag, vöröskatona
volt, s ma is részt vesz a párt illegális munkájában. Mint konspiráló illegális 

184

kommunista természetesen szigorúan betartja a földalatti munka kötelező
előírásait, ezért nem árulta el lakhelyét, felső kapcsolatát. Amikor K-3 el-
ment a találkozóra, nem tudta, hogy unokatestvérével fog találkozni. De na-
gyon örült a találkozásnak. Solymár elmondta, hogy kapcsolataitól nagyon
jó véleményeket hallott K-3-ról, aminek nagyon örült, boldog, hogy nem
csalódott benne. Azt is tudja, hogy K-3 ma is részt vesz a párt munkájában,
harcol a fasizmus ellen. Ennek még jobban örül. Elmondta, hogy ő azért jött
vissza Moszkvából, hogy segítsen az itthoni elvtársainak a szervezésben, a
pártépítésben. Nem könnyű, mert vannak besúgók, akik »füleseket« külde-
nek Budapestre a defenzív osztályra. Legutóbb például Moszkvából Ma-
gyarországra jött illegálisan Petró Miklós volt népbiztoshelyettes és felesége.
Utazásáról a defenzív osztály információt kapott. Most már elmondhatja,
mert azóta Petróék biztonságban vannak. Elmondta azt is, hogy Petróék Z.
városban történt látogatásáról is tudott a defenzív osztály, de szerencséjükre
rejtekhelyüket nem találták meg, sikerült Budapestre jönniök. Persze nem-
csak a defenzív osztálynak vannak beépített emberei náluk, hanem nekik is
vannak megbízható embereik a rendőrségen. Az egyik ilyen emberüktől
tudják, hogy Z.-ben a defenzív osztály megbízottja egy Takács István nevű
főhadnagy. A tüzérlaktanyában szolgál. Nagyon fontos lenne, ha K-3 a
Z.-ben dolgozó elvtársakkal felvenné a kapcsolatot, ezt azért javasolja, mert
tudomása szerint a városban az illegális párt tagjainak a többsége nyomdász,
akik legálisan részt vesznek a Szociáldemokrata Párt szervezeti életében és
munkájában. K-3 megkérdezte, hogy mi lenne a feladata? Solymár azt
mondta, meg kellene szervezni az elvtársakkalegy figyelőláncot, és meg ké-
ne állapítani, hogy Takács főhadnagynak kik a besúgói. K-3 a feladatot el-
vállalta azzal, hogy ma reggel tíz órakor pontos tájékoztatást ad a feladat
végrehajtásának tervéről. A találkozó előtt a kapott információk alapján
megszerveztem a figyelőláncot. Solymár pontosan megjelent a Nyugati pá-
lyaudvar indulási csarnokában, ahol találkozott K-3-mal. Hosszan beszél-
gettek. Solymár megvárta, míg K-3 felszállt a Z.-be induló vonatra, ezután a
pályaudvarról villamoson átment Budára, a Pálffy téren felszállt a HÉV-re,
újságot olvasott, a Római fürdőnél leszállt, és gyalog folytatta útját. Nyomo-
zóink egymást váltva követték őt feltűnés nélkül. Solymár egy Nánási úti
földszintes nyaralóba ment be. A nyaralót körbefogtuk. Tizenegy óra negy-
venöt perckor rajtaütésszerűen behatoltunk a nyaralóba, és Solymár And-
rást őrizetbe vettük. A házkutatás során kompromittáló anyagokat nem ta-
láltunk. Szegedi Mihály ellenőr.” - Elmer visszatette a mappába a jelentést,
és Szegedire nézett. 

- Rendkívül érdekes - mondta. - Csak valami nem stimmel. 

185

- Éspedig? 

- K-3, vagyis Kázmér Huba hány éves? 

- Harmincnyolc. 

- Akkor rendben van. Azt hittem, hogy jóval fiatalabb. Ha jól számolok,
huszonkettő volt tizenkilencben. 

- Pontosan annyi. 

Elmer dobolni kezdett az ujjaival az asztallapon.

- Kár volt őrizetbe venni – mondta kis idő múlva.
Szegedi széttárta a karját. 

- Sajnálom. Kázmér nekem azt mondta, hogy Solymár bármelyik perc-
ben elhagyhatja az országot. Ezért döntöttem így. 

Elmer legyintett.

- Most már mindegy. Abban a Nánási úti villában milyen néven volt be-
jelentve? 

- Móczár Ervin térképész. A névtáblán is ez van kiírva. Egyébként Soly-
márnál Móczár névre kiállított iratokat találtunk. 

- Várj csak - emelte fel a kezét Elmer -, Solymár bevallotta, hogy ő nem
Móczár Ervin? 

- Először tagadott. Amikor a nyilvántartóban megtalált fényképét eléje
tettem, beismerte, hogy valóban azonos Solymár András betűszedővel. To-
vább nem vallattam, megvártalak, mert úgy gondoltam, hogy az a bizonyos
Z.-be vezető vonal nagyon érdekes. 

- Valóban az. Kázmérnak milyen utasítást adtál? 

- Pontosan derítse fel, hogy kik a KMP tagjai a nyomdászoknál. De az
sem lenne rossz, ha megtudná, hogy ki az, aki a rendőrségnél a kommunisták
beépített embere. Egyébként úgy intéztük a dolgot, hogy Kázmér Huba a
szakszervezet megbízásából mint instruktor tartózkodik Z.-ben, és ellenőrzi
az ott folyó munkát. 

- Remek, nagyon jól csináltad. Lassan megtanulod mellettem a szakmát.
- Elgondolkodva nézett Szegedire. - Arra gondoltam, Misikém - mondta
szokatlanul barátságosan -, hogy elő kellene léptetni téged. Ha jól tudom, te
tartalékos zászlós vagy. 

- Jól tudod. 

- Mit szólnál hozzá, ha átvennénk hivatalos állományba hadnagyi rang-
ban? Az osztályon szolgáló tartalékosok közül elsőként te érdemelnéd meg,
hogy hivatásos tiszt legyél. Mit szólsz hozzá? Mindezt azért tettem meg, mert
most olyan helyzetben vagyok, hogy el tudom intézni az előléptetésedet. 

Szegedi maga elé nézett, aztán komor tekintetét Elmerre emelte.

- Frigyes, tudom, hogy sokat köszönhetek neked, azt is tudom, hogy jót 

186

akarsz, de nagyon kérlek, ne fáraszd magad. Már napokkal ezelőtt mond-
tam, hogy itt akarom hagyni az osztályt. Nincs kedvem ehhez a munkához.
Hozzád most nagyon őszinte leszek. Ha tudnád, hogy mennyire utálom ezt a
Kázmér Hubát. Nem azért, mert fekete a haja és a szeme, hanem azért, mert
besúgó. És én a besúgókat nagyon megvetem. Én sportember vagyok, vagy
legalábbis voltam. Tudod, ott szemtől szembe folyik a játék, a támadás és a
védekezés is. Aki övön alul üt, azt lepontozzák, a közönség pedig kifütyüli,
és száműzi a kegyeiből. De nálunk ez valahogyan másképpen megy. És én ezt
nem tudom megszokni. Sehogy sem. Valamelyik nap beszélgettem a felesé-
gemmel... 

- De remélem, Petró Mátéról nem tettél említést neki. 

- Nem. Nem kell izgulnod, már csak azért sem, mert ha én elmondtam
volna, hogy mi történt Petró Mátéval, bár szeret, azonnal beadta volna a vá-
lópert. Szegénykém, ha tudná, hogy mi az én munkám, egy percig sem élne
velem. Nos, nagyon megtisztelő, hogy gondoltál rám, de én itt akarom hagy-
ni a szolgálatot, nem tudsz róla, de most bevallom, hetek óta tárgyalok az
egyik budapesti sportegyesülettel. A klub vezetői szívesen látnák, ha átven-
ném a vízipólócsapat irányítását. Nekem kedvem volna ehhez a munkához.
Nincs edzői képesítésem, de nagyon nagy gyakorlatom van a vízipólójáték-
ban, és a tapasztalatomat értékesíteni tudom. 

- Szó sem lehet róla, hogy elmenj - mondta Elmer. - Nem járulok hozzá.
Túl sokat tudsz. Világos? És erről a hülyeségről többé hallani sem akarok.
Vezettesd föl Solymárt. 

Tíz perc sem telt el, amikor Solymár András őrizetes kialvatlanul, gyűrött
ruhában ott állt Elmer őrnagy íróasztala előtt. Negyvenéves lehetett, de tel-
jesen kopasz volt, lehet, hogy a haja - gondolta Elmer - valamilyen betegség
következtében kihullott. Magas növésű volt, széles arccsontjára ráfeszült a
bőr, hosszúkás arca beesett és olyan sárgásfehér volt, mint a pergamen, de-
rékban kicsit meghajolt, sötétbarna szeme csillogott, mintha maláriás lett
volna, kezét hátratette, ami arra vallott, hogy már megtanulta az őrizetesek
kötelező előírásait. Szegedi Mihály egy széket tett Solymár háta mögé. 

- Üljön le - mondta Elmer barátságosan. 

Solymár engedelmeskedett, hosszú lábait maga alá húzta, és látszólag
egykedvűen nézett Elmerre, egykedvűsége nagyon is mesterkélt volt, a
gyomrát a félelem és az idegesség görcsösen rángatta. Félt a kínzástól, a fizi-
kai fájdalmat nehezen viselte el, volt már benne része nem is egyszer, először
a forradalom bukása után, de akkor még helytállt, mert mielőtt beszélt volna,
elvesztette eszméletét, aztán sikerült megszöknie. Másodízben akkor került
nehéz helyzetbe, amikor a harmincas évek közepén újból Magyarországra 

187

jött és lebukott. Bevallotta, hogy a Komintern megbízottja, azért jött haza
Moszkvából, hogy a munkásmozgalom egymással szemben álló frakcióit
egyesítse, tárgyalt is velük, de hamarosan letartóztatták, ma sem tudja, hogy
ki volt az áruló. Akkor szerencséje volt, nem kínozták meg, elfogadták val-
lomását, aminek az volt a lényege, hogy még nem vette fel senkivel a kapcso-
latot, mert a találkozóra a Tüske fedőnevű elvtárs valamiért nem jött el.
Egyébként a találkozó a Király fürdőben lett volna. Ez persze nem volt igaz,
de Solymár olyan bűnbánó arccal és olyan meggyőzően adta elő hazajövete-
lének célját, a vállalt feladatát, hogy kihallgatói hittek neki. Természetesen
az ügyészség vádat emelt ellene, és a bíróság három év börtönre ítélte. Egy
évet a váci fegyházban ült, két évet pedig a szegedi Csillag börtönben. Ott
ismerkedett meg Rákosi Mátyással, de megalapozott véleményt nem alakít-
hatott ki róla, mert ismeretségük nagyon felületes volt. Az mindenesetre el-
gondolkodtatta, hogy egyes elvtársainak nagyon rossz véleményük volt Rá-
kosiról. Szabadulása után sikerült Prágán keresztül Moszkvába utaznia,
ahonnan 1940 tavaszán illegálisan visszatért Budapestre. És lám, most újból
lebukott. De ezt már - biztos volt benne - nem fogja megúszni, mert háború
van, az ítéletek kegyetlenül szigorúak, a vezérkari főnök különbírósága, akit
csak lehet, halálra ítél. 

Tenyerével végigsimította kopasz fejét, könnyedén, lágyan, mintha a haját
gereblyézte volna hátra vékony ujjaival, aztán tekintetét Elmerre emelte. 

- Már megint lebukott, kedves Solymár? - kérdezte nyájasan az őrnagy.
A sovány férfi széttárta a kezét. 

- Úgy látszik, ez a sorsom – mondta halkan. 

- Azt tudja, hogy ki buktatta le? 

- Nem nehéz kitalálni. 

- Nos? 

 

- Az unokatestvérem, Kázmér Huba. Sajnos ő köpött be. Jó, ha az em-
bernek ilyen rokonai vannak. 

- Miért gondolja azt, hogy Kázmér Huba buktatta le? - kérdezte Elmer
őrnagy. 

- Nem volt nehéz kitalálnom. Amikor - Szegedire nézett - az úr kihallga-
tott, olyan dologról kérdezett... 

- Nevezetesen? – szólt közbe Elmer. 

- Nevezetesen arról, hogy Z.-ben a rendőrségnél ki az emberünk. Nos, én
erről csak Hubának tettem említést, és megbíztam azzal, hogy derítse fel Ta-
kács főhadnagy besúgóit. Na már most, ez az úr - mutatott Szegedire - az első
kihallgatás alkalmával azt kérdezte, hogy ki a rendőrségen az emberünk,
honnan tudom, hogy Takács István főhadnagy a kémelhárító osztály tisztje. 

188

- Tényleg, honnan tudja? – kérdezte Elmer. – Ez engem is érdekel. 

- Kaphatnék egy cigarettát? - kérdezte. - Nem akarok potyázni, van ci-
garettám, de elvették. 

Elmer intett Szegedinek. Az ellenőr megkínálta cigarettával, tüzet is adott
neki. Solymár mélyre szívta a füstöt, sokáig a tüdejében tartotta, aztán le-
hunyt szemmel eresztette ki a száján. Közben azon gondolkodott, hogy erre
a rázós kérdésre mit válaszoljon. Fürjes Péter nevét nem mondhatja meg,
mert akkor lavinaomlás lesz, lebuknak azok is, akik a tavalyi nagy letartóz-
tatásból kimaradtak. 

- Kérem, volt egy Vazul nevű kapcsolatom…
Elmer közbeszólt. 

- Igazi név vagy fedőnév? 

- Fedőnév. Az igazi nevét nem ismerem. 

- Hol lakik? 

- Nem tudom. 

- Hol és mikor találkozott vele? 

- Január huszonhetedikén tíz órakor a Király fürdőben. 

- Honnan tudta, hogy ott kell találkozniok? 

 

- Huszonhetedikén, ha jól emlékszem, szerda volt. Igen, nos, kedden a
levélszekrényemben találtam egy levelezőlapot. Az volt ráírva, hogy másnap
szerdán tíz órakor hol találkozunk. Ismertetőjele; bal keze kisujján egy feke-
te köves gyűrű lesz, nyakában pedig vastag aranylánc egy negyedholddal. Az
én ismertetőjelem pedig a bal halántékomon egy ragtapasz. Itt - mutatta, és
kezét a bal halántékára tette. - Másnap a megadott időben felvettük egy-
mással a kapcsolatot. Minden simán ment. 

- Találkozott már vele valahol? 

- Nem, nem találkoztam vele. 

- Adjon személyleírást róla. - Elmer jegyzettömböt vett maga elé. 

- Szeretnék kapni egy hamutálat. - Szegedi levett az asztalról egy üveg
hamutálat, és átadta neki. - Köszönöm - mondta Solymár, és cigarettájáról
lepöccintette a hamut. - Hát kérem - folytatta -, Vazul olyan harmincöt-
negyven éves lehet, valamivel magasabb nálam, úgy gondolom, hogy száz-
kilencven centi magas. Izmos testű, mintha fiatal korában tornász lett volna.
Haja koromfekete, hátra van fésülve. Arca hosszúkás, szeme barna, orra
egyenes, szája keskeny. Jobb szemfogán aranykorona van. Bal karján a
csuklója fölött egy tetovált horgony látható, alatta pedig „Cattaro" felirat.
Kérdeztem, hogy mit jelent a tetoválás. Azt mondta, hogy apját ott végezték
ki a matrózlázadás után. Azért van a karján a tetoválás, hogy ne feledjen. 

189

- Mondja, Solymár, kitől hallotta, hogy Petró Miklós és felesége Z.-ben
voltak? 

- Vazultól. Ő említette. Állítólag azért jöttek, hogy segítsenek a párt új-
raszervezésében. 

- Értem. És Vazul mit mondott, hogy Petróék most hol vannak? 

- Biztonságban. Mást nem árult el. Utasítást adott, hogy szervezzem meg
Takács főhadnagy figyelését. 

- És maga megszervezte. 

- Olyan értelemben, hogy Kázmér Hubát leküldtem Z.-be. Hogy mit
végzett, nem tudom. De a történtek után biztosra veszem, a párt tagjait fogja
lebuktatni. 

Szegedi, míg Elmer kérdéseit és Solymár válaszait hallgatta, egyre fur-
csábban érezte magát. Mintha megzavarodott volna. Összekeveredtek ben-
ne az érzések, a gondolatok. Tulajdonképpen ő most hol áll, melyik oldalon?
Hát itt, Elmerék oldalán. De akkor miért mentette meg Petró Máté életét?
Csak azért, mert megsajnálta? Vagy azért, mert gyűlöli azt a munkát, ame-
lyet kényszerűségből végeznie kell? Igen, gyűlöli, ezért akarja itt hagyni a
szolgálatot, de ez a szemét Elmer éppen az imént közölte vele, hogy nem en-
gedi el maga mellől. Akkor viszont kettősjátékot kell játszania. Igaz, amikor
Kázmér Hubával találkozott, nem volt egyedül, vele volt Juhász Imre is, aki
végighallgatta Kázmér beszámolóját. Már akkor felmerült benne, hogy va-
lahogyan meg kellene mentenie Solymár Andrást, de nem jutott eszébe
semmiféle mentő ötlet. De Juhásznak, a volt csendőrnyomozónak, akit Haj-
nácskői hozott magával, rögtön volt elképzelése, hogy mit kell tenni. Külö-
nösen érdekelte a Z.-ben szolgáló áruló rendőrtiszt, s furcsa, anélkül hogy
utasítást adott volna neki, saját szakállára riasztotta a figyelőket. Szegedi ar-
ra eszmélt fel, hogy a kezdeményezés kicsúszott a kezéből, s akarata ellenére
az események szinte magukkal sodorták. Most, hogy az Elmer kérdésére vá-
laszoló Solymárt nézte, egyre erősebben érezte, hogy segítenie kell rajta,
mert ez az ember területi titkár másfél éve, nyilván ismeri a sejtek vezetőit, ha
nem árulja el a nevüket, kiverik belőle, megkínozzák, aztán a beismerő val-
lomás alapján a vezérkari főnök különbírósága halálra ítéli. Amikor Petró
Mátét megmentette, kimondta az „a" betűt, most, ha következetes akar len-
ni önmagához, ki kell mondania a „b"-t is, s ha úgy hozza a sorsa, végig kell
mondania az abc-t. Most azon tűnődött, hogy hogyan segíthetne Solymáron.
Figyelte Elmert. Az őrnagy makacsul a Z.-i rendőrtisztről faggatta, szeretett
volna valami közelebbit megtudni róla. És ekkor Szegedi hirtelen arra gon-
dolt, hogy hátha barátja, Pálházy az a bizonyos rendőrtiszt, aki titokban in-
formálja kommunista barátait. Az volt a meggyőződése, hogy Solymár is- 

190

meri a rendőrtiszt nevét, de még tartja magát, még nem árulja el. De ha El-
mer megtöri Solymárt, a szerencsétlen vajon meddig bírja a hallgatást? És ha
beszél, akkor nemcsak Pálházy kerül életveszélyes helyzetbe, hanem ő is.
Valamit tennie kell. De mit tegyen? Solymárnak bizonyára van egy illegális
tartalék lakása is, ahol biztonságosan dekkolhatna egy ideig. 

- Mondja, Solymár... - kezdte megint Elmer, de nem folytathatta, mert
megszólalt a telefon. - Elmer őrnagy - mondta -, értettem. Azonnal indulok.
Igen, értettem. - Letette a hallgatót. - Figyeljen rám, Solymár, az ellenőr úr-
tól kap ceruzát, papírt. Átmennek a szobájába, és maga mindent leír őszin-
tén. Mikor jött haza másodszor Moszkvából, ki küldte, kivel kellett felvennie
a kapcsolatot és így tovább. És nagyon fontos, hogy írjon a moszkvai magyar
emigránsok frakcióiról. Ért engem? 

- Azt hiszem, igen.
Elmer Szegedihez fordult. 

- Vidd magaddal. Adj neki cigarettát, ételt, italt, konyakot, papírt, ceru-
zát. Barátunk le fog írni mindent, őszintén. Így van, Solymár? - kérdezte El-
mer, és felállt. 

- Igyekezni fogok, őrnagy úr - mondta a sovány férfi. - Még élni szeret-
nék. 

- Helyes. Az élet nagyszerű dolog. 

- Induljon. - Szegedi megérintette Solymár karját. A férfi felállt, a hamu-
tálat visszatette az asztalra, aztán elindult az ajtó felé. 

Már elmúlt öt óra, amikor bementek Szegedi szobájába. Juhászék már
nem tartózkodtak ott. Az ablakok el voltak sötétítve, az utcára nem láthattak
ki, de mindketten tudták, hogy odakint még sötét van. 

Szegedi a székre mutatott.

- Üljön le. 

Solymár András leült, fáradtnak látszott. Mozdulatai nehézkesek voltak.

- Solymár, én szeretnék segíteni magán - mondta Szegedi. Hangja halk
volt. - Tudom, ezt maga nehezen hiszi el, arra gondolhat, hogy ez a jól bevált
régi módszer, el akarom hitetni magával, hogy én vagyok a jó ember, hozzám
érdemes őszintének lennie, mert ha valaki máshoz kerül, az durva, goromba
lesz. De nem erről van szó. Nézze, magáról tudják, hogy területi titkár vagy
ilyesmi. Kézenfekvő, hogy ismeri a sejtek vezetőit, talán még a nevüket is
tudja, bár értesülésünk szerint maguk a tavalyi nagy lebukás óta kettős fede-
zékbe vonultak, nemcsak előttünk konspirálnak, hanem maguk között is. Én
például elhiszem magának, hogy kapcsolatainak csak a fedőnevét ismeri. De
ebben az épületben olyanok is dolgoznak, akik ezt nem hiszik el. És ők ered- 

191

ményt akarnak felmutatni. Mindenáron. Érti, Solymár, mindenáron. Nekik
ugyanis semmi sem drága. Semmi. Még a maga élete sem. 

Míg Szegedi beszélt, Solymár András azon gondolkodott, hogy mit akar
tőle ez az ember; nagyon jól tudta, hogy mindaz, amit elmondott, igaz, azt
akarják elérni, hogy vallomást tegyen. Ha makacskodik és nemet mond,
kényszeríteni fogják. Meddig bír ellenállni? Tegyen vallomást? Árulja él
Fürjes Pétert és Pálházy Róbert felügyelőt, akit személyesen nem is ismer,
sohasem találkozott vele? Andris, figyelj rám, mondta neki fél évvel ezelőtt
Fürjes Péter a lebukások után, elárulok neked valamit, van egy kapcsolatunk
Z.-ben a kapitányságon, Pálházy Róbert detektívfelügyelő. Ha lebuknék,
vedd fel vele a kapcsolatot. A pártnak szüksége van Pálházy értesüléseire.
Megbízható, tisztességes ember. Azt kell mondanod neki, hogy Cinóber
melegen üdvözli. Ebből ő tudni fogja, hogy az én megbízottam vagy. Meg-
kérdezte Fürjest, hogy ki az a Cinóber. Barátja nevetve válaszolta, hogy ő,
doktor Fürjes Péter, aztán elmesélte, hogy évekkel ezelőtt Pálházy egy nem-
zetközi úszóviadalon vett részt, s miután tudta, hogy a versenyzőket a hatá-
ron nem kutatják át, kiküldött vele egy bizalmas anyagot azzal, hogy Amsz-
terdamban vagy valahol Hollandiában adja postára a megcímzett levelet. S
ha teljesítette a kérését, táviratozzon neki, hogy a küldeményt Cinóber úr cí-
mére feladta. Azóta szólítja őt a felügyelő Cinóber úrnak. 

- Mondja, Solymár, maga figyel rám? Érti, hogy mit mondtam? 

- Elnézést kérek, ellenőr úr, de nagyon fáradt vagyok. Megértettem a lé-
nyeget. Ha nem teszek beismerő vallomást, lehet, hogy agyonvernek. Meg
azt tetszett mondani, hogy bízzam magában. De könyörgöm, hogyan? Én
kommunista vagyok. Kötél vár rám. Ön nyomozótiszt, ön fogott le, a másik
oldalon áll, a barikád túlsó oldalán. Miért akarna segíteni rajtam? Miért?
Maga azért kapja a fizetését, hogy a kommunistákat elfogja. Hát hogyan hi-
hetnék? 

- Nézze, Solymár, én pillanatnyilag többet nem mondhatok. - Íróasztalá-
ból több ív papírt vett elő. - Tegye maga elé a papírokat, és itt van a ceruza is.
- Felállt, átadta a papírt és a ceruzát Solymárnak. - Üljön ide, ehhez az asz-
talhoz, és tegyen úgy, mintha írna. Hallotta, hogy milyen utasítást adott az
őrnagy úr. Tudja, hogy mit kell leírnia. 

- Tudom - szólt közbe Solymár András. - Moszkvai emigráció és így to-
vább. 

- Figyeljen rám, Solymár. Nem tudom, hogy az őrnagy úr mikor jön visz-
sza. De ha túl akarja élni ezt a bulit, mondja azt, hogy magának ma, szomba-
ton lenne találkozója azzal a százkilencvenre nőtt fekete hajú Vazullal. Én
kísérném el a találkozóra, s maga útközben valahol lelépne. Most már csak az 

192

a kérdés, hogy van-e biztonságos dekkolóhelye. Gondolom, hogy van, mert
a maguk konspirációs szabályai szerint tartalék lakásról is gondoskodniuk
kell. De tisztázzunk valamit, engem nem érdekel, hogy hol van a tartalék la-
kása. Engem az érdekel csupán, hogy magát innen kimentsem. Solymár, én
jól tudom, hogy az életemmel játszom, mert ha maga elárul engem, nekem
végem van. De magának nincs más választása, bíznia kell bennem. Vagy nem
bízik bennem, áruló lesz, leír, bevall mindent, elárulja kapcsolatait, részletes
vallomást tesz a moszkvai magyar emigráció tagjairól, jegyzőkönyvezik,
megdicsérik, hogy milyen remek ember, milyen őszinte, nagyszerű, aztán a
bíróság elé állítják, és vagy felakasztják, vagy életfogytig tartó börtönre ítélik.
Nem vagyok próféta, jósolni nem akarok. De ha elveszítjük a háborút, már-
pedig a megnyerésére sok reményünk nincs, akkor Magyarország a szovje-
tek érdekszférájába kerül, legálisan fog működni a kommunista párt. Igen,
csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint sokan remélik, mert az új helyzetben
működő kommunista párt keresni fogja az árulóit, s nem lesznek megértőek,
elnézőek velük szemben. Maga ezt jobban tudja, mint én, mert maga
Moszkvában is élt. 

- Mit kéne csinálnom? Teljesen meg vagyok zavarodva. 

- Ez természetes, ezen nem csodálkozom. A maga helyében én is zavaro-
dott lennék. Most az lenne a legfontosabb, hogy találjunk egy olyan helyet,
ahol magának találkoznia kell Vazullal, aki szerintem nem létező személy, de
ez  most nem is érdekes, nem kell igent és nem kell nemet mondania, tehát a
hely megtalálása a fontos, olyan helyet kell találnunk, ahonnan különösebb
kockázat nélkül megszökhet. 

Solymár gyanakodva nézett Szegedire.

- És szökés közben nem fognak agyonlőni? 

- Mondtam már, bíznia kell bennem. Nos, ismer olyan helyet, ahonnan
simán le tudna lépni? 

- Gondolkodnom kell - mondta Solymár, és bár szeretett volna bízni
Szegediben, ámde az idegeibe ivódott gyanakvás miatt, amely átjárta egész
testét, nem hitt. 

- Hát akkor gondolkodjon - mondta Szegedi. - De közlöm, hogy nincsen
sok ideje. És kezdjen írni. Az őrnagy úr bármelyik percben visszatérhet. 

Úristen, gondolta Solymár, csak most tudnám, hogy mit tegyek. Ha leg-
alább hinni tudnék benned, ha el tudnám hinni, hogy vagy, hogy létezel az
idők kezdete óta, most tanácsot kérnék tőled, és azt mondanám, Uram, ki
vagy, mondd meg nékem, hogy mit tegyek. Áruljam el a barátaimat, akik
nem hisznek benned, áruljam el önnönmagamat, aki szeretne hinni benned,
de nem bír, mert így nevelték, de azért, Uram, mondd meg nékem, hogy mit 

193

tegyek? Nézte az üres papírt, a ceruzát, jó puha grafitból készült, kettő bé, a
legjobb puha grafit, amelyet a Stadler és Fia gyárt. Pedig háború van, hon-
nan szerzik be a fát és a grafitot? Istenem, de buta vagyok, honnan szerzik be,
honnan... Hát van nekik raktáron bőven. Mindenesetre időt kell nyernie.
Időt. De mire és miért? Hát azért, hogy ne áruljon el senkit sem. Azt mondta
az őrnagy, hogy a moszkvai emigrációról írjon. Sok jót nem tudna írni, ha
mégis az írásra szánná a fejét. Írja meg, hogy az emigráció nagy része egysze-
rűen eltűnt. Ha agyonverik, akkor sem tudja megmondani, hogy mi lett vagy
mi van Kun Bélával, Karikás Frigyessel meg a többiekkel. Eltűntek. Egyik
napról a másikra. Mint annak idején Zinovjev és Kamenyev. De ők árulók
voltak. Ugyanúgy, mint Trockij. Na és Radek, Buharin meg a barátaik? Még
Moszkvában volt, amikor azt olvasta, hogy kivégezték őket, mert a Szovjet-
unió és a haladó emberiség ellenségei voltak, olyan veszett kutyák - leg-
alábbis Visinszkij szerint -, akiket agyon kell verni, akiket el kell pusztítani.
Eszébe jutott, hogy egyszer, a harmincas években, de mikor is, hogy a fenébe
nem jut az eszébe, mindegy, találkozott Kun Bélával, Buharinnal, ha jól em-
lékszik, Radek is ott volt. Igen, jól emlékszik. Ha ezeket az emlékeit leírja,
abból nem lesz, nem lehet semmi baj. Sem neki, sem másnak nem eshet ba-
juk. Biztatta magát, írj, Solymár, írj, mert talán most ettől függ az életed. Írj,
mesélj, kábítsd el őket. Írni kezdett. Sovány, szálkás betűvel rótta a sorokat.
Eközben Elmer még mindig a tegnap történtek hatása alatt, rosszkedvűen
ment Kerthy alezredeshez. A titkárnő mondott valamit, de Elmer most
figyelemre se méltatta, kopogtatás nélkül benyitott. Pap Viktor hadnagy az
íróasztal előtt állt, gépelt jelentéseket adott át az alezredesnek, az ajtónyitás-
ra«hátrafordult, csodálkozva nézett Elmer feldúlt arcába. 

- Hívattál - mondta Elmer komoran, nem törődve a szolgálati előírások-
kal. Az asztalhoz ment, megállt, és várta, hogy az alezredes mondjon vala-
mit. Kerthy zavartan nézett rá, levette csíptetőjét az orráról, igazított rajta
valamit, aztán visszatette, nyelve hegyével végigsimította alsó ajkát. 

- Menj, fiam - mondta a hadnagynak -, később folytatjuk. - Pap Viktor
összecsapta bokáit, felvette az asztalról az iratokat, szabályos hátraarcot csi-
nált, mintha az őrnagynak akarta volna a tudtára adni, hogy az előírásokat
mindig és minden körülmények között be kell tartani, s puha, ám mégis ka-
tonás léptekkel kiment a szobából. - Foglalj helyet - mondta Kerthy, miután
a hadnagy becsukta az ajtót. 

- Köszönöm. - Elmer leült, és nem titkolt undorral nézett az alezredesre.
- Parancsolj. 

Kerthy ösztönös mozdulattal hátrasimította szőke haját, aztán ki tudja,
miért, az íróasztalát kezdte rendezgetni. Megigazította a tintatartót, a ceru- 

194

zákat, tollakat arrább csúsztatta néhány centivel, a telefonkészüléket köze-
lebb húzta magához, és mint aki mindent rendben talált, megnyugodva né-
zett Elmerre. 

- Baj van, Frigyes - kezdte minden kertelés nélkül. 

- Baj csak akkor van, ha döglenek a nyulak. De mondd tovább, figyelek. 

- Nem tudtam szót érteni Zsigával. 

- Hogyhogy nem tudtál szót érteni vele? 

- Ahogy mondom. Azt mondta, hogy ezt a disznóságot ő nem fogja fe-
dezni. Még akkor sem, ha az én utasításomra írtad meg a hamis jelentést.
Ugyanis én őszintén elmondtam mindent Zsigának. Érted, mindent. Azt
mondta, őt ez nem hatja meg. Engemet, mivel az akcióban közvetlenül nem
vettem részt, kiküldet a frontra, titeket pedig hadbíróság elé állít. 

- Ezt mondta? 

- Igen. És komolyan gondolja. Annyira komolyan, hogy beszélt a vidéki
főkapitánnyal, és arra kérte őt, hogy a Petró-ügy teljes nyomozati anyagát
adják át neki. 

- És átadják? – kérdezte Elmer. 

- A főkapitány megígérte. Még azt is megígérte Zsigmondnak, hogy ma
tizenegy órakor Pálházy felügyelő jelentkezni fog nála a teljes nyomozati
anyaggal. 

Elmer az órájára nézett.

- Hamarosan hat óra lesz - mondta. - Tehát te a frontra mégy, én pedig
hadbíróság elé állok. Gondolod, hogy így megúszod a dolgot? Nem, kedves 

 Dani, ez így túl egyszerű lenne. Lehet, hogy te a fronton valamilyen megma-
gyarázhatatlan hülyeségért megkapod a Mária Terézia Rend nagykeresztjét,
engem pedig lefokoznak és elítélnek. Nem, öregem, ilyen játékot nem ját-
szom. Elszeretted a feleségemet... 

- Várjunk csak egy percre - szólt közbe Kerthy, és a nyomaték kedvéért
felemelte a kezét. - Fogalmazzunk pontosan, mert az nagyon fontos. Tehát
elszerelésről szó sem lehet, kisfiam. Anna azt sem tudta, hogy a világon vagy,
amikor már a szeretőm volt. De úgy tudom, hogy ezt már megbeszéltük. Fo-
galmam sincs, hogy mit akarsz. Meg akarsz verekedni velem? Hát rajta!
Pisztollyal? Karddal, bandázs nélkül? Diktáld a feltételeidet. 

Elmer felállt.

- Tudod, mit mondok én neked? - Kérdezte az alezredestől. 

   - Nem tudom. De gondolom, hogy pillanatokon belül megmondod.

- A legsötétebb alak vagy, akivel életem során összehozott a sors. Lehet,
hogy én hadbíróság elé kerülök, lehet, hogy elítélnek, de ne hidd, egyetlen
percig se hidd, hogy te megúszod. Nem, Dániel, esküszöm az istenre, hogy 

195

bűnhődni fogsz. És arra is esküszöm, hogy én foglak megbüntetni. Még nem
tudom, hogyan, de megbüntetlek. Kegyetlenül. - Felállt. - Van még valami
mondanivalód? 

- Ülj csak vissza a helyedre - mondta magabiztosan Kerthy alezredes. -
Tudomásom szerint még nem mondtam azt, hogy őrnagy űr, végeztem, azt
sem, hogy távozhat. - Magázásba csapott át. - Tehát tartsa be az előírásokat.
Az érvényben lévő Szolgálati Szabályzat előírásai önre is vonatkoznak. Vi-
lágos, őrnagy úr? 

Elmer lehunyta a szemét, és visszaült a helyére. Ez a rohadt alak, gondol-
ta, nemcsak hogy elszerette Annát, de most még meg is akarja alázni. És
megteheti, mert alezredes, ő pedig csak őrnagy. De hát egyszer eljön a visz-
szafizetés, a számlarendezés ideje. Biztos volt benne, hogy nem marad adós.
Aztán azon kezdett tűnődni, hogy marad-e még ideje arra, hogy adósságát
visszafizesse. Ez az, amit nem tud. Mert ha Kerthy igazat mondott és Mátray
ezredes valóban hadbíróság elé akarja állítani, akkor minden pillanatban
várhatja, hogy letartóztatják. Hang nélkül ült, várta, hogy Kerthy folytassa a
kioktatását és megalázását. 

- Frigyes - mondta hosszú hallgatás után Kerthy barátságos hangon -,
hidd el, nem akarom, nem szeretném, ha barátságunk törést szenvedne -
megigazította cvikkerét, s ahogy ápolt kezét elvette a csíptetőjéről, lágyan
megsimogatta keskeny állát. - Tudom, hogy rossz a pozícióm, mégis arra
kérlek, higgy nekem. Mindent elkövettem Zsigmondnál, hogy ne indítson
eljárást ellened. Vállaltam azt is, hogy a hamis jelentést az én utasításomra
írtad és adtad be neki. Rendben van, mondta, akkor te kimégy a frontra, de
nem hadtápos leszel, hanem ezredparancsnok. Az első vonalban. Tudod,
Frigyes - hangja most őszinte volt -, nem tudom, mi a jobb és mi a haszno-
sabb a fronton: az első vonalban ezredparancsnoknak lenni, vagy pedig né-
hány évet ülni békességben a Margit körúti katonai börtönben. Ez az utóbbi
talán még igazolásképpen jól fog jönni az elvesztett háború után... 

Elmer közbeszólt.

- Az a véleményed, hogy elveszítjük a háborút? 

- Igen. Ez a meggyőződésem. És ha sejtésem valóra válik, neked a börtön-
évek jó bizonyítványt, nagyszerű belépőjegyet jelentenek a kialakuló új Ma-
gyarországba. 

Elmer gyűlölete mintha megenyhült volna.

- Szerinted milyen lesz az az új Magyarország?
Kerthy elgondolkodva nézett maga elé. 

- Milyen lesz? Nehéz kérdés. Ha szovjet megszállás alá kerül az ország, ki
tudja megjósolni, hogy mi fog történni? Zsigmond véleménye szerint a ti- 

196

zenkilences kommunisták és szociáldemokraták, akik emigrációba mentek a
Szovjetunióba, vissza fognak térni, és sürgetni fogják a leszámolást. Persze
sokan már nem élnek közülük. 

- Kikkel akarnak leszámolni? – kérdezte Elmer. 

- Mondjuk, velem, aki tizenkilencben szervezője voltam Budapesten a
ludovikások ellenforradalmi felkelésének, és veled is, mert te a kommunis-
ták illegális szervezetét derítetted fel. De ha most, kilencszáznegyvenhárom
januárjában vagy februárjában elítélnek, utólag azt is mondhatod, hogy
szembehelyezkedtél az ország vezetőivel, és azért kerültél börtönbe. 

Elmer az elsötétített ablakra nézett, s hogy nem látott beszűrődni semmi
fényt, úgy érezte magát, mintha börtönzárkában ülne. Nem kért engedélyt,
rágyújtott. 

- Mondd, mikor fogunk lebukni, illetve mikor fognak letartóztatni? -
kérdezte. - Fontos, hogy tudjam, mennyi időm van hátra. 

Kerthy az asztali naptárra nézett.

- Igen, ma, ha jól nézem, február hatodika, szombat van. Zsigmond a
kormányzó úrral és a német nagykövettel vadászni ment két napra. Új hely-
zet állt elő, Paulus tábornok hadseregét az oroszok Sztálingrádnál tönkre-
verték, a mi második hadseregünket már korábban, a jelentések szerint
mintegy százötvenezer katonánk pusztult el. Az oroszok támadásba lendül-
tek. A németek képtelenek feltartóztatni őket. 

- De hát ez hogyan lehetséges? - kérdezte Elmer. - Azért kérdezem, mert
én nem értek a hadászathoz. Sohasem voltam vezérkari tiszt. - Cigarettájáról
lepöccintette a hamut, és kíváncsian várta Kerthy válaszát. 

- Hogyan lehetséges? Egyszerű. A szovjeteknek fantasztikus tartalékaik
vannak. 

- Honnan? 

- Ezt azért tudnod kéne. Mégiscsak az elhárítás egyik vezetője vagy. Na-
ponta megkapod a bizalmas jelentéseket a hadszíntéri helyzetről. Nos, amíg
nem dőlt el, hogy Japán, ha belép a háborúba, kit fog megtámadni, addig az
oroszok hatalmas erőket összpontosítottak Távol-Keleten. De amikor
negyvenegy decemberében a japánok megtámadták Pearl Harbort és hadat
üzentek az Egyesült Államoknak, az oroszok fellélegeztek, tudták, hogy a
japánok nem fogják megtámadni őket, egyszerre két fronton nem harcol-
hatnak. Tehát Sztálinék, miután a németek hatalmas támadást indítottak
Sztálingrád ellen, a távol-keleti erőik nagy részét a város védelmére vetették
be, és ugyanakkor előkészítették Paulus ostromló hadseregének a bekeríté-
sét és megsemmisítését. Nos, a tökéletesen sikerült művelet. Paulus február
másodikán megadta magát. Az oroszok azóta erőteljesen támadnak. És ez 

197

még nem minden. Észak-Afrikában sajnos Rommelt is üti-veri, pofozza
Montgomery tábornok, a stratégiai előrejelzések szerint a legendás Rom-
mel-hadsereg hamarosan megadja magát, vagy elpusztul. Gondold meg, ta-
valy novemberben az amerikai-angol haderő partra szállt Észak-Afrikában.
Rommel két tűz közé került. Montgomery El Alameinnél indította meg a
támadását, és Rommeléknak jószerivel már nincs hová visszavonulniok,
mert a hátukban ott vannak a partra szállt szövetséges haderők. 

Míg Kerthy a stratégiai előadását tartotta, Elmer hirtelen magába roskadt
és rosszkedvű lett. Arra gondolt, hogy valójában miféle ember is ő, hogy itt
ül, és hallgatja ennek az undorító álaknak előadását a háborúról, a jövő kilá-
tásairól, nemcsak hallgatja, hanem kedélyesen cseveg is vele, holott le kéne
lőnie őt, mint egy veszett kutyát. Maga előtt látta Anna sírástól meggyötört
arcát, hallotta hangját is, szakítani akart Kerthyvel, de Dani zsarolta. 

Felnyitotta szemét, és azt mondta.

- Igaz, hogy megzsaroltad Annát? 

Kerthyt, aki teljesen beleélte magát stratégiai elemzésébe és egy várható
jövőkép ecsetelésébe, váratlanul érte a kérdés. Hogy jön most ide Anna meg
a szerelem és ilyesmi. Mintha álomból ébredt volna, zavartan nézett El-
merre. 

- Miről beszélsz? 

- Megismétlem. Igaz, hogy megzsaroltad Annát? 

- Ezt meg hogy érted? 

- Anna szakítani akart veled. De te azt mondtad neki, hogy ha szakít ve-
led, akkor engem börtönbe juttatsz, mert agyonvertem egy embert. Mond-
tad vagy nem mondtad? 

- Ha mondtam, az igazat mondtam. 

- Rendben van. Anna a zsarolásodnak engedett, de akkor én miért kerü-
lök a hadbíróság elé? Érted már, hogy miért vagy aljas? 

- Értem. De mit tehettem volna? 

- Azt, amit helyetted én fogok elmondani unokabátyádnak. 

Kerthy ideges lett. Felállt, megigazította zubbonyát, megkerülte az író-
asztalát, és megállt az őrnagy előtt. 

- De mit? – kérdezte láthatóan idegesen.
Elmer mereven az alezredes szemébe nézett. 

- Például azt, hogy a feleségem huszonnégy év óta a szeretőd, hogy hu-
szonnégy év óta kettős életet élsz, becsaptad feleségedet, a családodat, a ba-
rátodat, aki úgy hitt benned, mint az istenben. Tudod, Dániel, sok minden
megbocsátható az ember életében, de a barátság elárulása soha. Te pedig a
barátságunkat árultad el. 

198

Kerthy érezte, hogy bajban van. Elmer nem játszik a szavakkal, bőven van
benne a kalandorok tulajdonságából, gátlástalan, bosszúálló, ha érdeke úgy
kívánja, nem ismer sem istent, sem embert, tehát nincs más hátra, mint hogy
valamilyen áron – kerül, amibe kerül – szót kell érteni vele. Főleg azért, mert
Zsigmond nagyon kényes a család becsületére. Tudta, hogy a botrány elke-
rülése végett valamilyen egyezséget kell kötnie Elmerrel, felesége nem tud-
hatja meg, hogy ő kettős életet élt. 

- Figyelj rám, Frigyes - kezdte -, ne mondj te semmit Zsigmondnak, elin-
tézem, hogy nem fog bajod történni. A hadbíróság fel fog menteni, és hős-
ként kerülsz ki ebből a rohadt ügyből. 

- Hogyan? 

Kerthy nekitámaszkodott az asztalnak, cigarettára gyújtott.

- Már elfelejtetted, hogy miben állapodtunk meg? 

- Nem tudom, mire gondolsz. 

- Arra a megállapodásra, melyet egymással kötöttünk. 

- Mire gondolsz? 

- Arról volt szó, hogy azt a fickót, Petrót vagy hogy hívják, Szegedi Mihály
verte agyon, s a holttestét is ő tüntette el. Ugyebár erre tanú vagy te is, de tanú
erre Juhász Imre és Lekszi Sándor is. Mi megállapodtunk, ha jól emlékszem,
hogy mindannyian ezt fogjuk vallani. 

 

- Igen, emlékszem. Csak az a kérdés, hogy te mit fogsz vallani.
- Azt, amiben megállapodtunk. 

- Hát erre kíváncsi vagyok. 

- Nem fogsz csalódni bennem. 

- Nagyon remélem. – Elmer is felállt. – Távozhatok? 

- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. 

- Csak azt nem, hogy Mátray ezredes úr mikor ment fel a szolgálatból. 

- Gondolom, ha visszajött a vadászatról. Hétfőn. 

 

- Türelmesen várok. Kézcsókom kedves feleségednek - mondta érezhe-
tően enyhe gúnnyal. 

- Köszönöm. Átadom neki. 

Elmer megbiccentette a fejét, és két vagy három lépést tett, aztán megfor-
dult. 

- Dani, nem szeretnék csalódni benned. 

- Nem fogsz. - Az órájára nézett, pont hét órát mutatott. - Menj és végezd
a dolgodat. Mi van azzal a Solymárral? Beismerő vallomást tett? Vagy ta-
gad? 

- Nem tudom, mert éppen a kihallgatás közben hívattál fel. De remélem,
beismerő vallomást fog tenni. 

199

- Kíváncsi vagyok a vallomására. Feltétlenül meg kell tudnunk, hogy a
kommunistáknak ki a beépített emberük Z.-ben a rendőrségen. 

- Remélem, hamarosan megtudjuk. - Elmer visszament a szobájába, és
telefonon leszólt Szegedinek, hogy Solymárt kísérje fel hozzá. 

- Értettem - mondta Szegedi, és Solymárra nézett, aki szorgalmasan fit. -
Hagyja abba - mondta neki -, és figyeljen rám. 

- Igenis. 

- Azt fogja mondani az őrnagy úrnak, hogy Vazullal ma tíz órakor fog ta-
lálkozni az óbudai evangélikus templomban. Én fogom elkísérni a találko-
zóra. Maga bemegy a templomba, és a sekrestyén keresztül meglép. Engem
nem érdekel, hogy hova megy. 

- Értem. De miért teszi mindezt? 

- Az már az én dolgom. 

Solymár nem értette, de megvonta a vállát. Végül is veszítenivalója nincs.
Legfeljebb becsapják, esetleg lelövik, de még az is jobb, mint hogy köpjön.
Felvette az asztalról a vallomását, az üres papírokat otthagyta, aztán egy-
kedvűséget mímelve, de nagy szorongással elindult Szegedi előtt. Néhány
perc múlva már ott állt Elmer irodájában. 

- Nos, hadd látom az írását. 

- Parancsoljon, őrnagy úr. -Vigyázva az asztalra tette a néhány teleírt ol-
dalt. 

- Ami azt illeti - mondta Elmer -, ez nem valami sok. - A székre mutatott.
- Üljön le. - Solymár leült, Elmer olvasni kezdett. Úristen, gondolta az első
oldal elolvasása után, ez az ember beszámolót ír moszkvai élményeiről.
A hírszerzők számára bizonyára érdekes és használható lesz. Majd később
végigolvassa. Meg különben sincs most türelme hozzá, gondolatai a jövőjén
járnak. Lehet, hogy egy-két nap múlva ennek az embernek ő lesz a zárkatár-
sa. Aztán itt van Szegedi. Soha nem tett neki semmi rosszat, de mégis ellene
kell vallania, hazudnia kell, ha meg akarja menteni a bőrét. Tudja, hogy al-
jasságot csinál, de ebben az országban nem ez lesz az első aljasság, és nem is
az utolsó. Meg aztán Szegedi neves sportember volt, majdcsak kivágja ma-
gát, bizonyára lesznek támogatói. 

- Solymár, elmondaná nekem, hogy ki a kommunisták beépített embere a
z.-i rendőrségen? 

A magas, kopasz férfi mélyet lélegzett.

- Őrnagy úr, nekem ma, szombaton van találkozóm Vazullal, pontosan
tíz órakor. 

- Hol? 

200

- Óbudán a temetőben. Valahogyan megtudom tőle a beépített embe-
rünk nevét. 

- Hol a temetőben? A temető nagy. 

- Ez így igaz. De Vazul azt mondta, menjek csak be a főkapun, ő majd
megtalál engem. Meg akar győződni róla, hogy nem követnek-e? Kérem őr-
nagy úr, Vazul nagyon óvatos, és nagyon megtanult konspirálni. Nem vélet-
len, hogy még egyszer sem bukott le. Pedig járt Franciaországban, harcolt a
spanyol polgárháborúban, volt francia idegenlégiós... 

- Egyszóval Vazul kalandor - szólt közbe Elmer. 

- Dehogyis az, kérem. Vazul nagyszerű kommunista. Igazi kommunista. 

- Most már nagyon kíváncsi vagyok arra a Vazulra. Tehát tíz órakor. Saj-
nálom, hogy nem mehetek magával, de az ellenőr úr el fogja kísérni. 

- Értettem - mondta Szegedi. - Megszervezem az akciót. De a részleteket
még meg kell beszélnünk. - Az órájára nézett. - Még van időnk, fél nyolc
múlt, elég, ha kilenckor indulunk. 

- Az akció sikeréért te vagy a felelős. Én a biztonság kedvéért kiküldök a
helyszínre néhány biztosítót. - Solymárra mutatott. - Vitesd le az indulásig a
zárkába, beszédem van veled. 

Szegedi telefonált a fogdaügyeletnek, hamarosan megjelent egy szakasz-
vezető, és elvezette Solymárt. 

- Ülj le, Mihály - mondta Elmer. Szegedi leült, és figyelmesen nézett az
őrnagyra. - Hát, fiam, benne vagyunk nyakig. 

- Történt valami? - kérdezte Szegedi, és fogalma sem volt, hogy a főnöke
miről beszél. 

- Történt? De még mennyire. Kerthy alezredes nyakig belemártott, és
ami a legszomorúbb, főleg téged. 

- De hát miről van szó? Beszélj világosan. Egy szavadat sem értem.

- Petró Máté eltűnéséről. Kerthy alezredes úr ugyanis azt jelentette Mát-
ray ezredes úrnak, hogy mi Petrót kihallgatás közben agyonvertük.  

- Ez igaz. Agyonverted. 

- Kerthy alezredes úr úgy emlékszik, hogy te verted őt a leghevesebben. 

- Az alezredes úr ott sem volt. 

- Ő azt állítja, hogy ott volt. Lehet, hogy amnéziád van? Nem emlékszel
rá, hogy december huszonhatodikán Kerthy alezredes is jelen volt, amikor
Petrót kihallgattuk és szembesítettük Koller Ernővel? 

- Arra emlékszem. Nagyon is jól emlékszem. De amikor te nekiestél Pet-
rónak, az alezredes úr nem volt ott. 

- Ezen most nem vitatkozom. Én mindenesetre hiszek neki. Remélem,
azt nem tagadod, hogy Petró holttestét te tüntetted el. 

201

- Nem, azt nem tagadom. Rám bíztad, én pedig a parancsot teljesítettem.
- Szegedi kezdte rosszul érezni magát. Már sejtette, hogy mire megy ki a já-
ték. Őt akarják a vádlottak padjára ültetni. Most mit tegyen? Vallja be az
igazat? Vallja be, hogy Petró él, hogy ő szöktette meg, ő rejtegette, az apósa
gyógyította meg, mondja el ennek a csibésznek, hogy Petrót átadta Pálházy.
Robinak, aki elvitte valahova, de hogy hova, azt nem tudja. Mártsa bele a
barátját is? De nemcsak arról van szó. Ha bevallja az igazságot, az apósa ellen
is eljárást indítanak, mert ő kezelte Petrót, és nem jelentette fel. De bajba ke-
rülhet a saját felesége is. Lám, igaza van ennek a csibésznek, akit barátjának
tartott, hogy nyakig benne van. Talán az lenne a helyes, ha Solymárral együtt
ő is meglépne, itt hagyva csapot-papot. És mi történne a családjával, felesé-
gével, Arankával, a kislányával, Évikével, no meg apósával, Márvány pro-
fesszorral. Csapdába került. Amikor azon a szerencsétlen Petrón segített,
mindezt nem gondolta végig. És vajon Petró most hol lehet? Egyre határo-
zottabban érezte, hogy Pálházy kapcsolatban áll a kommunistákkal, vagy
azokkal, akik nem értenek egyet a kormány politikájával, a náci Német Bi-
rodalommal kötött szövetséggel. És sejtése, hogy a z.-i rendőrkapitányságon
a kommunisták beépített embere Robi, egyre erősebbé vált. Értesíteni kéne
őt, hogy milyen veszélyben van. De hogyan értesítse? Telefonálhatna neki,
de telefonját lehallgathatják. Ez életveszélyes. Mindegy, majd kitalál vala-
mit. Elmerre nézett, és azt mondta: - Frigyes, amit tettem, azért vállalom a
felelősséget. De figyelmeztetlek, az ellenem elkövetett aljasságotokat soha-
sem fogom megbocsátani. Ehhez tartsd magad. 

- Tudomásul vettem. De te ismersz, tudod, hogy nem szeretem, ha fe-
nyegetnek. 

- Tudom. 

- Akkor menj és végezd a dolgodat. Biztosítókat majd küldök a temetőbe. 

- Szerintem felesleges. Ez a Vazul képzett konspirátor. A hekusokat a
szagukról is felismeri. Bízd rám az ügyet. 

- Rendben van, Mihály. Csak semmi bolondságot ne csinálj. Tudnod kell,
hogy bennem megbízhatsz. Bármi történjék is, egymáson segítenünk kell. 

Szegedi gúnyosan elmosolyodott.

- Ez a segítés azt jelenti, hogy vállaljam magamra a Petró-balhét, mert
csakis így segíthetek neked. 

- Ez kicsit cinikusan hangzik, de van benne igazság. Ám gondold meg,
hogy én mennyit segíthetek neked, ha történetesen elítélnek. És mennyit se-
gíthetek a családodon. 

- Látod, ez már világos beszéd. Így kellett volna kezdeni. Tehát, ha jól ér- 

202

tem, arról van szó, hogy Petró Máté halálát vállaljam magamra és akkor te
segíteni fogsz rajtam, és ha kell, a családomon is. 

- Igen, valahogy így. 

- És mire számíthatok? Már úgy értem, hogy hány évre? 

- Nem tudom, de gondolom, hogy a hadbíróink is antikommunisták, és
méltányolni fogják, hogy egy veszélyes bolsevik ügynökkel számoltál le.
Mert végül is Petró Máté az volt. 

- Világos - mondta Szegedi. - Jó érzés, hogy az embernek ilyen nagyszerű
barátja van. - Elmer nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni Szegedi
hangjában az enyhe, de mégis érezhető gúnyt. 

- Mihály, bennem bízhatsz. 

- Remélem. - Szegedi felállt. - Akkor én most elkísérem Solymárt a talál-
kozóra. Az óbudai temetőt ismerem, környékét is, úgyhogy nem fontos a
biztosítás. 

- De én biztosítani foglak, mert te fontos vagy nekem. Ne izgulj, az embe-
reink ott lesznek a temető környékén. 

- Ahogy gondolod. Te vagy a főnök. Távozhatok? 

- Sikeres munkát. És vigyázz magadra - mondta Elmer, és megkönnyeb-
bülten kezet fogott Szegedivel. Az ellenőr visszament a szobájába, az íróasz-
tala fiókjából kivette a lapos, kétdecis pálinkásüveget, kortyolt belőle egy-
szer-kétszer, aztán visszatette az üveget a fiókba, enyhe szédülést érzett, elő-
rehajolt, könyökével rátámaszkodott az íróasztalra, állát a tenyerére tá-
masztotta, és egykedvűen bámulta a szemközti falat, s mint a halálra ítélt
rabnak az utolsó pillanatban, most neki is végigfutott emlékezetében a leélt
élete; látta korán elhunyt apját, a délceg huszárt, aki tizenhétben valahol a
Kárpátok előterében halt hősi halált, pontosan tudja, hogyan történt, mert
évekkel később apja barátja, Máthé Boldizsár őrmester a hadifogságból ha-
zatérve elmesélte apja halálának történetét. Húszéves volt már, egy éve tagja
a válogatott vízilabdacsapatnak, de férfi létére is megsiratta apját, aki Máthé
Boldizsár szerint az ezred legjobb lovasa volt, és olyan erős, hogy egyetlen
kardcsapással kettévágta az ellenséges lovast. Rohamra indult a század a be-
ásott orosz tüzérségi ütegek ellen, ott érte apját a halálos lövés. És maga előtt
látta hatvanéves özvegy édesanyját, aki azóta is valamilyen megmagyaráz-
hatatlan reménykedéssel várja vissza a férjét. Nem hitt a hősi haláláról szóló
hivatalos értesítésnek, nem hitt Máthé Boldizsárnak sem, őt nem lehet be-
csapni, hajtogatja még ma is, ő érzi, hogy Árpád él. Istenem, anyja már hat-
vanéves, egyedül él Kispesten abban a kertes házban, amelyet fiatalkoruk-
ban, még a háború előtt építettek. Lelkifurdalást érzett, már egy hete, hogy 

203

nem látogatta meg anyját. Elhatározta, hogy vasárnap elmegy hozzá. Ivott
még egy korty pálinkát, aztán felhozatta a zárkából Solymár Andrást. 

- Kabátja, kalapja hol van? – kérdezte. 

- Azt nem adták ide. 

- Várjon - mondta az indulni készülő szakaszvezetőnek. - Hozza föl az
őrizetes kabátját, kalapját és személyi tárgyait. - A szakaszvezető tisztelgett
és távozott. 

- Mondja, miért nem azt mondta az őrnagy úrnak, amiben megállapod-
tunk? - kérdezte Szegedi. 

- Mert a templom szombaton nincs nyitva. Arról nem is beszélek, hogy
négy emberrel körül lehet fogni. Meg aztán zárt hely. 

 

- Mondja, egyáltalán létezik az a Vazul?
Solymár András széttárta a karját. 

- Ezt már kérdezte. Most mit mondjak? 

 

- Nekem csakis az igazat. Másoknak hazudhat. Az őrnagy úrnak is. Bíz-
zon bennem. 

- Értem. – Sokáig gondolkodott, aztán azt mondta: - Nem létezik. 

- Tudtam. Figyeljen most rám. Ha meglép, tételezzük fel, hogy sikerülni
fog, keresse fel a felső kapcsolatát, és mondja meg neki, azonnal értesítse
Pálházy Róbert detektívfelügyelőt arról, hogy gyanúba került, mert feltéte-
lezik, hogy Z.-ben a kapitányságon ő a kommunisták beépített embere. Lá-
tom, hogy elsápadt. Nem kérem, hogy válaszoljon. De remélem, hogy ezek
után bízik bennem. 

Solymár bólintott.

- Átadom az üzenetet. És azt is megmondom, hogy Kázmér Huba pro-
vokátor. 

A szakaszvezető lépett be, jelentkezett, átadta Solymárnak a szürke ve-
lúrszövetből készült télikabátot, a szürke puhakalapot; a személyes holmiját,
gyűrűjét, levéltárcáját, patkópénztárcáját az asztalra tette. Aztán a leltárcé-
dulára mutatott. - Írja alá, hiánytalanul átvett mindent. - Solymár habozás
nélkül aláírta a nyomtatványt. - Köszönöm - mondta a fiatal katona, és tá-
vozott. 

- Megvan mindene? Nézze meg.
Solymár átnézte a levéltárcáját. 

- Semmi sem hiányzik. 

- Akkor indulhatunk. 

204

10.

Pócsi Sándor főorvos a csengetésre ébredt fel. Megszokott mozdulattal az
órájára nézett. Fél hatot mutatott. Felesége is felébredt, álmosan megdör-
zsölte a szemét. 

- Aludj csak tovább - dörmögte -, biztosan a kórházból keresnek. - Ma-
gára vette házikabátját, és kiment az előszobába. Kinyitotta a bejárati ajtót,
meglepődött, amikor meglátta Pálházy felügyelőt. 

- Jó reggelt, és elnézést a korai zavarásért.  

- Üdvözlöm, felügyelő úr. Parancsoljon, lépjen be. 

Pálházy belépett, a havat lerázta a kalapjáról, az orvos becsukta az ajtót.

- Néhány szót szeretnék váltani a főorvos úrral. 

- Menjünk be a dolgozószobámba. - Átmentek az ízlésesen berendezett
nappaliba, és Pócsi doktor benyitott a szobájába. Felkattintotta a villanyt, a
bőrfotelra mutatott. - Foglaljon helyet. Cigaretta, szivar? 

- Köszönöm, nem gyújtok rá.

- Akkor én sem. – Leült ő is, köpcös teste szinte eltűnt a fotelban.
- Főorvos úr, tud titkot tartani? 

- Orvos vagyok. 

- Tudom. Nos, megtaláltam a vejét. 

- Ne tréfáljon. 

 

- Nem tréfa. Jelenleg biztonságban van Budapesten, de szeretném ide-
hozni. Nem az ön házába természetesen, hanem a városba. Valahol biztos
búvóhelyet kell keresni a részére. Tudna ebben segíteni? 

- Természetesen. - Az orvos szegletes, kemény arca meglágyult. - De
miért nem jöhet haza? 

- Mert akkor őrizetbe veszik. Jelenleg a hivatalos szervek úgy tudják,
hogy Petró Máté nem él. Egy barátomnak kellett volna eltemetni őt, de az
megszöktette. 

- Élve akarták eltemetni? 

- Nem, de ez most nem is fontos. Majd mindent el fogok mondani részle-
tesen. - Elővette zsebéből a levelet. - Ezt Máriának írta. Kíméletesen adja át
neki, és kösse a lelkére, hogy erről senkinek sem beszélhet, mert akkor mind-
annyian lebukunk. Az életünkről van szó. Most Budapestre utazom, de csak
akkor hozom magammal, ha közli velem, hogy hova vigyem. 

205

- Rendben van – mondta a főorvos. – Mikor jön vissza? 

- Valószínűleg még ma. 

- Felügyelő úr, Máté egészséges? 

- Semmi baja. A barátom apósa orvos. Meggyógyította őt. 

Pócsi főorvos ujjaival belegereblyézett sűrű, ősz hajába, töredezett arcára;
kiült az elkeseredés. 

- Rohadt világban élünk, már elnézést a kifejezésért. 

- Mondja csak, ne zavartassa magát. - Pálházy szelíd, megértő mosollyal
az arcán nézett az elkeseredett orvosra. - Igen, igaza van, rohadt világban
élünk. De nyugodjon meg, ez a világ már nem tart soká. Hamarosan vége lesz
a háborúnak. A németek tartalékai kimerülőben vannak. Bizalmas értesü-
lésem szerint az angolszászok hamarosan megnyitják a második frontot. 

- Az mit jelent? Mivelhogy nem vagyok katona, nem is voltam, azért kér-
dezem. 

- Azt jelenti, hogy a szövetségesek hamarosan partra szállnak valahol
Franciaországban, és a náci hadsereg két tűz közé kerül. Sztálingrád után a
szovjeteket már nem lehet megállítani. 

- És Máténak a háború végéig bujkálnia kell? 

- Nem ő az egyetlen, aki bujkál. Európában százezrek hamis iratokkal él-
nek, százezrek bujkálnak, mert nincs más választásuk. Máté barátunk sem
tehet mást. Egyébként az már tény, hogy tavaly december tizenhetedikén
találkozott a műhelyben nagybátyjával, Petró Miklóssal, és feleségével Na-
talja Petrovával. 

- Elképesztő. Higgye el, kérem, mi erről semmit sem tudtunk. Felügyelő
úr, magához őszinte vagyok. Petró Miklóst én ismertem. Tizennyolcban fia-
tal, cselédkönyves orvos voltam Budapesten a Szent Margit Kórházban,
Óbudán, a Bécsi úton, és mivel demokratának meg baloldalinak tartottam
magamat, rendszeresen lejártam a Galilei-körbe, ott ismerkedtem meg Pet-
ró Miklóssal. Mondhatom, nagyszerű, jól képzett ember volt, kitűnő elő-
adásokat tartott. Gondolom, ön tudja, hogy ebbe a körbe jártak le azok a
fiatal értelmiségiek, akik később a Tanácsköztársaság idején komoly, fele-
lősségteljes beosztásba kerültek, hogy csak egy nevet említsek, Korvin Ot-
tó... 

- Igen, hallottam róla. Azt is tudom, hogy kivégezték. 

- Nemcsak őt, másokat is. Azokban az években, amíg Bethlen István nem
konszolidálta a helyzetet, a különítményesek, Héjjas Iván, Francia-Kis Mi-
hály meg a többiek kegyetlenül leszámoltak a kommunistákkal. Nem ismer-
tek irgalmat. 

- Legyünk tárgyilagosak – mondta Pálházy -, a proletárdiktatúra hónap- 

206

jaiban Korvin Ottóék meg a Lenin-fiúk sem bántak kesztyűs kézzel az elfo-
gott ellenforradalmárokkal. Hétéves voltam akkor, de figyeltem a világot,
hallottam, hogy mit beszélnek az emberek. Tudja, főorvos úr, hogy mit
mondok én magának? Azt mondom, ez egy őrült ország, az egymással le-
számolók országa, mert itt mindenki mindenkivel le akar számolni. Irtjuk
egymást, és nem ismerünk kíméletet. – Felállt. – Hát ez van, főorvos úr. Saj-
nos mennem kell. Tizenegy órakor vár a vidéki főkapitányságon Balassa
méltóságos úr. Ha visszajöttem, jelentkezni fogok. 

- Várom. Nagy szeretettel és bizalommal. – Kezet fogott a felügyelővel és
kikísérte. Az előszobából kiszűrődő fény megvilágította a ház előtt várakozó
gépkocsit. Mielőtt Pálházy beült volna a kocsiba, kezével búcsút intett Pócsi
főorvosnak. 

Kiss István gépkocsivezető járatta a motort, mert a hőmérséklet mínusz tíz
fok körül lehetett, fázott, és azt akarta, hogy Pálházy meleg kocsiba üljön be.

- Nem vagy nagyon fáradt, Pistám? – kérdezte a felügyelő. Hol tegezte,
hol magázta Kiss Istvánt. – Szívesen vezetek, te pedig aludj egy keveset a
hátsó ülésen. 

 Az őrmester gondolkodott néhány pillanatig.

- Nem bánom – mondta -, de óvatosan vezessen, felügyelő úr. A hó alatt
az úttest jeges. 

- Bízd rám, István. 

Pálházy a volán mögé ült, az őrmester pedig lefeküdt a hátsó ülésre.
A felügyelő indított, bekapcsolta a lámpákat és óvatosan elindult. Szeren-
csére az úton nem volt forgalom, a látási viszonyok gyalázatosan rosszak
voltak, az elsötétítés miatt a lámpák csak tompított fénnyel világítottak, s így a
sűrű hóesésben jószerivel életveszélyes volt a vezetés. Akadtak olyan részek
az úton, ahol csak lépésben haladhattak. Pálházy szeretett vezetni, értett a
motorokhoz, már régen megtanulta, hogy nem szabad erőltetni a motort.
Csak hófúvás ne kezdődjön. A motor szépen egyenletesen duruzsolt, a mű-
szerek mutatói semmi rendkívülit nem jeleztek, a hátsó ülésen fekvő Kiss
őrmester jóízűen horkolt. Néha találkozott egy-egy szembejövő gépkocsival,
ilyenkor balra húzódott, csökkentette a sebességet, és nem kapcsolt vissza,
mert attól tartott, hogy ha lenyomja a kuplungot, a kocsi megcsúszik. Az
órájára nézett. Nyolc óra múlt tíz perccel, ha semmi nem jön közbe, akkor
tizenegy óra előtt jelentkezhet Balassa méltóságos úrnál. 

Eközben Pócsi főorvos megborotválkozott, zuhanyozott, felöltözött, az-
tán betelefonált a klinikára, hogy valamivel később fog bemenni. Amikor
kijött a fürdőszobából, Márti, a cselédlány közölte vele, hogy a reggelije már
a megterített asztalon van.  

207

- Köszönöm - dörmögte alig érthetően a főorvos, és bement az ebédlőbe.
Az asztalnál már ott ült a felesége és Mária. A fiatalasszonyon jól látszott,
hogy a terhesség utolsó hónapjában van. 

- Gyere, kedvesem - mondta Rózsi asszony -, rád várunk. Tudod, hogy
tíz órakor órám van. 

- Nem tudom, mert nem vagyok órarendfelelős. Egyébként nélkülem is
elkezdhettél volna enni.  

- Kérlek, apa, ne veszekedjünk - mondta rosszkedvűen Mária.
A főorvos leült. 

- Nem veszekszünk, kislányom. Jó étvágyat. - A megterített asztalon nem
látszott, hogy az ország több mint két éve háborúzik és a boltokban sok min-
den nem kapható, mert a kormányzat szerint első a hadsereg ellátása, és ez
így is volt helyes, Pócsi főorvos asztalán mégis bőséges és választékos ételek
voltak, pedig ő a békés hátország polgáraként végezte a dolgát. Pénzt a bete-
geitől nem fogadott el sohasem, de azt nem akadályozhatta meg, hogy a meg-
gyógyított betegek vagy hozzátartozóik ne fejezzék ki köszönetüket, hálá-
jukat egy-egy csomaggal, amelyet Márta vett át, és megköszönte a főorvos úr
nevében. Persze az volt az igazság, hogy Pócsi doktor minderről semmit sem
tudott, a háztartás és megélhetésük irányítását teljes bizalommal Rózsikára
bízta, aki viszont megmagyarázta Mártinak, hogy mindazt, amit a meggyó-
gyított betegek hoznak, jó szívvel el kell fogadni ebben a szűkös, háborús
időben, de arra nagyon vigyázzon, hogy a főorvos úr erről semmit se tudjon
meg. Így aztán a kamra állandóan tele volt tojással, füstölt sonkával, kol-
básszal, szalámival, szalonnával meg mindenféle jóval, és Pócsiék nem érez-
ték a háború okozta élelmezési nehézségeket. 

- Márta hová ment? - kérdezte Pócsi. - Amikor kijöttem a fürdőszobá-
ból, már fel volt öltözve. - Vajat kent a pirítósra, és feleségére nézve a választ
várta. 

- Délig kimenőt kért. A vőlegényével találkozik. Tudod, vagy nem, hogy
Márta vőlegénye katona. 

- Nem tudtam. - Jóízűen ropogtatta a vajjal megkent kétszersültet, sonkát
vett hozzá savanyított paprikával, és valahogyan jól érezte magát. Közben
ivott egy-egy kupica cseresznyepálinkát, aztán egy-két szelet paprikás abált
szalonnát tett a tányérjára, a céklás tálat közelebb húzta magához. Bort töl-
tött a poharába, ivott, nehogy a szalonna megfeküdje a gyomrát. 

- Te ma nem mégy be a klinikára? - kérdezte az asszony. - Már jóval el-
múlt nyolc óra. 

- Betelefonáltam, hogy később megyek be. 

208

- De miért? Történt valami? Ha jól emlékszem, valaki csengetett hajnal-
ban. 

- Igen, anya, én is felébredtem, de aztán rögtön elaludtam. - Mária ivott a
teából, és kíváncsian nézett apjára. 

Pócsi egy darabka szalonnát csúsztatott a szájába.

- Jól érzed magad, kislányom? 

- Most mit válaszoljak? Jól érzem magam, amikor a gyerekre gondolok,
mert az orvos szerint minden rendben van. Szerinte a szüléssel nem lesz
komplikáció. De ha Mátéra gondolok, akkor... 

- Akkor - vágott közbe az orvos -, figyelj rám. És a gyerekedre gondolj. 

- Figyelek, apa. 

- Máté él és jól van. Hamarosan beszélhetsz vele. - A csend szinte meg-
keményedett. Még egymás lélegzetvételét sem hallották. Nagy sokára Mária
megszólalt. 

- Honnan tudod? 

- Az az ember, aki ma reggel becsöngetett, nem a kórházból jött, hanem
levelet hozott Mátétól. 

- Hol van a levél? 

- Csak nyugodtan, kislányom. Ne izgasd fel magad. Gondolj arra, hogy
Máté biztonságban van, nagyon nehéz napokat élt át, de most már egészsé-
ges, a jó emberek segítettek rajta. Még nem jöhet haza, mert vadásznak rá. 

- Apa, hol a levél? Máté levelét akarom elolvasni. 

- Rendben van - mondta a főorvos, és elővette a levelet. - Csak semmi
hisztériát. - Átadta a levelet a lányának. Mária remegő kézzel fogta meg.
Megismerte Máté írását. Nyugalmat erőltetett magára, születendő gyerekére
gondolt, tudta, most nagyon erősnek kell lennie. - Köszönöm, apa. Nagyon
köszönöm. - Kétszer is elolvasta. 

- Add ide a levelet – mondta a főorvos. 

- De miért? Az enyém. Vagy nem? 

- A tied. De most elégetjük. Kislányom, olyan időket élünk, amikor az
efféle levelek megtartása mindannyiunk életébe kerülhet. - Átvette a levelet,
felállt, a cserépkályhához ment, és bedobta a lángokba. - Így ni. És még va-
lamit. A levélről és arról, hogy Máté él, senkinek sem beszélhetsz. 

- Miért kell ezt titkolni? – kérdezte Mária. 

- Azért, kislányom, mert Máté valóban találkozott tudtunk nélkül a
nagybátyjával. Petró Miklóst a defenzív osztály el akarja fogni. Máté szemé-
lye azért fontos, mert ő tudja, hogy Petró Miklós és felesége hol rejtőzködik. 

- Értem, apa. És meddig kell Máténak bujkálnia? - Mária kávét öntött a
csészéjébe, aztán tekintetét apjára emelte. 

209

- Gondolom, addig, ameddig a háború tart. 

- Úristen, az lehetetlen. A háborúnak sohasem lesz vége. 

- Ez tényleg szörnyű - szólt közbe Rozika asszony is. - És ha a németek
nyerik meg a háborút? Akkor a haláláig bujkálnia kell? 

- Drágám, nem vagyok jós. De nem hiszem, hogy a németek megnyerik a
háborút. Elvesztik, és velük együtt mi is vesztesek leszünk. Az viszont azt je-
lenti, hogy azok az urak, akik ma Mátéra vadásznak, el fognak tűnni a po-
rondról. És akkor Máté előjöhet a búvóhelyéről. - Pócsi egy szelet sonkát tett
a vajas pirítósra, beleharapott, és jóízűen ropogtatta fogai között - Szerin-
tem a háború már nem tarthat soká. Most azt kell megbeszélnünk, hogy Má-
tét hol rejthetnénk el biztonságban. Arra gondoltam, hogy esetleg más néven
befektetném a kórház egyik különszobájába. 

- Az ostobaság - mondta Rozika. - Évekig mégsem tartható ott. Meg az-
tán mit mondanál a többi orvosnak és a nővéreknek. 

- Igazad van. Felejtsük el az Ötletet. De valamit mégis ki kell találnunk. 

- Apa, beszélni kellene Gellért atyával. Ő biztosan tudna segíteni. - Mária
komolyan gondolta, amit mondott. Eszébe jutott, hogy az elmúlt év novem-
berében Gellért atya, a ferencesek rendházának főnöke, magához hívatta
Mátét, és átadott neki öt bőrkötéses bibliát javításra. Máté nagyszerű mun-
kát végzett, s amikor a megjavított bibliákat visszavitte, Gellért atya leültette,
hosszan beszélgettek az ország helyzetéről, a háború várható kimeneteléről,
a nyilasok előretöréséről, és búcsúzáskor az atya azt mondta, hogyha ve-
szélybe kerülne, rá mindig számíthat, kötelességének tartja, hogy egy olyan
művészt, mint amilyen Petró Máté, megvédelmezzen. 

- Ezt Máté mesélte el neked? 

- Igen. Emlékszem, Máté egészen fel volt dobva. 

- Hát ez remek. Akkor én még ma reggel felkeresem az atyát. 

Még nem volt kilenc óra, amikor Pócsi főorvos a Zina folyóra néző rend-
házban benyitott Gellért atya szobájába. A puritánul berendezett szoba
meglepte a főorvost, azt hitte, hogy egy rendház főnöke fényűző irodából
irányítja a gondjaira bízott szerzetesek életét. Gellért atya még nem volt
negyvenéves, de haja már erősen őszült. Magas, szikár alakja után ítélve fia-
tal korában kiváló sportoló lehetett. Felállt, megkerülte az íróasztalt, és nagy
szeretettel fogadta a zömök főorvost. 

- Isten hozta, kedves főorvos uram. 

- Üdvözlöm, Gellért atya. 

- Parancsoljon - az atya a széket az íróasztalhoz tette -, foglaljon helyet. -
Pócsi leült, Gellért atya pedig visszament az íróasztal mögé, és leült ő is. -
Miben állhatok a rendelkezésére? 

210

- Atyám, amit én most önnek elmondok, szeretném, ha úgy tekintené,
mintha gyónnék. Magyarán, rám, az orvosra kötelező az orvosi titoktartás... 

Gellért atya mosolyogva közbeszólt.

- Értem, főorvos úr. Biztosítom, tudom, hogy mit jelent a gyónási titok.
Beszéljen bizalommal, hallgatom. Tehát miről van szó. 

- Kiről… 

- Hát akkor kiről? - Felemelte kezét, mintha áldást akarna osztani. -
Hallgasson. Már tudom. Petró Máté, a veje. Róla van szó, ugye? 

- Igen. Valóban Mátéról van szó. 

- Mi van vele? Az újságban azt olvastam, hogy eltűnt. Helyesebben isme-
retlen egyének múlt év karácsony másnapján a lakásáról elrabolták. De azt is
olvastam, hogy a tettesek bolsevista ügynökök voltak, amit persze én nem
hiszek el. Ha őszinte akarok lenni, én inkább a fasiszta ügynökök akciójára
gyanakszom. 

- Nos - kezdte a főorvos -, a helyzet a következő. - És lassan, érthetően
elmondta mindazt, amit Petró Máté eltűnéséről megtudott. 

- Értem. Hála az Úrnak, hogy barátunk túlélte a vallatást, és most már
biztonságban van. Imádkozni fogok érte, s azokért is, akik meggyógyították
és gondját viselték. 

- Köszönöm, atyám, de ez kevés - mondta a főorvos. - Segítenie kell rajta.
A vejem ugyanis életveszélyben van. 

- Azt mondta, hogy biztonságban van. 

- Igen, azt mondtam. De ha megtudják, hogy él, továbbra is vadászni fog-
nak rá, mert ő az egyetlen, aki ismeri Petró Miklós tartózkodási helyét. 

Gellért atya összevonta bozontos, ősz szemöldökét, tekintete elkomorult.

- Ha jól értettem a közléséből, Petró Miklós kommunista vezető, követ-
kezésképpen ateista, ha jól tudom, filozófus, történész vagy ilyesmi. 

- Igen, valahogy így van. De vejemnek ehhez semmi köze. Ő istenfélő,
nagyon becsületes ember, akinek az a bűne, hogy nem volt hajlandó elárulni
nagybátyja rejtekhelyét. Atyám, én nem Petró Miklósnak kérek segítséget,
mert ő nyilván megvédi magát, hanem Máténak, aki nem kommunista, aki
nem politizál, de aki tisztességes ember. Az a kérésem, hogy segítsen rajta.
Segítsen elrejteni őt. Ott, ahol jelenleg van, nem maradhat sokáig. 

- De hát hogy gondolja? Mi az elképzelése? - Gellért atya érdeklődve
nézett Pócsi barázdált, kemény arcába. 

A főorvos egy pillanatra lehunyta a szemét, hüvelyk- és mutatóujjával
megnyomkodta. 

- A lányomtól tudom, és ő mindig igazat mond, hogy ön, atyám, tavaly 

211

megígérte a vejemnek, hogy ha bajba kerülne, segítene rajta. Nos, Petró
Máté nagy bajban, életveszélyben van, kérem segítsen. 

- Értem, főorvos úr - mondta Gellért atya. - Természetesen rendházunk
védelmet, oltalmat nyújt barátunknak és szeretett testvérünknek az üldözői
elől. Hozza őt nyugodtan hozzám. Biztosíthatom, mindent megteszünk,
hogy átvészelje ezeket a nagyon nehéz időket. Mikor kalauzolja hozzánk? 

- Még nem tudom, atyám. Csak azt mondhatom, hogy hamarosan. - Fel-
állt, meghajtotta fejét. - Nagyon köszönöm. Nem akarom értékes idejét el-
rabolni, távozom, és kérem a jó Istent, hogy vigyázzon önre. 

- Köszönöm, főorvos úr. Imádkozni fogok önért és családjáért. 

- Ránk fér. Higgye el, atyám, nagyon ránk fér. 

- Ha megengedi, kikísérem. 

- Köszönöm. De nem akarom fárasztani. 

- Ez nem fáradság. Hanem azt javasolom, írja fel a telefonszámomat. 

- Nagy örömmel. - Elővette noteszát, és felírta a rendház telefonszámát,
aztán kezet fogott az atyával, és kiment a rendházból. Hazasietett, elmondta
az örömhírt a feleségének és Máriának, a lelkükre kötötte, hogy erről senki-
nek egy szót se, amit hallottak, az életveszélyes, hétpecsétes titok. Bement a
klinikára, meghallgatta a főnővér és az éjszakai ügyeletes orvos jelentését,
aztán megtartotta a nagyvizitet, mindegyik beteghez volt néhány megnyug-
tató szava, szerinte az orvos figyelmessége elősegíti a gyógyulást, beosztott
orvosaitól megkövetelte a figyelmességet a betegek gyógyulása érdekében.
Mostanában, hogy a klinikára háborús sebesülteket is hoztak, amikor ideje
engedte, átment a sebészetre és elbeszélgetett a katonákkal. Döbbenten
hallgatta a katonák megrázó emlékeit, és valami irtózatos gyűlölettel gondolt
azokra a politikusokra, akik háborúba sodorták az országot és százezrek
szerencsétlenségét okozták. A nagyvizit után visszament a szobájába, aláírt
néhány iratot, átolvasta a zárójelentéseket, ellátta kézjegyével, utána fogadta
a vizsgálatra váró betegeket, közben arra gondolt, hogy Pálházynak sikerül-e
magával hoznia Mátét. Az órájára nézett. Fél tizenegy múlt néhány perccel.
Már nem havazott, a felhőket elsodorta a heves déli szél, a napsütésben szin-
te szikrázott a házak tetején megfagyott hótakaró. 

Fél tizenegy múlt öt perccel, amikor Pálházy felügyelő jelentkezett a Vi-
déki Főkapitányság Nádor utcai épületében doktor Balassa Imre főkapi-
tánynál. Előírásosan jelentkezett, de lezser testtartása arról árulkodott, hogy
sohasem fogja megtanulni - nem is akarja - a szegletes és feszes katonai ma-
gatartást. Balassa főkapitány középtermetű, szikár, izmos férfi volt, s bár
még jóval innen volt az ötvenen, fekete haja már őszülni kezdett, angolosan
nyírott bajuszában is meg-megcsillantak az ezüstös szálak. Valamikor kiváló 

212

vívó volt, és fiatal éveiben jó eredményeket ért el az öttusában. 1916-ban
nem rendezték meg az olimpiát, pedig akkor, húszévesen, eredményei alap-
ján tagja lehetett volna a magyar válogatottnak, de olimpia helyett zászlós-
ként az orosz frontra küldték. Szerencsésen megúszta a háborút. A Tanács-
köztársaság kikiáltása után, huszonhárom évesen, jogi diplomával a zsebé-
ben jelentkezett a Szegeden szerveződő ellenforradalmi erők parancsnok-
ságán, ahol az újjáalakuló rendőri erők szervezésével bízták meg. Az ellen-
forradalom győzelme után a Vidéki Főkapitánysághoz került, és megbízták
az államrendészeti és a bűnügyi ügykör kidolgozásával. Nagyszerű munkát
végzett, többször is megdicsérték, kitüntetést is kapott, s hamarosan rend-
őrfelügyelő lett. A konszolidáció után ösztöndíjjal Angliába utazott, két évig
tanulmányozta az angol rendőrség működését, sok barátra tett szert, és szív-
vel-lélekkel az angol életforma híve lett, tetszett neki az angol demokrácia,
de nagyon jól tudta, hogy Magyarországon a feudalista maradványok és élet-
érzés miatt ez nem lehetséges, utópia, mert Magyarországon még nem volt
igazán demokratikus polgári forradalom, mert amit Károlyi Mihály tizen-
nyolc október harmincegyedikén elindított, csak ígéretes kísérlet volt, és el-
bukott, a hatalmat átadta a kommunistáknak. Balassa tisztelte Bethlen Ist-
vánt, reálpolitikusnak tartotta, de azt is tudta, hogy bár jó kapcsolatai voltak
az angol főurakkal, a szó igazi értelmében nem volt demokrata, amolyan
európai módon gondolkodó arisztokrata volt, aki következetesen védte az
úgynevezett úri osztályt, nemcsak az arisztokraták érdekeit, hanem az ipar-
bárók érdekeit is, mert felismerte, hogy az ipari tőke nagyrészt a Weiss
Manfrédek, a Chorin bárók, a Goldberger Leók és a többiek tulajdonában
van, ők azok, akik a külföldi tőkéseket is bevonhatják a magyar ipar fejlesz-
tésébe. Egyszóval, Balassa Imre főkapitány nem volt a fasizmus híve, de a
bolsevizmusé sem. Élményekben meggazdagodva tért vissza Magyaror-
szágra, és a szervezési ügyek vezetője lett. Hamarosan kinevezték rendőrta-
nácsossá. Közben megnősült, feleségül vette Keresztes-Fischer Ferenc ké-
sőbbi belügyminiszter egyik rokonát, Csáthy Bellát, egy jómódú földbirto-
kos lányát. Csáthy Bella Svájcban tanult, ott érettségizett, és hazajövetele
után, 1936-ban a hagyományos vitézi bálon meglátta az akkor 30 éves rend-
őrtisztet, beleszeretett, márciusban megtartották az esküvőt. Sokan azt sut-
togták, hogy Balassa azért lett negyvenévesen vidéki főkapitány, mert roko-
ni viszonyba került Keresztes-Fischer belügyminiszterrel. Lehet, hogy ennek
a híresztelésnek volt némi alapja, de hát egy miniszternek szuverén joga,
hogy megbízható emberekkel vegye körül magát, egyetértsen politikai
meggyőződésével, a világról és az országról kialakított elképzelésével. Ba-
lassa évekig vezetőségi tagja volt a Rendőrtiszti Atlétikai Klubnak, heten- 

213

ként egy-két alkalommal megjelent Óbudán, a Tímár utcai klubházban. Tu-
lajdonképpen nagyon jól ismerte Pálházy sportmúltját, és elért eredményei
ismeretében tisztelte őt, és tisztelete még erősebb, szilárdabb lett, amikor
szakmai felkészültségéről, eredményes munkájáról elismerő, dicsérő véle-
ményeket hallott. 

- Jó utad volt, Róbert? - kérdezte, és az egyik karosszékre mutatott. -
Foglalj helyet. 

- Köszönöm, méltóságos uram. – Pálházy leült. 

- Már megmondtam neked nemegyszer, hogy szolgálaton kívül neked én
Imre bátyád vagyok. 

- De most szolgálati ügyben vagyok nálad, Imre bátyám. 

- A fenéket. Mátray ezredes telefonált tegnap a második osztályról, hogy
a Petró- vagy a jó isten tudja, hogy milyen ügyben végzett nyomozati iratokat
kérjem el Haraszthy Dezsőtől, és adjam át neki, mert kérésük, hogy találjá-
tok meg a keresett bűnözőt, már tárgytalan. - Szivarra gyújtott, kifújta a füs-
töt, és kiváncsian nézett Pálházy fáradt arcába. 

- Tárgytalan? - kérdezte a felügyelő. - Ezek szerint Petró Mátét megta-
lálták? Ez rendkívül érdekes. 

- Fogalmam sincs. Mi ez az ügy tulajdonképpen? És miért kellett nekünk
beleavatkoznunk a kémelhárítók munkájába? Az elhárítás nem a mi terüle-
tünk. 

- Parancsolj, Imre bátyám - mondta Pálházy, és a magával hozott map-
pából elővette a Petró-ügyről készített összefoglaló jelentést. - Ebből min-
dent meg fogsz érteni. - A háromoldalas összefoglalót átnyújtotta Balassá-
nak. 

- Ha te azt hiszed, hogy az egykori vívóbajnok szemüveg nélkül ezt el
tudja olvasni, akkor tévedsz. - Felállt, az íróasztalához ment, felvette a szem-
üvegét, az orrára helyezte, igazított rajta egy keveset, visszaült a helyére és
olvasni kezdett. A szivart nem vette ki a szájából, amikor a hamu lepottyant,
nem törődött vele, még arra sem vett fáradságot, hogy nadrágjáról leverje.
Miután elolvasta a jelentést, levette szemüvegét, kivette szájából a szivart,
lepöccintette róla a hamut, aztán azt mondta: - Hát ez, ha úgy van, ahogyan
leírtad, szép mazsola. Szerinted ezt a fickót kihallgatás közben agyonverték? 

- A jelek arra vallanak - mondta Pálházy, és némi lelkifurdalást érzett a
hazugságért. De hát az igazat mégsem mondhatja meg. A fenébe is, ez most,
akárhogyan nézi is, kínos, nagyon kínos, mert Balassa a legmesszebbmenően
rendes hozzá, ő pedig hazudik neki. 

- Értem. Tehát azért kell nekik a teljes nyomozati anyag, hogy Petró Má-
té, ha jól emlékszem a nevére... 

214

- Jól emlékszel, Imre bátyám. 

- Szóval, hogy Petró Máténak véglegesen nyoma vesszen. De hát ez kö-
zönséges gyilkosság. 

- Imre bátyám, a titkosszolgálat a törvények felett áll. Tanulmányaimból
tudom, hogy nem csak nálunk, hanem a világon mindenütt 

- De hát ez akkor is felháborító! 

- Az. De gondolj arra, Imre bátyám, hogy Petró Máté bizonyítottan talál-
kozott nagybátyjával, a bolsevik Petró Miklóssal, a volt népbiztoshelyettes-
sel. - Pálházy most tudatosan provokált. 

- Igen, értem. De akkor sem lehet valakit kihallgatás közben agyonverni. 

- Hát igen. - Ez Pálházy szájából úgy hangzott, mint egy sóhajtás. - De
tudomásom szerint nem ez az első eset tizenkilenc óta. 

- Tudom. De én az efféle módszerekkel sohasem értettem egyet. Sajnos
végül is tehetetlenek vagyunk. Ők az erősebbek. Vidd át nekik az anyagot.
De kérj átvételi elismervényt az iratokról. - Elhessegette a szivarfüstöt az ar-
ca elől. - Most jut eszembe, ne Mátray ezredest keresd, mert ő vadászaton
van a kormányzó úrral. Kerthy alezredesnek add át az iratokat. 

- Értettem. Távozhatok, méltóságos uram. 

- Távozhatsz. És sok szerencsét. - Balassa főkapitány kezet fogott Pál-
házyval, és búcsúzásképpen még hozzátette: - egyébként szép munkát vé-
geztél. Sok szerencsét. 

- Köszönöm. - A felügyelő megbiccentette a fejét és távozott. Félóra
múlva már Kerthy alezredes irodájában ült. Kerthy megigazította cvikkerét,
és barátságosan nézett Pálházyra, aztán kiszólt a segédtisztjének, Papp Vik-
tor hadnagynak, hogy Elmer őrnagyot hívja fel. 

- Jól utazott, felügyelő úr? - kérdezte aztán. 

- Kicsit fárasztó volt az út a nagy havazás miatt. 

- Maga vezetett? 

- Igen. A gépkocsivezetőm nagyon fáradt volt. Tegnap értem jött Z.-ből,
hazavitt, aztán kis idő múlva már indulhattunk Pestre. Alezredes úr, az átvett
nyomozati anyagokról kérek egy átvételi elismervényt. 

- Természetesen. 

Elmer őrnagy lépett be. Jelentkezett.

- Ismerkedj meg Pálházy Róbert felügyelővel 

- Elmer Frigyes őrnagy. - Kezet fogtak, aztán mindketten leültek
Kerthyvel szemben. 

- A felügyelő úr elhozta a teljes nyomozati anyagot, ahogy belelapoztam,
érdekesnek ígérkezik. Balassa főkapitány úr elolvasta? 

- Igen. 

215

- És mi volt a véleménye? 

- Felháborítónak tartja Petró Máté agyonverését. 

- Mi is annak tartjuk - mondta Kerthy, Elmer helyeslően bólogatott, az-
tán hozzáfűzte: 

- Sajnos Szegedi ellenőr mindenáron produkálni akart, és nem bírt ma-
gával. Bivalyerős ember, nagyokat üt. 

- Egyébként a főkapitány úr felháborodása jogos, de jelentse neki, hogy
Mátray ezredes úr parancsára Szegedi Mihály ellen eljárást indítunk. 

- Szegedi Mihályról, a volt vízilabdásról van szó? 

- Róla - mondta Elmer. - Ismeri? 

- Jó barátom. Ezt nem hittem volna róla. Jószívű, szelíd lelkű embernek
ismertem. 

Papp hadnagy lépett be.

- Alázatosan jelentem, Szegedi ellenőr sürgős, soronkívüli kihallgatást
kér. 

- Küldje be - mondta Kerthy. Néhány pillanat múlva bizonytalan léptek-
kel bejött Szegedi Mihály. Rettenetesen nézett ki. Arca sápadt volt, feje vas-
tagon be volt pólyálva. 

- Mi történt magával, Szegedi? – kérdezte Kerthy. 

- Alázatosan jelentem, Solymár András megszökött. 

- Mit beszél? – Elmer felugrott a helyéről. – És mi van Vazullal? 

- Nem tudom. 

- Hogy történt? – kérdezte Kerthy, és nyugalomra intette Elmert. 

- A Vörösvári úton az iskola előtt leállt a motor. Arra gondoltam, hogy a
karburátorban valamelyik fúvóka eldugult. Felemeltem a motorház tetejét,
kivettem a csomagtartóból a szerszámkészletet, és elkezdtem szerelni. Soly-
már is kiszállt, megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Mondtam, hogy
nem, és tovább szereltem. Egyszer csak hatalmas ütés érte a tarkómat, nya-
kamat elöntötte a vér, aztán Solymár rám csapta a motorháztetőt. Elkábul-
tam, elvesztettem az eszméletemet, amikor magamhoz tértem, Solymár el-
tűnt. Nagy nehezen megjavítottam a karburátort, beindítottam a motort, el-
hajtottam a Margit Kórházba. Bekötözték a sebemet. Onnan jövök. Javas-
lom, hogy adjunk ki országos körözést. 

- Menjen a szobájába, és írja meg a jelentését – mondta Kerthy. 

- Értettem. 

- Alezredes úr, kérdezni szeretnék valamit Szegeditől – mondta Pálházy. 

- Kérdezzen. 

A felügyelő Szegedire nézett.

- Hányas szobában talállak meg, Miska? 

216

- A háromszáznyolcasban. - Szegedi engedélyt kért a távozásra, és ki-
ment a szobából. 

- Megáll az eszem - mondta Elmer. - Ilyesmi Szegedivel még sohasem
történt meg. 

- Bocsánat, őrnagy úr - mondta a felügyelő. – Ha meg szabad kérdeznem,
ki az a Solymár András?  

- Egy veszélyes kommunista. Néhány évvel ezelőtt Moszkvából jött haza,
illegalitásban élt. Ma lett volna találkozója tíz órakor az óbudai temetőben a
felső kapcsolatával, egy bizonyos Vazullal. 

- Értem. És Vazult nem sikerült elkapni?  

- Ezek szerint nem – mondta ingerülten Elmer. 

- Felügyelő úr, Solymár a vallomásában elmondta, hogy Z.-ben a rend-
őrkapitányságon a kommunistáknak beépített emberük van. Elképzelhető-
nek tartja? - Kerthy kíváncsian várta Pálházy válaszát. 

- Alezredes úr, manapság minden elképzelhető. Én egy-két bűnözőtől -
akik mellesleg a nyilaspárt tagjai - azt hallottam, hogy Szálasi Ferencnek a
hadsereg bizonyos köreiben nagy tekintélye van, és a tisztek között titkos
párttagok is vannak. Nos, nem minden rendőr, tiszthelyettes vagy tiszt szim-
patizál a náci Németországgal vagy Szálasival... 

- Maga ismer ilyen rendőröket, felügyelő úr? – kérdezte Elmer. 

- Én közönséges bűnözőkkel foglalkozom, őrnagy úr. Az alvilággal. Po-
litikával nem. 

 

- Nem szimpatizál a nácikkal? - kíváncsiskodott Kerthy.
Pálházy halkan nevetett. 

- Mi ez, kihallgatás?       

- Nem, dehogy. Beszélgetünk – mondta Kerthy. 

 

- Nos, őszinte leszek. Én felesküdtem a kormányzóra. Ehhez az eskühöz
tartom magamat. De hogy a kérdésére konkrét választ adjak, nekem épp-
olyan idegenek a náci eszmék, mint mondjuk a marxizmus. Nem tudom, mit
kezdjek velük. 

- Ez korrekt válasz, felügyelő úr. Köszönöm - mondta Kerthy. - Menjen
be a barátjához, miközben elkészítjük az átvételi elismervényt, átnézzük a
nyomozati anyagot, és lehet, hogy lesz még néhány kérdésünk a nyomozás-
sal kapcsolatban. 

Pálházy elköszönt, és felment a harmadik emeletre, kopogtatás nélkül
benyitott a háromszáznyolcas szobába. Szegedi az íróasztalánál ült és elmé-
lyülten gépelt. 

- Gyere nyugodtan, Robi, és ülj le - mondta, és fel sem nézett a gépelés-
ből 

217

Pálházy leült, cigarettára gyújtott.

- Nem hagynád abba a gépelést? – kérdezte. 

- Azonnal végzek. 

A felügyelő türelmesen várt. Nem kellett sokáig várakoznia, Szegedi ki-
vette a gépből a két példányban írt jelentést, az indigót félretette, aztán mind
a két példányt aláírta. 

- Te hogy kerültél ide? – kérdezte Szegedi. 

- Át kellett adnom Kerthy alezredesnek a Petró-ügy teljes nyomozatii
anyagát. 

- Kinek az utasítására?

- Mátray ezredes kérte el Balassától a nyomozati iratokat. 

- Értem. Ez azt jelenti, hogy le akarják zárni az ügyet. 

- Igen. De úgy, hogy téged bíróság elé fognak állítani. 

- Honnan tudod? 

- Kerthy mondta. Mit fogsz csinálni? 

- Nem tudom. Te mit tennél a helyemben? 

- Fogalmam sincs. Alaposan végig kell gondolni. 

- Az egész ügyben az az undorító, hogy Elmerék összefogtak ellenem.
Azt fogják vallani, hogy én vertem agyon Petrót. Azt sajnos nem mondha-
tom meg, hogy él, mert akkor perbe fogják a feleségemet, apósomat, mert ők
ápolták, ők rejtegették, és te is a vádlottak padjára kerülnél, meg azok is,
akiknél jelenleg Petró tartózkodik. 

- Ez valóban így van - mondta Pálházy, és őszinte sajnálattal nézett ba-
rátjára. - Hány évet kaphatsz? 

- Gondolom, a vád halált okozó súlyos testi sértés lesz. Ez pedig jó néhány
évembe fog kerülni. Persze a vádpontok között szerepelni fog a hivatali ha-
talommal való visszaélés, esetleg emberrablás, hamis jelentéskészítés meg
mit tudom mi még. De Elmer megígérte, hogy segíteni fog a családomon és
rajtam is. 

- Hogyan, hiszen őt is el fogják ítélni.  

- Őt miért? 

- Sőt Kerthy alezredest is. Ha ugyanis azt tanúsítják, hogy te verted agyon
Petrót, akkor jelen voltak a vallatásnál, kézenfekvő a kérdés, miért hagyták,
miért nem léptek közbe, miért nem akadályozták meg a tragédiát. Van már
ügyvéded? 

- Nincs. 

- Mindenesetre szereznünk kell egy jó ügyvédet. Ha megengeded, akkor
én körülnézek. Még valamit, ha valóban perre kerül a sor, ne azt valld, hogy
Petró holttestét eltemetted valahol, mert akkor meg kell mutatni a helyet, a 

218

bíróság pedig elrendeli a holttest kihantolását. Valld azt, hogy vasdarabokat
kötöztél a testére, és valahol Taksonynál vagy mit tudom én, hol, beledobtad
a zajló Dunába. 

- Azt hiszem, igazad van. De alaposan át kell gondolnom. Ki kell talál-
nom, hogy honnan vettem télen a motorost és így tovább. 

- Gondolkodj, és mondd meg, hogy miben segíthetek. 

- Rendben van. - Szegedi cigarettára gyújtott. Fején megigazította a kö-
tést. - Robi - mondta aztán -, valamit el kell mondanom. De nagyon bizal-
mas. - Hogy Pálházy nem válaszolt, folytatta. - Ez a Solymár a felső kapcso-
latától megtudta, hogy Z.-ben a kapitányságon a kommunistáknak van egy
beépített emberük. Tőle tudják, hogy a tüzérlaktanyában szolgáló Takács
István főhadnagy a defenzív osztály tisztje, aki a kommunisták felderítésével
foglalkozik. Ezért leküldte Z.-be unokatestvérét, Kázmér Hubát, akiről nem
tudta, hogy a mi ügynökünk. Az a feladata, hogy vegye fel a kapcsolatot a
helyi kommunistákkal, és szervezzék meg Takács főhadnagy megfigyelé-
sét... 

- De miért? 

- Tudni akarják, hogy Takácsnak kik a besúgói. 

- Értem. De ha ez a Kázmér a ti emberetek, akkor jelentkezni fog Takács
Pubinál, és a kommunistákat fogja lebuktatni. 

- Felügyelő létedre értelmes fickó vagy. 

- Kösz. Ezek szerint ezt a Kázmért, ha még nem késő, likvidálni kéne. 

- Pontosan erről van szó. Életveszélyes fickó. Többi között még az is a
feladata, hogy megtudja annak a rendőrtisztnek a nevét, aki a kapitányságon
a kommunisták embere. Egyébként Kerthyék rád gyanakszanak. Én meg
tudom, hogy te vagy. De bennem megbízhatsz. 

- Tudom. Mondd, Mihály, megszerezted a hamis iratokat Petró számára?
Szegedi bólintott, aztán felállt, a páncélszekrényéhez ment, kinyitotta. - 

Nem volt könnyű, de a lényeg, hogy sikerült. Itt van egy anyakönyvi kivonat,
egy keresztlevél, menekültügyi igazolvány. - Bezárta a szekrényt, visszament
az asztalhoz. - Az iratok nem Papp Zsigmond nevére szólnak, hanem Ta-
bajdi Leventéére, aki Székelyudvarhelyen született, de Bukarestben élt, ott
dolgozott könyvtárosként, behívták katonának, de mivel nem akart román
katona lenni, átszökött Magyarországra. Miután Erdélyben nem érezte ma-
gát biztonságban, Budapestre jött. Tehát Petró ezeket az adatokat tanulja
meg. - Átadta az iratokat Pálházynak. 

- Tudnál személyleírást adni Kázmér Hubáról? 

Szegedi elővett az asztalfiókból egy jegyzetfüzetet. Belelapozott. - Nos,

219

Kázmér Huba harmincnyolc éves, középtermetű, fekete haja hullámos, bal-
oldalt van elválasztva, foglalkozása nyomdász és hivatásos besúgó. 

Pálházy nézte barátja véraláfutásos szemét, bepólyált fejét, és azon gon-
dolkodott, hogy miért vállalja az életveszélyt. Csak nem áll kapcsolatban ő is
a kommunistákkal? Biztos volt benne, hogy Solymár Andrást ő szöktette
meg. Talán még azt is megbeszélték, hogy a szerelővassal vagy a kalapáccsal
üsse tarkón és csapja rá a motorháztetőt. 

- Miska, most hagyjuk a nem létező Vazult, arról mit tudsz, hogy Soly-
márnák ki a felső kapcsolata? 

- Tényleg nem tudom. Biztosan megmondta volna, de engem őszintén
szólva nem érdekelt. Én úgy vagyok, hogy jobb, ha az ember keveset tud.  

 

- Solymárt te szöktetted meg. Igazam van?
- Igen. 

- És miért? 

 - A Petró-ügyben kimondtam az á-t. Az ember legyen következetes ön-
magához, és mondja ki a b-t is. Meg aztán amikor szóba került az a bizonyos
rendőrtiszt Z.-ben – az volt a gyanúm, hogy az csak te lehetsz. Már csak azért
is rád gondoltam, mert bedobtad magad a Petró-ügybe, vállaltad, hogy el-
rejted őt. Tehát csakis rád gondolhattam. Ezért, mielőtt Solymárt megszök-
tettem, ami rám nézve kicsit fájdalmas volt, üzentem a felső kapcsolatának,
hogy figyelmeztessenek téged a veszélyre, következésképpen arra, hogy az
osztály elrendelte a figyelésedet. Nos, aki figyelmeztetni fog, az a felső kap-
csolata Solymárnak. 

- Világos - mondta Pálházy, és szerette volna magához ölelni az izmos,
köpcös férfit. 

- Valamit kérek tőled - mondta Szegedi, és tekintete komorabb lett. -
Nem tudom, mi lesz velem, remélem, túl fogom élni a megpróbáltatásokat.
De arra kérlek, hogy figyelj a családomra, és ha módodban áll, vigyázz rá. 

- Megígérem. - Kezet fogtak, megölelték egymást. Pálházy visszament
Kerthy alezredeshez. Papp Viktor segédtiszt elnézést kért, aztán bement az
alezredeshez. Pálházy azon gondolkodott, hogy miért kért elnézést a segéd-
tiszt, miért nem mondta azt, azonnal jelentem az alezredes úrnak. Kinyílt az
ajtó, Papp hadnagy mosolyogva mondta: