A gyűrű Berkesi András

Prev Next

Berkesi András

A GYŰRŰ

BERKESI ANDRÁS

A GYŰRŰ

Magvető Könyvkiadó
Budapest

... a kötélnek mindegy,

hogy kinek a nyakára kerül...

1942-ben Z. városnak harmincezer lakosa volt. A várost északon a Regő-
czi-hegyek övezik, amelynek lankáin megterem a szelídgesztenye, a messze
tájon ismert szőlő és a zamatos őszibarack is. A várost kettéválasztja a csen-
des Zina folyó, három kőpillérre épült hídjával.

Z.-ben sok a zöld terület, a parkok, a játszóterek gondozottak, tiszták,
nemcsak a gyerekek és a szerelmes fiatalok látogatják, hanem a nyugdíjasok
is. Petróék a város nyugati oldalán egy háromemeletes bérházban laknak,
amely a Hangya Szövetkezet tulajdona. Emeletenként három kétszobás la-
kás van, a földszinten a Hangya üzletközpontja működik. Petróék a harma-
dik emeleti lakást bérlik, szobájuk ablakából szép kilátás nyílik a hegyhátra, a
szőlők, fák között megbúvó fehér falú présházakra, a Zina folyó szépen ki-
épített partjára, a hatalmas fenyőkkel és tölgyfákkal beültetett Rákóczi-
parkra, még a fejedelem bronzszobra is jól látható. Petró Máté könyvkötő-
mester műhelyét a Zina túlsó partján, a Tavasz utcában bérli, egy régi föld-
szintes épületben. A műhely négy helyiségből áll, háromban termelnek, a
negyediket irodának használják. A mester három segéddel és két inassal
dolgozik. Szerelmese szakmájának, olyan könyvkötészeti remekek kerülnek
ki a keze alól, amelyek már a könyvművészet ritkaságai közé tartoznak.

Petró Máté 1942. december 26-án, karácsony másnapján jó étvággyal
megebédelt, utána lefeküdt, megkérte a feleségét, hogy takarja be.

Az asszonyka abbahagyta a mosogatást. Tenyerét egy pillanatra a hasára
szorította, behunyta a szemét, mélyet lélegzett, aztán bement a szobába. - Itt
vagyok - mondta, és a teveszőr takarót ráterítette sovány férjére, gondosan
eligazította rajta, még a lábát is bebugyolálta. - Aludj jól.

- Megpróbálok aludni. Furcsa, tegnap sem dolgoztam, mégis fáradt va-
gyok.

- Hát persze hogy fáradt vagy. Az elmúlt hetekben sokat dolgoztál. -
Szeretettel nézte a férjét. Petró pillanatok alatt elaludt, egyenletesen léleg-
zett. Az asszony visszament a konyhába, folytatta a mosogatást, gondolatai a
születendő gyerekén jártak. A gyerek már megmozdult, érezte gyengéd rú-
gásait, és ilyenkor kimondhatatlanul boldog volt. Kisfiú lesz? Kislány? Máté
lányt szeretne, neki teljesen mindegy, hogy fiú lesz-e vagy lány, az a fontos,
hogy egészséges legyen.

Naponta többször imádkozott, és arra kérte a Jóistent, adjon nekik erőt,
hogy születendő gyereküket békében fölnevelhessék. Elrakta az edényeket,
felmosta a konyhát, elindult a szoba felé, amikor csengettek. Hát ez meg ki
lehet? Kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót. Két férfi állt a folyosón.

- Jó napot – köszönt a magasabbik, és megemelte kalapját.

- Jó napot – mondta a fiatalasszony. – Mit óhajtanak?

- Petró Mátét keressük.

- Honnan jöttek az urak?

- A defenzív osztályról. - Belső zsebéből igazolványt vett elő és megmu-
tatta. Petrónénak fogalma sem volt arról, hogy mi az a defenzív osztály s így
semmi rosszat sem sejtett.

- A férjem alszik. Nagyon fáradt.

- Keltse fel. - A férfi félretolta a gyanútlan asszonykát, és bement a lakás-
ba. Az alacsonyabb követte őt. Petróné becsukta az ajtót, és hirtelen rossz
érzése támadt. Előrement, benyitott a hálószobába, a férfiak a nyomában
voltak. Lehajolt, gyengéden megérintette férje vállát.

- Máté kedves - mondta halkan -, keresnek.
Petró felnyitotta szemét, az álmosságtól alig látott.

- Ki keres? – kérdezte.

- Mi keressük, Petró Máté. Ébresztő! Keljen fel! Mozgás!
Petró felült, megdörzsölte a szemét, ásított.

- Kicsodák maguk?

- A defenzív osztályról jöttünk.

- És mit akarnak tőlem az urak? - Petró felállt, zavartan nézett a detektí-
vekre.

- Parancsom van, hogy előállítsam. Öltözzön fel - mondta a magasabbik.
- Kérem, hogy siessen, ne húzza az időt.

- Hova akarják vinni a férjemet? - kérdezte Petróné ijedten. - Nem enge-
dem, hogy elvigyék, nem csinált ő semmit.

Nem figyeltek rá, őket Petró Máté érdekelte, s látszott rajtuk, hogy minél
előbb el akarják hagyni a lakást.

Petró akkurátusan felöltözött, miközben nyugtató pillantásokat vetett
kétségbeesett asszonyára, aztán nem törődve a paranccsal, hogy feleségével
ne beszéljen, bátorította őt.

- Ne félj, kedvesem, nem lesz semmi baj. Valami tévedésről van szó.

- Hallgasson! – mordult rá a magasabbik kalapos.
Petró a férfira nézett.

- Miért hallgassak? A törvény nem tiltja, hogy a feleségemmel...
Nem folytathatta, mert a férfi visszakézből nagy erővel arcul ütötte.

- Kuss! - mondta sziszegve-, ha azt mondtam, hogy nem beszélhetsz, ak-
kor befogod a pofádat.

Az alacsonyabbik detektív rosszallóan nézett a társára.

Petró bólintott, az asszony felsírt, görcsös zokogás rázta törékeny testét,
neki akart rohanni a pofozkodó nyomozónak, az alacsonyabbik azonban
megragadta a karját.

- Elbúcsúzhatok a feleségemtől? - kérdezte félénken Petró, és tenyerével
az ütés helyét tapogatta.

- Ez nem szokás - mondta Elmer. (Így hívták a férfit.) - Nem rendezünk
megható jeleneteket. Indulás! - Szegedi ellenőr megragadta a karját, és ki-
vezette a szobából. Petróné utána akart menni, de gorombán visszaparan-
csolták.

Gyengének érezte magát, de még volt annyi ereje, hogy az ablakhoz men-
jen és kinézzen a behavazott Fürjes utcára. Sűrű pelyhekben hullott a hó.
A fekete Mercedes gépkocsi a kapu előtt állt, látta, amikor a férjét betusz-
kolták a hátsó ülésre.

Petró Máté egy ideig az ismerős házakat, utakat nézte, aztán, hogy rátér-
tek a fővárosba vezető Regőczi útra, sejtette, hogy Budapestre viszik. Majd-
nem három órát autóztak a sűrű hóesésben, este hat óra lehetett, amikor
megérkeztek Budára a Hadik-laktanyába. Az utcai, később az udvari lámpa
gyér fényénél nem sokat látott. Amikor kiszállt a gépkocsiból, jobbról-balról
karon ragadták és gyors léptekkel bekísérték egy földszinti helyiségbe. Egy
bajuszos, harminc év körüli férfi fogadta őt. Valamiről sustorgott Elmer
doktorral, közben bólogatott, hogy érti. Elmer kezet fogott vele, aztán el-
ment. A bajuszos Petróhoz fordult.

- Vetkőzzön le!
- Miért?

- Maga itt semmit nem kérdez, hanem engedelmeskedik. Világos?

Petró hallgatott. Érezte a kiszolgáltatottságát, engedelmeskedett. Mezí-
telenre vetkőzött. Szégyellte meztelenségét, megalázottságát, gyávának
érezte magát, de mit tehetett. A bajuszos átvizsgálta a ruháját, kiforgatta a
zsebeit, megtapogatta a zakó hajtókáját, a nadrág felhajtóját, majd undorral
az arcán Petró elé dobta a ruhákat.

- Öltözzön fel!

Legszívesebben sírva fakadt volna, de fegyelmezte magát, nem akarta,
hogy röhögjenek rajta. Már a nyakkendőjét kötötte meg, amikor hangosan
és kellemetlenül megszólalt a telefon. A bajuszos vette fel, figyelmesen hall-
gatott, majd kis idő múlva a kagylót átadta az alacsony termetű ellenőrnek.

- Szegedi Mihály - mondta. - Parancsoljon, főellenőr úr. Igen, értem.

Nem, nem látszik rajta... Tessék rám bízni... Nem, én egy ujjal sem nyúlok
hozzá. Értem. Felkísérem. Tiszteletem. - Az alacsonytermetű letette a
kagylót, és Petróra nézett.

- Mindene megvan?

- Azt hiszem.

- Mi az, hogy azt hiszi? Hiányzik talán valamije?

- Igen, kérem. Volt egy arany, kígyós gyűrűm, a szemei briliánsok voltak.
A bajuszos szúrós tekintettel nézett rá.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy itt veszett el?

- Kérem szépen, én csak azt tudom, hogy az ujjamon volt. Tetszik tudni -
kezét előrenyújtotta -, most nincs rajta.

- Tehát elloptam? - kérdezte a bajuszos. A hangjában volt valami fenye-
gető.

- Kérem tisztelettel, én ilyet nem mondtam.

- Nem-e? Pontosan azt mondtad, te hazaáruló bitang. Hát mit gondolsz te
mégis? Azt gondolod, hogy rablótanyára kerültél? Hogy mi holmi tolvajok,
útonálló, szemét népség vagyunk?

Akkora ütés érte az arcát, hogy háttal a falnak esett, megszédült, elvesz-
tette egyensúlyát, és szemét lehunyva lecsúszott a padlóra.

- Miért ütötted meg? - kérdezte Szegedi haragosan. - Erről nem volt szó.

- Ne magyarázz nekem. Nem láttad, hogy megszédült a szerencsétlen? -
Cinikusan vigyorgott.

- Hogyhogy megszédült? Megütötted! - Szegedi a bajuszosra nézett. -
Hol van az ember kígyós gyűrűje?

- Megőrültél? Csak nem feltételezed rólam...
Szegedi a bajuszos szavába vágott.

- De igen. És ennek folytatása lesz. - Petróhoz hajolt, megfogta a karját. -
Álljon fel.

Hangja most meglepően barátságos volt.

- Nem bírok felállni. Szédülök - nyögte a szerencsétlen. - Azt hiszem, el-
tört az állkapcsom. Meg hányingerem van.

- Próbáljon felállni - biztatta Szegedi. - Segítek. Az állkapcsát pedig
megnézi az orvos.

Nagy nehezen lábra állította Petrót, nekitámasztotta a falnak.

- Jé, tényleg itt van a gyűrű - mondta színlelt csodálkozással a bajuszos. -
Hát nem az iktatókönyv alá gurult. - A falat támasztó Petróhoz ment. - Tes-
sék, húzza az ujjára.

- Köszönöm szépen - rebegte Petró, és hangjából kiérződött a megalá-
zott, megfélemlített ember hálája a váratlanul elhangzott jó szóért.

- És máskor, jóember - mondta a bajuszos -, vigyázzon, ha lép, nehogy
megint elessen.

- Igen, kérem, vigyázni fogok.
Szegedi a bajuszosra nézett.

- Hagyd abba - mondta szigorú hangon, aztán megfogta Petró karját. -
Induljon.

Kimentek a folyosóra. Petró szúrást érzett a mellében, torkát a sírás fojto-
gatta, mert eszébe jutott Mária. Istenem, fohászkodott, csak neki ne legyen
baja. Bizonytalanul lépkedett. Felmentek a második emeletre, és megálltak a
folyosó végén az egyik ajtó előtt. Mielőtt beléptek volna, a nyomozó suttogva
megszólalt.

- Ember, valljon be mindent őszintén, mert itt agyonverik, ha tagad, én
meg nem segíthetek.

Petró csodálkozva nézett rá. Nem értette, hogy a nyomozó miért barátsá-
gos hozzá. Szegedi bekopogott, benyitott, mondott valamit, aztán szélesre
tárta az ajtót.

- Menjen be!

Petró engedelmeskedett. Néhány lépés után megállt az íróasztal előtt. Az
asztal mögött Elmer doktor ült szigorú arccal, mellette egy szőke, hosszúkás
arcú, csiptetős szemüveget viselő sovány férfi. Petró most jobban megnéz-
hette Elmer Frigyest. Úgy találta, hogy legalább húsz évvel idősebb lehet ná-
la, sűrű, vörhenyes haját oldalt elválasztotta, egyenes orra alatt tömött baju-
sza is vörhenyes volt, világoskék szemével hidegen nézett rá.

Szegedi Mihály egy széket tett az asztal elé.

- Üljön le - mondta.
Petró leült.

- Figyeljen rám, Petró Máté - kezdte Elmer. - Karácsony másnapja van, a
szeretet ünnepe. Ilyenkor a családok együtt ünnepelnek. Nagyon szeretném,
ha maga még ma este visszatérhetne áldott állapotban lévő feleségéhez. Igen,
Petró Máté, mi ezt akarjuk. De az természetesen magán múlik. Ha elmond
nekünk mindent őszintén, felvesszük a jegyzőkönyvet, autóba ültetjük és
hazavisszük. Éjfél előtt otthon lehet.

- Kérem tisztelettel, mit kell elmondanom? Tessék velem közölni, és én
mindent elmondok.

- Helyes, Petró Máté. Tudtam, hogy magával szót fogunk érteni. - Elmer
cigarettára gyújtott. - Dohányzik?

- Nem, kérem, nem dohányzom.

A szőke, csiptetős is rágyújtott, Szegedi Mihály szolgálatkészen várako-
zott egy széken ülve a szoba sarkában.

- Akkor hát kezdjük – mondta Elmer Frigyes. – Azt tessék megmondani
nekem, nekünk, hogy hol találjuk meg Petró Miklóst és a feleségét, Natalja
Petrovát

Petrót mintha mellbe vágták volna. Mindenre számított, csak arra nem,
hogy a hatóság már tud nagybátyja hazajöveteléről. De hát honnan? Kitől?
Hiszen a feleségének sem mondta el, hogy Miklós bácsi és Natalja néni ti-
tokban visszajött Moszkvából. Most mit tegyen? Isten, ha vagy, segíts meg,
kérlek, segíts rajtam. Áruljam el Miklós bácsit, akit talán mindenkinél job-
ban szeretek? Nem, ezt nem tehetem meg. De akkor hogyan kerülök haza?
Ha most elmondom, hogy Miklós bácsi és Natalja néni Márkus Tibornál van
a Regőczi-hegyen, akkor abból Tibor úrnak is baja lesz.

- Nos, Petró Máté, mi van? Miért hallgat? – hallotta Elmer hangját.

- Kérem tisztelettel, nem tudom, hogy hol vannak. Illetve úgy tudom,
hogy Moszkvában tartózkodnak.

Elmer doktor fegyelmezte magát. A szőkehajúra nézett, bólintott, tekin-
tetével mintha azt mondta volna: „Ugye, igazam volt. Ez a könyvkötőmester
hazudik." Megszólalt a szőkehajú.

- Úgy látom, kedves Petró, hogy nem akar hazamenni.

- De, haza akarok menni.

- A fenéket. Akkor nem hazudna.
Elmer vette át a szót.

- Na, jó. Menjünk sorjában. De figyelmeztetem, hogy a hazudozásának
tragikus következményei lehetnek.

- Kérem tisztelettel, valami fatális félreértés történt.

- Az a félreértés, hogy maga hazudik. - Elmer hangja megkeményedett. -
Mikor találkozott utoljára a nagybátyjával, Petró Miklóssal?

- Hogy mikor? Ha jól emlékszem, ötéves koromban, ezerkilencszázti-
zenkilencben. Miklós bácsi gimnáziumi tanár volt, később tudtam meg
anyámtól, hogy a forradalom napjaiban egyetemi tanár lett. Matematikát és
fizikát tanított a műegyetemen. Én akkor találkoztam vele, illetve azokban a
napokban, mikor elbukott a forradalom, vagyis a kommün. Miklós bácsi
felkeresett, helyesebben nem engem, hanem az apámat...

- Az apja hol van? – kérdezte a szőkehajú.

Petró lehajtotta a fejét, szeméből könnyek buggyantak ki

- Apám meghalt.
- Mikor?

- Ezerkilencszázhúszban. Elvitték a különítményesek. Sohasem került
elő. Ma sem tudjuk, hogy mi történt vele.

- Mindez nagyon megható - mondta Elmer doktor. - Torokszorítóan
szép és megdöbbentő. Az embernek sírni volna kedve.

- Tisztelettel, én is nagyon sokat sírtam akkor. Tessék elképzelni, hatéves
voltam, és szerettem volna segíteni anyámnak, aki átvette apám műhelyét.
De ő azt mondta, hogy én csak tanuljak.

Elmer felemelte a kezét.

- A nagybátyjáról beszéljen.

- Igenis, tisztelettel. Kaphatnék egy pohár vizet?
Szegedi szolgálatkészen felugrott, és hozott egy pohár vizet.

- Köszönöm. – Petró mohón ivott. Visszaadta a poharat, újból megkö-
szönte Szegedi kedvességét. – Tehát a nagybátyám, Petró Miklós. Tanár
volt. Mint mondtam, a forradalom alatt felkereste apámat, aki a testvére
volt. Én akkor ötéves voltam, és még nem jártam iskolába.

Petró elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit mondjon.

- Folytassa.

- Igen, kérem. Egyik nap, a dátumra már pontosan nem emlékszem, de
azt tudom, hogy nyár volt, megjelent nálunk Miklós bácsi. Engem nagyon
szeretett, megölelt, megcsókolt, nem is egyszer, sokszor, aztán apámat ke-
reste.

- Hol történt ez a találkozás?

- A műhelyben. A Tavasz utcában. Én minden szabad időmet a műhely-
ben töltöttem, mert szerettem a szép és ritka könyveket...

Elmer a tenyerével az asztalra csapott. Nem durván, nem erőszakosan,
hanem finoman, ám mégis határozottan, mintha ezzel az asztalra csapással
akarná tudtára adni Petrónak, hogy ne beszéljen mellé, mert az ő tűrőképes-
sége is véges.

- Ne erről fecsegjen. Arról beszéljen, hogy mit akart Petró Miklós.

- Tisztelettel, azt akarom elmondani. Miklós bácsi elmondta, hogy Ő
egyetemi tanár, és ha jól emlékszem, a kulturális vagy művelődésügyi nép-
biztos munkatársa. Azt mondta, búcsúzni jött, mert elbukott a forradalom,
menekülnie kell. Ne tessék rám haragudni, de én még ma sem ismerem ki
magamat azokban a régi dolgokban. Engem egyszerűen nem érdekel a poli-
tika, márpedig azok a napok, hetek, hónapok mind-mind politikaiak voltak.
Én kérem, tisztelt úr, azt se tudtam akkor, hogy mi az a kommunizmus, és
megmondva az igazságot, ma sem tudom, és azért nem tudom, mert egysze-
rűen nem érdekel. Nekem, ugyebár - és ezt nem dicsekvésképpen mondom
-, megvan az a kis könyvkötő műhelyem, jól képzett segédeim vannak, a
műhelyemnek, hogy úgy mondjam, országos híre van, a fővárosi egyetemről
meg a múzeumokból hozzám hozzák restaurálni a régi, több száz éves ritka-

ságokat... Ezért is mentettek fel a katonai szolgálat alól. Pedig én nyolc hó-
napig a fronton voltam.

- Petró Máté - vágta el a szóáradatot Elmer -, szívesen meghallgatom egy
alkalmas időben a könyvkötészetről szóló előadását úgy is, hogy néhány re-
mekművű munkával demonstrálja, de nézze csak, már hat óra elmúlt, erősen
havazik, fiatal felesége egyedül van, szeretném hazavinni magát. De úgy lá-
tom, hogy maga itt akar maradni a pincében, amely nem valami kellemes
hely. Maga mindenről beszél összevissza, csak arról nem, amiről kérdeztem.
Tehát hol van Petró Miklós? Ez a kérdés, erre válaszoljon.

- Nem tudom. Nagybátyám, aki nagyon szeretett, remélem, ma is szeret,
ha él, a bukás után, már úgy értem, hogy a forradalom bukása után elment
Magyarországról. Fogalmam sincs, hogy hova. Ha emlékezetem nem csal,
egy alkalommal levelet kaptam tőle Bécsből, aztán Berlinből, ez úgy tíz évvel
ezelőtt lehetett, abban azt írta, hogy Moszkvába készül.

- Hol vannak a levelek? - kérdezte Elmer.

- Kérem tisztelettel, elégettem őket. Nem gyűjtöm a leveleket.

- Értem. Tehát azt mondja, hogy kommunista nagybátyjával ezerkilenc-
száztizenkilenc óta nem találkozott.

- Igen, kérem. És nagyon szeretném, ha a tisztelt úr hinne nekem.

- Csakhogy én nem hiszek.

- Őszintén fájlalom.

Elmer valamit súgott a szőke cvikkeresnek, aki egyetértően bólogatott,
mintha beleegyezését adná valamihez.

- A műhelye, ugye, a Tavasz utcában van.

- Ott van, tisztelettel. Tavasz utca nyolc szám alatt. Ez, kérem, egy sarok-
ház, egy földszintes épület, amelynek a bejárata tulajdonképpen a Pille ut-
cából nyílik. Nyolc család lakik a házban, mindegyik lakás konyhájának az
ablaka az udvarra néz, sőt a műhelyemnek egyik bejárata is az udvarban van.

- Ott van az irodája, ha nem tévedek.

- Igen, tisztelettel. Meg a raktáram is ott van. Ott őrzöm ugyanis az érté-
kes és nagyon drága bőröket, amelyeket részben külföldről szerzek be.
Szattyánbőrök. Nagyon értékesek. Sajnos amióta háború van, külföldről
nem kapok bőröket.

- És ott fogadja a látogatóit is?

- Természetesen. Előfordul, tisztelettel, hogy egy-egy megrendelőm az
udvaron át jön hozzám. De ez elég ritka, általában a Tavasz utcai bejáraton
jönnek be.

- A nagybátyja is ott ment be magához?

- A nagybátyám?

- Igen. Petró Miklós és felesége, Natalja Petrova.

- Nem értem, kérem, hogy miről tetszik beszélni.

- Fantasztikusan ostoba ember maga, Petró Máté. Gondolja, hogy mi
karácsony másnapján azért utaztunk magához Z. városkába és hoztuk ide,
hogy szórakozzunk? Kedves mester, nekem is van családom, nemcsak fele-
ségem, hanem egy aranyos tizenegy éves fiam is. Velük szeretném tölteni az
ünnepet. És, gondolom, kollégáim is családszerető emberek.

- De mennyire, hogy azok vagyunk - mondta a cvikkeres. - És ez az em-
ber nagyon elkeserít, mert az ünnepi vacsorámat nem fogyaszthatom el a
meghitt családi környezetben. Sajnálom. - A cvikkeres Elmerre nézett. -
Úgy vélem, hogy a mester hazugságát bizonyítani kell.

A főellenőr bólintott, aztán a mutatóujjával intett Szegedinek, aki az ujj
furcsa mozdulatából megértette, hogy mit kell tennie, mert felállt és kiment
az irodából. Elmer valamiről halkan beszélgetett a cvikkeressel, a beszélge-
tésükből Petró egyetlen szót sem hallott. Kis idő múlva Elmer felállt az asz-
taltól, elgondolkodva sétálni kezdett, néhányszor körbejárta Petrót, tekin-
tetét nem vette le róla, mintha meg akarta volna bűvölni.

- Álljon fel! - Petró felállt. - Menjen csak a szekrényhez! Úgy. Most for-
duljon arccal a fal felé! Közelebb - hallatszott az újabb parancs. Petrónak az
orra már érintkezett a fallal. - Tegye hátra a kezét. És most maradjon így. És
csak akkor szólalhat meg, ha parancsot kap rá!

Petró úgy érezte, hogy szíve valahol a torkában dobog. Félelem fogta el,
háta nyirkos lett, hónalja megizzadt. Csak ne bántsák, ne kínozzák meg, mert
ő a fájdalmat nem bírja elviselni. Sohasem volt bátor ember, egyszer valaki
megkérdezte tőle, hogy miért gyáva. Valami olyasmit mondott, hogy ő nem
gyáva, nem is bátor, csak tisztességes, ez úgy hangzott, mintha a gyávaság és a
bátorság ellentmondana az emberi tisztességnek. Nem, nem mondott ellent,
de Petró úgy vélte - és ebben mélységesen hitt is -, hogy az embernek nem
bátornak vagy gyávának kell lennie, hanem mindenekfelett tisztességesnek,
mert a bátorság vagy a gyávaság adottság, van, aki bátornak, van, aki gyává-
nak születik, viszont a tisztességet mindenki az élete során fejleszti ki, és ez
nem kis dolog. Petró mindig arra törekedett, hogy minden körülmények kö-
zött tisztességes maradjon. Azt vallotta, hogy a tisztességes ember, ha alap-
vetően gyáva is, adott esetben bátorrá válhat, mert az emberi tisztességhez
való ragaszkodás a gyávát is bátorrá teheti. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, a
léptekből arra következtetett, hogy Szegedi ellenőr nem egyedül jött vissza,
szeretett volna hátrafordulni, de nem mert. Meghallotta Elmer hangját.

- Üljön le! - A szék megreccsent, amikor valaki ráült. Petró lehunyta a
szemét, mellével is a falnak támaszkodott, és a feleségére gondolt. Sajnálta őt

nagyon. Talán be kellett volna avatni Máriát is a titkába, most legalább tud-
ná, hogy miért hurcolták el. Hamarosan belátta: helyesen járt el. Mária sem-
miről sem tud, így nem eshet bántódása. És a gyereknek sem.

- Figyeljen rám! - Petró tudta, hogy Elmer ezt nem neki mondja. Feszül-
ten figyelt. - Mondja el hangosan, érthetően, hogy Petró Miklós és felesége,
Natalja Petrova mikor kereste fel első ízben Petró Mátét. Világos, érthető a
kérdés?

- Igen, doktor úr, de én ezt részletesen megírtam.

Petrót mintha kalapáccsal verték volna mellbe, megszédült. Ez a hang
Ernőé. Koller Ernőé! Nem, ez nem lehet igaz. Ernő árulta el? Éppen Ernő,
akin oly sokszor segített? De nem téved, ez Ernő hangja, megismeri. És mi
az, hogy részletesen megírta…

- Tudom. Olvastam a jelentést. De az őrnagy úr azért van itt, mert magá-
tól akarja hallani a történteket.

- Igenis, doktor úr.

Tehát a szőke, csíptetőt viselő férfi őrnagy, aki kihallgatja, az pedig dok-
tor. Úgy látszik, hogy Koller Ernő nem vette észre őt, nem tudja, hogy a
szekrény mellett áll arccal a falnak fordulva.

- Szóval az úgy történt, hogy a nyár végén…

- Melyik hónapban? – kérdezte a cvikkeres.

- Melyikben? Elnézést, gondolkodnom kell. Ha jól emlékszem, szep-
tember első hetében, igen, most már biztos vagyok benne, mert a kislányo-
mat vittem az évnyitóra, tetszik tudni, első elemista.

- A lényeget mondja.

- Igen, őrnagy úr, a lényeget. Tehát a lényeg. A kislányomat elvittem az
iskolába, mondtam neki, ne félj, csillagom, édesanyád érted jön. Azt mond-
ta, nem fél, és nevetett. Otthagytam őt, és elindultam a műhely felé a Tavasz
utcában. Már majdnem a műhelynél voltam, amikor megállt mellettem egy
fekete, ha jól emlékszem, Mercedes márkájú autó. Kiszállt belőle egy szőke,
bajuszos, nálam fél fejjel magasabb férfi, elővett egy igazolványt, és azt
mondta, hogy szálljak be. Beültem a gépkocsiba. Akkor láttam, hogy ott még
egy férfi ül, egy negyvenöt körüli bajuszos, szúrós szemű ember. Haja ko-
romfekete volt, a bajusza is, a bőre meg kreol. Gondoltam magamban, ez
nem is magyar, hanem olasz. Egyetlen szót sem szóltak hozzám. Az autó
megállt olyan jó tizenöt perc múlva a tüzérlaktanyánál, a Körtvélyesi úton.
A szőkebajuszos, akiről később megtudtam, hogy Takács főhadnagy, fel-
mutatta az igazolványát, az egyik katona szélesre tárta a kaput. Takács fő-
hadnagy úr intett, a vezető indított, és a parancsnoki épület előtt álltunk meg.
Lépjek ki, mondták. Engedelmeskedtem. Felkísértek a második emeletre,

bementünk egy egyszerűen berendezett irodába. Leültettek egy székre. Az
asztal mögött Takács főhadnagy és a feketebajuszos ült, akit Takács őr-
nagynak szólított. Az őrnagy mély hangon beszélt, alig észrevehetően racs-
csolt. Megkérdezte, hogy magyar ember vagyok-e. Mondtam, az vagyok,
tisztelettel. Hogy állok a vallással? Mondom, istenfélő, katolikus ember va-
gyok, gyónok, áldozok. Helyes, Koller Ernő, nagyon helyes, látom már,
hogy egyezségre fogunk jutni egymással. Minden vágyam az, mondtam,
mert nekem, kérem, már régen a munkahelyemen kéne lennem. Hamarosan
ott lehetek, hacsak nem játszom meg a bolondot. Én, kérem, mondom, örü-
lök, hogy élek, miért játszanám meg a bolondot. Az őrnagy megtömte a pi-
páját, rágyújtott, nagyon szépen pipázott, egyenletesen, szinte ki sem vette a
pipaszárát a szájából. Figyeljen rám, Koller Ernő, mondta a pipával a szájá-
ban. Mennyire ismeri maga Petró Mátét? Én, kérem, nagyon jól ismerem
Petró urat, nagyon rendes ember, sok mindent köszönhetek neki, szép fize-
tést ad, amikor megnősültem, segített, hogy lakást kapjak, letette helyettem
a háziúrnak a kauciót, mert az a csavargó nekem csak úgy volt hajlandó ki-
adni a lakást, aztán Petró úr majdnem féléves előleget adott kamatmentesen,
hogy a lakást berendezzem, ő volt Évike kislányom keresztapja. Én, kérem
tisztelettel, csak azt mondhatom, ha ez érdekli az urakat, hogy Petró Máté
tisztességes, istenfélő jó magyar ember, nem könyvkötőmester, hanem
könyvkötőművész. Világos, mondta az őrnagy úr, talán az ajnározása is ért-
hető. És az is lehet, hogy magának van igaza. Mi mindenesetre azt kívánjuk,
hogy igaza legyen. De, és amit most hallani fog, az szigorú államtitok, mi na-
gyon jól tudjuk, hogy Petró Máténak van egy Petró Miklós nevű nagybátyja,
aki a forradalom alatt egyetemi tanár volt, azt is tudjuk, hogy a Komintern
munkatársa volt. Moszkvában nősült meg, felesége Natalja Petrova. Ada-
taink szerint Petró Miklóst és feleségét Budapestre várják az illegalitásban
szervezkedő elvtársai. Nekünk az a feladatunk, hogy Petró Miklóst és fele-
ségét elkapjuk. És ezért van szükségünk magára. Vagyis, ha jól értettem, azt
kérik, hogy áruljam el a jótevőmet. Rosszul fogalmaz, mondta az őrnagy úr,
nem a jótevőjét kell elárulnia, hanem egy kommunista felforgatót kell lelep-
leznie. Én, kérem tisztelettel, mondtam, nem értek az efféle leleplező dolog-
hoz. Megtanítjuk rá, mondta az őrnagy úr. És akkor megkérdeztem, hogy mi
fog történni velem, ha nem vállalom el a megbízatást. Azt mondta az őrnagy
úr, hogy abból nagy bajom lesz, úgy fognak kezelni mint ellenséget, és gon-
doljak a feleségemre meg a gyerekemre, a jövőjére, még az is meglehet, hogy
behívnak katonának. Könyörögtem nekik, hogy ne viselkedjenek így velem,
hogy ne bántsanak, van még rajtam kívül két segéd a műhelyben. Márkus
Tibor és Kraft Vencel, beszéljenek velük, és ne hívjanak be katonának, mert

én huszonkettőben már voltam katona. Újból megfenyegettek. Én nagyon
megijedtem, és végül vállalkoztam a feladatra. Megmondták, hogy mit kell
csinálnom, figyeljem meg, hogy kik járnak a Petró úrhoz, pontosan jegyez-
zem fel a látogatók nevét, a személyleírásukat, adtak egy telefonszámot, és
azon kellett felhívni Takács főhadnagy urat. Átadtak egy fényképet, hogy
alaposan nézzem meg. Azt mondták, hogy Petró Miklós fényképe. Őszes,
hátrafésült haja volt, széles arca, fémkeretes szemüveget viselt, szemöldöke
nagyon vastag volt és fekete, orrára már nem nagyon emlékszem, mintha
hajlott lett volna. Aztán aláírattak velem egy nyilatkozatot, hogy a megbízást
önként vállaltam, és arról, mivel szigorúan titkos katonai ügy, senkinek sem
beszélek. Figyeltem és mindent feljegyeztem. És akkor nekem mindennap
hasmenésem volt, és nem bírtam Petró úr szemébe nézni, tudtam, hogy va-
cak, rongy ember lett belőlem. Az én munkahelyem az udvarra néző ablak-
nál van, így azokat is láthattam, akik az udvaron át jöttek a műhelybe. Pon-
tosan mindent jelentettem a főhadnagy úrnak, azt is, hogy Petró Miklós még
nem jelentkezett. Talán a mester Fürjes utcai lakásán találkoztak. A főhad-
nagy úr azt mondta, hogy a lakást is figyelik, ott még nem volt. Legyek türe-
lemmel, biztosan tudják, hogy Petró Miklós rnár Magyarországon van. Vég-
re december tizenhetedikén, csütörtökön megláttam őt meg a feleségét. Az
udvaron át mentek be az irodába. Vártam egy kicsit, aztán kiszaladtam az
utcára, és a közeli telefonfülkéből felhívtam a főhadnagy urat. De nem vette
fel senki sem a kagylót. Visszamentem a műhelybe, és kopogás nélkül be-
nyitottam az irodába. Petró úr rám szólt, hogy miért nem kopogtam. Elné-
zést kértem. Nem jól érzem magamat, mondtam, szeretnék hazamenni.
Csütörtök délután volt, úgy három óra. Azt mondta, hogy menjek csak nyu-
godtan. Elmentem. A vendégek még ott voltak, jól megnéztem őket. Egye-
nesen a Körtvélyesi úti tüzérlaktanyába mentem, és kerestem a főhadnagy
urat. Azt mondták, hogy Budapestre ment, és csak reggel érkezik vissza.
Üzenetet hagytam neki, hogy fontos ügyben kerestem. Másnap reggel talál-
koztunk. Jelentettem neki az esetet, káromkodott, és azt mondta, hogy
figyeljek tovább. De Petró Miklóst és a feleségét azóta nem láttam. Ma reggel
pedig a főhadnagy úr felhozott ide gépkocsival.

Elmer a cvikkeresre nézett, aztán felállt.

- Petró, jöjjön ide. - A férfi megfordult a falnál, és az asztalhoz ment -
Mindent hallott?

- Igenis. Mindent hallottam. - Hangja szomorú volt, a tekintete is.

- Álljanak egymással szembe. - A két ember engedelmeskedett. Egy-
másra néztek. Koller arca sápadt volt, szeme megtelt könnyekkel. Elmer egy

lépésre állt tőlük. - No, Koller, ismételje meg, hogy mikor látta Petró Miklóst
főnöke műhelyében.

Koller keze fejével megtörölte könnyes szemét, és elcsukló hangon
mondta:

- December tizenhetedikén, szombaton délután úgy három óra körül. -
Homloka is verejtékben fürdött.

- Petró, igazat mondott Koller?

- Igazat mondott. – Hangja halk volt, de határozott.

- Drága mester, nagyon kérem, bocsásson meg. Rongy ember vagyok. -
Petró hallgatott. - Könyörgök. Az isten szerelmére kérem. - Le akart térdel-
ni, de Szegedi Mihály elkapta a karját és ráordított.

- Ne cirkuszoljon itt. – Elmerre nézett.

- Elmehet, Koller. Kísérje ki, ellenőr úr.

- Jöjjön.

Szinte erőszakkal megfordította a kétségbeesett férfit, aki már hangosan
zokogott, és kikísérte az ajtón.

Petró lehunyt szemmel állt. Mindennek vége, gondolta. Most mit tegyen.
Ha elárulja Miklós bácsi búvóhelyét, biztos, hogy felakasztják. Istenem,
most segíts. És Márkus urat is börtönbe csukják.

- No, Petró, hol van a nagybátyja?

- Nem tudom.

- Miről beszélgettek egymással tizenhetedikén?

- Csak a feleségét mutatta be.

- Bemutatta, és utána nagyokat hallgattak, mert ugyebár semmi, de sem-
mi beszélnivalójuk nem volt. Hát ez eredeti. Petró Miklós volt helyettes
népbiztos azért jött illegálisan Z.-be, hogy magának bemutassa szép, szőke
feleségét. Bemutatta, utána hallgattak.

- Nem, kérem, beszélgettünk. Elmondta, hogy Moszkvában lakik, és ha-
marosan tovább fog utazni. De hogy hova, azt nem mondta meg. Megkér-
deztem, hogy legálisan jött-e Magyarországra, azt felelte, hogy útlevéllel.

- Természetesen hamis útlevéllel - mondta a cvikkeres.

- Azt nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle.

- És ugyebár azt sem, hogy hol lakik.

- Azt sem.

- Akkor most arra feleljen, hogy miért hazudott? Miért hazudta azt, hogy
tizenkilenc óta nem látta, nem találkozott vele?

- Nem is tudom. Talán azért nem mondtam igazat, mert féltettem őt.

- Igen, ez valószínű. Figyeljen rám, Petró - mondta Elmer -, vége a türel-
mi időnknek. Mi tudjuk, hogy maga ismeri a nagybátyja búvóhelyét. És meg

fogja mondani. Vannak olyan eszközeink, amelyek segítségével szóra bír-
hatjuk.

- Kérem, ha tudnám, hogy hol van, akkor sem mondanám meg, mert az
ember nem árulhatja el rokonát, mert akkor magát árulná el.

- Fene bátor ember maga.

- Nem, kérem tisztelettel. Én nagyon gyáva ember vagyok.
Szegedi Mihály jött vissza. Valamit súgott Elmernek.

- Értem – bólintott Elmer, aztán Petróra mutatott. – Makacs ember. El-
határozta, hogy nem beszél. Játssza a hőst. Vigye le a puhítóba. Hamarosan
lemegyek én is. Addig is kezdjék el a kezelést. Nincs sok időnk. Meg kell ta-
lálnunk Petró Miklóst.

Szegedi megragadta Petró karját, de szorítása nem volt erős.

- Jöjjön.

Lekísérte egy alagsori, ablak nélküli, betonozott szobába. Egy ósdi, bar-
nára pácolt íróasztalon és egy rozoga barna tonettszéken kívül semmi sem
volt benne. A szürkésfehér mennyezetről egy százwattos égő lógott le. Petró
félelemmel nézett körül, torka elszorult, lába remegni kezdett.

- Vetkőzzön le gatyára.

Petró remegő kézzel vetkőzni kezdett. A szobában hideg volt, fázott, fogai
összekoccantak. – Ne hajtogassa, dobja csak le a sarokba. Az óráját, gyűrűjét
tegye az asztalra. – Nagy nehezen lehúzta jegygyűrűjét is, és a kígyós gyűrű
mellé tette, arany Doxa zsebóráját is kivette mellénye zsebéből, és a gyűrűk-
höz helyezte. Eszébe jutott Mária, és arra gondolt, hogy mi lesz vele, ha őt
nem engedik haza. Elmer lépett be két izmos férfi kíséretében. Mindkettő-
nek a kezében gumibot lógott.

- No, ember, meggondolta magát? - kérdezte Elmer, és felvette az asz-
talról a kígyós gyűrűt. - Feleljen.

- Nem tudom, hogy hol van - mondta félelemtől vacogva a szerencsétlen.
Elmer most a kígyó briliánsszemét nézegette, és közben azt mondta:

- Utoljára kérdezem, hol bujkál Petró Miklós?

- Nem tudom. Kérem, ne bántsanak. - Elmer mintha nem hallotta volna a
férfi kérését, a gumibotosokra nézett.

- Rajta, uraim!

A két izmos férfi ütni kezdte a szerencsétlen embert.

- Hasra! – parancsolta Elmer. – Gyorsan! – Belekapott Petró hajába, és a
földre rántotta. Aztán ráült a hátára, és a betonra szorította a vergődő, nyö-
szörgő, jajgató embert. A két pribék pedig komótosan, de nagyon szaksze-
rűen ütötte Petró talpát.

- Beszélsz végre, te rohadék? Hol vannak a szovjet kémek? - kérdezte
Elmer lihegve.

Petró csak jajgatott, de nem beszélt. - Itt fogsz megdögleni, te állat! - Fel-
állt. - Fektessék a hátára!

A két gumibotos könnyűszerrel a hátára fektette a tehetetlen embert.
Petró arca a fájdalomtól eltorzult, bal szeme az egyik ütéstől teljesen beda-
gadt, összeszorított szájából szivárgott a vér. Elmer elvette az egyik embertől
a gumibotot, és mintha eszét vesztette volna, csapkodta a gumibottal a gör-
csösen fetrengő embert. Petró teste hirtelen megrángott, fájdalmas sóhaj tört
fel a melléből, szeme kerekre tágult, szája is kinyílt, mintha kiáltani akarna,
aztán nem mozdult többé.

A nyomozók egymásra néztek, tekintetükkel azt kérdezték: hát ezzel meg
mi történt.

- Ezt elintézte, doktor úr - mondta csendesen Szegedi. - Ez az ember
többé nem beszél.

- Szerintem csak szimulál - mondta zavartan Elmer. Szegedi letérdelt a
mozdulatlan test mellé, fülét Petró mellére szorította, de alig hallotta a szív
dobogását.

- Ennél halottabb már nem is lehetne - hazudta, és felállt. - És most? -
kérdezte.

Elmer széttárta a karját.

- Egyikünk sem tehet róla, hogy a szíve felmondta a szolgálatot. Én nem
láttam, hogy maguk bántalmazták volna - mondta. - Öltöztessék fel, mossák
meg az arcát, és készítsenek az esetről jegyzőkönyvet.

- Ki írja alá? - kérdezte Szegedi.

- Én majd aláírom. De a jegyzőkönyvet nem kell iktatni. - Hosszan gon-
dolkodott, majd azt mondta: - Még az is előfordulhat, hogy mi azt az embert
nem is láttuk. - Szegedire nézett, aki a két ember segítségével felöltöztette a
„holttestet". - Mihály, van nyoma valahol, hogy behoztuk? Írásos nyomra
gondolok.

- Nincs, doktor úr. Petró nevét sehova sem jegyeztük fel. - Kérdőn nézett
Elmerre. - Akkor hát mi legyen?

Elmer hosszan gondolkodott.

- Hívjátok be Jánky doktort. Különben nem. Tüntessétek el... A többit
én majd elintézem az ezredes úrral.

Elmer még egy pillantást vetett a földön fekvő emberre, aztán kiment a
szobából. Szegedi Mihály az asztalon heverő órát és a jegygyűrűt nézte.
A briliánsszemű kígyós gyűrűt azonban sehol sem látta.

Elmer visszament az irodájába, a szőke cvikkeres őrnagyot még ott találta.

- Nos, Frigyes, mi újság? - kérdezte vitéz Kerthy Dániel őrnagy, és ciga-
rettára gyújtott.

- Meghalt. A szive felmondta a szolgálatot.

- Vagyis agyonvertétek?

- Bocsáss meg, Dániel, de te rendelted el az aktív beavatkozást. Arra nem
gondolhattunk, hogy gyenge a szíve.

- Vagyis rám akarod hárítani a történtekért a felelősséget - állapította
meg Kerthy.

- Nem, Dániel. A felelősség közös. Azért jelentettem, hogy döntsük el,
mit csináljunk.

Kerthy levette csíptetőjét az orráról, lehunyta szemét, hüvelyk- és muta-
tóujjával megnyomkodta, és megpróbálta átgondolni a váratlan helyzet
minden következményét, de hiába összpontosított, nem tudott megszaba-
dulni attól a felismeréstől, hogy Petró Máté halálából országos botrány lehet.
Felnyitotta a szemét, csíptetőjét visszahelyezte az orrára.

- Próbáljunk logikusan gondolkodni. - Elmer tekintetét kereste. - Hogy
néz ki a holttest?

- Pocsékul.

- Kiadhatjuk a feleségének? - Maga is érezte, hogy a kérdés ostoba, de
várta Elmer válaszát.

- Szó sem lehet róla. Nekünk kell eltemetnünk valahol.

- És Petrónénak megmondod, hogy hova temettük el a férjét?

- Hülyeség lenne. Petróné nem ismer minket. Ha megmondanánk, halotti
bizonyítványt, boncolási jegyzőkönyvet kérne. Az asszony apja orvos. Bel-
gyógyász főorvos Z.-ben, a központi kórházban.

Elmer tanácstalanul nézett Kerthy őrnagyra.

- Világos. Tudni akarják a halál okát. Biztos, hogy exhumáltatják a holt-
testet. Nem szabad tudniok, hogy hova temetitek el. Tehát az asszonynak
nem mondtad meg a nevedet?

- Nem. Csak annyit mondtam neki, hogy a defenzív osztályról jöttünk. De
ez semmit sem jelent.

- Persze azt más is mondhatja. Kik vettek részt Petró kemény vallatásá-
ban?

- Szegedi, a két nyomozó és én.

- Írass velük alá egy nyilatkozatot, hogy ami történt, szigorú államtitok,
soha senkinek nem beszélhetnek róla.

- Az ezredes úrnak mit jelentünk?

- Holnap reggel Varga és Molnár utazzanak le Z.-be. Vegyék őrizetbe
Petró Mátét. Állíts ki egy őrizetbe vételi kérelmet, aláírom. Délután pedig

jelentem az ezredes úrnak, hogy Petró nyomtalanul eltűnt. És ehhez ragasz-
kodnunk kell. Vargáék Petróéknál szabályosan igazolják magukat. Ez fon-
tos.

- Értettem.

- Minden világos?

- Azt hiszem, igen. De azért még egyszer átgondolom.

- Helyes. Még valamit - mondta a cvikkeres őrnagy. - Mivel Molnárék
nem találják a lakásán Petrót, felkutatására kérjék hivatalosan a rendőrka-
pitányság segítségét. Mi azt fogjuk mondani, hogy Petró Máté kémgyanús
volt, nincs kizárva, hogy bolsevista ügynökök végeztek vele. De az is lehet,
hogy gyanút fogott és átszökött Titóékhoz.

- Ez nem rossz.

- Akkor láss munkához.

Elmer doktor megkönnyebbülten megfordult, és kiment a szobából.

Ezalatt Szegedi Mihály a két nyomozó segítségével felöltöztette a „halott”
Petró Mátét, aztán az egyik embernek azt mondta, hogy az Opelt állítsa az
udvarra, a bejárat elé, tegyen be a csomagtartóba csákányt és ásót.

- Hova akarod eltemetni? - kérdezte Lekszi Sándor.

- Még nem tudom.

- Segítsek?

- Jobb, ha nem ártod bele magad. Jobb, ha ti semmiről sem tudtok.
Juhász jött vissza.

- A kocsi előállott - mondta.

Hárman felvitték Petrót, beültették az első ülésre, úgy, hogy ne dőlhessen
előre vagy oldalra. Szegedi beült a volán mögé, már indítani akart, amikor
Lekszi Sándor kinyitotta az ajtót, s arcán furcsa kifejezéssel kérdezte:

- Miska, biztos, hogy ez az ember meghalt? Mert olyan érzésem volt, hogy
nem halt meg, csak elájult.

- Hülye vagy. Ha nem halt meg, hát meg fog halni. Ez egy szovjet kém. Na
szevasz. - Indított, gázt adott és a sűrű hóesésben kihajtott a kapun.
A szolgálatban lévő őr - ismerte Szegedit - tisztelgett, és kinyitotta a kaput.
Szegedi kihajtott az utcára. Jobbra fordult. Óvatosan vezetett, és maga sem
tudta, hogy miért akar segíteni ezen az emberen. Tudta, hogy most már nem
hátrálhat meg, tovább kell mennie a maga választotta úton, visszaút nincs.
Már valahol a Margit körúton járt, amikor a mellette ülő Petró megmozdult.
Szegedi Mihály oldalt nézett. Elsötétítés volt, az utcai lámpák csak nagyon
gyéren világítottak, éppen hogy csak jelezték létezésüket, ezért nem nagyon
látta a mellette ülő ember arcát, de azt határozottan észrevette, hogy Petró
magához tért.

- Hogy érzi magát? – kérdezte Szegedi.

- Nagyon rosszul érzem magam - mondta elcsukló hangon a félig agyon-
vert ember. - Hova visznek?

- Bízzon bennem. - Szegedi a kezét a férfi combjára tette és megszorítot-
ta. - Meg akarom menteni az életét.

Sokáig hallgattak. Az erős havazásban Szegedi lassan vezetett, csak mé-
terekre látott maga elé, nem szeretett volna senkit sem elütni. Tíz perc múlva
a Szemlőhegy utca egyik kétszintes villájánál megálltak. Onnan a magasból
az elsötétített várost nem lehetett látni.

Szegedi kiszállt az Opelból, megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót.

- Lábra tud állni?

- Nem tudom. Nagyon rosszul vagyok. – Sírni kezdett.

- Várjon, maradjon ülve. - Szegedi a kapuhoz ment, becsengetett. Né-
hány perc múlva egy fiatal női hang hallatszott.

- Ki az?

- Mihály. Gyere ki, légy szíves.

Hamarosan kijött valaki a házból, elemlámpával világított maga elé. Már
közel járt a kapuhoz, amikor megkérdezte:

- Te vagy, Mihály?

- Én vagyok, Aranka. Nyisd ki a kaput.

Az asszony engedelmeskedett, kijött a férjéhez.

- Mi történt, Misikém? – Megcsókolta a férjét.

- Gyere, segíts! - A kocsi ajtajához ment, megérintette a férfi karját. -
Próbáljon lelépni.

Petró Szegedi segítségével kiszállt a kocsiból, de azon nyomban megbi-
csaklott a térde és összeesett. Szegedi átadta a kocsikulcsot a feleségének.

- Zárd be a kocsit - mondta, aztán lehajolt és karjába emelte a síró férfit,
és mint egy kisgyereket vitte a villába az asszony után, aki előresietett és vilá-
gított az elemlámpával. - Apa itthon van? - kérdezte a ház ajtajában Szegedi,
és arra gondolt, hogy mit fog szólni apósa, Márvány Dezső professzor, az
európai hírű sebész, ha meglátja ezt a szerencsétlen Petrót.

- Itthon van - mondta a fiatalasszony, és kinyitotta az ajtót. - Az angol rá-
diót hallgatja.

Az ötvenéves sebészprofesszor már a hallban várta őket.

- Hát te kit hoztál ide? - kérdezte döbbenten, amikor meglátta Szegedi
karjában az újból eszméletét vesztette fiatal férfit.

- Majd mindent elmondok, apa. Hová vihetem?

- A rendelőbe - mondta Márvány professzor. Magas, sovány férfi volt,
sötétbarna haja már teljesen megőszült, de még így is fiatalnak látszott. Elő-

rement, kinyitotta a rendelő ajtaját, felkattintotta a villanyt, nyugodtan te-
hette, mert az elsötétítő függönyök a fényt nem eresztették át. - Fektesd oda
a díványra. - Szegedi vigyázva a díványra fektette az ájult embert. - Vetkőz-
tessétek le - adta ki az utasítást parancsoló hangon a professzor, mintha a
műtőben lett volna. Szegedi Aranka segítségével nagy nehezen levetkőztet-
ték a megvert, meggyalázott embert. Márvány professzor alaposan meg-
vizsgálta, az arcáról Szegedi leolvashatta, hogy diagnózisa nem lesz valami
megnyugtató. A vizsgálat után sokáig lehunyt szemmel gondolkodott, aztán
a házi gyógyszertárához ment, a szekrényből injekciós fiolát vett ki, lereszel-
te a tetejét, az injekciós tűvel felszívta a fiolában lévő szíverősítő gyógyszert,
és utána az ájult férfi tomporába fecskendezte. - Azt hiszem, infúzióra is
szükség van. - Aranka minden utasítás nélkül szolgálatkészen az állványt a
dívány mellé tette. Tíz perc sem telt el, és Petró Máté vénájába már bevezet-
ték az életmentő gyógyszert.

- Aranka, te menj és feküdj le. Állítsd be az órádat négy órára. Akkor fo-
god felváltani a férjedet.

A barna hajú, fekete szemű fiatalasszony megcsókolta férjét, utána az ap-
ját, és felment az emeletre.

- Nos - mondta a professzor -, én éjfélig leszek itt - és az ájult Petróra né-
zett. - Te négyig leszel ügyeletes.

- Értem, papa.

- Én viszont egyáltalán nem értem ezt a váratlan szituációt, és főleg azt
nem értem, hogy ez a félig agyonvert ember mit keres a rendelőmben?

- Papa, kis türelmet kérek, mindent megmagyarázok.

- Szeretném hallani.
- Rágyújthatok?

- Itt nem.

- Értem. De azt mondd meg, hogy egy pohár konyakot ihatok-e?

- Azt ihatsz. A szekrény…

- Tudom, hol van.

- Hát persze, hiszen kémelhárító tiszt vagy. Mindent tudnod kell rólam.
Szegedi felállt, a szekrényből kivette az üveget és a poharat, de csak ma-
gának töltött.

- Papa, miért mondod ezt? Te is tudod, hogy mennyire gyűlölöm ezt a
beosztást. - Ivott. - Talán még magamat is gyűlölöm.

- Arról beszélj, hogy ki ez az ember, és mit csináljak vele?

- Ez az ember Petró Máté. Országosan ismert könyvkötőmester, vagy ha
úgy tetszik, művész, könyvrestaurátor. Papa, te sebész vagy, európai hírű,
tizenkilencben, a forradalom idején tizenhét éves gimnazista voltál. Egyszer

említetted, hogy már akkor lejártál a Galilei-körbe. És ott olyan emberekkel
ismerkedtél meg, akik a forradalomban vezető szerepet játszottak.

- Ez így igaz, fiam - mondta a professzor -, de nem tudom, hogy hova
akarsz kilyukadni?

Szegedi az asztalra tette a poharat. Megpörgette ujjai között, ránézett
apósára, és azt mondta:

- Papa, mindaz, amit most hallani fogsz tőlem, államtitok.

- Akkor, édes fiam, nekem ne mondd el.

- Muszáj elmondanom. Az isten verje meg, valakinek mégiscsak el kell
mondanom, hogy mi bánt engem évek óta. - Hangja ingerült volt, kiérződött
belőle az elkeseredettség.

Márvány kivett a gyógyszerszekrényből egy dobozkát, átnyújtotta a vejé-
nek.

- Idegroncs vagy - mondta. - Naponta háromszor nyelj le egy tablettát.
Nem szeretném, ha beszállítanának az idegosztályra. Ott van a pohár, a víz,
kezdd el a kúrát. És még valamit, fiam. Velem ne ordíts, mert én nem vagyok
a beosztottad. Világos?

Szegedi lenyelte a tablettát.

- Elnézést, papa, nem akartalak megbántani. De szörnyű frászban va-
gyok, s csak te tudsz rajtam segíteni. Ezt az embert gyakorlatilag agyonver-
ték.

- Kik?

- Elmer doktor és két nyomozó.

- Te is ütöttél?

- Isten látja a lelkemet, nem. Egy ujjal sem nyúltam hozzá. Amikor el-
vesztette eszméletét és a szeme is felakadt, lehajoltam hozzá, fülemet a mel-
lére tettem, hallottam, gyenge a szívverése, de Elmernek azt mondtam, hogy
meghalt. Persze most megkérdezheted, hogy miért hazudtam. Nem tudom.
Talán azért, mert láttam állapotos feleségét. Nem lehetett idősebb tizennyolc
évesnél.

- Összevissza csapongsz - mondta a professzor. - Arról beszélj már végre,
hogy miért verték halálra ezt az embert.

- Igazad van, papa, de meg kell értened, borzasztó állapotban vagyok.
Megpróbálom értelmesen elmondani, hogy miről van szó. - Töltött a ko-
nyakosüvegből, ivott, majd folytatta. - Petró Máté...

- Ez, aki a sezlonon fekszik? – kérdezte Márvány.

- Igen, ő az. Szóval Petró Máté ötéves volt, amikor a forradalom bukása
után találkozott nagybátyjával, Petró Miklós egyetemi tanárral.

- A nevét ismerem - mondta Márvány. - Ha jól emlékszem, matematikus
és fizikus volt.

- Igen. A forradalom bukása után emigrált. A nyilvántartásunk szerint
először Bécsbe, onnan Berlinbe ment, és a harmincas évek elején Moszkvá-
ba. Ott a Kominternben dolgozott, megnősült, feleségül vette Igor Szemjo-
novics Kurgatov filozófus Natalja nevű lányát.

Márvány felemelte a kezét.

- Várj. Honnan a jóistenből tudjátok mindezt?

- Papa, már mondtam neked, ha emlékezetem nem csal, nem is egyszer,
hogy a második osztálynak megbízható hírszerző hálózata van külföldön, de
idehaza is. Ezért kértelek nemrégiben arra, hogy a véleményedet ne han-
goztasd mások előtt. Míg nem üzentünk hadat a Szovjetuniónak, addig
Moszkvában működött a magyar követség. Azt persze én nem tudom meg-
mondani, hogy a mi katonai attasénk felvette-e az emigrációval a kapcsolatot
vagy nem, és ha felvette, sikerült-e az emigráció tagjai közül valakit beszer-
veznie. Egy biztos, Elmerék megbízható jelentést kaptak valahonnan, hogy
Petró Miklós és felesége, Natalja Petrova illegálisan Magyarországra érke-
zik.

- Ne butáskodj - mondta a professzor. - Most, amikor dühöng a háború és
a németek Moszkvát akarják elfoglalni?

- Az már a múlté. Egyelőre Moszkva elfoglalása nem sikerült. Most Sztá-
lingrád a cél. De várjunk, nem is ez a lényeg. Tény, hogy Petró Miklós és fe-
lesége megérkezett Magyarországra.

- De hogyan?

- Nem tudom. Nyilván hamis útlevéllel. Törökországon vagy Svédorszá-
gon keresztül. Tény, hogy Magyarországon vannak vagy voltak.

- És mi köze ennek a szerencsétlennek ehhez az ügyhöz? - A professzor
egyre kíváncsibban hallgatta vejét.

- Elmer szerint Petró Máté is kommunista, és ismeri nagybátyja tartóz-
kodási helyét. Az egyik ügynöküktől megtudták, hogy Petró Máté a könyv-
kötő műhely irodájában találkozott a nagybátyjával. Mi hoztuk fel őt ma dél-
után Z.-ből. Szembesítettük a besúgóval, elismerte, hogy találkozott Petró
Miklóssal és feleségével, de azt nem volt hajlandó elárulni, hogy hol tartóz-
kodnak.

- Értem. Ki akartátok verni belőle.

- Igen. De elájult, a szeme fennakadt, valahogyan úgy nézett ki, mintha
meghalt volna. Fülemet a mellkasára tettem, alig hallottam a szíve dobogá-
sát. És akkor támadt az a bolond ötletem, hogy meg kell mentenem a sze-
rencsétlent. Azt mondtam Elmernek, hogy Petró Máté meghalt.

- És elhitte?

- Miért ne hitte volna el? Ott feküdt előtte mozdulatlanul, kitágult szem-
mel. Őszintén szólva nagyon megijedt, összevissza kombinált mindenfélét,
végül abban állapodtunk meg, hogy Petró Mátét mi nem láttuk, nem vettük
őrizetbe. Én vállalkoztam rá, hogy eltemetem. Idehoztam.

A professzor is elővett egy poharat, teletöltötte konyakkal, ivott.

- Most már csak azt magyarázd meg, hogy miért tetted? Feleséged, kislá-
nyod van, magamról nem is beszélve. Mindannyiunk életét kockáztatod. -
Kíváncsian várta Szegedi válaszát.

- Papa, gyűlölöm ezt a munkát. Sohasem szerettem. Nem nekem való. Én
aktív sportoló voltam. Szemtől szembe támadtunk és nem orvul.

- Miért mentél oda? Kényszerítettek?

- Már ezerszer elmondtam. Huszonháromban érettségiztem. Beiratkoz-
tam az egyetemre...

- Igen, ezt tudom. Tanári diplomát szereztél, és nem tudtál elhelyez-
kedni.

- Ahogy mondod. És Elmer doktor tett egy jó ajánlatot. Menjek hozzá-
juk. Hát odamentem. Időközben tartalékos hadnagy, majd főhadnagy let-
tem. De akkor még nem folyt az embervadászat, akkor kimondottan csak az
ellenséges kémek felderítésével foglalkoztunk. Aztán valamikor Gömbös
idejében valaki kitalálta, hogy a kommunisták a Szovjetunió ügynökei, ép-
pen ezért a második osztálynak intenzíven foglalkoznia kell az illegális kom-
munisták felderítésével. Ez már nekem nem tetszett. Én az egyetemen is-
mertem néhány évfolyamtársamat, akik meggyőződésem szerint kommu-
nisták voltak, de talpig becsületes embereknek tartottam őket. Valami más-
ban hittek, mint én, de nem voltak szovjet kémek. És akkor nagyon sokat
gondolkodtam ezen a furcsa helyzeten. A világ számos országában legálisan
működnek a kommunista pártok, nálunk miért üldözik őket?

- Nemcsak nálunk üldözik, hanem máshol is.

- Tudom, papa. Ott, ahol fasizmus van. De én gyűlölöm a fasizmust, a fa-
sisztákat. A náci és a magyar fasizmust is. Hidd el, már többször kértem a
leszerelésemet. De nem engednek el, mert sokat tudok a szolgálat munkájá-
ról. Papa, én azt is tudom, hogy a háborút elveszítjük...

- Már elvesztettük - mondta a professzor. - A fiaink ott vannak valahol a
Donnál, csak egyikünk sem tudja megmondani, hogy mi mit keresünk ott,
miért mentünk oda. S hogy milyen lesz a visszaút, a hazatérés. Az az igazság,
fiam, hogy Horthyék romba döntik az országot. - A sezlonon fekvő Petróra
nézett. - Mi legyen ezzel az emberrel? Itt a rendelőmben nem maradhat.

- Nem tudnád elhelyezni a klinikádon?

- El tudnám, de veszélyes. Külön szobát nem adhatok neki, mert nem
magyarázhatom meg a munkatársaimnak, hogy ki ez az ember, miért jár neki
külön szoba. Egy járható utat látok megvalósíthatónak. Felvisszük a ven-
dégszobába. Ott fogom kezelni, és meggyógyítom. Te pedig, fiam, szerezz
neki hamis igazolványt. A többit majd meglátjuk. Te mindenesetre jelentsd a
főnöködnek, hogy Petró Mátét – ha jól emlékszem a nevére – eltemetted.

Petróné Pócsi Mária még jó ideig állt az ablaknál, nézte a sűrű hóesést, a
néptelen utcát, és egyre gyengébbnek érezte magát. Hirtelen sírni kezdett, de
oly keservesen, hogy törékeny teste belerázkódott. Gondozott, hullámos
sötétbarna haja most kócos volt, a mindenki által megcsodált kék szeme
egészen bedagadt, szép arcát eltorzította a fájdalom. Bizonytalan léptekkel a
fotelhoz ment, beleroskadt. Megpróbálta fegyelmezni magát, de sok idő el-
telt, amíg sikerült a görcsös zokogást abbahagynia. A születendő gyerekére
gondolt, és azt ismételgette magában, hogy történjék bármi, a gyerek érde-
kében vigyáznia kell magára. Egy idő után felállt, nyugtatót vett be, aztán
feltárcsázta a telefonközpontot, és megkérte a kisasszonyt, hogy kapcsolja a
327-est, doktor Pócsi Sándor főorvos lakását. Olyan gyengének érezte ma-
gát, hogy le kellett ülnie. Hallotta a kapcsoló kattanását, a szaggatott csen-
getést, a vonal túlsó végén kis idő múlva valaki felvette a kagylót, megismerte
apja hangját, de azért megkérdezte:

- Apa, te vagy?

- Ki más lenne? Mi újság?

- Mátét elvitték. – Megint sírni kezdett.

- Beszélj értelmesen, és ne sírj. Kik vitték el?

- Egy pillanat, apa - kifújta az orrát, megtörölte a szemét. - Ebéd után
Máté lepihent. Néhány perc múlva csengettek. Két férfi jött. Mátét keresték.
Mutattak valami igazolványt...

- Elolvastad?

- Nem, minden olyan gyorsan történt. Valami olyasmit mondtak, hogy
nem is tudom milyen osztályról jöttek, gondolkodnom kéne, de nem bírok.
Még azt sem engedték meg, hogy elköszönjünk egymástól, az egyik úgy
megütötte, hogy azt hittem, ott hal meg.

- Várj, kislányom, odamegyek. Rossz ez a telefon. Félóra múlva nálad
vagyok.

Pontosan félóra múlva Pócsi főorvos ott ült lányával szemben a nappali-
ban. Ötvenéves, köpcös, ősz hajú férfi volt, szegletes arca kemény, törede-
zett, mint a fából faragott szobroké.

- Most mondj el mindent. Aprólékosan, részletesen. - Figyelmesen nézett
a lányára.

A fiatalasszony lassú, tagolt beszéddel, aprólékosan elmondta, hogy mi
történt. Megpróbálta leírni a két férfi külsejét. A magasabbikon puhakalap
volt, az alacsonyabbik is puhakalapot viselt.

- Vissza tudsz már emlékezni, hogy milyen osztályt mondott? - kérdezett
a főorvos.

- Valamilyen defenzív osztályt.

A főorvos homlokán ráncokba gyűrődött a bőr.

- Defenzív osztályt? - ismételte a lányától hallottakat.

- Azt. Mi az, hogy defenzív osztály?

- Kémelhárító osztály.

- De hát ez őrültség! Máté nem kém.

- Nyilván valami félreértésről van szó - nyugtatta a lányát a főorvos. -
Máté becsületes ember. Nemcsak a városban ismerik, hanem az egész or-
szágban. És miért ütötték meg?

- El akart búcsúzni. A magasabbik azt mondta, nem lehet. Nem tiltja a
törvény, mondta Máté. Erre ököllel arcul ütötte. Az alacsony növésű doktor
úrnak szólította őt. Még azt láttam, hogy a ház előtt állt egy fekete Mercedes,
Mátét abba ültették be.

- A rendszámát láttad?

- Nem, nem láttam. Erősen havazott. Nem kérsz inni valamit?

- Nem kérek. Kislányom, most nem tudunk mit csinálni, ünnep van.
Nyugodtan és türelmesen várnunk kell. Főleg te légy nagyon türelmes, gon-
dolj a gyerekre. Mindenféle izgalom árt neki. Egészséges gyereket kell a vi-
lágra hoznod. A gyerekért te vagy a felelős.

- Tudom, apa, de nagyon nehéz fegyelmeznem magam.

A főorvos sétálni kezdett a szobában. Egy pillanatra megállt az ablaknál,
félrehúzta a függönyt. Még most is havazott, a szemközti ház járdájáról a
házmester kaszáló mozdulatokkal seperte le a havat, a lakásokban már égtek
a fenyőfákon a gyertyák. Erősen alkonyodott, tíz perc múlva teljesen besö-
tétedik, gondolta a főorvos. Megfordult, az ajtóhoz ment, felkattintotta a
villanyt. Kémelhárító osztály? Csak nem keveredett bele Máté valamilyen
politikai ügybe? Sohasem politizált, legalábbis ő nem tud róla. Hacsak…
A távoli múltból emlékképek merültek fel benne, és megjelent előtte Petró
Miklós mosolygós kun arca. A háború előtt, már egyetemista korukban s
később is, a diploma megszerzése után rendszeresen jártak a Galilei-körbe,
és lelkesen hallgatták a nagynevű előadókat, részt vettek a vitákban. Miklós
különösen szenvedélyes vitatkozó volt. Jól emlékezett rá, hogy amikor ki-
lencszáztizennyolc januárjában a kört a kormányzat bezáratta és a vezetőket,
Ilonát, Tibort meg a többieket letartóztatták, Petró Miklós csatlakozott

Korvinhoz meg Sallaihoz, és illegálisan továbbra is készítették, terjesztették
a háborúellenes röplapokat. Sallait sok évvel ezelőtt kivégezték.

- Mária - fordult a lányához -, mostanában Máté nem tett említést neked
Miklósról?

- Miklósról?

- Igen, a nagybátyjáról.

- Mostanában nem. Régebben beszélgettünk róla. Úgy tudjuk, hogy
Moszkvában él. Megnősült. Miért kérdezed?

- Mert Petró Miklóst a bíróság annak idején, távollétében halálra ítélte.
Ha Mátét a defenzív osztály vitte el, akkor felmerülhetett az a gyanú, hogy
kapcsolatot tartanak fenn egymással.

- Nem, erről tudnék. Máténak nincs titka előttem.

- Nos, kislányom, várjunk egy-két napot. Lehet, hogy Máté még ma este
visszajön.

Nem jött vissza. Sem aznap este, sem másnap. Reggel kilenc órakor Már-
kus Tibor segéd, Petró helyettese kereste fel a fiatalasszonyt, és a főnök után
érdeklődött. - Csak nem beteg? - kérdezte. - Hét órakor nyitottam ki a mű-
helyt, a főnöknek pedig se híre, se hamva. Pedig olyan pontos szokott lenni,
mint a Patek óra.

A fiatalasszony sírva elmondta, hogy előző nap délutánján mi történt.

- Jóságos isten - mondta látható megdöbbenéssel a korán megőszült,
negyvenkét éves magas növésű férfi. - És nem mondták, hogy miért viszik
el? - Márkus görcsös fájdalmat érzett a gyomrában.

- Nem mondtak semmit - rebegte az asszonyka -, csak sürgették, hogy
siessen, és szinte leszaladtak vele az emeletről.

- Drága Mária, nincs valami innivalója? Egészen rosszul lettem.

Az asszony pálinkát töltött egy pohárba, Márkus Tibor egyből felhajtotta.
Biztatta a fiatalasszonykát, hogy igyon ő is, biztosan jót fog tenni.

- Isten ments. Bele is halnék.

Márkust az erős pálinka kissé megnyugtatta. Ha a főnököt a kémelhárító
osztály vitte el, akkor nyilván azért, mert megtudták, hogy találkozott Petró
Miklóssal és Natalja asszonnyal. Ez viszont azt jelenti, hogy ő is és elbújtatott
vendégei is életveszélyben vannak. Nincs egyetlen perc vesztegetni való ide-
je, azonnal értesíteni kell a történtekről Miklós bácsiékat, és meg kell szer-
veznie a menekülés útját. Már éppen indulni akart, amikor csengettek az aj-
tón. A fiatalasszony ajtót nyitott. Két ismeretlen férfi lépett be a lakásba.

- Molnár Pál ellenőr vagyok, a társam Varga István őrmester. - Igazol-
ványt vettek elő, megmutatták. - Tessék, olvassa el.

- Mária drága, akkor én megyek - szólt közbe Márkus, és kabátját le
akarta akasztani az előszoba fogasáról.

- Tibor, kérem, maradjon. – Az asszony kétségbeesve nézett rá.

- Nekünk is az a kívánságunk, hogy maradjon itt – mondta Molnár Pál -,
szükségünk van tanúra.

- Honnan jöttek az urak? – kérdezte Márkus nyugalmat erőltetve magára,
és irhabundáját visszaakasztotta a fogasra.

- A vezérkar kémelhárító osztályáról. Parancsunk van, hogy Petró Mátét
őrizetbe vegyük és Budapestre vigyük.

- De hiszen tegnap ebéd után elvitték - mondta az asszony könnyezve. -
Még meg is ütötték.

A két nyomozó egymásra nézett.

- Kik vitték el? – kérdezte a szép arcú, fekete göndör hajú Molnár Pál.

- Két férfi volt itt egy fekete Mercedes autóval. Azt mondták, hogy a de-
fenzív osztályról jöttek.

- Nem mondtak igazat - szólt közbe a nyurga, szőke hajú, kék szemű
Varga István. - Onnan mi jöttünk. Ez az ügy egyre furcsább lesz. Megmond-
ták a nevüket? Felmutatták az igazolványukat, az előállítási parancsot?

Az asszonykára záporoztak a kérdések, elbizonytalanodott.

- Nem, a nevüket nem mondták meg. Az egyiket doktor úrnak szólította a
társa. Valami igazolványfélét mutattak, de nem láttam tisztán, mert gyorsan
eltették.

- És volt előállítási parancsuk? - kérdezte Molnár.

- Nem, azt nem mutattak.

- Hát ez különös. Akkor menjünk be, és vegyük föl erről a jegyzőkönyvet.
Utána házkutatást kell tartanunk.

Márkus Tibor némileg megnyugodott. Ha Mátét nem a kémelhárító em-
berei vitték el, akkor talán nem is olyan nagy a veszély. Nem szabad pánikba
esni. De ki lehetett az a két idegen, aki Mercedes kocsival jött Mátéért?

Bementek a szobába. A nappaliasztalról az asszonykával levetették a te-
rítőt. Varga az asztalhoz ült, meg kellett görnyednie, ha írni akart, mert az
asztal elég alacsony volt. Két ív papírt kért az asszonytól, aztán elővette töl-
tőtollát és írni kezdett. Felvette az asszony személyi adatait, a történés leírá-
sához kezdett, amikor Molnár megszólalt.

- Várj egy percig. - Az őrmester felnézett. - Arra gondoltam, hogy ide
kellene hívni a kapitányság bűnügyi vezetőjét, mert lehet, hogy itt valami
bűntényről van szó. Végül is az osztály nevében jöttek ide, tehát szélhámo-
sok vagy bűnözők voltak. – Az asszonyhoz fordult. – Van telefonja?

- Igen, kérem. Ott van a sublóton. A központot kell kérni.

Molnár felvette a kagylót, a központ azonnal jelentkezett.

- Kapcsolja, kérem, a rendőrkapitányság bűnügyi csoportját.
Kisvártatva jelentkezett a kapitányság.

- Dr. Pálházy Róbert felügyelő, bűnügyi csoport.

- Üdvözlöm. Molnár Pál ellenőr vagyok a vezérkar defenzív osztályáról.

- Parancsolj velem, kérlek.

- Szeretném, ha sürgősen idejönnél. Petró Máté könyvkötőmester laká-
sára. Fürjes utca tizenhét, harmadik emelet egy. A Hangya-ház.

- Ismerem. Mi történt?

- Meggyőződésem, hogy bűncselekmény. A többit itt a helyszínen.

- Tíz perc múlva ott leszek. Nyomozókat vigyek magammal?

- Esetleg írógépet és jegyzőkönyvnyomtatványt. Várj csak, most mondja
Petróné, hogy van írógépe.

- Máris indulok.

Amíg Pálházy felügyelőt várták, addig házkutatást tartottak, de semmit
sem találtak.

- Mondja, asszonyom, mit tud ön a férje nagybátyjáról, Petró Miklósról?
- kérdezte Molnár Pál ellenőr.

- Kérem, én nem ismerem őt. Azt hallottam róla, hogy valamilyen szerepe
volt a forradalom alatt, egyetemi tanár lett vagy ilyesmi, aztán a bukás után
emigrációba ment, állítólag Moszkvában él, megnősült, orosz nőt vett fele-
ségül.

- Mindezt kitől hallotta?

- A férjemtől.

- Arról nem beszélt a férje, hogy Petró Miklós és felesége Moszkvából il-
legálisan Magyarországra jött és ő találkozott velük?

- Nekem ilyesmit nem mondott. Ha így lenne, tudnék róla. A férjem na-
gyon őszinte volt hozzám.

- Pedig mi nem tévedünk. Nekünk megbízható adataink vannak arról,
hogy Petró Miklós Magyarországon tartózkodik, és az ön férje ebben a hó-
napban, pontosan tizenhetedikén, csütörtök délután a műhelyben tárgyalt
vele és feleségével, Natalja Petrovnával. Ha a férje valóban őszinte magához,
akkor tudnia kellett erről a találkozóról.

- Kérem, nagyon kérem, higgyen nekem - könyörgött az asszony, még a
kezét is összekulcsolta, mintha imádkozna -, a férjem mindig őszinte volt
hozzám. Tessék nekem elhinni, hogy nem találkozott a nagybátyjával. -
Szeme megtelt könnyel, sírni kezdett.

- Ne arénázzon, asszonyom - mondta Varga őrmester -, a könnyeivel
minket nem hat meg, annál edzettebbek vagyunk.

Az asszonyka egyre görcsösebben zokogott. Márkus Tibor odament hoz-
zá, átölelte a vállát, szelíd hangon nyugtatta.

- Mária drága, nyugodjon meg. Legyen erős. Gondoljon a gyerekére.
Molnár rácsapott. Hangja kemény, parancsoló volt.

- Gyereke is van? Erről mi miért nem tudunk?

- Mert Petróné öt hónapos terhes - mondta az ősz hajú segéd. - Ne hara-
gudjon, ellenőr úr, de mondanék én magának valamit.

- Hallgatom.

- Amit maguk ezzel a szerencsétlen asszonnyal csinálnak, az már kínzás.
Ismeretlen emberek elrabolják a férjét, áldott állapotban van, maguk pedig
gyötrik, vallatják, nem hisznek neki.

Az őrmester Molnárra nézett.

- Szájon vágjam? - kérdezte a kék szemű Varga őrmester.

- Ne heveskedj, István - nyugtatta Vargát Molnár Pál. - Ez egy bátor,
őszinte ember. - Hangja gúnyos volt. - Ezt a bátor embert közelebbről meg
kell ismernünk. Remélem, erre hamarosan sör kerül. - Hideg tekintettel né-
zett Márkusra. - Mi a neve, és mit keres itt?

- Márkus Tibor vagyok. Könyvkötősegéd. Petró Máté úr helyettese.

- Hány éves?

- Kilencszáz február másodikán születtem, tehát negyvenkét éves múl-
tam.

- Katona volt?

- Voltam. Tizennyolc éves koromban behívtak. Isonzónál harcoltam az
összeomlásig.

Varga közbeszólt:

- Fogadjunk, hogy vöröskatona is volt.

- Sohasem tagadtam. Mi foglaltuk vissza a Felvidéket. A parancsnokom
Hajdúffy Sándor százados úr volt. Most már ezredes, és vitézzé ütötte a kor-
mányzó úr.

- Maga most provokál?

- Nem, kérem, az igazat mondom.

Nem folytatták tovább a vallatásnak tűnő beszélgetést, mert megérkezett
dr. Pálházy Róbert detektívfelügyelő. Jó kiállású, harmincéves, fekete sze-
mű, gesztenyeszín hajú férfi volt. Udvariasan bemutatkoztak egymásnak.

- Magát ismerem, Márkus úr - mondta barátságosan Pálházy, aztán a síró
fiatalasszonyhoz lépett.

- Miért sír, asszonyom?

- Majd én mindent elmondok – előzte meg Petrónét Molnár Pál. – Foglalj
helyet. – Megvárta, míg Pálházy leült, aztán részletesen elmondta, hogy mi-

lyen gyanú merült fel Petró ellen és miért akarták őrizetbe venni. De nem si-
került, mert tegnap ebéd után valakik a mestert elvitték. A tettesek a defen-
zív osztály tisztjeinek adták ki magukat, ami felháborító.

- Vagyis Petró Máté könyvkötőmestert elrabolták – szögezte le Pálházy.

- Nekünk is ez a véleményünk - mondta Molnár Pál -, és nem képezi vita
tárgyát, hogy a tettesek felderítése és elfogása a ti dolgotok, felügyelő úr.

Pálházy bólintott.

- És nekünk kell megtalálni Petró Mátét is.

- Igen. Persze mi is megteszünk mindent annak érdekében, hogy Petrót
megtaláljuk, mert egyedül csak ő tudja megmondani Petró Miklós rejtekhe-
lyét.

- Bocsánat, hogy közbeszólok - mondta Márkus Tibor, és a felügyelőre
nézett. - Önök biztosak benne, hogy Petró Miklós és felesége Magyarorszá-
gon tartózkodik? Csak azért bátorkodom megemlítem, mert én reggeltől
estig a műhelyben vagyok, szabad bejárásom van az irodába, ha itt jártak,
látnom kellett volna őket.

- Ez logikusan hangzik, Márkus úr - mondta Pálházy -, de én nem isme-
rem az urak adatait.

Molnár Pál cigarettát vett elő, de nem gyújtotta meg, határozott hangon
azt mondta:

- Nekünk, Márkus űr, az a dolgunk, hogy mindent tudjunk. Tetszik ezt
érteni? Ha mi azt mondjuk, hogy az a bolsevista Magyarországon van, és e hó
tizenhetedikén, csütörtökön délután három órakor a műhelyben járt, illetve
ott az irodában Petró Mátéval beszélgetett, akkor azt mi nem a hasunkra ütve
találjuk ki, hanem pontos és úgymond bemetszett adatok alapján állítjuk.
Világos?

- Igen, kérem - mondta Márkus -, csak azt nem tudom, hogy mit jelent az
úgymond bemetszett adat.

Pálházy mosolyogva válaszolt, megelőzve Molnár Pált.

- Ez szakmai zsargon. Ellenőrzést jelent. Az urak szakmájában egyetlen
adat még nem meggyőző, azt ellenőrizni kell. Jól mondtam, ellenőr úr?

- Nagyon jól.

- Vagyis mi mindig tutira megyünk - mondta kicsit nagyképű magabiz-
tossággal a kék szemű Varga István. - Csak úgy lejmra nem utazunk le két-
száz kilométereket.

Pálházy az asszonyhoz fordult.

- Akkor talán felvehetjük a jegyzőkönyvet - mondta - Hol találom az
írógépet?

- Áthozom a másik szobából – ajánlkozott készségesen Márkus, és máris

átment a cselédszobába, melyet Petró valamikor irodának rendezett be.
Kisvártatva visszajött egy Remingtonnal, az asztalkára tette.

A felügyelő meglepően jól gépelt. Közben a szöveget hangosan mondta,
hogy a többiek is hallják.

- Jegyzőkönyv… készült ezerkilencszáznegyvenkettő december huszon-
hetedikén, Z.-ben, Petró Máté Fürjes utca tizenhetes szám harmadik emelet
egy szám alatti lakásában. Jelen vannak: Petró Máténé született Pócsi Mária,
ezerkilencszázhuszonnégy november tizedikén Z. városban, Molnár Pál, a
Vékáef második osztályának ellenőre, és munkatársa, Varga István hivatá-
sos őrmester, valamint Márkus Tibor könyvkötősegéd, lakik Z.-ben, Re-
gőczi sugárút negyvenegy szám alatt. Nőtlen, született ezerkilencszáz feb-
ruár másodikán. - Felnézett a papírról. - Most pedig - mondta - felveszem a
tényállást. Az lesz a lényege, hogy ön, asszonyom, bejelentést tesz a férje el-
tűnéséről, vagyis erőszakos elrablásáról, amelyet az ellenőr úrék azzal tá-
masztanak alá, hogy a férjét elhurcoló egyének nem lehettek tagjai a defenzív osztálynak.

Petróné elfojtva kitörni készülő sírását, érthetően elmondta férje elvitelé-
nek körülményeit, személyleírást adott az állítólagos nyomozókról.

- Milyen öltözék volt a férjén? - kérdezte Pálházy:

- Jégeralsó, fehér ing, sötétkék harántcsíkos nyakkendő, sötétszürke
milpoen mellényes öltöny, fekete flórzokni, fekete magas szárú fűzős cipő,
szürke, pézsmával bélelt városi bunda, fekete puhakalap.

- Ez így nagyon precíz. Az inge monogramos volt?

- Igen - mondta az asszony. - P. M. monogram volt belehímezve. És az
ujján volt egy széles, tizennyolc karátos arany karikagyűrű, belül az volt be-
levésve: „Örökre - egymásért, ezerkilencszázharminckettő,június egy." És
volt még egy huszonkét karátos fehéraranyból készült kígyós gyűrűje...

- Ezt hogy értsem?

- Tessék elképzelni egy kicsinyített, aranyból készült kígyót, és azt há-
romszor rátekerem az ujjamra, mint mondjuk ezt a szalagot, tetszik látni?
A kígyó feje van felül, a két szeme pedig briliánsból van.

- Ertem. Elég vastag lehet az a gyűrű, és értékes.

- Igen, nagyon értékes. És a férjem az arany Doxa zsebóráját is magával
vitte. Vastag aranyláncra volt erősítve. Nála volt még a levéltárcája a beje-
lentőlapjával meg a kisiparos-igazolványával.

- Köszönöm, asszonyom. - Pálházy a jegyzőkönyvet aláíratta Molnárék-
kal is, - Hát kérem, asszonyom, a nyomozást megkezdjük, magam fogom
irányítani. Remélem, hogy kedves férje hamarosan jelentkezni fog, ha nem
jelentkezne, ígérem, hogy megkeressük.

- Természetesen ha megtalálják - mondta Molnár -, őrizetbe kell ven-
niök. És azonnal értesítést kérünk.

- Erre vonatkozóan írásban kérek utasítást - mondta Pálházy, s maga sem
tudta, miért, nagyon ellenszenvesnek találta a két elhárítót.

- Helyes - bólintott Molnár. - A főnökségtől még ma megkapja az utasí-
tást írásban. Akkor mi búcsúzunk. - Petrónéhoz fordult. - Asszonyom, ha a
férje jelentkezne, tudja, mi a kötelessége.

- Nem tudom, mire gondol.

- Valóban nem tudja? - Molnár szép arcáról csak úgy sugárzott a gúnyos
mosoly. Választ sem várva folytatta: - Köteles bejelenteni a felügyelő úrnak
férje hazajövetelét.

- Hogy letartóztassák? Nem, uram, engem erre nem kötelezhetnek. Én
nem fogom rendőrkézre adni. Erre ne számítsanak.

- Hanem mit fog tenni, kisnaccsád? - kérdezte a kék szemű Varga, s
ahogy nevetésre húzta a száját, elővillant arany szemfoga.

- Elrejtem vagy megszöktetem.

- Tegye, ha bajt akar magának - mondta Molnár. - Akkor mi búcsúzunk.
Te is jössz, felügyelő úr?

- Nem. Még maradok. Néhány dolgot még meg kell beszélnem Petrónéval.

- Akkor hát sok szerencsét, felügyelő úr.

- Viszontlátásra - mondta Pálházy, és kezet fogott velük. Kicsit megvetően
nézett a távozók után, majd nyugodt léptekkel az ablakhoz ment, kinézett az
utcára. A fekete Opel a túloldalon állt, a kapubejárattal szemben, egészen be
volt havazva. Molnárék most mentek át az úttesten, mielőtt beültek volna a
gépkocsiba, felnéztek az ablakra, mintha arról akartak volna meggyőződni,
hogy figyelik-e őket. A vezető indított, az Opel hamarosan eltűnt a hóesésben.

Pálházy megfordult.

- Asszonyom, megengedi, hogy rágyújtsak?

- Tessék, gyújtson rá.

Pálházy rágyújtott, de nem ült le. Elgondolkodva sétált.

- Biztos, hogy Mercedes kocsi volt? - kérdezte.

- Igen, az volt. Ismerem. Apámnak is volt Mercedes autója. Százkilenc-
venes. Ez is az volt.

Pálházy megállt a fotelban ülő Márkus Tibor előtt, fekete szemével kí-
váncsian nézett rá.

- Mit gondol, Márkus úr, hány embernek van Mercedes gépkocsija Ma-
gyarországon?

- Nem tudom, de az, hogy Mercedesszel vitték el a főnököt, valóban el-
gondolkodtató.

A felügyelő az asztalhoz lépett, cigarettájáról lepöccintette a hamut. Zse-
béből elővett egy vékony jegyzettömböt, egy csavaros ceruzát, és valamit fel-
jegyzett, közben cigarettáját szája egyik sarkából a másikba csúsztatta. - Van
itt még valami, ugyancsak elgondolkodtató. - Az asszonyra nézett. - Én nem
firtatom, mert nem rám tartozik, hogy Petró Miklós valóban Magyarországra
jött-e illegálisan. Fogadjuk el kiindulópontként Molnár ellenőr állítását. - Ki-
vette a cigarettát a szájából, mélyet lélegzett. - Két eset lehetséges - folytatta. -
Első: a defenzív osztálynak Moszkvában az emigrációban lévő forradalmárok
között ügynökük vagy ügynökeik vannak, és az vagy azok jelentették, hogy az
ott élő Petró Miklós és felesége Magyarországra készül. Második verzió: a
Kommunisták Magyarországi Pártjába beépült ügynökök egyike megtudta,
hogy Petrót Budapestre várják. Természetesen az ügynök jelentését a defen-
zív osztály több oldalról ellenőrizte. A nyomozás vezetője elővette Petró
Miklós nyilvántartási anyagát, és annak alapján tervet készített az elfogására.
Számításba vette a közeli és távoli rokonait, barátait, a börtönből szabadult
elvtársait, mint olyanokat, akiket illegálisan fel fog keresni. Természetesen
ezeket a helyeket, lakásokat, műhelyeket, nyaralókat figyeltetni kell. Csak-
hogy megfigyelésre bevethető hivatásos nyomozó nem sok van. Egy-egy bázis
megfigyelésére nem elég egy ember. Legalább három főre van szükség, hogy
egymást váltsák. Ebből viszont az következik, hogy az eredményes figyeléshez
külső bizalmi emberekre is szükség van. Nem is kevésre. Ha emlékeznek rá,
Molnár azt mondta, hogy Petró Miklós december tizenhetedikén délután, ha
jól értettem, kettő és négy óra között itt volt a műhelyben, közelebbről az iro-
dában. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a defenzív osztálynak vagy a
Pille utcai házban, vagy a műhelyben bizalmi embere van. - Elnyomta a ciga-
rettáját, jegyzetfüzetét és ceruzáját letette, aztán széttárta a kezét. - Most bi-
zonyára csodálkoznak, hogy miért vagyok ennyire nyílt és őszinte önökhöz.

- Valóban meglep a felügyelő úr jóindulata - mondta Márkus Tibor.

- Megmagyarázom. Detektívfelügyelő vagyok. Bűnügyekkel foglalko-
zom és nem politikával. Felfogásom szerint a világról, a társadalomról vallott
nézetek, elvek nem tartoznak a bűnügyi kategóriába. Nekem őszintén el-
mondhatják, ha tudják, hogy Petró Miklós valóban itt járt. Ő talán többet tud
Petró Máté eltűnéséről.

- Felügyelő úr, higgye el - rebegte a nő -, én semmit sem tudok a férjem
nagybátyjáról.

- Nem hiszem, hogy hazajött Magyarországra - mondta meggyőződéssel
Márkus Tibor.

A felügyelő széttárta a kezét.

- Maguk tudják.

Márkus Tibor visszament a műhelybe. Koller az udvarra néző ablaknál dol-
gozott, Kraft Vencel, a másik segéd, és a két inasgyerek a szomszédos helyi-
ségben. Koller meghallotta az ajtónyitást, megfordult és érdeklődéssel né-
zett Márkusra. Valamivel magasabb volt nála, sovány arcára szinte rászáradt
a bőr, szeme vizenyős volt, barna haja erősen ritkult. Mintás pulóvere alatt
kék vászoninget viselt, barna cejgnadrágja elé sötétkék kötényt kötött, a kö-
tényen hatalmas zseb volt, abban tartotta bádogdózniját és öngyújtóját.

- Mi van a főnökkel? - kérdezte Koller, és kivette a dózniját a köténye
zsebéből, felnyitotta és cigarettát sodort. Rágyújtott. - Kérdeztem valamit,
Márkus úr - mondta, és kifújta a füstöt. Hangja türelmetlen volt.

Márkus a nyitott ajtón át a fülelő inasokat nézte, akik a jövő évi naptárakat
csomagolták. Kraft a vágógépet állította be.

- Menjünk be az irodába - mondta Márkus, és előrement. Koller kíván-
csian követte. Miután becsukták az ajtót, Márkus Koller sovány arcába né-
zett és azt mondta:

- Petró úr eltűnt.

- Hogyhogy eltűnt? - kérdezte Koller. - Tegnap délelőtt még láttam őt.
Ha jól emlékszem, kilenc óra után ment be a Karaván kávéházba.

- Igen, odajárt. Az volt a törzshelye. De ebéd után két ismeretlen férfi jött
érte, elvitték a lakásáról, beültették egy Mercedes kocsiba, és azóta nyoma
veszett,

- Nem tudják, hogy ki volt a két ismeretlen? - Koller csinált csodálkozás-
sal nézett Márkusra.

- Mária nem tudja. Sőt a defenzív osztály sem tudja, hogy hová tűnt el,
illetve, hogy kik vitték el.

- Maga ezt honnan veszi, Márkus úr?

- Onnan, hogy ma délelőtt, amikor Máriával beszéltem, megjelent két
nyomozó a defenzív osztályról, Petró urat akarták elvinni. Mária mondta
nekik, hogy tegnap délután már elvitték. De nem a defenzív osztály - mond-
ták.

- Maga honnan tudja, hogy a két fickó a defenzív osztályról jött?

- Igazolták magukat. A nevüket is megmondták. Az egyiket Molnár Pál-

nak hívták, a másikat Varga Istvánnak. Képzelje, odahívták a lakásra Pál-
házy doktort is.

- Miért?

- Hogy felvegye a jegyzőkönyvet Petró úr furcsa eltűnéséről.

A cigaretta már Koller nikotintól megsárgult körmére égett. Elnyomta a
csikket.

- Ez egyre furcsább. Tulajdonképpen mit akart ez a két defes Petró úrtól?

- Őrizetbe akarták venni.

- De miért? Mit követett el a főnök?

- Állítólag itt az irodában találkozott nagybátyjával, Petró Miklóssal, aki
a Szovjetunióból jött haza illegálisan a feleségével.

- Honnan a csudából veszik, hogy itt találkoztak?

Márkus az udvarra nyíló ajtó ablakához ment, félrehúzta egy ujjnyira a
függönyt, kinézett. Dobos Istvánná a havat seperte le a járdáról. A földszinti
lakások ablakain függöny volt, a lakásokba éppen ezért nem lehetett belátni,
de a függöny mögött állók kiláthattak az udvarra, és ha figyeltek, megálla-
píthatták, hogy a Pille utcai kapun át pontosan mikor jöttek látogatók a mű-
helybe. Megfordult, és Kollerra nézett, aki még mindig a válaszra várt.

- Megfigyelés alatt tartották a műhelyt - mondta Márkus. - Elmondták.
Dicsekedve. Az emberük jelentette, hogy Petró Miklós itt járt.

- Nevet nem említettek? – kérdezte Koller, és nagyot nyelt.

- Nem - mondta Márkus, és azon tűnődött el egy pillanatig, hogy miért
nyelt olyan nagyot Koller. Szinte megbicsaklott a nyeldeklője. Aztán meg-
feledkezett róla, és azt mondta: - Az emberük jelentette, hogy Petró Miklós
és felesége tizenhetedikén délután három órakor az udvaron át bement az
irodába a főnökhöz.

- Tizenhetedikén? Milyen nap volt?

- Csütörtök. Este hétig dolgoztunk. Emlékszik? A megyei levéltárnak
kötöttük bőrbe a középkorból fennmaradt bírói ítéleteket. De most jut
eszembe - elhallgatott és Koller tekintetét kereste.

- Mi jutott az eszébe, Márkus úr?

- Maga, ha jól emlékszem, három óra után hazament, mert rosszul érezte
magát.

- Igen, hazamentem, mert gyomorrontásom és lázam volt. - Ideges moz-
dulatokkal újból cigarettát sodort magának. Márkus figyelmét nem kerülte
el, hogy amikor Koller rágyújtott, remegett a keze. Az ősz hajú ember
megpróbálta visszaidézni az elmúlt napok eseményeit. Hétfőn reggel fél
hétre jött, kinyitotta a műhelyt, a két inas, Dezső és Dani felsöpörte a mű-
helyt, mert előző este későig dolgoztak, látta, hogy fáradtak, azt mondta ne-

kik, menjenek haza, majd reggel, mielőtt a főnök úr bejön, kitakarítanak.
Dédék örültek - Márkus úr csak Dédéknek hívta őket -, rohantak haza.

Márkus is hazasietett. Szokása szerint először bement Rebekához a
szomszéd házba. Legnagyobb meglepetésére az enyhén púpos lánynál talál-
ta Kiss Bálintot, Budapestről érkezett felső kapcsolatát. Kiss Bálint, a negy-
ven év körüli faszobrász tanár volt a Képzőművészeti Akadémián. Z.-ben,
akik ismerték, úgy tudták, hogy Rebeka Budapesten élő unokabátyja, aki
időnként meglátogatja szerencsétlen unokahúgát. Kiss Bálint megölelte
Márkust, aztán Rebeka udvarából a kerti kiskapun átmentek a saját kertjén
keresztül a házába. Jó meleg volt, Rebeka már délben befűtött. Márkus bor-
ral kínálta vendégét, megkérdezte, mi újság, mert ha ideutazott Budapestről,
akkor nyilván történt valami.

Kiss Bálint, a kövérkés, enyhén kopaszodó művész mosolygott.

- Okos vagy, Tiborkám. Nagyszerűen következtetsz.

- Akkor hallgatlak. De igyál is, jó bor.

- Iszom, barátom. - Ivott, megtörölte keze fejével az ajkát. - Figyelj rám,
Tibor.

- Figyelek.

- Holnap délelőtt a budapesti gyorssal Z.-be érkezik Petró Miklós és fe-
lesége, Natalja Petrova. Svédországból jöttek hamis útlevéllel. Az állomáson
Rebeka és én fogom várni őket.

- Ismered Petró Miklóst?

- Ismerem. Harminckettőben találkoztam vele Moszkvában. Berlinből
utaztam illegálisan Moszkvába és onnan három hét után vissza Berlinbe. Az
utasítás szerint nálad fognak dekkolni, míg én értük nem jövök.

- Honnan tudod, hogy jönnek?

- Ez nem tartozik rád.

- Nem bízol bennem?

- Dehogynem. De te is tudod, hogy a konspiráció törvény. Szigorú tör-
vény.

- Petró Miklós tudja, hogy én az unokaöccsének a műhelyében dolgo-
zom?

- Erre nem tudok válaszolni. De más megoldás már nem volt. Nekem idő
kell, hogy Petróékat átvigyük Titóékhoz. Ma csütörtök van, Petróek pénte-
ken érkeznek. Rebeka gondoskodni fog róluk. Én ide fogom kísérni őket,
aztán továbbállok.

- Az volna a legjobb - mondta Márkus -, ha estig Rebekánál maradná-
nak, és sötétedés után jönnének át hozzám.

- Helyes. Igazad van. – Kiss Bálint ott aludt nála akkor éjjel.

Másnap minden terv szerint történt. Este, amikor hazament, Rebeka kö-
zölte vele, hogy a vendégek megérkeztek, odaát vannak a házban, gondos-
kodott róluk.

- Sokan látták, amikor bementek hozzád?

- Senki sem látta. Az utca üres volt.
- Bálint?

- Ott maradt az állomáson. Aztán felszállt a budapesti vonatra.

- Nem is beszélt velük?

- De. Elég hosszan.

- Kösz - mondta Márkus, és átment a lakásába. Petróék barátságosan fo-
gadták. Megvacsoráztak. Rebeka később átment, elmosogatott. Akkor este
sokáig beszélgettek. Petró az életéről beszélt, a moszkvai élményeiről, az
emigrációban élő kommunisták ellentéteiről, a frakciók egymás elleni áská-
lódásáról, azokról a vitákról, amelyek Hitler hatalomra jutása óta a Komin-
ternben fellángoltak. Azt sem hallgatta el, hogy az emigráció tagjai közül so-
kan börtönbe kerültek, mert állítólag árulók lettek. Hogy mi lett a sorsuk, azt
nem tudják. Márkusra döbbenetes hatással voltak Petró szavai. Nem akarta
elhinni, hogy Kun Béla élesen és szenvedélyesen szociáldemokrata-ellenes,
szemben Dimitrovval, aki a fasizmus ellen a szociáldemokratákkal való szo-
ros együttműködést hirdeti. Azt meg végképp nem tudta elképzelni, hogy
Kun Bélát kivégezték, mert trockista volt.

- Márkus elvtárs, ha már itt vagyok, volna egy nagy kérésem magához.

- Éspedig?

- Itt lakik az én kedves unokaöcsém, Petró Máté. Tudom, hogy maga nála
dolgozik.

- Kitől tudja?

- Kiss Bálinttól. Szóval holnap délután szeretnék találkozni vele.

- De hát ez szigorúan tilos.

- Bízza rám. A felelősség az enyém. Egyébként én megtanultam konspi-
ráini. Ha Moszkvából drótot kaptak a magyar defesek vagy rendőrök, akkor
a drót úgy szól, hogy Petró Miklós és felesége Ditrói Péter és Péterné nevére
kiállított útlevéllel felszállt a Stockholmba induló repülőgépre. Arról nem
tudnak, hogy nekünk van egy másik útlevelünk is, amely Reinhard Sámuel és
Sámuelné névre van kiállítva. És Reinhardék Stockholmban vízumot kértek
a magyar követségtől, és amikor megkapták, áthajóztak Hamburgba. Ott a
náciktól megszerezték az átutazóvízumot. Reinhard Sámuel és felesége a
Nemzetközi Vöröskereszt hivatalos megbízottaiként jöttek Magyarország-
ra. Tehát bízzon bennem.

- Nem arról van szó, mintha nem bíznék, de hát maga tudja. És mikor
szeretne találkozni Máté úrral?

- Mondjuk csütörtökön háromkor felkeresném a műhelyben. A várost
ismerem, a műhelyt is, kísérő nem kell. Beszélje meg Mátéval.

Márkus Tibornak nagyon nem tetszett a dolog, de valahol megértette
Petrót. Tizenkilenc óta nem látta unokaöccsét, most itt van a városban, és
túlzott óvatosságból most se találkozzon vele? Ez nagyon embertelen lenne.
Csütörtök reggel, amikor hét óra előtt bement a műhelybe, a két kályhában
már vidáman izzott a koksz, a villanymelegítő vaslemezein melegedett az
enyv. Márkus bement Petró Mátéhoz az irodába.

- Nos, Tibor úr, mi van? Hogy méltóztatott aludni?

- Kösz, főnök úr. Minden a legnagyobb rendben van. Jól aludtam. És volt
egy furcsa álmom.

- Mit álmodott? Megfejtem. Tudja, hogy értek hozzá. - Petró Máté elő-
vette fésűjét, és hátrafésülte a haját. - Nos?

- Azt álmodtam, hogy a napokban felkeresett egy házaspár. A férfi olyan
ötven-hatvan év körüli lehetett, a felesége jóval fiatalabb. Azt mondta a férfi,
Tiborkám, én szeretnék találkozni Petró Máté úrral. Mikor, kérdeztem.
Csütörtök délután három órakor. Rendben van, mondtam, de miért akar
találkozni vele? Azt mondja erre, azért, mert Máté az én kedves unoka-
öcsém, és be akarom neki mutatni az én drága feleségemet, Natalját. Hát ki-
csoda maga, kérdeztem. Petró Miklós vagyok, a feleségem pedig Natalja
Petrova. Erre felébredtem. Nos, fejtse meg az álmomat.

Petró Máté sápadt volt.

- Mi ez a marhaság, Tibor úr? – kérdezte.

- Nem marhaság ez, főnök. Nálam vannak. Három órára idejönnek. Én
mindent megszervezek, hogy senki se zavarja magukat.

- Tudja, hogy a nagybátyám kommunista? Húszban halálra ítélték.

- Tudom.

- Maga is kommunista?

Prev Next