- Nem fog megártani? 

- Nekem már olyan mindegy. 

Márkus újabb unikumot rendelt, és kért még két korsó sört.
A pincér hamarosan az asztalra tette a rendelt italokat, aztán távozott.
Koller azt sem mondta, hogy egészségére, felhajtotta az unikumot, a sört
sem kímélte, alig maradt kétujjnyi a korsó fenekén. Márkus módjával ivott. 

- Biztos, hogy Petró úr már nem él - mondta lehajtott fejjel Koller. 

- Miből gondolja? 

- Amikor szembesítettek vele, nem tagadta, hogy találkozott a nagybáty-
jával. 

- Hol szembesítették magát a főnökkel, és mikor? 

- Karácsony másnapján Budapesten. A Hadik-laktanyában. Engem is
aznap vittek fel. 

- De hogy került maga ebbe az ügybe? 

- Beszerveztek. Besúgónak. Erőszakkal. Higgye el, nem akartam besúgó
lenni, én egész életemben tisztességes ember voltam. De megfenyegettek,
féltettem a családomat. Nekem rajtuk kívül senkim sincs. Higgye el nekem. 

- Elhiszem. 

- Mit tehettem volna? - Megragadta Márkus karját. - Mondja meg, maga
mit tett volna a helyemben? 

- Nem tudom. - Márkus hirtelen arra gondolt, valóban, ő mit tett volna
Koller helyében. Talán könnyebb lett volna a helyzete, mert neki nincs fele-
sége és gyereke. - Ki szervezte be magát? 

- Takács főhadnagy és egy ismeretlen, olyan negyven körüli, koromfeke-
te hajú, barna bőrű férfi. Ma sem tudom, hogy ki volt. 

91

- Miből gondolja, hogy a főnök már nem él? 

- Miből? - Koller felnézett a mennyezetre, aztán megnyomkodta mind-
két szemét. 

- Nem értek én az efféle titkos dolgokhoz, de paraszti eszemmel úgy gon-
dolom, hogy ha Petró Mátéval én karácsony másnapján Budapesten a kém-
elhárító osztályon találkoztam, az azt jelenti, hogy akik karácsonykor elvit-
ték őt, azok a kémelhárító osztály emberei voltak. Abból gondolom, hogy
történhetett vele valami, mert néhány kémelhárító másnap megint kereste.
Miért? Ez valami alibiféle lehetett azoknak, akik előző nap elvitték a főnö-
köt, és most nem tudnak elszámolni vele. 

- Nagyon logikus, amit mond, Ernő úr. - Márkus a nyomaték kedvéért
bólogatott. - Nagyon logikus. Le tudná írni azt az embert, aki kihallgatta
magát? - Koller pontos személyleírást adott Elmerről. - Igen, ez ő, Elmer
őrnagy. Mondja, Ernő úr, jegyzőkönyvbe mondaná mindezt? 

- Félek, Márkus úr. Látja, segíteni akarok. De ezt ne kívánja tőlem. Ezek
kegyetlen emberek. Istenem, ha megtudják tőlem, hogy elmondtam mindezt
magának, megölnek. 

 

- Nem fogják megölni. Megvédjük magát.
- Kik? 

- Pálházy meg én. 

- Azt hiszem, kis emberek maguk ahhoz. Magukat sem tudják megvéde-
ni, nemhogy engem. 

Márkus fizetett. Az utcán az elkeseredett Kollerhoz fordult.

- Ernő úr, nagyon kérem, azért gondolkodjon el. Gondoljon Máriára és
születendő gyerekére. És ne felejtse el, Petró urat maga juttatta rendőrkézre,
és ha kihallgatás közben meghalt, halála magát terheli. Tegyen valamit jóvá,
könnyítsen lelkiismeretén. - Koller nem válaszolt, úgy nézett Márkusra,
mint aki könyörületet, megbocsátást kér. Aztán megfordult, és lassú, im-
bolygó léptekkel tántorgott a lakása felé. Márkus egy ideig utánanézett, az-
tán elindult a Fürjes utca irányába. Arra számított, hogy Máriát már otthon
találja. Már közel járt a házhoz, amikor eszébe jutott, hogy a fiatalasszony az
apjához költözött. Megborzongott, érezte, hogy fázik, meggyorsította lép-
teit, és hamarosan a főorvos háza elé ért. Megnézte az óráját, háromnegyed
tíz múlt öt perccel, talán még ébren vannak. Csengetett. Kisvártatva a fiatal
cselédlány nyitotta ki a kaput. 

- A főorvos úrék még fenn vannak? 

- Igen. A doktor úr mindig későn fekszik le. 

Pócsiék csodálkozva fogadták Márkus Tibort. Hellyel kinálták, Rozika
megkérdezte, hogy iszik-e valamit. 

92

- Köszönöm, már nem. Nagyon későn van, nagyságos asszony, meg aztán
ma este már sokat ittam. Talán többet is a szokásosnál. 

- Márkus úr - szólalt meg Mária -, azt tetszett mondani, hogy Budapestre
utazik. 

- Már megjártam. Tegnap hajnalban indultam, és ma a déli gyorssal jöt-
tem haza. 

- Jó útja volt? – érdeklődött a főorvos. 

- Igen. Kellemes volt. A vonatot nagyszerűen fűtötték. Önök persze nem
tudják, hogy hol jártam Budapesten. 

- Gondolom, magánügy. 

- Éppen hogy nem. Közös ügy. 

Márkus részletesen elmondta, hogy mit akartak tőle a defenzív osztályon,
ki volt a kihallgatója, hogyan tudta meg a nevét. 

- Elmert mondott? - kérdezte Pócsi. - Sohasem hallottam ezt a nevet. Ti
találkoztatok ezzel a névvel? - fordult az asszonyokhoz. Azok a fejükkel in-
tettek nemet. 

- Mária drága - mondta Koller -, hogy nézett ki az a puhakalapos férfi, aki
a főnököt megütötte? 

Az asszonyka kis ideig gondolkodott. 

- Olyan magas lehetett, mint maga, Márkus úr. Vöröses volt a bajusza.
Erős, tömött bajuszt viselt, olyat, mint Bethlen István. A haját, ha jól emlék-
szem, oldalt elválasztva viselte, az is vörösesbarna volt. Ha jól láttam, a sze-
me kék volt, nagyon világos kék. 

- Igen, ez ő volt. Elmer őrnagy. Nincs mese - mondta Márkus Tibor. - De
ez még nem minden. Szerencse, hogy ülnek, mert mondani fogok valamit,
amit állva nem lehet meghallgatni. - Aztán részletesen elmondta, hogy mit
tudott meg Koller Ernőtől. 

Pócsiék egymásra néztek. Nem akartak hinni a fülüknek. Koller Ernő be-
súgó? Hogy Petró Miklós valóban járt a műhelyben, és találkozott Mátéval?
Hát mégis igazuk volt a kémelhárítóknak? 

- Koller Ernő - dünnyögte maga elé a főorvos, és szivarra gyújtott. - Nem
tudom elhinni. 

- Pedig így van, főorvos úr - erősködött Márkus. - Nekem már akkor sem
tetszett a viselkedése... 

- Mikor akkor? - kérdezte Rozika.  

- Akkor csütörtökön. December tizenhetedikén. Három órakor bement
az irodába, utána hazament azzal, hogy beteg. Most már tudom, azért ment
„haza", hogy jelentést tegyen Takács főhadnagynak. 

93

- Csak nem Takács Pistának, a tüzér főhadnagynak? - mondta elképedve
Rozika, és egészen belesápadt. 

- De éppen hogy annak, Rozikám - mondta a főorvos. - Annak a Takács
Pistának, aki egy időben a lányodnak udvarolt, aki teniszezni járt vele, aki a
zsúrjaid állandó, elmaradhatatlan vendége volt. 

- Ezt nem hittem volna - méltatlankodott Rozika -, egy kém járt a házam-
ba, egy kém akarta feleségül venni a lányomat? 

- Nem kém - szólt közbe Márkus -, kémelhárító. 

- Az mindegy. Ide nyilván azért járt, hogy utánunk kémkedjen. De csak
találkozzam vele, amit tőlem kapni fog, azt nem teszi zsebre. 

- Tőled, Rozikám - mondta a főorvos -, semmit sem fog kapni. Ha jót
akarsz. Érted, kedvesem? Semmit. Takács nem tudhatja, hogy mi tudjuk, ő
valójában kicsoda, mivel foglalkozik. Ez egy ilyen játék. Tehát, ha találkozol
vele, mosolyogj rá, mint régen, nyújtsd csókra a kezed, mondj neki szépeket,
és gondolj arra, hogy el fog jönni az az idő, amikor megmondhatod neki a
véleményedet. 

- Gondolod? 

- Biztos vagyok benne. - A főorvos Márkusra nézett. - És most hogyan
tovább? 

- Az a véleményem - mondta Márkus -, hogy beszélni kell Pálházy fő-
hadnaggyal. Ő a nyomozás vezetője, neki kell elmondanunk mindazt, amit
megtudtunk. Hogy aztán ő mit fog tudni kezdeni a rendelkezésére bocsátott
adatokkal, azt nem tudom. 

- Márkus úr - szipogott Mária -, mi a véleménye, Mátéval mi van? Én
egyszerűen nem értem, hogy mi ez a különös színjáték. Elmer, vagy hogy
hívják azt a csibészt, elhurcolta a férjemet, és másnap meg ideküld két em-
bert, hogy tartóztassák le. És még a rendőrséget is odahívják tanúnak. Mi van
itt tulajdonképpen? 

- Mária, kérem, nyugodjon meg. Hamarosan minden ki fog derülni. -
Márkus az asszonyhoz ment, a vállára tette a kezét. - Nyugalom, Mária. 

- Él a férjem? 

A főorvos széttárta a kezét.

- Ezt Elmeréknek kell megmondaniuk. Telefonálok Pálházynak. - A fel-
ügyelő jó félóra múlva a főorvoséknál volt. Pócsi doktor szabadkozott. 

- Elnézését kérem, felügyelő úr, hogy ilyen késői órában idefárasztottam,
de olyan fontos dolgok jutottak a tudomásunkra, amelyeket azonnal közöl-
nünk kell önnel. Márkus úr, legyen szíves, tájékoztassa a felügyelő urat. -
Márkus cigarettára gyújtott és beszélni kezdett. Elmondta, hogy mit tudott
meg a szerencsétlen Koller Ernőtől. 

94

Mária indulatosan közbeszólt:

- Márkus úr, maga úgy beszél arról a gazember Kollerról, mintha sajnálná
őt. Szerencsétlen... Akkor mi mik vagyunk? 

- Asszonyom - mondta Pálházy -, magának tökéletesen igaza van. Sorsuk
nem mondható irigylésre méltónak, de akárhogyan nézem is, Koller valóban
szerencsétlen. Biztos vagyok benne, hogy nem önként jelentkezett besúgó-
nak, hanem kényszerítették arra a munkára. Sajnos én a gyakorlatból tu-
dom, hogy milyen szörnyű, szinte kilátástalan helyzetbe kerül az az egyén,
akit besúgásra kényszerít a hatalom. Ott van a kiszolgáltatott család, a meg-
élhetés, hadd ne részletezzem. Ez nem azt jelenti, hogy Koller Ernő bűne
megbocsátható, csupán azt, hogy megérthető a cselekedete. 

- Van azért itt valami - mondta a főorvos -, amit nem egészen értek, ha
már a megértésről esett szó. - Elhessegette arca elől a szivarfüstöt, és folytat-
ta. - Kollert beszervezték. Félt, mert megfenyegették. Ott van a kislánya meg
a felesége. Félelmét megértem. Vállalkozik a besúgásra, mert más választása
nincs. Legfeljebb felakaszthatja magát. Ezt a besúgók közül kevesen teszik
meg. Mert hát élni mégiscsak jobb, mint kötélen lógni. Menjünk tovább.
Máté vét a törvény ellen, amikor titokban találkozik a távollétében halálra
ítélt és illegálisan Magyarországra jött nagybátyjával. Neki, ugyebár, nagy-
bátyja megjelenését jelentenie kellett volna a rendőrségen. De megmondva
az igazat, én sem jelentettem volna. Gondolom, Máté ismerte nagybátyja
rejtekhelyét, amelyet a jelek szerint nem árult el, bizonyítja ezt az a tény,
hogy a defenzív osztály még mindig kutat Petró Miklós után. December ti-
zenhetedikén három órakor Máté találkozott nagybátyjával. Koller bement
az irodába, látta őket. Nos, itt kezdődik az én dilemmám. Miért nem hunyta
be a szemét? Miért rohant azonnal Takács főhadnagyhoz? És amikor dél-
után nem találta meg, másnap reggel újból kereste, és jelentést tett neki.
Miért ez a nagy sietség? Nyugodtan hallgathatott volna a látogatásról, senki
sem tudta, hogy ő látta Petró Miklósékat. Nos, ezért nem érzem valósnak a
„szerencsétlen ember" meghatározást. - Szivarja már majdnem a körmére
égett. A többiekre nézett, várta, hogy megszólaljanak, de azok hallgattak.
Egy idő után Pálházy megszólalt. 

- Kedves főorvos úr, maga legalább olyan jól tudja, mint én, hogy bizo-
nyos dolgok, cselekedetek megítélése mindig nézőpont kérdése. A maga
nézőpontjából Koller cselekedete elítélendő. De az ön nézőpontját megha-
tározzák, befolyásolják a nagyon közeli rokoni kapcsolatok, továbbá a maga
politikai meggyőződése. 

- Mit tud az én politikai meggyőződésemről? 

- Hallgattam néhány előadását a Polgári Casinóban, ahol éles támadást 

95

intézett a kormány programja és külpolitikája, annak koncepciója ellen, és
élesen szembeszállt a fajvédő szövetségekkel. Legutóbb támadta a Turul
Szövetséget, s azzal vádolta a vezetőket, hogy a demagóg nacionalista, sovi-
niszta jelszavaikkal megzavarják a magyar fiatalok gondolkozását. 

- Talán nincs igazam? 

- A maga módján igaza van. Én is ezt a szemléletet vallom. Sohasem vol-
tam soviniszta, nacionalista sem. Talán azért, mert nagyon sok nemzetközi
versenyen vettem részt. Kedves főorvos úr, maga valamiről megfeledkezik.
Történetesen arról, hogy Magyarországon élünk, a magyar szokások és az
írott vagy íratlan magyar törvények szerint. Ugyebár ez a tény is meghatároz
egy másfajta nézőpontot. Akik innen nézik az eseményeket, s ebben az or-
szágban ezek vannak többségben, azok Koller Ernő cselekedetét hazafias
tettnek tartják, és nem besúgásnak. Az ország lakosságának a többsége
kommunista- és szovjetellenes, s ha ebből a többségből valakinek a tudomá-
sára jut, hogy egy távollétében halálra ítélt kommunista vezető titokban, ha-
mis útlevéllel Magyarországra jött és találkozott a szomszédjával vagy bár-
kivel, úgy érzi, kötelessége feljelentést tenni névvel vagy névtelenül, és nem
fogja magát besúgónak tartani. De úgy vélem, erről nem érdemes vitatkozni,
most ennél fontosabb dologról van szó. Nézzük csak, mi is történt. Kollert
karácsony másnapján szembesítették a defenzív osztályon Petró Mátéval.
A szembesítést az adatok szerint doktor Elmer őrnagy végezte. Mindez azt
bizonyítja, hogy Petró Mátét a defenzív osztály rabolta el. Ezt titkolandó,
másnap ideküldenek két nyomozót, hogy vegyék őrizetbe Petró Mátét. Ez
két dolgot jelenthet. Azt, hogy karácsonykor Petrót nem vették hivatalosan
nyilvántartásba, így csak azok tudták, hogy az osztályon van, akik elrabolták,
és sok mindenre lehet következtetni, a legtragikusabb eseményre is. Egy
biztos, Petró Máté, mint Koller vallomásából tudjuk, a szembesítéskor elis-
merte, hogy találkozott nagybátyjával, de annak rejtekhelyét nem árulta el. 

- Ezt miből gondolja, felügyelő úr? – kérdezte a főorvos. 

- Abból, hogy azóta csend van. Senkinél nem tartottak házkutatást a vá-
rosban, s nem tudok arról, hogy Petró Miklóst elfogták volna. Egy ilyen fo-
gást a defenzív osztály azonnal nyilvánosságra hoz, már csak a tekintélyük,
hírnevük öregbítése miatt is. Petró Miklós elfogása nagy, nemzetközileg is
elismert sikernek számítana. - Pálházy felállt. - Arra kérem magukat, amit
megtudtunk, maradjon köztünk. A siker érdekében. 

- Most mit fog csinálni, felügyelő úr? – kérdezte Rozika. 

- Holnap kihallgatom Koller Ernőt, és jegyzőkönyvbe veszem a vallomá-
sát. Kézcsókom, hölgyeim, viszontlátásra, főorvos úr. Maga még marad,
Márkus úr, vagy jön? 

96

- Megyek én is. - Márkus elköszönt a háziaktól, és elment a felügyelővel.
Már éjfélhez közeledett a nagymutató, amikor hazaért. Rebekát még ébren
találta. A púpos lány addig nem feküdt le, amíg Márkus haza nem ment. 

- Istenem, már úgy aggódtam. Hol a csudába jártál? - Az órájára nézett. -
Öt perc múlva éjfél. 

Márkus megsimogatta az aggódó lány szép arcát. 

- Nincs semmi baj, Rebeka. 

- Most jöttél meg Budapestről? Ilyenkor már nincs vonat. 

- Adj egy pohár pálinkát, Rebekám. És tölts magadnak is. - Míg a lány
pálinkát töltött a poharakba, Márkus folytatta: - Már délután, vagyis kora
este megérkeztem, de nem jöttem haza, mert dolgom volt. - Átvette a poha-
rat a lánytól. - Egészségünkre. - Felhajtották az erős pálinkát. - Azt hiszem,
Rebekám, hogy Petró Máté már nem él. Attól tartok, hogy halálra kihozták,
mert nem árult el minket. 

- Az isten verje meg azokat az átkozott gazembereket! Ahányan csak
vannak! - Mélyet lélegzett, a vödörből egy lapát szenet tett a kályhára, meg-
piszkálta. - Nálad is befűtöttem. Jó meleg van. Átmegyek veled, és megme-
legítem a vacsorádat. 

- Ne fáradj. Vacsoráztam a Zabtarisznyában. Megyek. Fáradt vagyok.
Nehéz napom volt, - Megcsókolta a lány homlokát, és kiment a házból. 

Ugyanebben az időben Petró Máté még nem aludt. Negyedik hete tartóz-
kodott a villa vendégszobájában, s hála Márvány Dezső professzor gondos és
hozzáértő kezelésének, állapota gyorsan javult. Már két hete, hogy felkelhe-
tett az ágyból, olvasott, a rádiót hallgatta és idegeskedett. Lába már nem fájt,
bár még a véraláfutásos helyek jól látszottak, de a professzor megnyugtatta,
ne aggódjon a lába miatt, egy-két hét múlva semmi elszíneződés sem fog lát-
szani rajta. Reggel ébredés után imádkozott, kérte a jó Istent, hogy védje meg
családját a megpróbáltatástól, adjon erőt Máriának a közelgő szüléshez, és
nagyon szeretné, ha kislánnyal áldaná őt meg a Mindenható. Még cserkész
korában megtanulta az imádkozás kötetlen módját, amely tulajdonképpen
nagyon bensőséges, közvetlen fohászkodás volt az Istenhez. Petró Máté
evangélikus volt, és az a cserkészcsapat, amelyikbe elemistaként belépett, az
egyházközség szervezésében és irányításával működött. Petró még hu-
szonnyolc éves korában is nagy szeretettel gondolt vissza Péter bára, a cser-
készcsapat parancsnokára, a fiatal orvosra, ki nagy szeretettel gyűjtötte ma-
ga köré a fiatalokat, programokat, klubesteket, hadijátékokat, nyári táboro-
zást szervezett Önzetlenül, belső meggyőződésből. Pali bá a fronton van, va-
jon mi történt vele a Donnál? Ezt jószerivel ébredés után minden reggel
megkérdezte, de a kérdésre nem tudott választ adni. Miután felkelt az ágy- 

97

ból, elhúzta az elsötétítő függönyt, kitárta az ablakot, mélyeket szívott a hi-
deg levegőből, tornászott, aztán bement a fürdőszobába, zuhanyozott. Sza-
kálla, bajusza már szépen kinőtt, Szegedi Mihály azt tanácsolta neki, hogy ne
borotválkozzon, növessze meg szakállát, bajuszát, ez most nagyon fontos.
Hallgatott az izmos ellenőrre, aki az első pillanattól kezdve jóindulattal volt
hozzá. Már egy hete feküdhetett a vendégszobában, amikor egyik este köz-
vetlenül Márvány professzor látogatása után bement hozzá Szegedi. Ez úgy
január első hetének a végén, ötödikén vagy hatodikán lehetett, pontosan
nem emlékezett, mert az események, így a nappalok és az éjszakák jószerivel
összemosódtak benne. Szegedinek láthatóan rossz kedve volt, borongós,
felhős tekintettel nézett a gyógyuló Petróra. Ott ült az ágy szélén, nézte őt egy
ideig, aztán megkérdezte: 

- Nos, Petró úr, hogy érzi magát? 

- Köszönöm. Jobban, mint a pincében. Tessék mondani, miért csinálja
mindezt? 

- Mit? Mire gondol? 

- Hát miért csinálja azt, amit csinál? 

- Őszinte legyek? 

 

- Nagyon szeretném.
- Nem tudom. 

- Nem tudja? 

- Nem. 

 

- De hát az lehetetlen. Maga, ellenőr úr, nemcsak a saját életét kockáztat-
ja, hanem a családtagjainak az életét is. A felesége életét, a professzor életét
is. 

- Tudom. És ezt ők is tudják. 

- Nem értem. 

- Nem baj. Maga, barátom, hivatalosan eltűnt. Nálunk a főnökség úgy
tudja, hogy ismeretlen emberek, esetleg szovjet ügynökök elrabolták. Z.-ben
a rendőrség bűnügyi osztálya nagy erővel nyomoz maga és elrablói után. Vi-
szont a főnököm, Elmer doktor, aki verte magát, azóta őrnagy lett, és az a két
másik nyomozó úgy tudja, hogy maga a vallatás közben meghalt. Elvesztette
az eszméletét, a pulzusa szinte érzékelhetetlen volt, a szívhangját éppen hogy
csak lehetett hallani. Azt mondtam, hogy maga már nem él. Elmer orvost
nem hívott, bár felmerült benne, de elvetette az ötletet, nyilván tartott a kö-
vetkezményektől. Utasítást adott, hogy tüntessem el magát. Idehoztam. El-
mernek pedig azt jelentettem, hogy magát elástam egy régi bányában, ame-
lyet most temetnek be. 

- De miért csinálta? Miért akar megmenteni?

98

- Kér egy cigarettát? 

- Igen, ha megtisztel vele.
Rágyújtottak. 

- Most az a fontos, hogy meggyógyuljon. Aztán majd beszélgetünk a
miértekről is. 

 - Feleségem hogy van? 

- A legutóbbi jelentések szerint a szüleinél lakik. 

- Nem találkozhatnék vele? 

- Egyelőre nem. Pihenjen. Ha valamire szüksége van, szóljon. Zsófiban, a
cselédünkben megbízhat. De magáról ne beszéljen, a Petró nevet ne ejtse ki a
száján. 

- Mit mondjak, ha kérdezi a nevemet? 

- Maga Papp Zsigmond, távoli rokonom Erdélyből, Székelyudvarhely-
ről. Az asztalra tettem egy leírást, amolyan albumfélét, mindent megtalál
benne, ami Székelyudvarhelyre vonatkozik. Tanulja meg az egész albumot.
Tudjon mindent Székelyudvarhelyről meg általában Erdélyről. Ez a tudás az
életét jelentheti. 

- Értem. De mikor születtem? Anyámat hogy hívják? Mivel foglalkoz-
tam? Mi a tanult mesterségem? Van-e feleségem, és ha van, ő most hol tar-
tózkodik? 

Szegedi csodálkozva nézett a lábadozó könyvkötőmesterre, és az volt az
érzése, hogy ez az ember magas fokon képzett konspirátor, másképpen ho-
gyan jutottak volna eszébe ezek a valóban logikus és adott esetben életet
mentő kérdések. 

- Mondja, és szeretném, ha nagyon őszinte lenne hozzám mindkettőnk
érdekében, tagja maga az illegális kommunista pártnak? 

- Nem vagyok tagja. Higgye el. Sohasem politizáltam. Apám bizonyára
politizált, mert különben nem vitték volna el a különítményesek. Tessék el-
hinni, engem csak a munkám érdekelt, meg a feleségem. 

- Elhiszem. De tudja, az ejti az embert gondolkodóba, hogy van egy em-
ber, nevezzük Petró Miklósnak. Tizenkilencben vagy húszban távollétében
halálra ítélik. Mielőtt emigrációba ment volna, találkozott magával. Állító-
lag azért, mert szerette. 

- De ez igaz. Miklós bácsi engem igazán szeretett. 

- Elhiszem. Csakhogy azóta eltelt huszonhárom év. Petró Miklós végül is
Moszkvába emigrált. Ott élt, a fene tudja hány évig. Tanított, tanult, nem tu-
dom, nem is érdekes. Kitört a háború, a nácik lerohanták Európát, aztán
megtámadták a Szovjetuniót. Tavalyelőtt télen már Moszkva alatt álltak.
Most pedig Sztálingrádnál folyik az élethalálharc. És akkor múlt év decem- 

99

berében váratlanul megjelenik Z.-ben Petró Miklós és felesége. És felrúgja a
konspiráció szigorú törvényeit, hogy találkozhasson magával. Huszonhá-
rom év után. De miért? Miért kockáztatott, csak úgy a semmiért? 

- Nem tudom. Igaz, hogy én találkoztam vele a műhelyben, az irodában,
de esküszöm mindenre, ami szent előttem, a feleségemre, a születendő gye-
rekemre, hogy politikáról nem beszélgettünk, és nekem azt sem mondta
meg, hogy miért jött Magyarországra. Nagyon szeretném, ha hinne nekem. 

- Rendben van. Hiszek. Most már egy csónakban evezünk. Aludjon jól.
Ha valamire szüksége van, szóljon. Az a fontos, mindennél fontosabb, hogy
felépüljön, hogy fizikailag, idegileg és szellemileg is egészséges legyen. 

- Igen, ez nagyon fontos. Tudja, mit fogok csinálni, ha már talpra álltam? 

- Fogalmam sincs. 

Petró megsimogatta növekvő szakállát és bajuszát. Tekintete elkalandoz-
zott valahová a múltba, a falakon túlra, sokáig tartott, amíg visszatért a
tárgytalan semmiből és a nyugodtan várakozó Szegedire emelte. 

- Tudja, én alapvetően gyáva, békés természetű ember vagyok. Félek a
haláltól, a szenvedéstől, a fizikai fájdalmat pedig egyszerűen nem bírom el-
viselni. 

- Ahhoz képest a vallatásnál nagyszerűen tartotta magát - mondta Sze-
gedi. - Pedig ugyancsak ütötték. Nem is akárhogyan. 

- Maga szerint bele is haltam. 

- Hát igen. De szerencsére még él. 

- Igen, élek. És ezzel gondot okozok néhány tisztességes embernek. Szó-
val azt akarom mondani, hogy én gyáva vagyok, de esküszöm magának,
hogy én azt a gazember Elmer őrnagyot megölöm. Nem tudom, hogyan, de
én, a gyáva Petró Máté, megölöm. 

- Rendben. Maradjunk ebben. Most pedig aludjon. Jó éjszakát. 

Igen, gondolta Petró, ez a beszélgetés jó három héttel ezelőtt történt Sze-
gedi Mihállyal, s akkor az volt az érzése, hogy az ellenőr nem veszi komolyan
őt. Pedig azóta több alkalommal találkoztak, s ezek a találkozások nem min-
dig voltak megnyugtatóak, mert Szegedi őszinte volt hozzá, s nem rejtette
véka alá, hogy a háborús helyzet egyre rosszabb, a második magyar hadsereg
jószerivel teljesen elpusztult Voronyezsnél, de a katonai vezetés a szörnyű
veszteséget titkolja, pedig jóval több mint százezer ember pusztult el a Don
partján és az irdatlan orosz hómezőkön. Felnyitotta a szemét, megnézte az
óráját, pontosan éjfél volt, egy perc még, és már január huszonhetedikét kell
írni. Az ajtón kopogtak. 

- Tessék! 

Szegedi Mihály lépett be.

100

- Jó estét – mondta. Látszott rajta, hogy nagyon fáradt. 

- Jó estét. De örülök, hogy látom – mondta Petró Máté. 

Szegedi egy széket tett az ágyhoz, ráült. Petró hirtelen arra gondolt, hogy
az ellenőr valamiért megharagudott rá, s ezért nem ül, mint máskor, az ágya
szélére. De fáradt arcán nem látszott, hogy neheztelne rá. Megkínálta ciga-
rettával, és ő is rágyújtott. 

- Apósom - kezdte Szegedi - örömmel közölte, hogy az állapota kitűnő,
jobb, mint a letartóztatása, helyesebben, ragaszkodjunk a hivatalos verzió-
hoz, elrablása előtt volt. Maga is így érzi? 

- Igen, fizikailag jól érzem magam - mondta Petró. - Tessék mondani, mi
van a feleségemmel? 

Szegedi a hamutartót az ágy szélére tette.

- A felesége jól van. Persze ezt a jól vant tegyük idézőjelbe, mert maga
hiányzik neki. Nézze, a nyomozás tovább folyik maga után. Elmer tegnap
kihallgatta Márkus urat is. Meg kell hogy mondjam, Márkus úr nagyon tisz-
tességes ember, nem a puhányok közül való. Pálházy felügyelő tovább foly-
tatja a nyomozást, az eddig elért eredményeket nem ismerem. A fronton a
helyzet válságos, a szovjet hadsereg Sztálingrádnál a várost támadó német
hadseregcsoportot bekerítette és megadásra szólította fel. Napok kérdése,
hogy Paulus tábornokék megadják magukat. Egyszóval a háborút elvesztet-
tük, de jó lenne megérni a befejezését, a békét. Petró úr, gondolkodjunk a
jövőjéről. Az a helyzet, hogy itt nálam tovább nem maradhat. Beláthatja,
mindent megtettem magáért, amit emberileg megtehettem. Azt mondja
meg, hogy hol tudna abszolút biztonságban dekkolni, amíg a veszély elhú-
zódik a fejünk fölül. 

- Hát erre nem könnyű felelni. Haza nem mehetek. Fogalmam sincs, hogy
kit nevezzek meg... Nem tudom, tanácstalan vagyok. De gondolkodni fo-
gok, kérek néhány nap türelmet. 

- Rendben van. - Szegedi kiment, néhány perc múlva visszajött egy fény-
képezőgéppel. - Egy-két felvételt készítek magáról. Az új tiszti igazolvá-
nyába, mert, ugyebár, maga Papp Zsigmond, új fényképre van szükség. De
pizsamában nem ülhet a lencse elé. Várjon egy percig. - Kiment, hamarosan
visszatért egy kamgarnzubbonnyal, amelyen két főhadnagyi aranycsillag
volt. - Vegye fel. Mától kezdve maga Papp Zsigmond tartalékos páncélos 

 főhadnagy. Remélem, az életrajzát már tökéletesen ismeri.

 - Megtanultam. Mindent tudok már Székelyudvarhelyről. Ha álmomból
ébresztenek és megkérdezik, hogy mikor és hol születtem, hibátlanul vála-
szolok, ezerkilencszáztizennégy március tizennegyedikén Bukarestben,
anyám neve Solti Blanka, foglalkozásom tanító, iskoláimat Marosvásárhe- 

101

lyen végeztem, egy ideig ott tanítottam, aztán visszatértem Székelyudvar-
helyre. Közben katonai kiképzést kaptam Cegléden, tartalékos zászlós, egy
év múlva hadnagy, majd a fronton negyvenegy decemberében főhadnagy
lettem. Múlt év novemberében Korotojaknál megsebesültem. Megfelel? -
kíváncsian nézett Szegedire. 

- Nagyon jó - mondta Szegedi. - Legyen szíves, most üljön nyugodtan. -
Villant a vaku, kattant a gép. - Várjon, még egyet csinálunk. Remélem, sike-
rülnek a felvételek. 

Szegedi letette a gépet, cigarettára gyújtott, Petrót is megkínálta.

- Maga szerint mikor lesz vége a háborúnak? - kérdezte Petró. 

- Istenem, ha én azt meg tudnám mondani. Egy biztos; Hitler megbolon-
dult, amikor megtámadta a Szovjetuniót. A világ most összefogott ellene. -
Felállt, ásított. - Holnapra elkészítem az igazolványát. De törje a fejét, hogy
hol tudna biztosan elbújni. Lehet távoli rokon, ismerős is. Miután maga már
nem él, senki sem fogja keresni. 

- Gondolkodni fogok. Tessék mondani, nem tudja, mi van a családom-
mal? 

- Már elmondtam ezerszer. Felesége jól van, a szülei is. Persze nyugtala-
nok, mert nem tudják, hogy mi van magával. 

- Nem lehetne életjelt adnom magamról? 

- Isten őrizz. Egyelőre nem. Aludjon jól. 

102

6.

Pálházy felügyelő éjfél után ért haza a Rákóczi hídra néző első emeleti laká-
sába. A másfél szobás legénylakást idejövetele után bérelte ki, egy honvéd
ezredes özvegyétől. Hosszú hónapokig tartott, amíg kedvére berendezte.
A lakás dísze kétségkívül a nagyszoba falát beborító könyvesállvány polcaira
rakott ezernyi könyv volt. Pálházy gyűjtötte a könyveket, nemcsak a szép-
irodalmi alkotásokat, hanem a tudományos könyveket is, s azon belül a kri-
minalisztikai munkákat, magyarokat, külföldieket egyaránt. De nemcsak
gyűjtötte ezeket a szakmai munkákat, hanem tanulmányozta is őket. Szabad
idejében nagy érdeklődéssel lapozgatta a pszichológiai tanulmányokat,
mélységesen hitt abban, hogy a legelvetemültebb bűnöző lelkéhez is meg le-
het találni az utat. A bűnözőket is anya szülte, kell hogy a lelkükben pislá-
koljon valami emberi. Azt kell megtalálni, azt a pislákoló emberi lángot,
magyarázta beosztottjainak. A rendőrségen senki sem tudott arról, hogy a
felügyelőt nagyon érdekli a politika. Móricz Zsigmond munkái nagy hatással
voltak rá, felkavarták, gondolkodásra késztették. Már diákkorában szenve-
délyes Ady-rajongó volt, gimnazistaként - a Toldy Ferenc Gimnáziumba
járt - kétszer is első dijat nyert az iskolai szavalóversenyen, a kötelező vers
mindkét alkalommal Mécs Károly egyik költeménye volt, szabadon válasz-
tott verseit viszont mindkét alkalommal Adytól választotta. Az első évben az
Álmodik a nyomort mondta el nagy sikerrel, a következő évben pedig
A hadak útját. 

Klüger Henrik tanár úrnak nem nagyon tetszett a versek kiválasztása, nem
szerette Adyt, rosszallásának adott kifejezést, s amikor megkérdezte Pál-
házyt, hogy miért szereti azt a magyarságát megtagadó, a nemzetet ócsároló
versfaragót, azt válaszolta, hogy Ady Endre a huszadik század Petőfije, egy
személyben jelenti a magyar polgári forradalmat. Ezért Klüger tanár úr
megrótta, szívesen meg is buktatta volna, csakhogy ebbe a tanári testület
nem ment bele, mert Pálházy a sportversenyeken az iskolának évről évre di-
csőséget szerzett, és mellesleg kitűnően tanult. Azért senkit sem lehet meg-
buktatni, vagy méltatlanul rossz jegyet adni, mert szereti Ady költészetét,
mondta az igazgató az osztályozó tantestületi értekezleten. Végül is, ha tet-
szik egyeseknek, ha nem, Ady Endre a magyar nemzet halottja, díszsírhe-
lyet, szobrot kapott a magyar államtól. Így hát Pálházy sikeresen maturált. 

103

Az egyetemen hamarosan kapcsolatba került a baloldali gondolkodású fia-
talokkal. Ennek következménye lett az, hogy nem használta az apja után járó
vitézi címet. Egyetemistaként is tovább versenyzett, és jó eredményeket ért
el. 1932-ben egy nemzetközi versenyen 400 méteren bejutott a döntőbe, de
5,09.7-tel csak hatodik lett. A versenyt az argentin Alberto Zorilla, a későb-
bi olimpiai bajnok nyerte 5,01.6-tal. Ez volt az első olyan útja, amikor Fürjes
Péter tanársegéd, a szeminárium vezetője az elutazása előtt hosszan beszél-
getett vele. Pálházy akkor már sejtette, hogy Fürjes Péter valamelyik balol-
dali szervezet tagja, de csak a beszélgetés során tudta meg, hogy az illegálisan
működő Kommunisták Magyarországi Pártjának az egyetemi szervezője.
Tulajdonképpen nem döbbent meg, hiszen ötödik éve ismerték egymást, és
Pálházyt nem riasztotta el mindaz, amit a Tanácsköztársaságról megtudott.
Emlékei is voltak, hiszen akkor töltötte be a hetedik évét, s mint gyerekre,
nagy hatással volt rá a tömeg lelkesedése, a Vörös Hadsereg sorozatos győ-
zelmei pedig annyira felvillanyozták, hogy elhatározta, ha felnő, akkor vö-
röskatona lesz. 

- Péter - mondta -, te ennyire megbízol bennem? 

- Ennyire. Öt éve ismerlek. Ismerem a lelkedet, a gondolkodásodat. Tu-
dom, hogy egyetértesz velünk. 

- Igen. De én nem akarok belépni a pártba. 

- Nem is kérlek, hogy lépj be. Csak azt kérem, hogy segíts nekünk. 

- Péter, te tudod, mondtam neked, hogy a diploma megszerzése után a
rendőrséghez kerülök. Esküt kell tennem. 

- Nem baj. Esküt teszel, de velünk tovább tartod a kapcsolatot. Nekünk
direkt jól jön, ha te a rendőrségen vagy. Sókat segíthetsz a barátaidnak. 

- Nem tudom. Ha rajtam múlik, persze hogy segítek. De rajtad kívül erről
nem tudhat senki. 

- Bennem bízhatsz. Volna egy kérésem. 

- Éspedig? 

- Jövő héten utaztok Hollandiába. El kellene vinned egy levelet. Elég
vastag, de te minden további nélkül magaddal viheted, titeket nem néznek
meg a vámnál. Semmi mást nem kell tenned, mint Amszterdamban postára
adnod. A boríték meg van címezve. A levél egy berlini címzettnek szól. Elvi-
szed és feladod? 

- Szívesen. 

Teljesítette Fürjes Péter kérését. Kapcsolatuk azóta sem szakadt meg, fél-
évenként találkoztak, részletesen megbeszélték a várható bel- és külpolitikai
fejleményeket, Pálházy olyan információkat közölt barátjával, amelyeket a
bizalmas tájékoztatóban olvasott vagy az értekezleteken hallott. Fürjes Péter 

104

negyedik éve a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi és államtudományi
karán címzetes egyetemi tanárként tartott nagy sikerű előadásokat, és olyan
ügyesen konspirált, hogy a politikai rendőrség előtt gyanún felül állt. Még a
tavalyi nagy lebukásokat is átvészelte. Pálházy tudta, hogy Fürjes szereti őt,
és abban is biztos volt, hogy ha valamilyen szervezési hiba vagy árulás követ-
keztében lebukna, ha megkínoznák, akkor sem árulná el őt. Tulajdonkép-
pen elégedett volt, munkatársai, főnökei büszkék voltak rá. A testületben
népszerű lett, a kapitányság vezetői nem az eredményesen dolgozó detektí-
vet tisztelték benne, hanem a világot járt eredményes sportolót. Ezt a tiszte-
letet nagyszerűen hasznosította, a kapitányság politikai ügyekkel foglalkozó
detektívei bizalommal voltak hozzá, s így sok mindent megtudhatott tőlük,
információit pedig továbbadta Fürjes Péternek. Barátjával sokszor beszélt
arról, hogy a politikai osztály ügynökei mélyen beépültek a mozgalomba,
ezért nagyon óvatosnak, körültekintőnek kell lenniük. Pálházy megpróbált
mindent, hogy a provokátorok kilétét megtudja, de fáradozása nem mindig
járt sikerrel. 

Most, hogy jóval éjfél után az íróasztalnál ült és a feljegyzéseit összegezte,
azon gondolkodott, hogy Koller Ernő igazat mondott-e Márkus Tibornak.
Lehetséges, hogy csak erre az egy akcióra szervezte be őt a defenzív osztály?
Mindenesetre Márkus információja használható, sokat ér, tudják, hogy
Z.-ben Takács főhadnagy a defenzív osztály megbízottja, a kedves, szőke
hajú pubi, a bálozó lányok kedvence. Csakhogy ez azt jelenti, hogy Takács-
nak nemcsak Koller az ügynöke, hanem mások is. Meg kell tudni, hogy kik.
A névsornak nyilván Fürjes is örülne. Gondolatai visszatértek Petró Máté-
hoz. Mit tegyen? Jelentse az újabb adatokat Török Vilmos főfelügyelőnek,
vagy beszéljen Haraszthy Dezső rendőrkapitánnyal? Ha Haraszthyval be-
szél, megkerüli a szolgálati utat, és annak Török Vili nem örülne. Túlságosan
hiú, pótolhatatlan szakembernek tartja magát. Pedig nem csalhatatlan szak-
ember. Mindegy, Törökkel fog beszélni, nem húz ujjat vele. Persze, ahogy
ismeri Törököt, az is megtörténhet, hogy az újabb adatok birtokában elveszi
tőle az ügyet. Hát vegye. Ő azért tovább fog nyomozni, mert tudni akarja,
hogy mi lett Petró Mátéval. Ásított, nagyot nyújtózkodott, aztán bement a
fürdőszobába, lezuhanyozott, lefeküdt. Reggel szokása szerint öt órakor
kelt. Csak a szemét mosta meg, utána magára vette a melegítőjét, kiment a
házból, a kaput már nem zárta be. A mínusz tizenöt fokos levegő szinte elfa-
gyasztotta torkát, amikor beszívta. Még teljesen sötét volt, szerencsére a szél
nem fújt. A Zalai utcán lefutott a partra, ott ritmust váltott, és hosszú, nyu-
godt léptekkel szaladt a Bocskay híd felé. A város még aludt, az ablakokból
nem szűrődött ki fény. A hídnál már élénkebb volt a forgalom, a lovas tejes- 

105

kocsik zötyögve jöttek át a túloldalról, és hozták a paáli tejgazdaságból a te-
jet, de találkozott a pékekkel meg a vásárcsarnokba igyekvő gazdákkal is,
akik a vermekből kiásott zöldséget, burgonyát meg savanyított káposztát,
tojást, baromfit hoztak be szekerekkel a környező tanyákról. A B jelzésű vil-
lamos is csörömpölve ment át a hídon, vitte magával a még mindig álmos,
bóbiskoló, munkába menő nőket és férfiakat. Pálházy átfutott a hídon, és
jobbra leszaladt a Rákóczi parkba. Az utakon a havat már letaposták az em-
berek. Néha megállt, gimnasztikázott, aztán futott tovább, olykor az egyen-
letes futást azzal szakította meg, hogy száz-kétszáz métert vágtázott tiszta
erőből. Mire a hatodik kilométert lefutotta, már csuromvíz volt a teste.
Egyenesen a park északi végében három éve felépült fedett uszodába futott.
Szekrénye volt az öltözőben. Ott tartotta törülközőjét, úszónadrágját, kön-
tösét, papucsát. Lezuhanyozott, aztán az ötvenméteres medence startkövé-
ről fejest ugrott a csodálatosan tiszta, áttetsző vízbe. Egyenletes tempóban -
az úszásnemeket váltogatva - leúszott ötezer métert. Amikor kijött a vízből,
remekül érezte magát. Szárazra dörzsölte testét, beszélgetett az ismerősök-
kel, nagyokat nevettek, ugratták egymást, aztán elbúcsúzott tőlük, átvezető,
kocogó gyakorlatot végzett már a melegítőjébe öltözve. Megnézte az óráját.
Hét óra előtt tíz percet mutatott. Hazakocogott. Kávét főzött, két tojásból
szalonnás rántottát készített, közben kitárta az ablakokat, szellőztetett.
Reggeli után beágyazott, elmosta az edényeket, gyorsan rendet csinált a la-
kásban, aztán magához vette jegyzeteit, és besietett a kapitányságra. Rövid
megbeszélést tartott a detektívcsoport tagjaival, meghallgatta a jelentéseket,
értékelte az előző nap végzett munkát, újabb utasításokat adott, aláírt né-
hány házkutatási és előállítási parancsot, majd helyettesével, Fejes Gézával
átnézte az előző nap óta bejelentett bűncselekményeket. Az éjszaka betörés
történt a Róth Antal és fia textiláru-kereskedésben, a Betyár csárdában két
ismeretlen szóváltás közben összeszurkálta Balkó Viktor harmincéves fuva-
rost, a külvárosi Homokos dűlőben a moziból hazatartó Faragó Erzsébetet
két fiatalember megverte és utána megerőszakolta. A lány a közeli rendőr-
őrszobán pontos, használható személyleírást adott a támadóiról. Faragó Er-
zsébetet kórházba szállították. Pálházy kiadta a feladatokat, részletesen el-
igazította az embereket, meghallgatta véleményüket, elképzeléseiket, aztán
bement Török Vilmoshoz. A főfelügyelő negyvenegy éves, alacsony terme-
tű, izmos férfi volt, sötét, majdnem fekete haját, mint a porosz tisztek, egé-
szen felnyíratta, éppen hogy csak a feje tetején maradt valami kevéske. Ke-
fefrizura, mondta, ez a divat, és egészséges is. Sűrű fekete szemöldöke ba-
jusznak is beillett volna. Tekintete gyanakvó, sunyi volt. Elegánsán öltözkö-
dött, felesége szüleinek nagyon forgalmas vendéglőjéből tisztességesen ré- 

 106

szesedtek ők is, jutott a ruházkodásra bőven. Töröknek nagyon jó kapcsola-
tai voltak a város vezetőivel, a polgármesterrel, a tanácsnokokkal, ügyes-
bajos dolgaik elintézésében sokat segített nekik. Török jó viszonyban volt
Pálházyval, elismerte a felügyelő felkészültségét, tehetségét, mindazonáltal a
lelke mélyén féltékeny volt rá. Ezt a féltékenységet Vera, szőke felesége táp-
lálta benne, aki minden eszközt és lehetőséget megragadott, hogy férje előtt
rossz színben tüntesse fel Pálházyt. „Nem látod, hogy a helyedre tör? Vilá-
gos, mint a nap. Nem véletlen, hogy Haraszthynál be van vágódva. Te pedig
futtatod őt." Vera intrikájának mérgező magvai Török Vilmosnál jó talajba
hulltak, hamarosan csírázni kezdtek, hogy egy idő múlva szárba szökjenek.
Most már csak az alkalomra kellett várnia, hogy valamilyen ordas hibát, hiá-
nyosságot tapasztalva, lábát mindenképpen kitegye Pálházy elé. A felügyelő
persze mindebből semmit sem sejtett. Törökkel szemben most is nyitott,
őszinte bizalommal volt, annak ellenére, hogy ismerte gyengeségét. 

Török megtömte angol pipáját illatos dohánnyal, gyufával rágyújtott,
szippantott hármai-négyet, aztán az íróasztal előtt álló székre mutatott.

- Miért nem ülsz le? 

- Mert nem mondtad, hogy leülhetek. 

- Tudod, hogy neked nem kell engedélyt kérned. 

- Eddig kellett. Mindenesetre köszönöm. - Pálházy leült, jegyzeteit ki-
vette zsebéből, és kedves mosollyal Törökre nézett. 

- Van valami előrehaladás? 

- Van. Méghozzá nem is kevés. Petró Mátét nem ismeretlen emberek,
nem szovjet ügynökök rabolták el, hanem a defenzív osztály emberei. 

- Mindezt honnan veszed? Hiszen karácsony után, ha emlékezetem nem
csal, a defenzív osztály emberei nem találták Petrót a lakásán. 

- Persze hogy nem. Akkor már ugyanis Petró Máté a budai Hadik-lakta-
nyában volt. Van valaki a városban, aki karácsony másnapján találkozott
Petróval a defenzív osztályon. Pontosabban, akit szembesítettek Petró Má-
téval. És ez az ember a szemébe mondta a mesternek, hogy december tizen-
hetedikén látta a könyvkötészet irodájában Petró Miklóst és feleségét, Na-
talja Petrovát. És ami a legérdekesebb, Petró Máté ezt nem is tagadta. 

Török kivette szájából a pipát, megnyomkodta a parazsat, aztán vissza-
tette a szájába. 

- Ez fantasztikusan érdekes – mondta aztán. – Ki ez az ember? 

- Koller Ernő. Petró Máté segédje. Takács főhadnagy szervezte be egy is-
meretlen férfival. Ezek szerint Takács Pubi, a nők bálványa a defenzív osz-
tály itteni megbízottja. 

- Ezek szerint igen. Készítettél jegyzőkönyvet Koller vallomásáról?  

107

- Még nem. Ezeket a fontos adatokat ugyanis ma éjjel tudtam meg. Addig
nem akartam kihallgatni, amíg veled nem beszéltem. 

- Helyes, Robi, nagyon helyes. 

- Van még valami, amiről nem tettem említést, bár nagyon fontos. 

- Éspedig? 

- Ismerem annak az őrnagynak a nevét, aki a Petró-üggyel foglalkozik, a
szembesítést elrendelte és azon jelen is volt. Az őrnagy neve: doktor Elmer.
A keresztnevét nem ismerem. 

- Mindezt honnan tudtad meg? 

Pálházy elmondta, hogy tulajdonképpen ezeket az adatokat Márkus Ti-
bortól kapta, akit Elmer őrnagy tegnapelőtt kihallgatott Budapesten. Mi-
után hazajött, felkereste Koller Ernőt, mert a kihallgatáskor olyan informá-
ciók birtokába jutott, amelyek egyértelműen azt valószínűsítették, hogy a
besúgó nem lehetett más, csakis Koller Ernő. Nos, a férfi megtört, beismerte
Márkusnak, hogy ő jelentette Takács főhadnagynak Petró Miklós és Natalja
Petrova látogatását. Látta őket az irodában. 

Török Vilmos megszívta pipáját, kövérkés arcátszinteelrejtetteapipafüst
mögé. Hangja rekedtes volt, amikor megszólalt. 

- Ezek szerint ez a Petró Máté nem is olyan ártatlan ember. Egy konspi-
ráló bolsevik. A halálra ítélt Petró Miklós és felesége hazajön, titokban talál-
kozik vele, de nem jelenti a rendőrségnek. Nem tudom, érdemes-e tovább
foglalkozni az üggyel, különösen akkor, amikor tudjuk, hogy Petró Máté a
defenzív osztályon van. Neked mi a véleményed? 

- Én lelkiismeretesen és megnyugtatóan le akarom zárni az ügyet. Tudni
akarom, hogy mi lett Petró Mátéval. 

- És ha elveszem tőled az ügyet, teszem azt, magamra szignálom, akkor
mit csinálsz? 

Pálházy tudta, hogy főnöke nem játszik a szavakkal, ha felmerült benne,
hogy elveszi tőle Petró Máté ügyét, akkor azt komolyan gondolja, még akkor
is, ha tréfásan mosolyogva közölte vele mint lehetőséget. Török a lehetősé-
geket mindig hangosan fogalmazta meg, és utána tettekre váltotta. Pálházy
gondolkodott egy sort. 

- Vilmos, mindig bizalommal voltam hozzád. Nem titkolom, sokat tanul-
tam tőled. Nagyon kérlek, ne vedd el tőlem a Petró-ügyet. 

- És ha mégis elveszem? 

- Akkor magánemberként fogom kinyomozni, hogy mi történt Petró
Mátéval. 

- De én megtiltom! 

108

- Kedves Vilmos, te sok mindent megtilthatsz, csak azt nem, hogy én a
szabad időmben, magánemberként mit csináljak. Tehát? 

- Hallgasd ki Koller Ernőt. Vedd jegyzőkönyvbe a vallomását, aztán új
egy összefoglaló jelentést, és a dokumentumokkal együtt add át nekem 

- Értem. Mikorra kéred a jelentést? 

- Délután négyre. 

 

- Meglesz. Te viszed tovább az ügyet?
Török bólintott. 

- Igen. Ez az ügy testemre szabott. 

- Valóban. Ahogy ismerlek, én is azt hiszem. - Felállt, indulni készült 

 

- Várj egy pillanatra - mondta Török, és ő is felállt. Jó fejjel volt alacso-
nyabb Pálházynál. Hozzá ment, két ujjával megfogta zakójának középső
gombját, mintha le akarná tépni. - Az a baj nálad, Robi, hogy túlságosan lágy szívű vagy és fertőzött. 

- Fertőzött? Ezt hogy érted? 

- A sportolók világában, ahol te éltél, nyilvánvaló, hogy káros hatások
értek. Te, ahogy én látom, helyesebben ahogy tapasztalom, a lelked legmé-
lyén erősen liberális vagy. 

- Ezt miből gondolod? 

- Emlékezz vissza, hogy hányszor vitatkoztunk egymással a bűnözőkről.
Te következetesen azt állítod - tudatosan fogalmazok jelen időben, mert el-
vedet ma sem módosítottad -, hogy senki sem születik bűnözőnek, hanem
bizonyos társadalmi hatások teszik azzá, vagyis, ha vissza akarjuk fejleszteni
a bűnözést, meg kell változtatni a társadalmat, fel kell számolni a nyomort 

- Igen, a tömegnyomort. Hogy közhelyet is mondjak, a nyomor a bűnözés
szülőanyja. 

- Robi, vigyázz, nagyon vigyázz, hogy ezeket a gondolatokat hol, kik előtt
fogalmazod meg. Innen már egy lépés választ el bizonyos felforgató eszmék
hirdetésétől. 

- Még jó, hogy nem vádolsz meg a kommunista eszmék hirdetésével.
Török sokáig nem felelt. Pipájából kikaparta a hamut, újból megtömte, és
rágyújtott. 

- Én nem vádollak effélékkel. De lehet, hogy másnak már megfordult a
fejében ilyesféle gondolat. Tehát négy órára várom az összefoglaló jelentést. 

- Pontos leszek. Kézcsókom Veronkának. 

- Kösz, átadom. Még valamit. Amit mondtam, nem véletlenül mondtam.
A belső bizalmasban elolvashatod, hogy a második magyar hadsereget a
szovjetek tönkreverték. Egyes jelentések szerint több mint százezer ember
pusztult el. Sztálingrád eleste napok kérdése. Baloldali tüntetések várhatók. 

109

Tehát ebben a feszült helyzetben minden elhangzott szónak különös jelen-
tősége van. Különösen akkor, ha az a szó egy detektívfelügyelő szájából
hangzik el. 

- Értettem. - Fél tíz már elmúlt, amikor Pálházy elhagyta a főfelügyelő
szobáját. A hallottak gondolkodóba ejtették. Úgy látszik, nem tud vigyázni
magára, érzelmeit kimutatja, gondolatait, meggyőződését nyíltan hangoz-
tatja. Valóban vigyáznia kell. 

Behívta magához Fejes Gézát. A fiatal, magas növésű, szőke, fekete sze-
mű férfi felügyelőgyakornok volt, tudta, hogy ha kinevezik felügyelővé, ak-
kor itt kell hagynia Z.-t, barátját, Pálházy Robit is, mert a kapitányságon csak
két detektívfelügyelői állás van rendszeresítve, márpedig Török Vilmos be-
osztása megingathatatlanul szilárd, Robi pedig csak akkor távozik a kapi-
tányságról, ha kéri az áthelyezését. 

- Minden rendben van, Géza? 

- Minden. A fiúk kimentek a terepre. Faragó Erzsébetet a kórházban Pé-
terfi Miska kihallgatta, a lány jó személyleírást adott a támadóiról. 

- Ezt majd később megbeszéljük. Kérd el az ügyeletes kocsit. Tíz perc
múlva találkozunk az udvaron. 

- Hova megyünk? 

- Petró Máté műhelyébe. 

Háromnegyed óra múlva megálltak a műhely Tavasz utcai bejárata előtt.
Bementek. Mélységes csend volt, mint a ravatalozókban, a gépek mögött
senki sem állt, a két inas a teljesen kopasz, hajlott hátú Kraft Vencellel hal-
kan beszélgetett az ablaknál. Márkus Tibort pedig nem látták. Pálházy Kraft
Vencelhez lépett, köszönt, aztán megkérdezte, hol van a műhelyfőnök. 

- Rögtön szólok neki – mondta szolgálatkészen a hajlott hátú Kraft Ven-
ével, és elnyűtt svájcisapkáját kopasz fejére tette. Hamarosan kinyílt az iroda 

barnára festett ajtaja, és megjelent az ősz hajú Márkus.

- Jó napot, felügyelő úr - köszönt -, épp most kerestem magát a kapi-
tányságon. 

- Történt valami? 

Márkus körülnézett, és erélyesen rászólt a közelükben lebzselő, kíván-
csiskodó inasokra. 

- Nektek nincs munkátok? Kraft úr, miért nem ad munkát ezeknek a
kölyköknek? – A segéd válaszát meg sem várva, a detektívekhez fordult. -
Menjünk be az irodába. – Bementek, Márkus becsukta maga mögött a barna
ajtót. – Tessék, üljenek le – mondta, és kötényével letörölte az asztalnál álló
székeket. 

110

- Az isten szerelmére, ne legyen már ennyire körülményes - Pálházy leült
-, mondja már, hogy mi történt, miért hívott? 

- Tíz perce sincs - mondta Márkus kicsit remegő hangon -, hogy Rozál
telefonált. 

- Pócsiné? 

- Nem. Dehogy. Koller Ernő feleségét Rozáliának hívják. 

- Értem. És mit telefonált? 

- Koller Ernő ma reggel a padláson felakasztotta magát. Rozika megkér-
dezte, hogy mit tegyen. Azt mondtam, hogy egyelőre semmit, én majd tele-
fonálok a rendőrségre. 

Pálházy Fejes Gézára nézett, aki feljegyzéseket készített.
- Hol lakik Koller Ernő? 

- Erzsébet királynő út öt, földszint kettő - mondta Márkus. - Hagyott
hátra egy búcsúlevelet, de az asszony nem bontotta fel. 

- Köszönöm, Márkus úr - mondta Pálházy. - Odamegyünk. Megenged
egy telefont? 

- Természetesen. 

Pálházy feltárcsázta a kapitányság számát, és az életvédelmi csoportot
kérte. 

- Te vagy, Fülöp? 

- Én vagyok, Robertó. Megismertem a hangodat. 

- Jó a hallásod. Bemondok egy címet. Írd fel. Erzsébet királynő út öt,
földszint kettő. Koller Ernő. Öngyilkosság. Felakasztotta magát. Hozz ma-
gaddal fotóst, nyomrögzítőt és a félnótás orvost. Akkor is jöjjön, ha nem jó-
zan. Világos? 

- Minden világos, Robertó. Húsz perc múlva ott vagyunk. 

Fülöp Ádám pontos volt, nem kellett várakozni rá. Pálházy jól sejtette, a
kövér, ritkás bajuszú, gyulladásos szemű doktor Beliczay Olivér már mólés
volt, de nem dülöngélt, pontosan tudta, hogy mit csinál, ám többet beszélt,
mint józanul. 

- Fiúcska vagy lányocska az angyaljelölt? - kérdezte. Humora most nem
talált visszhangra, senki sem nevetett. Bementek Kollerék lakásába. A so-
vány, beesett arcú asszony egykedvűen fogadta őket. A kíváncsiskodó
szomszédok már ott gyülekeztek az udvaron az ajtó előtt. Szerencsére Fülöp
két őrszemet is hozott magával, azok hamarosan rendet csináltak az udva-
ron, a kíváncsiskodókat visszaparancsolták a lakásokba. 

- Fogadja őszinte részvétemet, asszonyom - mondta Pálházy. - Hogy ta-
lált rá a férjére? 

111

Az asszony nagyot nyelt, megtörölte száraz szemét, és fakó hangon azt
mondta: 

- Fél hétkor ment el, mint mindig. Reggelit adtam neki, aztán visszafe-
küdtem, mert tegnap nagymosást csináltam és nagyon fáradt voltam. Évike
meg kilenc órára ment iskolába, mert minden szerdán katolikus hittanóra
van, ő meg református. 

- Hol van a kislány? - kérdezte Fülöp Ádám. 

 

- Elvittem az iskolába.
Pálházy vette át a szót. 

- Hogy talált rá a férjére a padláson? 

 

- Hét óra után kerestem a padlásajtó kulcsát. Merthogy a kislány ruhájá-
ért fel akartam menni, hogy kivasaljam. A barna-fehér kockás flanelruháját
akartam ráadni, hogy ne fázzon szegénykém. Nem találtam a kulcsot, pedig
este, amikor a teregetéssel végeztem, felakasztottam a helyére az ajtó mellett
a falra. De nem volt ott. Kimentem az udvarra. Látom, hogy nyitva van a
padlásajtó. Meggyújtom a villanyt, felmegyek, hát akkor látom, hogy a sze-
rencsétlen ott lóg az egyik gerendán. Majd meghaltam a rémülettől. És ott
volt a felborult ócska szék mellett a levél. Most is ott van. Nem nyúltam hoz-
zá. Nem mertem. Sírni kezdtem. Ott ültem addig, amíg ki nem bőgtem ma-
gamat. Aztán lejöttem. Bezártam az ajtót, bevettem egy csomó nyugtatót,
felöltöztem, és kimentem az utcára, a sarkon van egy telefonfülke, onnan
felhívtam Márkus urat. 

- A szomszédok honnan tudták meg, hogy mi történt? - kérdezte Fülöp
Ádám -, merthogy itt kíváncsiskodtak az udvaron. 

- Látták, hogy sírok, megkérdezték, hogy miért sírok, mondtam, meghalt
az uram. Öngyilkos lett. Csak azt nem mondtam nekik, hogy a padláson van,
nem akartam, hogy felmenjenek. 

- Ezt jól tette, asszonyom. - Pálházy körülnézett. - Menjünk fel a padlás-
ra, uraim. 

A felakasztott ember nem volt valami szívderítő látvány. A fényképész
munkához látott, villant a vaku, aztán a holttestet levágták a kötélről, óvato-
san ráfektették egy szétterített csomagolópapírra, és az orvos az előírás sze-
rint tüzetesen megvizsgálta. 

- Véleményem szerint - mondta, miután felegyenesedett és az órájára
nézett - a halál hat óra harminc és hét óra között állhatott be, de véglegesen
megnyugtató választ csak a boncolás után adhatok. 

- Kösz, doki - mondta Pálházy -, légy szíves, intézkedj, hogy a holttestet
szállítsák el. - A rendőrorvos bólintott, és lement a padlásról. Pálházy ma- 

 

112

 

gához vette a levelet, a zsebébe csúsztatta, aztán Fülöp Ádámhoz fordult. -
Ebéd után - mondta - részletes jelentést szeretnék kapni a vizsgálatról. 

- Megkapod, Robicsek. 

Pálházy bólintott, majd megérintette Fejes Géza karját. 

- Menjünk - mondta. - Márkus úr - fordult az ősz hajú könyvkötőhöz -,
jöjjön, visszavisszük a műhelybe. 

Beültek a gépkocsiba, a vezető indított. Pálházy hátradőlt, elővette a le-
velet, felbontotta és olvasni kezdte a szálkás betűkkel út sorokat. 

„Rozikám, bocsáss meg nekem, de nem volt más választásom. Iszonyatos
bűnt követtem el, elárultam Petró urat, aki mindig jó volt hozzám, akinek
mindketten mindent köszönhetünk. Nem akartam becstelen lenni, tudod,
hogy sohasem voltam az. De Takács főhadnagy egy idegennel tavaly szep-
temberben elvitt a tüzérlaktanyába, és arra kényszerített, hogy a kémelhárító
osztály besúgója Jegyek. Megfenyegettek. Féltem, főleg téged féltettelek,
ezért elvállaltam a besúgást. Petró urat kellett figyelnem, arra voltak kíván-
csiak, hogy Petró úr nagybátyja és felesége mikor keresik fel őt. Felkeresték,
láttam őket a műhely irodájában. És én gyávaságból, félelemből megbocsát-
hatatlan bűnt követtem el, mindent jelentettem Takács főhadnagynak. Most
már tudom, hogy hallgathattam volna. Petró úrral karácsony másnapján ta-
lálkoztam Budapesten a Hadik-laktanya egyik szobájában, ahol szembesí-
tettek vele. Iszonyatos volt. Petró úr mindent tagadott, én pedig a szemébe
mondtam, hogy igenis találkozott a nagybátyjával. Szomorúan nézett rám,
nem bírtam elviselni a tekintetét, térdre estem előtte, bocsánatot kértem tő-
le, de ő csak nézett rám és nem válaszolt. Aztán engem elvittek, őt pedig
minden bizonnyal megvallatták. Talán már nem is él. Rozikám! Engem teg-
nap este, amikor hazafelé mentem a műhelyből, Takács főhadnagy megállí-
tott az Eötvös utca elején, beültetett egy autóba, és kivitt a városból. Valahol
a Záhonyi dűlőben, a Zina partján azt mondta, hogy ha beszélni fogok bár-
kinek is a karácsony másnapján történt budapesti szembesítésről, akkor én is
Petró Máté sorsára jutok. Megkérdeztem, hogy mi van Petró úrral. Azt
mondta, hogy öngyilkos lett. Akár így történt, akár másképpen, én vagyok a
gyilkos. Ezzel az iszonyú bűnnel nem élhetek tovább. Bocsáss meg nekem.
Talán Isten is megbocsát. A te szerető Ernőd." Pálházy összehajtotta a leve-
let, újból a zsebébe tette. Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett. Szerencsétlen
Koller, gondolta. Szerencsétlen ember. Jobb sorsot érdemelt volna. 

- Érdekes a levél? - kérdezte Márkus. A hátsó ülésen ült, és feszült kí-
váncsisággal figyelte a levelet olvasó főhadnagyot. 

- Igen. Azt hiszem, érdekes. Kiderült, s gondolom ezt maga sem tudta, 

113

hogy Koller Ernő nagy összegekben kártyázott. Eladósodott. Nem volt más
választása. 

- Remélem, nem gondolja komolyan, kedves felügyelő úr, hogy én erre a
magyarázatra vevő vagyok. 

Pálházy nevetni kezdett.

- Nem gondolom - mondta. - A többit majd megbeszéljük. Most csak
annyit, igaza volt. 

- Mármint nekem. 

- Magának. - Pálházy hátrafordult és Márkusra nézett. - Leírta mindazt,
amit magának előzőleg elmondott. - A gépkocsivezető előtt nyugodtan be-
szélhetett, megbízható embere volt, ismerte, tudta, hogy nem fecseg, nincs az
a pénz, amiért elárulná őt. - Mindazonáltal - folytatta, és Márkusra nézett -
nagyon fontos lenne, ha hivatalosan is vallomást tenne a Koller Ernőtől hal-
lottakról. 

- Ha a felügyelő úr úgy gondolja, szívesen - mondta Márkus. 

- Igen, én így gondolom. Ezért az a véleményem, hogy tegyen vallomást.
Én a Fórum mozinál kiszállok a kocsiból -, Fejes Gézára nézett -, ti menjetek
be a kapitányságra, és arra kérlek, Gézám, hogy vedd jegyzőkönyvbe Már-
kus úr bejelentését. Legyen benne természetesen a budapesti kihallgatása,
Elmer őrnagy és így tovább. És ami a legdöntőbb, hogy hazajövetele után mit
tudott meg Koller Ernőtől. Az is benne lehet a jegyzőkönyvben, hogy Buda-
pestről visszatérve találkozott velem a Zabtarisznya étteremben és jelentést
tett, ami azt bizonyítja, hogy Márkus úr becsületes, tisztességtudó magyar
ember. 

- Ez is legyen benne a jegyzőkönyvben? – kérdezte Fejes Géza. 

- Természetesen. Ez nagyon fontos. Gondold meg, Géza, Petró Máté,
mint kiderült, valóban találkozott a Szovjetunióból illegálisan Magyaror-
szágra jött bolsevista nagybátyjával és feleségével. Felmerül a kérdés, ho-
gyan lehetséges az, hogy erről Márkus Tibor műhelyfőnök nem tudott, ami-
kor a találkozó a műhely irodájában történt. Vagyis az ostobák, te is tudod,
hogy a szolgálatban sok ostobával vagyunk körülvéve, és az ostobák mindig
rosszindulatúak, tehát ezek az ostobák képesek meghurcolni Márkus urat,
amit ő mint jó magyar ember, ugyebár, nem érdemelne meg. Meg az is kitelik
tőlük, hogy kiküldik a frontra. 

- Ez így igaz - mondta Márkus. - Én pedig nem akarok oda menni. - Ma-
gában pedig azon morfondírozott, hogy mit is gondoljon Pálházy felügyelő-
ről, saját értékrendjében hova sorolja őt. 

A Fórum mozinál megálltak. Pálházy elbúcsúzott Fejes Gézától meg
Márkus Tibortól, kezet fogott a gépkocsivezetővel, és azt mondta neki: 

114

- Pista úr, most tizenkettő tíz van, egyeztessük az óránkat. 

- Annyi van nálam is, felügyelő úr. 

- Akkor egy óra múlva, tizenhárom tízkor itt találkozunk. 

- Értettem, felügyelő úr. 

Pálházy kilépett a gépkocsiból. Megállt a járdaszélen, intett Márkusnak,
néhány percig tekintetével követte a lassan tovagördülő gépkocsit, aztán
megfordult, egy-két pillanatig a mozi plakátját nézte, a Krüger apó című né-
metfilmet játszották az este, nem volt mozirajongó, a náci propagandafilmek
amúgy sem érdekelték, felhajtotta kabátja gallérját, megigazította gyapjú-
sálját, és nekifeszülve a jeges északi szélnek, elindult a Turul körúton.
A Délibáb utca sarkán, a Délibáb presszó előtt megállt, megütötte orrát az
ajtón át kiáramló babkávé illata. (Oly nagy volt a forgalom, hogy az elegáns
üzlet ajtaja jószerivel félpercenként nyílt ki, s így az igazi babkávé illata ki-
szökött az utcára is.) Pálházy bement az üzletbe. Beállt a sorba, élvezettel
szippantotta magába a pörkölt kávé illatát. Miután rákerült a sor, egy duplát
rendelt, ha nem megterhelés, mondta a fekete hajú, kreol bőrű, szép arcú
lánynak, rövidet kér. A lány rámosolygott. Ahogyan óhajtja az úr, mondta,
és néhány pillanat múlva a pultra tette a kávéscsészét. 

Pálházy továbbhúzódott, lassan, szinte szertartásosan hörpölt a kávéból,
közben cigarettára gyújtott, mert a kávézás cigaretta nélkül nem sokat ér,
vallotta, persze barátai közül sokan nem értettek ezzel egyet. De a felügyelőt
ez nem zavarta. Legyintett, és azt mondta, ő sem dohányzott versenyző ko-
rában, s a versenyzőknek azt tanácsolja, hogy ne dohányozzanak, ne igya-
nak, de ő már obsitos, kiöregedett oroszlán, megengedheti magának, hogy a
fekete mellé elszívjon egy Mirjamot, ami kimondottan női cigaretta. Itta az
erős feketét, nézte a vásárlókat, közben gondolatai Petró Máté rejtélyes el-
tűnése körül jártak. Rejtélyes? Nem, Pálházynak szent meggyőződése volt,
hogy a könyvkötőmester eltűnése, helyesebben eltüntetése egyáltalán nem
rejtélyes, nagyon is világos és áttekinthető. Az ügy kulcsfigurája doktor El-
mer őrnagy. Ő az, aki pontosan tudja, hogy mi történt a szerencsétlen Petró
Mátéval, és nyilván azt is tudja, hogy jelenleg hol van. Igen, doktor Elmert
kell szóra bírni. De hogyan? Majd megoldja. Még nem tudja, hogyan, de bí-
zott magában. Fázni kezdett, meggyorsította lépteit. Sokan sétáltak az utcán,
egyesek a kirakatokat nézték, mások dolgaik után rohantak. Hamarosan
Virág Miklós fényképészműterménél volt. Virág Miklóst nagyon jól ismerte,
amolyan cinkos kapcsolat volt köztük, a fényképészmester rendszeresen in-
formálta a felügyelőt az alvilágból származó értesüléseiről, cserébe Pálházy
megvédte őt az erkölcsrendészeti csoport zaklatásaitól, mert Virág Miklós
olyan aktfotókat is készített megrendelésre, amelyeket a rendőrhatóság 

115

pornográf képeknek minősített. A mesternek nagyszerűen felszerelt, kor-
szerű laboratóriuma volt, nemcsak nagyító és kicsinyítő készülékekkel ren-
delkezett, hanem sokszorosító- és fénymásoló géppel is. Virág harmincöt
éves volt, alacsony növésű, sovány, sötét bőrű, műegyetemet végzett, egy
ideig Budapesten dolgozott a Gamma gyárban, de a gazdasági válság idején,
mint sokan mások, az utcára került. Néhány hónapig alkalmi munkából élt,
minden munkát elvállalt, hogy könnyítsen szülei anyagi helyzetén, ugyanis
náluk lakott, és semmiféleképpen nem akart élősködni rajtuk. Apja cipész-
mester volt, anyja varrónő, ám azokban a nehéz években új cipőt kevesen
csináltattak, maradt hát a javítás, talpalás, sarkalás, anyja pedig leginkább a
régen csináltatott ruhák átalakításával foglalkozott. Egyik nap Virág Miklós
anyai nagybátyja, Zelkó Elemér levelet írt neki, hallja, hogy nincs munkája,
sebaj, utazzon le hozzá Z.-be, vegye át a műtermet és folytassa munkáját. Ez
azért is nagyon jó lenne, mert Miklós az egyetlen örököse, ráhagyja a Délibáb
utcai házát és a jól felszerelt műtermét. Virág Miklós örömmel elfogadta
nagybátyja ajánlatát, és már másnap leutazott Z.-be. Hamar megtanulta a
fotózás csínját-bínját. Tetszett is neki az új munka, rájött, hogy képekben is
lehet gondolkodni, és az ember érzései, indulatai, érzelmei képekben is kife-
jezhetők. Nagybátyja három évvel ezelőtt meghalt, azóta egyedül dolgozik.
A városban nagyon hamar ismert lett, remek portrékat, egyéni beállítású es-
küvői képeket készített, de azok is őt keresték fel, akiknek a hivatalos ira-
taikról fénymásolatot kellett csináltatniok. Az alacsony emberke kedves,
udvarias volt, üzletfelei kedvelték őt. Két alkalmazottal dolgozott: Hajdú
Ferenc laboránssal és Selymes Anikóval, aki a szükséges irodai munkákat
végezte, és a negatív filmek, lemezek nyilvántartását kezelte. Anikó szőke
volt, kék szemű, kecses testű, egyesek szerint gyengéd kapcsolat fűzte őt a
jómódú, kedves mesterhez, aki nem volt valami férfias megjelenés. Katonai
szolgálatra sem alkalmas, de nagyon sok szeretetreméltó van benne, és ép-
pen ezért meg lehet szeretni. Többen voltak olyanok, akik a mester egyik-
másik, közkézen forgott aktképén Anikóra ismertek, bár a felvételen az arc
elmosódott, felismerhetetlen volt, a test viszont részleteivel együtt érzékle-
tesebbnek, szinte tapinthatónak látszott. 

Pálházy belépett az üzletbe. Anikó az íróasztalnál ült, hullámos szőke haja
a vállára omlott. Pálházy köszönt, és benézett a lány mellett a műterembe.
Az árulkodó fényekből látta, hogy Virág valakiről felvételeket készít. 

- Mivel szolgálhatok, felügyelő úr? - kérdezte kedvesen a kék szemű lány.
- Érkezett néhány darab Leica Németországból, de megjöttek a Kodak fil-
mek is. De van Agfa is... 

116

- Köszönöm, Anikó kedves, de most nem vásárolok. A főnökkel szeret-
nék beszélni. 

- Rögtön végez. Segíthetek valamiben? 

- Hajdú Feri itt van? 

- Ma szabadságra ment. Behívták katonának. A szüleitől akar elbúcsúzni. 

- Mondja, Anikó, maga tud fénymásolni? 

- Miért ne tudnék? 

- Három példányt kellene készíteni erről a levélről. - Elővette Koller le-
velét a zsebéből. 

- Megcsinálom - mondta a lány -, de meg kell várni Virág urat. Nem
hagyhatom itt az üzletet. 

- Persze. - Pálházy az órájára nézett. - Mennyi időt vesz igénybe ez a má-
solás? 

- Perceket. 

Virág Miklós jött ki a műteremből, udvariasan maga előtt tessékelve egy
harminc év körüli, lefátyolozott arcú nőt. 

- Kézcsókom, nagyságos asszonyom. Keddre készen lesznek a képek.
Barna tónus, ahogy megbeszéltük. 

- Köszönöm. Viszontlátásra - mondta a nő, és kékróka gallérját megiga-
zítva a nyakán kilibegett az üzletből. 

- Üdvözlöm, felügyelő úr - köszönt Virág -, mivel szolgálhatok? 

- Három kópiát kell csinálni erről a levélről. 

- Semmi akadálya. 

- Mondtam a felügyelő úrnak, hogy én elkészítem a másolatot. 

- Te csak maradj itt és vigyázz az üzletre. - Pálházyhoz fordult. - Jöjjön,
felügyelő úr. - Átmentek a műtermen a laboratóriumba. - Szabad a levelet?
- Virág Miklós a kezét nyújtotta. 

Pálházy átadta Koller búcsúlevelét. - Elolvashatja - mondta -, de senki-
nek sem tehet említést a levél tartalmáról. 

- Nem olvasom el. Nem érdekel. Tudja, hogy én lojális vagyok magával
szemben, de nem akarok semmibe sem belekeveredni. Ha szüksége van a
segítségemre, szívesen segítek, mert bízom a szavában. Ez minden. És ter-
mészetesen én arról sem tudok, hogy a felügyelő úr fénymásolatokat akart
készíttetni valamiféle írásról. 

Pálházy bólintott.

- Helyes, Virág úr. Akkor ebben maradunk. - Nézte a gyorsan dol-
gozó mestert, s úgy látta, valóban nem kíváncsi az írásra. 

- Készen is vagyunk. Remekül sikerült. Nem azért mondom, hogy di-
csérjem magam, de ez az igazság. Beleteszem borítékba, jó? 

117

- Az jó lesz. 

Virág egy barna borítékba tette a másolatokat, az eredetit pedig visszaadta
a felügyelőnek. 

- Köszönöm. Mennyivel tartozom?
A sovány ember legyintett. 

- Semennyivel. Leírom az adóból. Mit szólna, felügyelő úr, ha azt hallaná,
hogy megnősültem? 

- Örülnék. Anikó? - kérdezte, és fejével az üzlet felé intett.
Virág bólintott. 

- Szép lány, ugye? 

- Ragyogó teremtés. És mikor lesz az esküvő? 

 

- Tavasszal. Márciusban. A Hálaadás-templomban. Ha megkérném,
hogy legyen az egyik tanú, az én tanúm, elfogadná? 

- Örömmel, Virág úr. Tanú még úgysem voltam. De arra kérem, hogy
szóljon időben. 

- Köszönöm, felügyelő úr - hálálkodott Virág Miklós. Kezet fogtak, és
Pálházy távozott. Az üzletben kedvesen Anikóra mosolygott, és a lány ki-
domborodó melle láttán arra gondolt, hogy ő is szívesen lefeküdne vele.
A Fórum előtt már várta a gépkocsi. Pista úr, vagyis Kiss István őrmester
mosolyogva intett. 

- Pontos voltam, főnök? - kérdezte. 

- Mint a lajosmizsei nemzetközi expressz. - Beült a gépkocsivezető mellé.
- Vissza a kapitányságra. - Nem egész húsz perc múlva már az ebédlőben
kanalazta a nem éppen forró levest, de éhes volt, hát megette. Már a második
fogást, a szerb rizses húst falta, amikor Fejes Géza leült az asztalához. 

- Te még nem ebédeltél? - kérdezte. 

- Még nem. Annyi munkát adtál, hogy nem volt rá időm. Egyébként a
fiúk elfogták Faragó Erzsébet támadóit. Jó volt a személyleírás. Köszönöm -
mondta a felszolgálónak, aki az asztalra tette a levest, aztán folytatta. -
Mindketten büntetett előéletűek, beismerő vallomást tettek. Két hete sza-
badultak a szegedi Csillagból. Vallomásuk szerint háromszor mentek ke-
resztül a lányon. Szívem szerint szétvertem volna őket. 

Pálházy legyintett.

- Az a szomorú ebben - mondta -, hogy ez a két csavargó három vagy
négy évet fog kapni, talán még annyit sem, de mondjuk... - elhallgatott, már
megint eljár a szája, gondolta, azt akarta mondani, hogy a szervezkedő kom-
munisták ennél jóval többet kapnak, és ráadásul félig agyonverik őket. 

- Miért hallgattál el? 

118

- Semmi, nem lényeges. Megyek, mert Török Vili négyre várja az össze-
foglaló jelentést. A doki átküldte a boncolási jegyzőkönyvet? 

- Ott van az asztalodon. Egy pillanatra még, Robi. 

- Parancsolj. 

- Nem bízol bennem? 

- Miért gondolod? 

- Valamit elkezdtél mondani, valami fontosat, és abbahagytad. 

- Jól van, Géza, egyszer majd hosszabban beszélgetünk, de most egyél,
mert kihűl a kaja. Egyébként megbízom benned. - Megfogta a fiatal gyakor-
nok vállát, megszorította, ráhunyorított, aztán elment. A szobájában meg-
nézte az óráját. Kettő múlt öt perccel. Leült, rágyújtott, elolvasta a boncolási
jegyzőkönyvet. Jól sejtette. Koller hét óra után akasztotta fel magát. Maga
elé húzta az öreg Remington gépet, és írni kezdett. Gyorsan, hibátlanul gé-
pelt tíz ujjal, elindulhatott volna az országos versenyen is. Fél négy már el-
múlt, amikor befejezte a jelentést. Átolvasta, nem kellett belejavítania.
A jelentés másolatát a páncélszekrényébe tette, egy pillanatig tűnődött, hogy
mitévő legyen, tegye a páncélba a fotókópiákat is, vagy helyezze el valahol
másutt. Egyelőre oda teszi, aztán majd meglátja, hogy mit csináljon velük.
Volt még húsz perce, átment a kihallgatószobába. Fejes Géza az asztal mö-
gött ült, és undorral nézte a vékony termetű, sunyi tekintetű, vörhenyes hajú
fiatal férfit. Nem lehetett több harmincévesnél. Németh Tibor detektív ott
állt az asztal mellett, éberen figyelte a gyanúsítottat. 

- Hogy hívnak? - kérdezte Pálházy. 

- Ficzek Sándor. - Vékony, kellemetlen hangja volt. 

- Hány éves vagy? 

- Huszonnyolc múltam. 

- Hány évet ültél eddig börtönben? 

- Tizenkettőt. Vácon és Szegeden.   

- Miért ítéltek el? 

- Rablásért és emberölési kísérletért. 

- Testvéred van-e? 

- Egy húgom van. 

- Hány éves? 

- Azt hiszem, most múlt húsz. De nem vagyok benne biztos. 

- Anyád él? 

- Múlt héten még élt. 

- Mi a foglalkozása? 

- Dada egy óvodában. 

- Apád mivel foglalkozik? 

119

- Ivással. Alkoholista. És veri az anyámat. 

- Mit szólnál hozzá, ha húgodat megerőszakolnák, mint ahogy te Faragó
Erzsébetet? 

Ficzek lehajtotta a fejét, elnyűtt, cipője orrát nézte. Nagy sokára megszó-
lalt. 

- Már megerőszakolták. 

- Ki?  

- Az apám. 

- Honnan tudod? 

- Együtt ültem vele a Csillagban. A húgom mondta, mikor meglátogatott. 

- Szép lány a húgod? 

- Nagyon szép. Vörös hajú, kék szemű. Vöröskének becézik. 

- És miután megtudtad, hogy mi történt a húgoddal, mit mondtál apád-
nak? 

- Semmit. Megvertem. Ha nem rugdosnak le róla az őrök, meg is fojtot-
tam volna a rohadékot. De látja, még a fegyőrök is őt védik. 

- És szabadulásod után te is megerőszakoltál egy lányt. Egy ártatlan te-
remtést. 

- Igen. Szégyellem magam. Mit csináljak. Kellett a nő. 

- Miért nem mentél a kuplerájba? 

- Nem volt pénzem. Meg utálom a kurvákat. 

- Mondta már a felügyelő úr, hogy Faragó Erzsinek a bátyja ökölvívó?
Európa-bajnok. 

- Nem, nem mondta. 

- Akkor most én közlöm veled. A fiú megesküdött az oltár előtt, hogy
bosszút áll a húgát ért szörnyűségért, és amikor szabadulni fogtok, tégedet is
meg a társaidat is kicsinál. De nem egyszerűen, hanem bicskával ki fogja
vágni a heréteket, és megeteti veletek. Ért hozzá, Faragó Dénes tanult mé-
száros és bikaerős. Ezt csak azért mondom, hogy az ítélet után ezzel a tudat-
tal élj a börtönben. És még valamit, te csavargó, nem lesz senki, aki megvéd-
jen Faragó Dénes bosszújától. 

- És maguk? – kérdezte sápadtan Ficzek. 

- Mi semmiről nem tudunk. Ami történni fog, az hármótok magánügye. -
Persze mindebből egy szó sem volt igaz, Pálházynak fogalma sem volt arról,
hogy a szerencsétlen lánynak van-e fiútestvére, csak rá akart ijeszteni Fi-
czekre. Sikerült, mert a sovány, vörhenyes hajú férfi homlokán kiültek a fé-
lelem verítékcseppjei. A felügyelő Fejes Gézára nézett. - Folytassátok. Nem
kell bántani őt, azt bízzuk Faragó Dénesre. - Átment Török főfelügyelőhöz. 

120

- Nos - kérdezte a pipafüst mögül a tömzsi férfi -, elkészítetted a jelen-
tést? 

- Parancsolj - mondta, és átnyújtotta a dossziét, amelyben benne volt az
összefoglaló jelentés, a búcsúlevél, a helyszíni szemléről készült jegyzőkönyv
és a rendőrorvos meg a boncolást végző orvos szakértői jelentése. És ott volt
még Márton tanúvallomása a budapesti kihallgatásáról. - Pálházy leült, ci-
garettára gyújtott, és kíváncsi tekintettel nézte a figyelmesen olvasó főnökét.
Török arca egyre gondterheltebb lett, tekintete elfelhősödött, kétszer is
átolvasta a jelentést, kitisztította pipáját, megtömte újra, rágyújtott, közben
nézegette a mellékleteket. 

- Világos minden - mondta nagy sokára. - Következtetésed pedig logi-
kus. Csakhogy... 

- Csakhogy... - ismételte meg Pálházy az utoljára kimondott szót, és kí-
váncsian várta a folytatást. 

- Nos, a jelentésből feketén-fehéren kiderül, hogy Petró Máté dörzsölt
gazember volt. Kommunistagyanús. Ez, gondolom, előtted is világos. Néz-
zük csak. Nagybátyja, a távollétében halálraítélt Petró Miklós, a Komintern
volt munkatársa feleségével, egy ugyancsak bolsevik nővel illegálisan Ma-
gyarországra érkezik. Itt a városban titokban találkozik Petró Mátéval, és a
mi „becsületes" könyvkötőművészünk ezt ugyebár elfelejtette jelenteni. No
de elképzelhető-e, Robikám, hogy ez a találkozás minden előzmény nélkül
jött létre? Kizárt dolog. Akik ismerik a kommunisták földalatti munkáját,
konspirációs felkészültségét, azok jól tudják, hogy egy efféle találkozó létre-
jötte csak alapos, körültekintő előkészület után lehetséges. Gondold meg,
Petró Miklós tizenkilenc óta nem látta unokaöccsét. Honnan tudta, hogy az
évek során, az eltelt huszonnégy év alatt hogyan alakult jelleme, gondolko-
dása, politikai nézete, magatartása? Ha felkereste őt annyi év után, akkor
biztosra ment, akkor pontosan tudta, hogy tökeres fel, kivel fog találkozni.
Nem kell nagy merészség annak a következtetésnek a levonására, hogy Petró
Máté a kommunista mozgalom tagja, és tizenkilenc óta illegális kapcsolatot
tartott fenn a Moszkvában élő és a magyarországi felforgató tevékenységet
irányító Petró Miklóssal. Miért nem ebből az alapállásból indulsz ki, kedves
Robi? Vagy nem logikus, amit mondtam? 

- De igen. Nagyon logikus. El kell ismernem. - És Pálházy valóban logi-
kusnak találta Török okfejtését. De azért nem adta be a derekát. - Vilmos -
kezdte -, ne feledkezz meg arról, hogy Petró Mátét elrabolták, s ezt nekünk a
VKF defenzív osztálya jelentette hivatalosan, és a segítségünket kérte. Nos,
mi tudjuk, hogy a valóságban ők rabolták el, s minket csak falból kértek meg,
hogy nyomozzuk ki a tetteseket. Kinyomoztuk. Kötelességünk, hogy a nyo- 

121

mozás eredményét nyilvánosságra hozzuk. Minden jel arra mutat, hogy Pet-
ró Mátét Elmerék kihallgatás közben agyonverték, és ismeretlen helyen el-
temették. De gondold meg, Petrának családja van, jogukban áll, hogy is-
merjék az igazságot, hogy tisztességgel eltemessék őt, akkor is, ha bűnös volt.
Török kivette szájából a pipáját, megnyomkodta a parazsat. 

- Nagy csalódás vagy nekem, te oltári humanista. Mondd, de őszintén
felelj, hallottál már valamit valamikor a titkosszolgálatról? 

- Persze hogy hallottam. 

- Akkor most ezt a Petró eltűnési ügyet a titkosszolgálatok működésének
ismeretében gondold végig. 

Pálházy összevonta szemöldökét. 

- Ezt hogy érted? 

Török pöfékelt kettőt-hármat.

- Nos, biztos, hogy Elmer és valamelyik embere vitte el magával kará-
csony másnapján Petró Mátét. Az is biztos, hogy Koller Ernő volt az infor-
mátor. Nem nevezem besúgónak, mert amit tett, hazafias kötelessége volt.
Nem vitás, hogy Kollert szembesítették Petróval, aki azt követően elismerte,
hogy valóban találkozott nagybátyjával. De az már fikció, hogy azután val-
latás közben agyonverték. 

- Akkor hol van? Mit csináltak vele? - kérdezte Pálházy. 

- Robikám, jól jegyezd meg: a titkosszolgálat akciói kifürkészhetetlenek.
Titkosak. Nem kötik az illetéktelenek orrára. Elképzelhető a következő
verzió: Petró Máté a szembesítés után rájött, hogy nincs értelme a további
tagadásnak, mert ha tagad, bajt hoz feleségére, születendő gyerekére, apó-
sára, a köztiszteletben álló orvosra, vagyis az egész családra. Idáig világos? 

- Világos - mondta Pálházy. - És elképzelhető - tette hozzá. 

- Most figyelj. - Török felállt, s mint egy professzor, sétálni kezdett a kép-
zeletbeli katedrán. - Petró Máté beismer mindent. Igenis, futárok útján kap-
csolatot tartott fenn nagybátyjával, fontos információkat gyűjtött a részére,
ezeket átadta a futároknak. Azt is bevallja, hogy nagybátyja már elhagyta az
országot. Úgy tudja, hogy valamelyik európai országba utazott hamis útle-
véllel. Ezek után, hogy családját és az életét mentse, felajánlja szolgálatát a
második osztálynak. Ők pedig ezt elfogadják, és bizonyos feladattal vala-
melyik európai országba küldik. Hogy küldetése titokban maradjon, a kará-
csony utáni napon megrendezik a letartóztatási próbálkozás színjátékát.
Nem találják, a segítségünket kérik. Robikám, a titkosszolgálat fejével gon-
dolkodj. Ha mi most belepancsolunk az ügybe, talán valamilyen fontos, az
ország biztonságát érintő akció sikerét veszélyeztetjük. 

Pálházy teljesen bizonytalanná vált. Eszébe jutottak a rendőrségi tanfo-

122

lyamon tanultak, ahol arról volt szó, hogy a kémek, diverzánsok ellen csakis
titkos módszerekkel lehet harcolni. 

- Lehet, hogy igazad van, de a jó isten verje meg őket, miért ködösítenek,
miért nem mondják azt, hogy szálljunk ki az ügyből, miért kell hetekkel a
történtek után kihallgatni Márkust? 

- Ez amolyan elterelő manőver - mondta Török Vilmos. - Egyébként
abban igazad van, hogy beszélhetnének velünk. Nézd, Róbert, nagyon egy-
szerű a dolog. Hivatalból megkeressük doktor Elmert, és beszélünk vele, sőt
magyarázatot kérünk tőle. A történtekről. Mindenesetre, hogy megnyugodj
és ne csinálj semmiféle butaságot, az ügyet elveszem tőled. Légy szíves, add
át az összes nyomozati anyagot meg mindent, ami az üggyel kapcsolatos. 

Pálházy fegyelmezetten csak annyit mondott:

- Rendben van, ahogy gondolod. - Visszament a szobájába, a páncél-
szekrényből kivette a nyomozással kapcsolatos iratokat, rosszkedvűen át-
ballagott Törökhöz, átadta neki az anyagot. A fotómásolatokat viszont ma-
gánál tartotta. 

- Parancsolj, főnök. És kérek három nap szabadságot. Meg kell látogat-
nom anyámat. - Azt természetesen elhallgatta, hogy nemcsak édesanyjával
akar találkozni, hanem Fürjes Péterrel is. 

Török beleegyezően bólintott.

- Helyes. Holnap huszonnyolcadika, csütörtök. Pihend ki magad. A folyó
ügyeket add át Fejes Gézának. Szombaton, dehogy, rosszul számolok, hét-
főn várlak. Anyádnak kézcsókom. 

- Átadom neki. - Hét óra már elmúlt, amikor kilépett a kapitányság ka-
puján. A jeges északi szél az arcába vágott, szinte elakadt a lélegzete. Ke-
mény hideg volt, szorosabbra kötötte gyapjúsálját. Nem volt kedve még ha-
zamenni, úgy érezte, feltétlenül beszélnie kell Márkussal, meg kell tudnia az
igazságot Petróról, már csak a mozgalom miatt is, mert ha igaz Török felté-
telezése, hogy Petró Elmerék ügynöke lett, akkor el kell őt némítani. Akkor
megérdemli a halált. És ekkor arra gondolt, hogy mi lesz Petró feleségével,
Mária asszonnyal, aki rendületlenül bízik a férjében és ártatlannak tartja őt.
Kerülgette a járókelőket, ha olykor-olykor valamelyiket meglökte a vállával,
udvariasan bocsánatot kért, és mint egy alvajáró ment tovább. Furcsának
tartotta, hogy Pócsi Mária szomorú tekintetétől, szabályos, szép arcától nem
bírt elszabadulni. Áprilisban szülni fog, mi lesz a gyerekkel? Apa nélkül nő
fel. Ki tudja? Megállt a Tavasz utca sarkán. Az elsötétítés miatt az utcai lám-
pák gyéren világítottak, egyes helyeken a lassan leereszkedő köd eltompí-
totta a házak éles vonalait. Szinte ösztönösen fordult be a Tavasz utcába. Az
út menti japán akácok levélfosztotta ágain puha hótakaró hintázott a gyenge 

123

szélben. Maga sem tudta megmondani, miért, de Márkust nagyon rokon-
szenvesnek találta, úgy érezte, hogy abban a magas, sovány emberben meg-
bízhat. Hét óra előtt néhány perccel ért a műhelyhez. Az elsötétítő függö-
nyöket behúzták. Benyitott. A hajlott hátú Kraft Vencel a vágógépnél dol-
gozott, az ajtónyitásra hátrafordult, még meg is hajolt, amikor köszönt. 

- Jó estét, felügyelő úr. 

- Jó estét. Jó meleg van maguknál. Künn nagyon harap a hideg. - Körül-
nézett. - Az inasok? 

- Tanonctörvény is van, felügyelő úr. Ők nem dolgozhatnak tizennégy
órákat naponta. 

- Maguk annyit dolgoznak? 

- Ha sürgős munkánk van, akkor még többet is. Hála Istennek, most van.
És minden sürgős. Nem kell félni, hogy az utcára kerülök. Márkus urat ke-
resi? 

- Igen. 

- Odabenn van az irodában. 

- Kösz - mondta Pálházy, és mutatóujját a kalapja széléhez emelte, aztán
kényelmes léptekkel átment a műhelyen és benyitott az irodába. Márkus Ti-
bor az asztalnál ült, előtte egy halom számla, füzetek, könyvek. Felnézett,
sovány arcára alig észrevehető mosoly ült ki. Felállt. 

- Üdvözlöm, felügyelő úr. Parancsoljon velem. És foglaljon helyet. 

- Köszönöm. - Pálházy leült. - Nem zavarja, ha rágyújtok?  

- Nem, nem zavar. 

A felügyelő rágyújtott, az üveg hamutartót a keze ügyébe tette. 

- Erre jártam - mondta. - Gondoltam, benézek magához.
Márkus visszaült a helyére 

- Történt valami? - kérdezte. Hangjából kiérződött a szorongás.
Pálházy hosszan hallgatott, szívta a cigarettáját, és elgondolkodva nézte a 

sovány férfi hófehér haját.

- Mondja, Márkus úr, és szeretném, ha őszinte lenne hozzám, maga el-
képzelhetőnek tartja, hogy Petró Máté rendszeres kapcsolatban állt nagy-
bátyjával? 

- Nem, nem hiszem, hogy kapcsolatban lettek volna. 

- Tudja, illetékes helyen az a vélemény, hogy Petró Máté megérdemelte
sorsát. Mert végül is találkozott nagybátyjával. És nem jelentette a rendőr-
ségnek. Vagyis bűnt követett el. 

Márkus széttárta a karját.

- Megítélés kérdése. Tudja, felügyelő úr, én sem jelentettem volna. Talán 

124

butaság, hogy ennyire őszinte vagyok. Nem minden felügyelővel lennék az,
de maga valahogyan más, mint a többiek.
Pálházy halványan elmosolyodott. 

- Mindenesetre köszönöm. - Jó ideig a tüdejében tartotta a füstöt, aztán
lassan eresztette ki a száján. - Mondok valamit, de ne tudjon róla. Elvették
tőlem az ügyet. Más irányítja a nyomozást. Ha irányítja. Ha érdekli őket
Petró Máté sorsa. - Lassan, tagoltan beszélt. - Tudja, senki sem akar ujjat
húzni a kémelhárító osztállyal egy bolsevista miatt. 

- De hát Petró Máté nem volt bolsevista. Semmi köze sem volt a kommu-
nista párthoz. 

- Maga ezt honnan tudja? 

Márkus érezte, hogy elszólta magát. Egy pillanatig gondolkodott, meg-
nyomkodta a fülét, aztán így folytatta: 

- Tíz éve dolgozom, vagy dolgoztam vele, bizalmasa voltam, úgy érzem,
hogy nem volt titka előttem. Ezt csak magának mondom, felügyelő úr. Máté
nőügyeit is ismertem. Igaz, hogy tizennégy évvel vagyok idősebb nála. Ami-
kor húszéves volt, együtt hajkurásztuk a lányokat. Higgye el nekem, Máté
nem politizált. Mióta megnősült, csakis a családjának élt. Imádja a feleségét,
valami fantasztikus izgalommal várja vagy várta a gyereke születését. „Tu-
dod, Tibikém, neked vallom be, kislányt szeretnék. Persze ha fiú lesz, akkor
sem fogok kétségbeesni." Igen, ezt mondta. Amikor pedig a politikára tere-
lődött a szó, csak annyit mondott: „Tibikém, szarok én a politikára. Az én
politikám az, hogy a családomat eltartsam, szép életet biztosítsak nekik."
Nem politizált. Ez biztos. 

- Kedves Márkus úr, én hiszek magának. Meggyőző mindaz, amit el-
mondott. Induljunk ki abból, hogy Petró nagyon szerette a családját. És most
a három hónap múlva születendő gyerekére is gondolok. Mondja, Márkus
úr, elképzelhető, hogy Petró a családjáért olyan dologra is vállalkozik, ami
enyhén szólva átlépi a jó ízlés határát? 

- Mire gondol, felügyelő úr? 

- Maradjunk a tényeknél. Petrót a kémelhárító osztály hurcolta el titok-
ban. Ez biztos. A kulcsfigura ebben az ügyben doktor Elmer. Ma már tudjuk,
a másnapi őrizetbe vételi kísérlet félrevezető trükk volt. Színjáték. Termé-
szetesen ebbe a színfalak nélküli játékba beletartozott az is, hogy minket is
bevonjanak bizonyos statisztaszerep eljátszására. Tény tehát az, hogy Petró
Máté eltűnt. Két eset lehetséges. Az egyik: Petró Mátét kihallgatás közben
agyonverték, holttestét valahol elásták, a másik, hogy Petró Mátét beszer-
vezték, és különleges feladattal elküldték valamelyik országba. 

Márkus a fejét ingatta.

125

- Ez mese, felügyelő úr - mondta. - Nem tudom, ki találta ki, de minden-
esetre nagyon jó mese. Csakhogy sántít. Petró Máté ugyanis csak magyarul
tud. Semmilyen más nyelven nem beszél. Mit tud csinálni egy olyan ember
külföldön, aki nem beszél idegen nyelven, csak magyarul? És melyik or-
szágba küldenék? Svájcba? Portugáliába vagy Spanyolországba? 

Pálházy elnyomta a körmére égő csikket. 

- Nem tudom. De ez nem jó ellenérv, Márkus úr - mondta aztán. - Azért
nem, mert Petrót nyilván a magyar emigránsok közé küldték a megbízói.
Maga újságolvasó ember. Tudja nagyon jól, hogy tizenkilenc után a magyar
forradalmárok külföldre szöktek. Ausztriába, Németországba, a Szovjet-
unióba. Hányan beszéltek közülük idegen nyelven? Meggyőződésem, hogy
kevesen. Látja, mégis szervezkednek, nem adják fel a harcot. Gondolom, a
kémelhárító osztálynak elsőrendű érdeke, hogy a kommunista emigráció
életéről pontos, megbízható információkat szerezzen. És én tudom, hogy a
semleges országokban szép számmal élnek magyar emigránsok. 

- Igen, ez így nagyon logikus - mondta Márkus -, de Petró ilyen feladatra
nem vállalkozik. Nem, felügyelő úr, én ismerem őt. Petró nem aljas ember. 

- Maga szerint aki a kémelhárító osztálynak dolgozik, az aljas? 

- Maga most provokál engem, felügyelő úr? 

- Nem, csak kíváncsi vagyok a véleményére. 

- Nézze, én a besúgókat nem sokra becsülöm. 

- És ha valaki azért vállalkozik besúgásra, hogy a családját megmentse?
Vagy ilyen esetet nem tud elképzelni? 

- De igen. Elképzelhető. Koller Ernő sem önként jelentkezett a besúgás-
ra. Túlteljesített a szerencsétlen. Nos, szerintem az az ember, az a becsületes
ember, akit ilyen embertelenül sarokba szorítanak és a családja érdekében
vállalja a besúgást, úgy fogja végezni a dolgát, hogy senkinek se ártson. Min-
denesetre ez piszkos kutyaszorító. Nem kívánom senkinek sem. De ismét-
lem, Petró Máté alkalmatlan az efféle munkára. Nem, Petró Máté inkább
meghal, mint hogy spicli legyen. 

Pálházy gondolkodott egy sort, nézegette a mennyezetet, aztán azt
mondta: 

- Attól tartok, hogy igaza van. De akkor mégiscsak meg kell találni Petró
Mátét. 

- Igen, nekem is ez a véleményem. Felügyelő úr, ebben a dologban rám
számíthat. Csak az a kérdés, hogy maguk rendőrök mit tehetnek a kémelhá-
rítö osztállyal szemben. Félek, hogy semmit. 

- Meglátjuk. – Pálházy felállt. Érezte, hogy rámelegedett a kabátja, a fe- 

126

nébe is, levehette volna. – Mindenesetre nem lesz könnyű ügy. – Kezet fogott
Márkussal, barátságosan rámosolygott. – Hát a viszontlátásra. 

Nyolc óra elmúlt, amikor elhagyta a műhelyt. Nagy pelyhekben hullt a hó,
a házmesterek és a hómunkások a metsző északi széllel dacolva söpörték a
járdát és az úttestet. Fél kilenc után lépett be a Tiszti Kaszinóba. Kalapját,
kabátját beadta a ruhatárba, aztán besétált az étterembe. Szeretett idejárni,
mert a pincérek udvariasak voltak, az étterem ételválasztéka, bár dúlt a há-
ború, bőséges és ízletes volt. És nagyon olcsó. Márpedig ez Pálházy felügye-
lőnél nagyon sokat jelentett. Leült megszokott asztalához az ablak mellé.
Sanyika, a kedves, fiatal felszolgáló máris hozzásietett. 

- Tiszteletem, felügyelő úr – köszönt, és eléje tette az étlapot. – Ital ugye-
bár a szokásos. Aperitif fél unicum és egy üveg barna sör. 

- Úgy van. És ennék egy jó erdélyi töltött káposztát.
A pincér meghajolt. 

- Ahogy parancsolja. - Nesztelenül távozott. Pálházy kényelmesen hát-
radőlt, lábát előrenyújtotta, rágyújtott. Kettőt-hármat szívhatott a cigaret-
tából, amikor a pincér az asztalra tette az unicumot. A sörösüveg kupakját
lekapta, töltött a pohárba. 

- Egészségére, felügyelő úr. 

Ivott és körbenézett. Jószerivel mindenkit ismert, jól érezte magát a szé-
pen, ízlésesen berendezett teremben, a falak tölgyfa lambériával voltak be-
borítva, az asztalok és a székek is tölgyfából készültek. Fejhajtással köszönt
az asztaloknál vacsorázó ismerősöknek. A tisztek többsége a tüzérlaktanyá-
ban szolgált, a többiek a városparancsnokságon. Pálházyt szívesen látták a
kaszinóban, végül is egyetemet végzett diplomás ember volt, és neves sport-
ember, meg aztán a detektívfelügyelő tiszti rangnak számított. Szívesen be-
szélgettek vele, világot járt ember nem sok lakott a városban, márpedig dok-
tor Pálházy sokfelé járt a világban, személyesen ismert jó néhány világnagy-
ságot. Pálházynak most nem volt kedve beszélgetni, ezért is ült le magányo-
san. Gondolatai a Petró-ügyön jártak. Az volt az érzése, hogy akkor sem
hagyhatja annyiban, ha Török elvette tőle az ügyet. Vacsora közben is azt la-
tolgatta, hogy milyen esélyei vannak, ha saját számlájára tovább nyomoz.
Már a feketét itta, amikor a játékteremből mosolygós arccal kilépett Takács
István főhadnagy, mindenki Pubija. Magas volt, karcsú, törékeny, szőke és
kék szemű, selymes bajuszkája ápolt. Remekül nézett ki a jól szabott egyen-
ruhában. Úgy látszik, szépen nyert, gondolta Pálházy, azért mosolyog eny-
nyire magabiztosan. Takács intett az ismerősöknek is, és egyenesen a fel-
ügyelő asztalához ment. 

- Szervusz, Robikám – köszönt -, megengeded? Vagy vársz valakit? 

127

- Téged vártalak. Szervusz, foglalj helyet. Kérhetek valamit? 

- Majd én. Nyertem. - intett Sanyikának. - Nem tehetek róla, mostaná-
ban jól mennek a lapjaim. Sanyi fiam - mondta a felszolgálónak. - Legyen
szíves, hozzon egy üveg száraz bort. Kéknyelűt mondjuk. És szódavizet is
természetesen. 

- Igenis, főhadnagy úr. 

- Hát mi újság van nálatok, Robikám? Megtaláltátok már Petrót? 

- Még nem - mondta Pálházy, és kiitta maradék kávéját. - Bonyolult ügy.
De egyre világosabb lesz. Tudod, Pubi, a nyomozás az aprómunkák soroza-
ta. Van egy csomó cseréptöredék, abból kell összerakni a korsót. 

- Érdekes munka. És össze tudjátok rakni? 

- Türelemjáték. De nekem van türelmem. Meg hát ez a dolgom.
Sanyi kihúzta az üvegből a dugót. Töltött egy ujjnyit, de Takács intett,
hogy töltse tele a poharat. Sanyika engedelmeskedett, aztán távozott. 

- Hát akkor isten, isten! 

- Egészségedre! - mondta Pálházy, és kiitta a bort. Közben arra gondolt,
hogy most megleckézteti ezt a szarházi nőkbálványát, ezt a hátországi kuka-
cot, aki lelkesen agitál a háború, a német szövetség mellett, de minden ösz-
szeköttetését igénybe veszi, hogy ne menjen a frontra. Az asztalra tette a po-
harat, bort töltött bele, és csak úgy mellékesen megkérdezte: - Mondd, Pubi,
te ismered Koller Ernőt? - Figyelte a főhadnagy arcát. 

- Koller… Koller… - Töprengve nézett maga elé. - Ismernem kellene? 

- Neked kell tudnod. 

 

- De miért kérdezed. Nyilván valami oka van.
Pálházy szódát spriccelt a poharába. 

- Koller öngyilkos lett. Fölakasztotta magát. 

 

- Mikor? - kérdezte Takács, és megkönnyebbülés látszott az arcán, vo-
násai meglágyultak, kisimultak. 

- Ma reggel hét óra valamennyi perckor. Tegnap este én még beszéltem
vele. És másvalaki is. 

- És mondott valamit az a szerencsétlen? 

- Sok mindent mondott. És a Petró-üggyel kapcsolatban igen fontos dol-
gokat: Monthatnám úgy is, perdöntő dolgokat - hazudta Pálházy. 

Takács ivott, hogy zavarát leplezze.

- Például? 

- Például azt mondta, hogy ő a felelős Petró Máté haláláért. 

- Petró meghalt? 

- Koller szerint agyonverték kihallgatás közben. 

- Ez valami rémtörténet? 

128

- Nem az, Pubikám. Nem az. Kollert karácsony másnapján, vagyis aznap,
amikor Petró Máté eltűnt, szembesítették vele a Hadik-laktanyában. A
szembesítést egy doktor Elmer nevű főember vezette. Ebből világosan kide-
rül, hogy Petrót nem orosz ügynökök rabolták el, hanem a kémelhárító osz-
tály. Az már csak amolyan titkosszolgálati trükk volt, hogy másnap két kém-
elhárító, bizonyos Varga István őrmester és Molnár Pál ellenőr őrizetbe
akarta venni azt a Petró Mátét, akit éppen vallattak Elmerék.  

- Hát ez fantasztikus. - Takács cigarettára gyújtott. - Mondott még mást is
ez a Koller? 

- Sok mindent mondott. Elmondta többi között, hogy tavaly szeptem-
berben, amikor munkába ment, egy autó állt meg mellette az utcán. Egy fő-
hadnagy arra kényszerítette, hogy üljön be az autóba. Beült. Ott volt egy
másik férfi is. Bevitték a tüzérlaktanyába... - Mereven Takács szemébe né-
zett. - Folytassam? Vagy ennyi is elég? Mert elmondhatom még azt is, hogy
tegnap este, azaz január huszonhatodikán ugyanaz a főhadnagy megállította
Kollert az Eötvös utca elején, kivitte a Záhonyi dűlőbe... 

- Tudod, ki volt a főhadnagy? 

- Tudom. És te is tudod. 

Takács megsimogatta selymes bajuszát, kék szemében eljegesedett a fény.
Szinte füstfátyollal takarta el arcát, de Pálházyt ez nem zavarta, elhessegette
a füstöt, és kemény mosollyal nézte a főhadnagyot, aki végre megszólalt. 

- És most mit akarsz csinálni? 

- Meg akarom találni Petró Mátét. Élve vagy halva vissza akarom adni
családjának. 

Takács hangja férfiasan kemény és szigorú lett:

- Mondok neked egy jó tanácsot, Róbert. Ne keveredj bele ebbe az ügybe.
Szállj ki belőle. Háború van. Tíz- és tízezrek pusztulnak el, és akkor te egy
bolsevik ügynökért akarsz kiállni? Micsoda hülyeség ez? 

- Ti kevertetek bele. Nem én akartam. De ha már benne vagyok, végig-
csinálom. Pubi, Magyarországon törvények vannak. Felesküdtem a törvé-
nyekre. 

- Tudom, Robi. De itt másról van szó. Eltaposnak, és nem fogsz tudni vé-
dekezni. Az állam alkalmazottja vagy. Neked a hatalmat kell szolgálnod.
Mindhalálig. Ez a hatalom a kenyéradó gazdád. 

- Ez igaz, Pubikám. De a hatalomnak nincs joga ahhoz, hogy egy embert
eltüntessen. Pubi, te valamikor udvaroltál Pócsi Máriának, hetente vendég
voltál náluk. Tudnod kell, hogy a főorvosék tisztességes emberek. A vejükről
van szó. 

- Egy hazaáruló bolsevikról. Mert Petró Máté az volt. 

129

- Volt? - Pálházy gyanakodva nézett Takácsra. - Miért mondod múlt
időben? - Takács hallgatott, szívta a cigarettáját, s amikor ujjai közé vette a
Memphist, metszőfogaival a száját rágta. - Mondd, mit csináltatok Petró
Mátéval? Hol van? Megöltétek? 

- Ne haragudj, Robi, de te megőrültél. Gondolod, hogy elmondanék ne-
ked bármit is az ügyről? Robikám, engem köt a titoktartás. Mindaz, ami
Petró Mátéval történt, szolgálati titok. 

   - Értem. Világos beszéd. Egyet azért hadd kérdezzek meg tőled. 

- Parancsolj. – Takács kíváncsian nézett Pálházyra. 

- Tehát nem tagadod, hogy ismerted Koller Ernőt. - Hogy Takács hall-
gatott, a felügyelő folytatta: - Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy Kol-
ler a halála előtt búcsúlevelet írt. Kétszer is szerepel benne a neved. Megírta,
hogy besúgásra kényszerítetted és megfenyegetted, hogy ha eljár a szája, ak-
kor ő is Petró Máté sorsára jut! Mit gondolsz, mit szólna a közvélemény, ha
valamelyik újság nyilvánosságra hozná Koller búcsúlevelét? 

- Hol van a levél? – kérdezte Takács, és a poharát felemelte, de nem ivott. 

- Török főfelügyelőnél. De lehet, hogy van róla másolat. 

- Nálad? 

 

- Valahol. Szóval, mi történt Petróval?
Takács ivott. A pohár a fogához koccant. 

- Megkapom a másolatot? 

 

- Ha mindent elmondasz. Végül is a jó híredről van szó. Tudod, Szeder-
kényi Tibor a Hírlaptól nagyon érdeklődik az ügy iránt. Gondolom, olvastad
a cikkét. 

- Igen, olvastam. Hol van a másolat? 

- Nálam. 

- Add ide. 

- Előbb beszélj. 

- Rendben van. - Megsimogatta bajuszát, nyelt egy nagyot. - Nos, Kollert
valóban én szerveztem be. Parancsot kaptam rá. Figyelnie kellett Petró Má-
tét. Megtette. Közölte, hogy a Moszkvából illegálisan hazatért Petró Miklós
és felesége találkozott a főnökével. Sajnos, én csak másnap értesültem a do-
logról. Az ügyet azonnal jelentettem Budapestre, december tizennyolcadi-
kán. Vártunk néhány napig, hátha újból megjelennek. De nem jelentkeztek.
A központ úgy döntött, hogy karácsony másnapján Petró Mátét őrizetbe
veszik, én pedig vigyem Budapestre Koller Ernőt. Felvittem. Szembesítették
Petróval. Utána visszahoztam. Hogy a szembesítés után mi történt Petróval,
fogalmam sincs. Erről Elmer őrnagy és Szegedi Mihály főellenőr tudna biz-
tosat mondani. 

130

- Szegedi, a volt vízilabdás? 

- Igen. Ő volt itt Elmerrel karácsony másnapján. Ennyit tudok. És még
valamit. Tegnapelőtt távmondatot kaptam Elmer őrnagytól, hogy Kollert
nyomatékosan figyelmeztessem a titoktartásra. Ekkor vittem ki a Záhonyi
dűlőbe. Valóban azt mondtam neki, hogy ha fecseg, úgy jár, mint Petró Má-
té. De én arra gondoltam, hogy letartóztatják. 

- Szerinted mi történhetett Petróval? 

- Nem tudom. A hivatalos verzió szerint eltűnt, valószínűleg illegalitásba
ment. 

- Lehetséges, hogy kihallgatás közben halt meg?
Takács széttárta a kezét. 

- Minden lehetséges. Hallottam már ilyet: Hol a másolat? 

Pálházy szó nélkül átadta a búcsúlevélről készült másolat egyik példányát.
Takács érdeklődéssel olvasta, aztán meggyújtotta és a hamutál fölött el-
égette. 

- Sajnálom a szerencsétlent. 

- Csak ennyi? 

- Mit tehetnék mást? 

- Végül is te okoztad a halálát.
Takács legyintett. 

 

- Hülyeségeket beszélsz. Neked is vannak besúgóid. Nélkülük nem érné-
tek el eredményt. És ha az egyik besúgód öngyilkos lesz, te tehetsz róla?
Fiacskám, a kémelhárítók is besúgókkal dolgoznak. 

- Igen, lehetséges, hogy igazad van. - Gondolatai már Szegedi Mihályon
jártak. 

- Mondd, Robi, Töröknek ezek után mi a javaslata? Mit terveztek? 

- Török le akarja zárni az ügyet. 

- Te pedig nem, ha jól értelek. 

- Jól értettél. 

- Az állásoddal játszol. Leszerelnek, és kiküldenek a frontra. 

- Lehetséges. Majd alszom rá még egyet. - Intett Sanyikának, hogy fizetni
akar.  

- Az italt én fizetem – mondta Takács. 

Fizettek. Takács még ott maradt az asztalnál. Pálházy viszont hazament
Megfürdött, ágyba bújt, de sokáig nem jött álom a szemére. Másnap, hu-
szonnyolcadikán, csütörtökön a kora reggeli vonattal felutazott Budapestre.
Anyját nem találta még otthon. Körülnézett a lakásban. Semmi sem válto-
zott, amióta elköltözött. Nézte édesanyja fiatalkori fényképét a falon. Húsz-
éves volt, amikor lefényképezték. Hullámos sűrű haját a kor divatja szerint 

131

középen elválasztotta, a fülénél hátrafésülte. Szemében huncut mosoly
fénylik, szép rajzú száját is mosolyra húzza. Nyaka hosszú, mint a balett-tán-
cosnőké, formás melle átdomborodik a fehér selyemblúzon. Jóisten, hogy
elrepült az idő. Anyja már elmúlt ötvenéves, már nyugdíjba mehetne, de
hallani sem akar róla. Több mind harminc éve tanít a Szentendrei úti iskolá-
ban, pedig taníthatna itt a szomszédban is, a Tímár utcai iskola két sarokkal
van csak távol a lakásuktól. De anyja szereti a kültelki gyerekeket, boldog,
amikor sikerül egy-egy nebulót továbbtanulásra biztatni. És figyelemmel kí-
séri volt tanítványai életútját. Büszkén meséli, hogy diákjai közül az évek so-
rán öten a tanári pályát választották, s már évek óta tanítanak az ország kü-
lönböző gimnáziumaiban, de van, akiből orvos, mérnök, mezőgazdász lett.
De azok sem kallódtak el, akiknem tanulhattak tovább, becsületes munkás-
emberek váltak belőlük. 

Leült az ismerős asztalhoz, és néhány sort írt anyjának.

„Drága Anyám!

Három nap szabadságot kértem. Szabadságom 30-án, szombaton jár lé,
így a vasárnap is az enyém, tehát csak február l-jén utazom vissza. Este ta-
lálkozunk. Légy szíves, lepj meg lekváros derelyével. Olyan nagyon régen
ettem. Csók - Robi.” 

A levelet ott hagyta az asztalon a tintatartónak támasztva, aztán felöltö-
zött, és kisétált a Lajos utcai villamosmegállóhoz. Felszállt az 5-ösre, a Ba-
ross utcánál pedig a 24-esre. A Pázmány Péter téren leszállt, bement az
egyetemre. Szerencséjére Fürjes Pétert a szobájában találta. A szemüveges,
sovány tanár erősen kopaszodott, de nem látszott meg rajta, hogy már közel
jár az ötvenhez. Fürjes felugrott, mikor meglátta Pálházyt, magához ölelte,
jobbról-balról megcsókolta. 

- De örülök, hogy látlak - mondta őszinte szeretettel. 

- Én is nagyon örülök. Mostanában elég ritkán találkozunk. 

- Igazad van, de mit tegyünk? Ülj le, mesélj, hogy vagy?
Pálházy leült, megigazította nadrágját a térdén. 

- Rágyújthatok? 

- Természetesen. 

A felügyelő rágyújtott.

- Nos, voltam már jobban is. Tanácstalan vagyok. - A felügyelő elvette az
asztalról a hamutálat, és a térdére tette. 

- Azt mondtad, tanácstalan vagy. Halljam, miben - mondta Fürjes.
- Petró Miklós. Ismerős ez a név? 

- Igen. Népbiztoshelyettes volt tizenkilencben. Ha te is őrá gondolsz. 

- Rá gondolok. 

132

- Mi van vele? Tudsz valamit róla? 

- Tavaly decemberben Moszkvából kerülő úton Magyarországra jött
orosz feleségével, és tizenhetedikén Z.-ben találkozott unokaöccsével, Petró
Mátéval. A defenzív osztály azóta is keresi, de nem találja. Jó volna tudni,
hogy a defnek ki adta le a drótot. És honnan? Budapestről vagy Moszkvá-
ból? 

- Fogalmam sincs. De ha megtudnád, nagyon megköszönném. Mi lett
Petró Mátéval? 

Pálházy részletesen ismertette a nyomozás eddigi eredményét, megmutat-
ta Koller Ernő búcsúlevelének második fotokópiáját, és arról is beszámolt,
hogy mit tudott meg Takács főhadnagytól. 

- Nem vitás - összegezte mondandóját -, hogy Petró Mátét a defenzív
osztály hurcolta el, és kihallgatás közben agyonverték. 

- Igen, ez valószínű. 

- Török, miután a bizonyítékaimat az asztalra tettem, átvette tőlem az
ügyet azzal, hogy nekünk a defenzív osztály munkáját támogatnunk kell,
mert azok ugyebár a bolsevizmus ellen harcolnak. És elmondott egy fan-
tasztikus feltételezést Petró eltűnéséről. 

- Éspedig? 

- Szerinte Elmer őrnagyék Petró Mátét beszervezték, és valamilyen ille-
gális munkával bízták meg. 

Fürjes széttárta a kezét.

- Fiam, ennél a gengszter társaságnál minden elképzelhető. De nem hi-
szem, hogy Petró Máté - ahogy jellemezted őt - erre a munkára alkalmas
lenne. Meggyőződésem, hogy belehalt a kínzásokba. - Levette szemüvegét,
zsebkendőjével tisztogatta az üveget. - Ha úgy történt minden, ahogyan el-
mondtad, és miért ne történhetett volna úgy, akkor nyugodtan megállapít-
hatjuk, hogy Petró Miklós, ez a nagy tekintélyű tudós bolsevik súlyos kons-
pirációs hibát követett el, amikor Z.-ben találkozott unokaöccsével. Lám
csak, ilyen nagy nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, rutinos forradal-
már is milyen elemi hibákat követhet el, s ezek az elkövetett hibák emberi
tragédiák okozói lehetnek. Mint jelen esetben. 

- Egyetértek veled. De adj tanácsot, hogy most mit csináljak? Nektek mi
lenne a jó? Tagadjam meg a hivatalos szolgálati út betartását, és tárjam or-
szág-világ elé, hogy mi történt Petró Mátéval? 

- Igen, értem. Ez jól hangzik. De nézzük meg, hogy veled mi fog történni? 

- Fegyelmit indítanak ellenem. Leszerelnek, kiküldenek a frontra. 

- És az miért jó? Mennyire viszi előre a mi ügyünket? Róbert, tudom,
hogy te jót akarsz. A nálad lévő anyagokat, a fotókópiát átadhatod valame- 

133

lyik újságírónak, mondjuk Szederkényinek, aki, ha jól emlékszem, már írt
ebben az eltűnési ügyben egy cikket. Természetesen azonnal tudni fogják,
hogy az adatok tőled származnak. Mi pedig elveszítünk téged. És ez nagy hi-
ba lenne. - Látta, hogy Pálházy felemelte a kezét, jelezvén, hogy mondani
akar valamit, de Fürjes azt mondta: - Tudom, tudom, azt akarod mondani,
hogy az igazság kimondása a fontos. Hát persze. De tudod-e, hogy tizenki-
lenctől kezdve mennyi igazságot kellett elhallgatnunk? És jól jegyezd meg:
nem fogunk örökké hallgatni. Hiszem, hogy eljön az az idő, amikor ki kell
nyitnunk a szánkat, és elmondjuk az elhallgatott igazságokat.
Pálházy mosolyogva nézte öreg barátját. 

- Úgy beszélsz - mondta neki -, mint egy próféta. Optimista vagy. Csak
tudnám,  hogy mi az alapja a derűlátásodnak. - Elnyomta a csikket, a hamu-
tálat visszatette az asztalra, aztán folytatta: - Péter, a rendszer erős.
A defenzív osztály és a politikai rendőrség mélyen beépült a mozgalomba,
vagy már megfeledkeztél a tavalyi lebukásokról? Iszonyatosan sok ember
került rendőrkézre. Hain Péterék, a defesek, a csendőrnyomozók jószerivel
minden készülő akcióról időben értesülnek. Te nem tudtad, hogy Petró
Miklós Magyarországra jön. Elmer őrnagyék viszont tudták. 

- Biztos vagyok benne, hogy a mi embereink is tudták - mondta a tanár. -
Valakik megszervezték az itthoni tartózkodását, valahol, valakinél lakniok
kellett, és vigyáztak rájuk, eredményesen, mert nem buktak le. Nos, hogy
miért vagyok optimista? Röviden. Hitler háborúja nemcsak a jobboldali
erőket mozgósítja, hanem a baloldalt is. Hitler akarata ellenére arra kény-
szeríti a baloldalt, és nemcsak a kommunistákra gondolok, hogy valamiféle
egységfrontot hozzanak létre a fasizmus megsemmisítésére. Sajnos, az a
helyzet, hogy nálunk a párton belül ezt kevesen látják, még mindig kímélet-
len harcot hirdetnek a szociáldemokraták ellen, ami véleményem szerint sú-
lyos hiba, mert akárhogyan nézem is, a szocdemek a kommunisták szövetsé-
gesei a nácik elleni harcban. Arról most nem is beszélve, hogy az illegális párt
tagjai ott vannak a szociáldemokrata szervezetekben, hallatják hangjukat,
csakhogy ezt a tényt közöttünk kevesen ismerik fel. Félek, hogy ez a későb-
biekben tragédiák okozója lesz. És itt élnek tízezerszámra azok a polgárok,
akik demokraták és gyűlölik a nácizmust. 

- Mondom, hogy próféta vagy - mondta nevetve Pálházy. - Egyébként
egyetértek veled. - A nevetés lesoványodott az arcáról. - Péter, rajtad kívül
ki tudja, hogy én kapcsolatban állok veletek? Vedd úgy, hogy ez önvédelmi
kérdés. 

- Értelek. És úgy gondolom, jogos a kérdésed. Természetesen van egy-
két elvtárs, aki tudja, hogy te közénk tartozol. 

134

- Megbízhatók? 

- Kommunisták. 

- Ezzel most megvigasztaltál. – Pálházy hangjából enyhe gúnyérződött ki.
- Azt akarod mondani, hogy a kommunisták, ha lebuknak, nem köpnek,
akkor sem, ha megkínozzák őket? Nem, professzorom, ebben én nem hi-
szek. Hiba volt, hogy kiadtál. 

Fürjes az íróasztalán matatott, rendezgette a papírokat, ceruzákat, és Pál-
házynak az volt az érzése, hogy zavarban van. Kis idő után felemelte arcát, és
a felügyelőre nézett. 

- Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy hibát követtem el. De értsd meg,
így kellett tennem. Gondold meg, én is lebukhatok. És ha ez bekövetkezne,
ki tartaná veled a kapcsolatot? Nekem fontos a barátságod, de te mégiscsak a
mozgalomnak vagy fontos és nélkülözhetetlen. 

- Értem. De nem szeretnék lebukni. 

- Megígérem, vigyázni fogunk rád.