- Istenfélő könyvkötősegéd vagyok. 

- Nem bízik bennem? 

- Főnök, jobb, ha maga semmiről sem tud. Mária állapotos. Áprilisban itt
a gyerek. Maga csak a családjával törődjön. Semmi mással. 

Az emlékképek elmosódtak. Márkus visszazökkent a jelen valóságba.
Koller ott állt az asztalnál, cigarettázott, és nem tudta, hogy Márkus miért
bambult el. 

- Koller úr - mondta halkan Márkus -, amikor maga csütörtökön rosszul
lett és elkéredzkedett a főnöktől, hány óra volt? 

44

- Ha jól emlékszem, három óra múlt. 

- Megnézhetjük a „Napló"-ban - mondta Márkus, és levette az íróasztal
mögött álló könyvállványról az egyik vaskos könyvet, amelynek a gerincére
az volt ráírva: Napló 1942. Petró Máté távollétében Márkus Tibor minden-
nap beírta, hogy az inasok és a segédek hány órakor kezdték el a munkát és
hány órakor fejezték be. Petró Máté olyan lelkiismeretes volt, hogy saját
munkaidejét is pontosan feljegyezte, mintha ezzel akart volna példát mutatni
az alkalmazottainak. - Na nézzük csak - mondta mintegy önmagának Már-
kus, és fellapozta a december hónapot. - Azt mondja, hogy december tizen-
hét, csütörtök. Igen, megvan. Nos tehát, a főnök bejött hét tízkor, én hat öt-
venkor, a Dédék, Sípos Dezső hat ötvenháromkor, Schrott Dani hét órakor,
maga, Koller úr, hét óra ötkor... Kraft Vencel hat negyvenkor. 

- Igen, késtem, mert már reggel nem jól éreztem magam. 

- Valóban, emlékszem, hogy nagyon sápadt volt. Nos, nézzük, hogy mi-
kor ment haza, ha egyáltalán hazament. - Ez nagyon kétértelműen hangzott,
Koller fel is kapta a fejét.. 

- Hát hova az istenbe mentem volna? - kérdezte sértődötten.
Márkus barátságosan nézett rá, szemében hamiskás derűvel. 

- Teszem azt, orvoshoz - mondta. - Ha valaki rosszul érzi magát, általá-
ban felkeresi az OTI-t. Tehát elhagyta a műhelyt tizenöt óra húszkor. Hát ez
fantasztikus. 

- Mi ebben a fantasztikus? - kérdezte Koller nem éppen barátságos han-
gon. 

- Az, kedves Ernő úr, hogy maga, most már emlékszem, bement az iro-
dába, és elkéredzkedett Petró úrtól. Ha jó a memóriám, előzőleg valahová
kiszaladt...    

- Igen, a patikába szaladtam orvosságért, de mi az istent vallat maga en-
gem? 

- Ernőkém drága, én nem vallatom, mert nem vagyok zsaru, csupán an-
nak a napnak a történetét idézem fel. A defesek azt mondták Pálházy dok-
tornak előttünk, hogy az informátoruk szerint Petró Miklós és felesége ti-
zenhetedikén három órakor már itt volt az irodában. Hát ez óriási. Maga lesz
a mentőangyal, a koronatanú ebben az ügyben. Maga fogja bizonyítani, hogy
az informátor jelentése nem igaz. Amikor maga három óra után bement az
irodába, a főnököt egyedül találta. Ezt meg is telefonálom Pálházy felügye-
lőnek, mert ő vezeti a nyomozást. - És máris a telefon után nyúlt. 

Koller megfogta Márkus karját.

- Várjon - mondta bizonytalanul, mint aki nem tudja, hogy ezután mit
kell tennie. 

45

- De miért várjak? Maga, Emőkém, nem is tudja, hogy vallomásával mi-
lyen nagy szolgálatot tesz Petróéknak, akit a defenzív osztály őrizetbe akar
venni. Mert ha a főnök előkerül, azonnal letartóztatják. Magának, Koller úr,
fogalma sincs arról, hogy mi az a defenzív osztály. De ha mi most bejelentjük
Pálházynak, hogy az informátor jelentése nem felel meg a valóságnak, akkor
6 a maga vallomása alapján erről a tényről értesíti a defenzív osztályt, és a
főnöknek nem lesz bántódása. Hát nem nagyszerű? Maga úgyis hálával tar-
tozik a főnöknek, senkin nem segített annyit, mint magán. A büdös életben
nem kapta volna meg az Erzsébet királynő úti lakást, ha a főnök nem áll jót
magáért a tulajnál és nem tesz le kaucióként egyévi lakbért. 

Koller Ernő leült az asztalnál a székre. 

- Várjon, Márkus úr, várjon egy pillanatra. - Végighúzta tenyerét kopa-
szodó fején, és vizenyős szemével Márkusra nézett. - Ki mondta magának
azt, hogy azon a csütörtökön, amikor beléptem ide, hogy elkéredzkedjek, a
főnöknél senki sem volt? 

Márkus arcára kiült a meglepődés. Nem azon lepődött meg, hogy azon a
bizonyos napon Petró nem volt egyedül az irodában, hiszen ezt tudta, az
okozott neki meglepetést, hogy Koller most valami fontosat akar elismerni,
olyan fontos dolgot, amiről eddig nem beszélt. De miért? Az volt a hirtelen
ébredt érzése, hogyha erre a miértre megtalálja az elfogadható választ, kö-
zelebb kerül Petró Máté furcsa eltűnésének a magyarázatához. 

- Hát nem volt egyedül? – kérdezte színlelt csodálkozással. 

- Nem - mondta Koller. - Egy hatvan év körüli férfi és egy szőke nő volt az
irodában. 

- Hogy néztek ki? 

- Gondolkodnom kell - mondta, és megint elővette dózniját. Most a szo-
kásosnál vastagabb cigarettát sodort, meggyújtotta, szívott két-három szip-
pantást, aztán a füstöt nagyon lassan eresztette ki az orrán. 

- Mondtam, hogy a férfi hatvan év körüli volt, szóval olyan ötven és hat-
van közötti. Ott ült a kályha mellett azon a széken. Nem tudom, milyen ma-
gas lehetett. A haja nagyon sűrűnek látszott, erősen őszült. Arca széles volt,
pofacsontjaira ráfeszült a bőr. Szarukeretes szemüveget viselt, vastag fekete
szemöldöke mintha festve lett volna. Bőrkabátján szőrmegallér volt. A ka-
lapját nem láttam. 

- Az asszonyról is tud személyleírást adni? 

- Igen, mert megnéztem. A korát nem tudtam megállapítani, mert olyan
lágy, ránctalan volt az arca, hogy lehetett negyvenéves is. Haja szőke volt,
kontyba csavarva. A szemére nem emlékszem. Szőrmével bélelt dohány-
barna kabát volt rajta, nercgallérral, alacsony sarkú barna csizmát viselt. Itt 

46

ült az asztal mellett, szőrmekucsmája itt hevert az asztalon. Ezt tudom mon-
dani. 

- Beszélt valakinek róluk? 

- Senkinek. Miért beszéltem volna? 

- Ezek szerint lehet, hogy a defenzív osztálynak igaza van? - tette fel a
kérdést Márkus. - Lehet, hogy az informátoruk igazat mondott? De ki lehet
a házban a defenzív osztály embere? 

- Bárki - mondta Koller. - Azok nem lágy szívűek. Bárkit arra kénysze-
ríthetnek, hogy dolgozzon nekik. Borzasztó nagy hatalmuk van. - Leütötte a
cigarettájáról a hamut, és tovább morfondírozott. - Ismerem őket. Amikor
huszonnégyben katona voltam, láttam, hogyan bántak a kommunistákkal.
Szolgált a századunkban egy kommunista. Pesti gyerek volt, esztergályos,
okos, művelt fiú. Persze mi nem tudtuk, hogy kommunista, de a tiszteknek
gyanús lehetett, mert az apja valami fejes volt a kommün alatt. Fel is akasz-
tották. A jó komám, a katonabajtársam, Sárai Tibor, civilben marós, vala-
hogyan jó viszonyba került azzal a pesti fiúval. Egy szakaszban szolgáltunk
mindhárman. 

Márkus közbeszólt.

- Melyik laktanyában szolgált? 

- Itt a tüzéreknél, a Körtvélyesi úton. Hogy folytassam. Az egyik nap, már
öregkatonák voltunk, úgy a nyár derekán eltűnt az én jó pajtásom. Senki sem
tudta, hová vitték. Hívatták a zászlóalj-parancsnokságra közvetlenül taka-
rodó előtt, és nem jött vissza. Másnap a szolgálatvezető azt mondta, hogy el-
csúszott a lépcsőn az este, eltört a karja és kórházba szállították. Sajnáltuk
nagyon. Másfél hét múlva jött vissza, bal karja gipszben volt. És mintha ki-
cserélték volna. Hallgatag, rosszkedvű lett. Láttam rajta, hogy valami bántja.
Kérdeztem tőle, mi bajod van, Tibor, nekem elmondhatod, segítek. Ha tu-
dok. Bennem megbízhatsz. Nem tudsz te segíteni rajtam, Ernőkém. Bár
tudnál. Aztán néhány nap után nem bírta elviselni a hallgatást, és megoldó-
dott a nyelve. Elmondta, hogy nincs az ő keze eltörve, csak falból van rajta
gipsz, kórházban sem volt. Bevitték őt a kémelhárító osztályra, és arra kény-
szerítették, hogy működjön együtt velük. Napokig nemet mondott. Végül is
kötélnek állt, mert azt mondták, hogyha nem vállalja el a besúgást, akkor
apját, anyját internálni fogják, mert a kommün alatt együttműködött a vö-
rösökkel. Tibor, hogy a szüleit mentse, besúgó lett, és Gelencsér Imrét, azt a
kommunistagyanús katonát kellett figyelnie és provokálnia. Nem volt kedve
hozzá, mert amúgy nagyon becsületes gyerek volt. Kérdezte tőlem, hogy mit
csináljon. Azt mondtam neki: Tiborkám, cselekedj a lelkiismereted szerint. 

47

A lényeg az, hogy Tibor a szüleit akarta megmenteni, és elárulta Gelencsér
Imrét, akitől megtudott némely dolgokat...
- Milyen dolgokat? - kérdezte Márkus. 

- A kommunisták szervezkedéséről. Gelencsért a szemünk láttára verték
véresre, aztán elhurcolták. Azt mesélték, hogy Gelencsér tagadott. Nem
akart tudni semmiről sem, nem tett beismerő vallomást, nem árulta el bará-
tait. - Koller egyre szaggatottabban beszélt, izgatott lett. - Egyik nap - foly-
tatta - elvitték a barátomat. Illetve úgy kell ezt érteni, hogy felrendelték
Pestre a főparancsnokságra. Három nap múlva jött vissza. Teljesen ki volt
borulva. Én még embert annyira kiborulva nem láttam. Este kimenőt kap-
tunk. Beültünk a közeli kocsmába, iszogattunk. Tibor mohón ivott. Egyik
pohárral a másik után. Egyszer csak azt mondja: Láttam őt. Tudtam, hogy
Gelencsérre gondol. Szembesítettek vele. Borzalmas volt. Elviselhetetlen.
Már nem volt ember. Roncs. Én tettem azzá. Azóta nem alszom. Bedagadt
szemével nézett rám. Nem haraggal, nem gyűlölettel. Szomorúan. Ahogy
Jézus nézhetett Júdásra. Tibor sírni kezdett. Két nap múlva, mikor őrségben
volt, főbe lőtte magát. 

- Borzalmas – mondta Márkus. - Miért mesélte el nekem? 

- Hát nem is tudom. - Koller megpiszkálta az orrát. - Talán azért, hogy
maga is tudja. 

- Mit tudjak? 

- Hát hogy a defesek milyen emberek. 

- Értem. Mi meg Máriával esküdöztünk, hogy a főnök nem találkozott a
nagybátyjával. Maga szerint van köztünk besúgó? 

- Besúgó? - Koller gyanakodva nézett Márkusra. - Csak nem gondolja,
hogy... 

- Nem, nem magára gondolok. Csak a véleményére vagyok kíváncsi. Én
tudom, hogy maga sohasem árulná el a főnököt. 

Koller megkönnyebbülten lélegzett.

- Nem, én nem. Persze besúgó mindenhol lehet. Itt is. A házban is. - Kér-
dőn nézett Márkusra. - És most mi lesz? 

- Várunk. És tovább dolgozunk. Pálházy majd kinyomozza, hogy mi is
történt valójában. De arra kérem, nyissa ki a szemét és a fülét. Nem árt, ha
megtudjuk, hogy ki a besúgó. 

Márkus késő este ért haza. A Regőczi sugárút járdáiról már letakarították
a havat. Márkus Tibornak szép nagy, háromszobás háza volt a szőlődombok
aljában, a negyvenegy szám alatt. A szépen megépített házat kovácsoltvas
kerítés vette körül. A ház mögött volt a szelíden emelkedő domboldalon a
közel egyholdas szőlő a présházzal és a nagy kiterjedésű borpincével. Akadt 

48

is munkája Márkusnak tavasztól késő őszig, nem is bírta egyedül, hiszen a
házban is meg az előkertben is sok volt a munka. Szerencsére embereket
mindig kapott, sokan kerestek munkát azokban az években. Rebeka, az
enyhén púpos vénlány pedig gondozta a házat és a kertet, megfőzött, az ételt
betette a kamrába, Márkusnak csak meg kellett melegítenie, Ilyenkor a téli
hónapokban Rebeka begyújtott a cserépkályhákba, a hazatérő Márkust
kellemes meleg fogadta. Rebeka a szomszédban lakott egyedül egy szoba-
konyhás kis házban. Baromfit tartott, disznót hizlalt, gondozta a vetemé-
nyeskertet. Az igénytelen lány abból a pénzből, amelyet Márkus Tibortól
havonta kapott, nagyon jól kijött, valójában élelemre sem volt gondja, mert a
Márkusnak főzött ételből neki is bőven jutott. Egyébként végtelenül szerette
a férfit, a tűzbe ment volna érte, mély meggyőződéssel hitte, hogy nincs még
egy olyan jó lelkű, becsületes ember a világon, mint Márkus Tibor. Rebeka
hálás volt, nem felejtette el, hogy életét Márkus Tibornak köszönheti. Apját
a tisztikülönítményesek elhurcolták, őt pedig nagy röhögések közepette
megbecstelenítették a város közelében a paplaki tanyán, Márkus Tibor talált
rá két nap múlva. Az akkor tizenhét éves lány magatehetetlenül, véresen és
szinte megbénulva feküdt az ágyon. Márkus Tibor lemosta róla a vért, or-
voshoz vitte, utána magához vette, ápolta, míg meg nem gyógyult. Két év
múlva vette meg neki a szomszéd házat a telekkel, s Rebeka azóta vezeti
Márkus Tibor háztartását. A szerencsétlen lány szívből meggyűlölte a fehé-
reket, saját bőrén tapasztalta az ellenforradalmárok „keresztényi" szeretetét
és „megbocsátó jóságát". Márkus mindezt tudta Rebekáról, és maximálisan
megbízott benne. Nem vallotta be a lánynak, hogy az illegális párt tagja, de
olyan feladatokat bízott rá, amelyekből Rebeka sejthette, hogy Tibor vala-
miben részt vesz, s boldog volt, hogy segíthet neki, és segítségével valami ke-
veset törleszthet az uraknak az őt ért meggyalázásért, apja legyilkolásáért.
Ha Tibor azt mondta: Rebeka, nem tudsz semmit, nem láttál nálam senkit,
akkor a férfi biztos lehetett benne, hogy Rebeka semmit nem tud és senkit
sem látott nála. Mint most is. A púpos lány már tizedik napja látja el meleg
étellel Tibor vendégeit, de ha valaki megkérdezné, hogy laknak-e vendégek
Márkus Tibornál, merthogy egész nap füstöl a kémény, ugyan már, ki lakna
ott, mondaná Rebeka, hát persze hogy füstöl, mert fűtök meg főzök, csak
nem fogok megfagyni, meg aztán Márkus Tibor szereti a meleget.
Márkus, miután hazatért, először átment Rebekához. 

- Minden rendben van, Rebikém? - kérdezte, és megcsókolta a nő hom-
lokát. 

- Minden, Tiborkám - mondta a lány -, de az az érzésem, hogy kicsit ide-
gesek. Nem mondták, de látom rajtuk. Az ember nyugtalan, egész nap sétál, 

49

olvas, de nincs hozzá türelme. Az asszony nyugodtabb. Segít takarítani, sőt
ma ő főzött nagyon finom káposztalevest hússal. Azt mondta, ezt a levest
meg kell kóstolnod. Biztos, hogy szeretni fogod. Tényleg ízletes. 

- Meg fogom kóstolni - mondta fáradt hangon Márkus, és leült a fehér
hokedlire az asztal mellett. Nehéz nap volt a mai, gondolta, és még nincs vé-
ge. - Van valami innivaló, Rebikém? 

- Már hogyne volna?! Jut a pálinkádból nekem is. - Szép szelíd mosoly ült
ki az arcán. Most látszott, hogy a testi fogyatékos lánynak milyen szép az ar-
ca. Üveget, poharat tett az asztalra. - Töltsek? 

- Légy szíves. 

A lány teletöltötte a poharat pálinkával, és a férfi elé tolta.

- Egészségedre! - Márkus felemelte a poharat, ivott belőle, aztán maga
elé tette az asztalra és ujjai között forgatta. - Amit most hallani fogsz, az titok.
- Rebeka bólintott. - Az az érzésem - mondta -, hogy valami nagyon nagy
baj történt. - Aztán részletesen elmesélte Petró Máté eltűnésének a történe-
tét. - Félek - folytatta -, hogy Mátét a hatóságok rabolták el, és végeztek vele.
Ez azt jelenti, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk. A kémelhárító osztály
emberei valószínűleg megfigyelés alatt tartják Petró Máté barátait, ismerő-
seit. Ez a napnál is világosabb. Tehát nagyon ügyelnünk kell. Lehet, hogy
provokálni fognak téged, mivel tudják, hogy nálam dolgozol. Rád szabadít-
ják embereiket, akik különböző formákban fognak megjelenni. Könyvügy-
nöknek adják ki magukat, vagy életbiztosítást akarnak kötni veled. De ezer
más módon is megkörnyékezhetnek, hogy szóba állj velük, hogy bejuthassa-
nak a házba. A lényeg, ne állj szóba senkivel se, csak arra gondolj, hogy el
akarnak pusztítani, mint az apádat. 

- Értelek, Tiborkám. Bennem megbízhatsz. Igyál. - Míg a férfi ivott, Re-
beka folytatta: - Sohasem felejtem el, hogy mit tettél értem, az életemet ne-
ked köszönhetem. 

 

- Ezt hagyjuk. Tehát értjük egymást.
Rebeka bólintott. 

- Meddig maradnak itt a vendégek? 

 

- Ma éjjel továbbutaznak. Remélem. Bálintnak már itt kéne lennie. -
Nézte Rebekát, és arra gondolt, hogy milyen tréfákat űz a természet az em-
berrel. Itt ül vele szemben a nagyon szép arcú lány, és ha valaki csak az arcát
látja, eszébe sem jut, hogy ennek a rendkívül szép fejnek a hordozója, a törzs
torzó. És mégis, ez a lány a lelke mélyén nyugodt, megelégedett, vagy annak
látszik. 

- Szegény Mária – mondta Rebeka. – Mi lesz most vele? 

- Nem tudom. De remélem, nem hagyja el magát. – Kiitta maradék italát, 

50

felállt. – Ha szükségem lesz rád – mondta búcsúzásképpen -, átcsengetek. -
Megcsókolta a nő homlokát, és kiment az udvarra. Az ég felhőtlen volt, a
csillagok sziporkázva szórták hideg fényüket. Nem ment ki az utcára, hanem
a szomorú fűz leomló ágai alatt kinyitotta a két telket elválasztó kerítés ka-
puját, és átment a saját kertjébe. Becsukta maga mögött a kerti kaput, kiné-
zett a gyéren megvilágított utcára. Sehol egy lélek, a szemközti házak ablakai
is sötétek. Mintha megállt volna az élet a városnak ebben a negyedében. Igaz,
a városközponttól több mint három kilométerre lakott, ezen a környéken
nem találni mozit, kocsmát vagy egyéb szórakozóhelyet sem, itt mindenki
bortermelő volt, a családok a saját borukat, pálinkájukat itták, dőreség lett
volna kocsmát vagy kávéházat nyitni. De még a fából épült kápolna is távol
esett tőlük, ami ilyenkor télvíz idején kellemetlenül érintette az időseket,
mert nemigen kereshették fel az Isten házát. Átment a rózsakert mellett a
havas úton, Rebeka is ezt az utat használta, nem is volt rajta hó, naponta
többször is tisztára seperte az áldott jó lélek. Mielőtt kinyitotta volna a bejá-
rati ajtót, a megállapodás szerint háromszor két hosszút és háromszor egy
rövidet csengetett, és csak azután nyitott be. 

Petró Miklós és Natalja asszony örömmel fogadták. Az ebédlőben már
meg volt terítve vacsorára. Márkus ahogy elnézte Petrót és feleségét, meg-
döbbent, hogy Koller milyen pontos, szinte élethű leírást adott róluk. Ez a
felismerés mélyen elgondolkodtatta. 

- Csakhogy megjött - mondta Petró Miklós, és leült az asztalhoz. Levette
szemüvegét, rálehelt az üvegre, zsebkendőjével megdörzsölte. Natalja ki-
ment a konyhába, és megmelegítette a vacsorát. Az ablakredőnyöket le-
eresztették, még egy halvány fénycsík sem látszott ki az utcára. Natalja mo-
solyogva hozta be a jó illatú káposztalevest, szedett is a tányérokba, de végül
is alig ettek valamit, mert amikor Petró Miklós megkérdezte, hogy mi újság,
és Márkus Tibor elmondta Petró Máté eltűnésének történetét, mindhár-
muknak elment az étvágya. Petró Miklós láthatóan magába roskadt, nem
akart bajt okozni szeretett unokaöccsének. 

- Én vagyok az oka - mondta, és szivarra gyújtott. - Nem lett volna szabad
találkoznom vele. Így követ el az ember megbocsáthatatlan hibát... 

- Így? – kérdezte Márkus. – Ezen mit ért? 

- Azt, hogy nagyon szerettem Mátét, és mindenáron találkozni akartam
vele. Nem bocsátom meg magamnak, amíg élek. 

A szőke, kék szemű Natalja amikor megszólalt, már nem mosolygott. 

- Kedvesem, ennek a szomorú, de reméljük nem tragikus eseménynek
nagyon nagy tanulságai vannak. És ez a tanulság a mozgalom számára felbe-
csülhetetlen. 

51

- Mire gondol, drága Natalja? – kérdezte kíváncsian Márkus Tibor. 

- Ön azt mondta, hogy a katonai elhárítók jelentést kaptak Moszkvából,
hogy mi Magyarországra jövünk.  

- Igen, azt mondták. 

- Akkor ez azt jelenti, hogy a Moszkvában élő emigránsok között vannak
informátoraik. 

- De ez hogyan lehetséges? 

- Egyszerű - vette át a szót Petró Miklós. - Magyarország a harmincas
évek elején felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Volt nagy-
követ, katonai attasé, titkárok. A követség tagjainak a feladata volt a többi
között az információk gyűjtése is. - Bodor füstpamacsokat eregetett ki kes-
keny metszésű szájából. - És még valami, erről eddig nem beszéltem magá-
nak se. Sajnos az emigrációban élő kommunisták között - és ez nemcsak
ránk, magyarokra érvényes - sokszor életre-halálra menő ellenségeskedés
folyt. 

Márkus rosszkedvűen nézett rá.

- Igen, ezt már említette.
Petró ivott egy pohár bort. 

- Márkus elvtárs, maga okos ember, gondolkodjon - mondta Petró. - Ha
megengedi, kérdezek magától valamit. - Szivarjáról leverte a hamut. Ujjaival
belegereblyézett sűrű, ősz hajába. - Válaszoljon, hogy volt lehetséges Hitler
uralomra jutása? Válaszolok, ne törje a fejét. Úgy, hogy a német munkás-
mozgalom nem egységes. A németországi szociáldemokraták még a veresé-
gük után sem ismerik fel, hogy Európában az embereket, a civilizációt, a
kultúrát jelentő veszély nem a bolsevizmus, hanem a hitleri fasizmus. Nem
tudom, hallott-e róla, hogy a Harmadik Internacionálé végrehajtó bizottsága
harmincháromban felhívással fordult a világ dolgozóihoz, hogy hozzanak
létre egységfrontot a fasizmus ellen. És mi történt? A tárgyalások megkez-
dődtek a szocialista második Internacionálé és a mi harmadik Internacioná-
Iénk között. Eredmény? Leon Blum a második Internacionálé nevében me-
reven elutasította a kommunistákkal kötendő egységfront gondolatát. Saj-
nos a Komintern elnöksége nem volt egységes több fontos kérdésben. Saj-
nálatos módon Kun Béla is ellenezte a fasizmus elleni harcban az egység-
frontot a szociáldemokratákkal, a pártnak idehaza a Komintern határozata
szerint kellett dolgoznia. De megmondom őszintén, kicsit félek. Saját bőrö-
mön tapasztalom, hogy a rendőrség, a csendőrnyomozók és a defenzív osz-
tály ügynökei mélyen beépültek a mozgalomba. Gondolja végig, hogy ebben
az évben a defesek és a csendőrnyomozók jószerivel felszámolták a pártot.
Magának jobban kell tudnia, mint nekem, hogy hány elvtársunkat vitték be 

52

az Andrássy-laktanyába. És ez azt mutatja, hogy a defeseknek istentelenül jó
a besúgóhálózata. Jószerint minden lépésünkről tudnak. Lehetséges, hogy a
Központi Bizottságba is beépült a rendőrség, és az ügynöküktől tudták meg,
hogy Moszkvából hazajöttem. 

- És ha ezt Moszkvából jelentette valaki? - kérdezte Márkus. 

- Ez is lehetséges. Ez is megtörténhetett. Sajnos nagyon erős a frakciózás.
Így vagy úgy, a magyar def. és a rendőrség nagyszerűen dolgozik. Most pél-
dául az foglalkoztat, hogy a defenzív osztály kitől tudta meg, hogy Z.-be fo-
gok érkezni. 

- Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy szerencsétlen Mátét elhurcol-
ták. De azt mondják, hogy nem a defenzív osztály vitte el őt. 

- Akkor a rendőrnyomozók vitték el. Vagy mit tudom én, hogy kik. De
bizonyára nem civilek. Nincs rá adatom, de biztosra veszem, hogy Mátét
megvallatták, tudni akarják, hogy én hol vagyok. Mert nekik én vagyok a
fontos és nem Máté. És az a tény, hogy még élünk, azt bizonyítja, hogy Máté
nem árult el. Sem engem, sem magát. És ez a mi sorsunkra nézve megnyug-
tató. 

- De mi történhetett vele? - kérdezte Márkus. 

- Reméljük, hamarosan megtudjuk. 

- Petró elvtárs, tudja, hogy én mit gondolok? 

- Nem tudom. 

- Azt gondolom, hogy a def. vagy a rendőrség konkrétan nem tudta, hogy
maga ide fog utazni. Ők csak azt tudták, hogy Moszkvából Magyarországra
jön. Ilyenkor rutinszerűen megfigyelik a rokonokat, a volt barátokat, ha te-
hetik, beépülnek hozzájuk. Szerintem most is ez történt. 

- Lehetséges. 

53

4.

December 29-én Mátray ezredes délelőtt tíz órakor magához hívatta Kerthy
Dániel őrnagyot és doktor Elmer Frigyes főellenőrt. 

- Mit akar az öreg? – kérdezte Elmer Frigyes Kerthy őrnagytól a széles fo-
lyosón, amikor elindultak az ezredes irodája felé. 

Kerthy megigazította a cvikkerét az orrán. 

- Gondolom, már elolvasta a jelentésünket, és most kíváncsi a részletek-
re. - Megállt, szembefordult Elmerrel. - Történjék bármi, tartjuk magunkat
a megállapodásunkhoz. 

- Természetesen - mondta Elmer, és arra gondolt, hogy Petró Máté halá-
lából nem lehet baja, míg olyan szövetségese van, mint Kerthy. Azt is tudta,
hogy főnöke első unokatestvére Mátraynak. Erről az osztályon kevesen tud-
tak, mert Mátray ezredes a szolgálati érintkezésben merev volt, szigorúan az
előírásokhoz és a szolgálati szabályzathoz tartotta magát. 

Beléptek az ezredes első emeleti irodájába. Barnay főhadnagy, a kedves
arcú, mindig tréfálkozó segédtiszt néhány rövidke pillanatig türelmet kért,
mert az ezredes úr éppen telefonál. De hamarosan befejezi, mert a méltósá-
gos asszonnyal beszél, s mióta segédtisztként szolgál az ezredes úrnál, még
nem fordult elő, hogy öt percnél tovább beszélgettek volna egymással. Az
órájára nézett. - Már túllépték a négy és fél percet - mondta, és türelmet kért.
A soros telefonkészüléken elaludt a piros jelzőlámpa. 

- Íme, uraim, mit mondtam? Négy perc negyvenhét másodperc. - Barnay
főhadnagy azért engedhette meg magának az efféle tréfálkozást, mert na-
gyon jó, majdnem baráti viszonyban volt Kerthy őrnaggyal és Elmer dok-
torral, s az igazat megvallva, különösebben nem rajongott a főnökéért. -
Uraim, most már valóban csak néhány pillanat. - Benyitott az ajtón. Kerthy-
ék egymásra néztek. 

- Remek fickó - mondta az őrnagy. - Szívesen látnám az alosztályomon. -
Elmer nem válaszolhatott, mert kinyílt a párnázott ajtó. 

- Őrnagy úr, parancsoljanak. 

Bementek az irodába, és a hatalmas íróasztal előtt két méterre megálltak.
Az őrnagy kihúzta magát, jelentett.
Az ezredes végighallgatta az őrnagy jelentését, bólintott. 

- Üljenek le, uraim -mondta, és a székekre mutatott. Mátray ezredes 

54

negyvenöt éves volt, szikár, magas testén jól állt az egyenruha. Sovány arcá-
nak vonásai elmélyültek, de ez a barázdált arc mégis megnyerő, férfias volt.
Évekig külügyi szolgálatot teljesített Párizsban, később Londonban katonai
attaséként, jól beszélt franciául, angolul, németül, de oroszul is értett. 

- Nos, uraim? - kérdezte, és feleletet sem várva folytatta -, elolvastam a
jelentésüket. Van valami újabb fejlemény az ügyben? 

- A nyomozásba bekapcsolódott a rendőrség bűnügyi osztálya. Jelenleg
holtponton vannak ők is és mi is. Felmerült a gyanú, hogy esetleg a csendőr-
nyomozó alosztály emberei vitték el a lakásáról Petró Máté könyvkötőmes-
tert. Alázatosan jelentem, beszéltem velük, de ők az ügyről semmit sem tud-
nak. 

- Ha szabadna jelentenem - szólt közbe bátortalanul és alázatosan Elmer
doktor. 

- Hallgatom. 

- Beszéltem tegnap délután Schweinitzer tanácsos úrral, és Petró Máté
felkutatásához a segítségét kértem.  

- Erről semmit sem olvastam a jelentésben - mondta az ezredes, és fel-
vette az asztalról a géppel írt lapot. 

- Alázatosan jelentem, ez a beszélgetés már a jelentés elküldése után tör-
tént. Schweinitzer méltóságos úr csodálkozott, és megkérdezte, hogy miért
foglalkozunk mi az üggyel. Jelentettem neki, azért, mert Petró Miklós Ma-
gyarországra történt illegális jövetelét kémelhárító ügyként kezeljük és tart-
juk nyilván.  

- Helyesen mondta, Elmer doktor – bólintott az ezredes. 

Elmernek jólesett a dicséret, és megnyugtatóan hatott rá. Bátrabban foly-
tatta. 

- Csakhogy a kormánytanácsos úr kioktatott, mondván, hogy a fenét van
kémkedésről szó. Petró Miklós azért jött Magyarországra, hogy megpróbálja
egyesíteni a parasztság és a munkásmozgalom baloldali erőit, a polgári pár-
tokat is beleértve, és közös fellépéssel, szabotázsakciókkal, tüntetésekkel
arra kényszerítsék a kormányt, hogy kiugorjon a háborúból és szálljon
szembe a nácikkal. Aztán megjegyezte, hogy Moszkvában nemcsak nekünk,
hanem nekik is vannak „fülei". 

- Személyesen beszélt a tanácsos úrral vagy telefonon? - kérdezte Mátray
ezredes, és szivarra gyújtott. 

- Személyesen tárgyaltam vele. Meg kell jegyeznem, a tanácsos úr nagyon
udvarias, nagyon előzékeny volt, közölte, hogy Petró Miklóst volt szeren-
cséje személyesen ismerni még a háború előtt, a Galilei-körből. Nagyszerű
koponyának tartja, és azt nem érti, hogy a derék ember, akinek a családjában 

55

istenfélő főpapok voltak, hogyan és miért csatlakozott a bolsevikokhoz. Alá-
zatosan jelentem, a kormánytanácsos úr mondott valami nagyon figye-
lemreméltó dolgot. 

Kerthy csodálattal nézett Elmerre. Fantasztikusan ért a „keveréshez". Ez
a fickó most úgy megkeverte a lapokat, hogy ember legyen a talpán, aki kiis-
meri magát a Petró-ügyben. 

- Hallgatom, Elmer doktor – mondta az ezredes. 

- Folytatom, jelentem alázatosan. A kormánytanácsos úr megkérdezte,
nem gondoltunk-e arra, hogy Petró Mátét esetleg a szovjet ügynökök rabol-
ták el. Lehetséges, hogy rájöttek: Petró Máté nem megbízható, veszélyezteti
nagybátyja biztonságát, jobb, célszerűbb, ha eltüntetik, így Petró Miklós
nyugodtan dolgozhat. 

Mátray ezredes a szivarfüsttel Öblögette a torkát, csaknem gurgulázott.

- Érdekes fejtegetés. Lehet is benne valami - mondta. Aztán az íróasztal
jobb oldaláról elővette a Hírlap aznapi számát. Feltette szarukeretes szem-
üvegét, és az üveg fölött Elmerékre nézett. - Olvasták? - kérdezte. 

Elmer Kerthyre nézett. Az nemet intett.

- Nem, nem olvastuk. 

- Nos, uraim, figyeljenek! - Lapozott az újságban, aztán olvasni kezdett. -
Különös emberrablás Z. városban. Ismeretlen tettesek karácsony másnap-
ján elrabolták lakásáról Petró Máté könyvkötőmestert, az országosan ismert
könyvrestaurátort. Az emberrablók a vezérkari főnökség defenzív osztálya
nyomozóinak adták ki magukat. Petró Mátét egy fekete Mercedes kocsiba
tuszkolták, és azóta nyoma veszett. A rendőrség bűnügyi osztálya széles kö-
rűnyomozást indított az ismeretlen helyre hurcolt Petró Máté felkutatására.
- Az ezredes az asztalra tette az újságot, levette szemüvegét, pöfékelt ket-
tőt-hármat. - Kérem, uraim, szeretnék tisztán látni ebben az ügyben. Ilyen
még nem volt Magyarországon. Önök tudják, hogy harminckettőben az
olimpiai csapat kísérőjeként Los Angelesben és más amerikai városokban
jártam. Akkor mesélte nekem nagykövetünk, hogy az Egyesült Álla-
mokban jószerivel mindennaposak az emberrablások. De, uraim, nálunk ez
szokatlan. És felháborító. Különösen azért, mert a rablók a mi osztályunk
nevében léptek fel, s ezzel, hogy úgy mondjam, súlyosan kompromittálnak
bennünket. Összegezve, tisztán akarok látni ebben az ügyben. Ha a szovje-
tek állnak az emberrablás mögött, be kell bizonyítanunk. Ez az önök felada-
ta. - Lepöccintette szivarjáról a hamut. - Elmer doktor, a rendőrségen ki az
ügy felelőse? 

-  Doktor Pálházy Róbert főhadnagy – mondta Elmer, és nyomban hozzá- 

56

tette: - Z.-ben a kapitányság bűnügyi osztályának a vezetője. Schweinitzer
kormánytanácsos szerint megbízható, nagy tudású szakember.

- Ismeri személyesen? – kérdezte az ezredes. 

- Nem ismerem. De feltett szándékom, hogy sürgősen megismerkedjem
vele. Ezredes úr, van arról megbízható adatunk, hogy az újságíró kitől sze-
rezte az értesülését Petró Máté elrablásáról? 

- Kérdésemre a szerkesztőség csak annyit közölt, hogy valaki vidékről te-
lefonált. Az egyik riporterük azonnal leutazott Z.-be, és ellenőrizte az adato-
kat. Remélem, uraim, átérzik felelősségüket, és aszerint fognak eljárni. Ne
felejtsék el, hogy háború van. Élet-halál kérdéséről van szó. A jelentésüket
várom. Végeztem. 

Mintha díszszemlén vagy díszőrségen lettek volna, egyszerre fordultak
meg, és bal lábukkal keményebben dobbantva indultak az ajtó felé. A folyo-
són Kerthy azt mondta: 

- Gyere be hozzám egy pillanatra. 

Bementek az őrnagy második emeleti szobájába.

- Ülj le, Frigyes. - Elmer leült a karosszékbe, cigarettára gyújtott, vörhe-
nyes bajuszát megsimogatta, és valahogyan nagyon rosszul érezte magát.
Akárhogyan nézi is a történteket, akárhogyan magyarázza tettét, akármilyen
érvet hoz is fel mentségére, embert ölt, és tettét mások is látták;nemcsak Sze-
gedi Mihály, hanem a két nyomozó is, a két verőember, akiknek valójában a
nevét sem ismeri. De Petró haláláról Kerthy őrnagy is tud. Ha jól meggon-
dolja, sorsa, jövője, boldogulása ennek a négy embernek a kezében van. És
fiának a sorsa is. Kerthyre nézett. Az őrnagy a cvikkerét tisztította nyugod-
tan, kényelmesen, mintha az lenne életében a legfontosabb dolog. 

- Parancsolj, Dániel - mondta, és az őrnagyra nézett. 

Kerthy feltette a cvikkerét az orrára, aztán a körmeit nézegette, úgy tűnt,
hogy nem is nagyon figyel Elmerre. Íróasztalának fiókjából elővett egy kö-
römreszelőt, és finom mozdulatokkal reszelni kezdte a körmeit, miközben
azt mondta;  

- Ugye, azzal tisztában vagy, hogy az ezredes úrnak beadott jelen-
tésünk minden betűjéhez most már ragaszkodnunk kell? - Felnézett. - Ér-
ted, mire gondolok? - Elmer bólintott. - Helyes. Tehát történjék bármi, ne-
künk ragaszkodnunk kell a jelentésünk szövegéhez. 

- Világos. Magam alatt nem fogom elvágni a faágat. Csak az nyug-
talanít, hogy Szegedi és a két nyomozó is tanúja volt a dolognak. 

- Beszélni fogok velük. Egyébként, ha eljár a szájuk, ők is bajba ke-
rülnek. 

- Szegedi nem. Ő nem ütött - mondta Elmer. 

57

- Ha hárman tanúsítják, hogy ütött, akkor az úgy is van. Beszélhet, amit
akar. Sőt, a ti egyöntetű vallomásotok szerint Szegedi ütött a legvadabbul.
Úgy gondolom, hogy Szegedi meg fogja érteni, neki nem lehet igaza veletek
szemben. - Kerthy visszatette a reszelőt a fiókba, aztán megkérdezte: - Pet-
rót hová temették el a fiúk? 

- Egy volt homokbányába. A bányát most töltik fel építési törmelékkel és
mindenféle hulladékkal. 

Az őrnagy rágyújtott.    

- Tényleg le akarsz utazni Z.-be? - kérdezte. 

- Igen. Meg kell tudnom, hogy az újságíró kitől kapta az informá-
ciót. 

- Miért nem az újságírót kérdezed meg? 

 

- Már megkérdeztem. Nem hajlandó megmondani.
Kerthy felemelte a kezét. 

- Várj csak. Az ezredes úrnál nem mondtad, hogy ismered a cikket. 

 

- Nem mondtam, mert nem tartottam lényegesnek. Már hajnalban ol-
vastam a cikket. Azonnal felhívtam Szederkényit, a riportert, a lakásán. 

- Szederkényi a bűnügyi rovatvezető, ha nem tévedek. 

- Igen, ő az. Azt mondta, hogy neki telefonon jelentették az esetet. És egy
névtelen levelet is kapott. Ezután utazott le Z.-be. 

- Ne utazz sehova. Ez parancs - mondta határozottan Kerthy. - Ne bo-
nyolítsuk tovább a dolgokat. Más sem hiányzik, mint hogy találkozzál Pet-
rónéval. Z. kisváros, az emberek ismerik egymást. Pillanatnyilag nincs ve- 

 szély.

- Értem, hogy mit mondasz. De nekünk el kell fognunk Petró Mik-
lóst. Értsd meg, minden azért van, azért történt, hogy azt a veszélyes felfor-
gatót elfogjuk. 

- Hol akarod elfogni? 

- Meggyőződésem, hogy még mindig Z.-ben van. Petró valakinél elbúj-
tatta a nagybátyját, de hogy kinél, már nem mondhatta meg, mert meghalt.
Dániel, szeretnélek meggyőzni valamiről. 

Kerthy leveregette cigarettájáról a hamut.

- Tessék, győzz meg. Hallgatlak.    

- Sallait, Fürstöt és Karikás Frigyest kilencszázharminchárom július hu-
szonkettedikén a rendőrség letartóztatta. Ezek a fickók Moszkva ügynökei
voltak. Sallait és Fürstöt július huszonkilencedikén felakasztották, Karikás
Frigyes megúszta. Gondolod, hogy a kommunisták belenyugodtak a vere-
ségbe? A fenéket. Petró Miklóst és feleségét azért küldték ide Moszkvából,
hogy újból aktivizálja a pártot, és fejezze be azt a munkát, amelyet Sallaiék el- 

58

 

kezdtek, de nem fejezhették be, nem mozgósíthatták a káempét, nem hoz-
hattak létre egy antifasiszta frontot vagy ilyesfélét. Ne felejtsd el, ez a Petró
Miklós helyettes népbiztos volt, mestere a konspirációnak, kitűnő matema-
tikus és fizikus, az emigrációban nagy tekintélye van. És bátor ember. Ide-
haza akasztófa várja, háború van, és lám, mégis hazajött illegálisan Magyar-
országra, és ami elgondolkodtató, a feleségét is magával hozta. Nagyon fon-
tos lenne a kézre kerítése, értesüléseim szerint a csendőrnyomozók is ráhaj-
tottak. Márpedig ők a kommunistaellenes ügyek legnagyobb szaktekinté-
lyei. Nekünk nem lehet mindegy, hogy Petró Miklóst és feleségét kik fogják
el. 

- Rendben van, fogd el - mondta az őrnagy, és cvikkerét mutatóujja he-
gyével megigazította az orrán. 

- Szeretném, ha bíznál bennem. 

- Miért ne bíznék? - kérdezte Kerthy. - Nem ma ismertelek meg. - Felállt,
megkerülte az asztalt és Elmerhez ment, aki szintén felállt. Megfogta a kar-
ját, megszorította. - Annyira ismerlek és annyira bízom benned, hogy köz-
löm, javaslatomra a miniszter úr január elsejével őrnagyi rendfokozattal át-
vesz a tisztikar hivatásos állományába. Eddig tartalékos százados voltál, ja-
nuár elsejétől hivatásos őrnagy leszel. Vedd úgy, mint megkésett karácsonyi
ajándékot. 

Elmer elérzékenyült, olyannyira, hogy még két kövérre hízott könny-
csepp is kibuggyant szeme sarkából. 

- Köszönöm, Dániel, nagyon köszönöm. - A meghatottságtól többet nem
bírt kimondani. Szeretett volna már otthon lenni, hogy a nagy újságot el-
mondja Annának, és a boldogság érzését megossza vele. Végre teljesül a vá-
gya, egyenruhában járhat, viselheti kitüntetéseit, amelyeket jogosan és meg-
érdemelten kapott, nem úgy, mint azok, akiknek a barátok tűzik mel-
lükre elvtelenül a meg nem érdemelt érdemrendeket. És hányan vannak ilye-
nek. Ott pöffeszkednek a minisztériumban, és mindegyiknek külön szo-
bája van párnázott ajtóval, saját íróasztallal, titkárnővel vagy segédtiszttel.
Már régen megérdemelte volna, hogy a hadsereg hivatásos tisztje legyen. 

- Nem fogsz csalódni bennem. Rám mindig számíthatsz. 

- Ebben biztos vagyok, Frigyes. - Megszorította Elmer kezét. - Annának
kézcsókom. Remélem, örülni fog a jó hírnek. 

Anna nagyon örült. A koromfekete hajú, magas növésű, kimondottan
szép asszony hiú volt és büszke. Hiú volt szépségére és büszke volt szárma-
zására, jószerivel nem volt nap, hogy ne mondta volna el férjének: az ő ősei
püspökök, hadvezérek, alispánok meg főispánok voltak, nem úgy, mint az
Elmer családban, amelyben összesen két diplomás ember van. 

59

Anna, mikor a hírt meghallotta, megölelte, megcsókolta férjet, kedveske-
dett neki, jószerivel felkínálta magát, gyere, te drága, mondta a tekintete, a ti-
ed akarok lenni. 

Amikor megtudta, hogy férje január elsejével őrnagy lesz, viselheti az
egyenruhát, vasárnap egyenruhás férjével mehet karonfogva a misére, any-
nyira odaadó lett, hogy szinte letépte magáról a könnyű selyemköntösét,
kombinéját... 

- A gyerek? - kérdezte az izgalomtól elcsukló hangon Elmer. - Hol van a
gyerek? 

- A mamánál. Reggel elvitte, holnap este hozza haza. - Vágyakozva a férfi
felé nyújtotta két karját. - Te drága, gyere, ne várakoztass. 

- Megyek, drágám – mondta Elmer kábultan az örömtől. 

Mindennap kapnom kéne egy csillagot, gondolta, hogy Anna felszaba-
dultan, önzetlenül és odaadóan szeressen. De hát mindennap nem léphetek
elő. 

- Még két csillag, és méltóságos asszony leszek. - Két ölelkezés között
csókolgatta a férjét. - Fricikém, ha meglesz az egyenruhád, be kell jönnöd
értem a fodrászhoz. Azt akarom, hogy azok a dögök is lássák, nem akárkinek
a hajával van dolguk.  

- Bemegyek, édesem. A mellemre tűzöm az összes kitüntetésemet, csak
most szeress, nagyon szeress, mert szükségem van rá. 

- Szeretlek, érezned kell, hogy szeretlek. 

- Érzem. - Simogatta az asszony hátát, mellét, csípőjét, és nagyon bol-
dognak érezte magát. - Meglátod, hamarosan ezredes leszek, talán még tá-
bornok is lehet belőlem. Fogalmad sincs, hogy milyen hülyékkel vagyok kö-
rülvéve. - Cigarettára gyújtott, az asszony szép, fekete fejét a mellére húzta,
és álmodozva fújta a mennyezet felé a füstöt. - Az az igazság, Annám, hogy
azok a fajankók belőlem élnek. Én produkálok, az elismerés, a jutalom és
dicséret az övék. 

- De ha most előléptetnek, az azt jelenti, hogy elismerik a tudásodat, a te-
hetségedet. 

- Igen, ez lehetséges – mondta a férfi. 

Elmerék a Bem rakparton laktak, közel a Szilágyi Dezső térhez, egy négy-
emeletes ház második emeletén. Ablakukból nagyszerű kilátás nyílt az Or-
szágházra, de a Dunát átívelő hidakat is jól lehetett látni. 

Az asszony fáradt lehetett, mert hamarosan elaludt, Elmer vigyázva meg-
emelte a fejét, és a párnára fektette, aztán óvatosan felkelt, a paplant ráterí-
tette Annára, még néhány pillanatig nem mozdult, gyönyörködött a büszke
asszony rendkívüli szépségében. Már teljesen besötétedett, pedig még csak 

60

négy óra múlt. Azon tűnődött, hogy lekattintsa-e az állólámpa kapcsolóját,
végül is hagyta, világítson, Anna ijedős, nem szeret sötétben lenni, mindig fél
valamitől. Átment a másik szobába. Az Íróasztalon álló lámpát meggyújtot-
ta, nézte a feldíszített fenyőfát, amelyen most nem égtek a gyertyák, de az
asztali lámpa rávetődő fényében csillogtak az ezüstözött díszek és szikrázott
a leheletfinom angyalhaj. És bármennyire is küzdött ellene, megint csak
eszébe jutott az a tizennyolc éves, barna hajú, világoskék szemű asszony,
szinte hallotta kétségbeesett hangját is, nem engedi elvinni a férjét, az ő férje
nem csinált semmit. Vajon mit csinál most az asszony? Talán ő is ott áll az
ablaknál, és várja vissza eltűnt férjét. De hát várhatja, Petró soha többé nem
megy haza, mert ő megölte vagy megölette. Teljesen mindegy, az sem lehet a
mentségük, hogy a szíve nem volt egészséges, és nyilván az izgalomtól meg a
félelemtől szívszélhűdést kapott. Mégiscsak meg kellett volna vizsgáltatni az
orvossal, a saját megnyugtatására is jó lett volna biztosan tudni, hogy mi
okozta Petró halálát. Gondolatai megint visszatértek Petróhoz. Látta eltor-
zult arcát, kitágult szemét, „kérem, ha tudnám, hogy hol van Petró Miklós,
akkor sem mondanám meg. Az ember nem árulhatja el vér szerinti rokonát”.
Igen, jól emlékszik, valami ilyesmit mondott. Csak legalább Szegedi ne lett
volna jelen a verésnél. Na és a két nyomozó? Azok talán veszélytelenebbek,
mint Szegedi? Nem ismeri őket, honnan kerültek az osztályra? Igen, meg
kell tudnia pontosan, hogy ki az a két ember, mennyire megbízható? Az író-
asztalhoz ült, feljegyzett néhány szót a két nyomozóról. 

Másnap reggel magához hívatta Szegedit. Az alacsony növésű, izmos férfi
szürke szemével egykedvűen nézett főnökére. Sohasem szerette a vörhenyes
hajú embereket, ezért nem szerette Elmert sem. Eltűrte, mert sok választása
nem volt, érettségijével és tanári diplomájával nem sokat kezdhetett, a mun-
kanélküliség nemcsak a munkásoknál növekedett, hanem a diplomásoknál
is. Amikor vízipólós volt, másképpen képzelte el a jövőjét, ígérgettek fűt-fát,
és az ígéretekből mi valósult meg? De ha meggondolja, egy szót sem szólhat.
Az ő ellenőri kinevezése tiszti rendfokozatnak felel meg, végül is tartalékos
főhadnagy, bár most polgári alkalmazottként van nyilvántartva. Nyugdíjas
állás, orvosi ellátást kap, ingyen utazhat a vonaton, a Héven, még a villamo-
son is. Csak hát nem tetszik neki a szakmával együtt járó vallatás. Az vala-
hogy nem az ő világa. Pedig szeretett verekedni, a vízipóló nem a kisasszo-
nyok sportja, bizony a víz alatt kemény, sokszor nagyon durva küzdelmet
folytattak egymással. Egyenlő esélyekkel. De milyen esélye volt például an-
nak a szerencsétlen Petrónak velük szemben? Teljesen fölöslegesen és in-
dokolatlanul majdnem agyonverték. Nem volt rá szükség. Nézte Elmer tö- 

61

mött, vörhenyes bajuszát, brillantinnal bekent fényes haját, és kíváncsi volt,
hogy főnöke mit akar tőle. 

- Nos, hogy érzed magad, Mihály? 

- Megvagyok. De őszintén szólva nem repesek az örömtől. 

- Mi a baj? Tudod, hogy velem őszintén beszélhetsz. A barátod vagyok.
Remélem, nem felejtetted el, hogy jószerivel minden mérkőzésedet végig-
drukkoltam. Ha jó a memóriád, arra is emlékezned kell, hogy én intéztem
el... 

- Hogy ide kerülhettem - szólt közbe Szegedi rosszkedvűen. - Ezt minden
alkalommal elmondod. - Négyszemközt tegezték egymást. - Hálás is vagyok
érte. - Darab ideig gondolkodott, aztán folytatta. - Valamit meg kell mon-
danom neked. 

- Hallgatlak. 

- Ha tíz évvel ezelőtt azt mondod, hogy a beosztásom sírásással és teme-
téssel jár együtt, nem jöttem volna ide. Inkább szellemi ínségmunkás lettem
volna. Őszintén mondom, nekem nagyon nem tetszik, hogy embereket ve-
rünk, kínozunk, hogy vallomást csikarjunk ki belőlük. Vagy amit Petróval
csináltatok. 

- Mit csináltunk vele? - Elmer összevonta szemöldökét. 

- Agyonvertétek azt a szerencsétlent. 

- Agyonvertétek? Jól hallottam? Talán agyonvertük - mondta Elmer, és
előrehajolt, két könyökét az asztallapra tette. 

- Én nem ütöttem – mondta Szegedi nagyon határozottan. 

 

- Nem ütöttél? Nofene. Ott voltál s nem ütöttél? Ki hiszi el ezt neked?
Szegedi gyanakodva nézett Elmer világoskék szemébe. 

- Nem tudom, miről beszélsz. És egyáltalán, hova akarsz kilyukadni? 

 

- Figyelj rám, Mihály - kezdte Elmer, és megsimogatta vörhenyes baju-
szát. - Ha hárman látták, hogy te ütöttél, vadul, szenvedélyesen, akkor ezt a
tényt hárman tanúsítani is fogják. És te a három tanúval szemben tehetetlen
vagy. Világos, amit mondok? 

- Világos. De te is tudod, hogy ez nem igaz. Miért csinálod ezt velem? 

- Hogy az eszednél maradj. Hogy ne próbálkozz más úton járni. Te, Mi-
hály, csakis a mi utunkon járhatsz. Nincs, nem lehet más választásod. 

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire szemét alak vagy. Tudod, mit
mondok én neked? 

- Majd megmondod. 

- Lemondok. Kérem az elbocsátásomat. Azt hiszem, harmadszor kérem. 

- Ezt nem gondolod komolyan. - Elmer felállt és sétálni kezdett. - Figyelj
rám, Mihály. Egyelőre semmi vész nincs. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy 

62

mi nem jártunk Z.-ben, Petrót sohasem láttuk, az osztály két embere hu-
szonhetedikén őrizetbe akarta venni, de nem vehették őrizetbe, mert Petró
Mátét ismeretlen emberek előző nap elrabolták. Ez a hivatalos jelentésünk,
és ehhez ragaszkodnunk kell. 

- Értem. De akkor mi volt az előbbi hülyeség, hogy én vertem agyon? 

- Figyelmeztetés. Ha netán valahol eljárna a szád, tudnod kell, hogy mire
számíthatsz. Ne légy szentimentális. Embereid meg magad. - Megállt Sze-
gedi előtt, kicsit előrehajolt, megfogta az izmos férfi kabátjának a hajtókáját.
- Jó néhány éve dolgozol velem... 

- Most lesz tizedik éve – szólt közbe Szegedi. 

- Pontosan. És még most sem tanultad meg, hogy a mi munkánk titkos és
bizonyos értelemben a törvények felett áll. A törvény szerint a telefonbe-
szélgetések lehallgatása tilos. Mi mégis lehallgatjuk egyes személyek tele-
fonját. Levéltitok is van. Mi mégis felbontjuk azoknak a leveleit, akik gya-
núsak. Nem szabad, ugyebár, az állampolgárok lakásába illegálisan beha-
tolni, mi behatolunk, ha a helyzet úgy kívánja. Soroljam, hogy a törvények
szerint mi mindent nem tehetnénk? De mi a titkosszolgálat vagyunk, követ-
kezésképpen a tevékenységünket titokban kell tartani. Őszinte leszek hoz-
zád. Nekünk nemcsak itthon vannak ügynökeink, hanem máshol is. Így pél-
dául külföldön is. Onnan kaptuk a jelentést, hogy Petró Miklós különleges
feladattal Magyarországra indult. Hallottad Koller vallomását, látta Petró
Miklóst és feleségét Petró Máté irodájában. Azonnal jelenteni akarta, de
kapcsolatát nem találta a laktanyában. Másnap reggel jelentette, de akkor
már Petró Miklós és felesége eltűnt. Az a feladatunk, hogy elfogjuk őket. 

- Hogy akarod elfogni? Egy ember tudta volna megmondani, hogy hol
van, Petró Máté, de az meghalt - hazudta Szegedi Mihály. 

Elmer visszaült az asztalához, és elgondolkodva, mintegy magának azt
mondta: - Meg kellene vallatni az asszonyt. 

- Petrónét? – kérdezte Szegedi, és undorral nézett Elmerre. 

- Igen. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent megtudnánk tőle. 

- Az az asszony terhes. 

- Az engem nem zavarna különösképpen. Azért nem vallatom meg, mert
felismerne, és akkor meg kellene akadályoznom, hogy beszéljen. 

Szegedi tekintetében érzékelhető volt a riadtság és az iszonyat. Hangja
halk volt, amikor megszólalt. 

- Frigyes, te képes lennél megverni, megkínozni egy terhes asszonyt?
Nem, ezt nem hiszem. Feleséged, gyereked van. Gyönyörű kisfiad. 

- De van elvem is. Szilárd meggyőződésem. Politikai hitvallásom, elköte-
lezettségem. Hivatástudatom. Szentül hiszem, hogy a bolsevizmus elleni 

63

harcban minden módszer és minden eszköz megengedhető. S ha a helyzet
úgy kívánja, akkor egy terhes asszonyt is fel kell áldozni a keresztény magyar
jövő nevében a bolsevizmus elleni harc oltárán. Ne feledkezz meg arról, hogy
háború van. Katonáink a Don mellett harcolnak, és ugyanakkor egy szovjet
kém a hazánkba jött és ellenséges tevékenységet folytat. 

Szegedinek az volt az érzése, hogy Elmer Frigyes meghibbant. Úgy be-
szélt, mint egy megszállott agitátor, arca kipirult, szemében különös fények
villantak. Félni kezdett tőle. Így még sohasem hallotta beszélni. Elmer hirte-
len mosolyogni kezdett. Mosolyában volt valami cinkosság. Egészen közel
hajolt hozzá, s mintha valami titkot árulna el, suttogva mondta: 

- Január elsejével a miniszter úr átvesz a honvédség hivatásos állományá-
ba őrnagyi rendfokozattal. Érted, Mihály? Hivatásos honvéd őrnagy leszek.
Ezt meg kell hálálnom. Azzal akarom meghálálni, hogy elkapom Petró Mik-
lóst és feleségét. El én, ha addig élek is. És neked segítened kell. Mi összetar-
tozunk életre-halálra. Hamarosan te is hivatásos tiszt leszel. Elintézem. 

- Ertem, Frigyes, és köszönöm. Engedd meg, hogy gratuláljak és sok sze-
rencsét kívánjak. 

 - Köszönöm, Mihály. Nagyon köszönöm.

- Ami pedig a segítséget illeti, majd megmondod, hogy mit kell csinál-
nom. De szeretnék mondani valamit. Csak olyan parancsot fogok teljesíteni,
amelyet a lelkiismeretemmel összeegyeztethetek. 

- Megtagadnád a parancsot? 

- Ha olyan, amellyel nem értek egyet, igen, megtagadom. Nem vagyok
hajlandó sírt ásni és embereket eltemetni. 

- Ejnye, Mihály, hát ennyire megviselt annak az embernek a halála? El-
felejtetted, hogy az az ember egy veszélyes kommunista kalandor bűntársa
volt. Elismerte, hogy járt nála a műhelyben, de kijelentette, hogy nagybátyját
nem árulja el. 

- Te elárulnád a nagybátyádat? Mert én nem. 

- Ha kommunista lenne, elárulnám. De szerencsére nincsen nagybátyám.
Mondd, hogy hívják azt a két nyomozót, akik megverték Petrót? 

- Az egyik Juhász Imre volt, a másik Lekszi Sándor. 

Elmer felírta a neveket egy papírra. Megdörzsölte orra hegyét, majd Sze-
gedire nézett. 

- Mihály, átadom neked Petró Miklós anyagát. Tanulmányozd át, készíts
a felkutatására és elfogására tervet. - Felállt, a páncélszekrényből elővette
Petró Miklós dossziéját és átadta Szegedinek. - Szigorúan bizalmas. 

- Látom. Rajta van a bélyegző. Magamnál tartsam? 

- Igen, de zárd a páncélszekrénybe. Sok szerencsét, Mihály. 

64

- Ezt hogy érted? 

- Hogy jó tervet készíts. 

- Ja, értem. - Szegedi biccentett a fejével és kiment a szobából. 

Elmer doktor várt néhány percig, belelapozott az előtte fekvő aktába, de
igazából azt sem tudta, mit olvas, gondolatai másfelé kalandoztak. Neveze-
tesen arra gondolt, hogy ebben a Petró-ügyben sokoldalúan védenie kell ma-
gát, és természetesen a jövőjét, tiszti karrierjét, no és persze a családját. Nem
derülhet ki sohasem, hogy ő ölte meg Petró Mátét. De ha a rendőrség valaho-
gyan mégis kiderítené, hogy a könyvkötőt nem rabolták el, hanem ő és Sze-
gedi Mihály hozta el Z.-ből, akkor Petró haláláért Szegedit kell fele-
lőssé tenni. Telefonált a nyomozó alosztálynak. 

Borbíró Vince főellenőr vette fel a kagylót.

- Jól vagy, Vince? 

- Kösz, megvagyok. 

- Küldd át hozzám Juhász Imrét és Lekszi Sándort. 

- Csak nem csináltak valami hülyeséget? 

 

- Nem, dehogy. Alá kell íratnom velük egy nyilatkozatot. Kerthy őrnagy
úr parancsára. 

- Küldöm őket. 

Hamarosan megjelent a két izmos férfi. Mindketten őrmesterek voltak, de
polgári ruhában teljesítettek szolgálatot. Egyforma magasra nőttek, nem le-
hettek túl a harmincon, Juhász Imre fekete volt, kreol bőrű, mint a muzsikus
cigányok, Lekszi Sándor viszont szőke, hullámos hajú, ibolyakék szemével
úgy tekintett a világba, akár egy ártatlan csecsemő. 

- Foglaljanak helyet - mutatott a székekre Elmer, miután meghallgatta
Juhász jelentését. A két férfi leült. - Őrmesterek, ha jól tudom. 

- Alázatosan jelentem, azok vagyunk. 

- Mióta szolgálnak az osztályon? Mivelhogy nem találkoztam magukkal
eleddig. 

- Alázatosan jelentem, három hónapja. A csendőrségtől helyeztek át. De,
jelentem alázatosan, már találkoztunk karácsony második napján. 

- Igen, azt tudom. Nos, éppen erről van szó. Alá kell írniuk egy nyilatko-
zatot, hogy a kihallgatószobában történtekről soha senkinek nem beszélhet-
nek, még hivatalos személyeknek sem. Az, ami ott történt, szigorú katonai ti-
tok. Államtitok - tette hozzá nyomatékkal. - Értjük egymást? 

- Alázatosan jelentem, értjük – mondták szinte egyszerre. 

- Helyes - mondta Elmer, és elővette az előre elkészített nyilatkozatokat.
- Itt írják alá. - Eléjük tette az asztalra. Először Juhász írta alá, aztán Lekszi
Sándor is alákanyarította a nevét. - Figyeljenek rám, és jól jegyezzék meg, 

65

amit mondok. Természetesen ez is szolgálati titok. Felmerült olyan gyanú,
hogy Szegedi ellenőr, akinek nagyon rosszak az idegei, esetleg valamit kiko-
tyog a történtekről. Az újságírók ugyanis szaglásznak. Tehát nekünk fel kell
készülnünk minden váratlan eseményre. Vagyis ha a dologból ügy lenne,
mindhárman azt fogjuk vallani, és ez parancs, vitéz Kerthy Dániel őrnagy úr
parancsa, hogy Petró Mátét Szegedi Mihály ellenőr ütötte meg olyan erősen,
hogy a gyanúsított azonnal meghalt. A holttestet is 6 temette el valahol. De
hogy hol, azt nem árulta el, mondván: ha nincs meg a hulla, nincs bűncselek-
mény. Ez ugyebár világos? Mindent megértettek? 

Juhász őrmester kihúzta magát.

- Alázatosan jelentem, én mindent értek. 

- Én is. A parancs szerint fogunk beszélni. Alázatosan jelentem, főellenőr
úr, nekem Szegedi Mihály nagyon nem tetszik. 

- Maga ismeri őt? 

- Ismerem. Voltam vele néhány akción. Lágyszívű. Engedékeny. És foly-
ton a lelkiismeretről fecseg, mintha pap lenne. 

Elmer Lekszi megjegyzését válasz nélkül hagyta.

- Rendben van, fiúk. Végeztem. 

Bokacsattogás, kemény hátraarc és a két őrmester elhagyta a szobát. Alig
csukódott be mögöttük a párnázott ajtó, megszólalt a telefon. Kerthy őrnagy
jelentkezett. 

- Gyere fel hozzám - mondta. 

Alig két perc múlva már ott ült a cvikkeres őrnagy szobájában.

- Nos, Frigyes, hogy állnak a dolgok? – kérdezte az őrnagy. 

- Minden a legnagyobb rendben van. Az intenciód szerint a két őrmestert
alaposan eligazítottam. Tudják a dolgukat. 

- Helyes. Reméljük, nem jön közbe semmi komplikáció. - Felállt, az üve-
gezett koloniálszekrényhez ment, kinyitotta, kivett egy üveg francia konya-
kot és két poharat. A poharakat teletöltötte, és az egyiket átadta Elmernek. -
Az egészségére, őrnagy úr. 

- Tréfálsz? 

- Dehogy tréfálok. Ott van a Honvédségi Közlöny az asztalon. Január el-
sejével a miniszter úr átvett a honvédség hivatásos állományába őrnagyi
rendfokozattal. És ha kedved úgy tartja, gratulálhatsz alezredes barátodnak. 

- Tiszta szívből gratulálok, Dani. És nagyon köszönöm, hogy gondoltál
rám. Sohasem fogom elfelejteni. 

- Meglátjuk. Hát akkor, őrnagy úr. 

- Egészségünkre! 

Ittak.

 

66

- Remélem, Anna örülni fog – mondta Kerthy. 

- Régi vágya volt, hogy hivatásos tiszt legyek. Hiába mondtam neki, hogy
tartalékos százados vagyok. Csak legyintett, és azt mondta, az semmi. Tu-
dod, Dani, Anna Garlóczy lány, és az ő családjában több száz évre vissza-
menőleg sok katona volt. 

- Ismerem a családot - mondta Kerthy. - Ismertem Anna apját is, Gar-
lóczy Miksa ezredes urat. Nagyszerű ember volt, kiváló lovas és vívó. 

- Sajnos én nem ismertem. Amikor Annának udvarolni kezdtem, már
nem élt. 

- Huszonháromban halt meg. 

- Én meg kilencszázhuszonnégyben vettem feleségül Annát. - Nevetni
kezdett. - Hülye vagyok, hiszen te voltál az egyik tanú. Még arra is megkér-
telek, hogy ha gyerekünk lesz, te légy a keresztapja a gyereknek. 

- Ami azt illeti, jó sokáig vártatok a gyerekre. – Kerthy újból töltött. 

- Anna sokáig nem akart gyereket. 

Kerthy lenyelte készülő mosolyát, majdnem kicsúszott a száján: tudom,
hogy nem akart. Én beszéltem rá, hogy egyelőre ne szüljön. Kedve lett volna
Elmer képébe vágni, hogy Anna szüzességét is ő vette el 1919 nyarán, ami-
kor a vörösök elől Garlóczyéknál bujkált. 

Garlóczy alezredes a Vörös Hadsereg ezredparancsnokaként harcolt va-
lahol északon, nem nagy meggyőződéssel, s még a forradalom bukása előtt
átállt a fehérekhez. Kerthy mint fiatal főhadnagy a Tanácsköztársaság ki-
kiáltása után egy nappal feleségével együtt Bécsbe emigrált, csatlakozott az
ellenforradalmi komitéhez, és a nyár elején titkos megbízatással Budapestre
utazott. Az eligazítása szerint Garlóczy Miksa alezredes feleségénél kellett
jelentkeznie. Garlóczyék a Stefánia úton laktak, közel a Városligethez, egy
pompás villa első emeletén. Anna véletlenül megtudta, hogy a náluk rejtőz-
ködő civil fiatalember valójában tiszt, és titkos feladattal küldték ide Bécs-
ből. A fiatal, romantikus lelkű, fekete hajú lány valami emberfeletti hőst lá-
tott Kerthyben. A főhadnagy a romantikus lány rajongását nem utasította
vissza, elfogadta, és néhány nap múlva magáévá tette. Anna nem ellenke-
zett, megpróbálta önfeledten szeretni a hőst, aki életét kockáztatja nap mint
nap a vörösök elleni harcban. Tulajdonképpen Kerthy tanította meg Annát a
szerelem művészetére. Viszonyukat sikerült titokban tartamok. Anna kicsit
sírt, amikor Kerthy bevallotta neki, hogy nős, felesége Bécsben él. Aztán las-
sacskán megnyugodott, azzal vigasztalván magát, hogy semmit sem bánt
meg, amíg él, Kerthyhez fog tartozni, mert szereti, nem kell, hogy feleségül
vegye, de maradjon meg szeretőjének. Ő esküszik, nagyon engedelmes és
szolgálatkész lesz, viszonyukról senkinek sem beszél, még a papnak sem 

67

gyónja meg. Kerthy természetesen elfogadta a lány ajánlatát, és szerelmük
egyre szenvedélyesebb, egyre izzóbb lett. Kerthy egyik szervezője volt a lu-
dovikások ellenforradalmi lázadásának, de olyan jól konspirált, hogy a Le-
nin-fiúk nem tudták elfogni. Az északi hadjárat után Kerthy találkozott a
szabadságra hazalátogató Garlóczy alezredessel. Átadta neki a Komité ve-
zetőinek üdvözletét azzal, hogy Bécsben bíznak benne, azt üzenik, maradjon
továbbra is a Vörös Hadseregben, és ha eljön a megfelelő pillanat, akkor
cselekedjen. Garlóczy megértette az üzenetet, hűségéről biztosította sógo-
rát, a Bécsben szervezkedő Kerényi Flórián ezredest, aztán pontosan ismer-
tette a Vörös Hadsereg szervezeti felépítését, pontos adatokat közölt a fegy-
verzetéről, felszereléséről, fegyelméről, a harcosok hangulatáról, a hadmű-
veleti tervekről. Kerthy mindent feljegyzett, aztán a feljegyzett adatokat
megtanulta. Néhány nap múlva illegálisan Bécsbe utazott, és részletesen be-
számolt Kerényi ezredesnek küldetése eredményéről. Vágyódott Anna
után, hiányzott neki a lány tüzes, felszabadult ölelése. A forradalom bukása
után találkoztak újra. Találkozásaikat nagyon körültekintően kellett meg-
szervezniök, egyikőjük sem akart botrányba keveredni. Kerthy Bécsben ta-
lálkozott gyerekkori barátjával, dr. Elmer Frigyes tartalékos századossal.
Valamikor együtt jártak gimnáziumba a piaristákhoz, osztálytársak is voltak.
Elmer apjának jó nevű ügyvédi irodája volt, több nagy cégnek látta el a jogi
képviseletét, dőlt hozzá a pénz, bőven jutott arra, hogy fia gondtalanul élje az
aranyifjak életét. Kerthy az érettségi után a katonai iskola hallgatója lett, El-
mer pedig jogot tanult az egyetemen. Kerthyt 1916-ban avatták hadnaggyá,
Elmer egy évvel később szerezte meg a diplomát, és azonnal bevonult kato-
nának. Olyan vitézül harcolt, hogy egy hónap után soron kívül hadnaggyá,
három hónap múlva egy sikeres vállalkozásáért, amelyet az ellenséges vona-
lak mögött hajtott végre, főhadnaggyá léptették elő, és a mellére tűzték a
kardokkal és hadidíszítménnyel ellátott 3. osztályú Katonai Érdemkeresz-
tet, majd ezt követően egy újabb vakmerő egyéni vállalkozásáért az Ezüst
Katonai Érdemérmet. Egyesek szerint Elmer doktor gyors előléptetésében
közrejátszott a papa pénztárcája is. Lehet, hogy a pletykának volt némi
alapja, de cáfolhatatlan tény, hogy a fiatal, magas növésű Elmer az őrültségig
vakmerő volt, minden veszélyes bevetésre önként vállalkozott, mondván,
hogy burokban született, neki nem eshet baja. Ügyességére, vakmerőségére
a vezérkar kémelhárító osztályán is felfigyeltek, felrendelték Bécsbe, és kö-
zölték vele a vezérkari főnök parancsát, azonnali hatállyal tartalékos száza-
dosként áthelyezték a hadsereg kémelhárító és felderítő osztályára. Elmer
büszke volt, hogy feletteseinek a választása éppen őrá esett. Tetszett neki ez a
titokzatosnak tűnő munka, s még jobban tetszett az a hatalom, amellyel a 

68

szolgálat felruházta. Úgy fogta fel, hogy a zsebében lapuló igazolvány a tör-
vények fölé helyezte ót. Mert a hatalom abban van, hogy ő minden-
kiről mindent megtudhat, de őróla senki semmit sem tud. Az osztályon talál-
kozott az összeomlás előtt Kerthy Dani barátjával, aki szintén ott szolgált.
Aztán legközelebb az összeomlás után ismét Bécsben látták egymást. Az el-
lenforradalom győzelme után Elmer leszerelt, visszatért Budapestre a szülői
házba, beállt apja ügyvédi irodájába, nem nagy kedvvel, de tanulgatta az
ügyvédi munkát. Az iroda forgalma fellendült. Ez érthető volt, mert a rend-
őrségi, az ügyészségi fogdák, az internáló táborok zsúfolásig megteltek az el-
fogott vörösökkel, párttitkárokkal, komisszárokkal, Lenin-fiúkkal, nép-
biztosokkal. Elmer apja nem volt finnyás, ha jól megfizették, bárkinek elvál-
lalta a védelmét, nem csinált elvi kérdést abból, hogy védhet-e a bíróság előtt
kommunista funkcionáriust, vagy nem védhet. Ő ügyvéd, az a dolga, hogy
védelmet biztosítson a vádlottaknak. Az ügyvédi esküjében nincs olyan
megkötés, hogy kommunistákat, forradalmárokat nem védhet. Elmer nem
szólt bele apja dolgaiba. Neki az volt a fontos, hogy havonta megkapja apjá-
tól a megfelelő anyagi támogatást. Megkapta. Bőségesen. Anyja halála után
az anyai örökségből vásárolt magának a Hollán utca elején, közel a Szent
István körúthoz egy luxus garzonlakást, ott bonyolította le szerelmi ügyeit.
1920 végén összetalálkozott a Gellért fürdőben régi barátjával, Kerthy Dá-
niellel. Nagy szeretettel megölelték egymást, megállapodtak abban, hogy
együtt ebédelnek. Délben átmentek az étterembe. Elmer azt mondta: „Nem
szeretnék vitatkozni, ezért jó előre közlöm, hogy én vagyok a vendéglátó.’’
„Rendben van – mondta Kerthy -, elfogadom a meghívást.” Megrendelték
az ebédet, közben beszélgettek, felelevenítették a régi emlékeiket, az izgal-
mas katonaéveket. Ebéd közben a nőkre terelődött a szó. Kerthy megkér-
dezte : „Mondd, Frici, miért nem nősülsz meg?” „Amíg másnak felesége van
- mondta Elmer -, hülyeség lenne, ha megnősülnék. Van egy luxus legényla-
kásom a Hollán utcában, oda viszem fel a jobbnál jobb nőket, asszonyokat,
lányokat.” Nevetni kezdett. – „Min nevetsz?” – kérdezte Kerthy. „Azon,
hogy te börtönben élsz. Mert tudod, barátom, a házasság a börtön klasszikus
formája. Engedélyt kérni, ha elmégy valahová, beszámolni egy idegen ember
lányának, hogy hol voltál, kivel találkoztál, miről beszélgettetek. Nem, ez
nem az én világom.” Kerthy is felnevetett. „Lehet – mondta -, hogy egyes
házasságokban ilyen a törvény és a szokás, de nálunk ilyesmiről szó sincs. Az
én házasságomban férfiuralom van. S mindig azt csinálok, amihez éppen
kedvem van. Persze arra azért vigyázok, hogy a feleségem érzéseit ne bánt-
sam meg. Bevallom, ez nem mindig könnyű. Sok akadálya van. Például most
is bajban vagyok. Csodálatos szeretőm van, de szállodába nem vihetem, 

69

mert az ember úrilány szeretőjét nem kompromittálhatja.” „Ezen segíthe-
tünk – mondta nagylelkűen Elmer -, szívesen a rendelkezésedre bocsátom a
garzonlakásomat mondjuk minden kedden és pénteken.” Így történt aztán,
hogy Elmer átadta barátjának lakása tartalék kulcsát, és Kerthy Dániel so-
káig ott találkozott Annával. 1923 szilvesztere előtti napon Kerthy Dániel
azt mondta Annának: „Drágám, férjhez kell menned.” Anna szomorú lett,
de nem ellenkezett. „Ha úgy látod jónak, hogy férjhez menjek, akkor férjhez
fogok menni. Biztosan igazad van. De kihez menjek férjhez?” „Nem prob-
léma – mondta Kerthy -, van egy nagyon gazdag barátom, művelt, okos, jó-
képű, magas fiatalember, tartalékos százados, egyébként jogi diplomája van,
az apja ügyvédi irodájában dolgozik. Drágaságom, tudnod kell, hogy férjhez
meneteled után sem fogunk szakítani. Soha. Arra kell vigyáznod, hogy
egyelőre ne szülj.” Anna mindenbe beleegyezett. Szilveszter éjszakáján
Kerthy bemutatta Garlóczy Anna kisasszonyt dr. Elmer Frigyesnek, aki
egyből beleszeretett a feltűnően szép, fekete hajú nőbe. De annyira, hogy
másnap megkérte Anna kezét. A lány természetesen igent mondott. Január
másodikán, Anna születésnapján megtartották az eljegyzést, az esküvőt pe-
dig húsvétkor a Mátyás-templomban. Az esküvő előtt Elmer apja anyagi tá-
mogatásával megvásárolta a Bem rakparti háromszobás öröklakást, és azt
Anna ízlésének megfelelően rendezték be. Az esküvőn vitéz Kerthy Dániel
százados volt az egyik tanú, akit időközben előléptettek és a kormányzó úr
vitézzé ütötte. Elmer egyenruhában vezette oltár elé a díszmagyarba öltözött
menyasszonyát. Olyan pompás esküvőt, mint Annáé volt, kevesen láttak
azokban az években. Idős Elmer ügyvéd könnyezett a meghatottságtól.
A fiatalok nászútra utaztak Olaszországba. Anna nem idegenkedett férjétől,
mert Elmer kedves, figyelmes és nagyon udvarias volt, leste felesége gondo-
latát, és megértően tapintatosan viselkedett. Anna alapos megfontolásból a
szeretkezés közben visszafogta érzéseit, vágyait, megjátszotta a naiv, szerel-
mi életben tapasztalatlan asszonyt, de még így is többet nyújtott, mint
amennyit Elmer remélt. „Mondd meg, édes – kérlelte Elmert az asszony -,
hogy mit, hogyan csináljak, mert azt akarom, hogy neked jó legyen. Ígérem, a
kedvedért mindent megtanulok, mert jó feleséged akarok lenni.” Elmer
boldog volt, nem sejtette, hogy Anna továbbra is találkozik Kerthyvel.
A százados, hogy teljesen kockázatmentessé tegye találkozásukat, kará-
csony előtt azt ajánlotta Elmernek, hogy legyen a vezérkari főnökség máso-
dik osztályának a munkatársa. Végül is a háború utolsó két évében ott szol-
gált, munkáját értékesnek tartották, s az osztály vezetői örülnének, ha újból
szolgálatba lépne. Egyelőre főellenőrnek neveznék ki, ami tiszti rang, ké-
sőbb, pontosan nem tudja megmondani, mikor, átveszik a hivatásos tiszti ál- 

70

lományba. Elmer örömmel vállalta az ajánlatot. Közvetlen főnöke Kerthy
Dániel lett. Az őrnagy elég gyakran küldte őt vidékre valamilyen feladattal,
általában vagy kedden, vagy pénteken. Elmernek nem tűnt fel, nem gyana-
kodott, fel sem merült benne, hogy főnöke ugyanezeken a napokon a szere-
tőjével szórakozik az ő legénylakásán. Kerthy az esküvő után közel két évig
találkozott Annával rendszeresen a Hollán utcai lakásban, de rájött, hogy
nagyon kockázatos játékot folytat. Megtörténhet ugyanis, hogy Elmer vala-
melyik kedden vagy pénteken fontos szolgálati ügyben ott a legénylakásban
keresi. Megérezte a veszélyt jó előre. Egyik találkozásukkor, 1927. május vé-
gén Anna nagyon ideges volt. Kerthy kedveskedve, de némi aggódással kér-
dezte, mi történt, miért olyan ideges. Anna cigarettára gyújtott, keze re-
megett, kért egy pohár konyakot, s miután megitta, elmondta, hogy az éjjel
nagyon érdekes beszélgetése volt a férjével. Elmer megkérdezte: „Mit gon-
dolsz, Dani megcsalja a feleségét?” Anna azt mondta: „Nem, kizárt dolog-
nak tartom. Meggyőződésem, hogy Dani hűséges férj, tudom, hogy felesé-
gével boldog házasságban él.” Elmer nevetni kezdett. „Bebizonyítom neked
- mondta -, hogy Dani igenis megcsalja a feleségét.” „Hogyan bizonyítod
be?” – kérdezte Anna. „Egyszerűen – mondta Elmer. – Arról van szó ugyan-
is, drágám, hogy Dani az én Hollán utcai legénylakásomban találkozik a sze-
retőjével hetenként egyszer-kétszer, kedden és pénteken.” Anna döbbenten
hallgatta férjét, nem tudta ugyanis, hogy Elmernek legénylakása van, és
Kerthy sem árulta el, hogy a garzonlakás, ahol szerelmeskednek, Elmer tu-
lajdona. „Nem tudtam – mondta a férjének -, hogy van egy garzonlakásod.
Ez azt jelenti, hogy megcsalsz?” „A fenéket – mondta Elmer -, eszem ágában
sincs, hogy megcsaljalak, azt a lakást legénykoromban használtam, azóta a
lábamat sem tettem be oda, esküszöm. De most valamelyik nap felmegyek,
és el fogok helyezni egy mikrofont a rekamié alá, hogy bebizonyítsam az iga-
zamat. Vedd tudomásul, hogy Kerthy Daninak évek óta egy úrilány szerető-
je van.” „Nem – mondta Anna -, ezt nem teheted, ez iszonyúan gusztustalan,
egy igazi barát ilyen aljasságot nem követ el barátja ellen.” „Lehet – mondta
Elmer -, de kíváncsi vagyok arra a nőre. Tudni akarom, hogy ki az a nő, aki
Danit ennyire megbabonázta.” Kerthy döbbenten hallgatta Annát. Meg-
ijedt. Másnap visszaadta a kulcsokat Elmernek azzal, hogy szakított a szere-
tőjével, nincsen már szüksége a lakásra. Hónapokig nem találkozott Anná-
val. Az asszony, bár jól kijött a férjével, mégis hiányzott neki Kerthy meg-
szokott ölelése, csókja, rafinált szerelmi technikája. Egy alkalommal, már
késő ősz volt, az úttestet elborították az elszáradt sárgásbarna, rőtvörös fale-
velek, Elmerek meghívták Kerthyéket vacsorára. Vacsora után Anna tánc
közben egy cédulát csúsztatott Kerthy tenyerébe. A cédulán egy cím volt: 

71

Anday Irén festőművész, Bimbó út harmincnégy, szerdán délután öt órakor.
Szerda reggel Kerthy magához hívatta Elmert, és utasította, hogy utazzon le
Szegedre, rajtaütésszerűen ellenőrizze a hadtest kémelhárítóinak a munká-
ját. Nyílt paranccsal látta el. A feladat két napra szólt. Elmer örült a megbí-
zatásnak, mert mint vizsgálattal megbízott főellenőr éreztetheti hatalmát.
Felhívta Annát, elbúcsúzott tőle és elutazott. Kerthy pedig, mint aki jól vé-
gezte dolgát, a megbeszélt időben találkozott Annával Anday Irén festőmű-
vésznő lakásán. Irén már elég idős hölgy volt, Annát lányaként szerette, sza-
badelvűnek tartotta magát, a szabad párválasztást hirdette, és aszerint is élt.
Amikor Anna elmondta neki szerelmi és szexuális problémáját, kettős kö-
tődését, jót nevetett, s azt mondta, ne csináljon magának problémát, nála
mindig találkozhatnak, benne tökéletesen megbízhat. Anna azóta találkozik
Kerthyvel a Bimbó úti villában. 1930 karácsonya előtt néhány nappal Anna
arról beszélgetett Kerthyvel, hogy férje egyre türelmetlenebb, mindenáron
gyereket akar, azt mondta, ha ő nem akar szülni, akkor bele kell egyeznie ab-
ba, hogy másvalaki szüljön neki gyereket. Kerthy megkérdezte: „Gyere-
ket akarsz szülni?” „Igen, szeretném, ha gyerekem lenne.” „Akkor szülj” -
mondta Kerthy. A következő évben, 1931. szeptember 5-én Anna egészsé-
ges fiúgyereknek adott életet. A gyermek keresztapja Kerthy Dániel lett.
A fiúcskát Sándor névre keresztelték. A szülés után Anna nem szakított
Kerthyvel, kapcsolatuk tovább tartott. Annának, amikor az egyre erősödő
csecsemő arcát, mozdulatait nézte, figyelte, sokszor az volt az érzése, hogy
Sándorka apja talán nem is a férje, hanem Kerthy Dániel. Lehet, hogy az
asszony érzéseit a szülés sok mindenben megváltoztatta, egyszeriben ter-
hessé vált férje kedveskedő magatartása, rajongó szerelme. Minden gondo-
latát, szeretetét a gyerek kötötte le, Sándorka lett élete középpontja, s ami
maradt a szeretetéből, azt Kerthynek adta. Vele nem bírt szakítani, mert úgy,
ahogy Kerthy kielégítette őt, arra a férje képtelen volt. Elmer ugyanis egyre
önzőbb lett a szerelemben, csak magával törődött, csak a maga élvezetére
figyelt, nem úgy, mint házasságuk elején, amikor kedves, türelmes és nagyon
figyelmes volt. 

Most, hogy Kerthy ott ült Elmerrel szemben és az előléptetésüket ünne-
pelték, Annára gondoltak. Kerthy jól tudta, hogy Anna nagyon hálás lesz
neki férje őrnagyi előléptetéséért, úgy fogja szeretni, ahogyan még sohasem
szerette. Ugyanerre gondolt Elmer is. Nemsokára hazasiet, és a mai éjszaka
az övé lesz. Reggelig nem kel fel Anna ágyából. 

- Dániel, szeretnék tőled valamit - mondta Elmer, és mosolyogva nézett
az őrnagyra. 

- Csak pénzt ne kérj, Fricikém, anyagilag most nagyon rosszul állok. 

72

- Szeretném kölcsönkérni a Közlönyt.
Kerthy az asztalra mutatott. 

- Parancsolj, kérlek. Meg is tarthatod. 

 

- Örökbe nem kell, mert én is megkapom. Csak Annának szeretném
megmutatni. 

- Helyes, mutasd meg! 

Elmer aznap két óra után néhány perccel ment haza. Anna a tizenegy éves
gyerekkel játszott a nappaliban, csodálkozva nézett belépő férjére. 

- Hát te? - kérdezte. Sándor kitépte magát anyja karjaiból, és mielőtt El-
mer válaszolhatott volna, hozzárohant. 

- Apa, édesapa! - Átölelte apja nyakát, igaz, ágaskodnia kellett. Elmer
lehajolt, jobbról-balról megcsókolta a kék szemű fiút. Aztán szorosan ma-
gához ölelte, miközben a feleségére nézett. 

 

- Korábban jöttem haza, mert ma ünnep van – mondta
Anna fekete szeme a csodálkozástól kikerekedett. 

- Ünnep? Miféle ünnep? 

 

- Egy pillanat, kisfiam - mondta Elmer, a gyereket még mindig magához
ölelve. Anna csengetett. Nem telt bele néhány másodperc, és bejött Kati, a
fiatal, szőke nógrádi cselédlány. 

- Katikám, kísérje el Sándort a zongoraórára, és maradjon is vele. Az óra
végén beülhetnek a Tornaihoz, és ehetnek gesztenyepürét. 

- Igenis, nagyságos asszony. - A fiúhoz ment, megfogta a kezét. - Gyere,
csillagom. 

- De én nem akarok ma zongoraórára menni. 

- Kisfiam - mondta Elmer -, nagyon szeretném, ha szót fogadnál édes-
anyádnak. 

A fiú gondolkodott, látszott rajta, megértette apját, mert megadóan bó-
lintott. 

- Csók, anya - mondta engedelmesen, aztán apjához fordult. - Apa, várj
meg, ne menj el 

- Megvárlak, kisfiam. - Szeretettel nézett a fiú után. Miután kettesben
maradtak, Elmer elővette táskájából a Közlönyt. - Tessék, olvasd el. 

Az asszony átvette a Közlönyt, és érdeklődéssel olvasta férje hivatalos ál-
lományba történő átvételének a szövegét. Arca egyre pirosabb lett, szép raj-
zú szája körül az elégedettség mosolya fényesedett. Lám, futott át agyán,
Dani betartotta ígéretét. De erről Frigyes nem tudhat. Legyen övé a dicső-
ség. Letette a Közlönyt, és lassú, ruganyos léptekkel a férjéhez ment, két
karjával átölelte a nyakát. 

73

- Köszönöm, Frigyes. Tudom, hogy értem tetted. - Ajkát csókra nyúj-
totta. 

Hosszan, szenvedélyesen csókolóztak. Elmer vére felforrósodott, karjai-
ba vette az asszonyt, és bevitte a hálószobába, óvatosan a széles franciaágyra
fektette. 

- Drágám, most nem lehet, nem akarom. Várd meg az estét. Ez az éjszaka
a miénk lesz. Ugye, tudsz várni? 

- Mit tehetek mást? - kérdezte Elmer, és tenyerét a bársonyköntös kivá-
gásába csúsztatta, és lágyan simogatta Anna kemény mellét. - Várok. Türe-
lemmel. - Szorítása egyre görcsösebb lett. 

- Ez fáj, drágám. Finomabban. 

A férfi kihúzta a kezét a köntös alól.

- Szeretlek, Anna. Nagyon szeretlek. 

- Még mindig? - Az asszony felült, megigazította köntösét. - Január má-
sodikán negyvenkét éves leszek. 

- Tudom. Nem feledkeztem el róla. 

- És mit kapok a születésnapomra? - kíváncsian nézett a férjére. 

- Valami egészen csodálatosat. 

- Mondd, drágám, nem hozhatnánk előre a születésnapi ajándékozást?
Olyan boldog lennék, olyan nagyon boldog. - Elmerhez bújt, ott mórikált
kedvesen. - Meghálálom - suttogta. - Éjjel meg fogom hálálni, és te is boldog
leszel. Boldoggá teszlek. - Csókolgatta a férje arcát. - Ugye ideadod? 

- Nagyon akarod? 

- Nagyon-nagyon. 

- Hát nem bánom - mondta Elmer. - De nem szeretném, ha három nap
múlva azt mondanád, hogy születésnapodra semmit sem kaptál. 

Anna durcásan nézett a férjére.

- Most megbántottál. 

- Ugyan, drágám, már a tréfát sem érted? - Lehajolt, megcsókolta az asz-
szony homlokát. - Rögtön jövök. - Kiment a dolgozószobájába. Anna izga-
tottan várta, nagyon kíváncsi volt, hogy milyen ajándékot fog kapni férjétől.
Szerette az ékszereket, a finom és drága holmikat, szeretett elegánsan öltöz-
ködni. Jólesett neki, ha az utcán a férfiak, nők utánafordultak és megnézték.
Amikor annak idején Simon Böskét megválasztották Magyarország, majd
Európa szépségkirálynőjévé, mondták is neki az ismerősei, nagy kár, hogy ő
nem indult, Simon Böske legfeljebb az udvarhölgye lehetett volna. Álmo-
dozásának az ajtó nyitása vetett véget. Elmer jött vissza. Leült az asszony
mellé, zsebéből kivett egy bordó bársonnyal bevont dobozt. 

- Tessék, drágám. Ez az én születésnapi ajándékom. 

 

74

Anna izgatottan vette át a dobozt, nagyot nyelt, aztán felnyitotta.
A dobozban egy csodálatos, fehéraranyból készített kígyós gyűrű volt, a kí-
gyó két briliánsszeme szikrázva verte vissza a fényt. 

- Csodálatos - mondta elragadtatással az asszony. - Ez egy vagyonba ke-
rülhetett. - Kivette a gyűrűt a dobozból, nézegette, méregette. - Ez legalább
huszonöt grammos, és ez a két briliáns. Frigyes drágám, ez huszonkét kará-
tos. 

- Annyi. Pontosan annyi. Tudhatod, hogy én bóvlit nem veszek. 

- Tudom. - Gyönyörködött a gyűrűben, forgatta, nézegette. Hirtelen
észrevette, hogy a gyűrű belsejébe valami bele van vésve. 

- Frigyes, nézd, itt egy évszám van. Ezerkilencszáztizennégy, tizenegy, tí-
zenhárom. 

- Tudom, Annám. Ezt a gyűrűt aukción vásároltam. Gondoltam, nem
töröltetem ki a dátumot, téged nem fog zavarni. Valószínűleg annak az ille-
tőnek a születésnapja, aki eladta. 

- Nem, engem nem zavar. - Felhúzta az ujjára, nézegette, felemelte kezét,
ujjait jobbra-balra forgatta, a briliánsszemek szikráztak a fényben. - Jó volna
tudni, hogy kié volt - mondta az asszony. 

- Nem mindegy? - kérdezte Elmer, és tekintete felhős, réveteg lett. Egy-
két pillanatra maga előtt látta Petró kétségbeesett arcát, vonagló testét, aztán
lehunyta a szemét, hogy megszabaduljon az emlékképtől. 

- Viseld egészséggel - mondta halkan. - A tied. De nagyon szeretném, ha
Sándornak adnád, amikor tizennyolc éves lesz. 

- Kedvesem, a gyűrű az enyém. Bízd rám, hogy mit csináljak vele. 

- Rád bízom. De azért nagyon szeretném, ha Sándoré lenne. 

75

5.

Egy hónap telt el Petró Máté rejtélyes eltűnése óta, és a nagy erővel megin-
dult nyomozás eddig még semmi kézzelfogható eredményt nem hozott.
Azaz, valamit azért mégis. És azzal a valamivel tulajdonképpen Pálházy
doktor elégedett volt. 

1943. január 26-án – kegyetlenül hideg volt – a felügyelő magához vette
feljegyzéseit, és felkereste a lakásán doktor Pócsi Sándor főorvost. A köp-
cös, ősz hajú férfi tudta, hogy a felügyelő délután öt órakor fel fogja keresni,
mert délelőtt telefonon beszéltek egymással, ezért felkészült a látogatásra.
Felesége, a még mindig mutatós, csinos asszony a közeli Vámos cukrászdá-
ból süteményeket vitt fel, rágcsálnivaló pedig mindig volt otthon. Rozikának
- így hívták a főorvos negyvenhárom éves, bronzvörös hajú, kék szemű fele-
ségét – sok dolga volt, újév óta az állapotos lánya, Mária is nála lakott, vi-
gyáznia kellett rá nagyon, mert a fiatalasszony még most sem bírta fegyel-
mezni magát, olyan volt, mint egy alvajáró, és ha eszébe jutott Máté, rögtön
sírva fakadt. Nyugtató tablettákat kért az apjától, de a főorvos nem adott
neki, mondván, hogy nem tenne jót a magzatnak, bánatát neki kell felolda-
nia. 

- Mária, figyelj rám - mondta, és megfogta a lánya kezét -, ami Mátéval
történt, azért nem vagy felelős. De a gyermekedért felelős vagy. Egyedül te.
Senki más. Neked most már őérte kell élned. De ahhoz, hogy élni tudj, hogy
felneveld a gyerekedet, fegyelmezned kell magadat. 

- Próbálom fegyelmezni magam, apa, de nem megy. Mit tegyek? 

- Akard. Ebben senki sem segíthet neked. 

Mária a nappaliban ült, a születendő gyereknek kezeslábast kötött, ami-
kor Pálházy doktor megérkezett. Kedd délután volt, az utcai lámpák gyér
fénye alig világította meg a havas járdát. A felügyelő kalapja, velúr télika-
bátja is havas volt, Márta, a fiatal szobalány lesegítette Pálházyról a kabátot,
lerázta róla a havat, felakasztotta a fogasra. A főorvos kiment az előszobába,
hogy fogadja a vendéget. 

- Üdvözlöm - mondta kezét nyújtva a magas, jó kiállású felügyelőnek.
Kezet fogtak. 

- Tiszteletem, főorvos úr. 

- Parancsoljon, erre. - Bementek a hallon át a nappaliba. 

76

- Kézcsókom, hölgyeim. 

- Örülök, hogy megismerhetem - mondta Rozika is, és kezet nyújtott.
Nem vonta el, amikor a felügyelő megcsókolta. - A lányomat már ismeri. 

- Ismerem – mondta Pálházy, és Máriának is kezet csókolt. 

- Tessék, foglaljon helyet, felügyelő úr - mutatott a koloniál kandallófo-
telra a főorvos. Pálházy leült, megigazította középszürke flanelnadrágját a
térdén. Kíváncsian körülnézett. - Megkínálhatom valamivel? - kérdezte a
főorvos. Pálinka, konyak, bor, sör? 

- Talán egy pohárka konyakot kérek. 

Rozika sásból készült alátéteket tett az asztalra, a főorvos pedig töltött a
poharakba. Mária nem ivott, Rozika igen. 

- Egészségünkre - mondta a főorvos, és felemelte az öblös poharat. 

- Egészségünkre. - Pálházy kortyolt az italból, aztán a poharat az asztal-
kára tette. Rozika csengetett, Márti behozta és az asztalra tette a kristálytá-
nyérokat a villákkal és a feketéscsészéket, aztán a süteményes tálcát hozta
be, meg a feketéskancsót. 

- Parancsoljon, doktor úr - biztatta a felügyelőt Rozika. - Ott van a cukor.
És vegyen a süteményből is. A dobostorta meg a képviselőfánk isteni finom,
meg kell kóstolnia. Vámosék megemberelték magukat, mostanában újból
remekelnek. Tölthetek kávét? 

- Ha lesz olyan kedves. De süteményt nem kérek, nem vagyok édesszájú.
- Nézte Rozikát, aki kávét töltött a csészébe. - Cukor nélkül iszom. Köszö-
nöm. 

Kávéztak, konyakoztak. Mária és Rozika a süteményt ették, úgy látszott,
nem féltették az alakjukat, mert másodszor is tettek a tányérjukra. 

- Van valami újság, felügyelő úr? - kérdezte a főorvos, miközben szivarra
gyújtott. - Van valami alapja a legutóbbi újsághíreknek? 

- Melyikre gondol, főorvos úr? - Pálházy megszívta cigarettáját, és kí-
váncsian nézett Pócsi Sándorra. 

- A Kurírban és a Hírlapban megjelent cikkre gondolok… 

- Hogy bizonyos jelek arra utalnak, miszerint bolsevista ügynökök rabol-
ták el Petró Mátét? 

- Igen. 

- Marhaság! Az a meggyőződésem, hogy ezt a kacsát bizonyos körök
azért röppentették fel, hogy a nyomozást félrevezessék, holtvágányra jut-
tassák. Miért tették volna a bolsevisták? Moszkva ügynökei. Képtelenség.
Az az érzésem, hogy a második hadsereg doni katasztrófájáról így akarják el-
terelni a figyelmet. Még azt is ki fogják találni, hogy azért vesztek ott a kato- 

77

náink, mert hazánkban nyüzsögnek a szovjet ügynökök, és a vezérkar tervét
is elárulták Moszkvának. 

- Értem. Azt hiszem, teljesen igaza van. - A főorvos lassan eresztette ki a
füstöt a száján. - És van valami előrehaladás az ügyben? 

- Nem sok, de valami azért van. - Máriához fordult. - Ön azt mondta,
asszonyom, hogy azok, akik a férjét elvitték, nem tartottak házkutatást. 

- Ezt mondtam, mert így volt. Felkeltették a férjemet, és elvitték. Mindez
tíz percig ha tartott. Azok, akik másnap jöttek, házkutatást tartottak, de
semmit sem találtak. 

- Mi viszont megtaláltuk az ujjlenyomataikat. Ezek az ujjlenyomatok
Molnár Pál ellenőrtől és Varga István őrmestertől származnak. Találtunk
viszont néhány olyan ujjlenyomatot, amelyet nem sikerült azonosítani. Va-
lószínűnek tartjuk, hogy ezeket az ujjlenyomatokat az emberrablók hagyták
hátra. Megállapítottuk azt is, hogy ezek az emberek büntetlen előéletűek. 

- Bocsánat, hogy közbeszólok - mondta Rozika -, de ha nem ismerik az
emberrablókat, honnan tudják, hogy még nem voltak büntetve? 

- Nem szerepel az ujjlenyomatuk a nyilvántartóban. 

- Értem. 

- Nos - mondta Pálházy -, ez azért eredmény, ha szerény is. Ami azt je-
lenti, hogy adott esetben hasznát vehetjük. Van még valami, amit je-
lentősnek tartok. Készítettem egy kimutatást. Eszerint Magyarországon
magánszemélyeknek és vállalatoknak összesen száznyolcvanöt Mercedes
személykocsija van. Ebből hetvenöt százhetvenes, a többi százkilencvenes,
kettőszázharmincas. 

- Százhetvenes volt - szólt közbe Mária. - Megismertem. Nekünk is, illet-
ve apámnak is olyan volt. Fekete. 

- Igen – mondta a főorvos -, valóban százhetvenes volt. 

- Helyes. Akkor leszűkíthetjük a kört. – Pálházy ivott a konyakból. 

- Marad tehát a hetvenöt darab százhetvenes. Ebből fekete huszonnyolc
van. Nos, én ezt a huszonnyolc darabot vettem számításba. A huszonnyolc-
ból tizenkilenc vállalati tulajdonban van, kilenc pedig magánszemélyeknél.
Eddig érthető, amit mondtam? 

- Igen - mondták szinte egyszerre. - Csak azt nem tudom, hogy ho-
va akar kilyukadni - tette hozzá Rozika. 

- Mindjárt egészen világos lesz, drága nagyságos asszonyom, nos, mind a
kilenc tulajdonost, ötöt Budapesten, egyet Miskolcon, egyet Debrecenben,
egyet Szegeden, egyet Sopronban a nyomozók felkerestek. A tulajdonoso-
kat kihallgatták, mindegyiknek az alibije tökéletes, elfogadható. Kará- 

78

csonykor minden gépkocsi a garázsban volt. Ellenőriztettem a vállalatok tu-
lajdonában lévő Mercedeseket. 

- Vagyis holtvágányra futott, felügyelő úr - mondta Pócsi főorvos, és szi-
varját elnyomta a hamutartóba. 

- Ellenkezőleg, főorvos úr. Most kerültem nyílt pályára. Szabad az út.
A szemafor zöldet jelez. 

A főorvos összehúzta szemöldökét. 

- Szabad? Hogyan? 

Pálházy mosolygott, fekete szeméből derűs bizakodás sugárzott.

- Most már biztos vagyok benne, hogy az a Mercedes, amellyel Petró
Mátét elvitték, állami kocsi volt. 

- Ezt komolyan mondja, főhadnagy úr? – kérdezte Rozika. 

- Nagyon komolyan mondom, nagyságos asszonyom. És szavamat adom,
kiderítem, hogy kik, hova vitték a vejét. Lehet, hogy az eredmény késni fog,
de kérem, bízzanak bennem. 

- Én bízom – mondta Mária, és még egy krémest tett a tányérjára. 

- Kislányom, sok lesz az édesség – szólt rá Rozika. 

- Nem magamnak eszem, a lányomnak. 

- Biztos, hogy kislánya lesz? – kérdezte Pálházy. 

- Én biztos vagyok benne - mondta Mária, és a szájába csúsztatta a kré-
mesdarabot. - Lányom lesz, aranyos kislányom. 

- Adja a jó Isten. - A főorvos lehunyta a szemét. - Állami kocsi - mondta
halkan. - Melyik állami szervnek van Mercedes autója? 

- Jó néhánynak, főorvos úr. Pontos kimutatásom van az állami Mercede-
sekről. Van a rendőrségnek Budapesten, van néhány darab a miniszterel-
nökségnek, van a kormányzónak, de az kettőszáznyolcvanas. A honvédség-
nél is található néhány darab, de ott általában Opel Kapitänek, Recordok és
olasz Fiatok vannak rendszeresítve, kivéve a vezérkari főnökség második
osztályát, ahol zömmel százhetvenes fekete Mercedesek vannak. De a má-
sodik osztály védett terület, fogalmazhatnék úgy is, hogy a hírszerzők és a
kémelhárítók a törvények felett állnak. Az ott szolgálóknak még a nevük
sem valódi. Nem kötelesek a rendőrségnek felvilágosításokat adni, a politi-
kai rendőrségnek még csak-csak, a jó együttműködés reményében, de ne-
künk, a bűnügyi rendőrség tagjainak megtagadhatják a felvilágosítást. De
bízzanak bennem, nem adom fel a harcot. 

- Én bízom önben, felügyelő úr - mondta a főorvos, és valóban úgy is ér-
zett. Nagyon rokonszenvesnek találta a fekete szemű, gesztenyebarna hajú
fiatalembert. - Tölthetek még? - kérdezte a konyakosüvegre mutatva. 

79

- Talán egy-két ujjnyit. - Nézte a főorvost, aki felemelte az üveget és töl-
tött. - Köszönöm, elég lesz. Nekem ma még dolgoznom kell. 

- Nem sok az - mondta a főorvos -, tágítja az ereket, növeli a kon-
centrálás képességét. Persze csak akkor, ha keveset iszik az ember. Egészsé-
günkre. 

Pálházy bólintott, és kortyolt az italból.

- Maga idevalósi, felügyelő úr? - Rozika kíváncsian nézett rá. 

- Nem. Budapesti vagyok. Három éve szolgálok itt, vagyis negyven óta. 

- Szülei Budapesten élnek? 

- Csak édesanyám. Rágyújthatok? 

- Természetesen - mondta az asszony.
Pálházy rágyújtott, élvezettel fújta ki a füstöt. 

 

- Apám - folytatta - hősi halált halt Isonzónál. Halála előtt megkapta az
arany vitézségi érmet, posztumusz vitézzé avatták. 

- De hiszen akkor maga is vitéz - mondta a főorvos. 

- Igen, de nem használom a vitézi címet. 

- Miért nem? - kíváncsiskodott Mária. - Jogosan használja, megilleti. 

- Lehet, asszonyom, de nekem semmi közöm hozzá, nem voltam hábo-
rúban, nem hajtottam végre semmiféle hőstettet, meg különben is, gyűlölöm
a háborút, az erőszakot. Egyetemista korom óta sportoltam, úsztam, futot-
tam, több bajnokságot nyertem. 

- Nem szereti az erőszakot, azt mondta, ha jól értettem - a főorvos érdek-
lődve nézett a felügyelőre. 

- Igen, főorvos úr, gyűlölöm. 

- És mégis detektívfelügyelő lett. 

- Ez valóban ellentmondás. Elismerem, hogy a rendőrség kötelékében
vannak olyan egységek, ahol a durvaság, az embertelen magatartás szinte
kötelező. Ilyen többi között a politikai rendészeti osztály, a karhatalmi egy-
ségek, ez utóbbiak verik szét az utcai tüntetéseket. Persze, és ezt csak szél-
jegyzetben jegyzem meg, fogalmam sincs, hogyan lehetne humánusan fel-
oszlatni egy nagyarányú tömegtüntetést. Szerencsére én a bűnügyi rendőr-
ségen vagyok. Bizonyára ott is megtörténik, hogy a gyanúsítottakat erősza-
kosan megvallatják. Az efféle módszert a magam részéről elítélem. Nálam
ilyesmi nem fordulhat elő. Bizonyítékokat, terhelő adatokat kell a gyanúsí-
tott elé tárni, és akkor a delikvens rádöbben, hogy értelmetlen a tagadása. 

- Ez valóban szépen hangzik - állapította meg a főorvos. - De még mindig
nem válaszolt arra a kérdésre, hogy miért lett detektívfelügyelő. 

- Nagyon egyszerű a magyarázata - mondta Pálházy, és megszívta a ciga-
rettáját. - Kilencszázharmincötben végeztem el a jogi egyetemet. Huszon- 

80

három éves voltam. A nyári szünetekben katonai kiképzést kaptam, a diplo-
maosztáskor már zászlós voltam. Anyám tanítónő volt az egyik kültelki is-
kolában. Talán emlékszik, azokban az években nagy volt a munkanélküliség,
elmehettem volna szellemi szükségmunkásnak, utcaseprőnek, villamoska-
lauznak vagy mit tudom én minek. Abban az évben jó eredményeket értem
el négyszáz méteres gyorsúszásban és ezerötszázon. Akkor kaptam ajánlatot
az egyesületem elnökségétől - a Budapesti Sportegyesületben sportoltam -,
hogy menjek a rendőrséghez. Elfogadtam az ajánlatot, és így lettem a bűn-
ügyi rendőrség tisztje. Itt általában civilek vannak, nyomozók, felügyelők,
főfelügyelők. Én valószínűleg sporteredményeimre való tekintettel az egy-
éves nyomozói tanfolyam elvégzése után detektívfelügyelő lettem. Az itteni
kapitányságon a bűnügyi csoportvezető meghalt, engem neveztek ki a he-
lyére. Azóta dolgozom itt. 

- Családja van? - kérdezte kíváncsiskodva Rozika.
Pálházy elnevette magát. 

- Még nincs. Nőtlen vagyok. Ha tetszik tudni valamilyen jó partit, szíves-
kedjék szólni. 

- Ezek szerint még menyasszonya sincs - mondta Mária. 

- Még az sincs. Csak menyasszonyjelöltem van. 

- Ne faggassátok már a felügyelő urat - szólt az asszonyokra a főorvos. -
Úgy viselkedtek, mintha ti lennétek a detektívek és nem a felügyelő úr. 

- Nyugodtan kérdezzenek, szívesen válaszolok. 

- Már nem sportol? – kérdezte a főorvos. 

- Versenyszerűen már nem. De minden reggel futok a parkban télen-
nyáron, utána pedig az uszodában leúszom néhány ezer métert. - Felállt, az
órájára nézett. - Sajnos mennem kell. Ilyen a mi munkánk. Ha szükséges, éj-
szaka is dolgoznunk kell. 

- Igaz, hogy odakünn már sötét van, de még nincs éjszaka - mondta Rozi-
ka. - Már hosszabbodnak a nappalok.  

- Bár már kitavaszodna - mondta Pálházy. - Nem szeretem a telet. Szinte
belebetegszem. Hát akkor, hölgyeim, kézcsókom. - Megbiccentette a fejét. -
Viszontlátásra, főorvos úr. Remélem, legközelebb jó híreket mondhatok. 

- Reméljük. - A főorvos kezet fogott a felügyelővel. - Sok szerencsét.
Pálházy az utcán felhajtotta kabátja gallérját, kalapját erősen a homlokába 

húzta, nehogy a metsző északi szél lesodorja a fejéről. A hőmérséklet mínusz
tíz fok volt, és az időjárás-előrejelzés további erős fagyokat jósolt. Pálházy
szaporázta a lépteit nemcsak azért, hogy a megbeszélt időre a Zina-parti
Zabtarisznya vendéglőben legyen, hanem azért is, mert fázott, s abban re-
ménykedett, hogy a sietős léptektől kimelegszik. A hang a telefonban na- 

81

gyon ismerősnek tetszett. „Felügyelő úr, nagyon kérem, legyen este hét óra;
kor a Zabtarisznya vendéglőben, a hátsó terem négyes bokszában." 

„És ha foglalt?" „Foglalt. Lefoglaltattam a maga nevére." „Ki beszél?"
„Ez most nem fontos." „Honnan hívott fel?" „Budapestről. Tehát este hét
órakor." „Ott leszek." Ez a beszélgetés délelőtt tíz órakor zajlott le, ami azt
jelenti, hogy a hívó a tizenegy órás vonattal utazott el Budapestről. A jeges
szél a havat az arcába vágta, fázott a füle, megdörzsölte. A folyó menti úton
most nagyon kevesen jártak, néha egy-egy lovas kocsi poroszkált el mellette,
nagy ritkán fel-feltűnt néhány gépkocsi is. Jó tíz perc gyaloglás után megér-
kezett a hangulatos kisvendéglőhöz. A kerthelyiséget vastag hó borította, a
vendéglővel szemközt egy Steyer személyautó állt, már alaposan behavazó-
dott, három konflis is utasokra várakozott, a kocsisok a lovaikat pokróccal
takarták le, ők pedig a konflis mellett toporogtak, karjukkal csapdostak a
testük előtt. Pálházy belépett a vendéglőbe. Jólesett a meleg. Kabátja gallér-
ját lehajtotta, körülnézett. A kockás abrosszal leterített asztaloknál vacsorá-
zó párok, idősebb magányos emberek iszogattak. A bejárattól jobbra egy
négyszer ötméteres dobogón Károsi Varjú Pista zenekara játszott finoman,
tapintatosan. A felügyelő a ruhatárhoz ment, levette kabátját, kalapját, öt-
ven fillért tett a pultra, átvette a jegyet az idős, ősz hajú asszonytól, aztán az
elősiető pincérnek azt mondta, hogy Pálházy névre asztalt rendelt. 

- Igenis, felügyelő úr, hátsó terem, négyes boksz. Parancsoljon erre. -
A sovány, ápolt külsejű pincér az asztalhoz vezette. Miután Pálházy leült, a
pincér megkérdezte, hogy mit hozhat. A felügyelő egy üveg száraz bort kért,
és egy üveg szódavizet. 

- Méltóztatik vacsorázni is? 

- Még várok valakit. 

- Értettem. Azonnal hozom a bort, felügyelő úr. 

- Várjon. - A sovány férfi megállt, kérdőn nézett Pálházyra. - Honnan
tudja, hogy felügyelő vagyok? 

- Én is ebben a városban lakom. Itt mindenki ismer mindenkit. A fel-
ügyelő úr három éve lakik itt. Ez igazán elég idő arra, hogy megismerjük.
Meg aztán amikor kinyomozta a gyermekrablás tetteseit és elfogta őket, az
arcképét a helyi lapok, de az országos lapok is közölték. 

- Világos. Köszönöm. 

A felszolgáló távozott, kis idő múlva újból megjelent, tálcán hozta a bort és
a szódásüveget. Az üveget felbontotta, és kétujjnyit öntött a pohárba, kós-
tolónak. Pálházynak ízlett a bor, a fejével intett, hogy önthet. A pincér enge-
delmeskedett, az üveget az asztalra tette és távozott. A felügyelő szódát
spriccelt a borhoz, aztán fenékig ürítette a poharat. 

82

- Jó estét - hallotta a háta mögül a köszönést. A hang ismerős volt. Hátra-
nézett. Márkus Tibor állt mögötte, tehát ő volt a telefonáló. 

- Parancsoljon - mutatott az asztal másik oldalára a felügyelő.
Márkus Tibor leült, óvatosan jobbra-balra nézett. Hiába, mióta részt vesz 

az illegális mozgalomban, a konspiráció a vérévé vált. Sokszor gondolt rá, de
a beléidegződött szokásán már nem tudott változtatni. - Tölthetek? - kér-
dezte a felügyelő. 

- Elfogadom - mondta Márkus. A felügyelő töltött mind a két pohárba. -
Szódát? 

- Köszönöm, de én tisztán iszom. 

Pálházy a saját borát felhígította szódával. Felemelte a poharát.

- Akkor egészségünkre – mondta. 

- Egészségünkre, felügyelő úr. 

Koccintottak, ittak. A sovány pincér megállt az asztaluknál.

- Parancsolnak vacsorát? 

- Van valami ajánlata? - kérdezte a felügyelő, s hogy a pincér említést tett
a vacsoráról, gyomrába belemart az éhség. 

- Ajánlom a frissen készült kolozsvári töltött káposztánkat vagy a nagyon
finom disznótorosunkat, de hozhatok valamilyen vadast. Van őzfilénk, vad-
disznópörköltünk. De ha kedves vendégeinknek van valami kívánságuk, a
konyhafőnök szívesen elkészíti. 

Márkus a felügyelőt nézte, aki összeráncolta homlokát, és azon gondol-
kodott, hogy mit válasszon, végül is azt mondta: 

- Kolozsvári töltött káposztát kérek.  

- Én pedig disznótorost és még egy üveg bort.
A pincér bólintott és távozott. 

Nos, mi volt ez a rejtélyes telefonüzenet? - kérdezte Pálházy. 

- Nem zavarja, ha rágyújtok? 

- Nem zavar. Én is dohányzom.
Rágyújtottak. 

- Tegnap tíz órára beidéztek a Hadik-laktanyába. A hajnali vonattal in-
dultam Budapestre, éppen hogy időben érkeztem. 

Tegnap, vagyis huszonötödikén, hétfőn. - Elgondolkodva nézett Már-
kusra. - Mit akartak? - kérdezte aztán kíváncsian Pálházy. 

- Felkísértek a harmadik emeletre doktor Elmer őrnagyhoz. 

- Bemutatkozott? 

- Nem. 

- Akkor honnan tudja, hogy Elmernek hívják? 

- Jelentkeztem a kapuügyeletnél. Megmutattam az idézést. A törzsőr- 

83

mester utasította az őrmestert, jelentse Elmer őrnagy úrnak, hogy az ürge, ez
én voltam, megérkezett. Az őrmester jelentette, utána felkísért az őrnagy-
hoz. 

- Tud adni róla személyleírást?  

Márkus bólintott, és pontos személyleírást adott az őrnagyról. Pálházy
elővette belső zsebéből a noteszt, és mindent feljegyzett. Aztán megismé-
telte: 

- Tehát úgy negyvenöt-negyvennyolc éves, magas, vörhenyes haj, oldalt
elválasztva, tömött bajusz, kék szem. Ez jó kiindulópont. 

- Ezt hogy érti? 

- Most már tudjuk, hogy a kémelhárítóknál is foglalkoznak Petró Máté-
val. - Rövid ideig gondolkodott, aztán a homlokára ütött. - De nagyon nagy
barom vagyok. 

- Ugyan miért? 

- Petrónétól kértem személyleírást arról a két fickóról, aki a férjét elhur-
colta a Mercedesszel? Nem kértem. Nagy hiba, mert csak arra voltam kí-
váncsi, hogy Petró Máté milyen ruhát viselt, amikor elvitték. 

- Azt hiszem, ez a hiba helyrehozható – mondta Márkus. 

- Igen, helyrehozható. Mit akart Elmer doktor? 

- Petró Mátéról faggatott. Mi az elképzelésem, kik vihették el Petrót?
Mondtam, fogalmam sincs. Voltak-e ellenségei a városban. Nem tudok róla,
válaszoltam. Én vagyok Petró helyettese, mondta, sőt úgy tudják, hogy a bi-
zalmasa is, nekem tudnom kell, hogy tavaly december tizenhetedikén, csü-
törtökön úgy három óra körül Petró Mátét a műhelyben meglátogatta nagy-
bátyja, Petró Miklós, és felesége, Natalja Petrova. Ha nem akarok magam-
nak rosszat, akkor tegyek őszinte beismerő vallomást. Mondtam, hogy én
semmit sem tudok, fogalmam sincs, hogy Petró Miklós és a felesége hogy
néznek ki. - Abbahagyták a beszélgetést, mert a pincér behozta az ételt és
feltálalta, a bort felbontotta és az asztalra tette. Jó étvággyal falatoztak, köz-
ben Márkus folytatta. 

- Van itt egy motívum, ami engem nagyon elgondolkoztatott. 

- Éspedig? – Pálházy kortyolt a borból. 

- Elmer őrnagy azt állította, hogy van egy tanúja, aki látta a műhely iro-
dájában Petró Miklóst és feleségét, és pontos személyleírást adott róluk. 

- Ez nagyon érdekes – mondta Pálházy. 

- Valóban az. - Márkus levágott a kolbászból egy darabkát, és a szájába
csúsztatta, káposztát is evett hozzá. - Tulajdonképpen ezért akartam talál-
kozni önnel, felügyelő úr. - Ha ugyanis Elmer őrnagy igazat mondott és nem
blöffölt, akkor az azt jelenti, hogy a műhelyben valaki besúgó. 

84

- Egy pillanat - mondta a felügyelő, és a szalvétával megtörölte a száját. -
Elmer tehát azt mondta, hogy a tanúja, nevezzük annak és nem besúgónak
egyelőre, Petró Miklósékat a műhely irodájában látta. 

- Igen, így mondta - erősítette meg Pálházy szavait Márkus. - Persze az is
lehetséges, hogy Elmerék bizalmi embere a Pille utcai ház valamelyik lakója.
Azokra a lakókra gondolok, akiknek udvarra néző lakásuk van. Tehát El-
mer bizalmi embere látta az udvaron átmenő Petró Miklósékat, de nekem
már úgy adta elő a nyomaték kedvéért, hogy az embere az irodában találko-
zott vele. 

- Igen, az is elképzelhető. 

Márkus azon gondolkodott, hogy elmondja-e Pálházynak mindazt, amit
Kollertól hallott. Petró Miklósék már biztosan biztonságban vannak. 

Kiss Bálint december huszonhetedikén „Reinhard Sámuelt” és „felesé-
gét” gépkocsival Budapestre vitte, azóta egy hónap telt el, és semmit sem tud
róluk. Hogy találkoztak-e a központi vezetőség szabadlábon lévő tagjaival,
azt nem tudja, Kiss Bálint tegnap délután erről nem beszélt vele. Annyit
azonban elmondott, hogy tavaly több százan buktak le. Végül is úgy döntött,
hogy egyelőre vár, nem beszél, nem árulja el, hogy Petró Miklósék valóban
találkoztak Mátéval. De hát akkor miért akart találkozni Pálházyval? Csak
azért, hogy beszámoljon neki a kihallgatásáról? 

Megették a vacsorát, megitták a bort, kávét kértek, de előtte még rétest is
ettek. 

- Márkus úr - kezdte Pálházy, és a szalvétából hajót hajtogatott össze,
majd csákót -, az az érzésem, hogy maga mondani akart nekem valami fon-
tosat, de közben valamiért meggondolta magát. Miért nem bízik meg ben-
nem? Őszintén mondom, én ebben a furcsa ügyben a maguk oldalán állok. 

- Lehet, felügyelő úr. De maga mégiscsak rendőr. 

- És hitük szerint minden rendőr és minden detektív gazember, igaz? 

- Ezt nem mondtam. De azt tudom, hogy a rendőrök és a detektí-
vek az utca napos oldalán állnak, mi pedig az árnyékban élünk. 

Pálházy összegyűrte a szalvétát és a hamutartóba tette, aztán tekin-
tetét Márkusra emelte. 

-Tisztázzunk valamit, Márkus úr. Akarják, hogy megtaláljam Pet-
ró Mátét, vagy nem akarják? Akarják, hogy tisztázzam ezt a bonyolult ügyet,
vagy nem akarják?  

- Természetesen akarjuk - mondta Márkus Tibor. 

- Akkor terítse ki a lapjait, ember. 

- Felügyelő úr - Márkus Pálházy szemébe nézett. - Esküszöm, ki fogom
teríteni a lapjaimat, de valakivel még beszélnem kell előtte. 

85

- Mikor? 

- Még ma este.
Pálházy az órájára nézett. 

 

- Nyolc óra múlt öt perccel. Igyekeznie kell. - Intett a pincérnek. - Fize-
tünk - mondta. 

- Egybe számolhatom? 

- Igen, de én fizetem a számlát – mondta Márkus. 

- Ne hallgasson rá. Ma én vagyok a bálanya. - A felügyelő elvette a szám-
lát, az asztalra tette a pénzt, a borravalóval együtt. A sovány felszolgáló
megköszönte, kétszer is meghajolt, amikor távozott. 

- Valamit szeretnék kérdezni magától, mielőtt elválunk - mondta Pál-
házy. 

 - Kérdezzen, felügyelő űr!

- Lehetségesnek tartja, hogy Petró Miklós hazajött Moszkvából és talál-
kozott az unokaöccsével? 

- Igen, lehetségesnek tartom. De gyorsan hozzáteszem, Petró Máténak az
égvilágon semmi köze sincs és soha nem is volt a nagybátyja dolgaihoz. Csu-
pán annyi, hogy szerette őt. Nézze, felügyelő úr, én nem politizálok. Elvég-
zem a munkámat, és szeretek békében, nyugodtan élni. De meg kell magá-
nak mondanom, hogy én a kommunistákat nem tartom bűnözőknek. Iste-
nem, hisznek valamiben, és azért harcolnak. 

- Igen. De a törvény szerint már az is bűn, ha valaki kommunistának vallja
magát. Nem is beszélve arról, hogy újabban a kommunistákat kémeknek te-
kintik, és ha elfogják őket, a vezérkar különbírósága ítélkezik felettük. 

- És ez helyes? 

- Szerintem nem. De a törvényt nem változtathatom meg. És még vala-
mit. Annak örülök, hogy nem kell politikai ügyekkel foglalkoznom. Az én
gyomrom nem bírná elviselni azokat a módszereket és vallatási formákat,
amelyeket a politikai rendőrségen meg a defenzív osztályon alkalmaznak. -
Cigarettára gyújtott. - Volt egy sporttársam. Valamikor együtt úsztunk.
Ő vízipólós lett, én megmaradtam gyorsúszónak. Ha jól számolok, vagy hét
évvel idősebb nálam. Én harminc múltam, ő harminchét éves, de harminc-
éves korában még vízilabdázott, sőt részt vett a Balaton-átúszó versenyeken
is. 

- Hogy hívják? 

- Szegedi Mihály. Ha foglalkozott a sporttal, ismernie kell ezt a nevet. 

- Valami rémlik. 

- Nos, a gazdasági válság idején nem tudtunk elhelyezkedni sehol a pol-
gári életben. Pedig Szegedinek tanári diplomája volt, de nem sokra ment ve- 

86

le. Elmehetett volna utcaseprőnek vagy villamoskalauznak, ugyanúgy, mint
én a jogi diplomámmal. A klub vezetősége felajánlotta, hogy legyen a defen-
zív osztály tagja polgári alkalmazottként. Az lett. Nos, a nyáron találkoztam
vele a Császár uszodában. Az öregfiúk játszottak egymás ellen barátságos
mérkőzést. A meccs után beültünk a Sípos vendéglőbe. Talán hallott már
róla. Halászcsárda, országos híre van. Szegedi nagyon le volt eresztve.
Hosszan beszélgettünk, és úgy éreztem, hogy őszinte hozzám. Nem részlete-
zem. A beszélgetés lényege az volt, hogy nagyon rosszul érzi magát a defe-
seknél, nem az Ő világa. Az elfogott embereket ütik, verik, megkínozzák;
vagy meghal kínzás közben, vagy beismerő vallomást tesz, amit aztán az
ügyészségen visszavon. Szeretné otthagyni az osztályt, de nem engedik el,
mert túlságosan sokat tud az ott folyó piszkos munkákról. Egészen búsko-
mor volt, és úgy láttam, hogy az idegei sincsenek rendben. 

- Nem lenne érdemes beszélni vele? - kérdezte Márkus. - Hátha tud va-
lamit az ügyről. 

- Már gondoltam rá én is. Lehet, hogy felkeresem, ha Pestre megyek. -
Pálházy felállt. - Várom a kiterített lapokat. 

A vendéglő előtt kezet fogtak. Pálházy az ellenkező irányba ment.
A szél már lecsendesedett, s ez volt a magyarázata, hogy a hideget sem érez-
ték már olyan csípősnek, mint kora este. Szelíden, lágyan havazott, a fillér
nagyságú csipkés hópelyhek mindent beborítottak, a folyóparti sétány és
park egy hatalmas szemfedőre hasonlított. Márkus Tibor perzsakucsmáját a
homlokába húzta, és könnyű léptekkel befordult a Varsa utcán. Csupa föld-
szintes ház húzódott meg egymás mellett, a házak között díszes kerítések és
hatalmas kapuk voltak. Itt laktak azok a gazdák, akiknek három-négy ta-
nyájuk is volt a határban. Jómódjuk meglátszott a hatalmas tornácos háza-
kon, a gondozott, tisztán tartott udvarokon is. Márkus jól ismerte a városnak
ezt a részét, szerette az itt lakó gazdákat, többségük tanult, minden iránt ér-
deklődő ember volt, szabad idejükben bejártak a Gazdakörbe, ahol vi-
szonylag nagy könyvtár volt, kedvükre olvashattak, vitatkozhattak politiká-
ról, a gazdasági helyzetről, Gömbös Gyula programjáról, a magyar-olasz
barátságról és most a háború esélyeiről. Márkusék is lejártak időnként, és
előadásaikkal megkísérelték befolyásolni a gazdák gondolkodását. A gyors
lépéseitől alaposan kimelegedett, az volt az érzése, hogy a hátán is nyirkos
lett az inge. Tizenöt perc után a felvégi barokk templomnál jobbra fordult, és
továbbsietett a gázlámpákkal éppen hogy csak megvilágított Erzsébet ki-
rálynő úton. A páratlan oldalon ment, nézte a házszámokat. A Tivoli mozi a
tizenhetes szám alatt volt, akkor még hat ház van hátra, gondolta. Nem kell
annyira sietnie. Az órájára nézett, már elmúlt fél kilenc. Még nincs késő, sé- 

87

tálva is mehet, legalább megnyugszik. Lelassította lépteit, nézte a papírcsí-
kokkal átragasztott kirakatüvegekét, de jószerivel semmit sem látott. A Va-
dászkürt sörözőnél egy pillanatra megállt, kedve lett volna meginni egy jól
habzó sört, de nem ment be, fegyelmezte magát, nem feledkezhet meg arról,
hogy neki ma este fontos dolgot kell elintéznie. Megállt az ötös számú ház
boltíves kapujában. Ismerte ezt az ötlakásos földszintes házat, itt lakott Kol-
ler Ernő, a hármas számú udvari lakásban. Petró Máté tette le helyette a há-
ziúrnak a kauciót, hogy megkaphassa a lakást. Jól emlékszik erre a házra, az
udvarra néző lakások falai vadszőlővel voltak befuttatva, az udvaron gon-
dozott kertben virágok pompáztak. De most a virágos udvart hópaplan fedte
be, a lakások ablakaiból most nem ömlött ki fény, s nem rajzolt lilás téglala-
pokat, négyszögeket a magas hóra. Márkus végigment a tisztára söpört jár-
dán, és megállt a hármas számú ajtó előtt. Bekopogott. 

- Ki az? - hallotta belülről Koller Ernő hangját. 

- Márkus Tibor. 

Kinyílt az ajtó, a kopaszodó Koller Ernő meglepetten kérdezte:

- Márkus úr, csak nem történt valami? - Vizenyős szemében mintha a fé-
lelem vert volna tanyát. - Jöjjön be. - Már ott állt mögötte az alig huszonnégy
éves, szép arcú, de nagyon fáradtnak látszó szőkésbarna, bubifrizurás fele-
sége. - Igen, Márkus úr, tessék bejönni. Nem zavar, a gyerek már alszik. 

- Nem, nem megyek be - hárította el a meghívást Márkus -, Ernő. úrral
szeretnék néhány szót váltani, de nem itt. Gondoltam, meghívom Ernő ba-
rátomat egy korsó sörre a Vadászkürtbe, merthogy nagyon szomjas vagyok. 

- Ahogy gondolni tetszik, Márkus úr - mondta Kollerné született Szűcs
Rozália, aztán emberére nézett. - Édesapa, ne maradj soká.  

- Nem maradok, angyalkám - mondta a kopaszodó férfi, és magára vette
sötétbarna télikabátját. 

- Pénz van nálad? – kérdezte az asszonyka. 

- Annyi van, hogy egy korsó sört megigyak. 

- Csókolom, Rozika – köszönt el Márkus az asszonytól. 

- Viszontlátásra, Márkus úr. Tessék mondani, tudnak már valamit Petró
úrról, arról a drága emberről? 

- Még semmit, Rozikám! Az égvilágon semmit. - Márkus becsukta az aj-
tót, és elindult Koller után. A sovány, kopaszodó férfi kicsit meggörnyedve
lépkedett előtte. Télen-nyáron hajadonfőtt járt, talán ezért kezdett el már
fiatalkorában kopaszodni. Becsukta a tölgyfa kaput maga után, egy pillana-
tig a gázlámpa gyér fényudvarában táncoló hópelyheket nézte, aztán lassan
Márkusra emelte tekintetét. 

- Mondja, Márkus úr, megérjük mi a tavaszt? 

88

- Miért ne érnénk meg? - mondta Márkus, és felhajtotta télikabátja gal-
lérját. - Ne legyen pesszimista. 

- Nem vagyok pesszimista, de engem a tél mindig lehangol. 

- Én sem rajongok a télért - mondta Márkus -, de tudomásul kell ven-
nünk, hogy itt a Kárpát-medencében az ősz után mindig tél következik. -
Beültek a sörözőbe. Koller a sör mellé unikumot rendelt, Márkus csak sört
kért. Amíg a pincért várták az italokkal, rágyújtottak. Háború volt már több
mint egy éve, de a sörözőben még most is mindent lehetett kapni. 

- Tegnap és ma miért nem dolgozott? - kérdezte Koller. - Eltűnt, mintha
a föld nyelte volna el. Danit elküldtem a lakására, de Rebeka sem tudta
megmondani, hogy hova ment. 

Márkus nem válaszolt, mert látta a közeledő pincért. A hajlott hátú férfi az
asztalra tette az italokat, aztán távozott. 

- Egészségére, Ernő úr - mondta Márkus, és felemelte a korsóját. 

- Egészségére - mondta Koller nem valami vidáman. Felhajtotta az uni-
kumot, és sörrel öblítette le, aztán vizenyős szemével Márkusra nézett. -
Mondja, mi történt? Merthogy valami történt, abban biztos vagyok. Maga
még sohasem találkozott velem ilyen késői órában. Szeretném, ha őszintén
beszélne. 

Márkus bólintott.

- Helyes - mondta Márkus. - De én is nagyon szeretném, ha maga is
őszinte lenne hozzám. 

- Az leszek. 

- Remélem. Előrebocsátom, nem vagyok ellensége magának. 

   - Miért is lenne? Én sohasem bántottam magát. - Koller ivott a sörből, a
habot letörölte az ajkáról. 

- Ez igaz. De most nem rólam van szó - mondta Márkus.
- Hanem kiről? 

- A főnökről. 

- Mi van vele? Tud valamit róla? 

Márkus leverte a hamut a cigarettájáról, és Kollerra nézett

- Tegnap idézést kaptam Budapestről. Hajnalban utaztam fel. 

- Hová? 

A Horthy Miklós körútra, a Hadik-laktanyába, a defenzív osztályra.
És mit akartak? 

Megkérdezték, hogy mit tudok Petró Miklósról és feleségéről.
És mit mondott? 

Az igazat. Semmit sem tudok róluk. Tudja, mit mondott erre doktor El-
mer, aki kihallgatott? 

89

- Nem tudom. 

- Azt mondta, hazudok, mert az ő emberük december tizenhetedikén be-
ment a műhelyből az irodába, és ott látta Petró Miklóst és Natalja Petrovát.
Ernő úr, ami engem megdöbbentett, az a következő volt. Elmer őrnagy... 

- Elmer mióta őrnagy? 

- Azt én nem tudom. Amikor maga találkozott vele, még nem volt őr-
nagy? 

- Hogy? - Koller érezte, hogy elszólta magát, és elszólását most megpró-
bálta valahogyan helyrehozni, de nem sok sikerrel. - Honnan veszi, hogy én
találkoztam vele? 

- Ernő úr, ez így nem lesz jó. Folytatom. Szóval Elmer halálpontosan azt a
személyleírást adta róluk, amelyet maga előzőleg velem ismertetett. Ez,
ugye, elgondolkoztató. Mert Petró Miklóst és feleségét csak maga látta. El-
mer nem találkozott velük. Kitől kapta a pontos személyleírást? Úgy gon-
dolom, nem nehéz kitalálni. Ernő úr, a műhelyből csak maga ment be az iro-
dába, egyedül maga látta őket. Mondja, miért nem őszinte hozzám? 

Koller maga elé bámult, aztán intett a pincérnek, és még egy unikumot
kért, látszott rajta, hogy zavarban van. Nagyokat nyelt, homloka verejtékét
zsebkendőjével letörölte, és amikor a pincér eléje tette az unikumot, majd-
hogynem kikapta a kezéből és egy hajtásra megitta. 

- Érti, hogy mit mondtam? 

- Igen, értem. - Koller ajka kifehéredett, arcizma meg-megrángott, ujjai
remegtek, amikor cigarettára gyújtott. 

- Ha érti, miért nem beszél? Miért nem mondja el, hogy mit tud, hogy mi
volt a szerepe a főnök eltűnésében. Ernő, a főnök mindig segített magán.
Önzetlenül. Vagy már elfelejtette, hogy a kis Évike életét is ő mentette meg,
amikor diftériával élet-halál között szenvedett? Rávette apósát, Pócsi főor-
vos urat, hogy szakítsa meg a szabadságát és gyógyítsa meg a kislányt.
Meggyógyította. Ernő, tegye a szívére a kezét, és mondja meg őszintén, lett
volna magának valaha is lakása, ha a főnök nem tette volna le a kauciót a tu-
lajdonosnak? 

Koller szeme könnyes lett, aztán két kövér könnycsepp kibuggyant a sze-
méből, és lassan lefolyt az arcán. 

- Márkus úr - mondta halk, elcsukló hangon -, nagyon kérem, ne kínoz-
zon. Nagyon kérem. Higgye el, én a nap minden órájában szenvedek, egy
hónap óta egyszerűen nem alszom. - Megragadta Márkus karját, olyan szo-
rosan, hogy Márkus felszisszent. Sírni kezdett, fejét behúzta a válla közé, há-
ta megrángott. - Ne kínozzon - könyörgött -, ne kínozzon. Petró úr már nem 

90

él. Biztosra veszem, hogy megölték. Mi értelme van, hogy most felbolygas-
suk azt a szörnyű dolgot. 

- Azért, mert szörnyű - mondta Márkus -, azért, mert egy jó, kiváló em-
ber tisztességéről van szó. Meg a családjáról, három hónap múlva megszüle-
tik Petróné gyereke, fiú lesz-e vagy lány, nem tudom, nem is érdekes, de
egyben biztos vagyok, a megszületendő gyereknek joga van tudni, hogy mi
történt az apjával. És mi is, akiknek munkát és kenyeret adott, tudni akarjuk,
hogy mi lett vele. Kérem, beszéljen. Maga sokat tud. Könnyítsen a lelkén.
Emberelje meg magát, ne sírjon. - Márkus megragadta Koller vállát, meg-
rázta. - Hallja, hogy mit mondok? Feleljen! Kérem. - Hangját lehalkította. -
Ernő úr, ne sírjon, mindenki magát nézi. Törölje le a könnyeit, és nézzen
rám. - Koller még szipogott, aztán lassan felemelte sovány arcát. Vizenyős,
kék szeme most kivörösödött, elővette zsebkendőjét, megtörölte szemét. 

- Kérem, kérjen nekem még egy unikumot