- Bujdosó őrmester visszaadta a cigarettámat és az öngyújtómat. 

- Akkor rendben van. Mikor viszik át az ügyészségre? 

- Nem tudom. 

- De azt tudja, ugye, hogy a Margit körút bitang hely? 

- Még nem jártam ott, de hallottam róla. 

Pintér Miklós közelebb lépett Szegedihez, a hangját lehalkította.

- Tudok segíteni valamiben? Tudja, hogy én nem vagyok provokátor. 

- Csak abban, Miklós, hogyha elfogy a cigarettám, jó szívvel vásárol
egy-két csomaggal. Természetesen megfizetem. Adok róla írást, felkeresi a
feleségemet, és ő kifizeti. 

- Ennél többet is hajlandó vagyok megtenni magáért. 

- Mindenesetre köszönöm. Majd beszélünk róla. Mennyi az idő magá-
nál? 

Pintér szakaszvezető az órájára nézett.

- Négy óra múlt. Nincs órája? 

- Van, de megállt. Nem húztam fel. - Lecsatolta karóráját és felhúzta. 

259

13.

- Mennyi az idő nálad? - kérdezte Fürjes Péter, és mellénye órazsebéből
elővette Doxa óráját.

Pálházy karórájára nézett.

- Tizenhat óra múlt négy perccel. Mikor indulunk? 

- Nyugalom, Róbert. - Fürjes Péter kissé meghajlította hátát, amikor fel-
állt a fotelból. Megigazította szemüvegét, az ablakhoz ment, félrehúzta az
elsötétítő függönyt, és kinézett a havas úttestre. 

 

- Szép helyen laksz. És a lakásod is szép.
Pálházy már az íróasztalánál ült és tárcsázott. 

- Igen - mondta -, szeretek itt lakni. Halló, interurbán? 

- Az vagyok. Parancsoljon - mondta kedvesen a telefonos kisasszony. 

- Kezicsókolom. Doktor Pálházy detektívfelügyelő vagyok. 

- Jó napot, felügyelő úr. 

Pálházy néhány szóval viszonozta a lány kedvességét, aztán bemondta a
telefonszámát, és Márvány professzor számát is. 

- Kis türelmet kérek, zsúfoltak a vonalak, de megpróbálok mindent, hogy
gyorsan behozzam. 

- Köszönöm. - Letette a hallgatót. 

- Mit akarsz a professzortól? 

 

- Meg akarom tudni, hogy mi van a barátommal, Szegedi Miskával.
Fürjes visszaült a fotelba, kényelmesen hátradőlt. 

- Látod, Róbert, hogy mennyi rendes ember van ebben az országban. 

- Kikre gondolsz? 

 

- Hát kikre... Például a barátodra, aztán itt van Pócsi főorvos, Petró apó-
sa, nem beszélve Gellért atyáról. 

- Gondolod, hogy megbízható? - kérdezte Pálházy. 

- Fiam, nekem az a tapasztalatom, hogy a szerzetesek mindig megbízha-
tók voltak, mindig az üldözöttek oldalán álltak. 

- Ez jól hangzik. És valószínűleg igaz is. Rendőri pályafutásom során
szerzetes besúgóval még nem találkoztam. Remélem, Gellért atyában sem
fogunk csalódni. Ugye, az úton te sem vettél észre gyanús jelenséget? 

- Nem, pedig nagyon figyeltem. Hanem az a Szép Betyár csárda kimon- 

260

dottan jó hely. Érdemes lenne néha ott vacsorázni. Udvariasak, jó a kony-
hájuk… 

- Ezt honnan tudod, hiszen nem is ebédeltél? 

- De megnéztem az étlapot. Tudod, hogy én ínyenc vagyok. Gondold el,
háború van, és náluk nemcsak disznóhúsból készült ételek kaphatók, hanem
borjúhúsból készültek is. Valamin azonban elgondolkodtam. 

- Éspedig? 

- Hogy a jó fenébe van az, hogy téged azonnal megismertek?
Pálházy széttárta a kezét, és tréfásan azt mondta: 

- Ez, kérlek, a népszerűség átka. De komolyra fordítva a szót, itt élek eb-
ben a városban. És egy-két sikeres ügy után a helyi újságok lehozták a fény-
képemet. Meg aztán jóban vagyok a szervezett alvilággal. 

- Gondolod, hogy Z.-ben van szervezett bűnözés? – kérdezte Fürjes. 

- Minden nagyvárosban van. Igaz, Z. csak középváros, de ne feledd el,
hogy két ország határán fekszik. Közel van a román határ, és a jugoszláv is.
Mindkét országban, bár nemrégiben jelentős területeket visszakaptunk, még
sok magyar él. Ezek között találunk bűnözőket is, méghozzá olyanokat,
akiknek a rokonsága itt él Magyarországon, és a könnyű meggazdagodás re-
ményében sok mindenre képes. - A telefoncsörgésre abbahagyta a beszél-
getést, felemelte a hallgatót. A telefonos kisasszony kedves hangon mondta,
hogy kapcsolja a hívott számot. Kis ideig csak a vonal jellegzetes zúgása volt
hallható, aztán megszólalt egy férfi. 

- Halló, doktor Márvány. 

- Üdvözlöm. Pálházy felügyelő vagyok. 

- Parancsoljon. 

- Miskával szeretnék beszélni. 

- Miskát ma reggel letartóztatták. Hívom a lányomat. Ő többet tud mon-
dani. 

- Várok. - Pálházy homloka megizzadt, keze fejével megtörölte, aztán a
telefonra figyelt. 

- Halló, Róbert. 

- Csókolom, Aranka. Hallom, mi történt. 

- Igen. Valahonnan telefonáltak, hogy Misit letartóztatták, mert állítólag
úgy megütött valakit, hogy az illető meghalt. Aztán még el is temette. - Az
asszony szipogni kezdett. 

- Ne sírjon, Aranka. 

- Nem sírok, csak nagyon nehéz. Nem tudom, hogy mit mondjak a kislá-
nyomnak. Nagyon apás. 

- Mondja azt, hogy a frontra vitték.   

261

- Majd kitalálok valamit. Róbert, tudna valami jó ügyvédet találni, illetve
ajánlani? 

- Természetesen. Erre ne legyen gondja. Kedvesem, nem kell, hogy meg-
ijedjen. Szerintem Miska a kötelességét teljesítette. Biztosra veszem, hogy
valamilyen ellenséges ügynököt vagy hozzá hasonló fickót vágott szájon. Ne
felejtse el, drága Aranka, hogy Misi, akit én régóta ismerek, igazi magyar
hazafi, sok dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek. Rám számíthat. 

- Köszönöm, Róbert. De tudja, nagyon félek.

- Kedves Aranka, ne féljen. És csak bennem bízzon. Ismeri a telefonszá-
momat. Bármi van, hívjon. Az ügyvéd jelentkezni fog magánál. Csókolom,
kedves Aranka. És fel a fejjel! 

- Köszönöm, hogy hívott - mondta Aranka, és meg sem várta, hogy Pál-
házy elköszönjön, letette a kagylót. 

A felügyelő Fürjesre nézett. - Hát bekövetkezett. Nos, Péter professzor, ki
az a jó ügyvéd, akit ajánlasz? Megígérted. 

- Mi van, már nem bízol bennem? 

- Dehogynem. Ha nem bíznék benned, akkor most nem lennél itt. Nos,
mikor megyünk Márkushoz? 

Fürjes az órájára nézett.

- Még korán van. Várjunk. Fáradt lettem. Ha megengeded, egy kicsit le-
dőlnék. 

- Parancsolj. Gyere. - Átment a másik szobába, és Pálházy a heverőre
mutatott. - Ott lefekhetsz. Betakarjalak? 

Fürjes már a heverőn ült és a cipőjét vette le. Aztán végigdőlt a heverőn. -
Csak a lábamra tégy valamit. Az ember mindig a lábánál fázik fel. - Pálházy
egy könnyű takarót terített a professzor lábára. Fürjes már aludt. 

Pálházy visszament a szobájába, becsukta az ajtót, aztán felhívta a kapi-
tányságot. Fejes Gézát kérte a telefonhoz. 

- Halló, főnök. Fejes Géza vagyok. 

- Szervusz, Géza. Mi újság van? 

- Semmi különös esemény nem történt. Egy betörési kísérletet jelentettek
a Rákóczi utcából. Az ürge a Bonisch ékszerészhez akart betörni. Elfogtuk.
Boldog Sándor visszaeső bűnöző. Két hónapja szabadult a szegedi Csillag-
ból. Most folyik a kihallgatása. 

- A főnök nem keresett? 

- Török főfelügyelőre gondolsz? 

- Őrá is. De igazából Haraszthy főkapitányra. 

- Nem, egyik sem keresett. Amikor ma reggel referáltam Töröknek, már 

262

tudta, hogy te különös megbízatással péntek éjjel Budapestre utaztál Balassa
méltóságos úrhoz. Megkérdezte, hogy tudom-e, hogy miért? 

- Mit válaszoltál? 

- Bogarat tettem a fülébe. Azt mondtam, hogy Balassa méltóságos úr még
versenyző korodból ismer, nagyon szeret, azt szeretné, ha mellette dolgoz-
nál, és átvennéd a vidéki kapitányságon dolgozó detektívek felügyeletét. 

- Hát ezt jól kitaláltad, fiú. 

- Muszáj volt, Robikám, mert a főnök fúr téged. Kérdezte, hogy mindezt
honnan tudom. Tőled? Dehogyis tőled, mondtam, a méltóságos úr lányától
tudom, akivel együtt járok az egyetem jogi karára, és az is lehet, hogy felesé-
gül veszem. 

- Te őrült, egyáltalán ismered Balassa Zitát?  

- Hát persze hogy ismerem. Robikám, ha hiszed, ha nem, barátok va-
gyunk. Csoda csinos és fene értelmes lány. 

- Pesten szoktál találkozni vele? 

- Tudod, hogy Pestre járok az egyetemre. 

- Tudom. Ezek után Török mit mondott? 

- Hangot, magatartást váltott. Dicsért, hogy te milyen nagyszerű ember
vagy és milyen nagy jövő áll előtted. Aztán nekem is kijutott a dicséretből.
Én pedig szerényen bezsebeltem. A többit majd szóban. 

- Helyes, te Háry János. Reggel találkozunk. Szervusz, Géza. 

- Szervusz, főnök. 

Pálházy letette a telefonhallgatót, és a mélyen alvó professzorra nézett.
Most valahogyan nem volt rá tekintettel, felkeltette. 

- Te eddig nem mondtad, hogy Balassa főkapitány lánya is a tanítványaid
egyike. - Fürjes Péter ásított, álmosan nézett a felügyelőre. 

- Miért mondtam volna? Kérdezted? De ha jól emlékszem, erről a Fejes
Gézáról mintha említettem volna néhány szót. 

- Valóban. Valami olyasmit mondtál, hogy értelmes fiú, kitűnő jogi ér-
zékkel rendelkezik. És még azt is hozzáfűzted, hogy kár érte, a rendőri szol-
gálat helyett más pályát választhatott volna. Péter, mondok én neked vala-
mit. A rendőrségen nagy szükség van mostanában az önállóan gondolkodni
tudó emberekre. Ez a fiú jelenleg felügyelőgyakornok. Nem karrierista, nem
talpnyaló, és aminek nagyon örülök, nem szereti a nácikat. Azt hiszem, in-
dulhatunk. 

Nagyszerű idő volt. Nem havazott, elállt a szél is, a mínusz egy-két fokos
hőmérséklet az elmúlt kemény hideghez képest tavasziasnak tűnt. Először
elsétáltak Petró Máté Tavasz utcai műhelyébe, de azt zárva találták. Nem
értették, hogy délután hat órakor miért zárták be a műhelyt. - Akkor nincs 

263

más választásunk - mondta Pálházy -, felkeressük Márkust a lakásán. - De
alighogy ezt kimondta, a Pille utcából szembejött velük az ősz hajú, magad
Márkus Tibor. Meglepődött, amikor meglátta Pálházyt. 

- Ezt a meglepetést! - mondta. - Csak nem engem keres, felügyelő úr? 

- De igen, magát keressük. Miért zártak már be? 

- Nagyon egyszerű az oka - mondta Márkus -, Kraft második napja in-
fluenzás, a két inas pedig leventefoglalkozásra ment. Miről van szó, felügye-
lő úr? 

- Bemutatom a barátomat, Fürjes professzort. Budapestről jött. Szeretné
beköttetni Hitler Mein Kampfját, piros bőrkötésbe. 

Márkus arca nagyon fegyelmezett maradt, amikor azt mondta:

- Uram, az egy vékony füzetecske. De menjünk be a műhelybe, megbe-
széljük. 

A műhelyben még jó meleg volt. Ahogy Márkus becsukta maga mögött az
ajtót, megszólalt. 

- Hát ez, elvtársak, igazi meglepetés. Foglaljanak helyet. - Megvárta, míg
a felügyelőék leültek, aztán folytatta. - Megmondva az igazságot, nekem ta-
valy karácsony óta az volt az érzésem, hogy a felügyelő elvtárs közénk tarto-
zik, de semmi konkrétumot nem tudtam. Tegnap délután lett nagyon gya-
nús, hogy az érzésem valószínűleg helyes. Az történt ugyanis, hogy a nyom-
dászszakszervezet egyik aktivistája, Pongrácz Béla, aki egyébként a párt
egyik sejtjének a vezetője, felkeresett, és elmondta, hogy megérkezett Káz-
mér Huba, akit ő Budapestről ismer, valamikor együtt voltak vöröskatonák,
majdnem gyerekfejjel, a bukás után együtt kezdték szervezni a pártot. Káz-
mér Huba most nála lakik. Elmondta, hogy azért jött Z.-be, mert a rendőr-
kapitányságon dolgozó egyik emberüktől, egy tiszttől megtudták, hogy a
defenzív osztály itteni megbízottja Takács István főhadnagy a tüzérlakta-
nyából. Az a feladat, hogy az elvtársak segítségével egy figyelőláncot kéne
létrehozni. Megkérdeztem, hogy miért? Kázmér Huba azt válaszolta, azért,
hogy megtudják, Takácsnak kik a besúgói. 

- Te mit válaszoltál? - kérdezte most már tegezve Pálházy. 

- Hát én gyanakodva fogadtam mindazt, amit Pongrácztól hallottam.
Különösen akkor lettem óvatos, amikor Kázmér az után érdeklődött, hogy
ki lehet a rendőrségnél dolgozó emberünk. Pongrácz azt válaszolta, hogy fo-
galma sincs. Azt mondtam Pongrácznak, legyen óvatos, rólam ne tegyen
említést, nem tudom, hogy ki ez az ember, majd utánanézek, de addig egyet-
len elvtársat se nevezzen meg neki. Ne szervezze meg a figyelőláncot, amíg
én nem szólok. 

- Nagyon helyesen cselekedett – mondta váratlanul Fürjes, és szivarra 

264

gyújtott. Pöfékelt kettőt-hármat. – El kell mondanom neked, kedves Márkus
elvtárs, hogy Kázmér Huba a rendőrség, vagyis, hogy pontos legyek, a de-
fenzív osztály embere már hosszú évek óta. Nagyon nagy tévedés történt, az
elvtársak nem tudták, hogy Kázmér provokátor. Nos, kedves elvtársam, ezt
a provokátort valahogyan le kell leplezni. 

Pálházy közbeszólt!

- Ezt bízzátok rám. Már tudom, hogy mit kell csinálnom. - Márkusra né-
zett. - Figyelj rám, Tibor, mondd meg Pongrácz barátodnak, hogy egyetlen
nevet se mondjon Kázmér Hubának. A többit én majd elintézem. Most vi-
szont ennél komolyabb és sokkal veszélyesebb dologról van szó. Benned
maximálisan megbízom – Fürjesre nézett. – Megbízunk – helyesbített. – Nos,
megtaláltam Petró Mátét. 

- Él? 

- Él és jól érzi magát. Biztonságban van. De te erről nem tudsz. A hatóság
ugyanis úgy tudja, hogy már nem él. Van egy ember, közeli barátom, aki vál-
lalta, hogy ő ölte meg Petró Mátét. 

- És mi van a barátoddal? – kérdezte Márkus. 

- Letartóztatták. És bíróság elé fogják állítani. Barátom vállalja a követ-
kezményeket. Értem, értetek. 

- Kommunista? 

- Nem, nem kommunista. Szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy nem-
csak a kommunisták a tisztességes emberek ebben az országban. Rajtuk kí-
vül élnek itt mások is, akiknek ugyanúgy szívügyük az ország sorsa, jövője,
mint nektek, kommunistáknak. 

- Te sem vagy a párt tagja? - kérdezte Márkus. 

- Nem, nem vagyok tagja a pártnak - mondta meggyőződéssel a fel-
ügyelő.  

- De mi - szólt közbe Fürjes professzor halvány mosollyal az arcán - an-
nak tartjuk, kommunistának. 

Pálházy megfordult és Fürjesre nézett.

- Péter, itt az ideje, hogy megmondjam, nem vagyok kommunista, nem is
leszek az, mert én istenhívő vagyok. De mindaddig veletek dolgozom őszin-
tén és tiszta szívvel, amíg az igazságért és a nemzet függetlenségéért, szabad-
ságáért dolgoztok. Erről ennyit. - Márkushoz fordult. - Tibor, nincs valami
italod? 

- Barackpálinka megfelel? 

- Nekem igen. Azt hiszem, a professzor sem utasítja vissza. - Pálházy
Fürjesre nézett. 

265

- Jöhet - mondta röviden Fürjes. - De nekem, édes fiam, valami kísérőt is
adjál hozzá. 

- Csak szódavizem van. 

- Nagyon jó. 

Miután megitták a pálinkát, Pálházy azt mondta:

- Tibor, szeretnék találkozni Petró Miklóssal és feleségével. Még nálad
vannak? 

Márkus egy pillanatig habozott. Hiába, a kötelező konspirálás szabályai a
vérébe, az idegeibe ivódtak.       

- Ki mondta, hogy nálam vannak? - kérdezte óvatosan. 

- Édes fiam - mondta Pálházy az ősz hajú embernek -, ez így nem lesz jó,
miért konspirálsz előttünk? Mi felelősek vagyunk Petró Miklósért és felesé-
géért. 

- Sajnos, vagy talán jó, nem is tudom, az az igazság, hogy reflexeim, hála
istennek, még ma is jól működnek. - Elkomorult a tekintete. - Valamit nem
értek, professzor elvtárs. 

- Éspedig? - kérdezte Fürjes, és kortyolt a pálinkából, aztán kíváncsian
nézett az ősz hajú férfira. 

- Ha jól tudom, Kiss Bálint felső kapcsolata… 

- Nem, nem vagyok az, Kiss Bálint, ha egyáltalán ez az igazi neve, ami
most nem is érdekes, a központ közvetlen munkatársa, az utasításokat nem
tőlem, helyesebben nem tőlünk kapja, hanem a Kommunista Internacionálé
vezetőitől. 

Márkus csodálkozva nézett Fürjesre.

- Bocsánat, professzor elvtárs. De én úgy tudom, hogy a Kommunista In-
ternacionálé... 

Fürjes közbeszólt.

- Tudom, mit akarsz mondani. Közlöm veled, a Komintern még nem
szűnt meg, ami azt jelenti, hogy megbízottai, így például Petró Miklós, Na-
talja Petrova és Kiss Bálint még most is a Komintern megbízásából dolgozik.
Most, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szövetségre lépett a náci
német birodalom ellen a Szovjetunióval, napirendre került a Komintern léte,
létjogosultsága. Ez végül is a szövetségesek szempontjából érthető, ami azt
jelenti, hogy a szovjet vezetés a szövetségesek érdekeit figyelembe véve azt
latolgatja, hogy feloszlatja, vagy ha úgy tetszik, megszünteti a Kominternt.
De hát ez még nem következett be. 

Márkus cigarettára gyújtott. Egy dohánytöredéket a körmével lekapart
alsó ajkáról. 

- Mondd, professzor elvtárs, ez a gyakorlatban mit jelent? 

266

- Mármint a Komintern megszűnése?
- Igen. 

Fürjes Pálházyra nézett. A felügyelő mosolyogva azt mondta:

- Nyugodtan dumáljatok. Én ebből egyetlen szót sem értek, és nem is ér-
dekel. Nem a politikai rendőrség felügyelője vagyok, ezért nem tudom, mi az
a Komintern. Én egyet tudok, barátaim, hogy a nácik és mi is nyakig vagyunk
a szarban, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogunk onnan kievickélni, mert
sem létránk, sem lapátunk, sem hitünk nincs. Tehát, légy szíves, magyarázd
el Márkus úrnak, hogy mit jelent a Komintern esetleges megszüntetése vagy
feloszlatása. 

- Nincs kedvem most szemináriumot tartani - mondta Fürjes. - De annyit
azért elmondok, hogy a Komintern döntéseit, határozatait a világ minden
országában illegálisan vagy legálisan működő kommunista pártoknak végre
kell hajtaniok. Amelyik párt nem vesz tudomást a Komintern határozatáról,
az ellenség, vagyis a nemzetközi munkásosztály ellensége, jobban kell gyű-
lölni őt, mint az imperialistákat, mert azok nyíltan, szemtől szembe támad-
nak, nem úgy, mint a munkásosztály nevében fellépő, antikomintern elveket
hirdető s a munkásosztályt becsapó pártok. 

- Értem - mondta Márkus. - Csak valami azért nagyon elgondolkodtat.
Honnan a jó istenből tudják Moszkvában, hogy milyen viszonyok vannak
Magyarországon, vagy teszem azt Latin-Amerika egyes országaiban. 

- Nyilván jó hírszerző hálózatuk van – szólt közbe Pálházy. 

- Lehetséges - mondta Fürjes. - Meg kell jegyeznem, hogy a Komintern-
ben nemcsak szovjet emberek dolgoznak, hanem az emigrációban élő kom-
munisták legjobbjai. Tudomásom szerint a magyarokat Gerő Ernő, Sík
Endre és mások képviselik. 

- Gerő Ernő? - kérdezte Márkus. - Sohasem hallottam a nevét. Azt tu-
dom, hogy Rákosi ki volt, de Gerőről nem hallottam. 

- Pedig fontos ember - mondta Fürjes. - Tudomásom szerint részt vett a
spanyol polgárháborúban is. Elvtársi körökben olyan hírek is elterjedtek,
hogy Trockij megölésének a megszervezésében komoly szerepe volt. Állító-
lag neki volt egy Ramos nevű egyetemi hallgató kapcsolata, akit beszervezett
és Mexikóba küldött. Őszintén szólva, én azt sem tudom, hogy ennek a Ra-
mosnak mi az igazi neve. Az viszont biztos, hogy az emigrációban élő Gerő a
szovjet titkosszolgálat embere volt. Volt? Szerintem ma is az. De hát ebben
semmi kivetnivaló nincs, végül is a szovjet titkosszolgálat a népek szabadsá-
gáért küzd a fasizmus ellen. 

Márkus lehunyt szemmel hallgatta Fürjes okoskodását, nem szólt közbe,
de eszébe jutott mindaz, amit a meleg cserépkályha mellett a hideg estéken 

267

Petró Miklóssal beszélgettek. Natalja nagyon hallgatag volt, néha könnybe
lábadt a szeme; diszkréten, nehogy ő észrevegye, mutatóujjával letörölte, és
kényszeredetten mosolygott. Márkus felnyitotta a szemét, és kicsit zavartan
Fürjesre nézett. 

- Professzor elvtárs, nem akarok vitatkozni, mert nem vagyunk egy súly-
csoportban. Te nagyon művelt, világot járt ember vagy, én viszont a világot
csak a könyvekből ismerem. Azokban viszont nagyon sok a szubjektivizmus.
Ezen azt értem, hogy egyes ember milyen alapállásból nézi vagy akarja nézni
a világot. Ez viszont félrevezető, nem biztos, hogy az élet reális helyzetét
tükrözi. - Cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt. - Megmondom őszintén, en-
gem nagyon megzavartak azok a beszélgetések, amelyeket Petró Miklóssal
és Nataljával folytattam. Nem tudom, miért, de hozzám néhány nap múlva
nagyon őszinték voltak. Csak hát én nem tudom elbírálni, hogy mindabból,
amit Petró elmondott, mennyi az igaz, vagy mennyi egy önmagával megha-
sonlott ember keserű fantazmagóriája. 

- Beszélj világosan - mondta Fürjes -, mert amiket mondasz, az nekem
nagyon sejtelmes. Célzások valamire, melyből nem sokat értek. 

- No, jól van. Akkor elmondom, hogy mi mindenről beszélgettünk. Elöl-
járóban közlöm, fogalmam sincs, hogy Petró Miklós és felesége miért volt
hozzám ennyire őszinte. - Cigarettájáról lepöccintette a hamut, és tekintetét
a kíváncsian ránéző férfiakra emelte. - Szeretném, ha hinnétek nekem. Én
ugyanis nem tartozom a hivatásos hazudozók társaságába. Szóval észrevet-
tem, hogy Petró nagyon lehangolt, és számomra különösnek tetsző kijelen-
téseket tett. Natalja asszony olykor-olykor oroszul közbeszólt, hogy mit,
nem tudom, mert nem értek oroszul, de ahogy az arcáról leolvastam, amo-
lyan szemrehányásféle lehetett. 

Fürjes, mint egy feleletre jelentkező kisdiák, felemelte kezét, jelezvén,
hogy szólani akar. Végre Márkus észrevette és elhallgatott. 

- Légy szíves, Márkus elvtárs, azt mondd már el, hogy Petró Miklós
konkrétan miket mondott, vagy mit csinált. 

- Én, elvtársak, el sem merem mondani. - Olyan izgatott lett, hogy még a
parázsló csikkről rágyújtott egy újabb cigarettára. Fürjes biztatta. 

- Mondd csak el nyugodtan. Mi edzettek vagyunk. 

Márkus a többes szám első személyre felfigyelt. Ha Fürjes felelősséget
vállal érte, annak nyilván valóságos oka van, nincs értelme hát a titkolózás-
nak. 

- Rendben van - mondta. - Akkor én mindent elmondok, de előre kell
bocsánatom, nekem nagyon fáj, hogy Máté egy ilyen emberért áldozta fel 

268

magát. Nem lett volna szabad. Mert Petró Máté a csontja velejéig becsületes
volt. 

- Miklósról beszélj - szólt közbe Pálházy, akit most már szerfelett érde-
kelt, hogy mi történt Petró Miklóssal. - De mindenekelőtt azt mondd meg,
hogy most hol van. 

- Hogy most hol vannak, nem tudom. Tavaly december huszonhetedikéig
nálam voltak. Az én házamban. Aztán értük jött Kiss Bálint gépkocsival, és
elvitte őket. Este indultak el, aminek nem örültem, mert erősen havazott.
Annyit még elmondhatok, hogy Reinhard Sámuel és Reinhard Sámuelné
névre kiállított svéd útlevelük volt. 

- Hogyan kerültek hozzád? – kérdezte Pálházy. 

- Kiss Bálint hozta őket hozzám december tizenhatodikán. Azt mondta,
addig maradnak nálam, amíg megszervezik az átvitelüket Titóékhoz. 

Fürjes csodálkozva nézett Márkusra.

- Titóékhoz? Nem értem. Hát nem azért jöttek Magyarországra, hogy a
párt újraszervezésében segítsenek? Vagyis, hogy részletesen ismertessék a
moszkvai emigrációban élő elvtársak elképzeléseit, javaslatait? Miért akar-
nak Titóékhoz menni? 

Márkus széttárta a karját.

- Fogalmam sincs - mondta. - Tudod, Fürjes elvtárs, az az igazság, hogy
ebbe a szigorú konspirációba már-már belehülyül az ember. Azt mondja ne-
kem Kiss Bálint, hogy Petróékat Titóékhoz kell átvinniök. Erre én megkér-
dezem, akkor miért Budapestre viszed őket, hiszen a jugoszláv határ alig öt-
ven kilométerre van tőlünk. Erre föl ő azt mondja, Tiborkám, neked nem
kell mindenről tudnod. - Megint széttárta a kezét. - Mit mondhattam? Elv-
társak, én a pártfegyelem szigorú játékszabályait mindig betartottam. Ezért
azt mondtam Bálintnak, igazad van, elvtársam, ti tudjátok, hogy mit kell
tenni. 

Fürjes felállt, kezét a háta mögött összekulcsolta, és sétáim kezdett.

- Én értelek, Márkus elvtárs. Nagyon is értelek. Tudod, nekem az a véle-
ményem, és ezt elmondtam már az elvtársaknak is, hogyha egy párt - és most
a mi pártunkra gondolok - valóban harcolni akar a függetlenségért és a sza-
badságért, akkor annak a pártnak kikeli lépnie az illegalitás jól vagy rosszul
megépített föld alatti bunkereiből, és a szabadságukért küzdők élére kell áll-
nia. Mi valahogyan, mint az ökölvívók, kettős fedezékbe vonultunk a tavalyi
lebukások óta, de azt kellene meggondolnunk, hogy valójában gyakorlatilag
mit is csinálunk? 

- Egyéni partizánakciókat – mondta Pálházy. – Gondolok arra, hogy
egy-egy becsületes ember, aki még csak nem is kommunista, az élete koc- 

269

káztatásával megment egynéhány embert, és ha elfogják, minden bizonnyal
hadbíróság elé fogják állítani. Ha szerencséje van, és nem ítélik halálra, ak-
kor életfogytig tartó fegyházbüntetést fog kapni. És vajon ti, akik a párt tagjai
vagytok, hogyan fogtok segíteni ezeken az embereken? - A felügyelő, mikor
ezeket mondta, Szegedi Mihály barátjára gondolt, akit talán már halálra kí-
noztak Elmer emberei. - De hát ez a ti dolgotok, nem szólok bele. 

Fürjes Péter zavartan nézett maga elé, még most sem hagyta abba a sétá-
lási, de lépései lelassultak, aztán hirtelen megállt Pálházy előtt. 

- Róbert, én nagyon értem az aggódásodat. Azt is tudom, hogy kire gon-
dolsz. Megígérem, hogy a legjobb, a legképzettebb tanítványom ott lesz a
tárgyalóteremben, és védeni fogja barátodat, aki természetesen a mi bará-
tunk is. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a védelem irányítását valójá-
ban magamra vállalom, s biztos vagyok benne, hogy barátodat a hadbíróság
nem fogja halálra ítélni. 

- Bocsánat, hogy közbeszólok - mondta Márkus -, de fogalmam sincs,
hogy miről vagy kiről beszéltek. 

Fürjes elég bizonytalanul barátjára, Pálházyra nézett. A felügyelő bólin-
tott, s bólintásában beleegyezés, felhatalmazás volt, rendben van, beszélj te,
mondd meg ennek a becsületes embernek, hogy miről van szó. 

- Pálházy Róbert barátom arról az emberről beszélt, aki megmentette
Petró Máté életét. És nemcsak az övét, hanem Solymár András életét is. -
Visszaült a székre az asztal mellett, felemelte poharát, megnézte, hogy
mennyi pálinka van még benne, több mint kétujjnyi volt, megitta, leöblítette
az erős italt szódavízzel, aztán azt mondta: - Nos, erről ennyit. Arról szeret-
nék hallani valamit, hogy tavaly december tizenhatodikától december hu-
szonhetedikéig mi mindenről beszélgettél Petró Miklóssal és feleségével. Ha
jól tudom, Natalja Petrova született orosz nő, nem valamelyik magyar emig-
ráns lánya. 

- Nem, nem - tiltakozott hevesen Márkus. - Natalja igazi orosz nő. Szülei,
ahogy elmondta, leningrádi értelmiségiek voltak. Apja fizikus, anyja pedig
biológus. Mindketten részt vettek a forradalmi mozgalmakban, Lenin igazi
harcostársai voltak. Natalja apja, Igor Szemjonovics Kurgatov nemzetközi-
leg ismert fizikus, aki az atommaghasadás problematikájával foglalkozott, s
több társával együtt az volt a meggyőződése, melyet tudományosan is bizo-
nyított, hogy az atomok magjainak hasadását mesterségesen is előidézhetik,
és az így keletkezett energiát hasznosítani lehet. Aztán egyik este - néhány
nappal Máté elrablása után - arra a kérdésemre, hogy szülei most hol élnek,
sokáig hallgatott, majd elég rossz magyarsággal azt mondta, hogy szüleit
harminchétben letartóztatták, és azóta semmit sem tud róluk. Petró Miklós 

270

közbeszólt, elmondta, hogy Natalja szülei, ha még élnek, minden bizonnyal
valahol Szibériában vannak valamelyik lágerben. Ezután számomra hihe-
tetlen dolgokat mondott Sztálinról, többi között azt, hogy az emigrációban
élők közül nagyon sokakat kivégeztetett. Nemcsak a magyarok közül, ha-
nem a lengyel, a német, a bolgár emigránsokat is megtizedeltette. Beszélt az
emberek félelméről. Nemcsak a hatalomtól félnek, hanem egymástól is. 

- Furcsa - mondta elgondolkodva Fürjes -, úgy gondolom, Petró eltúloz-
za a dolgokat. Ha minden valóban úgy lenne, ahogyan állítja, akkor a nácik
első nagy győzelmei után a Szovjetuniónak szét kellett volna esnie. Ezzel
szemben mi történt? Sztálingrádnál tönkreverték Paulus hadseregét, és
azóta támadásban vannak, és sorra foglalják vissza a városokat, falvakat.
Nem hiszem, hogy Sztálin ártatlan embereket száműzetne Szibériába. Gon-
dolom, Natalja Petrova szülei, mint sokan mások, belekeveredtek valami
párt- vagy szovjetellenes társaságba. Mert ugye az újságok is megírták, hogy
a harmincas évek moszkvai pereiben a vádlottak egytől egyig beismerő val-
lomást tettek, gondolok itt Zinovjevre, Kamenyevre, Radekra, Buharinra
meg a többiekre. Ezek az emberek nem akárkik voltak, Lenin küzdőtársai, és
Iám, árulóvá lettek. Miért ne lehetett volna áruló Natalja apja és anyja? 

Márkus bólogatott, és azt mondta:

- Az a meggyőződésem, hogy Petró Miklós és felesége nem fog vissza-
menni a Szovjetunióba. Meghasonlott emberek. Petró tett is erre célzást.
Valami olyasmit mondott, hogy nagyon csalódott, nem az eszmében, hanem
az emberekben. Azt is elmondta, hogy az emigráció nem egységes, az egy-
mással szemben álló frakciók egymást jelentgetik fel, s neki ebből a frakció-
harcból elege van. Nem szeretne ártatlanul elpusztulni azért, mert valame-
lyik elvtárssal nem ért egyet. Most már nagyon bánóm, hogy mindezeket
nem mondtam el Kiss Bálintnak. Mert szerintem az nem kommunista, aki
nem szereti a Szovjetuniót. 

Pálházy összeráncolta homlokán a bőrt.

- Ha jól értettem, Petró Miklós nem azt mondta, hogy nem szereti a
Szovjetuniót, azt mondta, hogy Sztálint nem szereti. A kettő nem ugyanaz. 

- De igen, ugyanaz - mondta szenvedélyesen Márkus, és arca kipiroso-
dott. - Jegyezd meg, amit mondok! Sztálin a Szovjetunió és a Szovjetunió
Sztálin. És aki ezt nem hiszi vagy nem ismeri el, az nem kommunista. 

- Akkor én nem vagyok és nem leszek sohasem kommunista - mondta
mély meggyőződéssel Pálházy -, mert nem hiszem, hogy egy vezér azonos
lenne egy országgal, helyesebben az országok szövetségével. De hát, kedves
Tibor, ez a ti magánügyetek, nekem ehhez semmi közöm. Én továbbra is se-
gíteni fogom a munkátokat, mert tudora, hogy itt Magyarországon jó ügyért 

271

harcoltok, és azt is tudom, hogy nagyon sok lényeges kérdésben alapvetően
igazatok van. Én nem tudom, hogy tulajdonképpen mi van a Szovjetunió-
ban, azok a híradófelvételek, amelyeket az előrenyomuló csapatok után a
filmesek készítettek, elgondolkodtatják az embert. Gondold meg, tizenhét-
ben győzött a forradalom... 

- De a polgárháború a húszas évek elején fejeződött be - vágott közbe
Márkus, és egyre nyugtalanabbul nézett Pálházyra. - Tulajdonképpen hová
akarsz kilyukadni? 

- Kérlek, ne légy ingerült. Én csak azt mondom, hogy amikor a híradót
nézem, elgondolkodom a szörnyű nyomor láttán. Azok a falvak mintha a
Nagy Péter utáni években épültek volna. Mi a magyarázata annak a sze-
génységnek, kérdezem, és nem találok rá választ. 

- Megmagyarázom - mondta Fürjes, és Márkusra nézett. - De te, Tibor,
ne szólj közbe. Nos, az októberi forradalom óta huszonöt év telt el. Egy
nemzet életében történelmileg nem nagy idő. Hát még egy olyan soknemze-
tiségű állam életében, mint a Szovjetunió, gyakorlatilag semmi. És a fejlődést
és az építkezést, az átalakítást, amely nemcsak a társadalom gazdasági életé-
re, szervezeti felépítésére vonatkozik, hanem az emberek tudatára, lelkivi-
lágára is, valóban csak a húszas évek elején kezdhették el. Ebben Tibornak
igaza van. A polgárháborúban az értékes emberek tíz- és tízezrei, ha nem
százezrei pusztultak el. És elpusztulták a falvak, városok épületei, gyárak,
kórházak, iskolák és így tovább. De elpusztultak a vonatok, a vagonok je-
lentős hányada. No és az állatállományt is pusztították mindkét oldalon. Az
orosz lakosság nyolcvanhat százaléka írástudatlan volt. És akkor most meg-
kérdezem, hogy hány ember tudott írni és olvasni Csukcsföldön, Üzbegisz-
tánban, Kazahsztánban, Kirgíziában és a többi szövetséges köztársaságban?
Ez volt a nép, a háborúban és a forradalmi harcokban teljesen kifáradt nép.
Elűzték az országból a cári bürokratákat, elölről kellett megszervezni az ál-
lamhatalom szerveit, a népbiztosságokat, be kellett indítani az ipart, a me-
zőgazdaságot, a földművelést. És ott volt a hadsereg, a rendőrség. A párt a
munkásosztály legjobbjait oda küldte. A műszaki és a termelési színvonal
alacsony volt, meg sem közelítette az osztrák-magyar ipar és mezőgazdaság
színvonalát. És valahogyan mégiscsak elindult a mozdony. Petróék igazat
mondtak. Valóban éhínség volt a húszas évek végén szerte a Szovjetunióban.
Közben a nagy tanítómester, Lenin meghalt. Sztálin, az utód sok mindenben
megváltoztatta a lenini elképzeléseket. Számára elsőrendű volt a nehézipar
megteremtése, mert az a hadiipar alapja, a hadseregnek új és újabb fegyve-
rekre van szüksége, tankokra, repülőgépekre, ágyúkra, fejleszteni kell a ha-
diflottát, mert csak az isten a megmondhatója, hogy az imperializmus mikor 

272

fogja megtámadni a Szovjetuniót. Aztán jöttek a perek, a hadsereg és a poli-
tikai vezetés legjobbjai árulók lettek. Bár legutóbb, amikor Svájcban jártam,
kezembe került néhány könyv, amelynek a szerzői azt állítják, hogy azok a
moszkvai perek egytől egyig koncepciós perek voltak, Sztálin egyszerűen
leszámolt politikai bírálóival, ellenfeleivel. Nem tudom, hogy mi az igazság,
én hiszek Sztálinban. Mert végül is neki lett igaza, kitört a háború, s ha nem
teremtette volna meg a nehézipart, most nem tudná visszaverni a nácik tá-
madását. Véleményem szerint ez a magyarázata annak, hogy a Szovjetunió-
ban annyi nyomorúságos falu van. 

- Így van, ahogy mondod, professzorom - mondta meggyőződéssel Már-
kus. - Igaz, nálunk a falvak rendezettek, szép a tanyavilágunk, de a szegény-
parasztok sorsa keserves és sanyarú. A munkások nagy többségéről most
nem is beszélek. Itt van például a Szárnyas úton a textilkikészítő gyár. Több-
nyire nők dolgoznak benne. Amíg ki nem tört a háború, addig a fiatalkorúak
órabére tizenhat fillér volt, a felnőttek tizennyolc filléres órabért kaptak ele-
inte, csak évek múlva lett az órabérük huszonnégy vagy huszonnyolc fillér.
Heti hetvenkét óráig túlórapénz nem volt egy fillér sem. 

Pálházy nevetni kezdett.

- Tulajdonképpen miről akartok meggyőzni? Hiszen mondtam, hogy
veletek vagyok. Utálom a nácikat, a nyilasokat, tudom, hogy az országban
sok a koldus, nagy a nyomorúság, és azért vagyok veletek, mert ti egy szebb,
igazságosabb világért harcoltok. - Az órájára nézett. Negyed nyolc múlt há-
rom perccel. - Mondd, Tibor, Pongrácz Béla hol lakik? - Pálházy jegyzetfü-
zetet vett elő. 

- Szamosi utca három. A Kapisztrán térről nyílik, és lemegy egészen a Zi-
na partjáig. 

- Ismerem a Szamosi utcát. Ha jól emlékszem, mindkét oldalon gömb-
akácfák vannak. Tavasszal nagyon szépek a fák. Mondj valamit erről a bará-
todról. 

- Béláról? 

- Igen. Mióta ismered? 

- A forradalom óta. Ne feledd, hogy én is vöröskatona voltam. Két évvel
fiatalabb nálam. Érdekes, hogy Kázmér Hubára nem emlékszem. Pongrácz
szerint találkoztam vele a fronton, később a bukás után is. Az az igazság,
hogy az arcmemóriám nem valami kitűnő. Szóval Pongrácz Béla. Betűszedő,
felesége is a nyomdában dolgozott, a kötészeten, a haláláig. Gyerekük nincs. 

- Nem lehetett, vagy nem akartak? 

- Nem akartak. Béla, amikor pártmunkás, szervező lett, azt mondta Pi-
roskának, egyébként ő is illegális szervező volt, hogy le kell mondaniok a 

273

gyerekről, mert mi lesz vele, ha őket esetleg letartóztatják. Karácsony előtt
beszéltem Bélával. Azt mondta, látod, Tibor, igazam volt, most még meg-
úsztuk, de meddig leszünk szabadlábon? A negyvenkettes nagy lebukásról
beszélgettünk. 

- Értem, Tibor. - Pálházy az üres pohárra nézett. - Tölthetek? - kérdezte.
Márkus teletöltötte a felügyelő poharát. 

- Köszönöm - mondta Pálházy, és ivott. Fekete szemét lehunyta, kicsit
megborzongott, amikor lenyelte az italt. - Ez aztán tényleg rabvallató, de
nagyon finom. 

Fürjes, aki már percek óta szunyókált, most felkapta a fejét.

- Mi van a rabokkal? - kérdezte, és ásított. 

- Azt mondtam Tibornak, hogy ez a pálinka rabvallató.
Fürjes álmosan bólintott. 

- A rabok örülnének - dünnyögte -, ha ilyen pálinkát ihatnának. - És
megint szunyókálni kezdett. 

- Fáradt - súgta Márkusnak a felügyelő -, nagyon sokat dolgozik és keve-
set alszik. 

- Sajnos én is nagyon fáradt vagyok. Megviselt ez a tél. Minden tagom fáj,
a karomat alig bírom emelni. 

Pálházy nem válaszolt. Nézte az ősz hajú férfit, és arra gondolt, hogy vajon
boldog-e. Lehet-e boldog egy olyan ember, aki immár huszonötödik éve fé-
leiemben él, mert senki se állítsa azt, hogy az illegális munka nem jár együtt a
félelemmel, a rettegéssel a lebukástól. Márkuséknak tudniok kell, és nyilván
tudják is, hogy a defesek, a csendőrnyomozók, a politikai rendőrség emberei
nem ismernek kíméletet, nem kesztyűs kézzel bánnak a kommunistákkal.
Persze tudják ezt azok a nem kommunista ellenállók is, akik a nácik ellen
szervezkednek, és mégis vállalják önmagukat, a feladatot, a sorsukat. Vajon
hogyan viselné el ő a lebukással járó megpróbáltatásokat? Lehet azt előre
tudni? Reméli, hogy erre nem kerül sor. Kiitta a pálinkát. 

- Tibor - mondta a felügyelő -, mi most elmegyünk. Fürjes professzort
hazakísérem a lakásomra, nagyon fáradt, aztán kitalálok valamit, hogy Káz-
mér Hubát elszigeteljük. Pongrácz nem tudja, ugye, hogy Kázmér Huba a
defenzív osztály ügynöke? 

- Nem tudja. A rohadt életbe. Tele vagyunk besúgókkal. Kiben bízzon az
ember? Vöröskatona volt... 

Pálházy széttárta a karját.

- Mit csodálkozol ezen? Egy mozgalomba kívülről nagyon nehéz bárkit is
beépíteni. Azok közül kell beszervezni valakit, aki a mozgalom tagja. Tehát
olyan embert, akiben a többiek megbíznak. 

274

- Igen, ezt értem, de ebben az az ördögi, hogy a hatalom ezzel a módszer-
rel szétbomlaszthat egy mozgalmat, mert elhinti a bizalmatlanság magját,
mindenki bizalmatlan lesz a másikkal szemben. Ez pedig olyan, mint egy
házban elrejtett időzített bomba. 

- Így van - mondta Pálházy. - Meg kell szigorítani a konspirációs szabá-
lyokat. - A professzorhoz lépett, megérintette a vállát. - Ébresztő. - Fürjes
felnyitotta a szemét, fáradtan felállt. - Megyünk? - kérdezte. 

- Igen, indulunk. Negyed nyolc múlt. Hazakísérlek a lakásomra, az esti
gyorsot már úgysem éred el. Holnap kora reggel pedig kikísérlek az állo-
másra. Persze ha néhány napig itt akarsz maradni, annak sincs akadálya. 

A professzor tiltakozott. Nem, nem maradhat, köszöni szépen a marasz-
talást, de sok a dolga, pedig szívesen maradna, nagyon érdekelné a Káz-
mér-ügy vége. 

- Természetesen részletesen be fogok számolni mindenről.
Márkus nagy, erős kezével az állát masszírozta. 

- Elvtársak, azt gondolom, hogy Kázmér árulását tényként elfogadhat-
juk. Solymár nyilván nem a levegőbe beszélt. Kázmér életveszélyes besúgó.
Nekem az a véleményem, hogy rövid úton likvidálni kell. 

- Vagyis öljük meg? – kérdezte Pálházy, és csodálkozva nézett Márkusra. 

- Igen. A forradalom nevében - mondta Márkus. - Nem kell cifrázni a
dolgokat. Háború van... 

- Igen, de nincs forradalom. És még valamit. Nem tudok róla, hogy a
kommunista párt felkelést vagy ilyesmit szervezne. Tehát neked vagy bár-
melyik elvbarátodnak nincs joga arra, hogy egy besúgó életét elvegye. - Pál-
házy hangja határozott, elutasító volt. 

Fürjes megszólalt.

- Butaságokat beszélsz, Tibor. Robinak igaza van. Mi nem vagyunk bíró-
ság, nem hozhatunk semmiféle ítéletet. Ezt a gazembert nyilvánosan le kell
leplezni, el kell szigetelni a mozgalomtól. Ez a mi feladatunk. És ebben Ró-
bert a segítségünkre lesz. 

- Értem – mondta Márkus -, de továbbra is fenntartom a véleményemet. 

- Természetesen ehhez jogod van - mondta Pálházy. Kezet nyújtott Már-
kusnak. Az ősz hajú férfi fanyalogva szorította meg a felügyelő kezét. Fürjes
is elbúcsúzott Márkustól. 

- Ha valamit megtudsz Petró Miklósékról, szeretném, ha értesítenél. 

- Hogyan? 

- Róbertnak mindent elmondhatsz. 

- Rendben van. 

Az utcán Pálházy megszólalt:

275

- Azt hiszem, Márkus becsületes ember, csakhogy a gondolkozásában
van valami furcsa, valami torz, ami eltaszítja tőle az embert. 

Az idő megenyhült, nem lehetett több mínusz két-három foknál, jólesett
mindkettőjüknek a gyaloglás. Az elsötétítés érvényben volt, a házak abla-
kaiból semmi fény sem szűrődött ki, vaksin néztek a felhőtlen éjszakába.
Csak az úttest lámpáinak gyér fénye világította meg a járda egy-egy szaka-
szát. Ám ez a fény is olyan csekély volt, hogy olvasni nemigen lehetett alatta. 

- Igen, nagyon érdekesek ezek a Márkus-féle emberek. Megbízhatók, de
veszélyesek is. Ha kell, gondolkodás nélkül odaállnak a géppuska elé, felál-
dozzák az életüket, de mások életét sem kímélik. Áruló? A fenébe, likvidálni
kell. Meg is tenné gondolkodás nélkül, és még lelkifurdalást sem érezne. El-
lenkezőleg, hősnek hinné magát, olyan hősnek, aki a pártért, a munkásosz-
tályért cselekedett. És ha egyszer számon kérnék tőle az áruló törvénytelen
likvidálását, röviden csak annyit mondana: forradalmi cselekedet volt. -
Lassan sétáltak a Tinódi utcán, a járda nőmentes volt, a kirakatok ablakait
papírcsíkokkal ragasztották át rézsútosan több sávban, mert az üzlettulaj-
donosok azt olvasták, hogy ezek a papírcsíkok megvédik az üveget a légnyo-
mástól. Néhány percig szótlanul lépkedtek, aztán Fürjes újból megszólalt. -
Nagyon elgondolkodtatott, amit Petró Miklósról hallottam. Nem hinném,
hogy Márkus hazudott volna. Amíg beszélt, eszembe jutott a svájci tanul-
mányutam. 

- Mikor jártál Svájcban? – kérdezte a felügyelő. 

- Harminckilencben. Két hónapig tartózkodtam Genfben, a Népszövet-
ség egyik szekciójának a szervezeti felépítését, munkáját tanulmányoztam.
Egy szombati napon összetalálkoztam volt iskolatársammái. A neve nem
érdekes. Együtt végeztük el a középiskolát a fasori evangélikus gimnázium-
ban, és együtt kaptuk meg az egyetemi diplománkat. Barátom nagyon kiváló
sportember volt. Amikor kitört a forradalom, huszonnégy évesek voltunk.
Azonnal csatlakoztunk a kommunista párthoz. Én akkor is nagyon gyenge
fizikumú voltam, ezért hiába jelentkeztem a Vörös Hadseregbe, nem soroz-
tak be, alkalmatlannak nyilvánítottak, így hát szervező és amolyan szürke
eminenciás lettem a Vörös Újságnál. Cikkeket írtam, mások írásait javítgat-
tam, de nevem nem szerepelt sohasem az újságban. Barátom más utat járt be.
Szamuely Tibornak lett a közvetlen munkatársa, a lebukás után menekülnie
kellett. Először Bécsbe ment, majd Berlinbe, és onnan sok emigránssal
együtt Moszkvába. Ahogy nekem Genfben elmondta, az első években si-
mán, olajozottan mentek a dolgok. Mivel több nyelven beszélt, a Komintern
apparátusába került, bizalmas beosztásba, magyarul a futárszolgálat köz-
pontjába. Mint elmondta, nagyon szoros kapcsolatban álltak a szovjet ál- 

276

lambiztonsági szolgálattal. Később rájött, hogy a Komintern apparátusa az
állambiztonság szigorú ellenőrzése alatt áll, az ott dolgozó elvtársak valami-
lyen formában szorosan együttműködnek az állambiztonság vezetőivel,
anélkül hogy tudomásuk lenne egymás tevékenységéről. Ez az együttműkö-
dés egyébként jellemző volt az emigráció tagjaira, vezetőire is. Nincs a kezé-
ben megfelelő bizonyíték, mondta, de határozottan állítja, hogy amikor a
harmincas években Moszkvában megkezdődtek a perek, akkor az emigráció
tagjai csendes pánikba estek, s hogy megbízhatóságukat bizonyítsák, titok-
ban feljelentették a sorstársaikat. Így került börtönbe ő is. Kilencszázhar-
minchatban pedig egy Murmanszk közelében felállított táborba szállították.
Embertelen körülmények között éltek és dolgoztak. Erődítményeket épí-
tettek, vasúti síneket fektettek le. A finn határ közelében dolgoztak. Egyszer,
november vége volt, hatalmas hóvihar keletkezett, a sűrű havazásban alig
egy méterre lehetett csak ellátni, hirtelen elhatározással két társával együtt,
egy karéliai kommunistával meg egy lett fiúval, megszöktek. Az egyik őrt le-
ütötték, elvették a puskáját, pisztolyát, és három napig vándoroltak a hóvi-
harban, amíg elérték a finn határt. Így menekült meg a barátom. Tiborkám -
mondta nekem -, az a munkatábor maga a pokol volt. És a rabtársai azt
mondták neki, hogy Távol-Keleten százával épültek ilyen táborok, ame-
lyekben hetente ezrével pusztulnak el az ártatlanul bezárt emberek, a gya-
nakvás áldozatai. Ha ez a szocializmus, mondta, akkor köszöni szépen, de
neki nem kell. Sztálinról úgy beszélt, mint egy véres kezű diktátorról. Kép-
zelheted, hogy mit éreztem, amikor ma este Márkust hallgattam.
Pálházy egy pillanatra megállt, cigarettára gyújtott, aztán barátjára nézett. 

- Szerinted mi az igazság? – kérdezte. 

- Nem tudom. - Továbbindultak. - Nézd, én nem Sztálin miatt lettem
kommunista. Amikor beléptem a pártba, Lenin még élt. Leninnek sok mun-
káját ismerem, zseniális embernek tartom. Hiszek abban a világban, amit
megálmodott, s amit nem valósíthatott meg. Itt arról lehet szó, hogy Lenin
tanításától a mai vezetők eltértek, eszméit eltorzították. Szóval nem tudom. -
Most ő állt meg. - Egyet mondhatok, Róbert. Én Lenin tanításait tartom
iránytűnek, s attól nem fogok eltérni. Lenin nekem nemcsak a szocializmust
jelenti, hanem a polgári humanizmusnál tisztább, őszintébb, magasabb hu-
manizmust is. 

Észre sem vették, hogy megérkeztek a házhoz. Felmentek a lépcsőn az
emeletre. A lakásban jó meleg volt. 

- Tedd magad kényelembe - mondta a felügyelő -, rögtön készítek valami
harapnivalót. Csak hideg kaját tudok adni. 

- Nagyon jó. De keveset kérek, mert nem vagyok éhes. 

277

Pálházy megterített, kenyeret, szalámit, kolbászt, szalonnát, sonkát, sa-
vanyűságot tett az asztalra. Jó étvágyat kívánt. 

- Te nem vacsorázol? - kérdezte Fürjes, és ügyetlen mozdulattal vágott a
kenyérből egy szeletet. 

- Majd később, még van egy kis dolgom. Te csak egyél nyugodtan -
mondta, és az íróasztal fiókjából kivett más névre szóló rendőrségi igazol-
ványt, aztán elővette a pisztolyát is, kivette a tárat, megnézte, hogy mennyi
golyó van benne. A tár tele volt. Csőre töltött, fölnyomta a biztosítógombot.
- Remélem, hamar visszajövök. 

- Kázmér Hubához mégy? – kérdezte Fürjes. 

- Igen, de sietek vissza. Remélem, hamar végzek az ürgével. 

- Szeretném, ha nem kockáztatnál. 

- Vigyázni fogok - mondta Pálházy. Intett, és kiment a lakásból. Mintegy
tíz perc múlva megállt a patinás Kapisztrán téren. A tér tengelyében állt a
gótikus stílusban épült, Kapisztrán Jánosról elnevezett templom, amelynek
most csak a kontúrjai látszottak. A tér most este már elég kihalt volt, csak
néhányan bámészkodtak a Széchenyi mozi előtt. Az FB-1 nem válaszol cí-
mű német filmet játszották. Hans Albers volt a főszereplő. Olyan sötét volt,
hogy a kirakatba kitett képekből semmit sem látott. A mozi mellett a Bambi
cukrászda még nyitva volt, de onnan sem szűrődött ki fény. Befordult a Sza-
mosi utcába. A földszintes házak valamikor a századforduló idején épültek,
hasonlítottak egymásra. Két-három ablak az utcára nézett, a többi pedig az
udvarra. Minden házhoz ötven-hatvan négyszögölnyi kert tartozott. Pálházy
megállt a hármas számú háznál. Természetesen a kapu zárva Volt. Csenge-
tett. Kis idő múlva hallotta, hogy a verandára nyíló ajtón valaki kilépett és a
kapuhoz közeledett. 

 - Ki az? - kérdezte rekedtes hangon egy férfi.

- Rendőrség. Nyissa ki az ajtót! 

- Rendőrség? - kérdezett vissza a rekedt hangú férfi. 

- Igen. Már mondtam. 

Kulcs csikordult a zárban, kinyílt az erős tölgyfa ajtó. Egy férfi állt az ajtó-
ban, a felügyelő a sötétben nem látta jól a vonásait. Elővette igazolványát,
felmutatta. 

- Zámbó István detektívfelügyelő vagyok. Bemehetek? 

- Tessék - mondta zavartan a férfi, s miután a felügyelő belépett, bezárta
az ajtót. 

- Menjen előre – mondta Pálházy. 

Végigmentek a verandán. A férfi kinyitotta az előszoba ajtaját, a kiömlő

278

fény megvilágította arcát. Pálházy belépett az előszobába. Kabátját fel-
akasztotta a fogasra, kezét összedörzsölte. 

- Ha nem csalódom, ön ugyebár Pongrácz Tibor betűszedő. 

- Igen, kérem. - Pongrácz negyven év körüli férfi volt, hullámos szőke
haját középen elválasztva, hátrafésülve viselte, nagy, csodálkozó kék szeme
volt, orra egyenes, szája duzzadt, érzéki volt, álla csontos, szegletes. - Paran-
csoljon, felügyelő úr. 

- Talán menjünk be a szobába. 

- Tessék, erre. - Kinyitotta a szoba ajtaját, Pálházy belépett. Egy nagyon
fiatalos férfi ült az asztalnál. Fekete haja baloldalt volt elválasztva, felállt,
százhetven centiméter magas lehetett. Pálházy tudta, hogy Kázmér Hubával
áll szemközt. Hát íme, gondolta, így néz ki egy a pártba beépült spicli, akinek
az a feladata, hogy az elvtársait rendőrkézre juttassa. 

- Jó estét - köszönt Pálházy -, Zámbó István detektívfelügyelő vagyok. -
Elővette igazolványát, felmutatta. 

- Jó estét, felügyelő úr. - Kázmér magabiztosan köszönt, mint az az em-
ber, aki biztos a dolgában, mert tudja, neki baja nem eshet. 

- Ha nem tévedek, ön Kázmér Huba nyomdász. 

Kázmér mosolya halványabb lett, egy gyors pillantást vetett Pongráczra -
tekintetéből szemrehányást lehetett kiolvasni, valami olyasfélét, hogy pajtás,
csak nem árultál el? A felügyelőre nézett. 

- Kázmér Huba vagyok - mondta. - De honnan tudja a felügyelő úr, hogy
itt vagyok? 

A felügyelő elhúzott egy széket az asztaltól, megfordította, s úgy ült rá, al-
sókarjával a szék háttámlájára támaszkodott. 

- Hogy honnan tudom? Arról majd később. Egyelőre elégedjen meg
annyival, hogy mi sokkal többet tudunk magukról, mint azt sejtenék. Meg-
mutatná az iratait? Pongrácz úr, maga miért nem ül le? Nem szeretem, ha a
társaságomban állnak. - A szőke férfi leült. Nagyon zavart volt. Pálházy át-
vette Kázmér Hubától a bejelentőlapot és a katonai szolgálat alóli felmentést
igazoló írást. Figyelmesen átolvasta, de nem adta vissza. - Mióta tartózkodik
Z.-ben? 

- Három napja. 

- És miért utazott ide? 

- Talán nem szabad? Nem tiltja a törvény. 

- Valóban nem tiltja. De azt sem tiltja, hogy a politikai rendőrség felügye-
lője ismételten megkérdezze: miért utazott Z.-be. 

- Hogy meglátogassam a barátomat. 

- Mióta ismeri Pongrácz urat? 

279

- Tizenkilenc óta. Együtt katonáskodtunk. 

- A Vörös Hadseregben, ha nem tévedek. Önként léptek be? 

- Igen. Hazaszeretetből. Nem fogadtuk el a győztesek döntését, és vissza
akartuk foglalni a Felvidéket és Erdélyt. S miután ezt akarta a Vörös Hadse-
reg is, hát önkéntesek lettünk. Gondolom, hogy ez csak nem bűn. 

- Nem, dehogy. Dicsőséges tett. Szép magyar tett. S azóta sűrűn találkoz-
nak egymással? 

- Ahogy vesszük. Mindketten a nyomdászok szakszervezetének elnök-
ségi tagja vagyunk. Háromhavonként találkozunk. 

- Ez világos beszéd. Ismer egy Solymár András nevű embert? 

- Igen, ismerek. Az unokafivérem. 

- Mikor látta utoljára? 

- Nagyon régen. András tudomásom szerint emigrációban él. 

- Értem. És Móczár Ervin térképészt ismeri? Rómaifürdőn, a Nánási
úton lakott. 

Kázmér nyelve hegyével megnyalta alsó ajkát.

- Móczár Ervint mondott, felügyelő úr?
- Igen. 

- Sohasem hallottam ezt a nevet. 

 

- Érdekes. Az értesüléseim szerint az elmúlt héten találkoztak. Magára
nézve sajnálatos, mert a találkozóról bizonyítékaink vannak. Azt is tudjuk,-
hogy miről beszélgettek. Móczár, aki nem más, mint Solymár András, a ma-
ga unokatestvére, elmondta, hogy nekik, vagyis az illegális kommunista
pártnak beépített embere van itt Z.-ben a kapitányságon. Aztán azzal bízta
meg magát, hogy az itteni elvtársaival szervezzék meg Takács főhadnagy
figyelését, Takács ugyanis a kémelhárítás itteni megbízottja, fontos lenne
megtudni, hogy kik az emberei. A dologban az az érdekes, hogy a találkozás
után Móczár, vagyis Solymár András nyomtalanul eltűnt. Nos, kedves Káz-
mér Huba, van valami közölnivalója? Egy, tudják-e már, hogy ki az a szóban
forgó rendőrtiszt, kettő, hány emberből áll a figyelőcsoportjuk, három, hova
tűnt el Solymár András? 

- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - mondta most már zavarát leplező
látszólagos nyugalommal Kázmér. 

Pálházy Pongráczra nézett.

- Magának, Pongrácz úr, mi erről a véleménye? 

- Kérem, felügyelő úr, hogy őszinte legyek, tátott szájjal hallgatok. Egy-
szerűen nem találok szavakat. Nem tudom, ki az a Solymár András, és nem
tudom, ki az a Móczár. Annyit mondhatok, én, mióta a drága feleségemet
elvesztettem fiatalon - szeme könnyes lett, de jó színész, gondolta Pálházy, 

280

és figyelmesen hallgatta a férfit -, azóta én nem politizálok, csak imádkozom
a jó istenhez, hogy adjon az én drága feleségem lelkének örök békét. 

- Hát jól van, uraim, ahogy gondolják. - Pálházy körülnézett. - Nagyszerű
- mondta vidáman -, magának telefonja van. Akkor én most felhívom a ka-
pitányságot, kocsit kérek, és megbilincselve beviszem magukat a kapitány-
ságra. Biztos vagyok benne, hogy reggelig azt is be fogják ismerni, amit so-
hasem követtek el. Ez idáig szépen beszéltem magukkal, de ennek most vé-
ge. Hamarosan rájönnek, hogy tudok én másképpen is társalogni. Persze a
munkatársaim is. Főleg Picurka. Ennek a százhúsz kilós izomkolosszusnak
nagyon kedves a neve, és mindig mosolyog, főleg akkor, amikor valaki a keze
közé kerül. Nem tudom, miért, de gyűlöli a komcsikat, illetve tudom, hogy
miért, nemrégen elmesélte. Magukat bizonyára érdekli, hiszen hamarosan
találkozni fognak vele. Szóval Picurka apját tizenkilencben a Lenin-fiúk
megvallatták és megölték. Használhatom a telefont... 

- Nevetséges - mondta a szőke Pongrácz -, azt tesz velünk, amit akar.
Maga a hatalom. 

- Ez így van, így igaz. - Pálházy a telefonhoz ment, felemelte a kagylót.
Ekkor Kázmér Huba váratlanul megszólalt. 

- Felügyelő úr, szeretnék négyszemközt beszélni magával. 

- Négyszemközt, velem? 

- Igen, magával. 

- Csak nincs titka a barátja előtt? Nyugodtan mondja el, hogy mit akar.
Pongrácz úr nagyon megértő. Legalább annyira, mint én. Tehát rajta, be-
széljen. - Közben a központ jelentkezett. - Halló, kisasszony, itt Zámbó Ist-
ván detektívfelügyelő beszél. Kapcsolja, legyen szíves, a kapitányságot. 

- Kérem - szólt közbe izgatottan Kázmér Huba -, várjon. - A felügyelő-
höz ment, lenyomta a megszakítót. 

- Megőrült? 

- Legyen szíves, hívja fel a kettőötvennyolc-nyolchatvanhatot - mondta
Kázmér Huba. 

- Kinek a telefonszáma ez? 

- A Hadik-laktanyáé. 

- Tréfál? 

- Halálosan komolyan beszélek. 

- És kit kérjek, és mit mondjak neki? 

- Kérje doktor Elmer őrnagyot, és mondja, hogy a feladat szerint itt va-
gyok Z.-ben, és maga le akar tartóztatni. 

Pongrácz fegyelmezett arccal, de sápadtan hallgatta a beszélgetést. Min-

281

dent értett. Gyűlölettel nézett Kázmér Hubára, aki nem mert a szemébe
nézni. 

- Maga a kémelhárító osztály embere? - kérdezte csodálkozást mímelve
Pálházy. 

- Azt hiszem, értelmetlen lenne, ha tagadnék. Annyit azonban meg kell
jegyeznem, hogy barátomnak... 

- Tudod, ki a te barátod - mondta magából kikelve Pongrácz. - A te ba-
rátod a náci Hitler meg a Schweinitzer. De jól jegyezd meg, az isten nem bot-
tal ver. 

- Ne haragudj - mondta csendesen Kázmér, és arcából kiment a vér. 

- Személyesen ismeri Elmer őrnagyot? 

- Igen. De jól ismerem Szegedi Mihály ellenőr urat is. 

- Hát ez szép tészta. - Pálházy a fejét csóválta. - Marha szerencséje van,
Elmer doktort egyébként én is ismerem. Arra a vörhenyes hajú, tömött, an-
gol bajuszt viselő, kék szemű őrnagyra gondol? 

- Igen, őrá. 

- Mondja, Kázmér, Solymár András hova tűnt? 

- Elmerék letartóztatták. 

- Maga adta fel őt? 

- A feladatomat teljesítettem. Letartóztat? 

- A fenéket, hiszen maga a mi emberünk. De azt tanácsolom, gyorsan
tűnjön el a városból, mert nem garantálom az életét. Ha sietve összecsoma-
gol, az éjféli gyorsot még eléri. És ha találkozik Elmer őrnaggyal, adja át neki
az üdvözletemet. A nevemet ismeri. Zámbó István felügyelő. 

- Feltétlenül átadom. - Tétován Pongráczra nézett. - Akkor én most cso-
magolok és elmegyek. 

- Tanácsolom, hogy minél gyorsabban – mondta Pongrácz -, és felejtsd el, hogy ismertük egymást. 

- Megértelek, de kérlek, ne haragudj. Majd egyszer mindent megmagya-
rázok. 

Pongrácz szinte megfeledkezett arról, hogy Pálházy is ott van, keserűen
folytatta. 

- Mit akarsz megmagyarázni? Azt, hogy elárultad barátaidat, unokatest-
véredet? Mit akarsz felhozni a mentségedre? Csak nem azt, hogy kényszerí-
tettek? Besúgásra nem lehet kényszeríteni az embert. 

Pálházy közbeszólt.

- Ne legyen már ennyire naiv, kedves Pongrácz mester. A hatalom olyan
eszközökkel rendelkezik, hogy bárkit besúgásra kényszeríthet. Még magát
is. 

282

- Nem hiszem. Ha a sorsom ilyen helyzet elé állítana, ha csapdába kerül-
nék, tudnám, hogy hogyan kerülhetnék ki a csapdából. Az ember abban kü-
lönbözik többek között az állattól, hogy tudja, van választási lehetősége, ha-
zavághatja magát. 

- Valóban. De azért élni mégiscsak jobb… 

- Ízlés és megítélés dolga, felügyelő úr. Nem mindenki tud azzal a tudattal
élni, hogy barátait rendőrkézre kell adnia. Én biztos, hogy nem tudnék így
élni. 

Kázmér Huba lassan rakosgatta holmiját egy kis bőröndbe, de közben
figyelmesen hallgatta a két embert. Igen, nagyon igaza van Pongrácznak, de
mit tegyen, ha ő szereti az életet. Fél a haláltól, tizenkilencben a fronton is
félt, de ott még palástolni tudta félelmét. De azóta sok év telt el. Akaratlanul
is eszébe jutottak azok az elvtársai, akik tíz év óta a defenzív osztály kezére
jutottak. Szerencsére mindegyik túlélte, vannak köztük olyanok, akik már
szabadultak. De arról nem tehet, hogy vallomásukkal egymást buktatták le.
Eddig még nem jöttek rá, hogy ő besúgó. De ennek most már vége. Pongrácz
megtudta. És abban is biztos lehet, hogy drótozni fog. Sok jóra nem számít-
hat. Az elvtársak ki fogják közösíteni maguk közül, és akkor már Elmerék-
nek sem lesz szükségük rá. És nem fogják megvédeni. Lezárta a bőröndjét,
tétován megállt Pongrácz előtt, kezét nyújtotta, de a szőke férfi nem fogott
vele kezet. 

- Még egyszer kérlek, ne haragudj. 

- Nem irigyellek - mondta Pongrácz. - És egy lyukas garast nem adnék az
életedért. 

Kázmér Huba arca megrángott, próbálta fegyelmezni magát, de nem sok
sikerrel, ahogy megigazította nyakkendőjét, Pálházy jól látta, hogy remeg a
keze. 

- Ami azt illeti - mondta -, a barátjának igaza van. Azt hiszem, az elvtársai
vadászni fognak magára. Nem árulok el titkot, ha elmondom, már tudják,
hogy maga rendőrspicli. 

- Honnan tudnák? - kérdezte Kázmér Huba, s már nemcsak a keze re-
megett, hanem a hangja is. 

Pálházy cigarettára gyújtott.     

- Elárulom - mondta, és a gyufaszálat a hamutálba ejtette. - Szóval hogy
honnan tudják? Nos, Solymár Andrástól. Unokatestvére ugyanis megszö-
kött a Hadikból, elrejtőzött az elvtársainál, s már alig várja, hogy találkozzon
magával. Természetesen a kapcsolatainak elmondta, hogy maga buktatta le
őt. Van pisztolya? 

- Nincs. 

283

- Kár. Mert adataim szerint Solymár András itt van Z.-ben, és le akar
számolni magával. És neki van pisztolya. Amikor megszökött, elvette az őr
fegyverét. Mondja, mikor idejött, felvette a kapcsolatot Takács főhadnagy-
gyal? 

- Még nem. Holnap délelőtt kéne találkoznom vele a Zölddió presszó-
ban. 

- És hány ember nevét akarja elárulni neki? Nekem is elmondhatja, hi-
szen egy csapat játékosai vagyunk. Szeretném, ha elmondaná nekem, mi-
előtt meghal. Ne vigye magával a sírba a neveket. 

- Miért kéne meghalnom? 

- Már mondtam, azért, mert Solymár és társai vadásznak magára. Az is
nagy szerencse lenne, ha épségben kijutna az állomásra. Tehát halljam a ne-
veket. 

Kázmér Huba homlokát ellepték a félelem izzadságcseppjei. Nagyokat
nyelt. Tekintete zavaros volt. 

- Márkus Tibor könyvkötősegéd, Schmied Ervin textilmunkás, Har-
mathy Zsigmond műszerész. 

- Ki adta meg magának a neveket? 

Kázmér hallgatott, zavarában a szája szélét rágta.
- Nos? 

Kázmér idegesen Pongráczra nézett. A szőke férfi lehajtotta a fejét. Pál-
házy szavak nélkül is megértett mindent. 

- Hát akkor jó utat, Kázmér úr. Menjen, de nagyon vigyázzon, ötméte-
renként nézzen körül. 

- Igen, értem. Őszintén szólva félek. 

- Ami azt illeti, minden oka megvan rá. 

- Jó éjszakát. - Kázmér Huba kiment az utcára. Telihold volt, a csillagok
sziporkáztak a fagyos éjszakában. Tétova léptekkel elindult a Kapisztrán tér
felé. Most aztán mit tegyen? Éjfélig még van közel másfél órája. Idegesen
hátranézett. Az utca teljesen kihalt volt. Félt. Talán jó volna visszamenni, és
védelmet kérni attól a rendőrtiszttől. Aztán néhány lépés után elvetette az
ötletet. Zámbó vagy hogy hívják, ahogy a szavából kivette, a pusztulását
akarja, nem segít rajta, csak a vak és a süket nem veszi észre, hogy nem szereti
a besúgókat. Tulajdonképpen igaza van. Létezik olyan ember, aki szereti
őket? A legaljasabb emberi tevékenység a besúgás. Furcsa, a rendőrség és a
defenzív osztály nem boldogulna besúgók nélkül, elfogadják a közölt adato-
kat, de azt sem titkolják, hogy utálják őket. Ha egyszer felelősségre vonnák, ő
elmondaná az igazat, hogy ő nem akart besúgó lenni, kényszerítették rá,
megfenyegették, hogy elítélik a szüleit. Megvonta a vállát, megint hátrané- 

284

zett, az utca kihalt volt, a túloldalon egy korcs, gazdátlan kutya oldalazott a
házak fala mellett. Megállt a Vasmacska vendéglő előtt. Bentről zeneszó
hallatszott. Még van ideje, gondolta, bemegy, megiszik fél liter bort. Benyi-
tott. Az ajtó mögött még egy elsötétítő függöny is volt, nehogy véletlenül ki-
szűrődjön a fény, jobb a békesség, a rendőrség mostanában nagyon szigorú.
Négy-öt asztalnál ültek, férfiak, nők vegyesen, az ablak mellett egy négytagú
cigányzenekar játszott. Idős, bajuszos pincér állt meg az asztalnál. Kázmér
egy üveg vörösbort rendelt. 

- Méltóztatik vacsorázni is? Finom resztelt májunk van. - Közelebb hajolt
a füléhez, és súgva mondta: - Kivételesen a húsjegytől eltekintünk. 

- Nem bánom. De úgy hozza ki a vacsorát, hogy még elérjem az éjféli
gyorsot. 

- El tetszik érni. Az állomás tíz percre van ide. - Néhány perc múlva visz-
szatért a borral. Kihúzta a dugót az üvegből, öntött a poharába. Kázmér
megízlelte, bólintott, a pincér teletöltötte a poharat, aztán távozott. Kázmér
mohón ivott. Már a harmadik poharat ürítette ki, amikor a prímás az aszta-
lához közelített. 

 

- Szabad a nótáját, nagyságos uram?
Rövid ideig gondolkodott. 

- Azt játszd, hogy „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el”. 

A prímás intett a bandának és rákezdte. Kázmér átvette a dallamot, és
először csak halkan, később egyre hangosabban és egyre elkeseredettebben
énekelt. Hangja meg-megbicsaklott, tudta ő nagyon jól, hogy nem a szerelem
miatt rontotta el az életét. A bor erős volt, a fejébe szállt, de próbálta tartani
magát. Pénzt adott a prímásnak, aki hajlongva távozott. 

- Rongy ember vagyok – dadogta akadozó nyelvvel -, átkozott, rongy
ember, aljas besúgó. Igaza volt annak a rendőrnek, nem érdemlem meg,
hogy éljek. Miért árultam el Andrist? Őt is, a saját unokatestvéremet is el-
árultam. Hát milyen ember vagy te, Kázmér Huba? 

A felszolgáló az asztalra tette a resztelt májat, jó étvágyat kívánt és távo-
zott. Kázmér nem nyúlt az ételhez. Csak ivott, és részeg tekintettel bámult a
semmibe. Aztán sírni kezdett. Némán, hangtalanul. Siratta az egykori szép,
tiszta fiatalságát, amikor még becsületes, álmodozó volt, amikor még hitte, ő
arra született, hogy a többi tisztességes ifimunkással együtt megváltsa a vilá-
got. 

Eközben Pálházy sajnálattal nézte Pongrácz Bélát. A szőke férfi zavartan
állt, nehezen viselte el Pálházy tekintetét. Talán az lenne a legokosabb, ha
leütné a felügyelőt, és végezne vele. Aztán, hogy Pálházy izmos testére né-
zett, bolondságnak tartotta az ötletet, nem bírna el vele. 

 

285

- Csomagoljak? - kérdezte. - Mit vihetek magammal? 

- Elutazik? Hova? 

- Hát nem tartóztat le? 

- Semmi bizonyíték nincs a birtokomban. Kázmér Huba nemcsak besú-
gó, provokátor is. Azt gondolom, hibát követnék el, ha rá hallgatnék. Min-
denesetre én a maga helyében holnap reggel felkeresném azt a három em-
bert, akinek a nevét közölte Kázmér Hubával, és elmondanám neki a ma este
történteket. 

- Felügyelő úr, nem értem magát. Tudja, hogy kommunista vagyok, és
mégsem tartóztat le. Miért? 

- Mert én nem vagyok a politikai rendőrség embere.
Pongrácz csodálkozva nézett a felügyelőre. 

- Nem értem. Akkor mi volt ez a…
Pálházy közbevágott. 

- Azt akartam, hogy Kázmér Hubától tudja meg az igazat. Nos, megtudta,
hogy barátja hosszú évek óta besúgó. Sok embert buktatott le. A többi már a
maguk dolga. És nagyon kérem, ha ezek után véletlenül találkoznánk az ut-
cán, nem ismerjük meg egymást. Világos? Sohasem találkoztunk. És még
valamit, erről a ma esti találkozásunkról Márkuson kívül senki sem tudhat
semmit. Értjük egymást? 

- Értem, felügyelő úr. 

- Hát akkor jó éjszakát. - Pálházy kezet fogott a szőke férfival és távozott.
Félóra múlva már otthon volt a meleg lakásban. Az ajtónyitásra Fürjes fel-
ébredt, friss volt, az álom kiment a szeméből. Pálházy konyakot töltött ma-
gának egy öblös pohárba, megkérdezte Fürjest, hogy töltsön-e neki is. 

- Nem bánom. Talán a konyaktól újból el tudok aludni. - A felügyelő töl-
tött a másik pohárba is. 

 

- Egészségünkre - mondta aztán, hogy átadta a poharat.
Miután megitták a konyakot, Fürjes megszólalt. 

- Mesélj, mi volt. 

 

- Kázmér Huba Pongrácz előtt bevallotta, hogy Elmerék embere. Aztán
összecsomagolt és elment. - Az órájára nézett. - Gondolom, már az állomá-
son van, hamarosan éjfél lesz, a gyorssal utazik Budapestre. Sajnos három
nevet megtudott. 

- És hagytátok elutazni? - kérdezte a professzor. - Reggel az első dolga az
lesz, hogy jelentést tesz Elmernek. El fogja mondani neki, hogy ki az a há-
rom, illetve négy kommunista Z.-ben, akiket le kell fogni. Gondolom, Már-
kus is köztük van. 

     286 

- Sajnos igen. De azt mondd meg, mit kellett volna csinálnom Kázmér
Hubával? Meg kellett volna ölnöm? 

- Inkább azt, mint hogy lebuktasson négy elvtársat. Gondold meg, Már-
kus Tibor a területi titkár. 

- Tudod mit, Péter - mondta kicsit ingerülten Pálházy. - Negyedóra múl-
va éjfél. Gyorsan öltözz fel. Adok egy pisztolyt, kiviszlek gépkocsival az ál-
lomásra, végezz te magad Kázmér Hubával. Én megteszek mindent érted és
barátaidért, de embert nem ölök. Nos, agyonlövöd? 

- Nekem még pisztoly nem volt a kezemben - mondta Fürjes. - De akkor
legalább értesíteni kellene azt a három elvtársat. 

- Négyről van szó. De ne nyugtalankodj. Pongrácz reggel értesíti Már-
kust, ő meg a többieket. 

Váratlanul megszólalt a telefon. Az ügyeletes tiszt jelentkezett.

- Róbert, nem tudom érdekel-e. Egy elég rejtélyes öngyilkosság vagy
gyilkosság történt a Vasmacskában. Egy férfi vagy felakasztotta magát, vagy
felakasztották a vendéglő vécéjében. 

- Tudjuk, ki az áldozat? 

- Kázmér Huba, budapesti illetőségű lakos. 

 - Küldd értem a kocsit, és riaszd Fejes Gézáékat, a nyombiztosítókat, fo-
tósokat és az ügyeletes orvost. A gépkocsivezető csöngessen fel. 

- Értettem, Róbert. 

Szinte egyszerre tették le a hallgatót.

- Mi történt? – kérdezte Fürjes. 

- Kázmér Huba öngyilkos lett, vagy meggyilkolták. 

287

14.

Szegedi Mihály ellenőrt a nyomozás befejezése után, február 18-án csütör-
tökön átkísérték az 1. honvéd vegyes dandár ügyészségére a Margit körúti
börtönépületbe. Keresztes Ábris ezredes, az ügyészség vezetője Szegedi
Mihály ügyészi kihallgatásával és a vádirat elkészítésével Patkós Ernő tarta-
lékos századost bízta meg. Patkós alacsony növésű, széles vállú, gömbölyű
arcú fiatalember volt, barátai jó kedélyű, kiegyensúlyozott embernek ismer-
ték. A polgári életben is ügyész volt, a Budapesti Királyi Ügyészségen, a
Markó utcában dolgozott. Behatóan foglalkozott a jogfilozófiával és a jog-
történettel, az elmúlt években mindkét tárgykörben több tanulmányt publi-
kált a szaklapokban. Még egyetemi éveiben került kapcsolatba a Nemzeti
Parasztpárt szervezőjével, a főnökei tudta nélkül bekapcsolódott a Paraszt-
párt munkájába. Baráti kapcsolatbakerült Veres Péterrel, Kovács Imrével és
másokkal. Nem szerette a nácikat és a hazai nácibarátokat, meggyőződése
szerint a fasizmus a század pestisjárványa, mely, ha elterjed Európában, el-
pusztítja az egyetemes emberi kultúrát, a civilizációt. Megítélése szerint ez
ellen a világméretű antihumanista mozgalom ellen minden embernek a maga
helyén harcolnia, küzdenie kell minden rendelkezésre álló eszközzel
Ügyész volt, hivatásánál fogva a vádat képviselte, de elítélte a rendőri erő-
szakot, a gyanúsítottak kínzását, megaláztatását. Súlyos bűnnek tartotta a
Szovjetunió elleni hadüzenetet, és alkotmányjogilag törvénytelennek is,
mert Bárdossy miniszterelnök a parlament jóváhagyása nélkül üzent hadat a
Szovjetuniónak. A doni katasztrófa mélységesen megrázta, s nem bocsátotta
meg a kormányzatnak, hogy bátyja és sógora hősi halált halt Korotojaknál.
Mindketten tartalékos hadnagyok voltak, Patkós Sándor a páncélosoknál
szolgált, sógora, Éry Tihamér a tüzéreknél. Patkós, mielőtt felhívatta volna
magához kihallgatásra Szegedi Mihályt, alaposan áttanulmányozta a nyo-
mozati anyagot, Szegedi egyértelmű, beismerő vallomását. Tudta, hogy
Szegedi valamikor a vízilabda-válogatott tagja volt, csodálkozott is rajta,
hogy egy neves sportember ilyesmire vetemedhetett, aztán arra gondolt,
hogy nincs ebben semmi ellentmondás, hiszen az olimpiát nyert német spor-
tolók szinte egytől egyig a Führer odaadó hívei. És ha alaposan utánanéz, ak-
kor az is kiderülhet, hogy a magyar sportemberek között is vannak olyanok,
akik lelkesen tapsolnak Hitlernek és magyar csatlósainak. Patkós nagy vo- 

288

nalakban ismerte a defenzív osztály munkáját, és mélységesen elítélte azokat
a módszereket, amelyekkel beismerő vallomást csikarnak ki a gyanúsítot-
taktól. Minden esetben, amikor a defesektől gyanúsított került hozzá, az első
kérdése az volt, hogy megverték-e, alkalmaztak-e fizikai vagy lelki kényszert
vele szemben. Ha igen volt a válasz, akkor ezt a tényt a vádirat készítésénél
figyelembe vette. Főnökei némely esetben rosszallásuknak adtak kifejezést,
de mindazonáltal tisztelték őt, méltányolták megalapozott tudását, tudo-
mányos felkészültségét. Persze arról nem volt tudomásuk, hogy Patkós szá-
zados elkötelezett híve a Parasztpártnak és általában a náciellenes baloldali
mozgalmaknak. Patkós azt is tudta, hogy Keresztes Ábris ezredes fiatalko-
rában részt vett a győztes ellenforradalomban, hajtóvadászatot indított a
kommunisták után, s mint a katonai ügyészség egyik vezetője, a legtöbb
esetben halált vagy életfogytig tartó fegyházbüntetést kért a kommunista
vádlottra. És a hadbíróság a legtöbb esetben elfogadta a vádló indítványát.
Keresztes ezredes nem titkolta, hogy erősen szimpatizál a náci eszmékkel.
Hitler Adolfot csodálta és Julius Caesarhoz meg Napóleonhoz hasonlította,
de volt, amikor Nagy Sándor örökösének kiáltotta ki. Keresztes magához
hívatta Patkós Ernőt. 

- Foglaljon helyet, százados úr - mutatott a székre Keresztes Ábris. So-
vány, langaléta, erősen kopaszodó, negyvenöt éves férfi volt, egyik szivart
szívta a másik után, most is bodor füstfelhőket engedett ki keskeny ajkai kö-
zött. - Áttanulmányozta Szegedi nyomozati anyagát? 

  - Áttanulmányoztam, ezredes úr.
- És mi a véleménye? 

- A lehető legrosszabb - mondta Patkós. - Hivatali hatalommal való visz-
szaélés, fizikai kényszer alkalmazása, emberölés, hamis jelentés készítése,
elöljárója félrevezetése. A tanúk egybehangzó vallomása szerint a gyanúsí-
tott a sértettet különleges kegyetlenséggel bántalmazta. 

Keresztes ezredes kifújta a füstöt.

- Százados úr, maga amolyan tudósféle ember. De azért szeretném fel-
hívni a figyelmét két dologra, amit véleményem szerint a vádemelésnél fel-
tétlenül figyelembe kell venni. Az egyik: háború van. Az ország szövetsége-
seivel együtt élethalálharcot vív a bolsevizmussal. Maga is tudja, hogy ja-
nuárban a Donnál jószerével elpusztult a második hadseregünk. Na már
most, a nyomozati anyagból egyértelműen kitűnik, hogy az áldozat valójá-
ban bolsevista ügynök volt. 

- Bocsánatot kérek, ezredes úr, de a nyomozati anyagban erre nézve
semmiféle bizonyítékot nem találtam. 

- Százados úr, vegye úgy, hogy ez bizonyítva van. Vagy önnek nem elég 

289

bizonyíték erre vonatkozólag az, amit az áldozat mondott; szó szerint nem
tudom, de valahogyan úgy hangzott, hogy az ember nem árulhatja el a roko-
nát. Vagyis ebből világosan kiderül, hogy az áldozat pontosan tudta, hogy
nagybátyja, a Moszkvából illegálisan hazatért Petró Miklós és felesége hol
bujkál, kinél, de nem volt hajlandó elárulni. Nem szeretném, ha félreértene,
százados úr, de meg kell mondanom, hogy abban a szituációban Szegedi
vádlottnak csak egyetlen feladata volt, bármilyen eszköz alkalmazásával
meg kellett tudnia Petró Miklós tartózkodási helyét. 

- Igen, értem - mondta a százados -, de végül is nem tudta meg, és most
már sohasem fogjuk megtudni, hogy Petró Miklós és felesége hol van. Ha jól
értem az ezredes urat, valójában arról van szó, hogy Szegedit valahogyan
megmentsük. 

- Pontosan. És szeretném, ha tudná, ezt a kérést vagy óhajt nem én talál-
tam ki. Magasabb helyen döntöttek így. 

Patkós százados hátrasimította a haját, gömbölyű arcán a szája körül és a
homlokán mély barázdák keletkeztek, valahogyan nagyon nem tetszett neki
a dolgok alakulása. Szerette volna az ezredes arcába vágni, hogy mindaz,
amit akar, nem más, mint a jog sárba tiprása, az emberi méltóság kicsúfolása.
De fegyelmezte indulatát, nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, nem
szerette volna, ha elveszik tőle az ügyet. Azt határozta el ugyanis, hogy Sze-
gedi Mihályra, mint önkényeskedő fasisztára, a legsúlyosabb büntetést fogja
kérni. 

- Értem, ezredes úr. Intencióit figyelembe fogom venni, és megpróbálom
szinkronba hozni a lelkiismeretemmel és az eskümmel. Egyvalamit azonban
nem értek. 

A sovány, langaléta ezredes előrehajolt, szivarját kivette a szájából.

- Éspedig? – kérdezte. 

- Azt nem értem, hogyha ez a Szegedi a felsőbbek szerint annyira fontos
ember, akkor Mátray ezredes úr, a főnöke, akiről egyébként köztudott, hogy
a kormányzó úr környezetébe tartozik, miért rendelte el Szegedi Mihály le-
tartóztatását. 

- Igaza van, százados úr, de erre nem tudok válaszolni. Valóban úgy van,
ahogyan mondja. Ezt a Szegedi-ügyet egyszerűen és simán el lehetett volna
intézni. - Az ezredes megszívta szivarját, két-három füstpamacsot fújt ki. -
Kérem, vegye figyelembe instrukcióimat. - Felállt, jelezvén, hogy vége a
megbeszélésnek. - Hát akkor jó és eredményes munkát kívánok. 

Patkós százados is felállt, fejét megbiccentette, és nem éppen katonás lép-
tekkel elhagyta Keresztes szobáját. Vegyes érzelmekkel ment vissza a helyé-
re. Titkárnője, Szalma Vera megkérdezte, hogy kér-e teát vagy kávét. Sem- 

290

mit sem kér. Telefonáljon az őrparancsnoknak, hogy vezessék fel kihallga-
tásra Szegedi Mihály őrizetest. Szalma Vera kiment a szobából, Patkós az
ajtón keresztül hallotta, mikor Vera telefonált az őrparancsnoknak. Maga
elé tette a nyomozati iratokat, benne volt Szegedi beismerő vallomása, dok-
tor Elmer Frigyes őrnagy, Juhász Imre és Lekszi Sándor őrmester tanúvallo-
mási jegyzőkönyve. Délelőtt tizenegy órára idézte be őket, most kilenc óra
múlt, tizenegy óráig kihallgathatja Szegedit. Valamikor, fiatalkorában
rendszeresen kijárt a vízipólómeccsekre a Császár és a margitszigeti uszodá-
ba, de hiába akarta maga elé idézni Szegedi Mihályt, nem sikerült. Emléke-
zett Homonnaira, a Keserű testvérekre, Brandira, Bózsira, Németh Jamesra,
de Szegedire nem. Valahogyan különösnek találta, hogy egy sportember al-
jas módon agyonverjen egy kiszolgáltatott, magatehetetlen embert. Szalma
Vera lépett be, megigazította szarukeretes szemüvegét, ujjaival hátrasimí-
totta sötétbarna, hullámos haját, megigazította fehér batisztblúzát, úgy, hogy
melle jól láthatóan kidomborodjon, hátha most Patkós észreveszi, hogy mi-
lyen szép, formás melle van. Patkós fölnézett az iratokból, de tekintetét nem
Vera kebleire emelte, hanem kedves, ovális arcára. 

- Százados úr - mondta a lány, és kihúzta magát -, az őrizetest elővezet-
ték. 

- Kísérjék be. 

- Vera kinyitotta az ajtót.

- Jöjjön be! - mondta, és félreállt. 

Szegedi belépett. Arca gyűrött volt az álmatlanul töltött éjszakáktól. Ha-
ján jól látszott, hogy az ujjaival gereblyézte hátra, szeme alatt elmélyültek a
sötét sarlók, fehér inge az őrizetbe vétele óta elkoszolódott. Patkós megve-
téssel nézett végig rajta. Ez hát a kommunistát verő sportember. Nézte az
alacsony növésű, izmos férfit, aki őzbarna szemével nyíltan nézett rá. 

- Üljön le, Szegedi Mihály - mondta Patkós, és a székre mutatott. 

Szegedi megbiccentette a fejét, és szó nélkül leült. Patkós felvette a sze-
mélyi adatait, aztán hosszan nézte az izmos férfit. 

- Maga szeret verekedni? 

- Nem szeretek. Sohasem szerettem. 

- Találkozott már a feleségével? 

- Még nem. Szeretném, ha a százados úr engedélyt adna arra, hogy a fele-
ségem meglátogasson. 

- Erről majd beszélünk. Rágyújt? 

- Megköszönöm. - Szegedi kivett a dobozból egy Symphoniát. Patkós
tüzet adott neki. Mélyre szívta a füstöt, könnyű szédülést érzett. Feleségére
gondolt, meg a kislányára, Évikére, aki bizonyára nem érti, hogy apja miért 

291

nem mesél neki esténként. Érezte, hogy a sírás fojtogatja torkát, de erőt vett
magán. 

- Mondja, Szegedi, van már ügyvédje? 

- Nem tudom, hogy a feleségem fogadott-e már ügyvédet, de biztos va-
gyok benne, hogy gondoskodni fog a védelmemről. 

- Reméljük. Azt ugye tudja, hogy ha nem gondoskodnak ügyvédről, ak-
kor hivatalból kirendelt védője lesz. 

- Tudom. De remélem, erre nem fog sor kerülni. - A tenyerébe szórta a
hamut, Patkós észrevette. 

- Vegye el az asztalról a hamutartót, és abba hamuzzon. 

- Köszönöm. - Szegedi elvette a hamutálat, és a térdére tette. 

- Fenntartja a nyomozó hatóságnál tett vallomását? 

- Fenntartom. 

- Megverték? Megkínozták? 

- Nem. Sem fizikai, sem lelki kényszert nem alkalmaztak. Az első kihall-
gatásomkor teljes és őszinte beismerő vallomást tettem. Most sem kívánok
más vallomást tenni. Tettemért, legyen az a legsúlyosabb büntetés, vállal-
nom kell a következményeket. 

- Értem. - Patkós lapozott az iratok között. - Amikor maguk múlt év de-
cember tizenhetedikén Z.-be utaztak, hogy őrizetbe vegyék Petró Mátét,
volt letartóztatási parancsuk? 

- Nem volt. Szeretném megemlíteni, hogy ez a munkánk titkosságából
fakad. Elmer őrnagy úr úgy döntött, hogy Petró Mátét, szolgálati zsargont
használva, „ki kell emelni és vallomásra kell bírni". 

- Ugye azt tudja, hogy ez hivatali hatalommal való visszaélés? 

- Tudom, de ugye figyelembe veszi, ügyész úr, hogy a titkosszolgálat
nemcsak Magyarországon, hanem a világ minden országában a törvények
felett áll. Hogy ez jó-e vagy sem, azt nem én döntöm el. A titkosszolgálatok-
nak a kivételezett helyzete, mióta világ a világ, elfogadott. 

- És maga szerint ez helyes? Maguk végül is azt csinálnak, amit akarnak,
magukat senki sem ellenőrzi, a törvények magukra nem vonatkoznak. 

- Ez így van. Ezen nem érdemes vitatkozni. Ügyész úr, van azonban vala-
mi, amin önöknek el kell gondolkodniok. A hírszerzés is és az elhárítás is
ügynökökkel, külső munkatársakkal dolgozik. Nyilvánvaló, hogy akár a
fizetett ügynökök nevét, akár azokét, akik kényszerből vagy meggyőződés-
ből dolgoznak, nem hozhatjuk nyilvánosságra, mert akkor a munkánk ered-
ménytelen lenne. Vegyük például ezt a Petró-ügyet. Nem titok, hogy a kato-
nai hírszerzésünknek nemcsak Londonban, Párizsban, Stockholmban,
Madridban, Lisszabonban, Genfben vannak ügynökei, hanem Moszkvában 

292

és Berlinben is. Ha most a külföldön dolgozó ügynökeink nevét nyilvános-
ságra hoznánk, bűnt követnénk el, mert nyilvánvaló, hogy az ottani elhárító
szervek azonnal lefognák őket. Tehát a titkosszolgálatok munkájának az el-
lenőrzése állambiztonsági szempontból nem kívánatos. Mindaz, ami nálunk,
a falak között folyik, hétpecsétes titok. Csák egy példát említek. Az angol
titkosszolgálat vezetőjének a nevét Angliában csak két-három ember ismeri.
Ez a titkolózás életbevágóan fontos. Felteszem a kérdést, mit tud a német és
a magyar közvélemény például Canaris tengernagyról, a német katonai hír-
szerzés legendás vezetőjéről? Vagy mit tudnak a tavaly június tizedikén
meggyilkolt Heydrich Gestapo-főnökről? - Szegedi elnyomta a csikket, és a
hamutartót visszatette az asztalra. 

- Elkalandoztunk a tárgytól - mondta Patkós, és ő is rágyújtott. - Mindaz,
amit mondott, nagyon elgondolkoztató, de nem tartozik a tárgyhoz. 

- Elnézést, ügyész úr, szerintem a tárgyhoz tartozik, mert mindaz, amit
elmondtam, magyarázatul szolgál arra, hogy miért loptuk el Petró Mátét.
Egyébként meg kell jegyeznem, hogy Petrónénak felmutattuk az igazolvá-
nyunkat, és közöltük vele, hogy a defenzív osztályról vagyunk. 

- Értem. Csak nem látom az összefüggést néhány dologban. Egy: elra-
bolják Petrót, maga kihallgatás közben agyonveri, aztán a holttestet bedobja
- megfelelő súlyokkal ellátva - a Dunába. Másnap hivatalosan leküldenek
Z.-be két nyomozót - az aktába nézett -, név szerint Molnár Pál ellenőrt és
Varga István őrmestert szabályos előállítási és házkutatási paranccsal, hogy
vegyék őrizetbe azt az embert, aki akkor már nem élt. 

- Megmagyarázom - mondta szolgálatkészen Szegedi. - Mi úgy vittük be
az osztályra karácsony másnapján Petró Mátét, hogy a fogdaügyeletesnél
nem vettük nyilvántartásba. Tehát nem volt nyoma, hogy nálunk van. Ami-
kor bekövetkezett a tragédia, arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy mivel
nincs nyoma annak, hogy nálunk volt, akkor nem is volt nálunk, tehát le kell
küldeni Z.-be két embert, hogy vegyék őrizetbe. Miután nem találták meg,
Elmer őrnagy úr és Kerthy alezredes úr azt jelentette Mátray ezredes úrnak,
hogy Petró Máté eltűnt. 

- Miért nem mondták meg az igazat? 

- Tartottunk a következményektől. Hogy aztán később Kerthy alezredes
úr miért mondta el Mátray ezredes úrnak az igazságot, nem tudom. 

- Maga nagyon gyűlöli a kommunistákat? 

- Tiszta szívemből. Elegem van belőlük. Így neveltek a szüleim, az iskola,
az élet, a környezetem. Én, ügyész úr, produkálni akartam. Mindenáron meg
akartam tudni Petró Miklós tartózkodási helyét. Ezért ütöttem. Sajnos na- 

293

gyon erős az ütésem. Petró Máté pedig túl gyenge alkat volt. Ezt én előre nem
mértem fel. 

- A jelenlévők, Elmer őrnagy, Lekszi Sándor és Juhász Imre miért nem
avatkoztak közbe? Miért hagyták magát ütni? 

- Tulajdonképpen nem volt idejük a közbeavatkozásra, mert a harmadik
vagy negyedik ütésnél, amelyet véletlenül a szívtájékára mértem, fennakadt
a szeme, egyet hörgött és vége volt, beállt a halál. Sajnálom, hogy így történt.
Fülemet a mellére tettem, de a szíve már nem működött. Mondtam Elmer
őrnagy úrnak, hogy én a holttestet eltüntetem. Beleegyezett. Este, azt hiszem
Juhász segítségével betettem a laktanya udvarán a gépkocsiba. Kihajtottam
Ráckevére, és úgy temettem el a Dunába, ahogy azt a nyomozás során val-
lottam. Annyit szeretnék még mondani, hogy a tettemért vállalom a felelős-
séget. Hozzá kell tennem, nem ölni akartam, hanem vallomásra akartam
bírni az áldozatot. Sajnos nem sikerült. Sajnálom, hogy így történt. 

- Maga kikkel játszott a vízipólócsapatban? – kérdezte Patkós. 

- Hazaival, Bozsival, Brandival, Németh Jamesszel, Halassyval, Ho-
monnaival, Bródival, Vértesivel, hogy csak a legjobbakat említsem. Sajnos
Berlinben az olimpián nem vehettem részt, beteg lettem, pedig megmondom
őszintén, nagyon szerettem volna ott lenni. Nem tagadom, csodálója vagyok
Hitlernek és a német katonai szellemnek. Ahogy elbántak Belgiummal,
Hollandiával, Franciaországgal, Dániával, Norvégiával, az csodálatra méltó. 

Szegedi tudatosan hazudott, azt remélvén, hogy Patkós százados is antí-
bolsevista, s így talán jó pontokat szerezhet nála. Tehát életfontosságú, hogy
eljátssza előtte a vad, kommunistafaló magyar embert. 

Patkós egy üres papírlapra firkált mindenféle ábrákat, de közben éberen
figyelt mindarra, amiket Szegedi mondott. Úgy látszik, gondolta, hogy ez a
sportemberből lett kegyetlen nyomozó a csontja velejéig fasiszta. Ez nemcsak
Petró Miklóst verné agyon, hanem mindenkit, akit azzal vádolnak, hogy
kommunista. Nehéz lesz szinkronba hozni lelkiismeretét Keresztes Ábris
ezredes úr kérésével, mert az öreg nyilván azt szeretné, ha felmentené és sza-
badlábra helyezné Szegedi Mihályt. Csakhogy ezt ő semmiképpen sem te-
heti meg. Tisztelettel gondolt Mátray ezredesre, aki nem volt hajlandó elv-
telenül védeni a mundér becsületét. Míg Szegedi beszélt, azon gondolkodott,
hogy ki lehet az a személy, aki a Szegedi-ügyben eljárt Keresztes ezredesnél.
Mátray ezredes nyilván nem lehetett, mert akkor nem indított volna eljárást
Szegedi ellen. 

- Jól van, Szegedi - mondta. - Intézkedni fogok, hogy találkozhasson a
feleségével. Addig is gondolkozzék el azon, hogy mi az, amit még ebben az
ügyben el akar vagy el szeretne mondani. 

294

- Igenis, ügyész úr - mondta -, gondolkodni fogok. 

Patkós visszakísértette Szegedit a zárkájába, aztán behívta magához Szal-
ma Verát. A szép arcú lány megigazította szarukeretes szemüvegét, hátrasi-
mította hullámos barna haját, s rajongva nézett Patkós gömbölyű arcába.
Mióta megismerte, szerelmes volt a kedves, figyelmes, meleg hangú száza-
dosba. 

- Verucska  - mondta Patkós -, legyen szíves, intézze el, hogy Szegedi Mi-
hály találkozhasson a feleségével, Márvány Arankával. Az asszony címét
megtalálja az iratok között. 

- Mikor legyen a beszélgetés? – kérdezte Vera. 

- Mondjuk holnap, tizenegy órakor. Küldjön ki Márvány professzor la-
kására egy futárt a beszélgetési engedéllyel. 

- Értettem, százados úr - mondta a lány, és a százados tekintetét kereste. -
Azt ugye tetszik tudni, hogy Márvány professzornak jó kapcsolatai vannak a
kormányzó úr szűkebb környezetével? 

- Nem, erről nem volt tudomásom. - Patkós a lányra emelte tekintetét. -
Drága Verucska, maga ezt honnan tudja? 

- Onnan tudom, százados úr, hogy nagybátyám, vitéz Szalma Viktor
alezredes a kormányzó úr kabinetirodájában teljesít szolgálatot. 

- Összejárnak? 

- Természetesen. Szalma Viktor az édesapám bátyja. Nagyon szeretik
egymást. 

- Bocsánat, Verucska, már fél éve dolgozunk együtt, de még meg sem
kérdeztem, hogy édesapja, doktor Szalma Kristóf hol dolgozik. 

- Tényleg nem kérdezte meg, százados úr. De ha érdekli, megmondom. 

- Nagyon érdekel. 

- Apám ügyvéd, anyám pedig tanárnő. Olasz-latin szakos. Tulajdon-
képpen én is ügyvéd szeretnék lenni. Apám azt mondta, hogy ő nem bánja,
ha jogot tanulok, de azt tanácsolta, hogy két-három évre menjek el dolgozni
valamelyik bíróságra vagy ügyészségre, ismerkedjem meg a bírói vagy az
ügyészi munka körülményeivel, hangulatával, és ha megtetszik, akkor irat-
kozzam be az egyetem jogi karára, és legyek ügyvéd vagy bíró vagy ami aka-
rok. 

- Értem - mondta Patkós. - Az a véleményem, hogy kedves papája na-
gyon bölcs ember. 

- Nem tudom, hogy bölcs-e, de én nagyon szeretem. És meg kell monda-
nom, hogy a nagybátyámat is szeretem. 

- Vitéz Szalma Viktort? 

295

- Igen. Őt. Higgye el, százados úr, Viktor bácsi nagyszerű ember. Mosta-
nában nagyon szomorú. 

 - Miért?

- Tudja, ő ellene volt a háborúnak. Emlékszem, negyvenegy nyarán,
másnap, hogy kitört a háború, nálunk volt. Én abban az évben érettségiztem.
Viktor bácsi apámmal beszélgetett, engem nem küldtek ki, végighallgattam
beszélgetésüket. Viktor bácsi azt mondta, szörnyű és végzetes hiba volt a
hadüzenet. A magyar katonáknak semmi keresnivalójuk nincs Oroszor-
szágban, biztos pusztulás vár rájuk, mert a hadseregünk fegyverzete elavult,
korszerűtlen, ma már kerékpáros katonákkal nem lehet háborúba menni a
tankok ellen, úgy fogunk járni, mint a lengyelek, akik lovas századokkal tá-
madtak a német tankokra. Állítólag Viktor bácsi a véleményét elmondta a
vezérkar főnökének is, aki egyetértett vele, és azt mondta, igazad van, Vik-
tor, de most már nincs mit tennünk. Nekünk, jó magyaroknak, szembe kell
néznünk a végzetünkkel. 

- Hát igen. De vajon ez minden, amit tehetünk? - kérdezte fennhangon,
mintegy önmagától Patkós. - A szembenézés jelen esetben a megadást je-
lenti, a koporsóba vagy a tömegsírba való fekvést. Verucska, mondja, magá-
nak mi a véleménye erről a Szegediről? 

A lány arany nyakláncát morzsolgatta ujjaival, hullámos barna haja,
ahogy előrehajolt, átbukott a vállán, és keretbe foglalta szép arcát. 

- Nem is tudom - mondta. - Valahogyan zavarosak az érzéseim. Amikor
a széken ül és gondolkodik, nagyon elhagyottnak, szomorúnak találom, s
ahogy nézem őt, nem tudom elhinni, hogy hidegvérű gyilkos, aki élvezi, hogy
embert ölhet. 

- De hát látja, hogy azt tette. Olvasta a vallomását. Igaz, hogy bánja, amit
tett, de az már a tényeken nem változtat. - Az órájára nézett. - Hamarosan
tizenegy óra lesz, nagyon kíváncsi vagyok, hogy Elmer őrnagy mit fog val-
lani. 

- Nem kétséges - mondta a lány és felállt -, hogy Elmer magát fogja vé-
deni. 

- Na igen, de ez, gondolom, természetes. Minden ember védi magát, kü-
lönösen, ha családja van. 

- Részt vehetek a kihallgatáson? Már csak azért is, mert tanulni szeretnék.
Elmer őrnagy pontos volt. Mosolyogva lépett be, kivételesen egyenruha
volt rajta. Kitüntetéseinek sávszalagja ott díszelgett zubbonyának bal olda-
lán. Barátságosan fogadta Patkós köszönését, bár a százados nagyon tartóz-
kodó volt. Vera is visszajött, szinte személytelenül leült a gépíróasztalkához
az ablak mellett. Odakünn ragyogó napsütés volt, egy csapat galamb körö- 

296

zött a szemközti házak felett, szárnyuk, ahogy fordultak, megvillant a szik-
rázó napsütésben. 

- Engedelmével, százados úr, a köpenyemet az előszobában felakasztot-
tam a fogasra. 

- Csak helyeselni tudom, őrnagy úr. Ha rá akar gyújtani, tessék, engem
nem zavar, én is dohányzom. 

Rágyújtottak.

- Mint tudja, őrnagy úr, Szegedi Mihály ellenőr előzetes letartóztatásban
van nálunk. Tanúként szeretném kihallgatni. 

- Parancsoljon – mondta előzékenyen Elmer. 

- Szeretném, ha elmondaná, hogy történt és főleg miért ez a tragikus ha-
láleset. 

- Hát kérem - kezdte Elmer, és szinte akadémiai székfoglalót tartott a tit-
kosszolgálat működéséről, amely a nyilvánosság teljes kizárásával, a kulisz-
szák mögött folyik, de ebben semmi különös nincs, így van ez az egész vilá-
gon. Hírszerzőinknek, mint mondta, nemcsak az európai országokban van-
nak jól dolgozó ügynökeik, hanem Konstantinápolyban és Moszkvában is.
Onnan kapták a bizalmas értesítést arról, hogy Petró Miklós és felesége ille-
gálisan Magyarországra jönnek. Ilyen esetben az a szabály, hogy fel kell de-
ríteni az illető magyarországi kapcsolatait, figyelni kell őket, be kell épülni a
környezetükbe. Jelen esetben is így történt. Az alkalmi ügynök jelentette,
hogy Petró Miklós titokban találkozott unokaöccsével, Petró Mátéval. 

- Igen, értem. Önök titokban elrabolták, ha szabad ezt a szót használnom,
Petró Mátét. De miért verték meg? 

Elmer megszívta a cigarettáját, az orrán eresztette ki a füstöt.

- Petró tagadott. Semmiről sem akart tudni. Szembesítettük az ügynö-
künkkel, aki a szemébe mondta az igazságot. Ezután elismerte, hogy talál-
kozott nagybátyjával, de nem hajlandó elárulni a rejtekhelyét. Százados úr,
ön mit tett volna ebben a helyzetben? 

- Nem tudom. Én nem vagyok elhárító. 

- Nézze, százados úr, itt mi a szorító idő csapdájába kerültünk. Nem tud-
tuk, hogy Petró Miklós milyen feladattal érkezett hazánkba, és mikor fog to-
vábbmenni. És hova. Nos, hát ez az a bizonyos rendkívüli helyzet, amikor az
őrizetest az állam biztonsága szempontjából szólásra kell bírni, bármilyen
eszközzel és bármi áron. 

- Az eszköz a verés volt. 

- Tud ennél jobbat? Százados úr, nekünk nincsen igazmondást ellenőrző
gépünk, nem áll rendelkezésünkre olyan gyógyszer, amelynek a hatására az
őrizetes mindent bevall. Egyetlen jól bevált eszközünk van... 

297

- A gumibot és a villanyozás - mondta Patkós, és hangjából kiérződött a
méla undor, de azt Elmer nem vette észre.    

- Igen. Ezt kár lenne tagadni. 

- Őrnagy úr, tudomásom szerint ön jogot végzett. Tudnia kéne, hogy tör-
vényeink nem ismerik a fizikai kényszer alkalmazását. 

- Tudom. De azt önnek is tudnia kell, százados úr, hogy a hírszerzés és a
kémelhárítás bizonyos értelemben a törvények felett áll. Törvénytelen
ugyebár a követségi telefonok lehallgatása, és mi mégis lehallgatjuk azokat,
hogy a miniszterelnök urat és a kormányzó urat információkkal elláthassuk. 

- Értem, őrnagy úr. Legyen szíves, azt mondja meg, hogy ki adott utasítást
Petró Máté fizikai megtörésére? 

Elmer elnyomta a csikket.

- Hát várjunk csak, gondolkodnom kell. Nos, kérem, Kerthy alezredes úr
részt vett a kihallgatáson és a szembesítésen. Miután az eredménytelen ma-
radt, azt mondta, hogy Petrót vigyék a „puhítóba". 

- Az magyarra lefordítva mit jelent? 

- Az egy olyan zárkaféle, ahol a konok őrizeteseket jobb belátásra bírják. 

- Vagyis ott verik meg. 

- Igen. Nos hát, utasítottam Szegedi Mihályt, hogy vigyék a „puhítóba"
Petrót, és várjanak meg engem. Szegedi levitte Petrót, ott volt még két em-
ber, Lekszi Sándor és Juhász Imre. Amikor én lementem a földszintre, Petró
már félig ájult volt, Szegedi szinte eszét vesztve ütötte. Kiabáltam, hogy
hagyja abba, de késő volt, Szegedi úgy ütötte meg, hogy Petró meghalt. 

- Igen, ez világos. Tudom, hogy Szegedi kivitte a holttestet Ráckevére,
vasdarabokat kötözött rá, aztán a hullát csónakba tette, beevezett a folyó
közepére, és ott bedobta a vízbe. Mondja, őrnagy úr, miért adtak hamis je-
lentést Mátray ezredes úrnak az ügyről?    

- Ez nem könnyű kérdés. Nem akartuk, hogy az ezredes úrnak ebből a
tragikus ügyből kellemetlensége legyen. 

- Na igen, ez humánus cselekedet. Közben egy embert, egy adófizető
magyar állampolgárt agyonvertek. 

- Nem mi vertük agyon, hanem Szegedi Mihály. 

- Csak úgy, saját felelősségére? 

Elmer megsimogatta dús, rőt bajuszát, és már nem mosolygott. Tekintete
elkomorult, és furcsán nézett Patkósra. 

- Szeretnék helyesbíteni valamit - mondta mogorván. - Nem embert vert
agyon Szegedi ellenőr, hanem egy bolsevik ügynököt. 

- Az ön szerint nem ember? - kérdezte Patkós. 

- Szerintem nem. A bolsevizmus az emberiség legádázabb ellensége, a 

298

kultúra, a humánum, a civilizáció rákfenéje. A bolsevisták törvényen kívül
állnak. Irtani, pusztítani kell őket. Ezért nem értek egyet azzal a döntéssel,
hogy Szegedi Mihályt bíróság elé kell állítani. Bocsásson meg, százados úr,
de nekem úgy tűnik, hogy ön egy bolsevistát véd egy magyar hazafival szem-
ben. 

- Téved, őrnagy úr. Én az igazságot védem. A nyomozati iratokban még
csak utalást sem találtam arra, nemhogy bizonyítékokat, hogy Petró Máté
bolsevista lett volna. Továbbá a törvényeink között nem szerepel olyan pa-
ragrafus, hogy a bolsevistákat törvényen kívül kell helyezni; ha valaki bizo-
nyíthatóan az, akkor bíróság elé kell állnia. Nos, erről ennyit, hozzátéve még
azt, hogy egyetlen magyar hazafinak sincs joga arra, hogy önkényesen bírás-
kodjon. Nem ő testesíti meg a törvényt, és nem ő annak végrehajtója. Ez
Szegedire és önre is vonatkozik. Mindenkire. 

- Köszönöm a kioktatást, ügyész úr. 

Patkós bólintott, és rosszkedvűen nézett az őrnagyra.

- Akkor felvesszük a jegyzőkönyvet. 

Nem tartott sokáig, Vera nagyszerűen gépelt, Patkós nem élezte ki az
egyes mondatokat, semmiképpen sem akarta eltorzítani Elmer vallomását, a
valóságnak megfelelően diktálta. Hogy aztán valóban az volt-e a valóság,
amit az őrnagy elmondott, azt nem tudta. 

 - Tehát ön utasította Szegedit, hogy Petró Mátét vigyék az úgynevezett
„puhítóba”? 

- Igen. Erre én adtam utasítást neki, de arra nem, hogy megverje. Azt
mondtam neki, hogy várjon meg engem. Szegedi azonban parancsom elle-
nére önhatalmúlag intézkedett. A tragédiát már nem akadályozhattam meg. 

Patkós tovább diktálta az őrnagy vallomását, s amikor befejezte a jegyző-
könyvet, aláíratta Elmerrel. 

- Mondja, ügyész úr, mennyit fog kapni az a szerencsétlen ember? 

- Nem tudom, őrnagy úr. Az ítéletet a bíróság hozza, nem én. A magam
részéről súlyos büntetést fogok kérni. 

- Körülbelül mikor lesz a tárgyalás? 

- Remélem, még ebben a hónapban. Természetesen önnek, őrnagy úr,
részt kell vennie a tárgyaláson. 

- Nyilvános lesz a tárgyalás? 

- Én zárt tárgyalást fogok javasolni. Viszontlátásra, őrnagy úr. A címe
megvan, ha szükség lesz önre, értesíteni fogom. 

Kezet fogott Elmerrel.

A két további tanú, Juhász Imre és Lekszi Sándor megismételte azt a val-
lomását szó szerint, amelyet a nyomozás során mondtak. Patkós külön-kü- 

 

299

lön mindegyiktől megkérdezte, hogy miért nem akadályozták meg a tragédia
bekövetkezését. Mintha összebeszéltek volna, egyöntetűen azt vallották,
hogy erélyesen rászóltak Szegedire, hagyja abba a verést, de az ellenőr úrral
egyszerűen nem lehetett szót érteni, vadul és jószerivel eszét vesztve ütött.
Mindketten látták, hogy Petró meghalt, előttük nem volt vitás, hogy Szegedi,
ki nagyon erős ember hírében állt, agyonütötte. Mindketten elmondták,
hogy Szegedi Mihályt jó bajtársnak és istenfélő, becsületes magyar hazafinak
ismerték meg. Vallomásukat ők is aláírták. Miután távoztak, Patkós még
egyszer átolvasta a jegyzőkönyveket, aztán beletette egy dossziéba, és a
lányhoz fordult. 

 - Nos, Verucska, mi a véleménye?

A lány egy kicsit előrecsúszott a széken, hátát a támlának támasztotta,
hosszú ujjaival szokása szerint a nyakláncát morzsolgatta. 

- Az az igazság, százados úr, hogy én nagyon szubjektív vagyok, s talán ez
az oka annak, hogy Elmer őrnagy nekem nagyon ellenszenves. Lehet, hogy
rosszul látom, de az volt az érzésem, úgy védte Szegedit, hogy közben ártott
neki. Persze lehet, hogy tévedek, s mindezt azért látom így, mert nem szere-
tem a vörhenyes hajú férfiakat. 

Patkós nevetve megjegyezte.

- Pedig amúgy jóképű férfi, s mint az anyagban olvastam, kitűnően kép-
zett tiszt, példamutató családi életet él. Felesége, kisfia van. Ja, nehogy elfe-
lejtsem. Adjon le egy távmondatot a nevemben az első páncéloshadosztály
parancsnokságának, hogy tanúkihallgatásra küldjék fel Kerthy Dániel alez-
redes urat. Feltétlenül ki kell hallgatnom, mert a Petró-ügy irányítója ő volt. 

- Intézkedni fogok, százados úr - mondta a lány. - Jön ebédelni? 

- Mehetünk - mondta Patkós és felállt. 

A közeli vendéglőben ültek le, egy kockás abrosszal leterített tölgyfa asz-
talhoz. Szerettek idejárni, mert Irma néni, a tulajdonos mindennap házi-
kosztot varázsolt az asztalra, s a törzsvendégeket akkor is kiszolgálta, ha tör-
ténetesen nem volt náluk a hús- vagy a kenyérjegyük. Patkós Ferikénél, a
lúdtalpas öreg pincérnél megrendelte az ebédet, gulyáslevest kért és túrós
csuszát. 

- Én is azt kérek, Ferike - mondta Vera. 

- Igenis - mondta az ősz hajú, hajlott hátú felszolgáló. 

- Legyen szíves, hozzon nekem egy mai újságot - mondta Patkós. 

- Hírlap megfelel? - kérdezte Ferike.
- Jó lap, jöhet. 

Az öreg néhány pillanat múlva átadta neki az újságot. Patkós belelapo-
zott, s megakadt, a szeme egy vastag betűs címen. 

300

„Megoldódott a Z. városból múlt év karácsony másnapján elrabolt Petró
Máté könyvkötőmester rejtélye. A vezérkar kémelhárító osztálya rabolta el,
és kihallgatás közben Szegedi Mihály ellenőr, a volt vízipóló válogatott játé-
kos agyonverte, és értesülésünk szerint a holttestet eltüntette a Dunában.
Szegedi Mihályt az illetékes hatóságok őrizetbe vették, ahol beismerő vallo-
mást tett. Jelenleg a katonai ügyészségen folyik a kihallgatása." 

A felszolgáló az asztalra tette a gulyáslevest, diszkréten elvette a hús- és
kenyérjegyet, aztán úgy ment el az asztaltól, hogy észre sem vették. Patkós
nem nyúlt a leveshez, az újságot átadta Verának. 

- Ezt olvassa el, kedvesem. 

Vera közben már merített a levesestálból a tányérjába, de letette a kanalat,
átvette az újságot és elolvasta a cikket. Kétszer is átolvasta. 

- Hát ezt meg honnan a csudából tudják? 

- Ez az, amit én sem értek. 

- Főnök, volna egy korszakalkotó javaslatom.

- Éspedig? - Patkós kíváncsian nézett a szemüveges, szép arcú lányra.
Az a javaslatom, hogy nyugodtan ebédeljünk meg, mert én nagyon éhes 

vagyok, és azután beszéljük meg, hogy mit tegyünk.

- Egyetértek a javaslatával. Jó étvágyat. 

- Jó étvágyat - mondta a lány. 

Patkós jóízűen ette a csipetkével gazdagított levest, de közben alaposan
megnézte a lányt, akire eddig is jó szívvel, szeretettel gondolt. Tulajdonkép-
pen nagyon tetszett neki, de nem mert közeledni hozzá, mert úgy gondolta,
hogy az érvényben lévő hivatali szabályzattal kerülne szembe, ha udvarolni
kezdene Szalma Verának. Valójában csak azt tudja róla, hogy az apja ügy-
véd, a nagybátyja pedig a kormányzó kabinetirodájának a beosztott tisztje és
Vera jogot akar tanulni. 

- Veruska. Van magának vőlegénye?
A lány elpirult. Zavartan mondta. 

- Hova gondol, százados úr. Miért lenne? 

- Mert maga nagyon szép, nagyon kedves és nagyon mutatós.
Vera halkan felnevetett. 

- Ezt ugye nem mondja komolyan? 

 

- De igen, nagyon komolyan mondom. Vagy maga nem tudja, hogy csi-
nos? Fenét, annál több. Sokkal több. Szép.