- Parancsoljon befáradni, felügyelő úr.
- Köszönöm. - Pálházy felállt,
és bement a szobába. Kerthyék még min-
dig a nyomozati anyagot
tanulmányozták.
- Megbeszélt mindent a
barátjával? - kérdezte Kerthy, és letette az asz-
talra a
jelentést.
- Igen. Mindent megbeszéltünk. Már ami az emlékeinket illeti. Valami-
220
kor együtt úsztunk, Miska
vízilabdás lett, én megmaradtam úszónak. Meg
kellmondanom, Miska nagyszerű
ember, nagyon jó barát, lehet rá számítani.
Alezredes úr, van valami
kérdésük? Csak azért kérdezem, mert minél előbb
szeretnék
hazaindulni.
- Nagyon jó az összefoglaló
jelentés, minden érthető, világos - mondta
Kerthy -, csupán azt
kérdezném meg, hogy az iratokról nem készült fotókó-
pia?
- Nem. Legalábbis nem tudok
róla. - Pálházy Elmerre nézett. - Önnek
van kérdése, őrnagy úr?
- Minden világos - mondta az
őrnagy. - Ön jó munkát végzett. Szívesen
látnám a munkatársaim
között.
- Nagyon megtisztelő, őrnagy
úr, de én nem értek a politikához, ezért sok
hasznomat nem vennék. A
bűnözőknek, akikkel én foglalkozom, kivéve
néhány nyilas bűnözőt, nincs
politikai arculatuk. De ha jól emlékszem, erről
már beszélgettünk.
Megkaphatnám az átvételi elismervényt?
- Természetesen - mondta Kerthy, és felemelte az asztalról az iratot.
- Köszönöm. - Pálházy felállt, átvette az
elismervényt, átolvasta, aztán
összehajtotta és a belső zsebébe tette. - Akkor, ha megengedik,
távozom.
- Örülök, hogy megismertem -
mondta Kerthy, és felállt. - További sok
sikert, felügyelő úr. - Kezet
fogott Pálházyval. Elmer is felállt.
- Felügyelő úr, meg kell
mondanom, nagyszerű embert ismertem meg
magában.
- Véleményük megtisztelő. Remélem, még találkozunk.
- Biztos vagyok benne - mondta
Kerthy. Aláírta a felügyelő belépési en-
gedélyét, átadta neki, kezet
fogott vele. - Jó utat. Gondolom, most haza-
megy.
- Igen, de előbb meglátogatom édesanyámat.
- Itt lakik Budapesten? – kérdezte Elmer.
- Igen, Óbudán. Uraim, ha
megengedik, távozom. - Választ nem várva
kiment a
szobából.
Kiss István fáradtan
szunyókált a gépkocsiban. A motor természetesen
most is járt. Pálházy
megnézte az óráját. Pontosan egy óra volt.
- Hogy állunk benzinnel, Pistám?
- Jól, tele van a tank.
- Mondd, mit szólnál hozzá, ha
én most kivinnélek a Nyugati pályaud-
varra? Még elérnéd a tizennégy órás
vonatot.
- A felügyelő úr itt maradna a kocsival?
- Igen. Én is vezethetem a
kocsit. Van engedélyem. És hétfőn mennék
csak haza.
221
- Ahogy gondolni tetszik -
mondta az őrmester. Végül is minden szabá-
lyos.
- Akkor indíts. - A pályaudvar indulási oldalán elbúcsúztak
egymástól,
Pálházy a
volán mögé ült, megvárta, míg Kiss István eltűnik a hatalmas,
két-
szárnyú ajtó
mögött, aztán indított, és visszament a Margit Kórházhoz.
Sze-
rencséjére
Trudit az orvosi szobában találta, egyedül volt,
megcsókolták
egymást
hosszan, szenvedélyesen. Benyitott egy nővér, de amikor a
csóko-
lózó párt
látta, zavarba jött, bocsánatot kért és becsukta az ajtót.
Pálházyék
nem
zavartatták magukat, akkor hagyták abba a vad csókolózást,
amikor
megszólalt a
telefon.
- Kelemen doktornő - mondta
Trudi, és szemét lehunyta, mintha álmos
lenne.
- Ica beszélek. A tizenkettesben az Edit néni nagyon rosszul van…
- Megyek. Maradjon mellette. –
Letette a kagylót, Pálházyra nézett. -
Drágám, mennem kell. Megvársz?
- Csak annyit még: este mikor találkozhatunk? Vagyis mikor végzel?
- Hűha. Ügyeletes vagyok.
Megpróbálom elcserélni. Nekem most olyan
szükségem van rád, a
szerelemre, mint az éhezőnek egy falat kenyérre. Várj
meg. Sietek vissza. - Pálházy
bólintott, leült az egyik karosszékbe, és pilla-
natokon belül elnyomta az álom. Arra ébredt fel, hogy Trudi
megcsókolta.
Kábultan kidörzsölte szeméből az álmot, rámosolygott a
lányra, és mente-
getőzve mondta:
- Elaludtam.
- Igen, elaludtál. Fáradt vagy.
- Ne csodálkozz. Tegnap
visszarendeltek Z.-be, a gépkocsiban valami
keveset aludtam, de te is
tudod, hogy az nem az igazi, aztán hajnalban, sűrű
hóesésben indultam vissza,
ráadásul én vezettem.
- Pista hol van?
- Hazaküldtem vonattal. A
gépkocsi nálam van, hétfő hajnalban azzal
megyek
vissza.
- Ez nagyszerű. Amíg édesen
szunyókáltál, nekem sikerült elcserélnem az
ügyeletet Horpácsy doktorral,
úgyhogy ez az éjszaka és holnap is a miénk.
Ezért most kérek egy
hálacsókot.
Pálházy megcsókolta a lányt.
- Mondd, Trudi, nálatok is vannak harctéri sebesültek?
- Persze hogy vannak. Nagyon
sok a sebesült. És amiket elmondanak, az
egyszerűen nemcsak
döbbenetes, hanem szinte hihetetlen. Például te elhi-
szed, hogy a front mögött a
raktárak tele voltak téli felszereléssel,
szőrmebe-
222
kecsekkel meg mindenféle meleg
holmival, de nem osztották ki az első vo-
nalban harcoló
katonáknak?
- Nem tudom, Trudi. Csak azt
tudom, hogy ebben a bolond világban
minden lehetséges. Érted, minden. Mondd,
megengeded, hogy amíg felöl-
tözöl, addig én telefonáljak
Z.-be?
- Hát persze hogy megengedem.
Végül is te rendőrtiszt vagy, akkor ve-
szed igénybe a telefonkészüléket, amikor akarod.
Ebben én, az egyszerű ál-
lampolgár nem akadályozhatlak meg.
- Köszönöm, drágám. - Pálházy
leült az íróasztalhoz, és feltárcsázta az
interurbánközpontot. Bemondta
a kórház számát, bemutatkozott.
- Doktor Pálházy Róbert,
sürgősen kérem doktor Pócsi Sándor főorvost
Z.-ben.
- Kérem a számot.
A felügyelő bemondta Pócsi
doktor klinikai telefonszámát abban a hi-
szemben, hogy még a klinikán
van. Letette a hallgatót, és türelmesen várt,
közben az öltözködő Trudit
nézte, aki szégyenkezés nélkül szinte pucérra
vetkőzött, aztán lassú, kimért mozdulatokkal öltözködni
kezdett.
- Úristen, de szép vagy -
mondta elismerően Pálházy. - Nincs mese, mu-
száj, hogy feleségül
vegyelek.
- Mikor? - kérdezte kicsit
kacéran Trudi, és megigazította testén a kom-
binét.
- Amikor akarod. - A lány
belebújt sötétkék rakott szoknyájába, begom-
bolta a derekánál, aztán
selyemblúzát vette magára.
- Én most akarom. - Az órájára
nézett. - Sajnos, vége a hivatali időnek,
már nem tudom elintézni a
diszpenzációs kérelmet. Tehát várnunk kell né-
hány napot.
Trudi sűrű haját igazgatva
Pálházyhoz ment, átölelte a nyakát, megcsó-
kolta a feje
búbját.
- Robi, nagyon szeretnék a feleséged lenni - mondta -, de az
esküvővel
várjunk
még, várjuk meg a háború végét. Jó? Addig én a te szerető
szeretőd,
barátnőd,
élettársad vagy amit akarsz, az maradok.
Pálházy nem válaszolhatott,
mert megszólalt a telefon. Felemelte a hall-
gatót. Az interurbánközpont
jelentkezett. Egy nő fáradt, színtelen hangon
mondta, hogy kapcsolja a
hívott számot. A vonalból zúgás, kattogás hallat-
szott, majd rekedtes hangú
férfi megszólalt.
- Szent Erzsébet Klinika.
- Jó napot. Kapcsolja, kérem, doktor Pócsi professzor urat.
- Igenis. - Újabb kattogás
hallatszott. Aztán a főorvos fölemelte a kagy-
lót.
223
- Doktor Pócsi Sándor.
- Pálházy. Üdvözlöm, főorvos
úr. Megvettem mindazt, amit kért. Hova
vigyem a
csomagot?
- Mikor indul Pestről?
- Hétfőn hajnalban.
- Tudja mit, felügyelő úr. Én
várni fogom magát a majsai út elágazásánál.
Ott van a Szép Betyár fogadó. Kilenc órától várok magára. Egyébként
annak
a
fiatalembernek, tudja, a
protezsáltjának, sikerült egy nagyon
megbízható
családnál
albérletet szereznem.
- Hát ennek igazán örülök.
Akkor hétfőn kilenc órakor a Szép Betyár fo-
gadóban. A
viszontlátásra.
- Viszontlátásra. - Szinte
egyszerre tették le a kagylót. Pálházy felállt, a
lányhoz ment, magához ölelte,
megcsókolta. - Mehetünk?
- Amint látod, én kész vagyok.
Pálházy a lány irhabundáját
levette a fogasról, Trudi belebújt, kösz',
mondta, és elindult az ajtó
felé. Pálházy követte. Amikor kiléptek az úttestre,
a felügyelő azt
mondta:
- Trudi, mielőtt hazamennénk,
be kell mennünk az egyetemre, fontos
megbeszélésem van Fürjes
Petivel.
- Gondolod, hogy ilyenkor még benn van?
- Hát nem tudom. - Pálházy az
órájára nézett. - Kettő óra tíz van. Azt hi-
szem, igazad
van.
- Tudod mit? Vigyél haza, tőlem felhívhatod az egyetemet vagy
a lakását.
- Gyerünk. - Beültek a kocsiba, Pálházy
indított, tizenöt perc múlva
megálltak a Kerék utcai ház
előtt. Bementek, köszöntek Trudi szüleinek,
váltottak egymással néhány szót, Pálházy tréfásan elpanaszolta,
hogy ha-
ragszik
Trudira, mert megkérte a kezét, és nem akar a felesége
lenni.
A negyvenöt
éves, bajuszos férfi Trudira nézett.
- Tényleg megkérte a kezedét,
te lány? - kérdezte.
Trudi nevetett.
- Tényleg, papa. Minden alkalommal, amikor találkozunk.
- És te nemet mondtál?
- Mindig, papa.
- Bolond vagy te, kislányom -
mondta a még mindig karcsú, de már őszü-
lő hajú, csinos Kelemenné. -
Mindig is bolond voltál.
- Mamuska, én nem azért
mondtam nemet, mert nem akarok Robi fele-
sége lenni, végül is
gyakorlatilag az vagyok - azt mondtam neki, hogy várjuk
meg a háború befejezését. A
fene tudja, hogy mi minden fog történni addig.
224
Drága mamuskám, azt mondod,
hogy mindig bolond voltam, de azt is tedd
hozzá, hogy realista
bolond.
- Ez így igaz, kislányom -
mondta Kelemen, és magához ölelte a lányt. -
Nem voltál álmodozó, nem volt benned romantikus vágy meg ilyesmi,
ke-
ményen dolgoztál
a vívóteremben, és nagy szorgalommal tanultál.
- Kösz, papa, de ha
megengeditek, visszavonulunk a lakosztályunkba,
mert Robinak telefonálnia kell.
- Menjetek, érezzétek
magatokat jól – mondta Kelemen.
Pálházynak szerencséje volt, Fürjes Pétert az
egyetemen találta.
- Meddig maradsz benn? - kérdezte a felügyelő.
- Megvárlak, mert feltétlenül beszélnem kell veled.
- Indulok, húsz perc múlva ott
leszek. - Letette a kagylót, Trudihoz for-
dult. - Akkor én most megyek.
Visszafele néhány percre beugrok anyámhoz
is, de amire te elkészíted a
vacsorát, itt leszek. - Megcsókolta a lányt.
- Siess! Várlak.
Fürjes Péter a tőle megszokott szeretettel fogadta Pálházyt.
- Ülj le, gyújts rá, beszélj,
hallgatlak. De mielőtt hozzákezdenél a mon-
dandódhoz, valamit közölnöm
kell veled.
- Éspedig?
- A defenzív osztály
gyanakszik rád, elrendelték a megfigyelésedet. Nem
vetted észre, hogy
követnek?
- Nem. Helyesebben nem
figyeltem rá. Természetesen ezután figyelni
fogok. Egyébként erről már
tudtam.
- Kitől?
- Attól, aki Solymár Andrást
megszöktette, és aki azt üzente vele neked,
hogy figyelmeztess. Sajnos
bekövetkezett az, amiről legutóbb beszélgettünk.
- Mire gondolsz?
- Emlékszel, megkérdeztem
tőled, hogy a hozzátok fűződő kapcsola-
tomról rajtad kívül tud-e még valaki. Azt
mondtad, igen, muszáj volt közöl-
nöd, mert én nem számodra vagyok fontos, hanem a
mozgalom, a pártod
számára. Csakhogy az a Solymár András, akivel te ezt
közölted, egy fecsegő
akárki...
- Ismered őt?
- Személyesen nem. De tudom,
hogy unokatestvérének, Kázmér Hubá-
nak elmondta, hogy Z-ben a rendőrségen van egy
beépített emberük.
Csakhogy Kázmér Huba a defenzív osztály embere. Jelenleg
azzal a feladat-
tal
tartózkodik Z.-ben, hogy felderítse Takács István főhadnagy
besúgóhá-
lózatát.
De én biztos vagyok benne, hogy Kázmér Huba a mozgalom
tagjait
fogja
lebuktatni.
225
- Ezt honnan tudod? - kérdezte döbbenten Fürjes.
- Istenem, de butákat tudsz
kérdezni. Honnan tudom? Detektívfelügyelő
vagyok. Vannak barátaim.
Attól az embertől tudom, akinek a besúgója
Kázmér Huba. Péter, sürgősen
értesíteni kell Z.-ben az illegális párt vezetőit,
hogy ne álljanak szóba Kázmér
Hubával, leplezzék le őt mint provokátort.
Fürjes az asztalra könyökölve
fejét a tenyerére támasztotta. Megrendülve
hallgatta barátja szavait. Belátta, a véletlenen múlott, hogy
Pálházy nem bu-
kott
le. Solymár hibát hibára halmozott, bár el kell ismernie, nem
tudhatta,
hogy
unokatestvére a defenzív osztály ügynöke.
- Mikor utazol vissza? - kérdezte rosszkedvűen.
- Hétfő hajnalban.
Fürjes felállt, sovány alakja
kicsit meggörnyedt, kezét hátul összekulcsol-
ta, és könnyű léptekkel
sétálni kezdett. Olyan volt, mint egy repülni készülő
gázlómadár.
- Robi, ha visszautazol, keresd fel Márkus Tibor könyvkötőt.
- Petró Máté segédjét?
- Igen, őt. Z.-ben ő a párt területi titkára.
- Fantasztikus. Ha hiszed, ha
nem, gyanakodtam rá. Meg kell hogy
mondjam, nagyon rokonszenves
ember.
- Igen, az. Azt mondd neki,
hogy szeretnéd beköttetni Hitler Mein
Kampf-ját. Piros bőrkötésbe. Ez a
jelszó.
- És ő mit fog válaszolni?
- Azt fogja mondani: „Uram, az egy vékony füzetecske.” Világos?
- Azt hiszem, igen. És mit mondjak neki?
- Mondd meg, azt üzenem, hogy
Kázmér Huba provokátort kapcsolják
ki, leplezzék le. Márkust
ismered.
- Persze hogy ismerem. Mondd, Solymár biztonságban van?
- Igen. Legalábbis egyelőre.
Ha bajban lesz, szólok. Rá mi vigyázunk.
Csak te is vigyázz magadra. Nagy szükségünk van
rád.
Pálházy cigarettára gyújtott.
- Péter, van még egy fontos dolog, amit meg kell beszélnünk.
- Hallgatlak.
A felügyelő elmondta, hogy
Szegedi Mihály barátját milyen veszély fe-
nyegeti. Küszöbön áll a
letartóztatása, s a bíróságon hárman vagy négyen el-
lene fognak vallani, pedig
egyedül ő nem ütötte meg a szerencsétlen Petró
Mátét.
- Mi ebben az esetben a jogi helyzet?
- Hát ezt neked is tudnod kéne.
226
- Arra gondoltam, hogy
hivatali hatalommal való visszaélés, halált okozó
súlyos testi sértés, hamis
hivatali jelentés készítése és nem tudom, mi még.
- Én sem tudom. Részletesen
ismerni kéne a körülményeket. Természe-
tesen az ügyésznek azok ellen is vádat kell
emelnie, akik az esetnél jelen vol-
tak és nem avatkoztak közbe.
- Jelen volt Elmer őrnagy, aki
tulajdonképpen agyonverte a szerencsétlen
Petrót, mert türelmetlen volt
és mindenáron produkálni akart, és jelen volt
még két nyomozó, ha jól
emlékszem, Juhász Imre és Lekszi Sándor. Nos, azt
kérdezem, hogy elvállalnád-e
Szegedi Mihály védelmét, ha arra sor kerül.
- Én nem. Nincs ügyvédi
irodám. De beszélek valamelyik tanítványom-
mal, és segítek neki.
Ennyivel tartozom neked és Szegedinek.
- Kösz, Péter. Ez megnyugtat.
- Mondd, Petró Máté holttestét
hová vitték? - kérdezte Fürjes.
Pálházy elnyomta a csikket.
- Ülj le, Péter, és fogódzkodj meg.
Fürjes Péter tanszékvezető
egyetemi tanár leült, és kíváncsian nézett ba-
rátjára.
- Petró Máté él és jó egészségnek örvend.
- Mit beszélsz? Petró Máté él?
- Ahogy mondtam.
- A fenébe is, akkor miért kell
végigjátszani ezt a cirkuszt, és miért kell
kockára tenni egy ember
becsületét, szabadságát?
- Megmagyarázom - mondta a
felügyelő, és a láthatóan ideges barátjára
nézett. Aztán részletesen
elmondta, hogy Szegedi Mihály hogyan és miért
szöktette meg Petró Mátét. - Meg kell értened, Péter, ha bevallja
az igazat,
bajba kerül a felesége, az apósa, Márvány professzor, bajba kerülök
én, az
anyám...
- Te miért?
- Mert Petró Máté jelenleg az
anyámnál van, hétfőn magammal viszem
Z.-be, és az apósával biztos helyre visszük. És
még valamit. Ha a defnek va-
laki beköpi, és megtudják, hogy Petró Máté él,
újból letartóztatják, és kez-
dődik minden elölről. Kinél tartózkodik Petró
Miklós és felesége, Natalja
Petrova. Most már érted, hogy milyen csapdába
kerültünk?
Fürjes egyre komorabb lett, s
igazat kellett adnia barátjának. Valóban, itt
sokkal többről van szó. Fürjes jól tudta, hogy Petró Miklós és
felesége még
mindig Márkus Tibor lakásán tartózkodik, és maga sem tudja, hogy
miért,
nem kezdi el
Moszkvában kapott feladatának a végrehajtását. Valami
tör-
ténhetett azzal
az emberrel. Találkoznia kéne vele. Pálházy fáradt arcába
nézett.
227
- Hétfő reggel hány órakor indulsz?
- Hat óra előtt. Ha nem lesz hófúvás, három óra alatt leérek.
- Veled megyek,
- Nem tréfálsz?
- Nem. Nincs kedvem tréfálni.
Fél hatkor gyere értem. Teréz körút hu-
szonnégy.
- Tudom, hogy hol laksz.
- A kapuban várlak.
228
11.
Pálházy néni könnyes
szeretettel ölelte magához fiát. Mint mindig, most is
elérzékenyült, ahogy
meglátta. Ilyenkor akarata ellenére eszébe jutott az el-
múlt harminc év minden
keserve, szenvedése. Hiszen egyedül nevelte fel ezt
a gyereket, aki jószerivel
nem is emlékszik apjára, kétéves volt, amikor férje
elsőként indult a frontra, először a szerb fronton harcolt,
Sabácnál megsebe-
sült, Szegedre került a hadikórházba, meglátogatta őt,
Robikát is magával
vitte, de Róbert erre sem emlékszik; és arra sem, hogy
amikor Nagyrobi be-
tegszabadságot kapott és Szegedről hazajött Óbudára, majdnem
mindennap
átsétáltak
a Margitszigetre, milyen jókat játszottak a pöttyös labdával, a
já-
ró-kelő polgárok
szeretettel ünnepelték a sebesüléséből felépült hadnagy
urat, mert Pálházy tanár úr
hadnagy volt, tartalékos hadnagy. Nem akart ő
hadnagy lenni, de akkoriban a
dolgok rendje az volt, hogy a tanárok, tanítók,
ha akarták, ha nem, a
kötelező katonai kiképzés után tisztek lettek, tartalé-
kos tisztek, mert egyszerűen
szükség volt rájuk. Ők voltak azok a csapattisz-
tek, akik a háború kitörése
után rohamra vitték a katonaruhába öltöztetett
munkás- és parasztfiatalokat,
hogy éljenek vagy meghaljanak a királyért.
Pálházy hadnagy úr az
Isonzónál rohamra vezette a századát a száztizenhetes
magaslat ellen, el is
foglalták ezt a hadászatilag fontos magaslatot, és amikor
a sok áldozatot követelt
győzelmet ünnepelték, egy kósza puskagolyó kiol-
totta az életét. De hát
Robika erre sem emlékszik, pedig együtt sírtak, amikor
a szörnyű hírt a
hadkiegészítő parancsnokságtól megkapták. És Robikát az
sem érdekelte, amikor ő a tábornok kezéből átvette az Arany
Vitézségi Ér-
met.
Csak hát Robika talán még ma sem tudja, hogy ő, a fiatal, jószerint
gye-
reklány mennyi
mindenről mondott le, hogy becsülettel felnevelje
Robikát.
Lemondott a szerelemről, pedig nap mint nap ki volt téve a
kísértésnek, hi-
szen csinos, kívánatos volt, nem is egyszer megkörnyékezték,
úgy gondolták,
hogy
a gyerekét egyedül nevelő csinos tanítónő a szerelemre vágyó
férfiak
szabad
prédája. De ő mindig ellenállt vágyainak, pedig sokszor
éjszakánként
pokoli kínokat élt át, mert egészséges teste kívánta a kielégülést.
Lehet, hogy
most visszatekintve az életére mindez butaság, ostobaság volt,
hiszen neki is,
mint
minden embernek, joga volt a szerelemre, még akkor is, ha az a
szere-
lemnek hitt
érzés csupán futó kaland volt. De hát most már késő, az évek
el-
szálltak,
felnevelt egy nagyszerű gyereket, aki kiváló úszó lett, elvégezte
az
229
egyetemet, doktorált, csak azt
sajnálja, hogy rendőr lett, detektívfelügyelő.
Mostanában annyi sok rosszat
lehet hallani a rendőrségről. Biztos volt ben-
ne, hogy a fia nem tartozik
azok közé, akikről annyi minden rosszat hall az
ember. Nagy szeretettel nézte
mosolygó fiát, még a könnye is kicsordult,
amikor magához
ölelte.
- Istenem, de jó, hogy megjöttél. Az éjjel nagyon rossz álmom volt.
- Mamikám drága, mit álmodtál?
- Azt álmodtam, hogy jöttél
felém, és amikor már majdnem elértél, egy
hatalmas kutya, amolyan
vérebféle rád ugrott, beléd harapott, én meg ott
álltam és tehetetlen
voltam.
Pálházy megsimogatta anyja őszülő haját.
- Anyukám drága, nem kell
izgulnod, nem kell félned. Tudok vigyázni
magamra, és tudok vigyázni rád is. - Megcsókolta anyja homlokát. -
Édes
anyukám, hogy
van a barátunk?
- Hát mit is mondjak? -
Hátrasimította ősz haját, fáradtnak látszott, leült,
kezét ölébe tette. -
Türelmetlen szegény. Nem tudja, hogy mi van a feleségé-
vel. Tudod, az asszonyka gyereket vár. És most szegénykém nagyon
izgatja
magát, hogy
mi van a gyerekkel, nincs-e valami komplikáció.
- Beszélek vele. Egyébként az
asszonyka jól van. Anyukám, barátunkat
én hétfőn hajnalban magammal viszem. Te nem
tudsz róla, hogy ez az ember
itt lakott nálad. Sohasem láttad. Akkor is ezt
kell mondanod, ha ő esetleg a
szemedbe mondaná, hogy igenis itt
lakott.
- Édes gyerekem, én nem tudok
hazudni - mondta az asszony kétségbe-
esetten.
- Most meg kell tanulnod. Mindkettőnk érdekében.
- Megpróbálom, de nem vagyok
biztos benne, hogy sikerülni fog. Tudod,
amikor én füllentek, mindig
érzem, hogy elpirulok.
- Légy erős, anyukám, és gondolj arra, hogy nemes ügyért kell kiállnod.
- Értelek, fiacskám. Azzal
fogom megnyugtatni a lelkiismeretemet, hogy
érted mindent meg kell
tennem.
- Kösz, anyukám. - Pálházy egy
tekintetet vetett a vitrinre, melyben a
versenyeken nyert érmei, serlegei és egyéb dijai
voltak, és átfutott emléke-
zetén, mint könnyű fuvallat, hogy annak idején anyja milyen
szeretettel ra-
kosgatta, rendezgette és vigyázott fiacskájának győzelmi
érmeire, serlegeire.
Rámosolygott, aztán bement a szobájába. Petró Máté a heverőn
feküdt, alig
ismerte meg. Szakálla már szépen sűrűsödött, bajusza szinte ránőtt
felső aj-
kára.
Kevesen ismertek volna rá az elhurcolt Petró Mátéra. Az elkínzott
em-
ber felült,
megdörzsölte keze fejével a szemét, elnyomott tenyerével egy
ki-
230
kívánkozó ásítást, aztán nagy
erőfeszítéssel megpróbált mosolyt erőltetni az
arcára.
- Nos, barátom, hogy van, hogy érzi magát? - kérdezte
Pálházy.
Petró
mélyet sóhajtott.
- A
körülményekhez képest nagyon jól. De őszintén szólva már fogytán
a
türelmem.
Szeretném, ha vége lenne már ennek a szörnyű
bujkálásnak.
Pálházy nagy-nagy megértéssel
és sajnálkozással nézte a szerencsétlen
embert.
- Sajnos, Petró úr, ennek a
bujkálásnak még soká lesz vége. Addig ki kell
tartania, bármilyen nehéz is.
Ezt csupán azért jegyzem meg, mert ha türel-
metlenségében valami
ostobaságot követne el, akkor nemcsak önmagát
hozná bajba, hanem azokat is,
akik magán segíteni akarnának. Helyesebben,
akik segítették eddig is.
Gondolok itt elsősorban barátomra, Szegedi Mi-
hályra és családjára, aztán
édesanyámra, no és természetesen magamra is.
- Értem, felügyelő úr. Tessék
elhinni, igyekszem, hogy erős maradjak, de
nagyon nehéz. Éjjel felébredek, olyan érzésem van, hogy fantomok
vesznek
körül, én
meg riadtan gondolok a feleségemre, aki szülés előtt áll,
biztos,
hogy azt szeretné, ha vele lennék, de nem mehetek hozzá, nem
foghatom
meg a
kezét...
Pálházyt szorította az idő. Közbeszólt.
- Nyugalom, Petró úr. Nyugalom.
Felesége a körülményekhez képest
nagyon jól érzi magát, orvosai szerint a
szüléssel nem lesz semmi kompliká-
ció, legalábbis emberi számítás szerint. Apósa
és a családja nagyon vigyáz-
nak rá. Egyébként hamarosan találkozni fog vele.
- Pálházy elővette a Sze-
gedi Mihálytól kapott iratokat, átadta Petrónak. - Figyeljen
jól. Maga nem
Papp Zsigmond, hanem Tabajdi Levente, tanulja meg az adatokat.
Hétfőn
kora
hajnalban magáért jövök, és magammal viszem Z.-be. Apósával
talál-
kozni fogunk
reggel kilenc órakor a majsai út kereszteződésénél, a Szép
Be-
tyár fogadóban,
ő fogja elkalauzolni magát a megbízható búvóhelyére, ahol
ki kell várnia a háború
végét. Gondolom, hogy a feleségével közben talál-
kozhat.
- Úristen - mondta leverten és
kishitűséggel a tekintetében -, és hogyan
lesz akkor, ha a háborút a
németek nyerik meg?
- Nem nyerik meg, erre mérget
vehet. De isten őrizzen, hogy mérget ve-
gyen, magának találkoznia
kell a családjával. Nos, nem szaporítom a szót,
mert mennem kell. Ma szombat
van. Tehát készüljön fel, hétfőn hajnalban
magáért jövök. Világos,
Tabajdi Levente úr? És ne felejtse el, hogy maga
Bukarestben élt, onnan
szökött meg. Az iratokban minden benne van.
Petró Máté elérzékenyült. Szeme könnyes lett.
231
- Nem is tudom, hogyan háláljam meg, amit értem tettek – mondta.
- Ezen most ne törje a fejét.
Ha segíteni akar, azt mondja meg, hogy talá-
lom meg a nagybátyját és
feleségét, mert rajtuk is segíteni akarunk.
Petró Mátéban felébredt a
gyanú. Istenem, lehetséges, hogy ezt a szökést,
a gyógyítást, a gondoskodást
az elhárító szervek csupán azért csinálták, hogy
kiszedjék belőle Miklós bácsi
búvóhelyét? Lehet, hogy a róla való gondos-
kodás, figyelmesség, szeretet
csupán játék volt, kegyetlen, embertelen játék
egy cél elérése érdekében? És
akkor hirtelen maga előtt látta házigazdájá-
nak, Pálházy néninek jóságos
szemét, eszébe jutottak azok a lázas nappalok
és éjszakák, amikor Szegedi
Mihály felesége, Aranka ott ült az ágyánál és
borogatást tett a fejére,
szinte erőszakkal belétukmálta a lázcsillapítót, az
aszpirint meg azokat az
orvosságokat, amelyeket Márvány professzor a
gyógyulása érdekében előírt.
Nem, mindez nem lehet színjáték, nem lehet
egy ördögi elme kitervelt
játéka. Lehunyta a szemét, és hirtelen arra gondolt,
ha becsapták, ha mindez
játék, ami „szabadulása" után vele történt, akkor
véglegesen az ő kezükben van,
azt tesznek vele, amit akarnak, az ember tű-
rőképessége véges, most jól érzi magát, de ki tudja, hogy
akaratereje mikor
mondja fel a szolgálatot. Istenem, kezdett imádkozni, most
adj nekem út-
mutatást, most mondd meg, hogy mit tegyek. És akkor, ebben a
már-már
vallásos
révületben valami vagy valaki azt súgta - de lehet, hogy ez is
csupán
túlfeszített
és nagyon megviselt idegállapotának eredménye volt -, hogy
be-
széljen
őszintén, mert ez az ember, aki olyan barátságosan és aggódva néz
rá,
megérdemli, hogy
őszinte legyen hozzá.
- Megmondom, mert hiszek
magának. Nagybátyámék Márkus Tibornál
vannak.
- Márkus Tibor kommunista? -
Tudta, hogy az, hiszen Fürjes közölte ve-
le, mégis
megkérdezte.
- Azt nem tudom. Én csak
annyit tudok, hogy nagybátyámat hozzá irá-
nyították, és Márkusnak az
volt a feladata, hogy vigyázzon rájuk. Velem va-
lóban csak azért akart
találkozni, hogy viszontlásson. Esküszöm, felügyelő
úr, hogy politikáról nem is
beszélgettünk.
- Elhiszem. Figyeljen rám,
Tabajdi úr. Ugye, nem felejti el, hogy így hív-
ják?
- Nem, nem felejtem el.
- Helyes. Tehát hétfőn reggel
fél hat órakor indulunk. Addigra készüljön
el.
- Értettem, felügyelő úr.
Pálházy visszament
édesanyjához, elbúcsúzott tőle, megígérte, hogy va-
sárnap Trudival nála
ebédel.
232
- És mit ennél, fiacskám?
Tudod, hogy nem könnyű manapság vásárolni.
Ha csirkepaprikást készítenék, nem lenne nagy baj? Tudod, azért
mondom,
mert csirkét
tudok még szerezni.
- Anyukám, azt főzöl, amit akarsz. Van füstölt szalonnád?
- Van. Csak nem szalonnát akarsz enni ebédre?
- Nem. Krumplid, lebbencstésztád is van?
- Az is van. - Az asszony
halkan nevetni kezdett. - Ó, te gazfickó, tudom
már, hogy mit akarsz enni.
Öreglebbencset, igaz?
- De ha csirkepaprikást főzöl,
azt is megesszük. Tehát, mamikám, holnap
délben itt
leszünk.
- Várj csak, Robi, a vendég is velünk fog ebédelni?
Pálházy rövid ideig
gondolkodott.
- Miért is ne - mondta azután,
hogy mérlegelte magában a várható helyzet
előnyeit és hátrányait. - Így
legalább meggyőződhet arról, hogy bízhat ben-
nünk.
- Azt gondolod, hogy nem bízik bennünk?
Pálházy cigarettára gyújtott.
Aztán megfogta anyja karját, és átvezette a
konyhába.
- Tudod, anyukám, amikor az
imént beszélgettem vele, az volt az érzé-
sem, hogy bizalmatlan, amin
végül is nem csodálkozom. Csak röviden mon-
dom, mert mennem kell. Ezt az
embert azért hurcolták el a lakásáról, mert
meg akarták tőle tudni a Moszkvából hazatért nagybátyja
tartózkodási he-
lyét.
- Ő tudta, hogy hol vannak? – kérdezte az asszony.
- Tudta, de nem mondta meg. Inkább agyonverette magát.
- Bátor ember.
- Tisztességes. Nos, az
illetékesek azt hitték, hogy meghalt. A barátom azt
a parancsot kapta, hogy
tüntesse el a holttestet. Vállalkozott rá, tudta, hogy
Petró él, ezért hazavitte a
saját otthonába. Elhelyezték a vendégszobában,
barátom apósa, aki orvos,
meggyógyította. Így került hozzánk. Megkérdez-
tem tőle, hogy hol van a
nagybátyja.
- Megmondta?
- Sokáig hallgatott.
Valószínűleg arra gondolt, hogy mindez megrende-
zett színjáték, azért vagyunk
mi jók, figyelmesek hozzá, mert így akarjuk
szólásra bírni. De végül is megmondta nagybátyja tartózkodási
helyét. De
ezt,
mama, nem kell tudnod. Drága anyukám, megyek, mert Trudi
vár.
Már erősen besötétedett,
amikor beült a kocsiba. Szerencsére nem hava-
zott, az ég csillagos volt,
keményen fagyott, a hőmérséklet mínusz 6-7 Cel-
sius-fok körül lehetett.
Éjszaka ennél is több lesz, hajnalban pedig
biztosan
233
megközelíti a húsz fokot, az
pedig már nem gyerekjáték, be kellene állnia egy
fűtött garázsba. De hová?
Hirtelen eszébe jutott Kiskomár Elek rendőrka-
pitány, valamikor a Tímár
utcai RAC-pályán együtt teniszeztek, a kapi-
tányságon nyilván van fűtött
garázs. Nem sokat tétovázott, egyenesen a ka-
pitányságra hajtott. A kapuőrnek felmutatta igazolványát,
felment az ügye-
letes tiszthez. Igazolta magát, az ügyeletes tiszt, egy
fiatal fogalmazó, nyilván
ismerte Pálházy sportpályafutását, nagy tisztelettel és
előzékenységgel telje-
sítette kérését, azonnal felhívta a lakásán Kiskomár Elek
kapitányt, jelen-
tette, hogy itt áll mellette Pálházy Róbert felügyelő úr Z.-ből, és
a kapitány
úrral
szeretne beszélni.
- Add át neki a kagylót. -
Pálházy átvette. - Nohát, Robi, de örülök, hogy
hallom a
hangodat.
- Elek drága, még egy szót sem szóltam, hogy hallhattad a hangomat
- Már megint a humorodnál
vagy. Ennek örülök. Egyébként mi újság
van?
- Elek, szolgálati ügyben
vagyok itt. A szolgálati kocsimat szeretném el-
helyezni a garázsotokban,
mert félek, hogy hétfőn hajnalban nem fogok
tudni elindulni. Az
előrejelzések szerint hajnalban mínusz húsz fok is
lehet.
- Semmi akadálya, Róbert.
Beszélek az ügyeletessel. Ha pedig hétfő reg-
gelig kocsira van szükséged, az ügyeletes kocsi a rendelkezésedre
áll. Elvisz
oda,
ahova akarod, és érted is megy.
- Nagyon köszönöm, Elek, de
erre nem lesz szükségem. Köszönöm min-
denesetre.
- Semmiség. Add át az ügyeletest. Szervusz, ha valami van, hívj fel.
- Jelentkezni fogok. - Átadta a
kagylót a fogalmazónak. - A főnök akar
beszélni magával. - A fiatal fogalmazó átvette a hallgatót.
Türelmesen vé-
gighallgatta a kapitány utasítását, aztán azt mondta, hogy
mindent ért.
- Felügyelő úr, hol van a kocsija?
- A bejárat előtt áll.
- Akkor arra kérem, hogy álljon
be a garázsba. Utasítom a kapuőrt, hogy
engedjék be.
Nem tartott sokáig, Pálházy
beállt a kocsijával a jól fűtött garázsba, aztán
az ügyeletes kocsival
Trudiékhoz ment a Kerék utcába. A gépkocsivezető
megkérdezte, hogy mikor jöjjön vissza érte. Pálházy azt válaszolta,
hogy
hétfőn reggel
negyed hatkor, most nem tart igényt a kocsira. A
gépkocsive-
zető
tisztelgett és indított.
Trudi már türelmetlenül várta.
Aztán következett a szemrehányás. Leg-
alább telefonált volna, hogy ne izguljon, már a
mentőknek akart telefonálni,
234
mindenféle hülyeség jutott az
eszébe, karambolozott, vagy valami más tör-
tént vele.
- Igazad van - mondta a
felügyelő -, bocsánatot kérek. - Megcsókolta a
lányt, persze hogy Trudi
megbocsátott neki. Már az asztalnál ültek, amikor
Pálházy megszólalt. -
Sikerült beszélnem Péterrel. Hétfőn ő is velem jön. Hat
órakor érte megyek. Remélem,
jó időnk lesz. - Jóízűen falatoztak, közben
Trudi megkérdezte, hogy
Fürjes Péter miért utazik Z.-be.
- Valami fontos dolga van ott,
de én nem kérdeztem meg, hogy mi az a
fontos dolog. Lehet, hogy magánügy, lehet, hogy
nem.
Trudi gondolkodott egy ideig,
étvágya csillapodott, ivott egy pohár bort,
letette a poharat, és azt
mondta:
- Robi, néha az az érzésem, hogy titkolsz előttem valamit.
Valami fontos
dolgot. Valami olyan fontosat, ami mindkettőnk életére kihat
vagy kihathat.
Pálházy letette a kést és a
villát. Teletöltötte a poharát borral, és utána azt
kérdezte.
- Mire gondolsz? – Ivott a borból, és kíváncsian várta Trudi válaszát.
- Mire gondolok? Hát hogyan is
mondjam. - Cigarettára gyújtott. Meg-
szívta, kieresztette orrán a füstöt. - Ma
délelőtt a vizit után behívtak a kór-
házigazgató Surján doktor szobájába. Két jól öltözött fiatal férfi
volt nála.
Harminc-harmincöt évesek lehettek. Persze te Surjánt nem
ismered. Amo-
lyan
igazi fajmagyar. Azt hiszem, erősen jobboldali, azt mondják róla
sokan,
hogy tagja az
Etelközi Szövetségnek, ő volt az első Budapesten, aki nem
Volt
hajlandó együtt
dolgozni a zsidó származású orvosokkal. Hogy mindebből
mennyi az igazság, nem tudom.
Egyébként meg kell mondanom, hogy mint
belgyógyász kitűnő. Nem hiszem, hogy jobb
belgyógyász van még rajta kívül.
Diagnózisai mindig pontosak, cáfolhatatlanok. De
hát gyűlöli a zsidókat
Mélyen vallásos, ha azt mondom, hogy bigott, azzal nem
mondtam semmit.
Nos,
azt mondja doktor Surján, kérem, kollegina, ez a két úr a vezérkar
de-
fenzív osztályáról jött. Magával akarnak beszélni. Tessék,
foglaljon helyet.
Kérem, legyen őszinte az urakhoz, segítse őket munkájukban.
Azzal felállt,
és
kiment a szobából. Ott maradtam a két nyomozóval. Megszólal az
egyik...
- Hogy nézett ki? - kérdezte közben Pálházy.
- Sovány volt, arca beesett,
olyan bajusza volt, mint Jávor Pálnak, nálad
alacsonyabb, de izmos,
kisportolt férfi benyomását keltette.
- Mit kérdezett?
- Azt mondta, amiről beszélni
fogunk, az szigorúan államtitok, tehát arról
soha senkinek nem beszélhetek. Mondtam, értem, uram. De megmondaná
a
nevét? Mert ugye ez így egyoldalú játék. Maga ismeri a nevemet, de
én nem
ismerem a
magáét. Igaza van, doktornő, mondta a férfi, mondhatok én
ma-
235
gának öt nevet is, ha akarja,
de lehet, hogy egyik név se lesz igazi, pedig iga-
zolvány is van róluk. Ebből
rögtön megértettem, hogy a valódi nevüket ti-
tokban tartják. Azt mondtam,
rendben van, uram, közbeszólt, nyugodtan
mondhatja azt, hogy főhadnagy úr. Rendben van, mondtam én, akkor
le-
gyen szíves és
azt árulja el nekem, hogy valójában mit akarnak tőlem.
Egy-
másra néztek. A
Jávor-bajuszos felállt,, hozzám jött, megállt mögöttem.
Tudjuk, mondta, hogy maga,
doktornő, évek óta baráti viszonyban van Pál-
házy Róbert
detektívfelügyelővel. Igen, főhadnagy úr, Pálházy Róbert
menyasszonya vagyok. Röhögni
kezdett. A másik is felröhögött. Undorí-
tóan tudtak röhögni. Dühös
lettem. Mi ebben a nevetséges? - kérdeztem. De
kérdezhetem ügy is, hogy mi
ebben a röhögséges. Kisnagysád, mondta a Já-
vor-bajuszos, ne dühöngjön.
Igaz, hogy röhögtünk, de azért, mert nekünk
nincs tudomásunk arról, hogy
maguknak lett volna eljegyzésük. Mi modern
emberek vagyunk, mondtam, mi
nem tesszük közzé sem újságban, sem le-
velezőlapokon, hogy jegyesek vagyunk. Ez a
megállapodás csakis kettőnkre
tartozik. Tehát szeretném tudni végre, hogy mit
akarnak tőlem. Megint ösz-
szenéztek. Ekkor fölállt a másik férfi is. Ez a fickó egy
vörhenyes hajú, kicsit
kövérkés arcú, nálad mintegy fél fejjel magasabb férfi volt.
Doktornő,
mondta ez
a magas férfi, a maga vőlegénye adataink szerint kettős
játékot
folytat.
Detektívfelügyelő, de ugyanakkor a nemzetellenes, nevezzük
néven,
a baloldali
mozgalomnak is dolgozik. Ez hülyeség, mondtam, vőlegényem
felesküdött a kormányzóra, és munkáját, magatartását, döntéseit ez
az eskü
jellemzi.
Most már szeretném tudni, hogy mit akarnak tőlem.
Nyugalom,
doktornő, mondta a magas növésű vörhenyes, ne idegesítse fel magát.
Mi
bízunk magában.
Tudjuk, hogy maga megbízható magyar orvosnő, aki
nemcsak a betegei sorsát
viseli a szívén, hanem az ország sorsát is.
Pálházy
közbeszólt.
- Tulajdonképpen mit akartak tőled?
- Azt akarták, hogy spicli legyek.
- Spicli?
- Igen. Jelentsem nekik, hogy
mikor mit mondtál nekem, miről beszél-
gettünk egymással, milyen társasággal,
egyesülettel van kapcsolatod, kik a
barátaid, igaz-e, hogy utálod a nácikat és így
tovább.
- És te erre mit válaszoltál?
- Azt mondtam annak a
süketnek, főhadnagy úr, amikor találkozom Ro-
bival, a vőlegényemmel, mi
nem politizálunk, hanem csakis szeretkezünk.
Látástól vakulásig. Minket a
politika nem érdekel. Robinak az a véleménye,
hogy az orvosnő ne
politizáljon, gyógyítsa a betegeket. Az a dolga.
- Hittek neked?
236
- Nem tudom. Igyekeztem
meggyőzően beszélni. Az után érdeklődtek,
hogy kik a barátaid, kiket
ismerek közülük. Azt feleltem, hogy te egy magá-
nyos farkas vagy, amióta
detektívfelügyelő lettél, még a volt iskolatársaid
sem barátkoznak veled. Kik
azok? - kérdezték. Mondtam, nem tudom, mert
engem a volt iskolatársaid sohasem érdekeltek. Még sok minden
hülyeséget
kérdeztek, aztán arról kezdtek beszélni, hogy nekik milyen
nagy hatalmuk
van.
Elintézhetik például azt is, hogy az igazgató felmondjon, hogy apám
az
utcára kerüljön,
vagy behívják katonának és kivigyék a frontra, most ott
ugyanis kevés aknakereső és
aknaszedő van. Tehát azt javasolják, működ-
jem együtt velük. Ebben az
esetben hamarosan osztályvezető főorvos leszek,
ők mindent el tudnak intézni,
az ő kezük hosszú, mindenhová elér. És mit
kéne csinálnom, kérdeztem,
hogy ne rúgjanak ki a kórházból és apámat se
bántsák. Azt mondták, meg
kell tudnom tőled, hogy vannak-e kommunista
kapcsolataid. Hogyan
lennének, mondtam, hiszen rendőrtiszt vagy, egy
rendőrtisztnek nem lehetnek
kommunista kapcsolatai. Meg aztán tavaly azt
olvastam az újságokban, hogy a rendőrség véglegesen felszámolta a
Kom-
munisták Magyarországi Pártját. Erre megint röhigcsélni kezdtek. És
én ezt
elhiszem,
kérdezték. A rendőrség mindig nagyképűen, magabiztosan
nyi-
latkozott.
Igaz, letartóztattak egy csomó embert, vagy kettőszázat, de a
pár-
tot nem számolták fel, a komcsikat Moszkvából irányítják, onnan
gurul át a
rengeteg
aranyrubel. Hát én erről most hallok először, mondtam. Pedig
a
kórházban sok
olyan sebesült katonát ápolunk, akik nemrégen még a fron-
ton harcoltak. Ők bizony
aranyrubelről nem beszéltek. Az lehet, csapott rám
a másik nyomozó, ez is
érdekel minket. - Mármint mi? Az, hogy a frontról
hazajött katonák mi mindent
beszélnek. Kik látogatják őket. Ugye érti, dok-
tornő? Hát hogy a fenébe ne
érteném, mondtam, maguk besúgót akarnak
csinálni belőlem. Csakhogy én ilyen aljas
munkára nem vállalkozom. Gon-
doljon az apjára, doktornő, mondta a bajuszos.
Mégiscsak jobb a gyárban
dolgozni, mint a fronton aknát szedni. Az biztos. De
történjék bármi, a ma-
guk besúgója akkor sem leszek. Rendben van, mondta a másik, és elém
tett
egy gépelt
papírlapot. Rám parancsolt, olvassam el és írjam alá. Az volt
rajta,
hogy amiről
beszélgettünk, államtitkot képez, arról soha senkinek nem
be-
szélhetek.
Aláírtam.
- Nekem mégis elmondtál mindent.
- Előtted nem lehetnek titkaim. Végül is a feleséged leszek.
- Ez valóban igaz. Nem félsz?
- Ha mellettem vagy, semmitől és senkitől sem félek.
- De sajnos én elég ritkán vagyok melletted. Szeretnék szembenézni azzal
237
a két fickóval. Ne félj,
Trudi, én megvédelek. A főorvos nem mondott sem-
mit?
- De igen. Jóval a beszélgetés
után behívott újból, és csak annyit mondott:
- Kollegina, csalódtam
magában. Azt hittem, hogy maga nagyszerű hon-
leány, aki teljesíti a haza iránti kötelességét. - Főorvos úr, én
arra esküdtem
fel,
hogy legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint gyógyítani fogom
beteg
embertársaimat, és nem arra esküdtem fel, hogy besúgó
legyek, hogy a harc-
térről sebesülten hazaszállított katonákból titkokat szedjek
ki.
- Erre mit válaszolt?
- Kirúgott a szobájából, azt
mondta, menjek, végezzem a dolgomat. Hát
most így állok. Végzem a
munkámat, és rád gondolok és várlak, kérdezge-
tem magamtól, hogy vajon
mikor jössz.
- Itt vagyok. Legszívesebben
el sem mennék mellőled. - Felállt. - Gyere,
mosogassunk el, csináljunk
rendet, aztán, ha megengeded, én lezuhanyo-
zom, gondolom, te is, és ha
nem dobsz ki, akkor ma éjszaka nálad maradok.
Holnap délben pedig anyámnál
ebédelünk. Anyám nagyon szeret téged.
Minden úgy történt, ahogyan
Pálházy elképzelte. Elmosogattak, a fel-
ügyelő törölgetett, a
helyükre rakták a tányérokat, az evőeszközöket, aztán
mindketten zuhanyoztak, és
szerelemre vágyva feküdtek egymás mellé.
Trudi úgy érezte, hogy
Pálházy simogatása még sohasem volt olyan bárso-
nyosan finom, olyan izgató,
mint most, ölelése is gyengéd, mégis határozott
volt. Nemcsak a maga
élvezetével törődött, hanem tapintatosan figyelt rá is,
Trudi megérezte, Robi azt
akarja, hogy maximálisan boldog legyen. Az volt.
Boldog. Istenem, gondolta, de
jó volna, ha Robi itt dolgozna Budapesten, és
minden este együtt
lehetnének. Mennyivel nyugodtabban, felszabadultab-
ban végezné a munkáját.
Pálházyra nézett, aki cigarettázva feküdt
mellette.
- Nekem miért nem gyújtottál még egy Mirjamot?
- Ágyban nem szoktál rágyújtani.
- Nem szoktam, de most szeretnék.
Pálházy rágyújtott a Mirjamra,
átadta a lánynak, aztán arra gondolt, hogy
Trudival mégiscsak őszintén
kéne beszélnie, különösen most, hogy a defesek
„rászálltak”. Azoktól a
csavargóktól minden kitelik. Ismeri a módszereiket.
Trudi szereti őt, nem lesz az
árulója, meg aztán holnap délben találkozni fog
az ebédnél Tabajdi
Leventével, vagyis Petró Mátéval, ezt a találkozót már
nem akadályozhatja meg. És
különben is Trudinak, ha nagy vonalakban is,
beszélt az ügyről, elmondta neki dilemmáját. Magához vonta a lányt,
meg-
csókolta a
homlokát.
- Trudi – mondta aztán -, holnap az ebédnél lesz egy vendégünk. Az, akit
238
a defenzív osztály emberei
elraboltak, s akiről azt gondoltam, hogy agyon-
verték. Nos, ez az ember
él.
Aztán elmondta, hogy mi
történt valójában Petró Mátéval, Elmer őrna-
gyék mit akartak megtudni
tőle, hogy barátja, Szegedi Mihály hogyan sza-
badította
meg.
- Értem - mondta Trudi, és elnyomta a csikket. - Miért kellett
beleavat-
koznod az ügybe?
- Mert a lelkiismeretemre hallgattam.
- És most te
rejtegeted?
- Igen, én. És hétfőn magammal
viszem Z.-be. Trudi, nem tudom, hogy
fog alakulni továbbiakban a dolog, de mindenre
fel kell készülnöm. Azt már
majdnem biztosra veszem, hogy Szegedi bíróság
elé kerül. Lehet, hogy előtte
megvallatják, kérdés, hogy hallgatni fog-e, vagy
megtörik és vallomást tesz.
Akkor persze engem is letartóztatnak. Arra
szeretnélek megkérni, hogy tö-
rődj anyámmal. De remélem, hogy az őrizetbe
vételemre nem kerül sor.
- Anyád tudja; hogy ki az az ember?
- Nem tudja. Azt mondtam neki,
hogy egyik barátom, Tabajdi Levente.
Trudi gyanakodva nézett a
felügyelőre.
- Robi, te tagja vagy valamilyen szervezetnek?
- Nem, nem vagyok tagja.
- Ha jól emlékszem, te is
mondtad és a Hírlapban is olvastam, hogy isme-
retlen emberek elrabolták
Petró Mátét. Neked az volt a feladatod, hogy
megtaláld őt. Megtaláltad,
mindegy, hogy hogyan, át kellene adnod az ille-
tékeseknek, de te az
ellenkezőjét teszed. Miért? Az a lelkiismereti dolog
smafu, annak én nem hiszek.
Ha már ennyire beavattál, akkor azt akarom,
hogy teljesen őszinte légy
hozzám.
- Azt hiszem, igazad van. -
Felkelt, az italosszekrényhez ment, kivette a
borosüveget, teletöltötte a
poharat, megkérdezte a lányt, hogy töltsön-e neki
is. Trudi nemet intett. A
felügyelő megitta a bort, aztán visszabújt a lány
mellé. - Trudi, most én is
azt mondom néked, amit a defesek mondtak, amit
elmondok, az titok. Ha
valakinek beszélsz róla, akkor nemcsak én kerülök
nagy bajba, hanem velem
együtt még ki tudja hány becsületes ember. - Trudi
figyelemmel hallgatta. Tudta,
hogy őszintén beszél. Ismeretségük óta sejtet-
te, hogy Robi nem ért egyet a
hatalmat gyakorló kormánnyal, de azt sohasem
kérdezte meg tőle, hogy miért
nem. Annak nagyon örült, hogy hasonlóan
gondolkodik a világ dolgairól, mint az ő
szervezett munkás apja, pedig Robi
mégiscsak a hatalom embere. Most már érti, hogy miért ragaszkodik
Fürjes
Péterhez, hogy miért gyűlöli a nácikat és a nyilasokat, tehát jól
sejtette, Robi
239
kapcsolatban áll a
kommunistákkal, nem véletlenül kérdezte meg tőle, hogy
tagja-e valamilyen
szervezetnek.
- Tudod, Trudi, hálával
tartozom Szegedinek, hogy megszöktette Soly-
már Andrást, mert az a
szerencsétlen biztosan bemondta volna a nevemet.
- Gondolod?
- Igen. Pétertől tudom, hogy
az az ember annyi mindenen ment már ke-
resztül, hogy a defesek órákon belül megtörték
volna ellenálló erejét. Ezért
volt butaság és könnyelműség Pétertől, hogy
megmondta Solymárnak a ne-
vemet.
- Ha jól értelek, te nem vagy tagja a kommunista pártnak.
- Nem, nem vagyok tagja, de
tudom, hogy miért harcolnak, és azzal egyet-
értek. Hogy aztán mit hoz a
jövő, nem tudom. Abban azonban biztos va-
gyok, hogy a németek
elvesztik a háborút, s velük együtt mi is, ez a mi, azaz
a
mai hatalmunk
pusztulásra van ítélve. És az új hatalom elképzelhetetlen
a
kommunisták és a
szociáldemokraták nélkül. Apád tagja a vasasszakszerve-
zetnek, ő ezt legalább olyan
jól tudja, mint én.
- Így van. De nem ártana, ha egyszer őszintén beszélnétek egymással.
- Igen, valóban nem ártana. De
attól tartok, hogy apád nem bízna meg egy
detektívfelügyelőben, ami érthető. Már azon is csodálkozom, hogy
nem
robbantja szét a kapcsolatunkat.
- Miért robbantaná szét?
Tudja, hogy nem politikai ügyekkel foglalkozol.
Meg aztán apám nagy sportrajongó. A foci mellett az úszás a kedvenc
sport-
ja. Például a
te legjobb eredményeidet fejből tudja. Csak azt nem érti,
hogy
az egyetem
elvégzése után miért mentél rendőrnek.
- Sokan nem értik.
Megfeledkeznek róla, hogy volt egyszer egy gazdasági
válság. Igaz, elmehettem
volna utcaseprőnek vagy villamoskalauznak is.
Trudi, egyszer eljön az idő,
amikor apád meg fogja tudni, hogy valójában ki
vagyok, hogy
gondolkodom.
Trudi ráhajolt a felügyelő
izmos testére, és megcsókolta. A szobában kel-
lemes meleg volt, takaró
nélkül feküdtek egymás mellett. Szenvedélyesen és
odaadóan szerették egymást.
Reggel fáradtan ébredtek. Már zuhanyoztak,
felöltöztek, amikor Trudi anyja kopogott. Az orvosnő ajtót nyitott.
Az asz-
szony
belépett. 45 éves volt, karcsú, még most is csinos és mutatós. Erős
szá-
lú, dús barna
haját kontyba csavarva viselte, őzbarna szeme mosolygós
volt.
Megcsókolta
lányát, aztán köszönt a felügyelőnek is.
- Jó reggelt, Róbert.
- Csókolom. - A férfi az
asszonyhoz lépett, és jobbról-balról megcsókol-
ta. - A főnök már
felébredt?
240
- Már régen a dalárdában van.
Kilenckor kezdődik a próba, utána sörözés
a Koronában, aztán fél egyre hazajön.
- A templom
kimarad? – kérdezte Pálházy.
Az asszony
legyintett.
- Az én uram amolyan megátalkodott ateista. Maga nem az, Róbert?
- Nem, mama, én hiszek
Istenben. Anyám így nevelt, és egyelőre semmi
okom, hogy megtagadjam
Istent.
Az asszonyt az első
pillanatban meglepte, hogy Pálházy mamának nevezte
őt, aztán arra gondolt, hogy
miért is ne szólíthatná így, amikor Trudit tényleg
feleségül akarja venni.
Tegnap este ezt közölte, vagyis, ha úgy tetszik, meg-
kérte Trudi kezét, aminek ők
nagyon örültek, az persze más kérdés, hogy
Trudi a háború befejezéséig
nem akar férjhez menni. Addig is együtt élnek,
tehát Róbert nyugodtan
lernamázhatja őt. Az is nagyon tetszett neki, hogy
Róbert nem tagadja meg hitét,
hisz Istenben. Ő is istenhívő, annak nevelte
lányát is, bár Trudin már
meglátszik, hogy az egyetemen más hatások is ér-
ték, nagyon sok mindent
másképpen lát, mint ő, arra hivatkozik, hogy többet
tanult a világról, az emberekről, mint ő, az édesanyja, aki csak a
polgári isko-
la
négy osztályát végezte el. Pálházyra nézett.
- Róbert, még meg sem kérdeztem, hogy milyen vallású.
- Evangélikus - mondta Pálházy.
- Gyerekkoromban a Zichy utcai ima-
házba jártam. Ott is konfirmáltam. Nagyszerű
ifjúsági kör meg cserkészcsa-
pat működött az egyházközség irányításával.
Amikor a Dévai Bíró Mátyás
téren felépült az új templom és a parókia, akkor, ha Pesten
tartózkodtam, ott
hallgattam az istentiszteletet, és ott járultam az
úrvacsorához is.
- Mit mondjak, Róbert, ez
igazán szép, nagyszerű dolog. Nem hittem
volna, hogy a detektívek
istenfélő emberek.
- Most erre mit válaszoljak,
drága mamika. - Széttárta a karját. -
A detektívek között vannak ilyenek is és olyanok
is. Nos, én ilyen vagyok. És
ha Trudi elhatározza, hogy a feleségem lesz és
gyereket is szül, akkor a gye-
rekünket istenfélő embernek fogjuk
nevelni.
- Készítheted a nevelési
tervedet, mert három gyereket akarok szülni ne-
ked, illetve magunknak.
Érted? Három stramm srácot. Két fiút és egy ara-
nyos
kislányt.
- Ezt majd megbeszélitek - mondta az asszony -, most gyertek reggelizni.
Alaposan teletömték magukat a
finom falatokkal, előtte jó erős kisüsti
pálinkát ittak, az asszony
nagy szeretettel biztatta őket, vegyenek még a tál-
ról, ott van az a finom
sonka, ne hagyják már ott, házi készítésű, meg kóstol-
ják meg a kolbászt is, ilyen
nagyszerűen fűszerezett kolbászt Róbert még
nem evett.
241
- Jaj, édes Istenem, kipukkadok - mondta a felügyelő -, úgy
megtömtem a
bendőmet, hogy délben anyámnál már ebédelni sem fogok tudni.
És akkor
hallgathatok.
A felügyelő tévedett, mert
amire anyjához értek, megjött az étvágya.
A kellemesen hideg időben
nagyot sétáltak, arcuk kipirosodott, jólesett Pál-
házy néninél a barátságos
szoba melege. Az asszony megölelte, megcsókolta
Trudit, de jó, hogy látja,
vetkőzzön le, rászólt a fiára, segítse már le Trudiról
az
irhabundát.
- Máris, mamikám - mondta a
felügyelő, és lesegítette Trudiról a nemrég
vásárolt könnyű irhabundát,
aztán felakasztotta a fogasra az előszobában.
- Vállfára akaszd - szólt rá az
anyja -, még most sem tanultad meg a ren-
det, azért lóg ott a vállfa,
hogy a kabátokat arra akasszuk fel.
- Jól van, mamikám, csak ne
pörölj már annyit. Nem vagy az iskolában. -
Vállfára tette a bundát, és
úgy akasztotta fel. - A barátom hogy van? - kér-
dezte aztán.
Pálházyné leült a kerek
asztalhoz, kezét ölébe ejtette és az előszobából
belépő fiára
nézett.
- Nagyon nyugtalan - mondta. -
Gyere, Trudikám, ülj le. - Az orvosnő
leült, és figyelmesen nézett a tanítónőre. -
Tudod, nagyon izgatja őt a felesé-
ge állapota. - Trudihoz fordult, neki
magyarázott. - Áprilisra várják a gye-
reket. És ahogy nekem elmondta, karácsony óta
semmit sem tud róla.
- Dehogynem tud róla - vette
át a szót a felügyelő. - Tegnap világosan
megmondtam neki, hogy az
asszonyka jól van, az orvosa szerint aggodalom-
ra nincsen ok. Azt is megmondtam neki, hogy a néhány soros levelet
átadtam
a
feleségének. Persze ettől még nyugtalan lehet.
- Te is nyugtalan lennél, ha
karácsony óta nem láthatnád Trudit meg en-
gem.
- Az nem olyan biztos - mondta
Trudi hamiskásan mosolyogva. - Ki tud-
ja, hogy milyen női vannak neki Z.-ben. Azt
hallottam, hogy ott feltűnően
szépek a lányok és az özvegy
fiatalasszonyok.
- Igen, ez így van. De engem
csak te érdekelsz. - Felállt, bekopogott a
másik szobába. Kinyílt az
ajtó, és kilépett Petró Máté. Szakálla, bajusza már
jól megnőtt, haja is hosszabb
volt a kelleténél. Világoskék szeme mintha be-
vérzett
volna.
- Jó napot – köszönt, és kezet fogott a felügyelővel.
- Jöjjön, üljön le. Bemutatom
a menyasszonyomat, Kelemen Trudi dok-
tornőt. - Trudi felállt, kezet nyújtott a
láthatóan zavarban lévő, zaklatott
férfinak.
242
- Tabajdi Levente - mondta, és
kezet csókolt az orvosnőnek. Aztán leült ő
is az asztalhoz. - Hogy van a
feleségem? - kérdezte a felügyelőtől.
- Már tegnap megmondtam, hogy
jól van. Természetesen már szeretne
találkozni magával. De annak is hamarosan eljön
az ideje. Legyen türelmes.
- Igen, értem. Türelmes vagyok. Higgye el. Csak hát nehéz.
- Persze hogy nehéz - mondta
Pálházy. - De, kedves barátom, gondoljon
azokra az emberekre, akik a
szabadságukat teszik kockára azért, hogy ma-
gán segítsenek. Levente, most nagy önfegyelemre van
szükség.
- Tudom. Szégyellem magam. De
bevallom, ha eszembe jut a feleségem,
torkomat a sírás fojtogatja, és alig bírok
magammal.
- Mondja, Levente, szed valami nyugtatót?
- Nem, semmit, doktornő.
- Akkor én reggel küldeni fogok
a vőlegényemmel. Abból naponta há-
romszor vegyen be egy szemet. Meglátja, hogy
jobban fogja érezni magát. -
Pálházynéra nézett. - Megterítsek,
anyuka?
- Terítsünk - mondta az
asszony. - De te maradj, én majd mindent elinté-
zek.
- Ugyan már, anyuka -
tiltakozott Trudi -, remélem, hogy én nem vendég
vagyok itt.
- Nem hát. No, gyere.
Amíg a két nő megterítette az
asztalt, addig a felügyelő és Petró Máté
csendesen
beszélgettek.
- Valamit el kell árulnom magának, barátom.
- Hallgatom, felügyelő úr.
- Valószínű, hogy Szegedi Mihály börtönbe fog kerülni.
- De miért?
- Nos, a defenzív osztályon úgy
tudják, hogy magát agyonverték. Hárman
azt fogják vallani, hogy Szegedi Mihály verte
agyon és ő tüntette el a holt-
testét.
- De ez hazugság. Szegedi egy
ujjal sem nyúlt hozzám. Ő mentette meg
az
életemet.
- Tudom. A barátom mégis magára vállalja a bűncselekmény elkövetését.
- De miért?
- Mert nem tehet mást.
Gondolja meg, ha bevallja az igazat, hogy maga él,
akkor vádat emelnek az apja,
illetve apósa, Márvány professzor ellen, a fele-
sége ellen, természetesen
ellenem is és anyám ellen is, vagyis mindazok ellen,
akik magát bujtatták,
ápolták, gondját viselték.
- De hát ez őrültség.
- Az, de mit lehet csinálni? Ha maga most jelentkezne, elölről kezdődne
243
minden. Újból megvallatnák, és
vagy meghalna a kihallgatás közben, vagy
elárulná, hogy nagybátyja, Petró Miklós Márkus Tibor lakásán
rejtőzködik.
De Szegedit így is letartóztatnák, mert megszöktette magát. És
természete-
sen
engemet is.
Néha, mikor Trudiék az
asztalon rendezgették a tányérokat és az evőesz-
közöket, elhallgattak, és
figyelmesen néztek egymásra, várták, hogy a nők
kimenjenek a
konyhába.
- De hát ez őrület. Valamit csinálni kéne.
- Egyelőre semmit sem
csinálhatunk. Várnunk kell. Hacsak nem akarunk
egy tömegkatasztrófát elindítani.
Nyugodjon meg, Szegedi tisztában van sa-
ját helyzetével. Erős ember,
egykönnyen nem törik meg.
- De miattam szenved.
- Jézus Krisztus az emberiségért szenvedett.
Pálházy mama a levesestálat az asztalra tette.
- Húsleves csigatésztával és aprólékkal. Robikám, légy szíves,
húzd ki a
dugót
ebből az üvegből, és tölts mindenkinek. A szódásüveg ott van a
lábad-
nál. Nehogy
felrúgd.
Jó étvággyal ettek, s alig
váltottak néhány szót egymással. Dicsérték a le-
vest, a paprikás csirkét, a
karácsonyról megmaradt mákos és diós beiglit, a
finom madártejet. Ebéd után
Trudiék leszedték az asztalt, s amíg mosogat-
tak, Pálházy Petró Mátéval
beszélgetett.
- Figyeljen rám, kedves
barátom, holnap reggel pontosan háromnegyed
hatra legyen kész, kocsival
jövök magáért.
- Megjegyeztem, felügyelő úr.
De még most sem tértem magamhoz a hal-
lottaktól. Hogyan viseljem el azt a tudatot,
hogy valaki vagy valakik miattam
kerüljenek bajba. Arról nem is beszélve, hogy engem két ismeretlen
detektív
és Elmer
őrnagy vert. Akkor veszítettem el az eszméletemet, amikor az
őr-
nagy úr elvette
az egyik detektívtől a gumibotot és agyba-főbe
vert.
- Jóember - mondta Pálházy, és
cigarettával kínálta Petrót, de az nem
gyújtott rá -, én megértem magát, de most ne
gondoljon másra, csak a fele-
ségére és születendő gyerekére. Semmi másra.
Érti?
Petró megadóan bólintott.
- Értem, de nagyon nehéz.
- Elhiszem. De mégiscsak az a fontos, hogy szabadon
van.
Trudi jött
be.
- Robikám, mi elmosogattunk,
felmostuk a konyhát is, maradunk még,
vagy elmegyünk moziba, ahogy
tervezted?
- Sok kedvem nincs most német filmet nézni. Maradjunk még egy kicsit.
244
- Ahogy gondolod - mondta
Trudi, és kiszólt a konyhába az asszonynak.
- Tessék bejönni, anyuka, még
maradunk. - Az asszony bejött.
- Ennek nagyon örülök – mondta, és leült.
- Ha megengedik, én egy kicsit
lepihenek. Nem jól érzem magam -
mondta Petró.
- Helyes barátom, pihenjen le -
mondta a felügyelő, és kezet fogott Pet-
róval. - Reggel, ahogy
megbeszéltük.
- Háromnegyed hatkor. Kézcsókom, doktornő.
- Viszontlátásra. Reggel Róberttal elküldöm a nyugtató tablettákat.
- Köszönöm. - Petró Máté bement
a szobájába, kis idő múlva hallották,
hogy keservesen zokog. Egymásra
néztek.
- Szerencsétlen ember – mondta a felügyelő. – Bemenjek hozzá?
- Ne menj be - mondta Trudi. -
Sírja csak ki magát. Ha valaki sírni tud, az
nagy szerencse. Az a pokoli,
mikor az embernek elapadnak a könnyei, és
már nem tud
sírni.
- Úgy beszélsz – mondta a felügyelő -, mint egy öreg professzornő.
- Lehet. Tudod, Robi, az az
igazság, hogy én nagyon sajnálom ezt az em-
bert. Ez még sokat fog
szenvedni, mert lelkiismeretes. Jelen esetben nem a
fizikai szenvedésre gondolok,
hanem a lelki, vagy ha úgy tetszik, a tudati
szenvedésre, ezen azt értem,
hogy egy gondolat befészkeli magát az ember
tudatába. Konkrétan Petróról
beszélek, aki képtelen megszabadulni attól a
gondolattól, hogy helyette az az ember szenved, kerül börtönbe,
akinek az
életét
köszönheti. És ez az élet így valójában rabság.
Pálházy az asztalterítő hosszú
rojtjait morzsolgatta, de közben figyelme-
sen hallgatta az orvosnő
fejtegetését. Igazat adott neki.
- Értelek, Trudi. De szerinted
mit kéne tennünk? Petró jelentkezzen, és
mondja el, hogy Szegedi
Mihály hazudott, nem igaz, hogy ő meghalt, az sem
igaz, hogy Szegedi verte őt
agyon, és vallja be, hogy Miska kinél bújtatta el, ki
gyógyította meg és így
tovább? Tudod, mi lenne ennek a végeredménye? Az,
hogy Petrót újból lefognák,
természetesen minket is, és a megpróbáltatások,
a kínzások kezdődnének elölről, mert talán már említettem, nem
Petró Máté
az
érdekes, hanem nagybátyja, Petró Miklós. A defenzív osztály őt
akarja
megtalálni.
Nos, mit tegyünk?
- Nem tudom - mondta Trudi. -
Értem ezt a bonyolult helyzetet, de fo-
galmam sincs, hogy mi lenne a helyes válasz.
Szegedi Misi, a barátod magára
vállal egy bűncselekményt, amit sohasem követett
el. De én nem tudok sza-
badulni attól a gondolattól, hogy Szegedinek felesége,
gyereke van. Velük
mi lesz?
Pálházy meggyújtott két cigarettát, az egyiket átadta Trudinak. A másik
245
szobából már nem hallatszott
át Petró kétségbeejtő zokogása, úgy látszik,
gondolta Pálházy, hogy a
szerencsétlen ember elaludt. Nézte Trudi kedves
arcát, szőkeségét, kék
szemét, és nagyon szeretett volna most kettesben lenni
vele. Trudi tekintetéből
kiolvasta, hogy várja a választ: mi lesz Szegedi Mi-
hály feleségével és
kislányával azután, hogy Miskát börtönbe zárják.
- Trudi, értem a kérdésedet. Most mit válaszoljak? Egy biztos,
ha én sza-
badlábon
maradok, akkor Miska családjáról nem feledkezem meg. Bár
anyagilag nem lesz gondja
semmire sem, mert Márvány professzor gondos-
kodni fog róla. Az én feladatom az lesz, hogy megvédjem őket a
zaklatástól.
Ezt
vállalom.
Az asszony közbeszólt.
- Hagyjátok már abba ezt az
ostoba jövendölést. Miért festitek az ördögöt
a falra? Hála a jó Istennek, még senkit sem tartóztattak le. Még
mindannyian
élünk,
és remélem, sokáig élni fogunk.
- Igazad van, mamikám, de
tudod, az a helyzet, hogy manapság az embe-
reknek minden váratlan eseményre fel kell készülniök. Drága
mamikám, ki-
tűnő,
nagyszerű ebédet főztél, igazán hálás vagyok. Mondd, édesem,
mire
van
szükséged?
- Semmire az égvilágon.
Dolgozom, a fizetésemből megélek. Ha bajban
leszek, majd szólok. A
takarékpénztárban van a pénzem.
- Melyikben?
- Melyikben? Hát a Községi Takarékpénztárban a Fő téren.
- Tudom. Még a telefonszámára
is emlékszem. Háromhatvankettő há-
romharmincnyolc.
- Nyertél - mondta az asszony.
- Tudod, hogy hol tartom a takarékbetét-
könyvemet, ha velem történne
valami, azonnal váltsd ki...
- Jaj, anyukám - mondta Trudi
-, hogy lehet így beszélni. És még mi fest-
jük az ördögöt a
falra.
- Drága Trudi, háború van, ha nem tudnád.
- Tudom, anyukám. De mi túl
fogjuk élni a háborút. Az esküvőnkön
anyuka az asztalfőn fog ülni, gyönyörű lila
ruhában, és hozzám tetszik majd
hajolni, és...
- És mit fogok mondani?
- Hogy az elsőszülött gyermekedet én akarom nevelni és tanítani.
Bár így lenne. De édes jó
Istenem, mikor lesz vége a háborúnak? - kér-
dezte az asszony. - És mi jön
utána?
- Egy
jobb, egy igazságosabb világ - mondta meggyőződéssel
Pálházy.
Felállt,
anyjához hajolt, megcsókolta. - Mamikám, reggel fél hátkor itt
leszek
246
nálad, a barátunkkal
háromnegyed hatkor indulunk. Addig reggeliztesd
meg.
- Csomagoljak valamit az útra?
- Semmit, drága mamikám.
- Nem kérsz semmit sem?
- Csak azt kérem, hogy nagyon szeress.
- Kérés nélkül is szeretlek, tudhatod. Nagyon szeretlek.
- Ennek örülök. - Pálházy
felállt. - Drága mamikám, mi most elmegyünk,
nagyszerű volt az ebéd.
Reggel pontosan itt leszek. - Megcsókolta anyját,
megölelte, Trudi is
elköszönt.
- Anyuka, én majd jelentkezni fogok – mondta.
- Tudom, Trudi. Te nagyon
rendes kislány vagy. - Aztán félrehívta, és
súgva azt mondta: - Trudikám,
vigyázz erre a fiúra, nehogy a vesztébe ro-
hanjon. Tudod, kislányom,
mindig önfejű volt. Nem akarom, hogy elveszít-
sem őt.
- Tessék bízni bennem, vigyázni
fogok rá. Persze, amennyire tudok, mert
tetszik tudni, nem mindig hallgat rám, tényleg
önfejű. - Megcsókolta az asz-
szonyt, aztán Pálházyhoz ment.
- Mehetünk, drágám.
Az utcán a felügyelő megkérdezte.
- Mit sutyorogtál anyámmal?
- Titok.
- Na ne hülyéskedj. Te mondtad, hogy előttem nem lehetnek titkaid.
Trudi nem válaszolt. Nézte a
felhősödő, szürke égboltot, és magában azért
imádkozott, hogy ne kezdjen
havazni, mert ha havazni fog, akkor Robinak
holnap reggel nehéz dolga
lesz. De bármennyire imádkozott is, néhány perc
múlva sűrű, apró pelyhekben hullott a hó. Kemény hideg volt, a
lehullott hó
nem
olvadt el, lassan belepte a reggel tisztára sepert járdát. Pálházy
felhaj-
totta a
gallérját, belekarolt Trudiba.
- Mi van veled? Kérdeztem valamit, és nem válaszoltál.
Trudi a felügyelő vállára
hajtotta a fejét, turbánját már befedte a hó, szőke
haján is megcsillantak a
hópelyhek.
- Anyád azt kérte, hogy
vigyázzak rád, mert konok, önfejű vagy. Azt
mondtam neki, hogy
megpróbálok vigyázni rád, de sajnos nem mindig hall-
gatsz rám.
- Ezt mondtad?
- Ezt. Vagy nincs igazam?
- Igazad van, doktornő. Elismerem. – Megállt, megcsókolta a lányt, a já-
247
rókelők közül egyesek
megbotránkozva nézték a csókolózó fiatalokat, de
azok nem sokat törődtek
velük.,
Alaposan átfáztak, mire
hazaértek. Kelemenné jó szívvel fogadta őket,
megkérdezte, készítsen-e
forró rumos teát vagy forralt bort, merthogy bizo-
nyára alaposan
átfáztak.
- Hát ami azt illeti, az
bizony nem jönne rosszul, de azt sem bánnám, ha
kapnék abból a múltkori
kisüstiből. Tényleg hideg van - mondta a felügyelő,
leült a hokedlira, s várta,
hogy az asszony átadja neki a pálinkát.
- Köszönöm – mondta, és Trudira nézett. – Te nem iszol? – kérdezte.
- Erős és büdös. Nem szeretem
- mondta a lány, aztán megkérdezte any-
ját. - Apa hol van?
- Hol lehetne? Lefeküdt. Úgy
kérdezed, mintha nem tudnád, hogy va-
sárnap délután mindig
lefekszik.
- Áldott jó szokás – mondta
Pálházy. – Én is szívesen aludnék egyet.
A lány a kezét
nyújtotta.
- Gyere, feküdj le, betakarlak.
Pálházy nem kérette magát. Felállt, de az asszony rászólt.
- Maradjatok, mindjárt kész a
tea. - Így hát maradtak még néhány percet.
Miután megitták a rumos teát,
Pálházy melegen elbúcsúzott az asszonytól,
mondván, hogy holnap reggel
korán indul.
- Gondolom, a vacsoránál találkozunk – mondta az asszony.
- Persze, elfeledkeztem róla.
De akkor is csókolom. - Megfogta a lány
kezét, és átment vele a szobájába. Ledőlt a
heverőre, és pillanatokon belül
elaludt. Trudi gondosan ráterített egy könnyű
takarót, de előbb óvatosan,
hogy Pálházy ne ébredjen fel, lehúzta mindkét
lábáról a cipőt, aztán meg-
csókolta a homlokát.
248
12.
Február nyolcadika volt,
hétfő. Reggel tíz órakor Mátray Zsigmond ezredes
utasítására őrizetbe vették
dr. Elmer Frigyes őrnagyot, Szegedi Mihály ellen-
őrt, Lekszi Sándor és Juhász
Imre nyomozót. De még aznap délután Elmer
Frigyes őrnagyot és a két
nyomozót a kihallgatótiszt szabadlábra helyezte,
miután Szegedi Mihály
elismerte bűnösségét. Ennek ellenére Elmer őrnagy
ellen Mátray ezredes fegyelmi eljárást indított. Unokaöccsét,
Kerthy Dániel
alezredest pedig azonnal hatállyal áthelyeztette az első
páncéloshadosztály-
hoz, és megbízta az 1-b osztály, vagyis a kémelhárító és
felderítő osztály ve-
zetésével. Kerthy tulajdonképpen örült, hogy ennyivel
megúszta, szeretett
volna elbúcsúzni Elmertől, de erre már nem kerülhetett sor,
mert Elmer ak-
kor
még őrizetben volt, ezért Annát kereste fel. A fekete hajú asszony
tar-
tózkodóan fogadta, nem viszonozta a férfi gyengéd közeledését, de
hama-
rosan feladta
tartózkodó magatartását, és támadásba ment át.
- Mi van Frigyessel? -
kérdezte. - Egy órával ezelőtt valaki telefonált,
hogy
letartóztatták.
- Leülhetek?
- Ülj le.
Az alezredes leült. Levette
csíptetőjét az orráról, zsebkendőjével töröl-
getni kezdte, közben vágyakozva nézte az asszony szép testét.
Amikor El-
mert
elkísérték, ő vette fel a kagylót, és hangját elváltoztatva
közölte, nagy-
ságos asszonyom, a férjét letartóztatták. De azért megkérdezte,
hogy ki tele-
fonált.
- Nem tudom - mondta Anna. -
Azt hiszem, hogy a telefonáló elváltoz-
tatta a hangját.
- Szokás szerint - mondta
Kerthy. - Nos, Anna, bekövetkezett az, amit
mondtam. Frigyest
letartóztatták. Ha nem tévedek, halált okozó súlyos testi
sértésért.
- Tudsz segíteni rajta?
- Mindenkin, ha akarok.
- Frigyesen nem akarsz?
- Nem tudom, megéri-e?
- Mennyi pénzt akarsz? – Az asszony csak nagy nehezen tudta
leplezni
undorát.
249
- Tudod, hogy engem a pénz nem érdekel. Amennyim van, az nekem
bő-
ven elég. Engem,
Anna, csak te érdekelsz. Egyedül csak te. Csak te
válthatod
meg a
férjedet.
Az asszony gondolkozott egy
keveset, aztán csengetett. Hamarosan belé-
pett Kati, a csinos nógrádi
cselédlány.
- Parancsoljon, nagyságos asszony.
- Sanyika mikor jön ki ma az iskolából? – kérdezte.
- Tizenkettőkor. Az utolsó órája elmarad. Hogy miért, azt nem
tudom.
Anna az
órájára nézett.
- Most tizenegy óra múlt.
Öltözz fel, és menj érte. De ne ide hozd, hanem
vidd el anyámékhoz, és maradj
ott vele. Telefonálni fogok, hogy mikor
gyertek haza.
- Igenis, nagyságos asszony. -
Kati megfordult és kiment a szobából. An-
na megvárta, míg elhagyta a
lakást, akkor kisietett, bezárta az ajtót, de a zár-
ban hagyta a kulcsot, aztán
visszament a nappaliba. Kinézett az ablakon,
Kati már ott állt a
villamosmegállóban. Anna átment a hálószobába, az ajtót
nyitva hagyta, lassú, kimért
mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Kerthy léleg-
zete egyre gyorsult, nagyokat
nyelt, szemét összeszűkítve nézte a vetkőző
asszonyt, vágya egyre
erősödött. Az asszony levette melltartóját, aztán csip-
kés bugyiját, és ott állt az
ajtóban anyaszült meztelenül.
- Ezt akarod?
- Igen.
- Akkor mire vársz?
Kerthy is levetkőzött, és
bement az asszonyhoz. Átölelte, de mintha egy
márványból faragott nőt ölelt
volna át. Anna teste hideg, szinte érzéketlen
volt, de aztán a férfi
csókjai, simogatása nyomán végül is felmelegedett. So-
káig szeretkeztek. Zuhanyozás
után újból felöltöztek. Akkor az asszony a
férfira
nézett.
- És most?
- Anna, ígérem, hogy mindent
elkövetek Frigyes kiszabadításáért. Biztos
vagyok benne, hogy estére
hazajön. - Nyugodtan mondhatta, mert akkor
már tudta, hogy Szegedi kényszer nélkül magára vállalt
mindent.
- Köszönöm - mondta az
asszony, de amikor a férfi megcsókolta, nem
csókolta
vissza.
- Mi történt? Haragszol?
- Én teljesítettem, amit kértél, te is tartsd be az ígéretedet.
- Mondtam, hogy betartom. Várd
a hívásomat. Csókollak. Sokáig nem
fogunk találkozni, mert a frontra
megyek.
Kikísérte a férfit, az ajtóban azt mondta:
250
• ■
- Vigyázz magadra.
- Vigyázok. Hamarosan
jelentkezem. - Kerthy búcsút intett a kezével, és
lement a
lépcsőn.
Nem sokkal később Mátray
ezredes kihallgatta Elmer őrnagyot. Nem ül-
tette le, hagyta, hogy a
vörhenyes hajú férfi ott álljon az asztala előtt.
- Mondja, őrnagy úr - kezdte a
szikár, magas növésű ezredes, és ahogy
megszólalt, elmélyültek a ráncai -, miért adott
nekem hamis jelentést?
- Ezredes úr, alázatosan
jelentem, amikor a tragédia bekövetkezett, én
azonnal jelentettem az esetet
Kerthy alezredes úrnak. Végiggondoltuk a
történteket, és arra a
megállapodásra jutottunk, hogy az ezredes urat ne
hozzuk kellemetlen helyzetbe.
Alázatosan jelentem, ezen azt értettük, hogy
az ezredes úr vezetése,
irányítása alatt álló egységnél ilyen tragikus eset ha
előfordul, az az ezredes úrra
rossz fényt vet, és valószínűleg negatív hatással
lenne karrierjére. Ezért
akartuk eltussolni az esetet. Mi, ezredes úr, arra
gondoltunk, hogy amikor az
ország élethalálharcot vív a bolsevizmus ellen,
amikor több mint százezer
katonánk halt meg az orosz fronton, akkor egy
hazai bolsevik ügynök halálából nem szabad problémát, ügyet
csinálni.
Mátray ezredes elgondolkodott Elmer szavain.
- Értem, amit mond, őrnagy úr.
De nem fogadom el. Én mindenért, ami
az osztályomon történt vagy történik, vállalom a
felelősséget. De a felelős-
ségvállaláshoz tudnom kell mindenről. Igaza van
abban, hogy háborúban
állunk a Szovjetunióval, nagyok a veszteségeink, de ez nem
jogosít fel minket
arra, hogy magyar állampolgárokat kihallgatás közben
agyonverjünk. Bizo-
nyítsa be, hogy az az ember bolsevik ügynök
volt.
- Elismerte, hogy találkozott
Petró Miklóssal, a nagybátyjával, de nem
volt hajlandó elárulni
tartózkodási helyét.
- Ez nem bizonyíték. Nem
jelenti azt, hogy Petró kommunista. Maga el-
árulná a nagybátyját, őrnagy
úr?
- Ha Moszkva ügynöke lenne, igen. Rendőrkézre adnám.
Ízlés dolga – gondolta az
ezredes. Ha mélyebben belegondol, az őrnagy-
nak igaza van. Ezeket az
embereket így neveltük. Az elfogott kommunisták
is azért kerülnek mostanában
a hadbíróság elé, mert szovjet kémeknek tart-
ják őket. Azon tűnődött, hogy
mit tegyen az őrnaggyal. Adja át az ügyész-
ségnek azzal, hogy nem
akadályozta meg Petró agyonverését, és utasítást
adott a holttest
eltüntetésére? No és a hamis, félrevezető jelentést,
amelyet
neki
átadott? Mindenesetre ezt át kell gondolni. Nem kell őt őrizetbe
venni,
szabadlábon
is védekezhet.
- Őrnagy úr, menjen vissza a munkájához. De ezzel az ügyet nem
zártam
le.
251
- Alázatosan jelentem, értettem. - Megbiccentette a fejét és
hátraarcot
csinált, aztán nem éppen vidám lelkiállapotban kiment az irodából.
Első
dolga volt, hogy felhívja feleségét. Anna, mintha csak a hívását
várta volna,
ott ült a telefon mellett. Azonnal felvette a
hallgatót.
- Anna? – hallotta a vonal túlsó végéről.
- Én vagyok, drágám. Mi van
veled? Valaki délelőtt telefonált, hogy le-
tartóztattak.
- Igen, de már minden rendben van. Nem tudod, hogy ki telefonált?
- Nem mondta meg a nevét. Honnan beszélsz?
- Az irodából.
- Tudtam, hogy elengedtek.
- Honnan tudtad? Kitől?
- Nincs tíz perce, hogy Dani telefonált.
- És mit mondott?
- Azt mondta, hogy most éppen az ezredes úrnál vagy.
Elmer nyugtalan lett. Hangján is érződött a
nyugtalanság, amikor újból
megszólalt.
- Találkoztál vele?
- Igen.
- Mikor?
- Délelőtt. Tizenegy órakor.
- És? - Elmernek elbicsaklott a hangja.
- Drágám, mindent el fogok
mondani. De nem telefonon. Mikor jössz
haza?
- Még nem tudom. Sietek. A gyerek hogy van?
- Anyáméknál van. De már telefonáltam, hogy jöhet haza.
- Egyedül?
- Kati vele van. Siess!
- Igyekszem. Még van egy kis
dolgom, amit el kell intéznem. Csókollak. - Meg sem várta Anna
búcsúzását, letette a hallgatót. Aztán néhányszor vé-
gigsétált a szobában, megállt az ablaknál, elgondolkodva nézte a
forgalmas
Horthy Miklós utat, lovas kocsik, autók óvatosan haladtak egymás
mögött,
reggel óta sűrűn hullott a hó, feltámadt az északi szél, és
pillanatok alatt hó-
buckák keletkeztek az úttesten. Megfordult, az asztalhoz ment,
telefonon
felhívta Juhász Imrét.
- Ott van Lekszi Sándor is?
- Alázatosan jelentem, itt van.
- Helyes. Jöjjenek fel hozzám.
Öt perc múlva a két nyomozó ott állt Elmer őrnagy előtt.
252
- Figyeljenek rám, fiúk -
kezdte Elmer, és a fekete, kreol őrmesterre né-
zett, aztán tekintetét a
szőke, világoskék szemű társára emelte. - Maguk
csendőrök voltak, tudják,
hogy mi a fegyelem.
- Alázatosan jelentem, tudjuk – mondta Juhász, és kihúzta magát.
- Nos, én megtartottam ígéretemet. Szabadlábon vannak, igaz?
- Igaz – mondták szinte egyszerre.
- Ha továbbra is szabadlábon
akarnak maradni, és ha nem akarnak ki-
menni a frontra az első vonalba, akkor
rendületlenül ki kell tartaniok vallo-
másuk mellett. Én most jöttem el az ezredes
úrtól. Részletesen megbeszéltük
a történteket, az a határozott utasítása, hogy
vallomásukat, amelyet jegyző-
könyvbe mondtak, a bíróság előtt is fenn kell
tartaniok. Ettől nem térhetnek
el. Világos? Ez parancs! Ehhez tartsák magukat.
Végeztem! - A két nyo-
mozó őrmester kiment a szobából. Elmer felhívta Papp Viktor
hadnagyot,
Kerthy
segédtisztjét.
- Add az alezredes urat – mondta a bemutatkozás után.
- Alázatosan jelentem, Kerthy
Dániel alezredes úr a mai nappal átvette az
első páncéloshadosztály 1-b
osztályának a vezetését. Úgy tudom, hogy tájé-
kozódás céljából már el is
utazott a frontra, Kijevbe, ahol a második hadsereg
megmaradt egységeinek az
újbóli szervezése folyik. Abban a térségben van-
nak a páncéloshadosztály
maradék egységei is. Sajnos nem sok harckocsinak
sikerült áttörnie a szovjet
gyűrűt.
- Tehát már elutazott?
- Tudomásom szerint igen.
- Köszönöm. Mi van Szegedivel?
- Folyik a kihallgatása. Itt
vannak nálam az eddig felvett jegyzőkönyvek
másolatai.
- Megnézhetném?
- Kérjen engedélyt az ezredes úrtól.
- Viktor fiam, én azt hittem, hogy barátok vagyunk.
- Rám nézve ez nagyon
megtisztelő. Én csak azt tudom megtenni, hogy a
jegyzőkönyveket az asztalomra
teszem, aztán kimegyek a szobámból...
- Értelek, fiam. - Néhány perc
múlva Elmer már ott ült Papp Viktor író-
asztalánál, kíváncsi
érdeklődéssel olvasta a jegyzőkönyvet.
„Hát akkor meséljen, Szegedi.
De őszintén, mert tudod (Elmer azon tű-
nődött, hogy Mikó főhadnagy miért váltott tegezésre), itt sokáig
nem lehet
hazudni."
„Tudom. S mivel tudom, és nem
akarom magamat megveretni, őszinte
leszek. Eddig is az voltam. Parancsot kaptam..."
Elmer olvasta az ismert
részleteket, arra volt kíváncsi, hogy Szegedi a vallomásában
kompromittál-
253
ja-e őt. Megkönnyebbült, mert
Szegedi betartotta a szavát, és semmi olyas-
mit nem mondott, ami ránézve
káros lenne.
„Miből állapította meg, hogy Petró Máté szívgörcsöt kapott?"
„Értek hozzá. Egy időben
egy-két évig kórházban dolgoztam, sok holt-
testet láttam, aztán az apósom orvosprofesszor. Tőle is sokat
tanultam. Ki-
tapogattam a pulzusát, nyakán a két főütőeret, ráhajoltam a
mellére, a füle-
met
rátapasztottam, nem vert már a szíve. Ezt a hirtelen halált csakis
szív-
görcs okozhatta. Ezután jelentettem Elmer őrnagy úrnak, hogy a
holttestet
elásom valamelyik temetőben. Felöltöztettük, az értéktárgyait is
betettük a
zsebébe,
aztán az egyik nyomozóval, a nevére már nem emlékszem,
betettük
a
szolgálati gépkocsim első ülésére."
„És hol temette el?"
„Sehol. Ráckevén van egy
halásztanyám. Kimentem Ráckevére, a Dunán
még nem állt be teljesen a
jég. A vidék kihalt volt. A holttestet kiemeltem a
kocsiból, rádrótoztam két
vagy három nehéz síndarabot, aztán beeveztem a
Duna közepébe, ahol erős az
áramlás, és ott beledobtam a vízbe. Hát így tör-
tént."
„Milyen iratok voltak nála?"
„A levéltárcája, benne a
felesége fényképe, a bejelentőlapja, iparigazol-
ványa, ha jól emlékszem, háromszáz pengő, a bal kezén jegygyűrű
volt, de
lehet, hogy
még egy gyűrű volt valamelyik ujján, pontosan már nem
emlék-
szem. Kérem,
főhadnagy úr, így történt, mindent bevallottam. Még csak
annyit, Elmer őrnagy úrnak
nem mondtam igazat, azt jelentettem neki, hogy
Petró Máté holttestét egy
homokbányában ástam el."
Elmer behajtotta az irattartó
fedelét. Igen, ez idáig rendben van. Szegedi
tisztességesen viselkedik,
neki is tartania kell a szavát. De az még odább van.
Szegedi feleségét anyagilag
nem kell támogatnia, Arankának van mit aprí-
tania a tejbe, Márvány
professzor jól keres. Visszament a szobájába, átnézte
a jelentéseket, több ügyben
folytattak nyomozást, ügynökeik egymástól
függetlenül azt jelentették,
hogy a kettős illegalitásba vonult kommunisták
tovább szervezkednek, de
kaptak olyan jelentéseket is, hogy a polgári pártok
radikális, németellenes
tagjai is titkos szervezeteket hoznak létre, kapcsola-
tot keresnek a náciellenes
tisztekkel, mert sajnos a hadsereg tisztikara nem
egységes, politikailag
egyesek elkötelezett hívei a Harmadik Birodalomnak,
ezek a tisztek kacérkodnak a
Szálasi-féle mozgalommal, már csak azért is,
mert Szálasi Ferenc vezérkari
tiszt volt. Már indulni akart, amikor Papp
Viktor belépett a
szobába.
- Tiszteletem, őrnagy úr.
254
- Szervusz, fiam. - Elmer a
kezét nyújtotta, aztán cigarettával kínálta meg
a jóképű, fiatal tisztet.
Mindketten rágyújtottak.
- Ki lesz Kerthy alezredes utóda? - kérdezte Elmer kíváncsian.
- Úgy tudom, hogy vitéz Mudray
Tibor ezredes úr. Egy hete jött haza
Svédországból. Ott volt katonai
attasé.
- Ismerem. Úgy gondolom, hogy
jól ki fogunk jönni egymással. Te nála
maradsz?
- Még nem tudom. Szeretnék itt maradni. Jól érzem itt magam.
Elmer bólintott, aztán kezet
fogott a fiatal tiszttel, és visszament a szobá-
jába. Bezárta a
páncélszekrényét, telefonált az ügyeletre, hogy hazamegy,
ha
szükség van rá,
otthon megtalálható, aztán elkérte az ügyeletes
gépkocsit.
Anna örömmel fogadta, de
mosolyában volt valami szomorúság. Sán-
dorka is otthon volt már. Amikor meghallotta
apja hangját, kijött a szobából.
Szép, magas növésű fiú volt, kék szemű, mint az
apja, hullámos fekete haját
az anyjától örökölte. Elmer megcsókolta a fiút,
megsimogatta a haját.
- Mi volt az iskolában? – kérdezte.
- Elmaradt az utolsó két óránk. Valamilyen értekezlet volt.
Sándor a Toldy Ferenc
Gimnázium harmadik osztályába járt, szorgalmas,
kötelességtudó, jól tanuló
diák volt.
- Feleltél valamiből? – érdeklődött Elmer.
- Algebrából írtunk dolgozatot. Azt hiszem, jól sikerült.
- Ennek örülök.
- Megyek, apa, mert még a latin házi feladatot nem készítettem el.
- Menj, fiacskám. - Újból
megcsókolta a fiú homlokát, és nagy szeretettel
nézte, amint bement a
szobájába. Micsoda nagyszerű fia van, micsoda remek
gyerek. Bement a nappaliba
Anna után, leült a dohányzóasztal mellé a fele-
ségével szembe és
rágyújtott.
- Tehát Dani itt volt.
- Igen.
- Ha jól értettem, ugyanakkor
Kati Sándorkát elvitte anyádhoz. Nem ne-
héz kitalálni, hogy miért.
Hallgatlak. Azt telefonáltad, hogy mindent el fogsz
mondani. Tehát? - kíváncsian,
érdeklődéssel nézett az asszonyra, de tekin-
tetében aggódás is látszott,
meg némi félelem is, mert félt attól, amit hallani
fog. De hát ezen is túl kell
esni.
- Szóval felkeresett Dani. Ez
úgy dél körül lehetett. Azt mondta, hogy
Mátray ezredes utasítására
letartóztattak. Nagyon súlyos a helyzet, de ő se-
gíteni tud. Azt is el tudja intézni, hogy szabadlábra helyezzenek
és a továb-
biakban
ne legyen bántódásod. Megkérdeztem, hogy akkor miért nem
in-
tézkedik. Azért,
mondta, mert annak ára van. Tudtam, hogy mire céloz,
de
255
azért megkérdeztem, hogy
mennyi pénzt akar. Azt mondta, hogy őt a pénz
nem érdekli. Őt csak én érdeklem. Csak én, egyedül csak én
szabadíthatlak
ki
téged. Én pedig a te szabadulásod érdekében mindenre képes
vagyok.
- Tehát lefeküdtél vele?
Anna nem érzett bűnbánatot, de
szomorúsággal a tekintetében nézett
férjére.
- Mit tehettem volna? Drágám,
értsd meg, engem Dani már nem érdekel,
megkapott egy hideg, érzéketlen testet, nem
hiszem, hogy öröme lett volna
benne. Tudom, hogy fáj neked, de mondd meg
nekem, mit kellett volna ten-
nem.
- Nem tudom - mondta halkan.
Hangjában érződött a fájdalom. - Egyet
tudok. Megölöm azt a gazembert.
Az asszony letérdelt a férje elé, és könyörögve nézett rá.
- Drágám, ne tedd. Nem akarlak elveszíteni. Nagyon szeretlek.
Próbáljuk
elfelejteni mindazt, ami történt. Dani mindkettőnk számára
meghalt. Vedd
úgy,
hogy egy halott nőt ölelt.
Míg Elmer azon tűnődött, hogy
mit tegyen, Szegedi Mihályt a kihallgatás
után lekísérték a fogdába. Az
előírásoknak megfelelően neki is mezítelenre
kellett vetkőznie. Szörnyen érezte magát, tudta, a mezítelen ember
megalá-
zott és
kiszolgáltatott. Ugyanaz az ember vetkőztette le, aki annak
idején
Petró Máté
gyűrűjét, azt a bizonyos kígyós gyűrűt el akarta tüntetni, és
csak
akkor adta
vissza, mikor ő keményen rászólt.
- Na mi van, te csavargó? -
kérdezte, és kövérkés arcára gúnyos mosoly
ült ki. - Hát lebuktál? - Szegedi nem válaszolt, tűrte a
megaláztatást, de ma-
gában elhatározta, hogy ha ez az állat, ez a tolvajjelölt
megüti, akkor ő ke-
ményen vissza fog ütni. Engedelmesen levetkőzött, megvárta,
míg értéktár-
gyait
lajstromba veszik, aztán öltözködni kezdett.
- Itt írd alá - mutatott a lap
aljára Bujdosó Bálint őrmester. Szegedi az
asztalhoz lépett, és aláírta
a jegyzéket. - Öltözz fel - mondta Bujdosó. -
Mondd, haverom, mit
csináltál? Loptál, csaltál, öltél? Bennem megbízhatsz,
nem haragszom rád, amiért
tavaly karácsonykor rám pirítottál. Elismerem,
megérdemeltem. Ez ugye,
világos?
- Világos. De azt mondd meg, hogy valójában mit akarsz tőlem?
- Semmit. Látod, még azt sem mondom, hogy ne tegezz.
Szegedi felvette a zakóját,
nyakkendőjét nem kötötte meg, hanem a belső
zsebébe akarta tenni, mikor
Bujdosó rászólt.
- Hé, haver, add csak ide -
kezét előrenyújtotta. Szegedi átadta a nyak-
kendőjét. - Nem szeretném, ha
elkeseredésedben felkötnéd magad. Ennyit
azért ez az egész marhaság
nem ér meg. Ezért, haver, a nadrágszíjadat is add
256
ide, mert tudod, az
egészségedért, az életedért én vagyok felelős. - Szegedi
szó nélkül kihúzta a bőr
nadrágszíját, és átadta Bujdosónak.
- Mondd, te tényleg a haverom vagy, vagy csak úgy mondod?
- Az vagyok - mondta Bujdosó,
és a nadrágszíját is beletette egy nagy,
barna borítékba. - Szeretném,
ha hinnél nekem.
- És ezt hajlandó vagy be is bizonyítani?
- Mármint mit?
- Hogy a haverom vagy.
- Te,
koma, én nem beszélek a levegőbe. Megmondom neked
őszintén,
én ott
voltam minden vízilabdameccseden, és élveztem a
svédcsavarjaidat.
Szédületes bombalövésekkel zúdítottad a labdát a kapuba. Mire az
ellenfél
kapusa
kiemelkedett a vízből, a labda már a hálójában
táncolt.
Szegedi az asztalon észrevette a telefonkészüléket.
- Mondd, haver, az a készülék csak házi, vagy a várossal is
tudsz beszélni?
Bujdosó a telefonkészülékre nézett.
- Tárcsázom a nullát, és ha
városi vonalat kapok, azzal beszélek, akivel
akarok.
- Akkor, légy szíves, tárcsázd a nullát.
- Miért? Én senkivel sem akarok beszélni.
- De én igen.
- Kivel?
- A feleségemmel.
- Tudod, hogy ez szabálytalan.
- Persze hogy tudom. De az
igazi haverok az efféle előírásokon túlteszik
magukat.
- Rendben. De nem buktatsz le.
Tudod, hogy feleségem, két gyerekem
van.
- Tudom. Ide figyelj, Bálint,
lehet, hogy egyszer, nem is olyan soká, a te
családod életét ez a telefonhívás fogja megmenteni. Gondolom, te is
tudod,
hogy a
németek ezt a háborút elvesztették. Gondolj Sztálingrádra. De ha
ol-
vasod az újságokat, akkor tudnod kell,
hogy az angolok még tavaly novem-
berben El-Alameinnél tönkreverték a németeket,
és azóta is támadásban
vannak. Arról most nem is beszélek, hogy az amerikaiak a
Midway-szige-
teknél
hülyére verték a japánokat.
- Ne haragudj, de én honnan tudnám mindezt?
- Persze, te nem kapod meg a
bizalmas jelentéseket. Nos?
A férfi sokáig gondolkozott. Végül
megszólalt.
- Tárcsázd a nullát, aztán ha jön a vonal, hívhatod a számot. Én minden-
257
esetre kimegyek, de rád zárom
az ajtót. - Szegedi megvárta, míg a férfi rá-
zárja az ajtót, akkor a
telefonhoz ment és felhívta a feleségét.
- Csókollak, Aranka.
- Szervusz, Misikém. Mikor jössz haza?
- Aranka, légy erős és uralkodj magadon. Letartóztattak.
- Kérlek, ne bolondozz!
- Komolyan beszélek. Titokban telefonálok.
- De hát mit csináltál? - Az asszony hangja sírós volt.
- Megütöttem valakit, és az illető meghalt. Jól figyelj rám. Az az illető volt, akit meggyógyítottunk.
- De hiszen az él.
- Igen. Szerencsére. De itt
úgy tudják, hogy meghalt és én eltemettem.
Nekem pedig ezt vállalnom
kell, mert ha bevallanám, hogy él és meggyógyí-
tottuk, akkor nemcsak őt
fognák le újra, hanem téged is, apádat is, én pedig
még súlyosabb büntetést
kapnék, mint így. Ügyvédről Pálházy Robi gon-
doskodik. De értesítsd őt,
hogy letartóztattak. Ha Elmer felkeresne, nehogy
említést tégy az illetőről.
És egyáltalán, Elmerrel szemben légy nagyon óva-
tos. Most már el kell
búcsúznom. Gondolj arra, hogy nagyon szeretlek, és vi-
gyázz a gyerekre. - Az
asszony halk sírása hallatszott. - Kérlek, ne
sírj.
- Nem sírok - szipogta az asszony. - Vigyázz magadra.
- Vigyázok. Csókollak.
- Szervusz.
Szinte egyszerre tették le a
kagylót. Néhány másodperc múlva visszatért
Bujdosó. Intett neki, hogy
kövesse. Szegedi engedelmeskedett. Lassú lép-
tekkel mentek egymás mellett, aztán Bujdosó kinyitotta az egyik
zárka aj-
taját.
- Menj be. És viselkedj
tisztességesen. - A telefonról nem tett említést.
Szegedi bement a zárkába, leült a priccsre, és üres tekintettel
bámulta a
falat. Azon gondolkodott, hogy
hány napig fog tartani a kihallgatása, és mi-
kor adják át az ügyészségnek.
Sok minden függ az ügyésztől. Ha történetesen
antibolsevista, akkor
szerencséje lesz, és néhány évvel megúszhatja, de ha az
ügyész tartalékos tiszt, akkor a jó ég tudja, hogy melyik oldalon
áll, a tartalé-
kos
tisztek között szép számmal akadnak baloldali gondolkodásúak is.
Buj-
dosó talán
nagylelkűségből vagy barátságból nem vette el a
cigarettáját.
Megszámolta, még volt tizennyolc darab Symphoniája, ha jól
beosztja, két
napig
elég lesz. Nem vették el az öngyújtóját sem, jóllehet az
szabálytalan.
Úgy látszik, Bujdosóék egyelőre kivételeznek vele. De vajon meddig
tart?
Hallotta a
folyosón közeledő őr lépteit. Figyelt. Most áll meg az ajtó
előtt,
óvatosan
félrehúzza a cirkli borítólapját, bekukucskál. Aztán kis idő
múlva
258
csikordul a zárban a kulcs, és
máris nyílik az ajtó. Fiatal, szőke bajuszos sza-
kaszvezető áll az ajtóban.
Szegedi megismerte, Pintér Miklósnak hívják, azt
is tudta róla, hogy ceglédi
születésű, Jutasra szeretne kerülni tiszthelyettesi
iskolára.
- Tiszteletem, ellenőr úr. -
Arcára kiül a hitetlenkedés. - Hát itt kell talál-
koznunk?
- Van ilyen, szakaszvezető úr!
- Mit csinált?
- Megsimogattam egy bolsit, és belehalt.
- Azt az úristenit. Jó pár évet fog kapni.
- Csak nem? Egy rohadt bolsiért?
- Adja isten, hogy ne úgy
legyen. Tudja, hogy a zárkában nem szabad do-
hányozni.