19
LADBROKE GROVE
– Mennünk kell – közölte Reynolds ügynök. – A nyomában vagyok.
Vannak kérdések, amiket akkor is fel kell tenni, ha nem akarjuk. – Kinek a nyomában?
– Van valaki idelent. És nem maguk, én vagy a csatornázási művek egyik dolgozója.
– Honnan tudja? – kérdezte Kumar. – És maga ki?
– Onnan, hogy lámpa nélkül jár. És Kimberley Reynolds titkos ügynök vagyok. FBI.
Kumar a vállam felett kezet nyújtott, Reynolds megrázta.
– Még sosem találkoztam FBI-ügynökkel – mondta Kumar. – Kit üldöz?
– Nem tudja – szóltam közbe.
– Ha nem megyünk utána rögtön, elveszítjük, akárki is az – figyelmeztetett bennünket Reynolds.
Úgyhogy üldözni kezdtük, mert állítólag szökésben volt, és a rendőr ezt csinálja, még ha történetesen különleges ügynök is. Azért világossá tettem, hogy az üldözés befejeztével magyarázatra számítok.
– Például hogy eleve miért jött le ide – mondtam.
– Később – felelte Reynolds, ahogy összeszorított foggal gázolt előttem.
Üldözést mondok, de megvan a határa, milyen gyorsan tudsz menni, amikor térdig gázolsz a jéghideg vízben, nem is szólva arról, milyen rohadt kimerítő. Miután láttuk, Reynolds hogyan küszködik előttünk, meggyőztük, hogy kövessen minket, fogja meg az övemet, hogy félig húzhassam. Annyira kifulladtunk, hogy nem is beszéltünk, és mire elértünk egy derékszögű kanyart pár száz méterre, szusszanásnyi pihenőt kellett kérnem.
– Kurva élet, nem fogjuk utolérni – lihegtem.
Reynolds fintorgott, de annyira kimerült, hogy vitatkozni sem bírt.
Ahol a csatorna átment a görbületen, az építők egy rövid szakaszon kétszer olyan szélesre engedték. A fal felénél nedves téglanyílásokon folyadék ömlött a lábunkhoz. Az egyik alatt sárgásfehér cucc halmozódott fel.
– Kérem, mondja, hogy az nem az, amire gondolok – mondta Reynolds erőtlenül.
– Mit gondol, mi? – kérdeztem.
– Szerintem sütőzsír.
– Pontosan. A híres londoni zsírbarlangokban van. Igazi turistalátványosság. Olyan a szaga, mint egy kebabosnak, nem?
– Ha már elvesztettük az FBI legkeresettebb bűnözőjét, menjünk tovább, vagy inkább vissza? – kérdezte Kumar.
– Biztos, hogy látott valakit? – kérdeztem Reynoldsot.
– Száz százalék.
– Legalább azt nézzük meg, ez hová megy – javasoltam.
– Nem akarok később még egyszer lejönni.
– Ámen.
Nyomultunk tovább, szó szerint, végig a csatornán, amely egyre keskenyedett, amíg végül már görnyedten jártam. Arra is kezdtem gyanakodni, hogy a vízszint emelkedik, bár nehéz volt megmondani a csatorna méretének változása miatt. Őszinte leszek, azt hiszem, félreértelmezett macsóságból mentünk tovább, de mire elértük a kereszteződést, bármilyen ürügyet elfogadtunk volna. Az egyik ág egyenesen tartott előre, a másik jobbra elkanyarodott, mindegyik keskeny volt, zsúfolt és szarral teli.
És ott volt Peter Grant utolsó megkísértése: egy rés a falban, alig egy méteres, amelyben lépcső vezetett felfelé.
– Akármennyire is szeretek térdig szarban ácsorogni – szólalt meg Kumar –, nagyon rossz ötlet lenne tovább maradni idelent.
– Miért? – kérdeztem rá.
– Emelkedik a vízszint. Sőt rangidős tisztként ragaszkodom hozzá, hogy menjünk. – Ránk meredt, nyilván arra számított, hogy egyikünk tiltakozni fog.
– Már a „vízszint emelkedik”-kel meggyőzött minket –mondtam.
Fel a keskeny lépcsőn egy szögletes pihenőre, ahol egy kétméteres létra – sokkal modernebb, mint a viktoriánus fal, amelyhez kapcsolódott – felvezetett valamihez, ami egy szerelőakna alja lehetett.
– Figyeljenek, hallják? – kérdezte Reynolds.
A szerelőaknából doboló hang hallatszott. Eső, gondoltam, zuhogó eső. És a pihenő másik oldaláról robogó víz hangja halkan, de határozottan. Elfordítottam a fejem, és a sisaklámpám megvilágított egy árnyékos négyzetet a padlón: egy függőleges akna nyílását.
Kumar megfogta a létrát. – Reméljük, nincs lehegesztve.
A lyukhoz léptem, és lenéztem.
Egy méterrel alattam egy fiatalember bámult fel rám. Egy létrán kapaszkodott, amely levezetett a sötét aknába. Biztosan azért dermedt meg, hátha nem nézünk le. A sisaklámpa fényénél épp csak megpillantottam – sápadt arc, nagy szem, fekete kapucni –, de ekkor elengedte a létrát, és lezuhant.
Nem, nem zuhant. Lecsúszott az aknában, kézzel-lábbal két oldalt kitámasztva magát, hogy lassítsa az ereszkedést. Ahogy ment lefelé, olyan zajt hallottam, mintha egy teremben mindenki suttogva beszélgetne, és képzelt meleg csapott meg, mintha tűző napra léptem volna ki.
– Hé! – kiáltottam, és elindultam utána a létrán. Muszáj volt. Vestigiát éreztem az előbb, és amit a fickó csinált – az, hogy lecsúszott anélkül, hogy a súrlódás leégette volna a tenyerét –, az bizony mágia volt.
Hallottam, hogy Kumar a nevemet kiáltja.
– Itt van! – kiáltottam vissza, ahogy fokokat kihagyva rohantam le, majd az utolsó métert átugrottam. A becsapódástól a csizmámban összegyűlt víz az ágyékomhoz tolult fel. Szerencsére meleg volt.
Újabb rövid, keskeny folyosó. A túlsó végén mozgást láttam, követtem. A levegőt zubogó víz hangja töltötte meg. A józan ész hatására lefékeztem a járat végén, hátha a fickó a sarok mögött vár rám valamilyen támadófegyverrel. A folyosó dongaboltozatos alagútba nyílt. Jobbra a víz egy bukógáton zuhogott le, és balra megláttam a fickót, görnyedten az alacsony plafon alatt, a víz a csípőjéig ért, és olyan gyorsan gázolt, ahogy csak bírt.
Beugrottam mögötte a vízbe, és a sodrás kisöpörte alólam a lábam, hanyatt estem. Összecsapott felettem az, amit erősen hígított kakának neveznék, mire olyan gyorsan löktem fel magam, hogy bevágtam a fejem a mennyezetbe. Ha nem viselek sisakot, valószínűleg kiloccsantottam volna a saját agyvelőmet.
Tántorogva indultam előre, homályosan tudatában a mögöttem felhangzó csobbanásnak, amiről csak reméltem, hogy Kumar vagy Reynolds keltette. A fekete kapucnis fickó egy újabb kereszteződés felé tartott. Visszanézett, meglátott és felemelte jobb kezét. Volt egy villanás, egy fájdalmasan éles hang, és valami elzúgott a fülem mellett.
Az a nagy különbség a zöldfülű és a tapasztalt katona között, hogy amíg egyszer-kétszer meg nem lőnek, az agyad nehezen fogja fel, mi történik. Habozol, még ha csak egy pillanatig is, de pontosan az a pillanat számít. Én zöld voltam, mint a takony, de szerencsére Reynolds ügynök nem.
Egy kéz ragadta meg az overallom hátát, és lerántott. Ugyanekkor fény villant tőlem jobbra, és olyan hangos durranás hallatszott, mintha telefonkönyvvel vágtak volna fülön.
Kiabálva hanyatt estem. Még három villanás, három dörrenés, de ezeket most szerencsére eltompította a víz. Köpködve, dideregve bukkantam felszínre.
Reynolds kihúzott vállal mellettem térdelt, fekete félautomata pisztolyt fogott profin, két kézzel. Kumar mögöttem guggolt, a vállamat fogta, hogy ne ugorjak fel, és ne csináljak magamból céltáblát.
– Mi a faszt csinál? – kérdeztem Reynoldsot.
– Viszonzom a tüzet – felelte nyugodtan.
A pisztoly csöve alatt egy kis fekete elemlámpát fogott. Követtem a sugarát a kereszteződésig, olyan nyolc méterre előttünk. Eszembe jutott az első villanás és dörrenés.
– Eltalált valakit? – kérdeztem.
– Nem tudnám megmondani.
– Tisztában van vele, mekkora bajban van, ha eltalált valakit?
– Szívesen.
– Nem maradhatunk itt – mondta Kumar. – Előre vagy hátra?
– Ha a különleges ügynök eltalált valakit, nem hagyhatjuk, hogy elvérezzen – jelentettem ki. – Szóval előre. – Kumar és Reynolds látványosan nem támogatott. – De csak a kereszteződésig – tettem hozzá.
– Visszalőnöm szabad? – kérdezte Reynolds.
– Csak ha előtte figyelmezteti.
– És mit mondjon? – kérdezte Kumar. – „Állj, engedély nélkül fegyvert viselő külföldi tiszt vagyok, dobja el a fegyvert és kezeket fel”?!
– Csak kiáltsa, hogy: „Állj, FBI!” – javasoltam. – Kis szerencsével megzavarodik.
Senki sem mozdult.
– Megyek előre – mondtam.
Nem vagyok teljesen őrült. Egyrészt nem tudtam más okot elképzelni, amiért a titokzatos kapucnisunk ott lógna, mint ha eltalálták. Másrészt lélegeztem egy nagyot, és fejben végigvettem az aer congolarét, biztos, ami biztos.
Azért nagyon óvatosan nyomultunk előre. Hozzáteszem, velem az élen.
A keskeny csatorna, amelyben haladtunk, találkozott egy sokkal nagyobb, rézsútos csatornával. A sárga-barna téglából és a viszonylag friss illatból ítélve későbbi toldás lehetett, valószínűleg árvízelvezető, ami a rajta átzubogó víz alapján remek munkát végzett.
– Tiszta a levegő – mondta Reynolds, és a biztonság kedvéért csinált még egy háromszázhatvan fokos fordulatot.
A vízelvezető nyílegyenes volt, és a semmibe veszett. A másik irányban élesen bukógátba fordult, és zuhant három métert.
– Szerintem arra ment – mutatott le Reynolds, ahol a víz fehéren habzott a bukógát alján.
– Vagy nem találta el, vagy megsebesült, és a víz elvitte – véltem.
– Ott van egy kivezető létra – mondta Kumar reménykedve. Egy mélyedésben volt, épp a bukógát előtt.
– Ma éjjel már úgysem találjuk meg – mondtam. – Akár haza is mehetünk. – Reynoldsra néztem. – És maga velünk jön, hogy elmesélje, mit csinált idelent.
– Visszamegyek a hotelembe – mondta Reynolds.
– Vagy velünk, vagy Kittredge-hez.
– Nekem egyre egy.
– Gyerekek, megyünk! – szólt közbe Kumar. A nyomaték kedvéért rálépett a létrára.
– Tud ígérni meleg törülközőt? – kérdezte Reynolds.
– Amennyit csak akar – feleltem.
– Oké – mondta, aztán elnézett a vállam mellett. Láttam a reakcióját, és a gondolat előbb látszott az arcán, mint hogy kinyitotta a száját kiáltani: mögötted!
Megpördültem, amilyen gyorsan bírtam, az elmém a formát kereste, és épp időben kaptam fel a pajzsot.
A Sten olyan ikonikus brit termék, mint a Mini Morris vagy a metrótérkép, ami egy korszak jelképe lett. Igen sajátos konfigurációjú géppisztoly, a tár az oldalán található, az agya szögletes. A második világháború elején tervezték olcsó és vidám fegyvernek, már ha a „vidám” fogalmába beletartozik, hogy sok pisztolykaliberű golyó megy nagyjából az ellenség irányába. Mint Nightingale elmagyarázta, amikor találtunk pár rozsdás példányt a fegyvertárban, a gyalogos katona szempontjából nincs olyan, hogy túlzott tűzerő.
A fickó a semmiből bukkant fel a kis csőben, ugyanúgy térdelve tüzelt, mint az előbb Reynolds. Annyira a fegyverre fixáltam, hogy csak ugyanazt a sápadt arcot, nagy szemet és megrettent eltökéltséget láttam.
A Sten tára 32-es, és a korai modellek csak automata módban működtek. Viszont a zárszerkezete durva volt, azaz nem különösebben pontos, és ez mentette meg az életem.
A villanás elvakított, a dörrenés megsüketített, aztán pöröly csapott a mellkasomra egyszer, kétszer, háromszor. Hátratántorodtam, az elmém egyik része a bűbájba kapaszkodott, a másik része azt üvöltözte, hogy meghaltam.
Aztán kihunyt a fény, hanyatt estem, és lezuhantam a bukógáton.
Bukdácsoltam, a könyököm, csípőm és combon végigkocogtatták a bukógát lépcsőit, aztán az áramlat arccal lefelé rángatott a csatorna aljának durva tégláin. Próbáltam felállni a sodrás ellen, de épp csak feltápászkodtam, amikor egy ember méretű valami csapódott nekem, és mindketten elmerültünk a vízben.
Egy kar ragadott meg a hónom alatt, és felhúzott klasszikus életmentő pózban. Bosszús morgást hallottam.
– Reynolds? – krákogtam.
– Csend! – sziszegte.
Igaza volt. A Sten géppisztolyos alak a bukógát tetején állhatott vagy akár le is jöhetett, úgysem hallottam volna meg. Reynolds mindkettőnket a felszínen tartott a sodrással szemben; jobb eltávolodni a fegyverestől.
– Nem hinném, hogy követ minket – szólalt meg Kumar a jobb fülem mellett.
– Jézusom! – Sikerült a felháborodásomat sziszegésre fojtani.
– Nem én támadtam fel.
– Abbahagynák a blaszfémiát? – kérdezte Reynolds.
Eszembe jutott az ütés a mellkasomon.
– A mellény kivédte.
Kumar meglepve horkantott; a mellény a propaganda szerint szúrás- és golyóálló, de kétlem, hogy ezt bárki is elhitte.
– Szerintem elég messze vagyunk, hogy használja a lámpát, őrmester – mondta Reynolds.
– Szívesen megtenném, de kipurcant – mondta Kumar.
– A magáé is? Mennyi ennek az esélye? És a magáé, Peter?
Nem is kellett ellenőriznem. Megkérdeztem Kumart, van-e világító rúdja.
– Csak egy. – Megtörte, a sárga fényt óvatosan eltakarva a testével.
– Elengedhet már – mondtam Reynoldsnak –, van lábam.
Elengedett, mire a lábam megcsúszott a földön, és negyvenöt fokos szögben meg kellett dőlnöm, hogy ne sodorjon el a víz. A derekamig ért. Kumar szerint összeállt az olvadt hó és a szokatlanul erős esőzés London északi részének vízgyűjtőjéről.
– Mennyi időnk van? – kérdeztem.
– A barlangrendszerek gyorsan megtelnek, és ezt direkt úgy tervezték, hogy a lehető leggyorsabban teljen meg.
– Azt hiszem, nem jó ötlet idelent maradni – mondtam.
– Azt hiszi? – kérdezte Reynolds.
Úgy döntöttünk, hogy a fegyverestől függetlenül akkor sem jutnánk tovább, ha akarnánk.
– Arrébb van egy utcára nyíló kijárat – mutatta Kumar.
– Hagyjuk, hogy az áramlat elvigyen addig.
Reynoldsra néztem, aki vállat vont. – Csináljuk.
Reynolds mögém állt és megragadta a vállam, Kumar mögéje, és az övét fogta meg, majd háromra felemeltük a lábunkat, és hagytuk, hogy a víz sodorjon a csatornában.
A vízszint már meghaladta a felezővonalat, és a sodrás nagyobb volt, mint egy hegyi patakban. Ha tudni akarjátok, kajakoztam már hegyi patakban; iskolai kirándulás volt, sok időt töltöttem víz alatt. Mivel én voltam elöl, most is ezt csináltam, csak ezúttal a víz nem volt olyan tiszta. A vaksötétben Kumar világító rúdja annyit ért, hogy rétegezte a sötétséget, és csak fokozta az érzést, hogy irányíthatatlanul suhanunk.
– Király! – rikkantottam. – Bobozunk!
– Ez szánkó – kiáltotta Kumar. – Akkor bob, ha van bob.
– Maguk eszelősek – kiabálta Reynolds. – Nincs hármas szánkó.
A lebukások közben megpillantottam egy szürke foltot. Nyitottam a számat, hogy kiáltsam, „napfény”, aztán azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mert a szám megtelt hígított szennyvízzel.
Újabb kereszteződéshez érkeztünk. Megláttam egy alkóvot és egy létrát, és arra vetettem magam, de elsodort a víz, a létra centikre volt a kezemtől. A lábam olyan erővel talált el valamit a víz alatt, hogy felfordultam, és a világ első angol-amerikai olimpiai csatornaszánkó-csapata felbomlott.
Nekicsapódtam valaminek, ami legalább függőleges és fém volt, aztán valami elkapta a bokámat.
– Maga kapaszkodik belém? – kiabáltam.
– Igen – köpködött Reynolds. – Kumar meg belém.
– Az jó, mert azt hiszem, találtam egy létrát.