10

RUSSELL SQUARE

Másnap reggel kiabálás ébresztett. Kihengeredtem az ágyból, felkaptam a gumibotom, és már kint is voltam az ajtón, pedig igazán még magamhoz sem tértem. Most megtérült az a sok éjszaka, amikor Molly halálra rémített. Korán volt még, sötét, így elsőnek a folyosó világítását kapcsoltam fel.

Ott álltam bokszeralsóban, gyorsan hűlt a testem a téli levegőben, és arra gondoltam, talán csak rosszat álmodtam, amikor kicsapódott a szomszéd ajtó, és Zach rohant ki lila alsóban, teli tüdőből káromkodva. Meglátott, és meglengetett valamit az arcom előtt.

– Ezt nézd meg! – mondta.

A mocskos sporttáskája volt, amely telebüdösítette a kocsit, csak időközben bámulatosan tiszta lett, a foszlott varrásokat bőrrel megerősítették, az Adidas logót pedig kék fonállal kijavították. Dühösen szétrántotta a tetejét, hogy megmutassa a tiszta, takarosan összehajtott ruhákat, amelyeket citrom és vadvirág illata lengett be. Csak egyvalaki hajt össze ruhákat ilyen fokú precizitással.

– Molly biztos kimosta – mondtam.

– Nem mondod. Nem volt hozzá joga. Az én cuccom.

– De legalább jó illatos.

Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de gyorsan becsukta, amikor Lesley bukkant elő a sarok mögül rohanva, egyik kezében gumibot, a másikban ipari elemlámpa. Csak a maszkját volt ideje felvenni, mást nem, egy szűk, piros-fehér pöttyös sortot viselt, és ujjatlan termomellényt, ami alatt ugráltak a mellei. Zachkel úgy bámultuk, mint a kamaszok, de sikerült felvonszolnom a tekintetem a maszkjáig, mielőtt megütött volna a gumibottal.

– Jó reggelt! – mondta Zach vidáman.

Bemutattam Lesley-nek a füves sztorival.

– Nem hagyhattam a hóban – tettem hozzá. Lesley azt mondta, ne zajongjunk, ő visszafekszik.

Ahogy elindult, rájöttem, hogy el is felejtettem, milyen formás a combja, és milyen szép a fenekén formálódó mélyedés járás közben.

Zachkel ámult csendben figyeltük, amíg el nem tűnt a sarok mögött.

– Ez döbbenet volt – mondta Zach.

– Az.

– Szóval dugtok?

Csúnyán néztem rá.

– Ez nemet jelent?

– Nem, ő…

– Állati szexi – mondta, majd megszagolta a hónalját. Látható elégedettséggel húzta ki magát, aztán megpendítette az alsója gumiját. – Remek, ki korán kel, és a többi. – Követni akarta Lesley-t, de a mellkasára tettem a kezem. – Mi van?

– Eszedbe ne jusson.

– Miért? Ha te nem…

– Nem láttad a… – haboztam – sérülését?

– Nem mindenki ilyen sekélyes.

– Nem mindenki csak a mellét nézi – mondtam.

– Ja. Láttad a fenekét?

– Most komolyan, pofán vágjalak?

– Hé – lépett hátra Zach. – Csak mondd, hogy érdekel, és már nem is gondolok rá. Na jó, egy-kétszer gondolok, mert az adott körülmények között nehéz nem gondolni. Ne már, még te se lehetsz ennyire vak.

– Semmi közöd hozzá.

– A vendéglátó elidegeníthetetlen joga miatt adok neked egy hetet – közölte. – Aztán szabad prédának tekintem. Oké?

Biztosra vettem, hogy addig akad más, ami elvonja Zach figyelmét.

– Miattam.

Zach a hasizmára csapott, és körülnézett.

– Ha már így fent vagyunk, nem dobunk be egy reggelit?

– Ebben a házban mi megadjuk a reggelizés módját.

Nightingale kétségtelenül megadta, csak annyi engedményt tett a lezserségnek, hogy az ingje felső gombját nem gombolta be, és a blézerét a széke hátára terítette. Éppen a pirítóst lekvározta, amikor bevezettem Zachet, aki Mollynak köszönhetően illatos, frissen mosott ruhát viselt. Nightingale kérdőn pillantott rám, ahogy Zach örömteli kiáltással csapott le az ezüsttálcák sorára, és megrakta a tányérját füstölt heringgel, rántottával, kedgirivel, paradicsommal, kenyérrel és roston sült májjal. Leültem, és kávét töltöttem magamnak.

– Zachary Palmer – mutattam be.

– A néhai James Gallagher lakója – bólintott Nightingale. – Lesley tegnap este mesélt az ügyről a rögbimeccs alatt.

– Van egy titka, legalábbis ezt mondja.

– Hadd találjam ki. Féltündér?

– Honnan tudta?

Nightingale harapott a pirítósból. – Azt hiszem, ismertem az apját. Vagy talán a nagyapját. A tündéreknél nem könnyű megállapítani.

– A tündérekről még nem beszélt. Pontosan mik azok?

– Pontosan nem lehet megmondani – felelte. – A tündér csak egy gyűjtőfogalom, mint a külföldi vagy a barbár; lényegében olyan embert jelent, aki nem teljesen ember.

Zachre pillantottam, aki feladta, hogy egy tányérra pakoljon mindent, és ráfanyalodott még egy tányér használatára. Toby kolbász-elkapó távolságban sündörgött, mert sosem lehet tudni.

– Mint a folyóistenek? – kérdeztem.

– Kevesebb hatalommal, több függetlenséggel – magyarázta Nightingale. – Temze atya eláraszthatná Oxfordot, ha akarná, de eszébe nem jutna ilyen mértékig beleavatkozni a természet rendjébe. A tündérek szeszélyesek, pajkosak, de nem veszélyesebbek egy közönséges zsebmetszőnél. – Ez nekem idézetgyanúsnak hangzott. – Gyakoribbak vidéken, mint városban.

Zach az asztalhoz hozta a két megpúpozott tányért, röviden bemutatkozott Nightingale-nek, majd nekilátott az iker-hegynyi kajának. Ha ennyit eszik, mégis ilyen sovány, akkor úgy égetheti a kalóriákat, akár egy versenyló. Ez tündér sajátosság, töprengtem, vagy a normális emberi metabolizmuson belülre esik? Eltöprengtem, rá tudnám-e venni, hogy Walid doki egy napig tesztelhesse. Bármibe lefogadtam volna, hogy a dokinknak még nem volt lehetősége féltündéren kísérletezni. Jó lenne tudni, van-e kimutatható genetikai különbség, bár szerinte az emberek között is akkora a szórás, hogy több száz alanyból kéne minta ennek megállapításához. A statisztikailag értékelhető válaszhoz több ezerből.

Az alacsony mintavételi arány az oka annak, hogy a mágiát és a tudományt olyan nehéz összebékíteni.

Zach az ételre koncentrált, én meg meséltem Nightingale- nek James Gallagher látogatásáról a Powis Square-en, és az ott érzett vestigiumról.

– A leírása alapján lebegő piacnak tippelem – mondta.

– Egy názáret? – kérdeztem.

– Egy názáret olyanoknak, akik a mi világunkban élnek, nem az átlagbűnözőnek. Régen manópiacnak hívtuk. – Zach felé fordult. – Tudja, hol van?

– Nem én, főnök – mondta Zach. – Ott én szigorúan nem- kívánatos vagyok.

– Azért meg tudná találni?

– Talán. Mennyiért?

Nightingale előrehajolt, villámgyorsan elkapta Zach csuklóját, és tenyérrel felfelé csavarta, mire Zach kénytelen volt félig felállni, nehogy eltörje.

– A házamban van, Zachary Palmer, az asztalomnál eszik, és nem érdekel, mennyire hiszi magát modernnek, tudom, hogy van olyan kötelezettsége, amire nem mondhat nemet. – Elmosolyodott, és elengedte Zachet. – Nem azt kérem, hogy kockázatnak tegye ki magát, csak keresse meg nekünk a piac jelenlegi helyét. A többit majd mi intézzük.

– Elég lett volna kérni is – morgott Zach.

– Meg tudja találni délutánra?

– Naná. De kell egy kis zsé: útlevélre, kenőpénznek, meg minden.

– Mennyi?

– Egy póni.

Azaz ötszáz font.

Nightingale a zakója zsebéből elővett egy ezüst pénzcsatot, lehámozott öt darab ötvenest, és Zachnek adta, aki olyan gyorsan eltüntette, hogy nem is láttam, hová tette. És az összeg ellen sem tiltakozott.

– A kávét a könyvtárban igyuk meg – javasolta Nightingale.

– Itt hagyhatlak? – kérdeztem Zachet.

– Miattam ne aggódj – mondta, és már fürkészte is a tálcákat egy újabb vizitre.

– Az emberben felmerül, hogy abbahagyja-e, mielőtt kipukkad – jegyezte meg Nightingale odakint.

– Ez is olyan paradoxon, mint hogy mi történik, ha a megállíthatatlan szakács találkozik a telhetetlen gyomorral?

Lesley-vel főleg a világi könyvtárban tanultunk, ahol volt két díszes íróasztal szögletes olvasólámpával, és csendes, tűnődő légkör, amit még az sem tudott elrontani, hogy tanulás közben mindketten fejhallgatót viseltünk.

Nightingale nagy léptekkel odament ahhoz a polcrészhez, amelyről már tudtam, hogy a különc naturalista szekciót tartalmazza. Ujjával koppintva vette végig a könyveket, majd kihúzott és megvizsgált egyet. – Jules Barbey d’Aurevilly valószínűleg szaktekintély. Hogy boldogul a franciával?

– Ne kínozzon – mondtam. – A latin is alig megy.

– Kár – tette vissza a könyvet. – Egyszer le kell fordíttatnunk. – Kihúzott egy másik, keskenyebb kötetet. – Charles Kingsley – adta a kezembe. A tündérekről s lakóhelyükről volt a címe.

– Nem olyan átfogó, mint Barbey d’Aurevilly, de azért alapos, legalábbis a tanáraim ezt mondták annak idején. – Sóhajtott. – Jobban szerettem, amikor mind tudtuk, hogy mit és miért csinálunk.

– Mielőtt összefutottam Zachkel, összefutottam Fleettel. És mielőtt összefutottam Fleettel, összefutottam egy kínai nővel, aki szinte biztosan szakmabeli.

– Bemutatkozott?

Meséltem neki a titokzatos Madame Tengről, azt az apróságot kihagyva, hogy tulajdonképpen Fleet és a kutyái kapitánya mentettek meg.

– Te jó isten, Peter, öt percre sem hagyhatom el a várost? – mondta Nightingale.

– Tudja, ki volt?

– Feltételezem, egy daoista varázslónő.

– Az jó vagy rossz?

– A kínaiaknak mindenben megvannak a maguk hagyományai, így a mágia gyakorlásában is. Tudomásom szerint a daoista mágia alapja, hogy karaktereket írnak papírra, valahogy úgy, ahogy mi kimondjuk a formát. Azt hiszem, ezen kívül semmit sem sikerült megtudnunk róla. Csak korlátozott kapcsolat volt köztünk, mi nem akartuk nekik elárulni a titkainkat, és nem meglepő módon ők sem nekünk az övéket.

A homlokát ráncolva nézett a könyvespolcra, és két kötetet megcserélt.

– A kínai negyedben működnek? – kérdeztem.

– Van egy egyezségünk a kínai negyeddel. Ők nem csinálnak rumlit, mi nem megyünk be kérdezősködni. Mao lényegében kiirtotta a szakmabelieket az ötvenes években, aki pedig túlélte, azt a kulturális forradalom végezte ki.

– A nő tajvani volt – mondtam.

– Érthető. Utánanézek.

Hogy megkoronázzam Nightingale napját, befejezésként leírtam Ryan Carroll feltehetően mágikus installációját.

– Én meg még abban bíztam, hogy az ügyet a gyilkossági csoportra hagyhatjuk, és koncentrálhatunk a Kis Krokodilokra – mondta.

– Henley-ben volt valami hasznos? – érdeklődtem.

– A havon kívül? Egy elég kellemetlen házaspár egy átalakított istállóban. Büszkék voltak rá, és ragaszkodtak hozzá, hogy megmutassák az egészet.

– Kicsit túl segítőkészek voltak?

– Nem értem be a szavukkal – mondta Nightingale. – Sötétedés után felhúztam a jó öreg símaszkot, és felderítettem a terepet. – Nem talált semmit, de a hóban lopakodásról eszébe jutott egy művelet Tibetben, 1938-ban. – Német régészeket üldöztünk. Semmi értelme nem volt egyik részről sem.

Ekkor Lesley dugta be a fejét az ajtón, kiszúrt bennünket, és bejött.

– Hogy mennyit zabál ez a srác!

– Félszerzet – mondtam, mire mindketten üres tekintettel néztek rám.

Felosztottuk a napi feladatokat. Amíg Nightingale felügyeli Lesley reggeli gyakorlását, addig én beadom a papírokat a gyilkossági csoportnak, megnézem a feladatlistát a HOLMES-on, hátha van releváns, azaz fura, szokatlan, bizarr. Remélhetőleg mire végzünk, Zach megtalálja a manópiacot, és akkor Lesley-vel megnézzük.

– Én pedig ellátogatok a Barbicanba, és ismételten kikérdezem Mr. Woodville-Gentle-t – mondta Nightingale. – Hátha annyira megijesztem, hogy elárulja, kicsoda.

– Már ha van mit elárulnia – mondtam.

– Ó, van mit – mondta Lesley. – Garantálom.

Éjszaka elállt a havazás, és bár nem sütött ki a nap, a felhők elvékonyodtak, és az udvari hó már ettől a kis melegtől is megroggyant. Én viszont még így is belerúgtam a lépcső vaskorlátjába. A kocsiszínben petróleum és nyirkos papír szaga érződött, de a hősugárzó elég magasan tartotta a hőmérsékletet, hogy védje a hifimet. A kanapét megigazították, és a szemetest kiürítették; mindig tudom, mikor nézett rögbit Nightingale, mert a hely tisztább, mint általában. Feltettem a teáskannát, bekapcsoltam a laptopomat és a használt Dellt, amin a HOLMES fut, aztán munkához láttam.

A rendőrmunka is ugyanolyan, mint bármelyik másik, úgy értve, hogy amikor reggel leülünk, először az e-maileket olvassuk el. Spamek, aztán vicces macskák, az ügyfelelős „kérése”, hogy kapjam össze magam, és adjam be a felvett tanúvallomásokat. Elővettem a noteszeimet, és nekiálltam leírni a Ryan Carrollnál és Kevin Nolannél tett látogatásaimat. Fontolgattam, hogy belevegyem-e a későbbi találkozást Kevin Nolannel és Reynolds ügynökkel, de akkor felmerült volna a kérdés, hogy miért nem hívtam azonnal Kittredge-et. Végezetül bejelentettem, hogy Zachary Palmer az éjszakát a Hodályban töltötte, és hogy nem hivatalosan közölte, hogy a Nolan testvérekkel nincsenek jóban. Nem írtak elő nekem más feladatot, úgyhogy kikerestem a halottkém jelentését a HOLMES-ból.

James Gallagher mobiljából semmi hasznosat nem tudtak kimenteni a chip „szokatlanul megrongált” állapota miatt, de remélték, hogy a viszonylag ép flash memóriáról sikerül. Fájdalmas tapasztalatból tudtam, mi miatt megrongált a telefon. Kíváncsi voltam, a helyszínelők is tudják-e. Nightingale és a Hodály a modern világban lebegett, egyezmények és kimondatlan megegyezések összefonódó láncolata tartotta fent, amelyekből sok – ebben biztos voltam – csak Nightingale fejében létezett.

A gyilkos fegyverről készült jelentés szerint az valóban egy nagy tál darabja volt – csatoltak egy számítógépes rekonstrukciót is –, csak nem porcelán, inkább valami cserép, beazonosíthatatlan az áttetszősége és félüvegessége miatt, akármit is jelent ez utóbbi. A vegyelemzés szerint hetven százalék agyag, plusz kvarc, szodalit, zúzott kova és grog. Utóbbit meggugliztam, és kiderült, hogy nem a citromlével kevert rum, hanem előzőleg kiégetett, majd összezúzott porcelán. Ránézésre hajazott a Coade-kőre, de az összehasonlító elemzés, amelyhez a mintát egy speciális restaurációs társaság adta, arra jutott, hogy nem ugyanaz az anyag, nem utolsó sorban mert gyengébb minőségű londoni agyagból készült, nem a finom dorsetiből. Csatoltak húsz oldalt a Coade-kő történetéről, amit félretettem arra az esetre, ha a közeljövőben idült álmatlanság sújtana.

A fegyverről készített halottkémi jelentés már sokkal érdekesebbnek bizonyult. Az alakja passzolt a James Gallagher hátán lévő halálos seb alakjához, egy sekélyebb sebhez a vállán és feltehetőleg három vágáshoz a bal és a jobb kézfején, amelyek valószínűleg védekezéskor keletkeztek. A fegyvert borító vér megegyezett James Gallagher DNS-ével, és a vérfoltelemzés azt mutatta, hogy kihúzhatta magából a fegyvert, amikor a síneken feküdt. Csodás. Csakhogy egy másik vértípust is találtak a fegyver „nyele” közelében, amelyen végrehajtható az alacsony kópiás DNS-vizsgálat, aminek az a hátulütője, hogy minimum január lesz, mire megjön az eredmény. Seawoll csatolt hozzá egy megjegyzést, hogy vallomásfelvételkor ellenőrizzük a kezeket sebek után. Az ember nem is hinné, mekkora erő kell ahhoz, hogy halálos szúrást vigyünk be valakinek, ráadásul a test tele van olyan bosszantó akadályokkal, mint például a bordák. A tapasztalatlan késesek gyakran megvágják magukat, amikor a kezük a döfés lendületétől megcsúszik a pengén. Ezt megakadályozandó van a késen keresztvas, és emiatt viszonylag könnyű elfogni a késes gyilkost: csak meg kell keresni a sebet, összehasonlítani a DNS-t, aztán dutyimutyi. A kemény bizonyíték már csak ilyen, nehéz kivédeni a bíróságon. Nem csoda, hogy Seawoll vagy Stephanopoulos nem zargattak. Úgy gondolták, csak idő kérdése, és a megfelelő szájban kotornak a mintavevővel.

Már ha az a DNS egy emberé.

A sár James Gallagher bakancsán étvágygerjesztő keverék volt emberi ürülékből, vécépapírból és olyan vegyi anyagokból, amelyek arra utaltak, hogy a halála előtti nyolc órában működő szennyvízcsatornában járt. Kikerestem Kumar őrmester számát, és átirányítottak az adóvevőjére. A háttérben tömeget és hangosbeszélőt hallottam. Szolgálatban volt. Beszéltem neki a csatornasárról a bakancson.

– Már kérdeztek róla minket – felelte Kumar. – A Baker Street alatt fut egy gravitációs csatorna, a végén pedig egy másik, ami a Portland Place alá megy. De a sínpálya mellett nincs közvetlen összeköttetés a kettő között. Maga is végigjárta velem azt a részt, kizárt, hogy oda bejutott.

– És nem lehet egy titkos járat? Azt hittem, a földalatti tele van velük.

– Az utazóközönségnek titkosak, de nekünk nem.

– Biztos benne? – kérdeztem, mire Kumar csúnya hangot adott ki.

– Viszont találtam egy érdekes biztonsági kamera felvételt vasárnapról – mondta. – Nagyon felelőtlen viselkedés egy férfi meg egy nő részéről, és volt velük valami, ami gyanúsan gyereknek néz ki hatalmas kalapban. A sínek mellett Tufnell Park közelében. Rémlik?

– Tényleg? Könnyen lehetett őket azonosítani?

A válaszra várnom kellett, mert egy ideges női hang útbaigazítást kért a metróhoz, és Kumar megadta neki. A vasúti társaságok végre intézkedtek hóügyben, és az emberek – ha elkésve is, de – tódultak Londonba, hogy az utolsó pillanatig vásároljanak. Az egyik reggeli e-mail pont erre figyelmeztetett: a lopások, közúti balesetek és mogorva északiak számának gyarapodására.

– De csak ha egy balfasz nagy ügyet csinál belőle – kommentálta ezt Kumar.

– És hogy lehet elkerülni az efféle balfaszságot? – érdeklődtem.

– Könnyen. Ha a közlekedési infrastruktúrával kapcsolatban betartja az alapvető biztonsági szabályokat, és ha legközelebb kedve támad sétálni a síneken, előbb nekem szól.

– Megegyeztünk. Jövök eggyel.

– Azt meghiszem.

A gyilkossági csoport meg fogja kérdezni, miért nem vettem fel Ryan Carroll vallomását, ha már ott állt előttem a Tate Modernben, ezért írtam egy memót, hogy elhívtak egy ügy miatt, ami kizárólag a Hodályra tartozik. Aztán beugrottam a gyakorló laborba, hogy aláírassam Nightingale-lel.

Amikor beléptem, Lesley éppen három – írd és mondd: három – almát keringetett lassan a levegőben. Nightingale magához intett, és szinte rá sem pillantva aláfirkantotta a memót.

– Remek – mondta Lesley-nek, majd felém fordult. – Ez történik, ha az ember nem foglalkozik mindenfélével, hanem a feladatra összpontosít.

Lesley haja csapzott volt az izzadságtól.

– Értem – mondtam, és gyorsan visszavonultam az ajtóig, ott kérdeztem meg: – De fel is tudja robbantani őket? – Aztán gyorsan kiléptem. Két alma csapódott mögöttem a falnak, a harmadik egy jobbkanyarral elsuhant a fülem mellett, és eltűnt a folyosón.

– Nem talált! – kiáltottam vissza, aztán elhúztam, mielőtt Lesley újra tölthetett volna. Gyorsan fejlődik.

Elküldtem a memót, mindenből csináltam négy példányt, a másolatokat A4-es borítékba dugtam, hogy ne keveredjenek össze, és a gyümölcsöstál mellé tettem, mennek majd a B-be. Aztán én is lementem a lőtérre gyakorolni.

 

Számomra az az egyik legfurább dolog a mágiában, hogy néhány forma egyszerűen elavul. Jó példa erre az aer, ami tulajdonképpen latinosított görög szó, és az angol „air” kiejtésével egyezik meg, és mi mást jelentene, mint hogy „levegő”. Miután elsajátítod, ami nekem hat hétbe telt, „támpontot” ad a levegőben a tested előtt. Csakhogy mivel a hatást fizikailag nem lehet mérni – pedig próbáltam, elhihetitek –, a mesterednek jelen kell lenni, hogy megmondja, mikor csinálod jól. Miután pedig elsajátítottad, van egy formád, amit nem könnyű produkálni, és nincs semmi szemmel látható hatása. Nem nehéz megérteni, miért ment ki a divatból, főleg mivel a tizennyolcadik századra nyilvánvaló lett, hogy az anyag szerkezetéről alkotott abszolút hibás elméleten alapul. Nightingale azért vette a fáradságot, hogy megtanítsa nekem az aert, mert az ugyanolyan trükkös és elavult congolarével együtt pajzsot alkot a test előtt. Mindkét formát a nagy ember, Isaac Newton fejlesztette ki; jellemző is rájuk az ő védjegyszerű bonyolultsága, ami miatt diákok nemzedékei írtak mindenféle csúnya dolgokat a tankönyvük margójára.

– Miért, a pajzs nem hasznos? – kérdeztem.

– A pajzsalkotásra vannak sokkal hatékonyabb negyedrendű varázslatok, de magának addig még minimum két év tanulás hátravan – bátorított Nightingale. – Arra az esetre tanítom meg ezt, ha netán ismét összetalálkozna az Arctalannal. Ezzel valamennyire tud védekezni egy tűzgömb ellen, miközben taktikai visszavonulást kísérel meg.

Úgy értette, hogy elhúzok a picsába.

– Egy golyót is megállít? – kérdeztem.

Nightingale erre nem tudta a választ. Úgyhogy vettünk egy automata paintball pisztolyt, rákötöttük egy adogatóra meg egy kompresszorra, és feltettük egy háromlábú állványra a lőtér lövészek által használt végén. Felvettem a rendszeresített golyóálló mellényt, a régi iskolai herevédőt és a standard rohamsisakot, alá még arcmaszkot is. Aztán beállítottam a pisztoly mechanikus időzítőjét, és odaálltam a lőtér célpontoknak fenntartott végébe. Mindig kínosan érzem magam a rossz végén, és Nightingale szerint ez így is van rendjén.

Az időzítő az ötvenes évek relikviája volt, egy bakelitgomba olyan tárcsával, mint a széfeken, csak rózsaszínre festve. Elég öreg és rozoga volt, hogy izgalmas bizonytalanságba ringasson, mikor is fog megszólalni. Amikor megtette, használtam a bűbájt, és a fegyver tüzelt. Nightingale-lel eredetileg úgy gondoltuk, megbabráljuk a mechanikát, hogy ne csak egy pontra lőjön, hanem összevissza. De a fegyver olyan hevesen rángott az állványon, hogy elég szélesen és véletlenszerűen szórt még a Birodalmi Mesterlövész-iskola legszigorúbb mércéjével is.

Ami jól is jött, mert első körben csak az a festékgolyó nem érte a testemet, ami túlságosan oldalra ment. Szeretném azt hinni, hogy azóta jelentős fejlődésen mentem át, még ha mélyről indultam is, és tízből kilenc lövést blokkolok. Nightingale viszont azt mondja, éppen az a tizedik számít. Arra is rámutatott, hogy a paintball csőkimeneti sebessége kábé 300 láb másodpercenként, míg a modern pisztolyé ezer fölött van, és akkor sem kapunk jobb arányt, ha Sí mértékegységre váltjuk át.

Úgyhogy nagyjából mindennap lebattyogok az alagsorba, veszek egy nagy levegőt, hallgatom, hogy az időzítő ketyegése lejár az utolsó kattanásig, és próbálom kiküszöbölni a bosszantó statisztikai anomáliát.

Kerr, katt, pukk, pukk, pukk.

Istennek hála a rohamsisakért, csak ennyit mondok.

Ebéd után Zach egy címmel jött vissza, és tartotta a markát.

– Lejmold le Nightingale-t – mondtam neki.

– Azt mondta, a maradékot te adod meg.

Elővettem a pénzkapcsot, adtam neki két ötvenest húszasokban és tízesekben. Nem sok maradt. Cserébe adott egy fecnit, amin egy brightoni cím és egy mondat állt.

– „Jöttem nyírni a füvet” – olvastam.

– Ez a jelszó – mondta a pénzt számolva.

– Most kereshetek egy bankautomatát.

– Meghívnálak egy italra – lengette meg a pénzt Zach –, de ennek már megvan a helye. – Felrohant az emeletre a táskájáért. Nagyon el akart húzni a Hodályból, de azért volt benne annyi tisztesség, hogy kifelé menet megálljon kezet rázni velem.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta –, és ne sértődj meg, de őszintén remélem, hogy többet nem futunk össze. És üdvözlöm Lesley-t. – Elengedte a kezem, és kirohant a főbejáraton. Megszámoltam az ujjaimat, aztán biztos, ami biztos, megtapogattam magam.

Utána mentem megnézni, Lesley felkelt-e már.