2

BAKER STREET

Hiányzik a rendőrök társasága. Félreértés ne essék, azzal, hogy a Hodályba kerültem, legalább két évvel hamarabb lehetőségem lesz megszerezni a nyomozói jelvényt, de mivel az egységünk állományát jelenleg én, Nightingale felügyelő és hamarosan Lesley May rendőr alkotjuk, nem tolonganak körülöttem az emberek. A társaság is olyasmi, ami csak akkor hiányzik, amikor nincs: mint a vizes esőkabátok szaga az öltözőben, a tülekedés a termináloknál péntek reggel, amikor az új feladatokat feltöltik a rendszerbe, a hajnali hatos eligazítás alatti morgolódás és poénkodás. Az érzés, hogy sokan vagytok egy helyen, akiket nagyjából ugyanaz érdekel.

Ezért aztán, amikor megláttam a kék fények tengerét a Baker Street-i metróállomás előtt, kicsit olyan érzés fogott el, mintha hazatértem volna. A fények közül kiemelkedett Sherlock Holmes háromméteres szobra a sapkával és a pipával, hogy felügyelje a nyomozásunkat, és tegyen róla, hogy az megfeleljen a létező legmagasabb fiktív mércének. A fém rácskaput hátratolták, és a Brit Közlekedési Rendőrség néhány embere ácsorgott bent, mintha Sherlock szigorú tekintete elől bujkálnának, de valószínűleg csak fáztak. Szinte rá se néztek az igazolványomra, csak intettek, hogy menjek nyugodtan, mondván, csak egy rendőr lehet annyira hülye, hogy ilyen hajnali órán idejön.

Lementem a lépcsőn a kasszákhoz, ahol az automata kapuk a nyitott „tűz” pozícióban álltak. Láthatósági mellényt és bakancsot viselő fickók ácsorogtak ott, és kávéztak, dumáltak vagy a telefonjukon játszottak. Az éjszakai karbantartás határozottan nem zajlott, késés várható.

A Baker Street-i állomás 1863-ban nyílt meg, de a húszas évekből való a krémszín csempe, a lambéria és az öntöttvas zöme, amelyen azóta elburjánzottak a kábelek, kapcsolószekrények, hangszórók és biztonsági kamerák.

Egy tetthelyen nem olyan nehéz megtalálni az áldozatot, még olyan zegzugos helyen sem, mint egy metróállomás: csak keresd a helyszínelők overalljainak legsűrűbb koncentrációját. Amikor kiléptem a hármas peronra, a túlsó vége úgy nézett ki, mint egy lépfenefertőzés színhelye. Csak bűncselekményről lehetett szó, mert nem érdeklődnek senki iránt ennyire, ha öngyilkos, vagy az öt-tíz ember egyike, akik évente véletlenül metró elé esnek.

A hármas peron a jó öreg „kiássuk és befedjük” módszerrel készült, azaz pár ezer haditengerésszel ásattak egy rohadt nagy árkot, az aljára síneket fektettek, aztán az egészet befedték. Akkoriban még gőzmozdonyok jártak, úgyhogy az állomás fele hosszában nyitott maradt, így kiszállhatott a gőz, és befújhatott a szél.

Tetthelyre úgy lehet bejutni, mint egy klubba: a kidobóembert csak az érdekli, hogy rajta vagy-e a listán. Ha nem vagy rajta, akkor nem mehetsz be, és pont. A lista ebben az esetben a tetthelynapló volt, és a kidobóember egy marcona zsaru. Megadtam a nevemet és a rangomat, mire ő egy alacsony, zömök nő felé pillantott a peronon, aki szerencsétlen kefefrizurát viselt, és mogorván nézett felénk. Ő volt Miriam Stephanopoulos, a frissen kinevezett felügyelő, és rájöttem, hogy ebben a minőségben ez az első hivatalos bevetése. Dolgoztunk már együtt, biztos ezért is habozott, mielőtt biccentett a zsarunak. Ez a másik módja, hogy bejuss a tetthelyre: ha ismered a fejeseket.

Beírtam a nevem a naplóba, és igénybe vettem az egyik összehajtható székre terített helyszínelőoverallt. Így felvértezve odasétáltam Stephanopouloshoz, aki a bűnjelfelelőst felügyelte, aki pedig a peron távoli végén nyüzsgő helyszínelőket.

– 'Reggelt, főnök – köszöntem. – Hívott?

– Peter – biccentett Stephanopoulos. Az a pletyka járta, hogy emberi heregolyókat tart egy üvegben az ágya mellett; olyan férfiak szuvenírjei, akik botor módon humoros megjegyzést tettek Stephanopoulos szexuális beállítottságára. Igaz, azt is hallottam, hogy van egy nagy háza a Londont övező körgyűrűn túl, ahol a partnerével tyúkokat tart, de sosem volt merszem rákérdezni.

A hármas peron végén heverő fickó valaha jóképű lehetett, bár ez mostanra elmúlt. Az oldalán feküdt, feje a kinyújtott karján pihent, háta félig meggörnyedve, térde behajlítva. Nem annyira a patológusok által ökölvívónak nevezett tartás, inkább a stabil oldalfekvés, amit az elsősegély-tanfolyamon mutatnak.

– Elmozdították? – kérdeztem rá.

– Az állomásvezető így talált rá – felelte Stephanopoulos.

Koptatott farmert, fekete kasmírgarbót és sötétkék zakót viselt. A jól szabott zakó minőségi anyagból készült. Finom munka. Furcsamód Doc Martenst húzott hozzá, a klasszikus 1460-as modellt: munkásbakancs, nem utcai cipő. Talpától a harmadik fűzőlyukig sár borította. A sárvonal felett viszont a bőr matt volt, rugalmas, töretlen, lényegében vadonatúj.

Fehér férfi volt, az arca sápadt, az orra egyenes, az álla határozott. Ahogy mondtam, jóképű lehetett. A haja szőke, a homlokára emós frufru lógott ernyedten. A szeme csukva.

Mindezt Stephanopoulos és a csapata is biztosan megfigyelték és feljegyezték. Miközben leguggoltam a test mellé, fél tucat helyszínelő várta, hogy mintát vegyen mindenből, ami nincs leszögezve, és mögöttük álltak a többiek, vágószerszámokkal mindenhez, ami le van. Nekem más volt a feladatom.

Felvettem a maszkot meg a védőszemüveget, olyan közel hajoltam a testhez, hogy épp csak nem értem hozzá, és lehunytam a szemem. Az emberi test pocsékul őrzi meg a vestigiát, de ha egy erős varázslat öl meg valakit, akkor az nyomot is hagy. A normál érzékszerveimmel észleltem vér, por és vizelet szagát, utóbbi ezúttal határozattan nem rókától eredt.

Amennyire meg tudtam állapítani, a test nem őrzött semmiféle vestigiát. Elhúzódtam, és hátranéztem Stephanopoulosra. A homlokát ráncolta.

– Miért hívott ide? – kérdeztem.

– Valami nem stimmel. Gondoltam, jobb, ha most nézi meg, mint később.

Például reggeli után, amikor ébren is vagyok, gondoltam, de nem mondtam ki. Nem szokás. Azért nem, mert a rendőr munkaköri leírása tulajdonképpen azt jelenti, hogy bármikor szolgálatba hívható.

– Semmit sem érzek – mondtam.

– Nem lehetne… – Stephanopoulos finoman intett. A többi rendőrnek nem magyarázzuk el, mit hogyan csinálunk, nem utolsósorban azért, mert a legtöbb eljárást ott helyben találjuk ki. Ez azt eredményezi, hogy a rangidős tisztek, mint immár Stephanopoulos is, azt tudják, hogy csinálunk valamit, azt viszont nem, hogy pontosan mit.

Elléptem a testtől, mire a várakozó helyszínelők odasereglettek, hogy befejezzék a munkát.

– Ki ez? – kérdeztem.

– Még nem tudjuk. Szúrt seb van a derekán. A vérnyom az alagútba vezet vissza. Nem lehet megmondani, hogy vonszolták vagy maga vánszorgott ide.

Belenéztem az alagútba. Az ásott-fedett alagutakban egymás mellett futnak a sínek, mint a vasúti vágányok, így mindkét sínpárt le kellett zárni a kutatáshoz.

– Az melyik irány? – Még a lépcsőn elvesztettem az irányérzékemet.

– Keleti. – Azaz Euston és King’s Cross felé. – És ez még nem minden. – Stephanopoulos az alagút balkanyarjára mutatott. – A kanyar mögött keresztezi a District és a Hammersmith vonalakat, úgyhogy az egész csatlakozást le kell zárnunk.

– A közlekedésiek örülni fognak.

Stephanopoulos röhintett. – Már most is örülnek.

A metrót alig három óra múlva nyitják meg a napi forgalomnak, és ha a Baker Street-i vonal zárva marad, az egész rendszer bedugul a karácsony előtti utolsó bevásárlóhét hétfőjén.

Stephanopoulosnak azért igaza volt: valami nem stimmelt a helyszínnel. És nem csak a halott. Amikor belenéztem az alagútba, belém hasított egy érzés, nem vestigia, valami ősibb – az ösztön, amit mindannyian öröklünk az evolúciós résből aközött, hogy lejöttünk a fáról és hogy feltaláltuk a dorongot. Amikor még csak két lábon járó, sovány majmok voltunk egy csúcsragadozókkal teli világban. Sétáló ebédek.

A figyelmeztető érzés, hogy figyelnek.

– Azt akarja, hogy nézzek be az alagútba? – kérdeztem.

– Azt hittem, már sose kérdezi meg.

 

Az embereknek fura elképzeléseik vannak a rendőrökről. Például hogy szívesen fejest ugrunk bármilyen veszélyes helyzetbe, és még csak nem is gondolunk a saját biztonságunkra. Az igaz, hogy a tűzoltókhoz és katonákhoz hasonlóan mi is a rossz irányba megyünk, szembe a bajjal, de ettől még igenis gondolkodunk. Az egyik, amin gondolkodunk, az áram alatt álló harmadik sín, és az, hogy milyen könnyű meghalni rajta. A villamosság örömeiről egy Jaget Kumar nevű vidám BKR-őrmester tartott rögtönzött balesetvédelmi oktatást nekem és a várakozó helyszínelőknek. Ritka példány volt, elvégzett egy öthetes kurzust a vágánybiztonságról, így még akkor is bolyonghatott idelent, amikor a sínek áram alatt voltak.

– Maguk azért ezt ne csinálják – intett bennünket Kumar. – Az áram alatt lévő sínek első számú szabálya, hogy az ember ne lépjen rájuk.

Én Kumar mögött mentem, a helyszínelők lemaradtak. Ha azt nem is tudják, mit csinálok, azzal tisztában vannak, hogy nem szabad beszennyezni a tetthelyet. És így legalább kivárhatták, hogy Kumar vagy én áramütést kapunk-e, mielőtt veszélynek teszik ki magukat.

Kumar megvárta, hogy kikerüljünk a hallótávolságból, aztán megkérdezte, tényleg szellemirtó vagyok-e.

– Hogy? – néztem rá.

– Ektoplazmák, meg minden?

– Fogjuk rá.

– Igaz, hogy… – Kumar szünetet tartott, hogy kitapogassa az elfogadható kifejezést – szokatlan jelenségeket vizsgál?

– Nem foglalkozunk az idegenekkel – közöltem, mert általában ez a második kérdés.

– Ki foglalkozik az idegenekkel?

Kumarra néztem, és láttam, hogy szívat.

– Koncentrálhatnánk a feladatra? – kérdeztem.

A vérnyomot könnyű volt követni. – A szélén maradt, távol a középső síntől. – Kumar a lámpájával egy világos bakancsnyomot világított meg a kavicsok között. – Kerülte a talpfákat, ami nekem arról árulkodik, hogy kapott valamilyen balesetvédelmi oktatást.

– Miből gondolja?

– Ha olyan síneken kell menni, amiben van zaft, jobb kerülni a talpfákat. Csúszósak. Ha az ember megcsúszik, elesik, önkéntelenül kiteszi a kezét, és zizz.

– Zizz? – kérdeztem. – Ez a szakkifejezés? Hogy nevezik azt, aki így járt?

– Pirítósnak.

– Ennél jobbat nem tudtak kitalálni?

Kumar vállat vont. – Van fontosabb dolgunk is.

Megkerültük a kanyart, már nem látszott a peron, amikor elértük azt a pontot, ahol a vérnyom kezdődött. Idáig a kavics és a föld felitta a vért, de a lámpám sugara talált egy szabálytalan bordó tócsát.

– Körülnézek arrább, hátha megtalálom, hol jött be – mondta Kumar. – Itt hagyhatom?

– Miattam ne aggódjon – feleltem.

Leguggoltam, és a lámpámmal módszeresen átfésültem a vértócsa környékét. Alig fél méterre vissza a peron felé találtam egy barna bőrtéglalapot, és a fény egy döglött vagy kikapcsolt mobil elülső oldaláról verődött vissza. Majdnem felvettem, de időben észbe kaptam.

Kesztyűt viseltem, és az egyik zsebem dugig volt bizonyítékzacskóval és címkével, és ha ez támadás, rablás vagy bármilyen kisebb bűncselekmény, magam zacskózom be. Csakhogy ez gyilkossági nyomozás volt, és jaj annak a rendőrnek, aki megtöri a bizonyítékláncot, mert leültetik és részletesen elmagyarázzák neki, hol siklott félre az O. J. Simpson-tárgyalás. Power Point-vetítéssel.

A zsebemből elővettem az adóvevőt, visszadugtam az akkut, és hívtam a bűnjelfelelőst, hogy van neki valamim. Várakozás közben még egyszer ellenőrizem a környéket, amikor feltűnt, hogy a vértócsa valahogy fura. A vér sűrűbb a víznél, főleg amikor elkezd alvadni, vagyis a vértócsa felülete nem teljesen lapos. És el tudja rejteni, ami benne van, jöttem rá. Olyan közel hajoltam, hogy a lélegzetem még ne ártson neki. Úgy megcsapott a meleg, a szénpor és a könnyfakasztó szarszag, mintha pofára estem volna egy tanyaudvaron. Tüsszentettem tőle. Na, ez már vestigia.

Lehasaltam, hogy látom-e, mi van a vér alatt. Háromszögletű és kekszszínű volt. Először azt hittem, kő, de aztán láttam, hogy éles a széle, és megértettem, hogy egy cserép-szilánk.

– Talált valamit? – kérdezte felettem valaki. Az egyik helyszínelő.

Mutattam, hogy mit találtam, aztán elkotródtam az útból, amikor a fotós odalépett, hogy lefényképezze őket a helyükön. A lámpámmal az alagútba világítottam, és a fénye visszaverődött Kumar láthatósági mellényéről jó harminc méterre. Válaszként villantott egyet, mire óvatosan odaballagtam hozzá.

– Van valami? – kérdeztem.

Kumar egy modern, kétszárnyú acélajtóra világított, amely egy határozottan viktoriánus téglaboltívben állt. – Azt hittem, a régi szervizúton jutott be, de az még mindig zárva van. Persze azért érdemes ujjlenyomatot venni.

– Hol vagyunk?

– A Marylebone Road alatt, keleti irányban. Van arrébb két régi szellőzőakna, amit ellenőrizni akarok. Velem tart?

A következő állomás, a Great Portland Street hétszáz méterre volt. Nem mentünk el egész odáig, csak amíg meg nem láttuk a peront. Kumar ellenőrizte a bejutási pontokat, és azt mondta, ha a titokzatos emberünk a peronról jutott volna be, az örökké éber biztonságikamera-figyelők észrevették volna.

– De akkor hol a picsába jutott be? – tette fel a kérdést.

– Talán van más út is – véltem. – Ami nincs a tervrajzokon, amit nem vettünk észre.

– Lehívom az állandó járőrt, ő tudni fogja. – A szerviz-járőrök egész éjjel a metróalagutakat járják hibákat keresve, és Kumar szerint a metróhálózat titkos tudásának őrei. – Vagy valami.

Ott hagytam Kumart, hadd várja meg bennszülött vezetőjét, és elindultam vissza a Baker Streetre. Félúton jártam, amikor elcsúsztam a kavicsokon, és orra estem. Önkéntelenül széttártam a kezem, hogy megtörjem az esést, és nem kerülte el a figyelmem, hogy a bal tenyeremmel pont a középső sínre csaptam le. Rendőrpirítós, klassz.

Leizzadtam, mire visszamásztam a peronra. Megtöröltem az arcom, és ekkor vettem észre, hogy vékony koszréteg borítja: a kezem fekete lett tőle. A kavicspor, gondoltam. Vagy talán ősi korom még abból az időből, amikor az alagútban gőzmozdonyok húztak kárpitos kocsikat, tele tiszteletre méltó viktoriánusokkal.

– Adjon már valaki egy zsebkendőt a fiúnak, az isten szerelmére! – dörögte valaki északi akcentussal. – Aztán valaki súgja a fülembe, hogy mi a szarnak van itt egyáltalán.

Seawoll főfelügyelő egy Manchester melletti kisvárosból származott. Pont olyan helyről, mondta egyszer Stephanopoulos, ami megmagyarázza Morrissey életvidámságát. Dolgoztunk már együtt: ő megpróbált felakasztani a Királyi Operaházban, én meg elefántnyugtatót döftem bele, és ez akkor abszolút érthető volt, komolyan. Azt mondtam volna, hogy kvittek vagyunk, csak ő még kapott négy hónap táppénzt, amit, megjegyzem, a legtöbb önérzetes zsaru bonusznak értékelt volna.

A táppénz ezek szerint lejárt, és Seawoll újra átvette a gyilkossági csoport vezetését. Úgy helyezkedett a peronon, hogy szemmel tarthassa a helyszínelőket, de ne kelljen levetnie a teveszőr kabátját és a kézzel varrott Tim Little cipőjét. Odaintette Stephanopoulost és szerény személyemet.

– Örülök, hogy jobban van, uram – szaladt ki a számon.

Seawoll ránézett Stephanopoulosra. – Ez mit keres itt?

– Valami nem tetszett a dologban.

Seawoll sóhajtott. – Miriamet talán félrevezette – mondta nekem –, de most, hogy itt vagyok, reményeim szerint visszatérünk a bevált, bizonyítékalapú nyomozáshoz, és jócskán csökkenni fog a bizarr baromságok mennyisége.

– Igen, uram – feleltem.

– Ettől függetlenül, milyen bizarr baromságba rángat bele ezúttal?

– Nem hiszem, hogy volt mágia…

Seawoll egy éles kézmozdulattal elhallgattatott.

– Nem akarom hallani az M betűs szót.

– Nem hiszem, hogy van bármi fura a halálában, kivéve hogy…

Seawoll megint belém fojtotta a szót. – Hogyan halt meg? – kérdezte Stephanopoulost.

– Csúnya szúrt seb a derekán, valószínűleg szerv is sérült, de a vérveszteségbe halt bele.

Seawoll rákérdezett a gyilkos fegyverre, mire Stephanopoulos odaintette a bűnjelfelelőst, aki felmutatott egy bizonyítékzacskót. A kekszszínű háromszög volt benne, amit az alagútban találtam.

– Az a szar meg mi akar lenni? – hördült fel Seawoll.

– Egy tányérdarab. – Stephanopoulos elfordította a zacskót, és a szegélydíszítésről láttuk, hogy tényleg egy széttört tányér háromszögletű darabja. – Cserépnek nézem.

– Biztos, hogy ez a fegyver? – kérdezte Seawoll.

Stephanopoulos azt mondta, a patológus annyira biztos benne, amennyire a boncolás előtt lehet.

Nem igazán akartam szólni Seawollnak a gyilkos fegyverhez tapadt, koncentrált kis vestigiacsomóról, de úgy véltem, még nagyobb baj lehet belőle, ha nem szólok.

– Uram, ez a tárgy… valamilyen bizarr baromság forrása.

– Honnan tudja?

Megfordult a fejemben, hogy elmagyarázom neki a vestigia mibenlétét, de Nightingale figyelmeztetett, hogy néha jobb olyan egyszerű magyarázatot adni, amit képesek felfogni. – Izzik.

– Izzik?

– Igen, izzik.

– Amit csak maga lát. Az állítólagos különleges misztikus képességével.

A szemébe néztem. – Igen. A különleges misztikus képességemmel.

– Jól van – fújt egyet Seawoll. – Szóval az áldozatunkat leszúrják az alagútban egy mágikus edényszilánkkal, végigtántorog a sínek mellett segítségért, felmászik a peronra, ott összerogyik és elvérzik.

A halál beálltának idejét – hajnali 1 óra 17 perc – pontosan tudtuk, mivel megörökítette a biztonsági kamera. A felvételen 1.14-kor elmosódva megjelent a férfi fehér arca, ahogy felhúzódzkodik a peronra, látszott, hogy megtántorodik, amikor próbál felállni, majd jött a rettenetes pillanat, a feladás, ahogy összeesik és az oldalára fordul.

Miután kiszúrták a peronon, az állomásvezetőnek három perc sem kellett, hogy odaérjen, de mire megtörtént, az áldozat – az állomásvezető szavaival – barna kenyér volt. Nem tudtuk, hogyan jutott be az alagútba, nem tudtuk, a gyilkosa hogyan jutott ki, de miután a helyszínelők átkutatták a tárcáját, azt legalább megtudtuk, hogy kicsoda.

– Rohadt élet, amerikai – szitkozódott Seawoll. Nekem adta a bizonyítékzacskót, amelyben egy laminált kártya volt. A tetején az állt, New York állam, alatta, hogy Jogosítvány, majd név, cím és születési dátum. James Gallaghernek hívták, egy Albany nevű városból jött, és huszonhárom éves volt.

Gyorsan megvitattuk, mennyi lehet az idő New Yorkban, majd Seawoll elküldte az egyik családi kapcsolattartót, hogy keresse fel az ottani rendőrséget. Stephanopoulostól tudtam meg, hogy Albany tulajdonképpen New York állam fővárosa.

– A tudatlansága mértéke ijesztő, Peter – méltatott Seawoll.

– Az áldozatunkban viszont volt tudásszomj – jegyezte meg Stephanopoulos. – A St. Martin’s College-ba járt.

A tárcájában volt egy nemzetközi diákigazolvány, két névjegy James Gallagher névvel és remélhetőleg a londoni címével, ami egy átalakított istállót jelentett a Portobello Road mellett.

– Nem szeretem, amikor megkönnyítik a dolgunkat – dohogott Seawoll.

– Hol kezdjük? – kérdezte Stephanopoulos. – Lakás, család, barátok?

Eddig igyekeztem tartani a szám, és legszívesebben elhúztam volna haza, de nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy James Gallaghert mágikus fegyverrel ölték meg. Vagyis mágikus cserépszilánkkal.

– Szeretnék körülnézni a kérójában – böktem ki. – Hátha szakmabeli volt.

– Szakmabeli, mi? – nézett rám Seawoll. – Így nevezik?

Visszatértem a szám befogásához, mire Seawoll jóváhagyón nézett rám.

– Jól van, vegyük először a lakást. Keressük meg a családot és a barátokat, vázoljuk fel az időrendet. A BKR majd küld le ide embereket, akik átfésülik az alagutat.

– A közlekedésiek nem fognak örülni – jegyezte meg Stephanopoulos.

– Az az ő bajuk – mondta Seawoll.

– Szóljunk a helyszínelőknek, hogy a gyilkos fegyver talán régészeti lelet – mondtam.

– Régészeti?

– Lehetséges.

– Ez a szakmai véleménye?

– Igen.

– Ami szokás szerint annyit ér, mint egy csokoládé teáskanna.

– Szóljak a főnökömnek? – kérdeztem rá.

Seawoll az ajkát biggyesztette, és megdöbbenve jöttem rá: tényleg azt fontolgatja, hogy szól Nightingale-nek. Ez bosszantott, mert eszerint nem bízik a képességeimben, és nyugtalanított, mert eddig valahogy vigasztalt Seawoll ellenállása, hogy bármiféle „mágikus baromság” hatással lehet a nyomozására. Ha elkezd komolyan venni, kénytelen leszek teljesíteni.

– Hallom, hogy Lesley csatlakozott magukhoz – mondta.

Kilencven fokos váltás a beszélgetésben, tipikus rendőr-trükk. Nem vált be, mert azóta gyakoroltam erre a kérdésre a választ, mióta Nightingale és a rendőrfőnök újabb „megegyezésre” jutottak.

– Hivatalosan nem. Határozatlan ideig táppénzen van.

– Nagy kár érte – ingatta a fejét Seawoll. – Kedvem lenne sírni.

– Hogy legyen, uram? – kérdeztem. – B. foglakozik a gyilkossággal, és én… a többivel? – A „B.” a Belgravia kapitányságot takarta, ahol Seawoll gyilkossági csoportja dolgozott; mi, rendőrök sosem használjuk a rendes kifejezést, ha van helyette érthetetlen szakzsargon.

– Azok után, ami legutóbb történt? Egy szart. Maga nálunk lesz az információs csapatban. Így kurvára szemmel tudom tartani.

Stephanopoulosra néztem.

– Üdv a gyilkosságiaknál – mondta.