1.

TUFNELL PARK

Még nyáron elkövettem azt a szarvashibát, hogy elmondtam anyámnak, miből élek. Nem a rendőrködést, arról persze tudott, hiszen ott volt a diplomaosztómon Hendonban, hanem azt, hogy a londoni rendőrség olyan osztályán dolgozom, amely a természetfelettivel foglalkozik. Anyám fejében ez annyit jelentett, hogy „boszorkányvadász” vagyok, ami nem is baj, mert anyám, mint a legtöbb nyugat-afrikai, a boszorkányvadászatot tiszteletreméltóbb foglalkozásnak tekinti a rendőrködésnél. Az anyai büszkeségtől elragadtatva beszámolt karrierem felíveléséről a barátoknak és rokonoknak, ami számszakilag az Egyesült Királyságba kivándorolt Sierra Leone-i közösség minimum húsz százalékát jelenti. Közéjük tartozott Alfred Kamara, aki ugyanabban a bérházban lakott, mint anyám, és rajta keresztül tudomást szerzett róla tizenhárom éves lánya, Abigail is. Nevezett Abigail karácsony előtti vasárnap úgy döntött, feltétlen meg kell néznem egy kísértetet, akit ő talált. A célját úgy érte el, hogy addig abajgatta anyámat, amíg ő be nem adta a derekát, és fel nem hívott a mobilomon.

Nem vágtam hanyatt magam örömömben, mert a vasárnap azon kevés nap közé tartozik, amikor reggel nem kell a lőtéren gyakorolnom, és úgy terveztem, hogy sokáig döglök az ágyban, aztán focit nézek a pubban.

– Na, hol az az izé? – kérdeztem, amikor Abigail ajtót nyitott.

– Miért ketten vagytok? – kérdezett vissza Abigail. Alacsony, sovány mulatt lány volt, világos bőrét még jobban elsápasztotta a tél.

– Ő egy kollégám, Lesley May – mutattam be.

Abigail gyanakodva méregette. – Miért viselsz maszkot?

– Mert leesett a pofám – felelte Lesley.

Abigail megfontolta a választ, majd bólintott. – Oké.

– Szóval hol az az izé? – ismételtem meg a kérdést.

– Az iskolában. És nem izé, pasi.

– Akkor menjünk.

– Most? – húzta a száját. – Tök hideg van.

– Ne mondd. – Tompaszürke téli nap volt, tipikusan olyan idő, amikor az aljas hideg minden kis rést megtalál a ruhádon. – Jössz vagy nem?

A tizenhárom évesekre jellemző dacos tekintettel nézett rám, de én nem voltam sem az anyja, sem a tanára. Nem akartam rávenni semmire, csak haza akartam menni meccset nézni.

– Ahogy akarod – mondtam, és megfordultam.

– Várjál már! Jövök.

Ahogy visszafordultam, pont a képembe csapta az ajtót.

– Nem is hívott be – jegyezte meg Lesley. Ez szerepel a „gyanús viselkedés” bingószelvényen, amit minden zsaru szépen töltöget a fejében. Közvetlen alatta van az, hogy brutálisan erős a kutyája, és hogy túl gyorsan állt elő az alibivel.

Ha az illető az összes rubrikát kipipálja, nyerhet egy fizetett utat a helyi rendőrőrsre.

– Vasárnap délelőtt van. Lehet, hogy a faterja még alszik – vetettem fel.

Úgy döntöttünk, a kocsiban várjuk meg Abigailt, ahol azzal ütöttük el az időt, hogy az évek során összegyűlt megfigyelési csomagokban turkáltunk. Találtunk egy egész tubus gyümölcspasztát, és éppen el kellett fordulnom, hogy Lesley felemelhesse a maszkját és megegyen egyet, amikor Abigail kopogott az ablakon.

Hozzám hasonlóan ő is a „rossz” szülőtől örökölte a haját, de én férfi lévén csak leborotválom, míg Abigaillel az apja rendszeresen végigjárt egy rakás fodrászt, rokont és lelkes szomszédot, hogy megzabolázza azt a loboncot. A lány attól kezdve nyögdécselt és fészkelődött, hogy a haját bekenték balzsammal, befonták vagy hajvasalózták, de az apja eltökélte, hogy a gyerek nem fog szégyent hozni rá. Aztán a tortúrának hirtelen vége szakadt, amikor Abigail betöltötte a tizenegyet, és halálos nyugalommal közölte, hogy beállította a gyerekmentő szolgálat számát gyorshívásra, és aki még egyszer a közelébe jön hajhosszabbítóval, balzsammal vagy – ne adj’ isten – fésűvel, az magyarázkodhat a hatóságoknak. Azóta az egyre jobban elburjánzó afróját hátul mikrofonkontyba fogva hordja. Az évek során akkora lett, hogy már nem fért el rózsaszín télikabátja kapucnija alatt, úgyhogy jókora rasztasapkát húzott rá, amitől úgy nézett ki, int a hetvenes években az, akire azonnal rászálltak a rasszisták. Anyám szerint Abigail haja kész botrány, de nekem feltűnt, hogy a sapka megóvja az arcát a szemerkélő esőtől.

– Mi lett a Jaggel? – kérdezte, amikor beült hátra.

A főnökömnek volt egy igazi Mark 2 Jaguarja, 3,8 literes motorral, amely bekerült a helyi folklórba, mivel néha elruccantam vele ide. Egy olyan Jaget még a 3G-s kölykök is menőnek tartottak, viszont a narancssárga Focus ST 1, amit most vezettem, csak egy uncsi Ford Asbo volt a sok közül.

– Nem vezetheti, amíg el nem végzi a haladó autóvezető- tanfolyamot – tájékoztatta Lesley.

– Azért, mert a mentővel belehajtottál a folyóba? – kérdezte a lány.

– Nem hajtottam bele a folyóba – mondtam. Elindultam a Leighton Roadon, és visszatereltem a témát a kísértetre. – A suliban pontosan hol van az az izé?

– Nem a suliban, alatta. Ahol a vasúti sínek vannak. És nem izé, hanem pasi.

Az Acland Burghley középiskoláról beszélt, ahol a Peckwater bérház számtalan generációja részesült oktatásban, köztük én és Abigail. Vagy ahogy Nightingale szerint helyes: Abigail és én. Azt mondom, számtalan, de a hatvanas évek végén épült, szóval nem lehet több max. négy generációnál, tehát igazából nagyon is számos.

Az iskola a Dartmouth Park domb aljában állt, a tervezője láthatóan csodálta Albert Speert, főként munkásságának késői korszakát, konkrétan a monumentális Atlanti falat. Az iskola három tornyával és vastag betonfalaival simán uralhatta volna a Tufnell Park stratégiai fontosságú ötirányú kereszteződését, és megakadályozhatta volna, hogy az islingtoni könnyű gyalogság egy menetoszlopa előrenyomuljon a főúton.

Az Ingestre Roadon találtam parkolóhelyet, az iskola mögött, aztán a ropogó havon eltrappoltunk a gyaloghídig, amely a vasúti sínek felett ível át.

Két sínpár futott egymás mellett, a déli minimum két méterrel mélyebb részen, mint az észak felé tartó. Emiatt két síkos lépcsősoron kellett feltipegnünk, mire átnézhettünk a drótkerítésen.

Az iskola pályáját és tornatermét egy betonalapzatra építették, amely alatt a két sínpár külön alagúton haladt keresztül. A gyaloghídról ez a két alagút – a dizájn egészét szem előtt tartva – szakasztott úgy nézett ki, mint két tengeralattjáró-hangár bejárata.

– Abban – mutatott Abigail a bal oldalira.

– Lementél a sínekre? – kérdezte tőle Lesley.

– Óvatos voltam.

Lesley nem örült, és én sem. A vasúti sínen mászkálni halálos játék. Évente hatvanan halnak meg azért, mert sínre lépnek, amiben egyedül az a jó, hogy ekkor a Brit Közlekedési Rendőrség (vagyis a BKR) problémája lesznek, és nem az enyém.

Mielőtt olyan hülyeséget csinál, mint például vasúti sínre lép, egy képzett rendőrnek illik felmérni a kockázatot. Az eljárás szerint hívni kellett volna a BKR-t, hogy küldjenek egy kutatócsapatot, akik vagy lezárták volna a vonalat, vagy nem, azért, hogy én meg Abigail bemehessünk kísértetet keresni. Annak a hátulütője, ha nem hívom a BKR-t, az lenne, hogy ha Abigaillel bármi történik, az véget vet a karrieremnek, és mivel az apja régimódi nyugat-afrikai zsarnok, az életemnek is.

Annak a hátulütője, ha hívom őket, az, hogy el kell magyaráznom, mit is keresek, és körberöhögnek. Mint minden fiatal férfi az idők kezdete óta, én is úgy döntöttem, hogy inkább a lehetséges halál, mint a biztos megaláztatás.

Lesley javasolta, hogy legalább a menetrendet nézzük meg.

– Vasárnap van – szólt közbe Abigail –, egész nap karbantartást végeznek.

– Honnan tudod? – nézett rá Lesley.

– Onnan, hogy megnéztem. Miért esett le az arcod?

– Mert túl szélesre nyitottam a szám.

– Hogyan jutunk le oda? – szúrtam közbe gyorsan.

A sínek két oldalán lévő olcsó földekre önkormányzati lakótelepeket húztak fel. Az északi oldalon álló ötvenes évek-beli toronyház mögött bokrok szegélyezte lucskos füves rész terült el, mögötte pedig egy drótkerítés húzódott. Gyerek méretű alagút vezetett a bokrok között egyenesen egy lyukhoz a kerítésen, és onnan le a sínekhez.

Leguggoltunk, és követtük Abigailt. Lesley felvihogott, amikor két nedves ág is képen csapott. Megálltunk megvizsgálni a kerítésen lévő lyukat.

– Nem úgy vágták. Talán rókák.

Nedves chipseszacskók és kólásdobozok hevertek a kerítésnél, Lesley a cipője orrával kotorászott közöttük. – A narkósok még nem jutottak el ide, nincs tű. – A lányra nézett.

– Honnan tudtad, hogy ez a lyuk itt van?

– A gyaloghídról látni.

A sínektől a lehető legtávolabb maradva leereszkedtünk a gyaloghíd alá, és elindultunk az iskola alatti bal oldali alagút betonszája felé. Fejmagasságig graffiti borította a falat, megfakult alapszínekkel gondosan megrajzolt, dagadozó betűk, rajtuk a durvább tagek. A festékszórótól a filctollig mindent használtak. Néhány horogkereszttől eltekintve nem hiszem, hogy Dönitz admirálisnak tetszett volna.

Viszont legalább nem áztunk el. Húgyszagot éreztem, de túl savas volt, hogy emberi legyen. Talán róka. A tér a lapos mennyezet, a betonfalak és a szélesség miatt inkább egy elhagyott raktár benyomását keltette, mint alagútét.

– Hol volt? – kérdeztem.

– Középen, ahol sötét van – felelte Abigail.

Naná.

Lesley megkérdezte a lánytól, hogy jutott egyáltalán eszébe ide lejönni.

– Látni akartam a Roxfort Expresszt.

Nem igazából, tette hozzá gyorsan Abigail. Naná, hogy nem az igazi Roxfort Expresszt. De Kara, a barátnője, aki a sínekre néző lakásban lakik, azt mondta, hogy néha lát elmenni egy gőzmozdonyt, és szerinte azt használták Roxfort Expressznek.

– A filmben, értitek.

– És a hídról nem tudtad volna megnézni? – kérdezte Lesley.

– Túl gyorsan elmegy. Meg kell számolni a kerekeit, mert a filmben 5972-es osztályú GWR 4900 van, ami 4-6-0 felosztású.

– Nem is tudtam, hogy ilyen nagy vonatmániás vagy – mondtam neki.

– Nem is vagyok – bokszolt a karomba. – Az csak a számokról szól, ez viszont egy elmélet igazolása.

– És láttad a vonatot? – kérdezte Lesley.

– Nem. Kísértetet láttam. Ezért kerestem meg Petert.

Megkérdeztem, hogy pontosan hol látta a kísértetet, mire megmutatta a krétajelet, amit odahúzott.

– Biztos, hogy itt jelent meg az az izé? – kérdeztem rá.

– Itt jelent meg, és pasi – nyomatékosított. – Már mondtam, hogy pasi.

– Hát, most nincs itt.

– Persze hogy nincs. Ha állandóan itt lenne, már másvalaki is jelentette volna.

Ebben volt valami, és magamban megjegyeztem, hogy a Hodályba hazaérve nézzem át a jelentéseket. A könyvtárszoba mellett találtam egy kis helyiséget, amelyben irattartó szekrények álltak, csurig második világháború előtti papírokkal. Ezek között akadtak olyan noteszek, amelyeket kísértet megfigyelésekkel írtak tele; úgy láttam, a kamasz varázslójelöltek között népszerű hobbi lehetett a kísértetvárás.

– Lefényképezted? – kérdezte Lesley.

– A vonat miatt a kezemben volt a mobil meg minden – mondta Abigail –, de mire eszembe jutott, hogy lekapjam, már eltűnt.

– Érzel valamit? – fordult felém Lesley.

Amikor odaléptem, ahol a szellem állt, hideget éreztem, a rókavizeleten átütő nedves beton és butángáz szagát, és olyan vihogást hallottam, mint Mardelé a rajzfilmben, és egy bazi nagy dízelmotor kongó dübörgését.

A mágia nyomot hagy a környezetén, amelyet szakszóval úgy nevezünk: vestigia. A kő szívja be a leginkább, az élő dolgok a legkevésbé. A beton ebből a szempontból majdnem olyan hasznos, mint a kő, bár a nyomok néha halványak, szinte megkülönböztethetetlenek a képzelet szüleményétől. A mágia gyakorlásához a kettő szétválasztása kulcsfontosságú képesség. A hideget feltehetőleg az időjárás okozta, a vihogást, akár képzelt, akár valós, Abigail hagyta ott. A butángáz és a dízelmoraj ismerős tragédiára utalt.

– Na? – nógatott Lesley. Nekem jobban megy a vestigium kiszűrése, mint neki, és nem is csak azért, mert régebb óta vagyok mágustanonc.

– Valami van itt – mondtam. – Csinálnál egy kis világosságot?

Lesley kivette az akkut a mobiljából, és szólt Abigailnek, hogy kövesse a példáját.

– A mágia tönkreteszi a chipet – magyaráztam a lánynak, amikor vonakodott. – De nem muszáj, ha nem akarod. A te telefonod.

Erre Abigail elővett egy tavalyi Ericssont, gyakorlottan felpattintotta a hátoldalát, és kivette az akkut. Biccentettem Lesley-nek; az én mobilomra kapcsolót szereltettem az egyik unokatesómmal, aki tizenkét éves kora óta gyakorolja a mobilfeltörést.

Lesley kinyújtotta a tenyerét, és kimondta a varázsigét, mire egy golflabdányi fénygömb jelent meg a tenyere felett. A varázsige ebben az esetben a lux, a varázslat közismert neve pedig fénygömb, ez az első varázslat, amelyet az ember megtanul. Lesley gömbjének gyöngyházfénye elkenődő szélű árnyakat vetett az alagút betonfalára.

– Azta! – hüledezett Abigail. – Ti tudtok varázsolni!

– Ott van – mondta Lesley.

Egy fiatal srác jelent meg a falnál. Fehér bőrű volt, a tízes-húszas évei fordulóján járhatott, természetellenesen szőke haját tüskékbe zselézte. Olcsó fehér edzőcipőt, farmert és munkáskabátot viselt. Festékszórót tartott a kezében, éppen egy ívet rajzolt nagy gonddal a betonfalra. A sziszegés alig hallatszott, és a frissen fújt festéknek nyoma sem maradt. Amikor megállt megrázni a flakont, a csörgő hang tompán hallatszott.

Lesley fénygömbje eltompult, és vörös árnyalatot vett fel.

– Adj bele energiát – instruáltam.

Koncentrált, és a fény fel is erősödött, de aztán újra eltompult. A sziszegés felhangosodott, és már láttam, mit ír a srác. Ambiciózus vállalkozás volt: egy olyan mondaton dolgozott, amely a bejáratnál kezdődött.

– „Legyetek jók…” – olvasta Abigail. – Ez meg mi akar lenni?

Ujjamat az ajkamra téve csendre intettem, és Lesley-re pillantottam, aki biccentéssel jelezte, hogy akár egész nap képes fenntartani a fénygömböt. De persze nem hagyhattam volna neki, hogy kimerítse magát. Elővettem a szolgálati noteszt és a tollat.

– Elnézést, uram, egy szóra – szólítottam meg a srácot a létező legrendőrösebb hangomon. Hendonban kifejezetten megtanítanak erre a hangnemre. Komolyan. Az a cél, hogy a hangod áthasítsa az alkohol, a dac vagy a bűntudat ködét, amelyben a lakosság jeles tagja éppen bódultan lebeg.

A srác rám se hederített. A kabátzsebéből elővett egy másik flakont, és elkezdte árnyalni az L betűt. Próbálkoztam még párszor, de láthatóan eltökélte, hogy eljut az „egymáshoz” szó végéig.

– Hé, napsugár! – röffent rá Lesley. – Tegye azt le, forduljon meg, és beszélgessünk.

A sziszegés elhallgatott, a két flakon visszakerült a zsebbe, és a srác megfordult. Arca sápadt és szögletes volt, szemét színes Ozzy Osborne-szemüveg takarta.

– Nem érek rá – mondta.

– Azt látjuk – mondtam, és megmutattam neki a rendőr-igazolványomat. – Hogy hívják?

– Macky – felelte, aztán visszafordult a művéhez. – Nem érek rá.

– Mit csinál? – kérdezte Lesley.

– Jobbá teszem a világot.

– Egy szellem – hitetlenkedett Abigail.

– Te rángattál ide minket – néztem rá.

– Ja, de amikor én láttam, ritkásabb volt. Sokkal ritkásabb.

Elmagyaráztam neki, hogy a kísértet a Lesley által generált mágiából táplálkozik, ami elkerülhetetlenül vezetett a rettegett kérdéshez:

– És mi az a mágia?

– Nem tudjuk – feleltem. – Azt tudom, hogy nem elektromágneses sugárzás.

– Talán agyhullám – vélte Abigail.

– Nem hinném, mert az elektrokémiai lenne, ami szintén valamiféle fizikai manifesztációval járna, ha ki akarnád vetíteni a fejedből. Úgyhogy legyen egyszerűen tündérpor vagy kvantumtorlódás, ami kábé ugyanaz, mint a tündérpor, csak a „kvantum” szóval megspékelve.

– Most akkor beszélünk a fickóval, vagy nem? – türelmetlenkedett Lesley. – Mert ha nem, abbahagyom – nézett a tenyerén billegő fénygömbre.

– Hé, Macky! – szóltam oda. – Kagylózzon kicsit ide.

Macky közben nekiállt dolgozni, az Y-t árnyékolta az utolsó szóban.

– Nem érek rá. Jobbá teszem a világot.

– És pontosan hogyan?

Macky befejezte a betűt, és elégedetten hátralépett, hogy megcsodálja a művét. Eddig mind a négyen a lehető legtávolabb maradtunk a sínektől, de Macky vagy vállalta a kockázatot, vagy ami valószínűbb, csak elfelejtette. Láttam, hogy Abigail azt tátogja, baszki, amikor felfogta, mi következik.

– Úgy, hogy… – mondta Macky, aztán elgázolta a szellemvonat.

Láthatatlanul és némán robogott el mellettünk, csak a meleg huzat és a dízelszag csapott meg bennünket. Macky lerepült a sínekről, és összerogyott a Legyetek szó Y-ja alatt. Gurgulázás hallatszott, a lába pár másodpercig még rángott, majd mozdulatlanná dermedt. Aztán a teste elfakult, és vele együtt a graffiti is.

– Most már abbahagyhatom? – kérdezte Lesley. A fénygömb tompa maradt, Macky még mindig táplálkozott az erejéből.

– Csak egy kicsit még – kértem.

Halk csörgést hallottam, és amikor az alagút szája felé néztem, egy átlátszó alakot láttam, aki elkezdett felfújni egy L betűt.

Ciklikus, jegyeztem fel a noteszbe, ismétlődő: érzéketlen?

Szóltam Lesley-nek, hogy szüntesse meg a fénygömböt, és Macky egyből el is tűnt. Abigail, aki az alagút falához lapult, figyelte, ahogy gyorsan átkutatjuk a sínek melletti részt. A bejárat felé félúton kiemeltem Macky szemüvegének poros maradványát a homokos kavicsok közül. A tenyerembe zártam, és lehunytam a szemem. A vestigiánál a fém és az üveg megbízhatatlan, de azért hallottam pár ütemnyi halk, rockos gitárszólót.

Feljegyeztem a szemüveget a noteszbe – elvégre ez volt a szellem létezésének tárgyi bizonyítéka –, és azon tanakodtam, hazavigyem-e. Ha eltávolítok valamit, ami ennyire része a kísértetnek, az hatással lesz rá? És ha ezzel károsítom vagy elpusztítom a kísértetet, mit számít? Egy szellemet személynek kell tekinteni?

A világi könyvtár szellemekről szóló könyveinek még a tíz százalékát sem olvastam. Tulajdonképpen csak azokat a tankönyveket tanulmányoztam, amelyeket Nightingale feladott, és egy-két szerzőt, akibe nyomozás közben belefutottam, úgymint Wolfe vagy Polidori. Az olvasottakból mindenesetre világos volt, hogy a hivatalos varázslók körében a szellemek iránt tanúsított magatartás idővel gyökeresen megváltozott.

Sir Isaac Newton, a modern mágia alapítójának szemében a kísértetek csak bosszantó nyűgök voltak, amik elvonják a figyelmet az ő rendezett kis világegyetemének szépségéről. A tizenhetedik században hirtelen osztályozni próbálták őket, akár a növényeket és az állatokat, a felvilágosodás alatt pedig sokat és komolyan beszéltek a szabad akaratról. A viktoriánusok szépen két részre oszlottak: akik szerint a kísértet megváltásra váró lélek, és akik szerint csak spirituális szennyezés, amitől meg kell tisztítani a világot. Az 1930-as években, amikor megszületett a relativitás- és a kvantumelmélet, hogy megingassa a Hodály bőrkárpitját, a spekuláció lelkesebben folytatódott, és az eltávozottak szegény szellemeit mindenféle mágikus kísérlet kézenfekvő tesztalanyainak tekintették. Úgy okoskodtak, hogy azok tulajdonképpen múltbéli életek gramofonlemezei, tehát erkölcsileg annyi státus illeti meg őket, mint a muslincákat egy genetikai laborban.

Minderről megkérdeztem Nightingale-t, mivel ő átélte ezeket az időket, de azt felelte, akkoriban nem sokat volt a Hodályban. A Birodalom távoli vidékein és azon kívül járt, mondta. Rákérdeztem, mit csinált.

– Arra emlékszem, hogy tömérdek jelentést írtam, de hogy mi célból, abban sosem voltam biztos.

Én nem hittem, hogy „lelkek” lennének, de amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy valójában micsodák, addig inkább korholjanak erkölcsös viselkedésért. Kapartam egy sekély mélyedést a kőtörmelékbe, ahová Abigail jelet tett, és oda temettem a szemüveget. Feljegyeztem az időpontot és a helyet, hogy majd beleírhassam a jelentésbe a Hodályban. Lesley feljegyezte a lyuk helyét a kerítésen, de nekem kellett beszólni a Brit Közlekedési Rendőrséghez, lévén ő hivatalosan még betegszabadságon volt.

Vettünk Abigailnek egy Twixet meg egy dobozos kólát, és kicsikartunk belőle egy ígéretet, hogy akármennyire is odavan a Roxfort Expresszért, nem megy a sínek közelébe. Bíztam benne, hogy Macky szellemhalála önmagában is elriasztja. Aztán hazavittük, majd elindultunk a Russell Square-re.

– Az a kabát kicsi neki – mondta Lesley. – Amúgy milyen kamasz lány les gőzmozdonyokat?

– Szerinted gond van otthon? – kérdeztem.

Lesley bedugta a mutatóujját a maszkja alá, és megvakarta az arcát. – Ez kurvára nem hipoallergén.

– Levehetnéd. Majdnem otthon vagyunk.

– Szerintem szólnod kéne a gyermekvédelemnek.

– Számoltad a perceket?

– Attól, hogy ismered a családját, még nem teszel neki szívességet, ha ignorálod a problémát.

– Beszélek anyámmal – mondtam. – Hány perc volt?

– Öt.

– Volt az tíz is.

Lesley ugyanis csak bizonyos ideig gyakorolhat mágiát naponta. Ez volt Walid doki egyik feltétele, amikor engedélyezte neki, hogy mágustanonc legyen. Plusz naplót kell vezetnie arról, hogy milyen mágiát végez, és heti egyszer el kell kutyagolnia a kórházba, és bedugni a fejét az MRI-gépbe, hogy a doki neurológiai károsodást keressen az agyán, ami a hipertaumaturgikus rongálás első jele. A túl sok mágia ára egy combos stroke, ha mázlista vagy, és halálos agyi aneurizma, ha nem. A mágia azért sem lett széles körben elterjedt hobbi, mert a mágnesesrezonancia-vizsgálat előtt a túlzásba vitt használat első figyelmeztető jele az volt, hogy az ember holtan esett össze.

– Öt perc volt – ismételte Lesley.

Kiegyeztünk hatban.

Thomas Nightingale felügyelő a főnököm és a mesterem – szigorúan a kifejezés tanár-diák értelmében –, és vasárnaponként általában együtt vacsorázunk az úgynevezett privát ebédlőben. Egy sóhajnyival alacsonyabb nálam, karcsú, barna hajú, szürke szemű, negyvennek látszik, de sokkal-sokkal öregebb. Ugyan rendszeresen nem öltözik ki a vacsorához, mindig van egy erős érzésem, hogy csak udvariasságból fogja vissza magát.

Szilvaszószos disznósültet ettünk, bár valami oknál fogva Molly úgy vélte, az ideális köret Yorkshire pudding és cukrozott sült káposzta. Lesley szokás szerint inkább a szobájában evett. Nem hibáztattam érte, a Yorkshire puddingot nem könnyű méltósággal fogyasztani.

– Holnap kiruccan vidékre – közölte velem Nightingale.

– Igen? Ezúttal hová?

– Henley-on-Thamesbe.

– És mi van Henley-ben? – kérdeztem.

– Feltehetőleg egy Kis Krokodil. Postmartin professzor a kedvünkért ásott egy kicsit, és felfedezett még néhány tagot.

– Mindenki imád nyomozót játszani – jegyeztem meg.

Igazából Postmartin professzor, lévén az archívum őre és maga is régi oxfordi alkalmazott, nagyon is alkalmas volt rá, hogy felkutassa azokat a diákokat, akikről gyanítottuk, hogy illegálisan tanultak mágiát. Ezek közül minimum ketten elérték a „velejéig romlott gonosz mágus” státust: az egyik a hatvanas években volt aktív, a másik még élt és alkotott, nyáron például megpróbált lelökni egy háztetőről. Öt emelet magasan voltunk, úgyhogy eléggé magamra vettem.

– Azt hiszem, Postmartin mindig is amatőr kopónak tartotta magát – mesélte Nightingale. – Főleg ha az egyetemi pletykákról volt szó. Úgy véli, talált egy illetőt Henley-ben, egy másikat pedig a mi szép városunkban, ráadásul a Barbicanban. Holnap menjen el Henley-be, és szimatoljon körbe, hogy tényleg gyakorló mágus-e az az alak. Ismeri a dörgést. Én addig Lesley-vel meglátogatom a másikat.

Az utolsó kanál Yorkshire puddinggal felitattam a szilvaszószt.

– Henley eléggé kiesik.

– Lehetősége nyílik tágítani a horizontját. Gondoltam is, hogy összeköthetné egy „pásztori” látogatással Beverley Brooknál. Úgy tudom, jelenleg a Temzének azon a szakaszán él.

A Temzénél, vagy benne?, gondoltam.

– Jó ötlet – mondtam hangosan.

– Sejtettem, hogy tetszeni fog.

Érthetetlen, de a városi rendőrségnél nincs nyomtatvány kísértetekre, úgyhogy kénytelen voltam én összeesztergálni egyet Excelben. A régi időkben minden rendőrőrsön volt egy adategyeztető, az ő feladata volt naprakészen tartani a kartotékokat, tele információkkal helyi bűnözőkről, régi ügyekről, pletykákról és minden másról, ami segített az igazság kék egyenruhás bajnokainak, hogy a megfelelő ajtót rúgják be. Vagy legalább egy ajtót a megfelelő környéken. A Hendon rendőrfőiskolán megőriztek egy adategyeztető irodát: egy poros szobát, amelyet faltól falig és padlótól plafonig kartotékdobozok töltenek meg. A kadétoknak megmutatják a helyiséget, és tiszteletteljes hangon mesélnek neki a rég letűnt elmúlt évszázadról, amidőn még minden információt papírlapokra írtak. Manapság ha van hozzáférésed, bejelentkezel az AWARE terminálba – a bűnügyi jelentéseknek ott a CRIS, az információknak a Crimint+, a kiképzőprogramoknak a NCALT, vagy éppen a MERLIN, ami a gyermekek ellen elkövetett vagy velük kapcsolatos bűnügyek adminisztrációjára szolgál –, és pillanatok alatt megszerzed a szükséges információt.

A Hodály olyan anyagok hivatalos tárháza, amelyekről a józan gondolkodású rendőrök nem akarnak beszélni, és főleg nem akarják, hogy az elektronikus rendszerben keringjenek, és egy ember vagy akár egy újságíró megtalálja, ezért aztán a Hodály a hagyományos módon szerzi az információt: szájhagyomány útján. A zöme Nightingale-hez megy, aki leírja – igencsak olvashatóan, teszem hozzá – egy papírra, amelyet aztán én iktatok, miután a legfontosabbakat átmásolom egy 5 x 3-as kártyára, ami a világi könyvtár katalógusának megfelelő részébe kerül.

Nightingale-től eltérően én a laptopomon gépelem le a jelentéseket, aztán kinyomtatom, és iktatom a könyvtárban. Becslésem szerint a világi könyvtárban háromezer aktánál is több van, nem számítva az összes kísértet-megfigyeléses noteszt, amit a harmincas években nem iktattak. Egyszer majd mindet archiválom. Valószínűleg úgy, hogy megtanítom Mollyt gépelni.

Miután letudtam a papírmunkát, kemény fél órát töltöttem idősebb Pliniusszal, aki annak köszönheti maradandó hírnevét, hogy megírta a világ első enciklopédiáját, és a kelleténél pöttyet közelebb hajózott a Vezúvhoz azon a nagy napon. Aztán kivittem Tobyt a térre sétálni, beugrottam egy pohár sörre a Marquis-ba, majd visszamentem a Hodályba, és lefeküdtem.

Az olyan egységben, amelyik egy főfelügyelőből és egy konstáblerből áll, nem a főfelügyelő az ügyeletes az éjszaka közepén. Miután véletlenül taccsra vágtam három mobilt, rászoktam, hogy a Hodályban be se kapcsolom. Ez viszont azt jelentette, hogy ha munkaügyben telefonáltak, Molly vette fel a földszinten, aztán értesített engem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy némán állt a szobám ajtajában, amíg fel nem riadtam arra, hogy rám jött a frász. A Kéretik kopogni cetli hatástalannak bizonyult, mint ahogy az is, amikor kulcsra zártam az ajtót, és a kilincset székkel ékeltem ki. Na most, imádom Molly főztjét, de egyszer majdnem megevett, ezért a gondolat, hogy hívatlanul besiklik a szobámba, mialatt durmolok, nem igazán hagyott pihenni. Így aztán két nap kemény munka és a Tudományos Múzeum egyik kurátorának segítsége révén koaxális kábelt vezettem fel a szobámba a telefontól, hogy legyen egy saját mellékem.

Ettől kezdve, amikor csak a városi rendőrség nevezetű igazságszolgáltatás erős karjának szüksége van speciális szolgálatomra, jelet küld egy szigetelt rézvezetéken, amely megszólaltatja az elektromágneses csengőt a bakelittelefonban, amelyet öt évvel apám születése előtt gyártottak. Mintha dallamos légkalapáccsal ébresztenének, de még ez is jobb, mint az eddigi verzió.

Lesley denevérfonnak nevezi.

Hajnali három után pár perccel ébresztett.

– Ébresztő, Peter – csicseregte Stephanopoulos felügyelő. – Ideje, hogy rendes rendőrmunkát végezzen.