7

NINE ELMS

Ahhoz képest, hogy nemcsak kihoztam az őrizetből, de még azt is felajánlottam, hogy hazaviszem, Zachary Palmer nem nagyon örült nekem.

– Miért csuktak le? – kérdezte, ahogy hazafelé hajtottunk.

Rámutattam, hogy nem volt letartóztatva, és ha kéri, bármikor elmehetett volna. Ezen meglepődött, ami számomra igazolta, hogy vagy nem karrierbűnöző, vagy túl hülye, hogy átmenjen a vizsgán.

– Ki akartam takarítani a házat – mondta. – Érti, hogy szép legyen, amikor jönnek Jim szülei.

Éjjel elállt a havazás, és a londoni forgalom puszta súlya megtisztította a főutakat. A mellékutcákon azért még vigyázni kellett, nem utolsósorban mert a kölyökbandák szívesen dobálták hógolyóval az elhaladó autókat.

– Van takarítónője, nem? – kérdeztem.

– Ja, az van – mondta, mintha csak most jutott volna eszébe. – De nem hinném, hogy ma bejön. És különben sem az enyém, Jimé volt. Most, hogy ő nincs, az se fog jönni. Nem akarom, hogy azt higgyék, ingyenélő vagyok. Mármint a szülei. Azt akarom, hogy tudják, volt egy barátja.

– Hogyan ismerkedett meg James Gallagherrel?

– Miért csinálják ezt állandóan?

– Micsodát?

– Hogy mindig a teljes nevét mondják. – Zach összegörnyedt az ülésben. – Szerette, ha Jimnek szólították.

– Rendőrségi szokás – feleltem. – Megelőzi a kavarodást, és tiszteletet sugall. Hogyan ismerkedett meg vele?

– Kivel?

– Jimmy barátjával.

– Megállhatnánk reggelizni?

– Tisztában van vele, hogy csak rajtam múlik, vádat emelünk-e ön ellen? – hazudtam.

Zach szórakozottan kopogott az ablakon. – Az egyik haverja haverjának voltam a haverja. Összejöttünk. Bírta Londont, de félénk volt, kellett neki egy idegenvezető, nekem meg egy hely, ahol meghúzhatom magam.

Ez elég közel volt ahhoz, amit előbb Guleednek, majd Stephanopoulosnak vallott, hogy azt higgyem, akár még igaz is lehet. Stephanopoulos kérdezte a drogokról, de Zach egyből megesküdött az anyja életére, hogy James Gallagher nem élt vele. Mármint nem volt ellene kifogása, csak nem érdekelte.

– Minek kellett neki idegenvezető? – kérdeztem, ahogy befordultam a Notting Hill Gate trükkös sarkán. Megint elkezdett havazni, nem olyan sűrűn, mint előző nap, de pont annyira, hogy az utakat síkossá és könyörtelenné tegye.

– Pubokba, klubokba. Tudja, helyekre, galériákba. El akart járni ide-oda Londonban.

– Maga mutatta neki azt a helyet, ahol a gyümölcsöstálat vette?

– Nem értem, miért érdekli annyira az a gyümölcsöstál. Csak egy tál.

Megdöbbentő, de nem mondtam neki, hogy azért, mert szerintem mágikus tál. Az ilyesmivel könnyen nevetség tárgyává teszi magát az ember.

– Rendőrségi dolog – mondtam.

– Tudom, hol vette, de előtte tényleg reggelizhetnénk.

A Portobello Road egy hosszú, keskeny út, amely Notting Hillből kanyarog a Westwayig és tovább. A dzsentrifikáció frontvonalát képezi, amióta a szvingelő hatvanas években a pénz elkezdett nagyban érkezni Ladbroke Grove-ba a popsztárokkal és a filmrendezőkkel. Piac azóta van ott, amióta ki lehetett sétálni a földekre az északi végén, és horgászni a Counter’s Creekben. Az antikvitás piacrész, amely minden áldott szombaton odaszippantja a turistákat, csak a negyvenes években indult, mégis mindenki erre gondol, amikor meghallja a nevet. Ahogy a pénzes bohémokat a nyolcvanas években felváltották az igazán gazdagok, Portobello a társadalmi változás hőmérője lett. A takaros kis viktoriánus ikerházakat elcsaklizták a hat számjegyű fizetést bezsebelők, kezdve a Notting Hill-i végén, a nagy üzletláncok pedig igyekeznek benyomulni az antikvitás üzletek és jamaicai kávézók közé. Csak a vörös téglás bérházak állnak ellen a könyörtelen áradatnak, akár a bástyák, zordan meredve a belvárosi népekre és a médiamunkásokra, puszta jelenlétükkel nyomva le az ingatlanárakat.

Jó példa volt erre a Portobello Court, amely az Elgin Crescent-kereszteződést őrizte, és a zöldség-gyümölcs meg az antikvitáspiac közti átmenetet jelezte. Itt az ember még kap öt fontért egy pár virslit, tojást, babot, pirítóst és hasábkrumplit, de közben meg tudja tekinteni a standoknak azt a részét, ahol, esküdözött Zach, James Gallagher a gyümölcsöstálat vette. Ő rendes reggelit kért, én egy gombás omlettet és egy csésze teát. Zach felvett egy elhagyott Sunt, és a címlapra pillantott – E. coli-fertőzés Londonban –, aztán hátralapozott. Én közben az ablakon át néztem, hogy az út kezd eltűnni a friss hó alatt.

Felhívtam Lesley-t. – Hogy tudok utánanézni egy piaci stand tulajdonosának a Portobellón?

Zach abbahagyta a rágást, és rám nézett.

– Hívd fel a belső információs csoportot. Őket azért fizetik, hogy a hülye kérdéseidre válaszoljanak. – Hallottam mögötte az utcazajt.

– Hol vagy?

– A Gower Streeten. Van egy másik megbeszélésem.

Elköszöntem, aztán kibogarásztam a belső információs csoport számát. Zach sürgetőn intett.

– Mi van?

– Be kell vallanom valamit – mondta. – Nem voltam teljesen őszinte.

– Meg vagyok döbbenve.

– A stand, amit maga keres, ott van. – Egy standra mutatott lejjebb az utcán. Edényeket és mindenféle gyanús konyhai holmit árult, mint már akkor is, amikor fél órája beléptünk a kávézóba.

– Hadd kérdezzek valamit – mondtam. – Felfogja, hogy az állandó hazudozása olyan bizalomromlást eredményez, ami magára nézve káros következményekkel jár a későbbiekben, úgy öt perc múlva?

– Nem igazán – felelte Zach krumplival teli szájjal. – Én mindig is a jelenben éltem. Szöcske vagyok, nem hangya. Mi történik öt perc múlva?

– Megiszom a teát – feleltem.

Aki Londonban él, az fehér karácsonyra számít a legkevésbé. A standos felkészült az ünnepekre. A stand merevítőire flittert aggatott, és volt egy kis műanyag karácsonyfa, a tündér helyén KARÁCSONYI AKCIÓK! táblával. De állandóan le kellett löknie a felgyűlt havat a ponyváról, nehogy a súlya alatt összerogyjon. Éppen ezért sokkal jobban örült nekem, mint normális esetben, még az igazolványom láttán is.

– Testvér, testvér. Tudom, hogy a törvény sosem alszik, de maga biztos különleges valamit keres egy különleges valakinek.

– Egy cserép gyümölcsöstálat – mondtam, és megmutattam a fényképet a mobilomon.

– Emlékszek ezekre. A fickó, akitől vettem, azt mondta, törhetetlenek.

– És azok?

– Hogy törhetetlenek-e? Amennyire tudom, igen. – Megfújkodta a kezét, majd a hóna alá dugta. – Azt mondta, ősi eljárással készültek, aminek a titkát az idők kezdete óta őrzik. De nekem csak sima edénynek tűnt.

– Kitől vette?

– Az egyik Nolan testvértől. A legkisebbtől, Kevintől.

– Kik azok a Nolanék?

A standos Zachre nézett. – Te ismered őket, Zach fiam, nem?

Zach közömbösen biccentett.

– Nolan és Fiai, nagybani kereskedők – mondta a standos. – Igazából persze az apjuk halála óta inkább Nolan Testvérek.

– Helyiek?

– Ezer éve nem. – Dél felé intett. – Most már Covent Garden-iek.

Megköszöntem neki, és adtam egy tízest a fáradozásáért. Sosem árt kultiválni a személyes kapcsolatokat, és úgy gondolkodtam, hogy akármerre kanyarodik az ügy, a Portobellóra érdemes lesz odafigyelni. Kíváncsi lettem volna, Nightingale mikor járt utoljára itt. A negyvenes évek óta biztosan nem.

– Ha már nincs rám szüksége, lelépnék – mondta Zach.

– Szó sem lehet róla. Velem jön a Covent Gardenbe.

Zach megvonta a vállát. – Mért van rám szükség?

Mert nem akarsz jönni, gondoltam, és mert annyi pipát tettél a gyanús viselkedés bingószelvényre, hogy tuti nyerő vagyok.

– Lehet a vezetőm.

A régi Covent Gardenből akkor lett új Covent Garden, amikor London legnagyobb gyümölcs-, zöldség- és virágpiaca kiglancolta magát olyan turistacsapdának, ahol még egy jó operaház is van. Nine Elmsnél kell átkelni a folyón, így a két rossz közül a kisebb gyanánt a Chelsea hidat választottam; a Vauxhall hídon senki sem jár reggel, csak ha új a városban, vagy ha az MI6-nek dolgozik.

A folyó szürkén hömpölygött a hófelhők alatt, és ahogy áthajtottunk felette, láttam, hogy a portakabinok egyre gyűlnek a Battersea Erőmű téglatömege körül. Az elkövetkező években a városi megújulás az egész térséget ki fogja radírozni, a piacot is beleértve. Gyanítottam, hogy a Dobozokat Egymásra építészeti iskola fog dominálni, amelynek művei már így is szegélyezik a Temze nagy részét.

Befordultam a bekötőútra, és megálltam a fizetőkapunál. Inkább leperkáltam a belépődíjat, mint megmutassam a rendőrigazolványomat, hogy minél később menjen híre az érkezésemnek. Ezt a hasznos tanácsot a belső információs csoport jelentéséből vettem, akik alaposan utánanéztek a Nolan és Fiai vállalkozásnak az alatt az egy óra alatt, amíg én autóval ideértem. A bekötőút átbújt a sínek alatt, és követtem a táblákat körbe egész a piacig. Az épületeket a hatvanas években emelték az eredeti Covent Garden árkádsorának felnagyított másaként, csak éppen tettek róla, hogy a beton és salakbeton csüggesztően praktikus legyen. A két árkádsor boltnyi egységekből állt, elöl kirakat, hátul teherautó beálló. Forgalmas időben imponáló lehet, de gyümölcs- és zöldségpiacként munkanapon reggel hétre már kongott. Mire behajtottam a komplexumba, a fémredőnyök már lent voltak, a friss hó vastagon állt a rakodóplatóknál. Szerencsére a Nolan és Fiai nem a piac fő részén árult, hanem az egyik közeli vasúti boltív alatt. A redőnyük még fent volt, és egy élemedett Transit furgon parkolt hátul. Nolan és Fiai, állt egy táblán a boltív előtt, és a furgonon is ez látszott hámló festékkel.

– Smucig banda – dörmögte Zach. – A faterjuk húsz éve nem él, de nem képesek átfesteni azt a táblát.

Leparkoltam az Asbót a magasvasút eresze alá, három boltívvel arrébb a Nolan és Fiaitól, hogy kicsit figyelhessem őket anélkül, hogy a szélvédő behavazódna.

Megkérdeztem Zachet, miért nem akart idejönni.

– Tavaly akadt egy kis problémám, és kitiltottak a piacról – felelte.

– De velem van. Én rendőr vagyok, hivatalos ügyben.

– Hah. Rendőr? Ne már. Bocs, de maguknak gőzük sincs, mi megy itt igazából.

– Miért, mi megy itt igazából?

– Olyan dolgok, hogy el se hinné.

– Az ki? – kérdeztem, ahogy egy kék kapucnis Adidas pulcsit viselő, fehér srác bukkant elő a boltívek közül, és félig futott, félig támolygott a piac felé. Ebben az időben csak pulcsit viselni: a stílus győzelme az ész felett. Amilyen sovány volt, tutira rohadtul fázott.

– Az a mi Kevin barátunk – felelte Zach. – Nem egy észlény.

– Mit nem hinnék el? – tértem vissza az előző kérdésre.

– Még mindig ezen pörög?

– Maga hozta fel.

– Mondjuk, hogy több dolgok vannak földön s égen, mint azt bölcs elmétek álmodni képes. – Zach hozzátette a miheztartás végett: – Ez Shakespeare egyébként.

– Űrlényekről beszélünk?

– Ne hülyüljön már. Igaz, egyszer láttam egy unikornist az eppingi erdőben.

– Mikor?

– Még kölyökkoromban. – Olyan vágyakozva mondta, mintha valós emlék lenne. – És van egy zugkocsma az egyik bérház tetején, ott lehet kapni a legjobb sört, és ott látni a legjobb humoristákat a Hudsonon innét. És Little Venice-nél lakik egy csaj a csatorna mellett, aki víz alatt termeszt füvet.

– Biztos, hogy nem hínár az? – kérdeztem, de közben arra gondoltam, Zach túlságosan tájékozott ahhoz, hogy tipikus londoni ingyenélő legyen. Na persze nem akartam elárulni, hogy erre rájöttem. A rendőrmunka aranyszabálya, hogy minél többet meg kell tudni a gyanúsítottakról, a szemtanúkról és a rendőrfőnökről.

– Ez varázsfű. Egyszer volt belőle egy kockám, hogy eladjam, aztán a végén az egészet elszívtam. – Zachnek átmenetileg kimehetett a fejéből, hogy rendőr vagyok. Már megfigyeltem, hogy ez sok fehér fickóval előfordul. Néha kapóra jön.

Kevin Nolan jött vissza, két szemeteszsákot vonszolt maga után. Ledobta a Transit faránál. Figyeltük, ahogy kihúz pár furnérrekeszt egy rakásból, és elkezdi beleönteni a zsákok tartalmát. Én zöldségnek láttam. Olyan hanyag, durcás mozdulatokkal dolgozott, mint a gyerek, akire ráparancsoltak, hogy tegyen rendet a szobájában.

– Maga szerint mit csinál? – kérdeztem.

– Akciós áru. Sok mindent meg lehet venni sokkal olcsóbban, ha az ember kivárja a nap végét, és nem válogatós.

A zsákokat kiürítve Kevin elkezdte bepakolni a rekeszeket a furgonba. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy ilyen időben a városban hajkurásszam, hát kiszálltam.

– Itt legyen, amikor visszajövök – intettem Zachet.

– Eszembe sincs kiszállni, elhiheti.

Sokféleképpen lehet közeledni a publikum egy tagjához, attól kezdve, hogy hétköznapi módon beszélgetésbe elegyedünk vele, egészen addig, hogy megelőző csapás gyanánt kupán vágjuk a gumibottal. A merész, tekintélyt parancsoló fellépés mellett voksoltam, mert általában ez teszi a legjobb hatást az olyan nyúlánk, gebe pöcsköszörűkre, mint Kevin.

Kihúztam a vállam, és az igazolványomat felemelve közeledtem.

– Kevin Nolan? Beszélni szeretnék magával.

Tökéletesen csináltam. Pont akkor kaptam el, amikor felemelt egy rekeszt. Amint felfogta, hogy rendőr vagyok, ijedten összerezzent, és szó szerint szétnézett, mintha azt fontolgatná, hogy elfut. Aztán összekapta magát, és az unott dac mellett döntött.

– Ja.

– Nyugalom. Nem a parkolási bírság miatt jöttem.

Morrant egyet, és a rekeszt betette a furgonba.

– Akkor meg mit akar? – kérdezte.

Megkérdeztem a gyümölcsöstálról, amit állítólag eladott a standosnak a Portobello Roadon.

– Cserép? – kérdezte. – Az, amelyik úgy néz ki, mintha nem lenne festve?

Mondtam, hogy az.

– Mi van vele? – kérdezte, miközben beledugta az ujját a fülébe, és párszor megcsavarta. Azt vártam, hogy erre kinyílik a feje.

– Hol szerezte?

– Nem tudom. Hiába néz így, tényleg nem emlékszek. Egy tatával cseréltem egy pubban. Eléggé be lehetett nyomva, alig bírtam rábeszélni.

– Nézze, engem nem a származása érdekel.

– Mije?

– Származása – ismételtem lassan. – Hogy lopták-e.

– Minek lopná el bárki azt a szemetet? Ingyen se nagyon kéne.

Adtam neki egy névjegyet, és mondtam, hogy hívjon, ha hasonlóra bukkan. Némileg bátorított, hogy nem dobta el látványosan ott előttem. Az Asbóba beülve Zach megkérdezte, megtudtam-e, amit akartam.

Elégedetlenségemet fejeztem ki a nyomozás jelen állása iránt, közben indítottam, és próbáltam rájönni, hol a kijárat.

– Nem értem, miért érdekli annyira az a tál – mondta Zach. – Nem egy műalkotás. Még csak nem is szép színes.

Ekkor jutott eszembe a szobor James Gallagher házának kandallópárkányán. Ugyanolyan fakó volt, mint a gyümölcsöstál. Nem vagyok a viktoriánus mütyürök szakértője, de úgy sejtettem, ez nem gyakori szín egy szobornál.

– James egy szobrot is vett? – kérdeztem rá.

Zach túl sokáig hallgatott, mielőtt azt mondta: – Nem tudom.

Vagyis tudod, csak nem akarod, hogy én tudjam. Ami két dolgot jelenthet: Zach vagy tudta, hogy a tál és a szobor összefüggnek, vagy csak nem bírt nem hazudni, amikor kérdést tettek fel neki. Mindkettő egyformán valószínűnek látszott.

– Jó, kiteszem a házánál – mondtam.

– Mért? – kérdezte gyanakodva.

– A szolgáltatás része, uram – feleltem.