14

WESTBOURNE PARK

A régi szép időkben, amikor a férfiak még igazi férfiak voltak, és a Repülőosztag tagjai úgy bántak el a fegyveres rablókkal, ahogy azt az Úr kitalálta – csákánynyéllel –, ha követni akartál egy gyanús járművet, minimum négy autó kellett hozzá, így körbe lehetett „dobozolni” a célpontot, és ebből egyrészt nehéz volt kibújni, másrészt minimalizálta a kockázatot, hogy az egyiküket kiszúrják. Manapság – egy felügyelő vagy magasabb rangú tiszt engedélyével – csak odarohansz a kérdéses járműhöz (nyilván álló helyzetben), és nyomkövetőt tapasztasz az alvázára. Az kábé feleakkora, mint egy gyufásdoboz, és annyiba kerül, mint egy átbulizott hét Ibizán.

Az új Covent Garden télen, hajnali ötkor csak egy reflektorokkal, füsttel és kiabálással teli betonaréna. Teherautók, furgonok és targoncák járnak horkantva-morogva ki-be a rakodóhelyekbe, láthatósági mellényes és gyapjúsapkás férfiak szorongatnak írótáblákat, és pötyögnek esetlenül a mobiljukon kesztyűs ujjal. Gond nélkül letettem az Asbót egy többemeletes parkolóházban, aztán a ropogó havon elbattyogtam a vasúti felüljáróhoz, ahol a Nolan és Fiai nevére jegyzett mindhárom Transit furgon várta a napi rakományt. Kevinét könnyű volt kiszúrni. Az volt a legöregebb és legmocskosabb. Továbbá az volt a legtávolabb a raktáruk ajtajától.

Összegörnyedtem a dzsekimben, a fülemre húztam a sapkát, és az utolsó húsz métert olyan közömbösen slattyogtam le, ahogy csak bírtam. Amikor pár méterre értem, hangokat hallottam a furgon túlsó feléről.

– És ha keresik? – kérdezte egy nyafogó hang. Kevin Nolan.

– Tudják a neved, Kev. Ha meg akarnak találni, nem állítasz eléjük kikerülhetetlen akadályt – mondta egy mélyebb, nyugodtabb hang. – Úgyhogy akár hasznossá is teheted magad. – Kevin nagydarab barátja, vagy még valószínűbb, hogy a tesója.

Kitapogattam a nyomkövető tetejét, hogy jól tegyem fel, aztán villámgyorsan lehajoltam és a furgon alvázára tapasztottam. Párszor megrángattam, hogy biztosan tart-e, és közben az ujjam érintett valamit, aminek nem lett volna szabad ott lenni. Durván ugyanolyan alakú és méretű valamit, mint a nyomkövetőm.

– Nem értem, ma miért nem vehetjük a cuccot a Coates és Fiától – mondta Kevin a furgon túloldalán. – Danny azt mondja, amúgy is megszabadulnak tőle.

Lehúztam a másik tárgyat. Az is nyomkövető volt. Amennyire a sötétben láttam, ugyanolyan gyártmány, mint az enyém. Rázártam az öklömet, és gyorsan elindultam.

– Hogyne szabadulnának meg tőle – távolodott mögöttem Kevin feltételezett tesójának hangja. – Ellenőrzik őket.

Valaki más is figyeli Nolanéket? Előző nap a belső információs csoport ellenőrizte Kevin Nolant és a családját, bármilyen más rendőrségi művelet feljött volna. Talán a titkosszolgálat? Lehet, hogy Nolanék egy disszidens republikánus aktív szolgálati egységéhez tartoznak, vagy annak ellátói? Vagy éppen az elleni informátorok? Igaza volt Reynolds ügynöknek: a gyilkosságnak ír komponense van?

Lebuktam egy teherautó mögé, ami rakodásra várt.

Nem, az is feljött volna, gondoltam. Minimum mert Seawoll felügyelő a városi rendőrség egyik legnagyobb tiszteletnek és félelemnek örvendő tagja, nagyon hülyének kell lenni annak, aki ki akarja játszani.

Elővettem az elemlámpám, és megvizsgáltam a nyomkövetőt, ami szakasztott olyan volt, mint az enyém, valószínűleg ugyanarról a honlapról is rendelték. Kívülről annyira egyedi, mint egy golyóstoll. Elővettem a kulcsom, és egy apró X-et karcoltam a tokjába a mágnesek közé, nagy levegőt vettem, hogy megnyugodjak, aztán visszaindultam Kevin Nolan tré Transit furgonja felé.

Vissza kellett tennem oda, ahol találtam, viszont az enyémet nem hagyhattam közvetlenül mellette, nehogy az, aki ezt odatette, megtalálja azt. A furgonhoz érve nem hallottam hangokat. Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, mind bementek a raktárba. Lehajoltam, visszatettem a nyomkövetőt oda, ahol találtam, újra levettem az enyémet, és már indultam is a furgon fara felé, amikor a hátsó ajtók kicsapódtak.

– Ki kell takarítanod ezt a kibaszott tragacsot. – Kevin feltételezett tesója volt. Megdermedtem, aminél hülyébb és gyanúsabb dolgot nem is csinálhattam. A furgon imbolygott, ahogy valaki lépkedett benne. – Nem csoda, hogy nem örülnek. Add a seprűt.

– Nem a furgon miatt – mondta Kevin hátul. – Többet akarnak kapni.

– Azt kapják, amiért fizetnek – mondta a hang. – Nem én kötöttem azt a rohadt üzletet.

Mindig kockázatos, ha van egy terved, és arra fixálsz még akkor is, amikor beüt akrach. Azért jöttem rá erre, mert az volt a tervem, hogy a nyomkövetőt a furgon aljára ragasztom. Arra vártam, hogy Kevin és a haverja elmenjenek, hogy ezt megtehessem, és közben azt kockáztattam, hogy felfedeznek. Ez mekkora baromság már?

A furgon ritmikusan ringott, hallgattam, hogy isten tudja mit söpörnek ki hátul.

– Azt hittem, a Franny bezárt – jegyezte meg Kevin.

Leguggoltam és a nyomkövetőt a furgon első sárhányójának belsejére nyomtam, aztán lezseren elsétáltam. Nem volt olyan jó vagy biztonságos hely, mint hátul vagy középen, de a mágnesek már sokkal jobbak, mint régen.

Nagy gonddal választottuk ki a megfigyelőhelyet a parkolóház negyedik emeletén. Ott felállíthattuk a teleobjektíves kamerát az állványon, és ráláttunk a Nolan és Fiaira, már ha hajlandók lettünk volna halálra fagyni, vagy nem felejtettük volna el az állványt. A sorban feltűnő módon az Asbo volt egyetlen autó, amelynek járt a motorja.

– Megvan? – kérdezte Lesley, ahogy hálásan beszálltam a melegbe.

– Nem egészen – feleltem, és meséltem neki a másik nyomkövetőről.

Kihalásztam a termoszt – szintén a Hodályból származó antikvitás, egy bomba méretű khakiszín henger –, és töltöttem magamnak kávét. Lesley ugyanúgy kételkedett benne, hogy a TE követne minket, csak más okból.

– Nem kell követniük. Ha tudni akarnak valamit, csak felhívnak és megkérdezik. És ha a titkos szolgálat akar tudni valamit, csak felhívják a TE-t, akik felhívnak minket, és megkérdezik. Szerintem az FBI.

– Az FBI elég, ha megkéri Kittredge-et, aki megkérdez minket – vitatkoztam.

– De Kittredge-nek talán nem mondjuk el. Nem is beszélve arról, hogy mi tudjuk, hogy Reynolds ügynök már megszegte a szabályokat, amikor követett téged.

Lesley elhallgatott, én pedig már emeltem a számhoz a kávét, de megtorpantam, és ránéztem.

– Nyomás.

– Miért nekem kell mennem? – kérdezte.

– Mert az előbb én mentem, és még át vagyok fagyva.

Lesley mordult egyet, de kiszállt, és amíg megittam a kávét, ő ellenőrizte az autónkat. Két perc se kellett, és beült, kezében egy ugyanolyan GPS-nyomkövetővel.

– Voilà – pottyantotta a tenyerembe. Jéghideg volt, ezer éve fent lehetett.

– Reynolds ügynök – mondtam.

– Vagy másvalaki, akiről nem tudunk.

Megforgattam a dobozt a kezemben. Ha úgy állították be, mint a miénket, akkor küld jelet, ha elindulunk. Sanszos volt, hogy ha most kikapcsolom, a kezelője nem veszi észre, amíg meg nem pingeli, hogy működik-e.

– Kisüssem? – kérdeztem.

– Ne.

– Igazad van. Mert ha tönkretesszük, tudni fogják, hogy tudjuk, de ha üzemben hagyjuk, lehetőségünk lesz hamis információt küldeni. Feltehetjük egy csali járműre, és elküldhetjük őket világgá, vagy használhatjuk…

Lesley horkantott.

– Rendőrök vagyunk, elfelejtetted? Nem kémek, nem beépített nyomozók. Mi legitim nyomozást folytatunk, amit felsőbb szinten engedélyeztek. Azt akarjuk, hogy kövessenek minket, hogy azonosíthassuk őket, hívhassunk erősítést, és letartóztathassuk őket. És amikor a kihallgatóban ülnek, abból fogjuk tudni, kicsodák, hogy milyen ügyvéd jön hozzájuk.

– Az én módszerem jobb – dohogtam.

– A te módszered komplikáltabb. – A körmével megvakarta a maszk széle alatt, ahol viszketett. – Hiányzik, hogy rendes zsaru legyek.

– Vedd le. Itt senki sem lát meg.

– Rajtad kívül.

– Kezdek hozzászokni. Kezd ez lenni az igazi arcod.

– Nem akarom, hogy ez legyen az igazi arcom.

Visszatettem a nyomkövetőt az Asbo alá, és jeges csendben ültünk, amíg a Nolan és Fiai furgonjait meg nem rakodták, és el nem hajtottak. Végre Kevin is körbejárt, és meglepő módon nem maradékkal teli szemeteszsákokkal tért vissza, hanem egy targoncára szépen felpakolt rekeszekkel. A kuncsaftjai aznap jó cuccot kapnak. Kiugrottam az Asbóból, lőttem pár képet, majd visszaugrottam.

– Kapcsold be a nyomkövetőt – mondtam.

Lesley felnyitotta a laptopot, és úgy billentette, hogy lássam, a készülék már aktiválva van és öt másodpercenként jelet küld. Kitolattam az Asbóval a parkolóhelyről, és megcéloztam a kijáratot. A nyomkövetővel nem kell a célpont nyakába lihegni, de túl messze sem jó lenni, hátha hirtelen valami érdekeset csinál.

A pirkadat tiszta kék éggel érkezett, himlőfoltos havat és jeges trutyit világított meg. Lesley-vel ösztönösen lehúztuk a fejünket az ülésen, ahogy Kevin Nolan Transitja eldülöngélt mellettünk. Megvártuk, merre fordul a Nine Elmsen, aztán követtük.

Nagyon civilizált volt, de én azért szerettem volna egy csákánynyelet a hátsó ülésen tudni, szigorúan a hagyomány kedvéért.

– Kulturált fegyver – szólaltam meg.

– Micsoda? – kérdezte Lesley.

– Ha a rendőrségnek lenne egy kulturált fegyvere, mint a skót kard vagy a lándzsa. Az olyan lenne, mint a csákánynyél.

– Csinálj valami hasznosat, és figyeld, nem látsz-e diplomata-rendszámtáblás kocsit.

Közeledtünk a Chelsea hídhoz, amely a bájos, kék-fehérre festett kocsislámpa ellenére csak három sávos, sőt kettő, ha levonjuk a buszsávot. Jól összerázza a forgalmat, hogy ki lehessen szúrni, ha követnek.

Minden diplomatajármű megkülönböztető rendszámtáblával rendelkezik, ami jelzi a státuszát és nemzetiségét, megkönnyítendő a terroristák és a potenciális emberrablók dolgát.

Kiszúrtam egy új sötétkék Mercedes S-et diplomatarendszámmal, és leolvastam a kódot.

– Sierra Leone – mondta Lesley, mire hazafias sajgást éreztem.

– Memorizáltad az összeset?

– Á, van egy lista a Wikipedián.

– Akkor mi az USA kódja?

– 270-től 274-ig.

– Reynolds nem fog követségi kocsit használni. Az nagyon feltűnő lenne.

Lesley úgy érezte, nem fogom fel a nyomkövető használatának lényegét, azaz hogy elég messze lemaradhatsz, nem számít, milyen rendszámod van. És ha Reynoldsnak tényleg diplomatarendszáma van, nem kell fizetnie dugódíjat vagy parkolást, azaz kurva nehéz lesz letartóztatni.

– Van diplomáciai mentessége is? – kérdezte Lesley.

– Nem tudom. Megkérdezhetjük Kittredge-től.

– Vagy felhívhatjuk Kittredge-et most, hogy legyen ez az ő gondja. – A laptopra nézett. – Hová a picsába megy már? – Úgy billentette a képernyőt, hogy én is láttam: a kis pont, ami Kevin Nolan Transitját jelezte, Knightsbridge-be tartott.

Ahol egy luxusautó diplomatarendszámmal abszolút jól beolvad.

– Ki akar errefelé egy furgonnyi gyanús eredetű zöldséget? – értetlenkedett Lesley. Az itteni éttermek általában a saját emberüket küldték a Covent Gardenbe a legjobb áruért.

– Mindenhol szoros a nadrágszíj – véltem. Csakhogy a félelmünk a diplomaták és oligarchák ízlésétől alaptalannak bizonyult, mert Kevin megkerülte a Hyde Park nyugati végét, és ráfordult a Bayswater Roadra. Amikor onnan befordult egy mellékutcába, ráléptem a gázra, és felzárkóztam. Követtük a megtévesztően szerény kinézetű sorházak között, amíg Lesley azt nem mondta: – Megáll. – Épp időben, hogy keressek egy feltűnésmentes parkolóhelyet, ahonnan láthattuk.

London nagyrészt apránként épült, és ha hozzám hasonlóan konyítotok egy kicsit az építészethez, látjátok, hogy az első fejlesztők hol építettek pazar régens kori házakat egy vidéki út mentén. Aztán ahogy a város könyörtelenül nyomult nyugatnak, takaros kis viktoriánus sorházakat építettek a munkásosztály azon tagjainak, akiket a közelben akartak tartani.

Kevin egy fura késő viktoriánus sorház előtt állt meg, amely három olyan házat fogott össze, amelyek háta egy harmincas évekbeli tégla bevásárlóközpontra nézett. Tartózkodtam tőle, hogy ezt megemlítsem Lesley-nek, mert az ilyen beszélgetések általában bosszantották.

– Itt jön a zöldség – mormolta.

Kevin Nolan görnyedten hátracaplatott a furgon farához, kinyitotta az ajtót, fogta az első rekeszt, és elindult a bejárati ajtó felé. Lesley felemelte a teleobjektíves kamerát, és a kábel révén a laptopon néztük, ahogy Kevin a nadrágzsebében matat.

– Saját kulcsa van – jegyezte meg Lesley.

– Csinálj közelít a rekeszről. Tudni akarom, ki a szállító.

Figyeltük, ahogy behordja a rekeszeket a furgonból a házba. Amikor az utolsót is bevette, becsukta maga mögött az ajtót. Vártunk pár percet. Aztán még néhányat.

– Mi a faszt csinál odabent? – kérdezte Lesley.

Beletúrtam a megfigyelő táskába, és konstatáltam, hogy az összes nasit megettük, kivéve Molly meglepetés szendvicsét, amelyet takarosan zsírálló papírba csomagolt. Próbaképpen megszagoltam.

– Most nem belsőség? – érdeklődött Lesley.

– Azt hiszem, sonka. – Kibontottam a csomagot, és felemeltem a felső szelet házi kenyeret. – Tévedtem. Sonka, sajt és uborka.

– Kijön. – Lesley megint felemelte a kamerát.

Kevin bukkant elő a házból egy megviselt kartondobozzal. Abból, ahogyan vitte, nehéznek tippeltem. Ez megerősítést nyert, amikor berakta hátra, és a furgon megereszkedett. Kevin zihált egy kicsit, a lehelete látszott a hidegben, majd visszament a házba, aztán pár perc múlva megint előbukkant egy újabb dobozzal.

Fura, de elég rövid ideig követni valakit, és máris kezdesz azonosulni vele. Ahogy néztem, amikor Kevin kitántorog a harmadik súlyos dobozzal, úgy kellett leküzdenem a késztetést, hogy odarohanjak és segítsek neki. Ha más nem, legalább felgyorsultak volna az események. Így ki kellett várnunk, amíg kicipel még két dobozt, közben néha csináltunk egy fotót, csak hogy ne unatkozzunk.

Megettem a sonkás, sajtos és uborkás szendvicseket. Lesley nem örült.

– A nap további részében is szándékozol lélegezni?

– Automata funkció – feleltem elégedetten.

– Akkor nyisd ki az ablakot.

– Á, túl hideg van. De tudod, mit? – A kesztyűtartóból kihalásztam egy karácsonyfa alakú légfrissítőt, és felakasztottam a visszapillantóra. – Tessék.

Valószínűleg az mentett meg a haláltól vagy a súlyos sérüléstől, hogy Kevin ebben a pillanatban szállt vissza a furgonba, és elhajtott. Vártunk pár percet, feljegyeztük a házszámot, és felhívtuk a Belgraviát, hogy ellenőrizzék, majd utána eredtünk.

Kevin következő megállója tizenöt percre volt a Westway túloldalán, egész Nyugat-London feltehetőleg utolsó átalakítatlan raktárában. Még megvolt a duplaszéles fakapu, amelyen az eredeti kék festék karcos sötétszürkére fakult.

Leálltunk, és figyeltük, hogy Kevin kiszáll, odabattyog a kapuhoz, kinyitja a beépített gyalogosajtót, és belép.

– Unom ezt – szólalt meg Lesley. – Menjünk be és kutassuk át.

– Ha engedjük továbbmenni, körülnézhetünk, mielőtt bárki meglátna.

– Kell hozzá házkutatási. Viszont ha megvárjuk a kis Kevint, aki tegnap a szemed láttára megtámadott valakit, hogy dobozokat visz be, akkor csak a gyanús viselkedését vizsgáljuk ki. És ha már bent vagyunk…

Igaza volt, hát ezt csináltuk. Amikor Kevin kinyitotta a kaput, és behajtott a furgonnal, mi behajtottunk mögötte. Észre sem vett bennünket, csak amikor a furgon farához jött kipakolni.

– Nem én voltam – mondta.

– Mi nem maga volt? – kérdeztem.

– Semmi.

– Mi van a dobozokban, Kevin? – kérdezte Lesley.

Kevin már nyitotta a száját, hogy megint azt mondja, „semmi”, de rájött, hogy ez még tőle is hülyeség lenne.

– Tányérok – felelte. És tényleg. Minden doboz tele volt tányérokkal ugyanabból a kemény, kekszszínű cserépből, mint James Gallagher lakásán a gyümölcsöstál, és mint a szilánk, ami megölte. De ez még nem volt minden.

A rakodótér széles, kétszintes volt, a raktár közepén futott végig. A túlsó végén egy másik fakapu nyílt közvetlen a Grand Union csatorna melletti vontatóútra. A rakodóról kétoldalt két raktárhelyiség nyílt, az első emeleten és a másodikon is, csak az nagyobb. Egy kivételével az összesben edények sorakoztak rohadó fapolcokon.

Kevint otthagytam Lesley gyengéd karjában, és bejártam a raktárt. A polcok helyenként összerogytak, amitől tányér- vagy csészealjkupac alakult ki, amelyen óvatosan kellett lépkedni. A túlsó raktárakban vastag porral borított levesestál rakásokat találtam; a polcokat benőtte a pókháló. Minden helyiségben patkányok inaltak el a lépteimre. Az egyikben volt egy hosszú polc, amelyen sótartók sorakoztak, akár egy miniatűr hadsereg, az alatta lévőn pedig másféle sereg, kis részeg katonák háromszögletű kalapban: kancsók. Párat kézbe vettem, és némi vestigia villant fel: disznóólszag, sör és nevetés. Láttam, hogy minden korsón kissé más az arc, mintha egyedileg gyártották volna. Ahogy kiléptem, éreztem, hogy vigyorognak mögöttem. Egy másikban, éjjeliedények és tejeskorsók között találtam egy polcnyi szobrot: régi barátnőm, a szobrász által meglepett istennő.

Az egyik helyiségből, a földszinten hátul, szinte az összes polcot és edényt eltávolították. A helyükön egy vadonatúj 15 kilowattos kemence állt, majdnem olyan magas, mint Lesley, pukkanós csomagolóba bugyolálva. Később megtudtam, hogy kábé ez a legnagyobb és legforróbb modell, amit előrendelés nélkül venni lehet. Dobozok hevertek körülötte, mint kiderült, tele kemencekellékekkel, és titokzatos színes porokkal teli zacskók, amelyekről később megtudtam, hogy kerámiazománchoz szükséges hozzávalók.

Eszembe jutott James Gallagher és a kerámiázás iránti új keletű érdeklődése. Egy ilyen kemence minimum pár ezret kóstál; a gyilkossági csoport a nyomozás első napján felfigyelt volna ekkora kiadásra. Ahogy arra is, ha raktárt bérel stúdiónak.

– Honnan van ez a cucc? – kérdeztem Kevintől.

– Milyen cucc? – kérdezte. Bent sem vette le a kapucnit, mintha attól félne, hogy anélkül kifolyik az agya a fülén.

– Az edények. Amiket megpróbált elsózni a kereskedőknek a Portobellón.

– Hát innen.

– Szóval nem a Moscow Roadról?

Kevin vádlón nézett rám. – Követett?

– Igen, Kevin, követtük – felelte Lesley.

– Az az európai emberi jogaim megsértése – méltatlankodott Kevin.

Lesley-re néztem. Ennyire senki nem lehet hülye. Vállat vont. Lesley sokkal rosszabb véleménnyel van az emberiségről, mint én.

A kemencére mutattam. – Tudja, hogy ez kié?

Kevin közömbösen rápillantott, majd vállat vont. – Gőzöm sincs.

– Nem vett észre itt semmi furcsát?

– Például mit?

– Nem tudom. Szellemeket, rejtélyes zajokat… valami furcsát.

– Nem mondhatnám.

– Ideje szólni Seawollnak – vélte Lesley.

Kevint leültettük a kemence szélére, és odébb mentünk, hogy ne hallja.

– Tudnia kell erről Seawollnak? – kérdeztem.

– Ez lehet a gyilkos fegyver forrása. A rangidős nyomozó feladata eldönteni, tudnia kell-e róla.

Bólintottam, mert igaza volt, de úgy gondoltam, James is itt lógott abban az időben, ami hiányzott az idővonaláról. Ugyan diák volt, de az apja gazdag.

– Beszélni kell a szenátorral – jelentettem ki. – Talán ő fizette.

Lesley emlékeztetett, hogy a kis FBI-os ügynöknő nagyon is odafigyelne egy ilyen látogatásra, úgyhogy felhívtam Kittredge-et.

– Megtalálta az elveszett báránykát? – érdeklődtem.

– Miért kérdezi? – A különleges osztagot, ha meg is szüntették, ugyanolyan ravasz rókák maradtak, mint amikor a titkosszolgálat kulimunkáját végezték a hidegháború alatt.

– Lehetséges, hogy felbukkant Ladbroke Grove-ban. Csak gondoltam megkérdezem, mielőtt időt pocsékolok rá.

– A bunkerben van. Reggel kilenc óta.

– Az a hotel, ugye? – kérdeztem, holott tudtam jól, hogy nem.

– A Grosvenor Square – felelte Kittredge bágyadtan. Vagyis az amerikai követség.

Megköszöntem neki, és letettem. A TE felelős a követség őrzéséért, beleértve annak minden potenciális titkos hátsó kijáratát. Ha Kittredge azt mondja, hogy Reynolds bent van, akkor valószínűleg így is van.

– Egy laptop előtt ül és figyeli, merre járunk – vélte Lesley.

– Helyes. Ha a nyomkövetőt nálad hagyom, eszébe sem jut gyanakodni.

A szenátort megtalálni pofonegyszerű volt. Csak felhívtam Guleedet, hiszen a rokonok hollétének ismerete a családi kapcsolattartó feladata. Jól jön, amikor bekövetkezik a sajnálatos, ám gyakori váltás áldozatból gyanúsítottba.

– A Ladbroke Grove-i házban vagyunk – mondta Guleed.

Otthagytam Lesley-t, hogy vigyázzon Kevinre és hívja a lovasságot, és tíz perc alatt odahajtottam.

A szenátor átlagos férfi volt átlagon felüli öltönyben. A konyhaasztalnál ült egy üveg Jamesonnal és egy műanyag pohárral.

– Válthatnánk pár szót, szenátor úr?

Felnézett rám, és pofát vágott. Feltételeztem, hogy ennél jobban most nem megy neki az udvarias mosoly. Éreztem a whiskyt a leheletén.

– Foglaljon helyet, nyomozó – mondta.

Leültem vele szemben. Itallal kínált, de nem fogadtam el. Hosszú arcáról érdekes módon szinte teljesen hiányzott minden érzelem, bár a szeme körüli feszültségben láttam a fájdalmat. Barna haját konzervatívan elválasztotta, fogsora fehér volt, és hibátlan, körme manikűrözött. Látszott rajta a karbantartás, olyan fényezett, leporolt és gondozott volt, akár egy régi autó.

– Miben lehetek a segítségére? – kérdezte.

Megkérdeztem, ő vagy valaki, akit ismer, vásárolt-e kemencét a hozzá tartozó felszereléssel.

– Nem. Fontos?

– Még nem tudom, uram. Volt a fiának független anyagi forrása? Esetleg egy alapítvány vagy valami ilyesmi?

– Volt. Több is. De mindet ellenőrizték, semmihez sem nyúlt hozzá. Jimmy mindig is nagyon önellátó volt.

– Szoros kapcsolatban voltak?

A szenátor whiskyt töltött a műanyag pohárba.

– Miért kérdezi?

– Az FBI mintha aggódott volna, hogy politikailag kínos lehet önnek.

– Tudja, mit szeretek az angolokban? – kérdezte a szenátor.

– A humorérzékünket?

Üres mosollyal tudatta, hogy költői kérdésnek szánta.

– Maguknál nincs választókerület. A közösségi vezetők vagy lobbisták nem akarnak felnégyelni, csak mert valaki valahol megsértődik egy viccen vagy nyelvbotláson. Például ha, tegyük fel, fekának vagy niggernek nevezném, melyiken sértődne meg inkább?

– A fia kínos helyzetbe hozta?

– Tudja, miért kerülte meg a kérdésemet?

Mert profi vagyok, gondoltam. Mert épp elég évig beszélgettem morózus piásokkal és mogorva bolti tolvajokkal és olyanokkal, akik csak üvölteni akartak a világ igazságtalansága miatt. Az a trükk, hogy újra meg újra fel kell tenni a kérdést, amire választ vár az ember, amíg végül a szánalmas kis pöcsök kifulladnak.

Néha le kell őket birkózni és rájuk ülni, amíg értelmesen nem beszélnek, de ezt most valószínűtlennek tartottam, tekintve, kivel beszéltem.

– Milyen módon lett volna kínos? – erőltettem.

– Nem válaszolt a kérdésemre.

– Egyezzünk meg, szenátor úr. Maga mesél nekem a fiáról, és én válaszolok.

– Én kérdeztem előbb. Válaszoljon a kérdésemre, és beszélek a fiamról.

– Ha niggernek hív, csak rasszista amerikainak hangzik. A feka vicces sértés. Nem tud rólam eleget, hogy igazán meg tudjon sérteni.

A szenátor sokáig nézett hunyorogva, már arra gondoltam, hogy túl okos voltam, amikor sóhajtott és felemelte a poharát.

– James nem volt kínos, nekem nem. De azt hiszem, ő ezt hitte. – Kortyolt a whiskyből, és megfigyeltem, hogy ízlelgeti a nyelvén, mielőtt lenyeli. Letette a poharat, beosztotta az adagot. Ráismertem apám viselkedésére. – Szerette Londont, ezt állíthatom. Azt mondta, a városnak nincs vége. „Soha nem lesz vége”, ezt mondta.

A tekintete egy pillanatra elhomályosodott, és rájöttem, hogy a szenátor matt részeg.

– Szóval kapcsolatban állt önnel?

– Én hetente felhívtam. Ő kéthavonta. Ha a gyerekek kinőnek a kamaszkorból, ez a maximum, amiben az ember reménykedhet.

– Mikor beszélt vele utoljára?

– Múlt héten. – Keze a whisky felé rándult, de megálljt parancsolt magának. – Tudni akartam, hazajön-e az ünnepekre.

– És?

– Nem. Azt mondta, talált valamit. Izgatott volt, és azt mondta, hogy amikor legközelebb találkozunk, mutat valamit, amitől szét fog durranni az agyam.

Az öreg zsaruk mindig hangsúlyozzák, hogy nem jó túl közel kerülni az áldozathoz. A gyilkossági nyomozás hetekig, hónapokig, akár évekig is eltarthat, és az áldozatok sem együttérzést akarnak. Hozzáértést akarnak, ezzel tartozunk nekik.

De valaki hátba döfte Jamest, az apja meg összevissza csapkod gyászában és értetlenségében. Nem helyeseltem.

Feltettem még pár kérdést a fia művészetéről, de világos volt, hogy a szenátor inkább elnéző volt vele, mint hogy érdeklődött volna iránta. Guleed, aki a konyha túlsó végéből figyelt, az arckifejezésével értésemre adta, hogy ezeket a rutinkérdéseket ő már feltette, és ha nincs új lapom, fogjam be, és hagyjam békén a szerencsétlent.

A kocsi felé tartottam, amikor Lesley hívott.

– Emlékszel a házra?

– Melyik házra?

– Ahová Kevin a zöldséget vitte.

– Ja.

– Ahol bepakolta a fazekasárut. Azt a fazekasárut, amiből több tonnával találtunk.

– A ház a Moscow Road mellett.

– Az a ház nem létezik.