16

DÉL-WIMBLEDON

A Beale Ingatlanszolgáltató központja egy sivár ipartelepen volt az A24-es autópálya mellett, Mertonban. Kívülről ugyanolyan sivár, kétszintes tégla irodaépület volt, amelyet olcsó kék burkolat dobott fel, és biztonsági kamerák díszítettek. Belül viszont meglepően kellemesnek bizonyult, pasztell szófákkal, fülkék helyett üvegfalú irodákkal, és minimum két pótkocsis teherautónyi karácsonyi dísszel minden elképzelhető horgon és kampón.

Látványosan hiányoztak az emberek, például a mahagónilappal ellátott recepcióspult mögül. Na most, van, hogy egy be nem zárt helyiség főnyeremény egy zsarunak, például Csak a tulajdonos hollétéről kívántam megbizonyosodni, amikor A osztályú tiltott szert találtam szem előtt az egyik emeleti iroda íróasztalának zárt alsó fiókjában, bíró úr. Hagyd a rendőrt öt percig egyedül egy szobában, és elkezdünk belekukkantani fiókokba, akár nyitottak, akár zártak. Rettenetes szokás.

Stephanopoulos ujjai már kezdtek rángani, amikor egy alacsony, kopaszodó fehér fickó kötött pulóverben és khaki pantallóban sietett felénk a folyosón.

– Az iroda zárva van az ünnepek alatt – közölte.

– Nincs az még korán? – kérdezte Stephanopoulos.

A férfi vállat vont. – A héten senki sem tudott bejárni a hó miatt, úgyhogy mondtam nekik, jöjjenek vissza karácsony után. – Olyan tipikus BBC-s kiejtése volt, amire proccos emberek tesznek szert, amikor igyekeznek leplezni, hogy magániskolába jártak.

– De már nem havazik – jegyeztem meg.

– Tudom. Bukta. Mit tehetek önökért?

– Graham Beale-t keressük, a Beale Ingatlanszolgáltató vezérigazgatóját – mondta Stephanopoulos.

– Akkor szerencséjük van – vigyorodott el a férfi –, mert én vagyok.

Igazoltuk magunkat, és mondtuk, hogy az egyik ingatlanáról szeretnénk kérdezni. Bevezetett minket egy helyiségbe, feltehetően a személyzeti kávézóba, és megkínált Baileysszel.

– Egy kis karácsony előtti iszogatást terveztünk – mutatott egy szekrényre tele üvegekkel. Stephanopoulos kért egy nagy pohárral, és jogot formált arra, hogy a nevemben viszont nemet mondjon.

– Ő a sofőröm – magyarázta.

Beale töltött Baileyst két bögrébe, és leültünk egy kerek, fehér laminált lapos asztalhoz. Stephanopoulos belekortyolt az italba.

– Á, ez sok emléket felidéz – mondta.

– Szóval mire kíváncsiak? – kérdezte Beale.

Felnevetett, amikor Stephanopoulos mondta, hogy a raktárra a Kensal Roadon.

– Istenem, persze. Az a hely. A Birodalmi Törhetetlen Cserépedénygyár.

Elővettem a noteszemet és a tollamat. A gyanúsítottak utáni futáshoz és a parkoláshoz hasonlóan a jegyzetelés is azon tevékenységek közé tartozik, amiket egy felügyelőtől nem lehet elvárni.

– Az ön társaságának tulajdona? – kérdezte Stephanopoulos.

– Igen, mint arra biztosan rájöttek. Ritka madár vagyunk ebben a modern korban: családi vállalkozás – magyarázta Beale. – És a Birodalmi Törhetetlen Cserépedénygyár volt a koronánk legszebb ékköve. Persze még a háború előtt ugyebár.

Amikor még volt birodalom, ahol el lehetett adni az edényeket, gondoltam.

Mint a neve mutatta, a Birodalmi Törhetetlen Cserépedényeket azzal próbálták eladni, hogy tényleg törhetetlenek, legalábbis a közönséges porcelánnal és edényekkel összehasonlítva. Az ember szállíthatta a Limpopo-folyó mentén akár elefánt oldalára szíjazva is, akkor is biztos lehetett benne, "hogy a hosszú és kimerítő utazás végén lesz tányér, amiből ehet, és ami még fontosabb, edény, amibe hugyozhat. Ugyanis az éjjeli edény volt messze a legnépszerűbb termékük.

– A kakára épült kereskedelmi birodalom – mondta Beale. Láthatóan ez volt a nagy poénja.

– Hol gyártották őket? – kérdeztem.

– Londonban, a Notting Hillen. A legtöbben nem is tudják, hogy London gazdag ipari hagyománnyal rendelkezik. Notting Hillt régen Fazekasok és Malacozók néven ismerték, mert ezekről volt híres.

És hírhedt volt még a legförtelmesebb életkörülményekről a viktoriánus Angliában, ami – tekintve, hogy Manchesterrel versenyzett – nem kis eredmény.

– Mindenki tudja, hogy a Pottery Lane-en volt kemence – folytatta Beale –, de az emberek azt hiszik, csak téglákat égettek. – Összenéztünk Stephanopoulosszal. Mivel egyikünk sem hallott sem a kemencéről, sem a téglákról, nem is hittünk semmi ilyesmit, de úgy döntöttünk, ezt megtartjuk magunknak. Megtudtuk hát, hogy hat nap disznóégetés és téglaterelés után a helyiek egy kis kakasviadallal, bikacukkolással és patkányfogással lazítottak. A kalandvágyó úriember ilyen helyre merészkedik, ha nem bánja, hogy megverik, kirabolják és elkap egy izgalmas nemi betegséget. Beale mindezt olyasvalaki gusztusával mesélte el, akinek a családja minimum három nemzedék óta nem kényszerült szarlapátolásra. Hála Graham Beale ükapjának, egy írástudatlan napszámosnak, aki 1865-ben megalapította a társaságot.

– Honnan szerzett hozzá pénzt? – kérdezte Stephanopoulos.

– Jó kérdés – bólintott Beale, aki nem tudhatta, hogy a „Honnan szerzett hozzá pénzt?” a három standard rendőr-kérdés közé tartozik, a „Hol volt a kérdéses estén?” és a „Miért nem könnyíti meg a saját dolgát?” mellett. – Egy elszegényedett ír honnan teremti elő a tőkét? Főleg annak idején? De biztosíthatom, hogy az induló vállalkozás forrása abszolút törvényes volt.

A válasz abban rejlett, hogy a napszámosokat a viktoriánus munkásosztály mércéjével nagyon jól megfizették. Kénytelenek voltak, hogy embereket szerezzenek ilyen kimerítő munkára ilyen veszedelmes körülmények között. Ezt a pénzt az esetek többségében a munkások elszórták, vagy kicsalták tőlük korrupt munkavezetők, kapzsi alvállalkozók vagy a hadseregnyi léhűtő, akik követték az embereket az országban.

De aki okos és előrelátó volt, alapíthatott a társaival egy brigádot, és ezzel tulajdonképpen kiküszöbölték a munkavezetőt és az ő részesedését. És ha híre ment, hogy egy brigád jó mondjuk az alagútásásban, akkor jó üzletet köthettek az alvállalkozóval, akinek az volt az elsődleges célja, hogy az ő szakasza időben kész legyen, a lehető legkevesebb hűhóval. És a legfontosabb, hogy ha az ember meg tudta győzni a társait, hogy kerüljék a démoni italt, és igazi bankba tegyék a fizetségüket, húsz év elteltével jókora summa birtokába került.

Ilyen ember volt Eugene Beale, más néven Tíztonnás Ásó, aki otthagyta Írországot az érthetetlen vágytól vezérelve, hogy elkerülje az éhenhalást, és végül a Vauxhall állomás építésében segédkezett.

– Híres alagútásók voltak – mesélte Beale. – Bazalgette-nek szennyvízcsatornát csináltak, Pearsonnak a Metropolitan Line-t, és közben vigyáztak a pénzükre. – A Pottery Lane mellett volt a szállásuk, és mindenki úgy vélte, ott szerezték a Törhetetlen Cserépedények receptjét.

– Titkos recept volt? – kérdeztem rá reménykedve.

– Akkoriban igen – felelte Beale. – Tulajdonképpen a kétszer égetett cserép egyik változata, nagyon hasonló a Coade-kőhöz, amit tudomásom szerint a mai napig gyártanak. Csodálatos anyag, nagyon kemény, és ami azokban az időkben a legfontosabb volt Londonban, ellenáll a szénfüst okozta kárnak.

– Maga is tudja, hogyan kell elkészíteni? – kérdeztem. Stephanopoulos éles pillantást vetett rám, amit kénytelen voltam ignorálni.

– Én magam? Nem. Én csak az üzletvezetéshez értek, de úgy tudom, manapság az elektromos kemencékkel meg miegymással nem lenne nehéz. A régi koksztüzelésű kemencék hőmérsékletének szinten tartása, na ahhoz kellett érteni.

– Akkor hol is állt a gyár? – kérdeztem.

Beale habozott, és megértettem, hogy a „baráti csevej” átbillent a „rendőrségi nyomozás segítésé”be. Éreztem, hogy Stephanopoulos leheletnyit kihúzza magát.

– Természetesen a Pottery Lane-en – válaszolt Beale. – Tölthetek még?

Stephanopoulos elmosolyodott és nyújtotta a poharát. Mindig jó, ha az illető, akit kihallgatsz, nem tudja, hogy te tudod, hogy ő tudja, hogy óvatosabbnak kell lennie.

– Egész a hatvanas évekig? – faggattam.

Beale megint habozott, mintha alaposan átgondolná az évszámot.

– Nem, aztán átadták a munkát az egyik gyárnak Staffordshire-ben.

– Emlékszik a gyár nevére?

– Mi a nyavalyáért érdekli?

– A Művészeti és Antikvitás osztagot érdekli – feleltem. – Valami lopott szobrocskák miatt az interneten.

Stephanopoulos önkéntelenül felhorkantott, de legalább a nevetést sikerült elfojtania.

– Á, értem – mondta Beale. – Biztosan elő tudom ásni a nevet. Azonnal kell?

Haboztam egy kicsit, csak hogy lássam, hogyan reagál, de sokkal ravaszabb volt, mint a „kedvenc nagybácsid pulóverben” imázs sugallta, és pont olyan nyájasan segítőkész.

– Nem – mondtam –, újév után ráér.

Beale ivott egy korty Baileyst, hogy erőt merítsen, és elmagyarázta, hogy a törhetetlen edény egy dolog volt, de Eugene Beale és brigádja életben maradt tagjai a fenomenális alagútásó tapasztalatukat kihasználva maguk is felcsaptak kivitelezőnek. Ahogy a munkát gépesítették, és a feláldozható tömegeket felváltották a masszív gépek, a Beale-ek minden új nemzedéke kapott oktatást, hogy megbirkózzon az új kor kihívásával.

– Azt hittem, maga szigorúan csak az üzletvezetéssel foglalkozik – jegyeztem meg.

– Úgy is van. Az öcsém volt a mi generációnkban a mérnökzseni. A nevünk dacára sok mélyépítési munkát végzünk, sőt pont ez mentett meg a csőd idején. Ha nincs a Crossrail szerződés, tönkrementünk volna.

– Beszélhetnénk az öccsével?

Beale félrenézett. – Életét vesztette egy üzemi balesetben.

– Részvétem.

– Akármennyit is fejlődött a technika, az alagútásás még mindig veszélyes munka.

– Visszatérve a raktárra – szólt közbe Stephanopoulos, talán hogy ne térjek át megint más témára. – Az az ingatlan még a jelenlegi piacon is jókora érték. Miért nem fejleszti?

– Mint mondtam, családi vállalkozás vagyunk – válaszolt Beale –, és mint sok cég, ami organikusan nőtt, a mi vezetési struktúránk sem mindig racionális. A hatvanas évek elején bérbe adtuk a Nolan és Fiainak, és amíg a szerződés le nem jár, nem vehetem vissza.

– Elég furcsa szerződés.

– Talán mert söralátétre írták, és kézfogással pecsételték meg. Apám így szeretett üzletelni.

Kicsit még maradtunk, hogy megszerezzük a kontaktinformációkat, hogy a gyilkossági csoport egy kulija karácsonyi ajándék gyanánt kibogozhassa a Beale Ingatlanszolgáltató szervezeti felépítését, hátha később szükség lesz rá. Nem gondoltam, hogy ez kiemelt fontosságú, a kulinak talán csak a szilveszter éjszakáját kell feláldoznia.

Kisétáltunk Stephanopoulos BMW-jéhez, kerülgetve a bomlásnak indult hó csúszós foltjait.

– Én is annyira odavagyok az ipari archeológiáért, mint minden nő, Peter, de mi a fenét csinált?

– A gyilkos fegyver – feleltem.

– Végre valami, amit értek.

– James Gallaghert egy nagy lapos tányér darabjával szúrták le – magyaráztam –, aminek a kémiai összetétele ugyanaz, mint azé a gyümölcsöstálé, amit immár egy raktárhoz kapcsolhatunk, ami pedig tele volt ugyanolyan holmival.

– Ami a Birodalmi Törhetetlen Cserépedénygyár tulajdona – bólintott Stephanopoulos. – Eddig tudom követni… várjunk. Itt megy át a dolog furába?

– Attól függ, mennyit akar tudni, főnök – nyitottam ki neki az utasoldali ajtót.

– Miből választhatok? – kérdezte, ahogy beültem a volán mögé.

– Értelmetlen eufemizmus vagy Láthatatlan Egyetem. A Láthatatlan Egyetem olyasmi, mint a Roxfort…

Stephanopoulos közbevágott. – Olvastam Terry Pratchettet.

– Komolyan?

– Nem. De a partnerem keménykötésben veszi, és reggelinél felolvas nekem.

– És maga mit olvas pihenésképp? – érdeklődtem.

– Néha egy-egy nyomorult lélek emlékiratát. Vigasztal a tudat, hogy másoknak még pocsékabb gyerekkoruk volt.

Tartottam a számat; van, amit nem lehet megkérdezni rangidős tiszttől.

– Legyen az értelmetlen eufemizmus – döntött.

Kitolattam a parkolóból, csak utána vágtam bele.

– Az eddig talált összes edényen rajta volt ugyanaz a jel, ami arra utal, hogy különleges. De ez idővel elfakul… – Azt akartam mondani, hogy olyan, mint a radioaktív bomlás felezési ideje, de a saját káromon tanultam meg, hogy akkor el kellene magyaráznom a felezési időt. – Mint a napon hagyott festmény. A raktárban lévő cucc régi, van, ami nagyon régi, viszont a gyilkos fegyver vadonatúj.

– És azok a tányérok, amiket Kevin Nolan vitt?

– Elég kopottak. Valahol tárolták őket azelőtt, hogy Kevin odavitte.

– Hol? – kérdezte Stephanopoulos. – És ki?

– Valakinek le kell menni a föld alá, hogy megtudjuk – mondtam.

Hármat találgathattok, hogy ki lett az.