EDNA O’BRIEN

ÍR MURI

Mary remélte, hogy az első kerék vacak gumija nem megy szét egészen, amíg odaér. De a belső szép lassan eresztett, így aztán kétszer is meg kellett állnia pumpálni, ami átkozottul keserves dolog volt, mert a pumpa végéről hiányzott a kis szelep, és Marynek a zsebkendője csücskét kellett odaszorítani, hogy fogjon valahogy. De hát amióta az eszét tudta, mindig ilyesmit csinált – biciklit pumpált, tőzeget talicskázott, istállót takarított –, csupa férfimunkát. Az apja meg a két bátyja az erdőgazdaságban dolgozott, így aztán a ház körüli tennivalók – a munka alja – rá meg az anyjára maradt; két apróság is volt még, no és a jószág: baromfi, disznó, meg a fejés, köpülés. Írországban éltek egy kis hegyi tanyán, s ez bizony nem volt könnyű élet.

De ezen a hideg novemberi estén Mary szabad volt. Ott biciklizett a hegyi úton, a csupasz tüskesövények közt, és örömteli várakozással gondolt a készülő mulatságra. Tizenhét éves elmúlt már, mégis ez volt az első mulatság, ahova elmehetett. Reggel jött a meghívás Mrs. Rodgerstől, a Commercial Hotelból. Az üzenetet a postás adta át, mondván, Mrs. Rodgers mindenképpen elvárja Maryt estére. Az anyja először nem akarta engedni; sok a dolog, zabkását is kell főzni még, ráadásul az ikrek egyikének a füle fáj, éjszaka biztosan sírni fog. Mary együtt aludt az egyéves apróságokkal, és néha félt, hogy még ráfekszik valamelyikre és agyonnyomja véletlenül, olyan keskeny volt az ágy. Úgy kellett rimánkodnia, hogy eleresszék.

– Mire lenne az jó, azt mondd meg – felelte az anyja. Mert ő minden ilyesfajta kiruccanást felesleges izgalomnak tartott: az ember csak belekóstol valamibe, amiben úgysem lehet azután része. De most nagy nehezen beleegyezett mégis, főképpen azért, mert Mrs. Rodgers, mint a Commercial Hotel tulajdonosnője, fontos személyiség volt, akivel jobb inkább nem kikezdeni.

– Jól van, no, elmehetsz, de holnap korán reggel hazagyere ám fejni; és vigyázz, a fejedet el ne veszítsd – intette az anyja. Úgy volt, hogy Mary éjszakára ott marad a faluban Mrs. Rodgersnél. Becsavarta, aztán megfésülte szépen a haját, mely selymesen suhogva, sötétlő hullámokban omlott a vállára. És felvehette a néhány éve Amerikából kapott csipkeruhát: a ruha nem volt tulajdonképpen egyiküké sem, csak megvolt éppen. Anyja azután meghintette szenteltvízzel, felkísérte az ösvényen az úthoz, és még egyszer a lelkére kötötte, nehogy egy csepp szeszes italt is igyon.

Mary boldog volt, ahogy ott biciklizett szép lassan az úton, kerülgetve a vékony jéggel borított pocsolyákat. Egész nap fagyott. Csontkemény volt a föld. Ha így megy tovább, az lesz a vége, hogy fedél alá kell vinni a jószágot szénázni.

Jobbra-balra kanyargott, emelkedett az út; és Mary is így kanyargott és kapaszkodott rajta biciklijével; kis dombokra ért föl, ahonnan megint lefelé gurulhatott. A Nagyhát lejtőjénél azonban leszállt – a fékek nagyon megbízhatatlanok voltak –, és megszokásból visszanézett a házukra. Más ház nem is látszott a hegyen, csak ez a kis fehérre meszelt épület, körülötte pár fa, mögötte meg egy kis zöld folt, amit ők konyhakertnek hívtak. Egy rebarbara-ágyas, törpe bokrok, ahová a kifőzött tealeveleket löttyintették ki mindig, egy kis gyepes rész, ahol nyáron baromfikifutót kerítettek el, mindennap másutt – ennyi volt az egész. Mary másfele nézett. Most hát szabadon gondolhat John Rolandra. Két éve, hogy feltűnt környékükön a férfi, motorkerékpáron jött, iszonyatosan száguldva; akkora port vert, hogy mind beborította a sövényre száradni kiterített tejesruhákat. Megállt, megkérdezte az utat. Ott lakott Mrs. Rodgersnél a Commercial Hotelban, és feljött megnézni a tavat, sokat hallott már a gyönyörű színeiről. Csakugyan, a tó igen gyorsan változtatta a színét – egyszer kék volt, aztán zöld, majd mélyfekete: mindez alig egy órán belül. Napszálltakor meg gyakran burgundi-vörös, mintha nem is tó lenne, hanem rengeteg bor.

– Ott van, ni – mutatott le Mary a völgyben lévő kis tóra, közepén az aprócska szigettel. Az idegen nyilvánvalóan eltévesztette az utat.

Dombok, kicsike parcellák vezettek le menedékesen a tóhoz. Silány kis földek, jól látszott a sok görgeteg-kőről. Nyár dereka volt, sárgultak a gabonatáblák, az árokpartot ellepte a vörös fukszia, a tej alig öt órát ha állt a kannában, már megsavanyodott. A férfi azt mondta: egzotikus vidék. Mary sohasem szokta különösképpen nézegetni a tájat. Most felnézett a magasba, és látta, hogy egy sólyom megállt felettük, pihenni, az égen. Úgy érezte, mintha az élete is megállna egy pillanatra, ahogy a sólyom lebegett felettük, egy helyben, látszólag mozdulatlanul; de abban a percben kijött a házból az anyja, megnézni, ki ez az idegen. A férfi levette a bukósisakját, és nagyon udvariasan köszönt. Bemutatkozott: John Roland, Olaszországban élő angol festő, azt mondta.

Mary nem emlékezett már egész pontosan, hogy történt, lényeg az, hogy nem sokkal azután a férfi ott ült és teázott velük a konyhában.

Két év telt el azóta, két hosszú-hosszú év: ő azonban nem adta fel a reményt – talán ma este éppen, gondolta, talán ma éppen. Mert azt is mondta a postás, hogy a Commercial Hotelból valaki külön kérte, hogy ő ott legyen a mulatságon. Micsoda boldogság. Fennhangon beszélni kezdett, csak úgy magában, a biciklijének, és az volt az érzése, hogy színtiszta boldogság sugárzik vissza rá a gyöngyházfényű hideg égről, az alkonyatban kéklő, fagyott földekről, valamennyi kis ház ablakából, amerre elhaladt. És az apja meg az anyja: gazdagok és vidámak mindketten; az ikreknek nem fáj a füle; a konyhában nem okád füstöt a tűzhely. Olykor-olykor el is mosolyodott egy kicsit, ahogy arra gondolt, mit szól majd hozzá a férfi, ha látja, milyen szép nagy lett azóta, milyen melles, és a ruhája, igen, az is olyan, hogy felvehetné akárki, bárhova. Megfeledkezett a vacak gumiról, felült a biciklire, és lelkesen taposta a pedált.

Mind az öt utcai lámpa égett már, amikor beért a faluba. Baromvásár volt aznap, a főutca csupa trágya. A helybeliek mind behúzták a spalettát az ablakokon, ahol meg nem volt, deszkából-lécből eszkábáltak valami védőalkalmatosságot. Sokan kint álltak a házuk előtt, seprővel-vödörrel takarítgatták a járdát. Mindenféle barmok imbolyogtak el-elbődülve, ahogy idegen utcába tévedve szoktak; és részeg parasztok böködték őket botokkal, próbálta megkeresni ki-ki a magáét a sötétben.

A Commercial Hotel nagyablaka előtt megállva Mary hallotta a vendéglőből kiszűrődő kiabálás és éneklés zaját. Átlátszatlan üvegből volt az ablak, így aztán nem tudta kivenni a bent mozgó alakokat, csak a fejek ide-oda táncoló árnyképét látta. Maga a hotel eléggé ütött-kopott volt már, a megsárgult falakra ráfért volna egy kis festés: ilyesmi talán akkor történt velük utoljára, amikor öt évvel ezelőtt a választáskor De Valera¹ eljött a helységbe. De Valera annak idején a hotelban is járt, fölment az emeletre a társalgóban beírta nevét a vendégkönyvbe egy olcsó kis golyóstollal, és részvétét nyilvánította Mrs. Rodgersnek, akinek nemrégiben halt meg a férje.

[1] Eamón de Valera (1882-), az ír függetlenségi harcok egyik vezéralakja, később az Ír Köztársaság elnöke.

Mary először azt gondolta, otthagyja a biciklit a vendéglő nagyablaka alatt a söröshordóknak támasztva, aztán felszalad a hall bejáratához vezető három kőlépcsőn, de a vendéglő ajtaja hirtelen megnyikordult, ő pedig rémülten rohant el onnan, végig a söntés mellett, hátrafelé a kis fasoron, attól félve, hátha az apjának valami ismerőse lép ki, s az aztán elmeséli, hogy látta őt csak úgy, se szó, se beszed, bemenni a kocsmába. Biciklijét betámasztotta valami fészerfélébe, és a hátsó ajtóhoz ment. Az ajtó nyitva volt, mégsem akart kopogás nélkül belépni.

Két lány jött elő nagy gyorsan a kopogásra, mindketten falubeliek. Doris O’Beirne volt az egyik, a szíjgyártó lánya, a helyiség egyetlen Dorisa, aki ezenkívül még arról is nevezetes volt, hogy az egyik szeme kék, a másik meg sötétbarna. Gyors- és gépírást tanult a helyi iskolában, s feltett szándéka volt, hogy titkárnő lesz: valami híres ember mellett, vagy ha nem, hát Dublinban, a minisztériumban.

– Szentatyám, már azt hittem, jött valaki - mondta, ahogy megpillantotta Maryt, aki kezében egy üveg tejszínnel állt ott, pirulva és nagyon csinosan. Még egy lány! Hiszen van lány a környéken épp elég, tucatra mérik itt a lányt. Azt beszélték, a meszes víz teszi, hogy annyi lány születik errefelé. Szép, rózsás arcú lányok, egyforma szeműek, meg ilyen hullámos hajúak, jó alakúak, mint Mary.

– Bújj be, vagy maradj kint – mondta neki Eithne Duggan, a másik idevalósi. Tréfának szánta, de Mary akár komolyan is vehette volna. Nem nagyon szerették itt az ilyen csendes hegyilakókat.

Mary belépett, kezében ott szorongatta a tejszínt, amit az anyja küldött Mrs. Rodgersnek ajándékba. Letette a komódra, aztán kibújt a kabátjából. A két lány egymást bökdöste, ahogy a ruháját meglátták. A konyhában tehéntrágya szaga keveredett a pirított hagyma illatával.

– Mrs. Rodgers merre van? – kérdezte Mary.

– Kiszolgál – válaszolta Doris szemtelenül, mintha hülyének nézné, aki még ezt sem tudja. Az asztalnál két öregember ült és evett.

– Nemmirom eeránni, nincs foam – mondta az egyikük Dorisnak. – Mint a cipőtaap, oan ez – tette hozzá, és odamutatta a lánynak a tányérját, rajta az elégetett rostélyost. Az öregnek vizenyős szeme volt, gyerekmód pislogott. Mary ezt kérdezte magában, vajon mindig így van-e, hogy az emberek szeme, ahogy öregszenek, egyre fakóbb színű lesz, akár a vázában a harangvirágok?

– Ezé nem kéetnek péézt tőem – folytatta az öreg. A Commercialban öt shillingbe került a rostélyos, teával.

– Ugyan, ugyan, jót tesz az magának, ha rághat egy kicsit – tréfálkozott vele Eithne Duggan.

– De énnekem má nincs mivel – mondta amaz, mire a két lány vihogni kezdett. Az öreg szemmel láthatóan örült, hogy megnevettette őket, bekapott hát egy falat puha kenyeret, és csócsálni kezdte. Eithne Dugganra úgy rájött a nevetés, hogy a végén egy törlőruhát kapott a fogai közé, hogy kibírja valahogy. Mary felakasztotta a kabátját, és keresztülment az asztalok közt.

Mrs. Rodgers egy pillanatra kijött a pult mögül, hogy üdvözölje.

– Mary, jaj de örülök, hogy itt vagy! Ez a két haszontalan semmire se jó, örökké csak vihorásznak. Mármost az első dolog az, hogy rendbe hozzátok egy kicsit az emeleti társalgót. Mindent kivisztek, csak a zongora marad. Mert tánc is lesz, meg minden egyéb.

Mary egy szempillantás alatt megértette, hogy munkát sóztak rá; belepirult a megrökönyödésbe és a csalódásba.

– Vigyetek át mindent a hátsó hálószobába, az összes kacatot, kivétel nélkül – folytatta Mrs. Rodgers, miközben Mary arra gondolt, hogy a szép ruha van rajta, meg hogy az anyja még a vasárnapi misére se engedte soha felvenni.

– Aztán pedig meg kell tölteni egy libát, és zsupsz be a sütőbe – mondta Mrs. Rodgers, elmagyarázván, hogy a mulatságot tulajdonképpen a helybeli adó- és vámtiszt úr tiszteletére rendezik, aki most nyugdíjba vonul, mivel a felesége elég szép összeget nyert a lóversenyen. Kétezer fontot. Az asszony vagy harminc mérföldnyire lakott, Limerick másik végén, az ura meg – hétfőtől péntekig – itt a Commercial Hotelban, és csak a hétvégén járt haza.

– Valaki vár engem ma este, ugye? – kérdezte Mary, már előre remegve gyönyörűségében, hogy azt a bizonyos nevet valaki másnak a szájáról hallhatja mindjárt. Szerette volna tudni: vajon melyik a szobája, s itthon van-e éppen? Képzeletben már ment is fel a recsegő-ropogó falépcsőkön, ott állt s kopogtatott az ajtón, hallotta bent a férfi matatását-neszezését.

– Vá-ár? – csodálkozott el Mrs. Rodgers egy pillanatra. – Ja persze, az a legény, aki ott dolgozik a palabányában, vagy hol, az érdeklődött utánad. Azt mondja, látott táncolni valahol. Sükepék az, kétballábas.

– De ki az? – kérdezte Mary, miközben úgy érezte, a szíve leereszt, mint egy kiszakadt tömlő.

– Ejnye, hogy is hívják? – töprengett Mrs. Rodgers, de nem sokáig, mert akkor már az üres poharakkal álldogáló férfiaknak kiáltotta oda: – Türelem, megyek rögtön! 

Odafönt Doris és Eithne segített Marynek, együtt cipelték ki a nehéz bútorokat. Kivonszolták nagy nehezen a pohárszéket is a folyosóra, az egyik lábával felhasították a linóleumot. Mary egész beleizzadt, mert az övé volt mindig a nehezebbik vége, a két lány mindig egyfelől húzta-vonta. S azt is tudta: nem véletlenül, hiszen az édességből sem kínálták meg s azon is rajtakapta őket, hogy grimaszokat vágnak a ruhája miatt. Egyébként most már őt is kezdte idegesítem a ruha, hátha valami baja esik. Beleakad egy bútor törött sarkába vagy egy söröshordóba, kijön belőle egy szál – akkor inkább haza se menjen reggel. Aztán kicipelték a többi holmit is: egy fényezett bambuszállványt egy kis asztalt, mindenféle csecsebecsét meg valami fületlen bilit, amiben hortenziák kornyadoztak, iszonyú büdösen.

– Mibe kerül ez a kicsi kutya, ez a farkincás az üveg alatt? – énekelte Doris O’Beirne egy kis fehér porcelán kutyának és azt mondta közben, lefogadná, hogy az egész cókmók nem ér meg tíz fontot se, amit itt most kicipeltek.

– Bent hagyod a csavaróidat, Doris, amíg elkezdődik? -kérdezte barátnőjét Eithne Duggan.

– Á, dehogy – mondta Doris O’Beirne. Egész hajcsavaró-kollekciót hordott a fején: fehér pipaszurkálók, fémcsíptetők, rózsaszín plasztikgurigák, volt ott minden. Eithne éppen az imént szedte ki a magáét, szőkített haja most olyan volt, mintha minden szála külön az égnek állna. Mint egy tépett tyúk, gondolta Mary, ahogy felborzolja a tollát és mindjárt elrepül. Nem volt az az istenáldotta szépség szegény Eithne, a fogai összevissza nőttek, előreálltak, alig volt ajka; mintha kutyafuttában csapták volna össze valahogy. Ahogy esik, úgy puffan.

– Neesze – mondta Marynek Doris O’Beirne, odanyújtva egy nagy köteg ócska, régi, koszorúba felfűzött bilétát.

Fogd ezt! Csináld azt! Így ment ez, rángatták, mint valami szobalányt. Ő törölgette le a port a zongoráról is, fönt es oldalt, aztán a fehér meg a fekete billentyűket; a keretet, a lábait. Vastagon ült mindenen a por, és a szoba nyirkos levegőjében csak még rosszabb, még gusztustalanabb volt az egész. Mulatság! Ez mulatság? Maradt volna inkább otthon, ott még a piszok is rendesebb: ami a jószág körül mindig lenni szokott, semmi különös.

Doris és Eithne közben azzal szórakozott, hogy vaktában ütögették a zongorabillentyűket, majd az egyik tükörtől a másikhoz vonultak. A társalgóban két tükör volt, azonkívül a kandalló előtti paraván egyik oldalát is ütött-kopott, homályos tükör borította. A másik két oldalán pedig fekete vászonalapra festett vízililiomok, de mint a helyiségben minden, kopottak azok is.

– Hát ez meg mi? – kérdezte Doris és Eithne szinte egyszerre, meghallván odalentről a nagy ribilliót. Futottak is rögtön megnézni, mi történik, Mary meg ment utánuk. A lépcsőforduló korlátjától látták, hogy egy tinó tévedt be az ivóba, és most ott császkált a köves padlón, próbált volna kikeveredni, amerre bejött.

– Ne nyújj hozzá, monnom, ne nyújj hozzá – hallatszott a fogatlan vénember hangja, amikor egy fiú ki akarta zavarni a fekete tinót. Két másik legény fogadott, csinál-e valami csúfságot a padlóval a tinó vagy sem; ekkor jelent meg Mrs. Rodgers, és azonnal kiejtette a kezéből a söröspoharat. A tinó végre meglelte a helyes irányt, és fejét csóválva, kihátrált az utcára.

Eithne és Doris csak úgy dőlt a nevetéstől, aztán Doris visszahúzta a fejét, nehogy valamelyik fiú meglássa odalentről így, csavarókkal a hajában, és csúfolni kezdje. Mary letörten ment vissza a szobába. Kedvetlenül tologatta a fal mellé a székeket, aztán feltörölte a linóleumpadlót – tudniillik ott lesz majd később a tánc.

– Te, ez bőg odabent – mondta Dorisnak Eithne Duggan. A két barátnő, egy üveg almabor társaságában, bezárkózott ugyanis a fürdőszobába.

– Uramisten, úgy is néz ki abban a ruhában, mint a szalasztott – mondta Doris. – És hogy milyen hosszú az a gönc! 

– Az anyjáé – mondta erre Eithne. Pedig az előbb, amikor Doris éppen nem volt a szobában, még megcsodálta a ruhát, meg is kérdezte Marytől, hol vette.

– Aztán vajon miért sír? – kérdezte Doris.

– Azt várta, hogy itt lesz valami fickó. Tudod, az a tag, aki két évvel ezelőtt járt erre nyáron, motorbiciklivel, nem emlékszel?

– Ugyan, az egy zsidó volt – mondta Doris. – Az orrán látszott. Uramisten, az ijedt volna csak meg, ha elébe áll ebben a ruhában. Azt hitte volna, valami szabadnapos madárijesztő. – Miközben ezt mondta, kinyomott az állán egy mitesszert, és megigazította az egyik kilazult hajcsavarót. – És a haja, az is milyen? Látszik rajta, hogy bodorítva van.

– Nem bírom, ha valakinek ilyen fekete haja van, mint valami cigánynak – mondta Eithne, kihörpintve az utolsó korty almabort. Az üveget azután eldugták a frissen kisikált fürdőkád mögé.

– Kapj be egy cukorkát, az elveszi a szagát – mondta Doris, miközben odahajolt a fürdőszobatükörhöz, és azt latolgatta éppen, mire jut majd ezzel az O’Toole-lal; ez volt az a palabányabeli fiú, akit meghívtak a mulatságra.

Mary közben poharakat törölgetett a szobában. Könnyek peregtek végig az arcán, így hát inkább nem gyújtott villanyt. Előre látta, miféle mulatság lesz ez itt este; körbeállnak majd és falnak a libából, mely egyelőre még ott pirul lassú tőzegtűzön a konyhában. A férfiak mind berúgnak, a lányok vihorásznak. Miután jól megtömik a bendőjüket, jön a tánc, az éneklés, a kísértethistória-mesélés, és aztán reggel lesz, kelhet fel korán, és mehet haza fejni. Egy pohárral a kezében odalépett a sötéten fénylő ablaküveghez, kinézett a mocskos utcára, és eszébe jutott, hogyan táncoltak annak idején Johnnal a felső úton; nem volt ott zene semmi, csak a szívük dobogása, csak a boldogság hangjai.

A férfi bejött azon a nyári napon teázni, és Mary apjának indítványozására négy napig ott maradt velük, segített szénát hordani, kaszálni, olajozgatta a gépeket. Értett a gépekhez. Visszacsavarozott mindenféle kilazult meg hiányzó ajtókilincseket. Mary napközben rendbe rakta az ágyát, esténként pedig hozott neki mindig egy vödör vizet az esővizes hordóból, mosdáshoz. Kimosta a kockás ingét is; a férfi meztelen háta közben fölégett a napon. Mary tejjel ápolta. Az volt az utolsó nap, amit náluk töltött. Vacsora után felajánlotta, hogy a gyerekek – persze, csak a nagyok – sorra felülhetnek a motorjára, és tesz velük egy kört. Mary volt az utolsó a sorban, úgy érezte, a férfi szándékosan rendezte így, de lehet az is, hogy csak a két bátyja akart mindenképpen első lenni. Azt a motorozást, amíg él, nem felejti el. Minden ízében melegség járta át, bámulat és gyönyörűség. John megdicsérte, amiért olyan jól egyensúlyoz; és izgalmasabb pillanatokban egyik kezével el is engedte a kormányt, hogy bátorítólag megpaskolja Mary görcsösen kapaszkodó kezét. Alkonyodott, egyre lejjebb szállt a nap, a rekettye virágai sárgán ragyogtak. Mérföldeken, át nem szóltak egyetlen szót sem; Mary érezte a hasa táján azt a gyönyörűséges, borzasztó izgalmat, amit minden lány érez, ha szerelmes, és akármilyen régóta mentek is már, mindig ugyanaz az aranyszínű köd vette őket körül. A férfi még soha nem látta ilyen pompásnak a tó színeit. Végül aztán vagy öt mérföldnyire a háztól megálltak, és letelepedtek a mohával meg zuzmóval benőtt mészkőfalra a hídnál. Mary leszedett a férfi nyakáról egy kullancsot, ujjával megérintve azt a helyet, ahol a tűszúrásnyi kis vér kiserkedt; és akkor táncoltak. Nem hallatszott más, csak a pacsirtaszó meg a víz zúgása. A széna ott hevert még zölden, betakarítatlanul a földeken, édes illata úszott a levegőben. Táncoltak.

– Édes kicsi Mary – mondta a férfi, és nagyon komolyan a szemébe nézett. Mary szeme zöldesbarna volt. John elmondta, hogy nem szabad mást szeretnie, mert felesége van már, gyerekei, és különben is, mondta, „olyan fiatal vagy és olyan ártatlan”.

Másnap, mikor búcsút vett tőlük, megkérdezte, küldhet-e Marynek valami kis emléket majd, és tizenegy nap múlva hozott is tőle valamit a posta: egy rajz volt, Mary képmása, ami tényleg nagyon hasonlított hozzá, csak az a lány a képen csúnyább volt.

– No, ezt aztán megsütheted – mondta az anyja, aki inkább valami szép arany karkötőt vagy brosst várt. – Sokat érsz vele, nem mondom.

Kiakasztották egy szögön a konyhába, ott lógott a falon, amíg aztán egy nap leesett a földre, és valaki (talán épp az anyja) szemétlapátnak használta söprögetéskor, és attól kezdve az is maradt. Mary szerette volna megmenteni valamiképp, eldugni egy láda mélyére, de szégyellte. Hiába, ők már ilyenek voltak, csak akkor sírtak, csak akkor látszott rajtuk, hogy mit éreznek, ha valaki meghalt.

– Édes kicsi Mary – ezt mondta. De soha nem írt aztán. Eltelt azóta két nyár, kétszer virágzott a kutyatej, kétszer hajtott bogáncsot a szél, a fák az erdőgazdaságban egylábnyit nőttek. Mary úgy érezte: visszajöhet még; és mardosta a kétség is: hátha mégsem.

– Hej, soha-soha-sohase lesz mán eső, soha-sohase lesz mán eső; de ki a fene hallott még ilyet, hogy sohase lesz mán eső.

Így énekelt a Commercial Hotel emeleti társalgójában Brogan, akinek a tiszteletére a mulatságot rendezték. Barna szövetmellényét kigombolva hátradőlt a székén és elégedetten állapította meg, milyen remek lakoma lesz itt mindjárt. Felhozták ugyanis a libát, és a nagy mű ott díszelgett a mahagóni asztal közepén a tálcán, kibuggyanásig megtöltve krumplival. Kolbász is volt mellé; poharak sorakoztak még az asztalon, egyelőre talpukkal fölfelé, és villa mindenkinek.

– Villásvacsora – így nevezte a dolgot Mrs. Rodgers. Olvasta ugyanis az újságban, hogy a legelegánsabb dublini házaknál ez most a divat éppen: villásvacsora, ahol a vendégek állva esznek, egy szál villával. Mary hozott fel persze késeket is, hátha valakinek anélkül nem megy.

– Tisztára Amerika – mondta Hickey, miközben tőzeget lökött a nyavalyásán füstölgő tűzre.

Odalent be volt zárva a kocsma ajtaja, az ablakokra fölkerültek a fatáblák; a társalgóban pedig ott állt a nyolc meghívott vendég, és áhítattal figyelte, hogy bontja meg Mrs. Rodgers a libát, hogyan tolja odébb a leszedett darabokat a puszta kezével. Ujjait mindannyiszor megtörölte egy asztalkendőben.

– Tessék, Mary, tessék, ezt add szépen Mr. Brogannak, ő ma az ünnepelt – Mr. Brogan jókora adag mellet kapott, és jutott neki egy kis finom pirult bőr is.

– Ne feledkezz meg a kolbászról sem, Mary – mondta Mrs. Rodgers. Mary csinált mindent, ő hordta körbe az ételt, ő szolgálta fel a tölteléket, és közben még azt is meg kellett kérdeznie a vendégektől, hogyan óhajtják: papír- vagy porcelán tányéron. Mrs. Rodgers ugyanis ügyelt arra, hogy a lakoma igazán előkelő legyen, s ezért papírtányérokat is vásárolt.

– Nekem inkább pipihúst – mondta Hickey.

Maryt meglepte, hogy milyen szabadszájúak az itteniek. Amikor Hickey az imént megszorongatta a kezét, nem mosolygott vissza. Sőt, legjobban szeretett volna otthon lenni – tudta, mit csinálnak éppen odahaza: a fiúk tanulnak; az anyja korpakenyeret süt, mert nappal sosincs idő sütésre: apja pedig cigarettát sodor magának. John tanította meg rá, azóta minden este sodor magának négy cigarettát, és el is szívja mindet. Nem rossz ember az apja, csak rettenetesen mogorva. Aztán egy óra múlva, tudta, elimádkozzák a rózsafüzért, és lefekszenek: életük ritmusa sosem változott, reggelre mindig kihűlt a friss kenyér.

– Tíz óra – mondta Doris, ahogy hallgatta a lépcsőházi óra bimbamozását.

Egy kicsit későn kezdődött a mulatság, mert a férfiak nem jöttek meg időben a limericki agárversenyről. Pedig annyira igyekeztek visszafelé, hogy még egy disznót is elütöttek. A disznó ott kószált az út mentén, s hogy az autóval befordultak a sarkon, már nem tudták kikerülni.

– Ilyen röfögést se hallottam még életembe’ – mondta Hickey, miközben kivett egy ízes libacombot.

– El kellett volna hoznunk legalább – mondta O’Toole. O’Toole a palabányában dolgozott, és nem értett sem a disznókhoz, sem a gazdálkodáshoz; magas, sovány legény volt és éppen egy kicsit spicces. Fényes zöld szeme volt és hosszúkás agárképe; a haja pedig olyan szőke, mintha hidrogénezné, pedig valójában csak a nap meg a szél szőkítette ki. Ott ült, és egyelőre még nem kapott egy falatot sem.

– Mondhatom, jól bánnak itt a férfiemberrel – jegyezte meg.

– Az isten áldjon meg, Mary, hát hagyod, hogy Mr. O’Toole éhen haljon? – mondta Mrs. Rodgers, és tréfásan hátba vágta Maryt, hogy mozogjon már. Mary vitt is O’Toole-nak egy jókora adagot papírtányéron, a férfi megköszönte és azt mondta, hogy később majd táncolnak még. Sokkal csinosabbnak találta Maryt, mint ezeket a semmirevaló falubeli lányokat – magas és vékony, mint ő maga; és hosszú fekete haja van, amin lehet, hogy egyesek furcsálkodnak, ő nem, s egyébként is, O’Toole kedvelte a butuska kislányokat; még az is lehet, hogy a végén valamelyik hálószobában kötnek ki, ahol mindenfélét lehet csinálni. Milyen furcsa szeme van ennek a lánynak, gondolta O’Toole, barna és mély, mint a mocsári tó.

– Ha szárnyam lenne – mondta, magasba emelve egy szárnycsontot. A felszólítást Maryhez intézte. Ha szárnyam lenne, gondolta Mary, elrepülnék Amerikába, és nagyon-nagyon sok pénzt szereznék, azon aztán vennék egy házat anyámnak meg apámnak, lenn az országút mellett.

– Mrs. Rodgers bátyja volt a püspök úr? – kérdezte Eithne Duggan a kandalló felett lógó képről, bár nagyon jól tudta, hogy kicsoda a petyhüdt arcú főpap. Mary, nem is tudva talán, mit művel, takarítás közben felírt a kép poros üvegére egy nagy J betűt, és most úgy érezte, mindenki azt nézi, és rögtön kitalálja, hogyan került oda.

– Az volt, az volt, szegény Charlie-m – mondta Mrs. Rodgers büszkén, és éppen bele akart merülni a témába, amikor Brogan váratlanul énekelni kezdett.

– Már énekelni se hagyjátok az emberfiát, hé? – szólt rá O’Toole a két lányra, akik közösen ültek egy karosszékben, és azon vihorásztak, hogy a rugók mind kilógnak lent, és az egész alkotmány perceken belül összeroskad alattuk.

Mary fázósan összeborzongott csipkeruhájában. Hideg volt, akárhogy fűtött is Hickey. Nem gyújtottak be itt azóta, hogy De Valera beírta a nevét a vendégkönyvbe. A falakból csak úgy áradt a nyirok.

O’Toole megkérdezte a hölgyeket, nem akar-e valaki énekelni? A hölgyek öten voltak: Mrs. Rodgers, Mary, Doris, Eithne és Crystal, a helybeli fodrászlány, aki a mulatság tiszteletére frissen bemosta vörössel a haját, de állandóan panaszkodott vacsora közben, hogy az étel egy kicsit nehéz a gyomrának. A libát túlságosan zsírosnak találta, nem is sült meg eléggé, mondta, nem tetszett neki a nyers-rózsaszín bőr sem. Ő inkább afféle finom falatokat kedvelt, mint a hideg csirkemell édes mártással. Tulajdonképpen Carmelnek hívták, de amikor elkezdte a fodrászatot, Crystalra változtatta a nevét, barna haját pedig befestette vörösre.

– Fogadni mernék, hogy szépen tudsz énekelni – mondta Marynek O’Toole.

– Ahonnan ez jött, ott még beszélni se igen tudnak – szólt közbe Doris.

Mary érezte, hogy sápadt arcába vér szökik. Nem akart ezeknek itt semmit se mondani, de az apja neve akkor is benne volt egyszer az újságban, amikor egyszer látott egy cobolyt az erdőgazdaság csemetekertjében; és odahaza késsel-villával ettek, és mindig volt kávéjuk, ha netalán valaki idegen jött és kért. De nem mond ő ezeknek inkább semmit. Lehajtotta a fejét, ezzel jelezvén, hogy semmi kedve énekelni

A püspök emlékezetére O’Toole feltette a tölcséres gramofonra a „Messzi Ausztráliában” című dalt, amit Mrs. Rodgers kért. Recsegő, kattogó hangok jöttek a masinából, mire Brogan megjegyezte, hogy ilyet ő is tud, ha nem különbet.

– Uramisten, emberek, a levesről egész megfeledkeztünk! – kiáltott fel Mrs. Rodgers, elejtette a villát, és az ajtóhoz rohant. Ugyanis azt tervezték, hogy a levessel fogják kezdeni.

– Megyek, segítek – ajánlkozott Doris O’Beirne, aki addig a kisujját se mozdította; lementek hát a jó sötét libaaprólék-levesért, mely szép csendben ott főtt már majd egy napja a tűzön.

– Nohát, akkor kérnék az uraktól fejenként két fontot – mondta O’Toole, kihasználva Mrs. Rodgers távollétét a piszkos anyagi ügyek lebonyolítására. A férfiak ugyanis megegyeztek, hogy összedobnak két-két fontot az, italköltségek fedezésére; a hölgyeknek nem kell fizetniök, őket azért hívták meg, hogy az est fényét emeljék, no meg hogy segédkezzenek, amiben kell.

O’Toole körbejárt a kalappal, és Brogan, amikor odaért hozzá, azt mondta, hogy mivel ezt a mulatságot az ő tiszteletére rendezik, neki tulajdonképpen egy ötössel illene hozzájárulni.

– Egy ötöst illene adnom, de ha ti annyira ellenkeztek… – mondta Brogan, és végül két egyfontost adott. Hickey is fizetett, majd maga O’Toole és utolsónak Long John Salmon, aki eddig meg se mukkant. Mikor Mrs. Rodgers visszajött, O’Toole odaadta neki a pénzt, mondván legyen ez a kis összeg szerény ellenszolgáltatás a felmerült költségek fejében.

– Ó hát ez igazán kedves – mondta Mrs. Rodgers, és nyomban odarakta a pénzt a kandallón álló kitömött bagoly mögé, ahol a püspök vigyázó szeme őrködhet felette.

Csészékben tálalták fel a levest, és a csészéket természetesen Marynek kellett körbehordania. A zsír olvadt aranyként úszott mindegyiknek a felszínén.

– Pá, pá, pápua – mondta Hickey, ahogy átvette a levest; aztán megkérte Maryt, hozzon neki egy kis kenyeret is, mivel sose eszik levest kenyér nélkül.

– Mondd csak, Brogan – szólt ekkor gazdag barátjához Hickey –, mihez kezdesz most már, hogy ilyen gazdag ember lettél?

– Ó, tényleg, halljuk, halljuk! – lelkesedett Doris O’Beirne.

– Hát – mondta Brogan egy kicsit elgondolkozva –, először is lesz egy kis csinosítgatás a házon. – A jelenlevők közül senki nem járt még Broganéknál, mivel a házuk Adare-ban, Limerick másik végében volt, vagy harminc mérföldnyire a helységtől. Brogan feleségét sem ismerték, csak azt tudták róla, hogy él, és alkalmasint méhekkel foglalkozik.

– Miféle csinosítás? – kérdezte valaki.

– Nohát, kipofozzuk egy kicsit a szalont, aztán virágágyakat telepítünk – mondta Brogan.

– És mi lesz még azonkívül? – kérdezte Crystal, aki arra gondolt, mennyi szép ruhát vásárolna ő azon a pénzen, sok ruhát meg ékszert.

– Nos – mondta Brogan, megint egy kis töprengés után –, az is lehet, hogy elmegyünk Lourdes-ba. Persze nem vagyok biztos benne, majd meglátjuk.

– Ó, a szemem világát adnám érte, ha egyszer elmehetnék Lourdes-ba – sóhajtott Mrs. Rodgers.

– Főleg ha ott rögtön vissza is kapná – jegyezte meg Hickey, de senki nem figyelt rá.

O’Toole whiskyt töltött négy pohárba, mindegyiket félig, majd nagy gonddal ellenőrizte, egyformára sikerült-e. A férfiak mindig kínosan ügyeltek, hogy italdologban ne érhesse őket semmi vád. O’Toole aztán sört szedett elő, kis hatos csoportokba állítgatta az üvegeket, és mindegyik férfinak megmondta, melyik az övé. A hölgyek gint kaptak és narancslevet.

– Csak narancsot kérek – mondta Mary. O’Toole azonban azt felelte, ne játssza meg magát, és amikor Mary egy pillanatra hátat fordított, gyorsan gint töltött a narancsába.

Aztán ittak Brogan egészségére.

– Lourdes-ra – mondta Mrs. Rodgers.

– Broganra – mondta O’Toole.

– Magamra – így Hickey.

– Egészségedre. – Ez Doris O’Beirne volt, aki egy kicsit bizonytalanul állt már a lábán az almabortól.

– Nohát, mondom, Lourdes még egyáltalán nem biztos – mondta Brogan. – A szalont azonban mindenképpen rendbe hozzuk egy kicsit, és a virágágyakra is gondunk lesz.

– Nekünk is van itt szalonunk – jegyezte meg Mrs. Rodgers –, de oda soha senki be nem teszi a lábát.

– Gyere át a szalonba, Doris – mondta Marynek O’Toole. Mary éppen gyümölcskocsonyát szolgált fel, nagy zománcedényből meregetve a sűrű szirupot. Porcelán tál ugyanis nem akadt. Piros volt a zselé, benne fölvert tojásfehérje; de valami nem sikerülhetett, mert valahogy folyós maradt az egész massza. Miközben kistányérokba adagolta, Mary arra gondolt: szép kis mulatság! Vasvillával összehányva is különb lenne akármi. Az asztalon például nem volt rendes terítő, csak valami kis műanyag-nyavalya, persze szalvétáknak se híre, se hamva, s ez a nagy zománctál a gyümölcskocsonyával! Hát ebben talán mosogatni szoktak odalent.

– Nohát, akkor halljunk valami jópofa viccet – mondta Hickey, akinek, úgy látszik, már a könyökén jött ki a szalon meg a virágágy.

– Majd én mondok egy viccet – bukkant fel Long John Salmon hallgatásának mélyvizeiből.

– Jól van – járult hozzá Brogan, aki váltogatva ivott a whiskys meg a sörös pohárból. Számára ez volt az ivás egyetlen igazán, élvezetes módja. Ezért aztán a kocsmában is jobban örült, ha saját maga rendelhetett, s nem volt kénytelen mások mindenféle sóher meghívásait elfogadni.

 

– Aztán jópofa vicc, mondd csak? – kérdezte Long John Salmontól Hickey. j 

– A bátyámról szól – mondta Long John Salmon –, tudjátok, Patrick bátyámról.

– Jaj, hagyd már azt a süketséget, hallottuk ezerszer mondta Hickey és O’Toole csaknem egyszerre.

– De hát hadd mondja el – szólt közbe Mrs. Rodgers, aki, úgy látszik, még nem hallotta eddig.

Long John Salmon belekezdett: – Hát szóval, ez az én Patrick bátyám nem él már; a szíve vitte el.

– Szentséges isten, csak ezt ne! – mondta Brogan, akinek hirtelen eszébe jutott, melyik történet jön.

Long John Salmont azonban most már nem lehetett lelőni, hiába szidta mind a három férfi:

– Egy nap kint állok a pajtában, vagy egy hónappal a temetése után, hát látom ám, hogy kilép a falból, és jön felém, keresztül az udvaron.

– Jaj, te mit csináltál volna, ha ilyesmit látsz? – mondta Eithnének Doris.

– Hadd mondja, ne zavarjátok – szólt Mrs. Rodgers. – Rajta, Long John.

– Hát szóval jött felém, én meg azt kérdem erre magamtól: „Most aztán mit tegyek?” Esett ám az eső, mintha dézsából öntenék, mondom hát Patrick bátyámnak: „Állj be az eresz alá, mert ronggyá ázol.” 

– És mi történt? – kérdezte az egyik lány ijedten.

– Eltűnt – mondta Long John Salmon.

– Jaj, istenem, halljunk már egy kis zenét – nyögött fel Hickey, aki legalább tizedszerre hallgatta végig a se füle, se farka történetet. Föltettek hát egy lemezt, és O’Toole elvitte Maryt táncolni. O’Toole rögtön ropni kezdett, ugrált, mint egy bakkecske, közbe-közberikkantva egy-egy vérszegény „Jippi”-t. Brogan is felkérte Mrs. Rodgerst, Crystal pedig kijelentette, hogy bárkivel hajlandó táncolni, ha jelentkező akad.

– Gyerünk, Lujza, te is rázd! – kiáltotta Marynek O’Toole, aki körbeugrálta a szobát, és sorra belerúgott a széklábakba. Maryre furcsa szédülés jött rá: forgott vele a világ, a gyomrában bizseregni kezdett valami, mintha csiklandoznák, úgy érezte, legjobb lenne hanyatt feküdni és végignyújtózni. Soha nem érzett még ilyesmit, egész megrémült.

– Gyere át a szalonba, Doris – mondta O’Toole, és úgy táncolt, hogy kikormányozta Maryt a szobából a hideg folyosóra, ott aztán otrombán, ügyetlenül megcsókolta.

Odabent eközben Crystal O’Mearára rájött a sírás. Mindig ez volt a vége, ha ivott egy kicsit; vagy sírt, vagy elkezdett idegenes kiejtéssel beszélni, és egyre csak azt hajtogatta: – Nem tudjátok, miért beszélek ilyen idegenszerűen? – Ezúttal a sírás volt soron.

– Hickey, nincs ebben az életben semmi öröm – mondta Crystal az asztalra borulva; fejét a karjára hajtotta, blúza kicsúszott a szoknyájából.

– Miféle öröm? – kérdezte Hickey, aki kedvére ihatott, és egy egyfontos bankjegyet is elemelt már a kitömött bagoly mögül, mikor épp senki nem nézett oda.

Doris és Eithne Long John Salmont fogta közre; megkérdezték tőle, meglátogathatják-e jövőre, mikor érik a szilva. Long John Salmon egymaga élt, messze kint a határban, nagy kert közepén. Magának való, csendes-bogaras ember volt; télen-nyáron mindennap megfürdött háza mögött a folyóban.

– Házasember, férjes asszony, összeillő öreg párocska – mondta Brogan, átkarolva Mrs. Rodgerst, s egyben sürgetve is, hogy üljenek le, mert tánc közben alaposan kifulladt. Brogan azt mondta, magával viszi mindnyájuk szép emlékét; és amikor leültek végre, ölébe húzta az asszonyt. Mrs. Rodgers eléggé komoly súlyt képviselt, hajdan dióbarna haja fakó-borzas szénakazalhoz hasonlított.

– Nincs ebben az életben semmi öröm – szipogta Crystal, miközben a gramofon vadul kattogott, és Mary éppen beszaladt a folyosóról, O’Toole elől menekülve.

– Pedig komolyan gondolom – mondta O’Toole kacsintva.

 

O’Toole-nak ártott meg leghamarább az ital.

– Nos, högyeim és uraim, mit szólnának egy kis vidámsághoz? – kérdezte. – Kész a kocsi?

– Fogjuk meg, és vidd – mondta neki Hickey.

– Nohát akkor, volt ugyebár ez a három koma: Ir-Paddy, Angol-Paddy meg Skót-Paddy, és majd megvesztek egy kis...

– Csak semmi disznólkodás – horkant fel Mrs. Rodgers, mielőtt még_ egy illetlen szó is elhangzott volna.

– Mi az, hogy disznólkodás? – mondta O’Toole, aki egyszeriben sértve érezte magát. – Disznólkodás! – És felszólította Mrs. Rodgerst, magyarázza meg, hogy érti ezt a vádat.

– Úgy, hogy lányok is vannak a társaságban – mondta Mrs. Rodgers.

– Lányok! – vigyorgott O’Toole, és felkapta a tejszínes üveget, melyről egész megfeledkeztek a gyümölcskocsonyánál, hogy tartalmát a széttrancsírozott liba földi maradványaira csorgassa.

– Az istenért, te fiú! – mondta Hickey, és elszedte az üveget O’Toole-tól.

Mrs. Rodgers bejelentette, hogy legfőbb ideje lefeküdni; mivel a mulatságnak vége.

Mindent úgy intéztek, hogy a vendégek ott alszanak a Commercialban. Túl késő lett volna már hazamenni, Mrs. Rodgers egyébként se örülne, ha éjnek évadján mindenféle részeg alakok támolyognának ki a hoteljából. A rendőrség amúgy is várta már, mikor csaphat le rá, és Mrs. Rodgers legalább karácsonyig szerette volna megúszni zűr nélkül. Három hálószobát jó előre üresen hagyott hát a vendégeknek. Az egyik persze Brogané volt, a régi szobája; a másik három férfi egy nagyobb hálószobában alszik majd együtt, Mrs. Rodgers pedig a hátsó fronton lévő üres helyiséget osztja meg, a lányokkal.

– Mozgás, mozgás, emberek, kezdődik a tollasbál – mondta Mrs. Rodgers, miközben a kandalló elé odarakta a védőrácsot, a pénzt pedig elvette a bagoly mögül.

– Édes cukipofám – folytatta O’Toole, ezúttal sört öntözve a liba földi maradványaira, és Long John Salmon arra gondolt, bárcsak el se jött volna ilyen helyre. Képzeletében fényes nappal derengett fel, arra gondolt, ahogy ott úszkál a hegyi folyó vizében, szürke kőháza alatt.

– Öblítés – mondta magában, hangosan, élvezve, ahogy a szó felidézi a hideg víz érintését, csobogását. Milyen jól meglenne emberek nélkül, elveszett idő, amit rájuk kell mégis fordítani. Eszébe jutottak a barkák, melyeket ablaka előtt látott egy fán; barkák februárban, hófehér barkák! Kinek hiányoznak akkor az emberek?

– Csipkedd magad, Crystal – mondta Hickey, miközben feladta a lány cipőjét, és megpaskolta a lábszárát.

Brogan megcsókolta mind a négy lányt sorba, aztán még a hálószobájukig is elkísérte őket a folyosón. Mary örült, hogy végre megszabadult O’Toole-tól; O’Toole részegen zsörtölődött, handabandázott éppen, Hickey próbálta nyugtatgatni.

A hálószobában voltak végre; Mary felsóhajtott: el is feledkeztek a sok bútorról, amit pedig ide tologattak be mind a mulatság előtt. A négy lány holtfáradtan állt neki, hogy egy kis helyet teremtsen legalább. A szoba úgy tele volt, hogy moccanni alig lehetett. Maryben egyszerre megállt a lélek, meghallotta ugyanis O’Toole ordibálását-gajdolását a folyosó végén. Gint öntött a narancsába, tudta most már, mert az előbb odatartotta a tenyerét a szája elé, hogy megszagolhassa a lélegzetét, akkor érezte. Megszegte hát a bérmáláskor tett fogadalmát, odalett az ígéret; és ez semmiképp nem hoz rá jó szerencsét.

Bejött Mrs. Rodgers, és közölte, hogy öten úgyse férnének el az ágyban, ő tehát inkább a díványon alszik.

– Ti pedig ketten fejtől, ketten lábtól – rendelkezett, figyelmeztetve őket, nehogy letörjenek egy darabkát is a díszes ágy cirádáiból, valamint hogy ne tereferéljék végig az egész éjszakát.

– Jó éjt adjon Isten mindnyájunknak – mondta, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Szép dolog, mondhatom – jegyezte meg Doris O’Beirne –, bezsúfol ide négyünket; kíváncsi lennék, hol alszik ő maga?

– Kölcsönadnál egy pár hajcsavarót? – kérdezte Crystal. Crystalnak a frizura volt a legfontosabb dolog a világon. Nem is megy férjhez, mondta mindig, mert akkor éjszaka nem rakhatna csavarókat a hajába. Eithne Duggan kijelentette, ő a maga részéről nem rakna most csavarókat a hajába, ha ötmilliót fizetnének érte, akkor se, olyan holtfáradt. Csak végignyúlt a paplan tetején, kitárt karokkal. Lármás, izzadós lány volt Eithne, Mary mégis sokkal inkább kedvelte, mint a másik kettőt.

– Ó, az én kis pipikéim! – hangzott fel odakintről O’Toole, aztán már jött is befelé. A lányok kiabálni kezdtek, kérték, menjen ki; nem látja, hogy éppen készülnek lefeküdni?

– Gyere át a szalonba, Doris – mondta O’Toole Marynek, és ujjával hívogatva integetett. Tökrészeg volt a szeme is keresztbe állt, úgyhogy nem tudta pontosan betájolni Maryt, csak azt látta, hogy ott van valahol.

– Eriggy, feküdj le, részeg vagy – mondta neki Doris O’Beirne; O’Toole egy pillanatra kihúzta magát, és közölte, hogy törődjön csak a maga dolgával.

– Feküdj le, Michael, fáradt vagy – mondta neki Mary. Megpróbált nyugodtan beszélni vele, mert látta, milyen vadul áll ott az ajtóban.

– Gyere át a szalonba, nem hallod? – mondta O’Toole aztán odalépett hozzá, megragadta a csuklóját, és vonszolni kezdte kifelé. Mary felsikoltott. Eithne Duggan pedig azt mondta O’Toole-nak, hogy agyonüti, ha nem hagyja békén azt a lányt.

– Add csak ide azt a virágcserepet, Doris! – kiáltotta Eithne Duggan, Mary pedig sírni kezdett, úgy megijedt, hogy most mindjárt valami botrány lesz. Iszonyatosan félt a botránytól. Hallotta egyszer, ahogy az apja veszekedett a szomszédjával valami határkő miatt, és nem felejtette el; mindketten egy kicsit részegek voltak, amúgy vásár után.

– Hát veled mi van, talán bediliztél? – kérdezte O’Toole, mikor észrevette, hogy Mary sír.

– Két másodpercet adok – figyelmeztette még egyszer Eithne, és dobásra készen magasba emelte a virágcserepet, megcélozva vele O’Toole bárgyú, részeg arcát.

– Ilyen hamvába hótt bagázst se láttam, csupa vén varjú, kár, kár, kár – mondta O’Toole, – még azt a kis nyomást is sajnálják az embertől – s azzal kibotorkált, átkot szórva mindnyájukra. Gyorsan becsukták mögötte az ajtót, és odatolták elébe a kredencet, nehogy O’Toole be találjon jönni, mikor alszanak.

A lányok ingre vetkőztek, úgy bújtak ágyba; Mary és Eithne egyik felől, a fejüknél Crystal lába.

– Szép hajad van – suttogta Marynek Eithne. Úgy érezte ennél kedvesebbet nem is lehet mondani a világon. Mindketten imádkoztak még, aztán megszorították a takaró alatt egymás kezét, és befordultak aludni.

– Hé! – szólalt meg Doris O’Beirne néhány pillanatra rá. – Nem voltam még a klotyón.

– Most már nem tudsz kimenni – mondta Eithne –, ott a kredenc az ajtóban.

– De hát ha ki kell mennem – erősködött Doris O’Beirne.

– És nekem is, a sok narancslé után – csatlakozott hozzá Crystal. Mary megrémült, hogy így beszélnek. Náluk, odahaza, efféle dolgokról sose volt szokás beszélni, az ember éppen csak kiment a sövényhez, és kész. Egyszer egy munkás meglátta őt, ahogy ott guggolt, és Mary attól fogva nem szólt hozzá, még csak nem is köszönt vissza neki.

– Ezt a vén köcsögöt azért megnézhetnénk talán – mondta Doris O’Beirne. Eithne Duggan erre felült az ágyban, és kijelentette, hogy ha valakinek eszébe jut, hogy itt bilizik a szobában, hát ő máshova megy aludni.

– Valami csak kell – mondta Doris. Akkor már fel is kelt, villanyt gyújtott. Magasba emelte az edényt, hogy a meztelen villanykörte fényében nézze meg, nem lukas-e.

– Próbáld meg – mondta Crystal vihogva.

Odakintről lépések hallatszottak, aztán csuklás, köhögés, és már ott is volt O’Toole az ajtó előtt, átkozódva, káromkodva döngette meg öklével a falat. Mary összekuporodott a takaró alatt, szívében hálát adott, hogy legalább a lányok ott vannak vele. A beszélgetést abbahagyták.

– Hát ilyen egy mulatság. Most legalább tudom, milyenek azok a híres mulatságok – mondogatta magában Mary, ahogy megpróbált elaludni. Vízcsobogásfélét hallott, pedig odakint nemigen eshetett. Később azután álomba merült, de virradatkor felriadt a bejárati ajtó döndülésére, és hirtelen felült az ágyban. Haza kellett érnie korán, hogy megfejjen, így hát felkelt, fogta a cipőjét meg a csipkeruháját, nagy nehezen arrébb tolta egy kicsit a kredencet, és csendesen kiosont a résnyire nyitott ajtón.

A folyosón és a mosdóban újságpapírok voltak kiterítve a földre, és valami nehéz szag terjengett mindenütt. Odalent sörben úszott az ivó padlója, a sör átcsordogált a hallba is. Valószínűleg O’Toole nyitotta ki mind az öt porter-sörös hordó csapját, így aztán az egész ivó tocsogott, s a lejtős folyosóra is jutott még a fekete léből. Mrs. Rodgers megöl valakit, ha meglátja. Mary belebújt magas sarkú cipőjébe, és óvatosan keresztüllépkedett a helyiségen, az ajtó irányába. Még egy csésze teát se ivott meg, úgy ment el.

Végigtolta a biciklijét a kis fasoron, ki az utcára. Az első kerék teljesen lapos volt. Pumpálta vagy egy félóra hosszat, de hiába.

Fagyott, varázslatos fehérség csipkézte az utat, az álomba merült ablakokat, a kis házacskák palatetőit. Még a trágya borította kocsiút is csodálatosan átszellemült tőle. Mary nem érzett fáradtságot, inkább fellélegzett, hogy végre kint lehet, s bár kábult volt egy kicsit a kialvatlanságtól, mohón szívta a reggel friss gyönyörűségét. Gyorsan lépkedett, néha visszanézett, látni akarta a nyomot, amelyet biciklije s ő maga hagy a fehér úton.

Mrs. Rodgers nyolckor ébredt fel, és hatalmas hálóingében kimászott Brogan jó meleg ágyából. Hirtelen úgy érezte, valami nincs rendben, leszaladt hát, és látta a sörben úszó helyiségeket; azonnal felverte az alvó társaságot.

– Sörben áll az egész ház; minden csepp ital, ami volt, ott folyik a padlón ... Szűz Mária, Isten anyja, most segíts rajtam! Fölkelni, fölkelni! – Így dörömbölt az ajtón, nevükön szólítva sorra a lányokat.

Azok meg álmosan dörzsölték a szemüket, ásítottak, felültek az ágyban.

– Elment, mondta Eithne, ahogy a mellette lévő párnára nézett, melyen csak Mary fejének a helye látszott már.

– Ó, a nyavalyás kis tanyasi béka – mondta Doris, belebújt tafotaruhájába, és ment, hogy megnézze lent az árvizet. – Meghalok, ha odaállít feltörölni a jó ruhámban – tette hozzá. De Mrs. Rodgers közben seprőt és lapátot ragadott már, és hozzálátott eltakarítani a disznóságot. Kinyitották az ivó ajtaját, és kisöpörték a sört az utcára. Hamar odasereglettek a kutyák, és lefetyelték nagy mohón, Hickey pedig, aki addigra lejött, csak nézte és megjegyezte, micsoda istentelenség így elpocsékolni a sok drága italt. A sörpocsolya odakint felolvasztotta egy darabon a jeget, a nyomában előbukkant újra az előző napi vásár mocska. O’Toole, a bűnös, az éjszaka eltűnt; Long John Salmon elment úszni, és odafönt az ágyban Brogan még egy pillanatig élvezni akarta a finom meleget, gondolatban felidézve azt a sok jót, amitől mind búcsút kell vennie, eltávozván a Commercialból.

– S hol az a csipkeruhás hölgyike? – kérdezte Hickey, aki Mary arcára már nem nagyon emlékezett, de annál inkább a fekete csipkeruha kézelőjére, ahogy belelógott a tányérba.

– Elpucolt, mikor mi még aludtunk – mondta Doris. Mindannyian egyetértettek abban, hogy Marynek az ég világon semmi hasznát nem látták egész este, és hogy kár volt meghívni.

– És O'Toole-t is ő vadította meg: először felcukkolta szépen, aztán a faképnél hagyta – mondta Doris, Mrs. Rodgers pedig esküdözött, hogy nem bánja ő, kicsoda, O’Toole vagy Mary apja, de valaki megfizeti neki az elfolyatott italt, annyi szent.

– Gondolom, a kisasszony már hazaért – mondta Hickey, miközben csikket kotorászott a zsebében. Volt ugyan egy bontatlan csomagja is, de ha azt előszedi, ezek itt mind elszívják neki a végén.

Mary ezalatt, fél mérföldnyire hazulról, egy padon ült.

Csak lenne valakim legalább, akihez tartozhatnék, gondolta, ahogy cipője sarkával törögette a jeget, és azt figyelte, milyen furcsa minták keletkeznek egyszerre a befagyott pocsolyákon. Szegény kismadarak, nincs mit enniök, a föld mindenütt csontkemény. Fagy borította egész Írországot; titokzatos fehér csipkevirágaival belepte a fák ágait, a folyó partját, ahol most a nagydarab Long John Salmon lépeget a vízbe szőrösen, meztelenül; dér ült az egész télen át szabad ég alatt hagyott ekékre; fehér téli lepel terült a kővé dermedt rögökre, az egész világ rútságára, szennyére.

Aztán felállt, elindult, s közben arra gondolt, mit mond majd anyjának, bátyjainak a mulatságról; s hogy vajon minden mulatság ilyen-e? Fölért a dombtetőre, innen már látszott a házuk, mint egy kis fehér doboz a világ végén, ott várt rá, hogy visszafogadja.

Tandori Dezső fordítása